Több mint 80 éve annak, hogy Cserép Sándor klinikai látszerész 1939-ben benyújtotta negyedik világszabadalmát. Az akkori debreceni iparosok egyik mesterének különleges találmánya a közel- és távolbalátásra egyaránt alkalmas szemüveg volt. A feltalálót nagy tiszteletben tartották a városban precíz munkája, emberi magatartása és segítőkészsége miatt, de az egész Tiszántúlon is ismert volt a neve.
Cserép Sándor 1900. március 27-én született Debrecenben. Édesapja Cserép János (1861–1909) városi alkalmazott, édesanyja Szalóki Sára (1865–1938) volt. Népes, kilenc gyermekes családban nőtt fel. Három testvére korán, gyermekkorukban elhunyt.
Forrás: Cserép Katalin (Cserép Sándor lánya)
A látszerész szakmát Debrecenben Löbl Gyula (1881–?), az akkori és mai Piac utca 63. szám alatti üzletében tanulta ki. Már fiatalon kitűnt kiemelkedő műszaki érzéke, mindig kereste az új, a jobb műszaki megoldásokat. Ifjú segédként is olyan problémák foglalkoztatták, amelyek tudósok laboratóriumában is teret kaptak. Felszabadulása után az idős Fischer Jakab 1872-ben alapított „Főpiac utca 21.” szám alatti látszerész műhelyében dolgozott, majd az 1930-as évek elején megvásárolta tőle az ekkor már Ferenc József út 21. számon nyilvántartott kis műhelyt az üzlettel együtt. Amikor ezt az első üzletét „kinőtte”, 1941. augusztus 17-én a Piac utca 24. szám alá, az Első Takarékpénztár épületébe tette át székhelyét. A háborút követő államosítás óta az Ofotért [Optikai, Finommechanikai és Fotocikkeket Értékesítő Vállalat] üzlete működik a helyén. Cserép Sándort szakmai tudása és kiváló munkája alapján dr. Kettesy Aladár (1893–1983) szemészprofesszor minősítette klinikai látszerésznek. Ismereteit megosztotta a fiatalokkal is: műhelyében volt tanuló a később szintén Debrecenben látszerész üzletet nyitó Klein László, Papp József és Nagy Imre is.
A mai Bolyai utcai étteremmel (Roy Cafe) szemben, a jelenlegi négyemeletes épület helyén álló házban élt Cserép Sándor a családjával. A Poroszlay út 46. (később 54.) szám alatti házukat 1936-ban vásárolta meg. Az eredetileg kétszobás lakást ő bővítette két szobával, konyhával, korszerű fürdőszobával és terasszal. A telkük 1000 négyszögöles kertjét kettéosztották. Az egyik felébe gyümölcsöst telepítettek (alma, körte, ribizli stb.), a másik felét szépen parkosították. A kert végében és az utca felőli oldalon jegenyesor húzódott, a belső út mellett végig vörösrózsa lugas virágzott. Cserép Sándor 1927-ben megházasodott. Első felesége Bistei Mária Ilona volt, akitől elvált. 1936-ban vette feleségül Huszár Irént (1908–1990), aki szintén kitanulta a látszerész szakmát. A második házasságából két gyermek született: Katalin és László.[1]
Az 1920-as évek végétől sokat konzultált dr. Kettesy Aladár szemészprofesszorral, akivel baráti kapcsolatot ápolt. A professzor hétvégeken gyakran járt a Cserép-házban, a házigazdával rendszeresen sakkoztak.
A Tolnai Világlapja 1926-ban beszámolt arról, hogy Cserép Sándor három szabadalomra kért és kapott világszabadalmat:
„I. Ujszerű zár, amely vészjelzést ad, amint avatatlan nyúl hozzá. II. Szemüveg, amely egyaránt jól használható ugy közel-, mint távollátásra. III. Hegedűtartó. A gallér alá rejtve nem látszik. A beleillesztett hegedűt viszont éppen olyan jól és biztosan megtartja, mint a megerőltető és kényelmetlen »állal való szorítás«.”
Tolnai Világlapja, 26. évfolyam, 44. szám, 1926. október 27. 32.
Tolnai Világlapja, 26. évfolyam, 44. szám, 1926. október 27. 32.
Ezeket a szabadalmakat 24 évesen, 1924-ben adta be Amerikába, amelyeket 1925-ben el is fogadtak.
Forrás: Cserép Katalin családi archívumaForrás: patentimages.storage.googleapis.com/pdfs/US1551978.pdf
1931-ben egy újabb, az előzőnél is jobb biztonsági zárat fejlesztett ki, amelyet 103504 szabadalmoztatási számon nyújtott be.[2] Az optikus feltaláló nem volt megelégedve a korábban kifejlesztett szemüvegével. Kiváló elméleti tudásával felvértezve tovább fejlesztette, és Angliában 1939-ben újra szabadalmaztatta azt is. Ez indította el a világhírnév felé. Az eseményről így írt a Huszadik Század c. folyóirat:
„Cserép Sándor debreceni optikus feltalálta a közel- és távolbalátásra egyformán alkalmas szemüveget! Ötven éve kutatták a tudósok ezt a megoldást, amelyet most a debreceni látszerésznek sikerült megtalálnia. Cserép a napokban értesítést kapott Németországból és Olaszországból, hogy ott a világ legnagyobb szemüvegkeretgyárai megkezdték a találmány gyártását.”
