Medgyessy Ferenc (1881. január 10. ‒ 1958. július 19.)szobrászművészre emlékezve
Sorozatfelelős: Fodor Éva Irén
145 év – 145 kép – 145 tény, MEDGYESSY MINDEN HÉTEN címmel indult az év elején útjára egy sorozat a Déri Múzeum közösségi oldalán a cívisváros egykori szobrászművészére emlékezve. A Helyi Érték szintén közli az írásokat, ám nem heti egy alkalommal, hanem rendszeres időközönként csokorba szedve. A képeket és a forrásokat a sorozat ötletgazdája, Fodor Éva Irén válogatta össze. Az alábbiakban a sorozat következő öt bejegyzését olvashatják.
145 éve született Debrecenben a kétszeres Kossuth-díjas Medgyessy Ferenc szobrászművész. Itt élt családja, itt kezdte tanulmányait a híres Református Kollégiumban. 18 éves korában ugyan elhagyta Debrecent, de élete végéig aktívan részt vett a város kulturális életében. Bár Budapesten telt életének jelentős része, mégis mindig büszkén vallotta debreceninek magát. Számos köztéri szobra határozta meg egykor és ma is a cívis város arculatát. Emlékét e művek mellett a Déri Múzeum gondozásában lévő kiállítás őrzi. Ebben az évben 145 év, 145 kép, 145 tény címmel közlünk heti rendszerességgel képeket és érdekes tényeket a művész életéből.
XI.
„Köszönöm az értem való több rendbeli fáradtságodat …-”
Párizs V. Párizsi tartózkodása alatt Medgyessy levélben tartotta kapcsolatát családtagjaival. Tudatta szeretteivel hogy érzi magát, hogy halad a tanulmányaiban és hogyan tölti mindennapjait. Ezek a levelek a legtöbb esetben köszönettel végződnek, amiért családja mindenben segíti őt. Édesanyjával és édesapjával folytatott levelezése mély tiszteletről árulkodik. Húgának, Ilonának írt sorai mozgalmas párizsi életéről, öccsének, Gábornak küldött üzenetei pedig művészeti tanulmányai alakulásáról számolnak be.
Ismeretlen: Medgyessy Ilonka. é. n.
Ilona húgának 1906. november 25-én kelt sorai egy igazi párizsi lakodalomról számol be.
[…] „Köszönöm az értem való több rendbeli fáradtságodat. A fekete ruhát épp előtte való este megkaptam, s így hasznát vettem. Kérted, hogy írjam meg a lakodalmat, hát megírom, bár engemet az ilyen hivatalos ceremóniák nem nagyon érdekelnek. Hanem, ugyi téged inkább, mert már érzed a szelit. Azt hiszem a tied kisebb méretű lesz az nem zárja ki, hogy épp úgy meg legyél vele elégedve. Itt nem úgy szokták, mint minálunk. Mert csak délután három órától estelig tartott. Összegyűltek először a polgármesteri hivatal nagy dísztermébe a család meg vagy 300 ismerős. Összeesküdtek, a kolléga lyányok hárfáztak meg danoltak egy sort. Innen egy bálterembe mentünk, ahol táncoltak, zenéltek, énekeltek meg ettünk százféle nyalánkságot. Került egy hegedűművész kisasszony, aki csak magyar nótákat játszott s hozzá még jól. Azután ünnepélyes képen nyaltuk a mennyasszonyt, kívántunk boldogságot és sok gyereket (azt nem kér most azt mondja), azután magok kínjára hagytuk őket és eljöttünk, s ezzel – a mi részünkről – vége volt a mulatságnak. A fekete ruhámnak valószínűleg megint hasznát veszem, de mivel az is ott lesz, akinek a cilinderjét múltkor elkértem, kerítenem kell valahonnan másikat. Azt meg egy 45 frankos művészvacsora lesz, ahová persze ingyen megyek, ha egyáltalán megyek. Igaz: cipőt már vettem, igaz, hogy esküvő után. De nem tesz semmit. Úgy éltem vele, hogy a harisnyát is bekentem a repedés helyén, ahol az is lyukas volt, ott a lábam ujját subickoltam be. Így hát kifogástalan volt. Sajnálom, hogy nem vehetek most jegyajándékot, de majd megmintázlak, ha hazamegyek, ha ez jó neked ez a legjobb, amit én adhatok […]
Ismeretlen: Medgyessy Gábor, é. n.
Medgyessy Gábornak Párizs, 1906.október 12. írt levele (részlet)
[…] Persze nincs nehezebb, mint meglelni a kivetni valót. Azután miként a ruhát a hideg ellen, magára ölti az ember a birka türelmet a mások gáncsoskodásai ellen, hogy egész jól érzi magát közöttük. Éppen most kapom a küldeményedet. A fénykép tényleg megérte az árát. A rajzok? Van ott jó akarat. Jó azt folytatni, csak egy kis helyes útmutatás kéne. Az, ami nehéz dolog és neveli az ember megfigyelését, bármi legyen is az, mindig hasznos. Én is küldök egy pár vázlatot. Ezek ugyan ne legyenek irányadók, mert én most nem rajzolok a rajz kedvéért. Tudniillik, ha nem valami modellről elképzelt szobrot akarok körvonalazni, kezembe veszem a ceruzát. Tehát arra törekszem, hogy jó vagy rossz, de mindig szobor legyen az amit lerajzolok. Azt gondolom látni ilyesvalamit belőle. De te azért vedd azt az oldalát a dolgoknak, ami neked a legnehezebb. /A női testet kivéve a tükörből – mikor nyáron úgy is meleg volt.
