Szerző: Kovács József Dénes

Talán nincs még egy állat, melyet annyi kettősség jellemezne, mint a vaddisznót. Egyszerre jelképezi a hősies harcost és az erőszakot, a kitartást és a kegyetlenséget, a merészséget és a vadságot, a termékenységet és a bujaságot. Vajon honnan ered a vaddisznók ennyire erősen ambivalens megítélése?

Ha szeretnénk feltárni az emberiség és a vaddisznók kapcsolatának múltját, rövid kutatás után hamar rádöbbenhetünk, hogy a történet gyökere a régmúlt idők homályába vész. Mondhatjuk úgy is, hogy az ember ezer szállal kapcsolódik ezekhez az állatokhoz, hiszen időtlen idők óta jelen van életünkben, mint zsákmány, mint totemállat, és mint a metafizikai létezés egyik legfontosabb szimbóluma.

A régészeti ásatásoknak köszönhetően tudjuk, hogy az őskori közösségek már vadásztak rájuk. A vaddisznó fontos táplálékként szolgált, csontjaiból szerszámokat, agyarából ékszereket készítettek. Feltételezhető, hogy már ekkor megjelentek az állatot misztikus attribútumokkal felruházó hiedelmek. Mindennek vélhetően szakrális funkciója volt, melynek segítségével a totemállaton keresztül keresték a kapcsolatot a látható és a láthatón túli világ között. Erre utal, hogy a vadkanagyarból készült ékszereknek fontos szerep jutott a temetkezési rítusokban, illetve a vaddisznó ábrázolása is hangsúlyos volt az őskori művészetben (lásd Altamira-barlang).

Az ókorban szinte az összes kultúrkörben megjelenik a vadkan, mint szimbólum. Egyes helyeken negatív, máshol pozitív jelentéstartalmat kapcsoltak alakjához.

Az egyiptomi és zsidó hitvilágban egyértelműen tisztátalan állatnak számított. Kínában az erőszak jelképe, Perzsiában démoni alakban jelent meg. A buddhizmusban a tudatlanság, a lustaság és a falánkság szimbóluma. Ezzel szemben Japánban a bátorság és a hősiesség megtestesítője. Indiában Visnu inkarnációja, aki egy fehér vadkan alakjában győzte le a gonosz dánavákat. Nem véletlen, hogy a hindu társadalomban a vaddisznó a harcos kaszt, a ksatrija jele.

A korszak Európájában elsősorban a görög és kelta mitológiában bukkan fel. Előbbi kultúrkör mítoszaiban gyakran az embereket és városokat fenyegető, isteni eredetű szörnyként jelenik meg, amit a hősöknek (pl. Meleagrosz, Thészeusz, Héraklész) kell legyőzniük. Ezt támasztják alá Homéroszi költeményeinek sorai, melyek a vadkanvadászatot az arisztokrácia privilégiumaként tartják számon.

A kelta hagyományok a göröggel ellentétben a szellemi létezés egyik legfontosabb szimbólumának tekintették a vadkant. Így nem meglepő, hogy a szent tölgy termésével táplálkozó vaddisznó a druidák jelképe volt. A téma legkiemelkedőbb kutatói (pl. Anne Ross, James MacKillop) a vadkant egyenesen a kelták „par excellence kultuszállatának” tartják.

A középkori Európában jelentősen megváltozott az állat megítélése.

„Keresztény értelmezésben az ördög szimbóluma, amely az Egyházat támadja meg. A középkori templomok szobordíszein a vadkanvadászat a gonosz üldözését és legyőzését jelképezi.”

Pál József: Szimbólumtár – Jelképek, motívumok, témák az egyetemes és a magyar kultúrából (Balassi Kiadó, 2001.)

Ennek megfelelően a vaddisznóhoz a legmegvetendőbb tulajdonságokat kapcsolták (pl. paráznaságot, kéjvágyat, falánkságot), aminek köszönhetően a „Gonosz kísértő erejének”* jelképévé vált.

A vaddisznókkal (és általában a disznókkal) szembeni, középkori babonákban gyökerező előítéletek az újkorban is jelen voltak/vannak, gondoljunk csak például George Orwell Állatfarmjára, Ady Endre „disznófejű Nagyúrjára”, vagy József Attila Eszmélet c. versére.

A 20. század azonban némi változást is hozott a vadkan megítélésben. A tradicionalisták értelmezésében ugyanis – a hindu és kelta hagyományokhoz hasonlóan – a vadkan a legtisztább és legősibb szellemi-metafizikai létezés egyik kiemelkedő szimbóluma (lásd René Guénon: Vadkan és medve; Hamvas Béla: A vadkan).

Mindesetre akár dúvadnak, akár szakrális totemállatnak tekintjük a vaddisznót, egy dolog biztos: a szemtől szembeni vadászatuk nem kevés bátorságot igényel. Elejtésük számos vadászbalesethez, halálhoz vezetett (lásd Imre herceg és Zrínyi Miklós történetét).

Az állat elejtésének legősibb eszköze a lándzsa. Az antik mitológia szerint Meleagrosz is ilyen vadászfegyverrel ölte meg a kalüdón-i vadkant.

A középkorban is hasonló módszert alkalmaztak: a vadászkutyáktól körülfogott, sebesült állatot gyalogosan, dárdával vagy lándzsával terítették le. Ehhez rendkívüli ügyesség és bátorság kellett, hiszen a sebzett vadkan veszélyessége közismert. Nem meglepő, hogy ezeket a vadászjeleneteket több korabeli címeren is ábrázolták, ezzel utalva a cím birtokosának rettenthetetlen merészségére.

A lándzsás vadászatot még a 19–20. században is ismerték Magyarországon – bár már nem használták. Hőnig István 1889-ben így írt a fegyverről:

„Dákos (Saufeder) 1 ½ m. hosszú kétélű pöngével és keresztvassal ellátott dárda v. gerely, melynek a végére a karhoz kötendő, hosszú szíj van erősítve…”** A vad elejtésének módszeréről Kékessy László 1925-ös könyvében olvashatunk: „Régi jó virtusos vadászaink kanászó ebekkel hajszoltatták, tereltették s ha ezek kimozdították, a vadász térdenállva fogadta s a dárdát, gerelyt nekiszegezve – felfogta, rászalajtotta és felnyársalta a dárdába belerohant agyarast.”

Hőnig István: Vadászati műszótár (Bp., Országos Magyar Vadászati Védegylet, 1889.)

A Déri Múzeum vadászati fegyvertárában több vaddisznónyárs (un. Saufeder) található.  Ezek a fegyverek a 16–17. században, feltehetően német területen készültek. Közös jellemzőjük a több centiméter széles, levél alakú, bordával ellátott, kétélű lándzsahegy és a masszív, szegecsekkel és szíjakkal megerősített lándzsanyél. A Hönig István által leírt keresztvas több darabon megfigyelhető.

A műtárgyak jelenleg a Déri Múzeum „Nagyerdő” c. kiállításán, illetve a Hatvani Vadászati Múzeumban tekinthetők meg.

Felhasznált irodalom:

• Hőnig István: Vadászati műszótár. Bp., Országos Magyar Vadászati Védegylet, 1889.
• Kékessy László: A magyar vadász kézikönyve. Athenaeum Kiadó, 1925.
• Pál József: Szimbólumtár – Jelképek, motívumok, témák az egyetemes és a magyar kultúrából. Balassi Kiadó, 2001.