Huszadik Század, 1941. július
A Nyíregyházán kiadott Nyírvidék c. napilap pedig így írt a találmány sorsáról:
„Cserép Sándor elmés találmányával olyan kérdést oldott meg, amelyen a világ legelső szakemberei is hiába törték a fejüket, nevezetesen a közelben és távolban látásra egyformán jól használható szemüveg előállítását. Cserép Sándornak sikerült olyan tökéletes szemüveg készítése, amely egyetlen gyenge ujjnyomással közel vagy távollátásra tökéletesen alkalmassá válik.”
Nyírvidék–Szabolcsi Hírlap, 8. évfolyam, 75. szám. 1940. április 3. 2.
Hirdetések. Nyírvidék 1940. évi számaiban
A német optikai gyár ismeretterjesztőt bocsátott ki, amely leírja az új találmány előnyeit:
1. A szemek részére szokatlan nézés gyorsabb megszokása. A fejet nem kell erőltetetten emelni és süllyeszteni, mert ezeket a mozgásokat a szemüvegkeret pillanat alatt állítható hídja kiegyenlíti. 2. Teljes kihasználása a szemüveg távol- es közellátó részének. Távolra nézésnél is zavartalan a látás, az üvegen nem jelentkezik zavaró vonal, mivel a mozgatható híd ezt kiküszöböli. A Cserép-szemüveg olyan, mint egy normális szemüvegkeret, távolra nézésnél a mozgatható híd az állandó híd mögött eltakarva fekszik. A közel nézésnél a Cserép-szemüveg a felső szélén érezhető kis gombok egyszerű és könnyű összehúzása által magasabbra állítható úgy, hogy a közelrész teljesen a lefelé irányított szemek nézési irányába vihető. 3. Igen egyszerű a kezelése a szellemesen megkonstruált állítható hídnak, stb.
(Forrás: Cserép Katalin családi archívuma)
A szemüveget német és olasz cég is előállította. Kezdetben a német gyár 12, az olasz gyár pedig 8 államban forgalmazta a szemüveget. Ezek a számok később tovább nőttek. A feltaláló 18 évre, évi 100.000 darab szemüveg gyártására, szemüvegenként egy aranymárka ellenében egyezett meg a gyártó cégekkel.[3] Sajnos a háború közbeszólt és a továbbiakban a találmányi díját nem fizették ki.
A találmány eredeti mintapéldányait a Cserép család megőrizte, és a két szemüveget a feltaláló lánya 2023-ban a Déri Múzeumnak ajándékozta. A látszerészmestert 1941–1942-ben a Hajdú-Bihar megyei Kereskedelmi Társulat választmányi tagjává választották, ahol munkája elismeréseként kitüntetésben is részesítették.
Fotó: Lukács Tihamér
A Cserép család a világháborús bombázások elől 1944 áprilisától őszig Cserép Sándor rokona, Gulyás Pál költő segítségével Németh László író bocskaikerti házába menekült.[4] A családfőt eredetileg, korára való tekintettel nem vitték volna el a háborúba, de német nyelvtudása miatt frontszolgálatot kellett teljesítenie. A háború végén, 1945. január 20-án esett szovjet fogságba. Március 14-én átszállították a Rényiben lévő (ma ukrajnai terület) 38. számú fogolytáborba. Innen 1947. július 26-án tért haza.[5] A hadifogoly Cserép Sándor a katonai csajkáját feliratokkal, rajzokkal díszítette. A feliratokból pontosan követhetők fogságának helyszínei, időpontjai. Az edényt szintén megőrizte a család, és ezt is a Déri Múzeumnak ajándékozta.
Fotó: Lukács Tihamér
1946-ban a távollévő látszerész családja a felesége vezetésével rendbe hozta és újraindította a látszerész üzletet. Nem véletlenül volt szükség a helyreállításra, mivel az orosz katonák lovakat is bekötöttek az üzlethelyiségbe, a műhelyt is kifosztották a háború végére. Hirdetés útján próbálták visszaszerezni az üvegvizsgálógépet, a speciális csiszolóköveket és az írógépet.[6] Három év múlva, 1949-ben viszont államosították az üzletüket, a Poroszlay úti lakóházukat és a Simonyi út 19. szám alatti telküket is. (Később kiderült, hogy az utóbbit jogtalanul, mivel ez a két gyermek nevén szerepelt.) Szerencséjükre, amikor az érdeklődők megtudták, kinek a lakóházát lehetne megvenni, mindenki elállt a vásárlástól, így az otthonukban maradhatott a család. Hivatalosan viszont csak 1960-ban kapták vissza a családi házukat, amelyben annak 1974-es szanálásáig éltek.