Medgyessy Ferenc: Tehervivő férfi akt, (vázlat)Medgyessy Ferenc: Tehervivő férfi akt, 1908, bronzMedgyessy Ferenc tükörből rajzolja saját portréját, é. n.
XII.
Medgyessy Ferenc stáció képei
A budapesti Rezső téri templom – ma Magyarok Nagyasszonya Templom (Tisztviselőtelep, VII. kerület)
Húsvét közeledtével a sikeres alkotó 1932-ben készített műveit mutatjuk meg oldalunk követőinek. Medgyessy kevés bibliai témájú alkotása közül különleges sorozatként maradtak fenn a stáció jeleneteit megörökítő domborművei. A Rezső téri katolikus templom külső homlokzatára tervezett 14 képből négyet készített el pályamunkaként. Nem kapott megbízást kivitelezésükre, így csak a vázlatok őrizték meg alkotói elképzeléseit.
Az elkészült négy kép vázlatmunkája
XIII.
Pesten, Firenzében és Párizsban
Az alkotó az 1908-as év egy részét Budapesten és Debrecenben töltötte, ám még ebben az évben Firenzébe is eljutott. Régóta vágyott az itáliai városba, de az anyagiak miatt csak rövid tartózkodásra volt lehetősége.
„Párizs után (1905–1907) sikerült még néhány hónapra Firenzébe (1908) is eljutnom, ahol Michelangelo nagy márványvázlatai világosan megmutatták az utat a kőfaragás felé, hihetetlen táplálékot adva a fantáziának. Közben az etruszk múzeum második otthonommá vált. Nyersek és finomak egyszerre ezek a régiek.”
Medgyessy rajza 1908-ból, amely az első firenzei útja alatt készült
Az Öreg fej című szobrával 1909-ben először vett részt hazai kiállításon a Műcsarnokban. Ez év tavaszán elkészítette a debreceni Kereskedelmi és Iparkamara arany, ezüst és bronzplakettjét. A munkájáért kapott 60 korona is hozzájárult újabb firenzei és párizsi tartózkodásához. 1909 és 1910 között a firenzei és párizsi Akadémiát látogatta. 1906-ban írt levelében beszámol róla, hogy meg fogja tanulni a kőfaragás technikáját. A márvány alakításához szeretett volna vésőket is vásárolni, mert mint írta:
„Én magam akarom kifaragni a munkáimat, nem [] mint szokták rendesen [], kőfaragókkal csináltatni.”
Ez a cél vezette Michelangelo és Donatello szeretett városába. Medgyessy a Firenzei Művészeti Akadémia akt szabadiskolájába iratkozott be. A képzés mellett a város híres múzeumait is felkereste, hiszen tanulni a régi mesterektől mindig fontos volt számára. Szabadidejében Firenzében tanuló fiatal művészekkel találkozott. Itt ismerkedett meg Vedres Márkkal, akivel baráti kapcsolatot ápolt a későbbiekben is. Szüleinek 1910. január 8-i levelében így ír életéről:
„négy hónapra vettünk ki egy szobrásztársammal egy szép nagy műtermet []…[] májusig 100-100 lírát fizettünk. []…[] Annyi múzeum és műkincs van ebbe a kis városba, hogy szinte az egész város egy múzeum. Tehát a címem Piazza Donatello 10. Firenze egyik legszebb tere. Középen egy sírkert van.”
A későbbiekben Donatello szobrai nagyvonalú formaképzésre tanították, Michelangelo művei pedig figyelmeztették a kőszoborokban rejlő erőre.
XIV.
A szobrászok lelke mosolyog a kövekben Firenzei és párizsi tanulmányai végeztével 1910 végén már Budapesten találjuk az alkotót, akinek a Louvre-ban látott archaikus szobrászati emlékek egy életre követendő mintául szolgáltak. Ez a tudás egészült ki a firenzei útja során újra felfedezett és megcsodált etruszk művészeti emlékekkel és Michelangelo szobrászatának megismerésével. Medgyessy az archaikus művészet életigenlő szépségét kívánta átmenteni művészetébe.
„Itt ezeknél az ógörögöknél különösen megfogott az, hogy ezek a bálványszerű szobrok milyen melegen tudnak mosolyogni. Bizonyára örülnek az életnek. Tulajdonképpen a szobrászok lelke mosolyog itt ezekben a harmadfélezer éves kövekben.”
Medgyessy ugyan kész szobrászati programmal érkezett haza, de pályakezdő éveit az anyagi gondok és a hivatalos művészeti körök meg nem értése is nehezítette.
„A hazatéréskor előttem állt a nagy kérdőjel: a megélhetés problémája. Mindjárt elsőnek a meg nem értés fogadott. Nem voltam készen, hogy tisztán megmutassam magamat. Aztán: az én iskolám teljesen idegen volt itthon. Kollégáim meg egyenesen eszelősnek tartottak: ilyesmiért hagyni ott nagy könnyelműség! az orvosi pályát”
Még olykor kisegítette orvos kollégáit helyettesítésekkel, de 1910. december 13-án a Pesti Hírlapban olvasható hirdetés szerint véglegesen döntött és szobrászati műteremnek megfelelő lakást keresett. Orvosból szobrász lett, de nem voltak hatás nélkül az eredeti tanulmányai során szerzett anatómiai ismeretei sem, ahogyan művészeti kritikusai írják:
„Felfedezhetjük, hogy Medgyessy, aki bonctannal is foglalkozó orvos volt, másképp értékeli és értelmezi a testiség lényegét, mint az olyan művészek, akik kerülő úton jutnak el az objektív világ közelébe? Lehetséges, hogy Medgyessy behatóbb embertani ismeretei alakító hatással voltak fejlődésére.”
Kassák Lajos
Orvosi tanulmányai hatásáról Lyka Károly művészettörténész így ír:
„bár Medgyessy átesett anatómiai tanulmányokon, de szerencséjére szobrászösztöne csak azokat a fontos elemeket szívtatta fel vele, amelyek valóban szobrásziak is: a testnek organizáltságát, funkcióképességét, nagy és tömör épségét. Sikerült tehát itt is a tiszta plasztikai értékeket átmentenie a végleges pályájába.”
Lezárult tehát a művész életének egy szakasza, abiztos megélhetést nyújtó polgári pályát egy bizonytalan megélhetéssel járó, de számára egyedül vállalható művészire cserélte. A korszak jelentősebb alkotásai: a Kisleányfej, (Arlette),1907 a Kölyök szörny,1908, a Tehervivő férfiakt, 1908, Pitiző kutya, 1908 és a Menekülők, 1909.
Utóbbiról László Gyula így idézi az alkotót:
„Az öcsém azt a címet adta neki, hogy beiratkozás az egyetemre (a legelső kezéből hiányzik az index) Tíz férfi akt egymás hegyén – hátán menekül egyirányban. Ágyban betegen fekve, irigykedve néztem ablakon át, hogy dulakodnak a gyerekek. Bizsergő izmaimat nem tudtam máskép lecsillapítani, mint ezzel a plakettel.”
“Sok előzetes akt tanulmány után készítette, ő maga is állt hozzá modellt, részben pedig önmagát nézte a tükörből.”
Medgyessy Gábor
XV.
Jóban-rosszban a Művésztelepen Medgyessy Ferencet 1910 decemberében a műterem keresés foglalkoztatta. Ám nem kellett sokat várnia, 1911. őszén átadták Budapesten a Százados úti Művésztelep épületeit. Az alkotó 1911-ben a 2. számúban, majd 1912-től egészen haláláig a 14. számú lakásban élt. Erre így emlékezik Életemről és művészetemről című kötetben.
„Még 1910-ben történt, hogy amikor a szobrászok nem bírták már tovább azt a keserves állapotot, hogy műterem híján pincébe, bolthelyiségbe, ötödik emeletre szorulva kínlódjanak, a művészet szent nevében néhányan felmentek Bárczy István polgármesterhez, hogy segítsen rajtuk. A polgármester, hogy sokat ne vesződjék a kérdéssel, mindjárt kijelölt a Kerepesi út mentén egy volt káposztáskertet, hogy majd szebb helyen jobbat és nagyobbat kapnak. Ebből lett a Művésztelep, úgy provizórikusan. Igen, de ez majd nagyon kitolódott a közbejött háború miatt. A háború után meg örültünk, hogy élünk, nemhogy még válogassunk helyünket illetőleg. Hiszen ezt se tudtuk fizetni sokáig, nem volt miből. A polgármester aztán könyörületből elfogadott műtárgyakat lakbér fejében. Nem igen jöttek megbízások. Sok évtizedet töltöttem a Művésztelepen jóban-rosszban, de nem panaszkodom a sorsom ellen. Ha voltak nehéz napjaim, mégis több volt jó, amire emlékezni tudok, hiszen az időm nagyrészét munkám töltötte ki.”
Medgyessy Ferenc: Önarckép, 1912, olaj, karton Szépművészeti Múzeum, Magyar Nemzeti Galéria
Medgyessyt sok barátja kereste fel a Művésztelepen. A református kollégiumi társak közül elsők között 1912. augusztus 8-án látogatott el hozzá Dóczy Jenő, ekkor örökítették meg egymást Medgyessy új műtermében.
Dóczy Jenő: Medgyessy Ferenc a Százados úti műtermében, 1912 augusztus 8-ánMedgyessy Ferenc: Dóczy Jenő Medgyessy Százados úti műtermében, 1912. augusztus 8-án.Köszönet Samantha Fiander-nek a digitális felvétel közlésének engedélyezéséért.
A Déri Múzeum Történeti Tárának kezelésében van egy rendkívül értékes, érdekes és kiemelten fontos irategyüttes. Ez 1084 levelet tartalmaz 328 személytől és szervezettől. Közös jellemzője, hogy ezeket a leveleket mind Zoltai Lajoshoz írták az 1880-as évektől 1939-ig. Most induló új sorozatunkban ezekből válogatunk és mutatunk be egy-egy darabot.
Sajnos, az egész anyag megjelentetése forráskiadványként szinte lehetetlen. Sok száz oldalt jelentene csak a levelek közlése. Szinte minden levél mögött pedig lapul egy-egy történet. Ezek kifejtése, bemutatása ismét sok száz oldalt jelent. És még nem beszéltünk a jegyzetekről, a kísérő tanulmány(ok)ról! De dolgozunk a megoldáson, akár sok részletben, apróbb közlésekben, de szeretnénk, ha a nagyközönség is megismerhetné ezt a levelezést. Kissé furcsává teszi a kérdést, hogy itt csak az egyik oldalát ismerjük a levelezésnek, mert ebben az anyagban a Zoltai Lajosnak címzett levelek találhatók. Előfordul, hogy Zoltai a válaszpiszkozatot a levél mellé tette, vagy egyenesen a levél szabad papírfelületeire leírta. Azonban a kutatás jelenlegi állapotában még alig ismerjük a Zoltai által írt és elküldött leveleket. Ezek felkutatása, megtalálása is kiemelt feladat a kutatás, feldolgozás során, amennyiben egyáltalán lehetséges és feltalálhatók valamely levélhagyatékban, levéltárakban, kézirattárakban vagy múzeumok iratanyagában.