A látszerészműhely államosítása nagyon nehéz helyzetbe hozta a családot. A hatóság akkor foglalt le mindent, amikor éppen az összes pénzét beruházta egy nagyobb volumenű lencse alapanyag szállítmányba. Azok, akiknek korábban sokszor segítségére volt, most hirtelen elfelejtették, elfordultak az iparát elvesztő mestertől. Egyedül a Poroszlay úton lakó, méhészettel foglalkozó Veress Jenő bácsi sietett a segítségére. Cserép Sándor az államosítás után először egy nyíregyházi optikus műhelyében kényszerült dolgozni, de az ottani üzletet is államosították. Utána Budapestre ment, és a Juszt testvérek látszerész műhelyében (Budapest, Tavasz utca 14.) dolgozott, de hamarosan ezt a látszerész céget is államosították. Az immár harmadszorra megélt államosítás nagyon megviselte az egészségét. Szinte összeroppantotta, hogy államosítás jogcímen maguknak kellett kalapáccsal összetörni az összes értékes szemüveglencsét.
Hazatérve Debrecenbe, a korábban kisajátított hajdani üzletében működő Ofotért műhelyben kapott munkát. A nehéz évek után, 1959-ben engedélyezték, hogy újra önállóan dolgozzon, „maszek [a „magánszektor” köznyelvben meghonosodott elnevezése] kisiparos” legyen. Először Dregán János cipészmester osztotta meg az akkori Vörös Hadsereg útja 73. szám alatti kis műhelyét, majd a mellette lévő, kicsit nagyobb helyiségbe költözött, ahol Jáger István (1904–1977) órásmester fogadta be. Később Cserép Sándor a Széchenyi utca 3. szám alatt, a Hal köz sarkán bérelt egy kisebb üzlethelyiséget. Időközben Jáger Istvántól is elvették a műhelyét, ekkor a látszerészmester viszonozta a korábbi segítséget, ő fogadta be az órásmestert.
A látszerészmester élete végéig, 71 éves koráig dolgozott a műhelyében. A debreceniek által jól ismert és közkedvelt Cserép Sándor 1971. május 29-én hunyt el Debrecenben.
Jegyzetek:
[1] A családi adatok összeállításában Cserép Sándor lánya, dr. Tóthmartinez Béláné, Cserép Katalin volt segítségemre. [2] Szabadalmi leírás. 1931. november 2. [3] Elindult a világ siker felé. In: Nyírvidék–Szabolcsi Hírlap, 9. évfolyam, 140. szám. 1941. június 21. 5. [4] Egy barátság levelekben. Gulyás Pál és Németh László levelezése. Szerk.: Gulyás Klára–G. Merva Mária Bp., 1990. 485. [5] https://adatbazisokonline.mnl.gov.hu (2023.03.18.) [6] Néplap, 1945. február 15. 4.
2023-ban a méltán híres debreceni optikus mester, Cserép Sándor hadifogságban használt csajkája és két, általa készített szemüvegkeret került a Déri Múzeum Történeti Tárának gyűjteményébe. A Tár már rendelkezett egy bélelt, alumínium szemüvegtokkal, benne a cég vinyettája és egy szarukeretes szemüveg.
Fotó: Lukács Tihamér
Ezekkel a tárgyakkal már akár jelentősnek is mondhatjuk a Cserép Sándor optikai műhelyének emlékanyagát. A frissen bekerült szemüvegkeretek közül az egyik különösen értékes és unikális darab. Ez a szemüvegkeret azt mutatja be, hogyan oldotta meg Cserép Sándor, hogy egy kerettel orvosolhatóvá váljon a közelre és távolra látás problémája. Erre a keretmegoldásra szabadalmat is bejelentett.
Nyul Imre neve nem ismeretlen a helytörténet iránt érdeklődők számára. Elsősorban a debreceni kertségek történetét kutatja, emellett elfeledett debreceni alkotók életművét, családok históriáját is feldolgozta. Munkásságát a Debreceni Értéktár is számon tartja, elismeri.
Az egyik legjellegzetesebb, s legmagyarabbnak tartott férfi ruhadarab, a cifraszűr számos táji variációban ismert. A Déri Múzeum gazdag népviseleti gyűjteménye közel félszáz cifraszűrt és szűrkabátot őriz.
A dunántúli, felföldi és erdélyi típusok mellett az alföldi tájakról, például a Nagykunságból, Mezőkövesdről is megtalálhatóak itt érdekes darabok. Legnagyobb számban azonban a debreceni, illetve a környékbeli szűrszabó műhelyekben készült szűröket találunk. Ilyenek például a barna színű böszörményi szűrök, a fekete gazdaszűrök és számos rátétes nagyváradi és derecskei készítésű ruhadarab.