Ebben a sorozatban közöljük a levél leírását, majd a szövegét, amelyben csak az egyértelmű helyesírási hibákat javítottam ki, a korabeli, ma már szokatlannal tűnő írásmódokat viszont nem. A szövegben az esetleg előforduló kiolvashatatlan szavakat három ponttal jeleztem: … Ezután következik a levél „története”. Azonban ezek a történetek csak elsődleges bemutatásnak minősülnek addig, míg a teljes feldolgozás megtörténik. Végül csatoljuk a levélről készült felvételeket.
Három oldalas, kézzel írott levél, első lap bal felső sarkában A MAGYAR ORSZÁGGYŰLÉS KÉPVISELŐHÁZA köriratos, középen magyar címeres, zöld, nyomtatott pecsét. Mellette Zoltai ceruzás, két soros kézírása: Dobjeczki Sándor a koronáról 1904. Alatta és a harmadik oldalon a múzeum tintapecsétje részben kézzel kitöltve: Déri Múzeum Történelmi adattára 237 szám 1 lap és Déri Múzeum Történelmi adattára 237. szám 2 lap bejegyzéssel.
Tisztelt Uram!
Megbeszéltem Madarászszal. Ő biztosan tudja, hogy Bónis Samu vitte le a koronát Debreczenbe. Madarász László azt javasolta, hogy annyi darabra zúzzák, ahány képviselő van és osszák ki azok között emlékként. Kossuth nem engedte, hanem a városházán volt lakására vitette. Hogy ott hol helyezték el, azt Madarász László biztosan tudja. Czíme: Goodhope Missouri Amerika
Neki kell tehát írni. Fájdalom, nem válhatok el társaságunktól, pedig szívesen fölkerestem volna, hogy részletes értesítést szerezzek. A legszívélyesebben üdvözlöm Budapest 904 XII/11 híve Dobieczki
Átírva rövidnek tűnik a levél, de a szöveg három oldalon helyezkedik el. Szembetűnő lehet rögtön, hogy a levélíró neve Zoltai feljegyzésében Dobjeczki, aláírásként viszont egyértelműen Dobieczki. Még három név szerepel: Kossuth, Madarász és Bónis Samu. Bár a levélben csak koronaként írnak róla, de nyilvánvaló, hogy a Szent Korona 1849-es Debrecenbe kerüléséről van szó. Zoltainak 1896-ban jelent meg egy rövid írása A Szent Korona ünnepe címmel a Debreczeni Ellenőrben. Mivel a Dobieczkihez írott levelét nem ismerjük pillanatnyilag, ezért nem tudjuk, hogy Zoltai ezt a régebbi írását szerette volna folytatni-kiegészíteni-átírni és ehhez kért esetleg adatokat Dobieczkitől. Bár Zoltainak ez az írása inkább közjogi szempontból érdekes, mint koronatörténeti vonatkozásból. De hogyan kerül a képbe Dobieczki Sándor? Ő 1904-ben az interparlamentáris unió magyar munkacsoportjában az Egyesült Államokban járt. Erről egy kiváló írásban számolt be az Universum évkönyv II. számában 1905-ben. Levelünk szempontjából ez azért érdekes, mert az Egyesült Államokban élt Madarász László, a „rendőrminiszter”.Politikaiellenfelei az ő nevéhez kötötték a Zichy-gyémántok ügyét. A szabadságharc leverése után az Egyesült Államokba került, először Új-Budán, aztán a floridai Palatkán, majd a Missouri állambeli Good Hope vagy Goodhope nevű településen élt, itt is halt meg és temették el 1909-ben. Dobieczki leveléből kiderül, hogy nem tudta felkeresni Madarászt, hogy további híreket tudjon szerezni a Szent Korona Debrecenbe kerülésével, itt létével kapcsolatban. Ezt kicsit furcsán fogalmazta meg, hiszen az első mondata a levélnek így hangzik:
„Megbeszéltem Madarászszal.” Aztán jelen időben már ezt írja Zoltainak: „Fájdalom, nem válhatok el társaságunktól, pedig szívesen fölkerestem volna, hogy részletes értesítést szerezzek.”
Pedig a levél datálásából világosan látszik, hogy már Budapesten írta 1904. decemberében. Az amerikai útra Fiuméből indultak el a Szlavónia nevű óceánjárón augusztus 12-én és kötöttek ki New Yorkban, majd rengeteget utaztak, részt vettek a kongresszuson és a St. Louis-i világkiállításon. Meglátogatták a magyar közösségeket.
De sehol említést nem tesz a 48-as magyarokról. Valahogy viszont csak beszélt Madarásszal, aki elmondhatta neki vagy megerősítette azt, hogy Bónis Samu vitte a Szent Koronát Debrecenbe.
Ács Tivadar 1941-ben megjelent Új-Budáról szóló könyvében sokszor említi Madarászt és családját, de a Szent Koronával kapcsolatban nincs adat. 1904-ben Madarász már Good Hope településen élt és az amerikai viszonyok közt az viszonylag közel volt St. Louis-hoz. Nincs adatunk arra vonatkozóan, hogy a megbeszélés Madarásszal hogyan történt, de minden bizonnyal levélben. Azt sem tudjuk, hogy Zoltai mikor írt Dobieczkinek és pontosan mit kért tőle, de minden bizonnyal az utazása előtt jóval. Dobieczki az életrajzi adatai szerint 1894-ben a vasút debreceni üzletvezetőségének vezetője lett, majd 1901-ben Debrecen egyik országgyűlési képviselőjévé választották. Zoltai nyilván ismerte, így tudhatta azt is, hogy az interparlamentáris kongresszus magyar csoportjába tartozva elutazik az Egyesült Államokba, melyet egyébként és nem elfeledve Apponyi Albert vezetett. Dobieczki a Zoltainak írt levelében minden bizonnyal tévesen használta a „válhatok” jelen idejű alakot a „válhattam” helyett. Dobieczki megadja Zoltainak Madarász címét is, hogy ebből született levél vagy sem, azt már a jótékony homály fedi. Bónis Samut vagy Sámuelt másod-harmad vonalbeli politikusként jellemzik, már akik foglalkoztak vele. Elfeledett alakja a magyar forradalomnak, de Király Zoltán doktori disszertációjában összefoglalja egyrészt az 1849-ig terjedő közéleti ténykedését, majd rövid betekintést ad élete hátralévő részére vonatkozóan is. Kossuth közvetlen köréhez tartozott. A szabadságharc bukása után tíz hónapig bujdosott, de elfogták. Halálraítélték, kegyelemből tíz év várfogság után 1856-ban szabadult. Később országgyűlési képviselő is volt, majd jogi pályára lépett.
Tulajdonképpen a rövid levél minden mondata érdekesség. Így az is, ahol arról olvashatunk, hogy Madarász javasolta, hogy törjék össze a Szent Koronát és osszák szét a képviselők között. Annak eddig nem találtam nyomát, hogy Madarász jelen lett volna a koronát tartalmazó láda átadásakor. Ahogy annak sem, hogy a Szent Korona összetörését ő javasolta volna. A Szemere-féle Korona-menekítéskor Batthyány Kázmér mondott ilyen összetörésre vonatkozó javaslatot, de elvetették. Madarász mint rendőrminiszter nyilván tudta, hogy a Szent Koronát hol őrizték a debreceni Városháza épületében. Ez a szoba a város titkos vagy magán levéltára volt, ahol a szabadságharc leverése után az osztrákok keresték felbontva még a padlót is.
Pedig ekkor a Szent Korona Orsovánál, a füzesben elásva várta visszatérését a magyar nemzethez. A debreceni őrzési hellyel kapcsolatban érdekes adalék lehet, hogy Szabó István az 1925-ben a Debreczeni Képes Kalendáriomban megjelentA szent korona Debrecenben 1849 c. rövid tanulmánya 12. jegyzetében már Zoltaira hivatkozik, mint aki pontos ismerettel rendelkezik erről. Érdemes az ezt tartalmazó bekezdést és a kapcsolódó jegyzetet idézni:
„Megemlítjük még azt is, hogy a magánlevéltár szobája abban az időben az egyik első emeleti, Kossuth utcára néző szoba volt, még pedig az, melyben ezidőszerint dr. Csűrös Ferenc kulturtanácsnok dolgozik.12 E bolthajtásos, csendes szoba volt az, mely öt hónapig a falai közt rejtette a magyarok szent koronáját. 12 Ezt Zoltai Lajos muzeumigazgatótól tudom, ki ez irányban alapos kutatásokat folytatott, különben ez a városi levéltár adataiból is kitünik, amint köztudomásu még ma is.”
Egy rövid, pár mondatos levél, amely mégis rengeteg érdekességet rejt. Ne felejtsük, hogy ez csak egy elsődleges bemutatás tudományos-ismeretterjesztő célból! Szakmai feldolgozása jelen közlés kereteit meghaladná, de készül az is!
Szeretném megköszönni Hermann Róbert professzor úr támogató szívességét a levél közlésével kapcsolatban.
Medgyessy Ferenc (1881. január 10. ‒ 1958. július 19.)szobrászművészre emlékezve
Sorozatfelelős: Fodor Éva Irén
145 év – 145 kép – 145 tény, MEDGYESSY MINDEN HÉTEN címmel indult az év elején útjára egy sorozat a Déri Múzeum közösségi oldalán a cívisváros egykori szobrászművészére emlékezve. A Helyi Érték szintén közli az írásokat, ám nem heti egy alkalommal, hanem rendszeres időközönként csokorba szedve. A képeket és a forrásokat a sorozat ötletgazdája, Fodor Éva Irén válogatta össze. Az alábbiakban a sorozat következő hat bejegyzését olvashatják.
145 éve született Debrecenben a kétszeres Kossuth-díjas Medgyessy Ferenc szobrászművész. Itt élt családja, itt kezdte tanulmányait a híres Református Kollégiumban. 18 éves korában ugyan elhagyta Debrecent, de élete végéig aktívan részt vett a város kulturális életében. Bár Budapesten telt életének jelentős része, mégis mindig büszkén vallotta debreceninek magát. Számos köztéri szobra határozta meg egykor és ma is a cívis város arculatát. Emlékét e művek mellett a Déri Múzeum gondozásában lévő kiállítás őrzi. Ebben az évben 145 év, 145 kép, 145 tény címmel közlünk heti rendszerességgel képeket és érdekes tényeket a művész életéből.
V.
A művésszé válás rögös útján I.