A pásztori, paraszti használatból a múzeumi gyűjteménybe került darabokon túl a múzeum értékes, népi iparművészeti alkotásnak tekinthető szűrökkel és szűrhímzésekkel is büszkélkedhet. Nem véletlen ez, hiszen a szűrhímzés, illetve a szűrrátét készítés Debrecenben, valamint a megyében – elsősorban Derecskén Erdei Lajos szűrszabó révén – már az 1950-es évektől kitüntetett figyelmet kapott. A mesterek alkotókként számos alkalommal kaptak országos elismeréseket. Erdei Lajos például az elsők között kapta meg a Népművészet Mestere címet. A hímzők közül Dankovszky Lórántné Varga Zulejka munkái emelkedtek ki, aki a szűrhímzés motívumainak felhasználásával futókat, faliképeket is készített.
A hagyományos szűrtípusok közül a hímzett bihari cifraszűrt is elkészítette. Ez ugyan nem tekinthető autentikus viseleti darabnak, de a bihari cifraszűr minden jellegzetessége megfigyelhető rajta, tudatos újraalkotás eredményeképpen. A szűrt alkotója unokaöccse számára készítette, s neki ajándékozta, azzal a szándékkal, hogy külföldön értékesítsék. Ez a terv azonban nem valósult meg, s a szűrt egy esztergált fa állványon szobadíszként használták, készítőjére, “Zulejka néni”-re emlékezve mindaddig, amíg a múzeumi gyűjteménybe nem került.
Ki ne csodálkozna rá a természet lenyűgöző erejére, ki ne érezné a zabolátlan elemek mellett saját lényének törékeny kicsinységét? A debreceni születésű Nagy Gabriella korai munkáin a természet hatalmas energiája által gerjesztett, emelkedett érzést formálja festőivé – láthatóvá teszi a láthatatlant.
Melankolikus hangulatú tájakat, távoli hegyormokat, döndülő tengereket és a hozzájuk képest parányi ember meghitt találkozását festi meg.
Voltaképpeni tárgya maga a tájélmény, ami vidéki nagyszülőkhöz fűződő gyerekkori emlékeiből, felnőttkori utazásaiból táplálkozik. A Téli köd (2010) című munkáján az égbolttal egybemosódó, sűrű, ködbe burkolózó természeti környezet karakterét alig érzékeljük.
Bizonytalanságunkat fokozza a festő által választott magaslati nézőpont, ahonnan nehéz megállapítanunk, hogy fennsíkról vagy domboldalról tekintünk-e a messzeségbe, és a keskeny utat szegélyező bokrok alatt tengert vagy völgyet takar-e az átláthatatlanul gomolygó nedves, légköri tömeg. Az egyhangú, lilás, szürkés tónusú elmosódó látványt, csupán a két alak háttal álló sziluettje töri meg. Nagy Gabriella tájábrázolásainak rendszeresen visszatérő szemlélője a művész maga (ezúttal kislányával), mintha épp egy történetbe lépne be, amiről nem tudjuk, valóság-e, vagy a káprázat teremtette szellemi világ.
Nagy Gabriella: Téli köd, 2010 olaj, vászon (100×150 cm) (Déri Múzeum Képzőművészeti Gyűjtemény – 2011. műtárgyvásárlás, NKA támogatással)
Nagy Gabriella tájkép-asszociációja, ahogyan a német romantikus Caspar David Friedrich „Vándor a ködtenger felett” című munkája, az elvágyódás és a líraiság allegóriája. A festményen mégsem hatalmasodik el a romantikus pátosz; megmarad az egyensúly a valós történés és a fantázia keskeny mezsgyéjén, a befogadó pedig az elbeszélés részesévé válik.
Nagy Gabriella munkáiból néhány évvel ezelőtt kiállítás nyílt a MODEM-ben. Munkásságáról és pályafutásáról bővebben az alábbi oldalakon olvasható: Életrajzi cikk az Artportal-on Interjú Nagy Gabriellával – Hamu és gyémánt Interjú a Mercure hotel belső tereinek díszítésével kapcsolatban – Mercure Debrecen
A Magyar Éremgyűjtők Egyesületének Hajdú-Bihar Megyei Szervezete jogelődjének az 1925-ben alakult, 1926-ban tagszervezetként is elismert Magyar Numizmatikai Társulat debreceni csoportját tekinti. Eszerint időszerű megemlékeznünk a 95 éves évfordulóról egy olyan egyedülálló éremsorozat segítségével, melyre méltán lehet büszke a debreceni szervezet. Így 2021 májusában a Hónap Érmének a MÉE HBM által kiadott Erdélyi Fejedelmek sorozat bronz záróérmét választjuk.
Az alapítást követően a város polgárai vállaltak vezető szerepet a csoport munkájában, mint Greiner Mihály (1876–1955) kereskedelmi iskolai igazgató, vagy Kanabé Dezső (1878–1950) polgári iskolai igazgató.
A tagok között múzeumi dolgozók, Zoltai Lajos, Sőregi János, vagy az ifjú Balogh István mellett nagypolgárokat is találunk, például Thamássy Lajost vagy Sesztina Jenőt. A kezdetben helyhiánnyal küszködő csoportot több mint tíz éven át a Déri Múzeum látta vendégül.