Az édesapjával folytatott vita ellenére, orvosi diplomával a kezében Medgyessy továbbra is szorgalmasan rajzolt, festett és mintázott. Semmi sem tántorította el a művészi pályától, s egyre több biztatást és segítséget is kapott elismert művészektől.
„Lyka Károly, Rippl-Rónai, Kernstok és Kallós együtt kimondták rám, hogy művész is lehetek. Kallós meghívott műtermi levegőt szívni, […] már szerzett is egy mecénás bácsit, aki elküldött a Julian iskolába rajzolni.”
A támogatással végre a művészetek fővárosába, Párizsba utazhatott, de még nem tudott dönteni, a festészet vagy a szobrászat áll közelebb hozzá. Erre az időszakra később így emlékezik vissza:
„Mulatságos, amit mondok, de én a modern szobrász, a konzervatív festőkön kezdtem, mert festő akartam lenni. A múzeumban a múlt századbeli képeket nézegettem, és mindenáron utánozni akartam őket. De nem ment, akármilyen jól megcsináltam öntudatlanul is éreztem, hogy ez nem eredmény. Medikus koromban a boncolásoknál lassanként ráébredtem az emberi test formáira, és rajzoltam. Nagy reményeim voltak a festészetet illetően. Még Párizsban is azt erőszakoltam.”
Így Párizsban a Julian Akadémián is a festő-szakon kezdte tanulmányait. Medgyessy 1903‒1905-ig született próbálkozásai közül néhány híres festményről készült másolat és átirat maradt fenn, például a Jan Lys ölelkező Szerelmes párjáról készült rajz.
Különösen érdekes darab a Munkácsy Mihály Krisztus Pilátus előtt című művéről készült, Medgyessy-sen újra gondolt parafrázis, vagy még inkább karikatúra. Érdekes ez a rajz. Bizonyosan metszet vagy fotó után készítette a rajzot Medgyessy, a vele azonos évben, 1881-ben született híres festményről. Az már bizonytalan, hogy Budapesten, vagy Párizsban készült a rajz.
VI.
„Il commence … Kezdi már!”
Ösztöndíj támogatással Medgyessy végre megérkezik Párizsba. Kallós Ede javaslatára a Julian Akadémiát kereste fel, ahol a rajztechnika elsajátításával kezdett, mestere Jean-Paul Laurens volt.
Párizs, Le Pont Neuf, 1900-as évek elején
A szabad szellemiségéről híres intézménybe nem kellett felvételizni, de hamar kiderült ki válik művésszé és ki nem. A szabadakadémián töltött kezdeti időszakra így emlékezik az ifjú művésznövendék:
„Azt tanácsolták új barátaim, hogy bekezdésül jól tenném, ha a falon lógó valamelyik gipszet rajzolnám, nehogy majd az öregúr küldjön oda, mert nem veszi ám jó néven, ha egy újonnan jött illetéktelenül foglalja el a helyet az élő modell köré telepedett régi tanítványok elől. Kissé lehűtve bár, hozzáfogtam hát egy közismert, mosolygó leányfejhez. Ehhez kellett hát nekem Párizs? Amikor már Debrecenben is megvetőleg néztem, amint osztálytársaim szolgai engedelmességgel másolták a nekem semmitmondó gipszfejeket. Örültem is, amikor az öreg mester az első rápillantás után odaengedett az elevenhez, (megmentett) ettől az önkínzó tortúrától. Igyekeztem is ám rajta. Itt kezdődött aztán a kálvária. Nem ismertem a szenet, mint rajzeszközt. Nagy vajúdások közt csupa kéményseprő-aktot szültem. Sőt, én magam is könyökig szurtos lettem azalatt, amíg a konstrukcióval vívódtam. Végtelenül bosszantott, hogy a többiek milyen könnyedén hozzák ki a finomnál finomabb árnyalatokat, ami meg nekem sehogy sem akart sikerülni. Egy alkalommal kiállította a mester a rajzomat középre egy másikéval együtt – úgy emlékszem egy kanadai volt – , aki már évek óta itt halmozta magába a művészet tudományát. Na most ide figyeljenek! – úgy mond. – Itt látnak két tanulságos végletet. Ez itt – mutatott az enyémre – tudja mit akar, de nem tudja megcsinálni. Az a másik nagy könnyedséggel rakja oda… a nem-tudom-mit. (…) Bár negatív elismerés volt, meg kellett elégednem vele. Legalább is én nem cseréltem volna fel semmiért a másikéval.”
Pár hónap múlva annyit mondott Il commence … Kezdi már!”
Ismeretlen fotós: Medgyessy Ferenc 1905‒6 között
VII.
„annyi itt a szobor, mint az élő ember otthon”
Párizs I.
A „kezdi már” nem jelentette, hogy ezután folyamatosan fejlődik majd rajz és festészeti tudása. Lyka Károlynak 1905. június 15-én kelt levelében így ír:
(…) Úgy érzem, hogy azóta semmit sem haladtam, hacsak azt nem veszem haladásnak, hogy most jobban látom, milyen lehetetlen messzire vagyok én attól, amit olyan közel gondoltam, de még lehet, ha sokat haladok, távolabb leszek. Szerettem volna azt írni, hogy már tanultam sokat, de úgy látszik, ha azt megakarnám várni, még soká nem írhatnék. De legalább azt nem mondhatom, hogy nem rajzolhatok eleget. Délelőtt a „Julianba” járok, J. – Paul Laurens tanít ott, akit Rodin szépen megmintázott, este meg egy másik órára, ahol Lucian Simon korrigál. Ezek a hivatalos órák.”
Életemről és művészetemről című írásában így emlékezik erre az időszakra:
(…) „Közben festéssel gyötrődtem. Rosszul foghattam meg a dolgot, mert nem tetszett sem nekem sem másnak. Hogy magamat vigasztaljam némileg, zsebembe hazalopkodott agyagból megmintáztam egy-egy keselyűmozdulatot az állatkertbe rajzolt vázlatok után. Erre azt mondta a beérkezett festő ismerősöm, hogy miért nem csinálok ilyesmit inkább, mikor ez könnyebben és jobban megy. Igaza lehet ‒ gondoltam ‒ és nekifeküdtem a mintázásnak. Beiratkoztam a szobrászok közzé és ott is maradtam. Igen ám, de milyen küzdelmek árán! Mert persze megint elakadtam. ‒ Miért nem foglalkozik egy kicsit az anatómiával? ‒ szólt rám a professzor. ‒ De hisz orvos! ‒mondták a mellettem dolgozók. ‒ Akkor hát mért nem csinálja? Erre én nem válaszoltam. Csak gondoltam magamban: hiszen nem azért jöttem én ide. S gyúrtam tovább az agyagot rendületlenül. Közben ismerkedtem a múzeumokkal.”
Medgyessy Párizsban hol festészeti, hol szobrászati kiállításokat látogatott, lelkesen írja családjának szóló beszámolójában „annyi itt a szobor, mint az élő ember otthon.”
VIII.
…..a művészet korsójából még egy jó kortyot huzhatok. […]
Párizs II.
Medgyessy Ferenc Lyka Károlynak 1905. december 11-én írt levele:
„Igen tisztelt uram!
Nem halogatom már tovább, hogy megírjam legalább hogy élek, és még most is itt vagyok. Ugyanis az a hat hónap már letelt, amely időre több ember szíves jó akaratából ide kerülhettem. Szerencsémre most megint itt maradtam egy darabig, amint tudom, Kallos úr közbenjárására. Örömöm igen nagy lett, hogy megtudtam, hogy a művészet korsójából még egy jó kortyot huzhatok. Igyekszem is most élni az idővel, ami nem tudom, mikor lesz megint ilyen alkalmatos. Az ősz óta már kizárólag szobrászkodom. Íme, ennyi pozitív hasznom tehát már van az itt létemből, hogy a festésről leszoktattam magamat. Belátván, hogy okosabb lesz tán, ha nem csinálom, mint ha igen; de másrészt spekulálva, hogy az erőmegosztás megszüntetésével hátha emelkedik egy nagyot a szobrászi energia. Hogy a számitás bevág-e még nem tudom, csak azt tudom, hogy tanulni kell, mégpedig nagyon sokat. Nem mondom, tán egy félvonalnyit haladtam azóta, hogy mióta elvittem Lyka úrhoz a kis játékaimat bemutatkozni. Hasonlókat most is csinálok, kivéve mikor hideg az agyag és piros lesz tőle a kezem, ha rossz időre fordul.‟ […]
Míg halad a tanulmányaiban anyagi körülményei ismét megnehezítik mindennapi életét. A Kallós Ede által szerzett újabb mecenatúra párizsi tartózkodását csak néhány hónappal hosszabbította meg, amely lassan lejárt és hazautazása közeledtét jelentette. Ám ő tanulni vágyott, így most a család sietett segítségére. A keresztapja által küldött pénz lehetővé tette párizsi tanulmányainak folytatását. Sikerült albérletet kivennie egy szobrásznál, Henry Duchène-nél, aki szállás és étkezés mellett szobrászsegédként is alkalmazta.
Erről így számol be édesanyjának 1906. május 9-én kelt levelében:
„Jelenleg, ami dolgozást illeti, nem lehet semmi kifogásom. Tudniillik:[van], ami a dolgozáshoz kell: egy láda agyagom, gipszem, világos dolgozó helyem. Azután hét modellem. Most ez az egész világom. Estefelé, amikor már nem látok dolgozni, csak úgy támolygok, mint egy részeg. És ilyenkor meg vagyok elégedve, hogy nem lopom a napot. Úgy érzem, haladok előre valamit, mert nagyon szeretem csinálni.‟
A hét modell szállásadója, felesége és gyermekeik voltak.
IX.
Párizs III.
Jelenleg iskolába járok …
Bár a Duchéne családnál bérelt lakrész, az alkotáshoz szükséges anyagok, gipsz és agyag állandó biztosítása és a körülötte élők ingyen modellként alkalmazása valamit javított anyagi helyzetén, de a család segítségét továbbra sem nélkülözhette. E helyzeten igyekezett változtatni, így ír erről Párizsban, 1906. november 25-én kelt szüleihez írt levelében.
„Kedves Apa és Mama!