A kommunista hatalomátvétel sajnos ezt a civil szervezetet is eltörölte, 1950-ben éppen múzeumunkban mondták ki feloszlásukat. Nem hivatalosan azonban már legkésőbb 1952-től összejártak a tagok, 1956-tól pedig a MNT is számot adott működésükről. A rezsim enyhülésének következtében 1975. május 14-én a társulat Debrecen Város Tanácsának Művelődésügyi Osztálya támogatásával emlékezhetett meg a csoport megalakulásának 50. évfordulójáról.
Nagyszabásúra sikerült a 60. évforduló megünneplése is: 1985. október 26-án a Déri Múzeumban Déri Frigyes gyűjteményéből Erdély pénzverése címmel kiállítás nyílt, A 16–17. századi magyar pénzverés és nemesfémbányászat címmel pedig konferenciát is szerveztek. A 60 és a 65 éves fennállást egy éremsorozat kiadásával kötötték össze, mely 1982-ben indult meg és 1990-ben zárult.
Az erdélyi fejedelmeknek emléket állító 15+1 darabos sorozat remekül kapcsolódik a Déri Múzeum numizmatikai gyűjteményéhez és Debrecen város történetéhez. János Zsigmondtól kezdve Bethlen Gáboron át II. Rákóczi Ferencig készültek a fejedelmekről emlékérmek 42,5 mm-es átmérővel, ezüstből és bronzból.
A portréknak eredeti tallér és dukát veretek szolgáltattak mintát. Ez alól Székely Mózes fejedelemé kivétel, akinek arcmását az éremművész képzelete formázta meg.
A sorozatot 1990-ben egy 70 mm-es záróéremmel, és a II. Rákóczi Ferencet ábrázoló érem arany változatával zárták. Az érmeket Tóth Sándor Munkácsy-díjas szobrászművész tervezte.
Az érem előlapján pontozott vonallal elválasztva két körben a MÉE HBM Erdélyi Fejedelmek sorozat 11 és 4 darabjának előlapja látható. A belső kör 4 éremképe között a magyar és az erdélyi címerek elemei láthatók, középen zárókövet mintázó egységben: PRINCEPS TRANSSYLVANIAE.
A hátlapon az ÉREMGYŰJTŐK HAJDÚ-BIHAR MEGYEI SZERVEZETE körirat fogja közre a fejedelmek címerpajzsait, középen pedig Erdély címere foglal helyet. E körül a MCMLxXXII – DEBRECEN – MCMXC körirat olvasható, alul pedig a művész neve: TÓTH SÁNDOR.
Mérete: 70 mm.
Leltári szám: DM VIII.91.2.2.
Fotó: Lukács Tihamér
A cikkel szeretnénk felhívni az olvasóink figyelmét a Déri Múzeum egyik legújabb kiadványára: az Erdélyi pénzek a Déri Múzeumban c. katalógusra. A Déri Múzeum őrzi a Kárpát-medence egyik legnagyobb, és legkülönlegesebb erdélyi pénzgyűjteményét. Az NKFIH Mecenatúra pályázatának támogatásával igényes kivitelű kötet jelent meg december elején, mely limitált példányszámban közel 550 db érme képét közli Szapolyai János királytól Mária Terézia királynőig. Az éremképek mellett egyéb, különleges tárgyak fotói is megtalálhatóak, mint a kismarjai Bocskai-gyűrű, Fráter György levele, vagy a 17. század elején készült pénzes korsó. Kálnoki-Gyöngyössy Márton bevezető tanulmányában a nagy egyházi és magángyűjtemények 19. századi kialakulását mutatja be, mely kontextusba helyezi mecénásunk, Déri Frigyes egyedülálló kollekcióját. A katalógus egy-egy kuriózum darabját eredetiben is megtekinthetik az érdeklődők a Cívisek világa kiállításban.
A kötet bemutatójára 2024. január 17-én kerül sor a Déri Múzeum Dísztermében. Szeretettel várjuk az érdeklődőket!
A fotólap, amelyhez az alábbi történet kapcsolódik, a Történeti gyűjtemény képanyagának feldolgozása során akadt a kezembe. A régi leltárkönyvi bejegyzés és a kép verzóján olvasható felirat csak azt árulta el, hogy azt Szatai Ferenc lapszerkesztő ajándékozta Ecsedi Istvánnak 1922-ben, feltehetően valami közös emlék gyanánt, hiszen a képen mindketten láthatóak, az újságíró a karácsonyfa mellett, az akkor még bajuszt viselő Ecsedi, a városi múzeum néprajzi tárának őre és a tanítóképző tanára pedig balra, kissé hátul áll. Az ábrázolt esemény különben egy szegényes, háborús karácsonynak tűnik, a papírszalag-díszekkel, fejkendős gyerekekkel, a hangulat szomorúságával – csak a képből amúgy is mintegy kilépő úr nem illik a társaságba a drága télikabátjában. Az esemény mibenlétének megfejtését a Szatai által szerkesztett Egyetértés című debreceni napilap 1922. december 28-án megjelent számában találjuk. A tudósítás szerint december 24-én
„vasárnap délután fél három órakor tartotta az Egyetértés karácsonyfa-ünnepélyét az amerikai karácsonyfa alatt – amelyre tudvalevőleg Tóth Ferenc, ez az Amerikába szakadt melegszívű debreceni ifjú küldötte az ajándékokat Debreczen szegényei számára. Az ünnepi aktuson megjelent özv. Tóth Ferencné, Tóth Ferenc édesanyja is, továbbá ott voltak [Szatai és Ecsedi mellett] Márkus Károly, a Royal-kávéház társtulajdonosa, Iványi Sándor színművész és Erdélyi Gyula, az Egyetértés kiadóhivatalának tisztviselője, mint az adományokat kiosztó bizottság tagjai. Dr. Szatai Ferenc lapszerkesztő beszédében hangsúlyozta, hogy meg kell becsülni azt a jóságot és szeretetet, amely a messze idegenből, az Oceántulról árad felénk s meleg szavakkal emlékezett meg Tóth Ferencről, aki a messze távolban sem feledkezett meg városáról s annak támogatásra szoruló szegényeiről.” A beszámoló utolsó mondata szerint „az Egyetértés amerikai karácsonyfa-ünnepségéről Takács Vince fényképész sikerült fényképfelvételt készített, amelyet dr. Szatai Ferenc lapszerkesztő kiküld Amerikába s egyben neki is egyik legkedvesebb emléke marad.”
A fényképész, az időpont és az esemény tehát azonosítva, ám hogy a dolog teljesen érthető legyen, korábbra kell visszalapoznunk, hiszen ha a korabeli olvasó számára „tudvalévő” volt, akkor az előző lapszámokból számunkra is fény derülhet Tóth Ferenc kilétére és jótékonysága okára.
Tóth Ferenc 1893. április 8-án született egy suszter fiaként Debrecenben; a történet kezdetének idején kirakatrendezőként, táblarajzolóként dolgozott Mester utcai műhelyében. 1920 nyarán megpályázta és el is nyerte a város ún. Meszena Sándor-féle alapjából, debreceni illetőségű kezdő iparosok számára kiírt egyik külföldi tanulmányi ösztöndíjat. Az ösztöndíj feltétele az iparostanonc iskola elvégzése volt, ebből következőleg Tóth Ferenc is oda járhatott, a Burgundia utca sarkára, ezen felül esetleg elvégezhette Budapesten az 1912 körül indult magán kirakatrendező-szakiskolát – szakirányú képzettségre ezidőtájt máshol még nemigen tehetett szert. Kirakatrendezőnek az üzlettulajdonosok többnyire ügyes kezű kereskedősegédeket alkalmaztak – álláshirdetésekben e készséget előnyként számították be – de már voltak, s a keresletnek megfelelve egyre többen, akik magukat önállósítva, vállalkozóként művelték a szakmát. Tanfolyam híján a tanonciskolai rajzoktatás, szépérzékkel és fantáziával párosulva elég lehetett a kirakatrendezés gyakorlati műveléséhez, amely éppen ennek révén válhatott mesterséggé, szakmává; Tóth Ferencnek, pedig, ha végzettsége nem is, gyakorlata mindenképpen volt e téren: Debrecenben általánosan elismerték ügyességét és szakértelmét. Tudását és képességét fejleszteni vágyó ambíciója azonban külföldre csábította: 1920 telén Berlinbe utazott. A vállalkozás merész volt, mert az infláció erősen megcsappantotta az ösztöndíj alapítólevélben rögzített összegének értékét: 1920-ban 300 koronából nemigen lehetett huzamosabban külföldön tartózkodni (ennyi volt ekkor egy takarítónő vagy egy kifutófiú havi bére, és ennyi volt a dollár árfolyama).
Tóth Ferencnek nem sikerült Berlinben elhelyezkednie, s nem sikerült Németország többi nagyvárosában sem, amelyeket sorra végigjárt; alkalmi, fizikai munkákat kellett vállalnia. A továbbiakról ő maga számolt be 1921 nyarán, Szatainak írt levelében.
„Hozzáfogtam tehát levelezőlapok rajzolásához. Amit nappal rajzoltam, azt este eladtam a kávéházakban. Ezzel a rajzolással jártam be Franciaországot, Belgiumot, Spanyolországot, Portugáliát részben vasúton, de legnagyobb részt gyalog. Hálva országúton, árokban és elegáns, tetves lebujokban. Éhezve és fázva is. Hollandiában aztán rámmosolygott a szerencse. Egy újságíró meglátott rajzolni az országúton, megvette kész rajzaim és írt egy 45 soros kritikát, ami után, amit rajzoltam, mindjárt meg is vették. Egy kis levelezőlapért 200–1000 korona között kaptam és így lassan-lassan sikerült összehoznom, inkább koplalnom 100.000 koronát, amivel hajóra ültem és Mexikóba jöttem. [1921. május 1-jén érkezett.] És jó órában legyen mondva, nem is bántam meg. Öt nap után sikerült munkát kapnom saját szakmámban, ahol igazán a legjobban bánnak velem.”
Monterrey városában, előbb egy nagyáruház alkalmazottjaként, majd hamarosan önálló díszítő-tervezőként dolgozott. Leveleiben részletesen beszámolt a helybeli, öt családból álló magyar közösségről, amelynek létszáma még a vele együtt érkezett három szerencsepróbáló ifjúval is mindössze húsz fő volt. Volt köztük Jókai-rajongó, tíz nyelven beszélő öreg zsidó rézbútorgyáros, Petőfi-szavaló, szanatóriumalapító kolozsvári orvos, egy építészmérnök, egy gépgyáros, egy iparoscsalád négy képzett, garázstulajdonos fiúval, egy feltaláló vasúti lakatosmester. Mindannyian saját szorgalmukból karriert építő, vagyont és társadalmi megbecsültséget szerző emberek, egymás és a hazai magyarok segítői, akik e célból, éppen Tóth ottléte idején alapítanak magyar egyletet, Ujváry Gyula orvos elnökletével és Tóth Ferenccel, mint titkárral. Erről az eseményről 1921 októberében számolt be levelében, a február elején érkező következőt azonban már a texasi San Antonio városából írta, ahová átköltözött, s ahol szintén csatlakozott a helybeli osztrák-magyar egylethez. Ennek az egyletnek elnöke Ernst Wilhelm Raba, a csehországi német származású, akkor éppen harminc éve San Antonioban élő, jó nevű fényképész volt, a város fejlődésének, átalakulásának dokumentátora – aki ezen kívül is több művészeti klubot szervezett és vezetett. Tóth levele szerint Raba „egy nemesszívű emberbarát”, aki „önzetlen barátja a magyarságnak”, de egyesületi vezetőként ügyel, hogy az osztrák és magyar rászorulók egyenlő arányban részesüljenek a segítségből. Említést tesz még bizonyos Deutsch Salamonról, egy „nagyon érdekes, nagyműveltségű ember[ről], aki praktikus ötleteivel igen nagy hasznot szerzett vállalatának, amelytől ő is megkapta munkájának megérdemelt jutalmát”, s aki „nem felejti el Magyarországot s a legszebb áldozatkészséggel segíti honfitársait”.
Mindez a trianoni Magyarországon, ahol „csak azt látjuk, hogy szinte mindenfelől ellenségek vesznek körül, belső gazdasági életünk sivár, napról-napra nagyobb itt a rettenetes nyomor és az elviselhetetlen drágaság”: ritka, már-már elfeledett, polgári-békebeli adakozókedvnek hatott, amelyet Szatai, bárhogy is igyekezett, egyre nehezebben tudott honfitársaiban felkelteni: az emberek a saját bajukon is nehezen tudtak enyhíteni, nemhogy a másokén. Amikor a szerkesztő az év vége felé szembesült azzal, hogy nem fogja tudni megszervezni az Egyetértés szokásossá vált téli segélyakcióit, mert adományok híján kimerült a máskor azt fedező gyorssegély-alap, ismét eszébe jutottak Magyarország amerikai barátai. Annak reménységét, hogy az amerikai magyarok gondolnak ránk és segítenek rajtunk, hogy megtakarított millióikat hazaküldik vagy élelmiszerraktárat létesítenek a városban, Szatai lapja éppúgy ébren tartotta és táplálta, mint a teljes magyar sajtó – a segítség ilyen közvetlen és azonnali formájának híresztelése a magyar társadalmat egészében átható, a határrevízióra vonatkozó amerikai segítség politikai reménységének a hétköznapokra való lefordítása volt. Az Egyetértés rendszeresen szemlézte az amerikai magyar lapokat is, minden vigasztaló apróságot felnagyítva, s különösen bízva a reformátusok hazaszeretetében, hiszen ezt tette a lap kiadója, Baltazár püspök is, nemcsak várva, de mintegy be is hajtva hónapokig tartó amerikai gyűjtőútján az egyház és a kollégium támogatására szánt adományokat. Most Szatai is, szorult pénzügyi helyzetében, de vállalt programját teljesíteni akarva, mentő ötlettel egyetlen használhatónak tűnő amerikai kapcsolatához fordult: Tóth Ferenc segítségét kérte, aki megértette e „legnemesebb intenciót”. Szatai tehát elküldte Texasba a korábbi cipőakcióról – 500 mezítlábas iskolásgyerek megsegítéséről – szóló tudósítást, amit Tóth Ferenc, érzékenyítésként, felolvasott az osztrák–magyar egyletben. Szavainak megvolt a kellő hatása: a tagság (Raba és Deutsch vezetésével) 22.650 koronányi összeget és használt ruhaneműt adott össze és küldött el a debreceni szegények számára, amelyet aztán a fényképen is látható, fent felsorolt bizottsági tagok hatvan családnak osztottak szét. A karácsonyi beszámoló idejére Szatai eltűnik a történetből, háttérbe húzódik, s az amerikai karácsony immár egyedül Tóth Ferenc „példás jó cselekedetének” látszik, aki tettével „hálás mosolyt varázsolt a fáradt, beesett arcokra”. A pénz, a ruha pillanatnyilag bizonyára segített néhány emberen, s a szervezők jószándéka sem vonható kétségbe, az önmaguktól való meghatottság mégis nagyobb lehetett, mint a dolog jelentősége. A fényképen, mindenesetre, nem mosolyog senki.
Tóth Ferencnek pedig bármennyire is fájtak a hazai állapotok, mégis jobb dolga volt Amerikában annál, hogysem haza akart volna jönni. Már az akció idején is fél lábbal St. Louisban volt, 1923 tavaszán pedig New Yorkból jelentkezik, ahol, saját beszámolója szerint, sikeres, a helyi lapok dicséretét is kiérdemlő kirakatrendező, aki adományképpen is sok dekorációt és plakátot készít – amelyet, ezek szerint, megengedhet magának. Long Island-i üzletnyitását azonban, ha jól értem, a Ku-Klux-Klan idegenellenes zaklatásai megakadályozták. Mindezt nem a személye elleni támadásnak, hanem Magyarország rossz külföldi megítélésének tudja be, amellyel szemben, szerinte, ellentétben mondjuk a csehekkel („nincs olyan nap, hogy valamelyik napi vagy heti lapban Csehországot ismertető közlemény ne jelenne meg”) a magyar kormányzat nem tesz semmit – pedig, teszi hozzá Szatai, a jótékonyságot, a szimpátiát államközi szinten is fel lehetne kelteni. (A leplezetlen cseh propaganda lehetőségének, hatásának illetve a magyar ugyanerre való képtelenségének nagypolitikai okairól megjelent elemzések hivatkozását lád alább.)
Tóth Ferenc utolsó levelét 1923 májusában közli az Egyetértés.
„Ma már én is vittem valamire – számol be. – Fizetésem éppen ma egy hete emelték, dacára annak, hogy most rossz üzleti viszonyok vannak. Ha nem volnának velem megelégedve, biztosan már az első héten elküldtek volna. Különben én is osztályvezető vagyok. Mondhatom, hogy a legnehezebb üzleti résznél. Most csak két üzlet tartozik hozzám: Patchogue és Bellport [egymás melletti kis falvak Long Islanden]. Szerződésem 6 hónapra szól“.
Hogy mindez egészen pontosan mit takar s hogy a fél év letelte után mi lett vele, arról többet nem érkezett hír. A családfakutató oldal bevándorlási, honosítási és népszámlálási dokumentumaiból azonban megtudható, hogy Franz Toth nem jött többé haza, és Amerikában sem vándorolt tovább: megtelepedett Patchogue-ban, 1926-ban feleségül vett egy helybeli lányt, a nála nyolc évvel idősebb Carolyne Owent, gyermekük nem született, 1933-ban megkapta az állampolgárságot, még 1940-ben is áruházi kirakatrendezőként dolgozott helyben, s minden bizonnyal ott is halt meg.
Amerika felénk nyújtott segítő keze pedig továbbra is egyének keze, alkalmi akciója maradt: egyszeri karácsonyfái az egyetértésnek.
Felhasznált források: Az Egyetértés című napilap cikkei: Egy debreceni kirakatrendező Mexikóban, 1921. június 15. Magyarok Mexikóban, 1921. szeptember 10. Kik támogatják Amerikában a magyarokat? 1922. március 2. Az „Egyetértés” amerikai karácsonyfája, 1922. december 17, december 28. Az „Egyetértés” amerikai karácsonyfája alatt, 1922. december 24. Karácsonyi melléklet Egy debreceni ifjú sikere, 1923. április 8. Mit tudnak külföldön Magyarországról? 1923. április 22. Milyen az amerikai kereskedelem? 1923. május 13. The Ernst Wilhelm Raba Photograph Collection – Texas History Szülöttek és megkereszteltetek anyakönyve a debreceni református egyházban az 1893.-ik évben; New York, County Naturalization Records, 1791-1980; United States Census, 1930, 1940; Texas, Laredo Index of Arrivals, 1903-1929 – FamilySearch Éva Mathey: Egy csoda kergetése: az Egyesült Államok felé irányuló magyar revíziós törekvések a trianoni béke megváltoztatására, 1920-1938 – DEA Csutak Zsolt: A Trianonhoz vezető út néhány amerikai vonatkozása: az Inquiry csoport és a cseh-szlovák propaganda hatása – Ujkor.hu
Ezúton szeretnénk Kedves Olvasóinknak Kellemes Karácsonyi Ünnepeket és Boldog Új Évet kívánni! Köszönjük, hogy a Helyi Érték írásait figyelemmel kísérik, s ígérjük, a következő évben is hasonlóan érdekes cikkekkel várjuk Önöket. Bízunk benne, hogy egyre többen hozzászólnak a bejegyzésekhez, s megosztják történeteiket és kutatásaikat is!