Már sokszor gondoltam, hogy keresek munkát valamelyik szobrásznál, hogy apáék megszabaduljanak tőlem, de az önérdek megint győzött s nem mentem el, mert én sokkal többet tanulok, ha magamnak dolgozom, mint ha másnak. Mert magamnak dolgozva mindig azt csinálom, azt keresem és hajtom, amit legkevésbé, vagy épen nem tudok, másnak dolgozva pedig azt csinálnám, amit rendelnek, az meg engem sokkal kevésbé viszen előre. Az én érdekemmel pedig rajtam kívül más nem törődhetik. De majd, ha kell, vagy ha hasznát látom magamra is, keresek helyet magamnak. Jelenleg az iskolába járok, a Nemzeti Szépművészeti Iskolába. Bár, mint idegennek nem nagyon kedveznek, de ami engem épen nem zavar, sőt inkább igyekszem a magam részét jól kivenni belőle. Azonkívül itthon is dolgozom, sőt a házon kívül ismerősöknél csak úgy szívességből ‒ én abból tanulok mindig ‒ persze majd fizettetek is, ha olyanra akadok. Most ugyan egy kiállításon van két kisebb dolgom, de mint a rendezők mondják, ha bronzból volna jobban elkelne. Már mindegy, majd idővel lesz bronz is. Pedig, ha ezt eladnám mindjárt vennék vésőket márvány faragáshoz. Mert én magam akarom kifaragni a munkámat, nem, amint szokták rendesen kőfaragóval csináltatni. Na de majd mindenre rá kerül a sor. ‟
A Párizsi Nemzeti Képzőművészeti Iskolába 1906. november 5-én iratkozott be, ahol Jean-Antoine Injalbert szobrásznál kezdte tanulmányait.
X.
„Hogy mi az a szobor tulajdonképp, a Louvre-ban eszméltem rá …”
Párizs IV.
Medgyessy a Párizsi Nemzeti Képzőművészeti Iskola órái mellett nyelvtanulás és gyakorlás miatt gyakran kereste fel a Sorbonne egyetem francia óráit. Olykor az orvostudományi karra is ellátogatott, bár egy percig sem gondolta, hogy az orvoslás lenne a hivatása, de a természettudomány gyermekkora óta foglalkoztatta. Koncertekre járt, rendszeresen látogatta a francia főváros szobrászati tárlatait, a Louvre kiállításait. Az ott látottak alapján így fogalmazott:
„Hogy mi az a szobor tulajdonképp, a Louvre-ban eszméltem rá, az ókori, egyiptomi, asszír, szumír és archaikus görög bálványok között. Itt ezeknél az ógörögöknél különösen megfogott az, hogy ezek a bálványszerű szobrok milyen melegen tudnak mosolyogni. Bizonyára örülnek az életnek. Tulajdonképp a szobrászok lelke mosolyog itt ezekben a harmadfélezer éves kövekben. Hanem az egyiptomi, szumír meg asszír szobrok szíven találtak. Na lám! Ezek még annál is egyszerűbbek, mint amiket én magamnak elképzeltem. Mégis milyen csudálatosak! Mennél többet nézem, annál jobban vonzanak. Ezek nemcsak, hogy mondják, de messziről kiáltják a maguk széles, nagy erőtől duzzadó formáit. Ezek a bálványok a szobrászok ősei. A szobrok bibliája. Itt nem lehet tévedés. Négy-ötezer év után is örök igazságok. Én ide jövök tanulni, ezek közé.”
Mindig és mindenhol tanult, jegyzetelt, rajzolt. Megnézte Párizs nevezetességeit. Nagy hatást gyakoroltak rá Notre-Dame-székesegyház vízköpő figurái. Ezek, és egy gyermekkori élmény ihlette a Kölyökszörny című, 1908-ban született alkotását.
Gyermekkorában testvérével Gáborral találtak egy macskatetemet. Befedték avarral és hetente visszajártak ellenőrizni az állapotát. Az állat arcának elváltozásaira is visszaemlékezett a kölyökszörny megformálásánál.
Első megjelenés: Turul Somogy Megyei Éremgyűjtők Egyesülete Kaposvári Kiadványa, IV. évfolyam, 3.szám, (2025.), 15–22.
Néhány éve olvastam az interneten Kovács Ferenc „Ferenc József debreceni látogatása 1890. szeptember 12-én” című cikkét, melyben azt írta, hogy Löfkovits Artúr debreceni órás és ékszerész „emlékérmet készített az uralkodó látogatása alkalmából.” A cikkben Löfkovits egyik, a numizmatikai szakirodalomban publikálatlan újsághirdetése is szerepel, mely arról tudósít, hogy a király debreceni látogatása alkalmából készített emlékérmek kaphatók Löfkovits Arthur és Társa óra és ékszerüzletében a főtéren és az elárusítóknál.
A hirdetés szövege több sorban a következő: „Ő Felsége a király /debreczeni látogatása alkalmára/ készített/ emlékérmek/ kaphatók/ Löfkovits Artúr és Társa/ ékszer és óra üzletében/ a főtéren és az elárusítóknál./ Ezüst érem drbja 2 ft./ Bronz „ „ 60 kr./ Alumínium érem darabja 30 kr” Debreczen-Nagyváradi Értesítő, 48. évfolyam 1890. rendkívüli (37.) szám. szeptember 11. 3. oldal
A cikk nem közli a hirdetés pontos helyét, ezért felvettem a kapcsolatot a szerzővel, akitől azt a választ kaptam, hogy sajnos már nem emlékszik, hogy melyik napilapból származik a hirdetés. Több éve kutatom azoknak az ékszerészeknek, arany -és ezüstműveseknek az élettörténetét, akik érmeket, jelvényeket is készítettek vagy forgalmaztak, ezért elkezdtem utánanézni, hogy pontosan melyik hirdetésről és éremről is van szó.
De ki is volt Löfkovits Artúr?
Lövkovits Artúr 1863-ban[1] született Nagyváradon, Roth Fanni (*?–†1893, 57 évesen) és Löfkovits József (*?–†1896, 76 évesen) fiaként. Az elemi iskolát Nagyváradon, a felső kereskedelmi iskolát Debrecenben végezte. Szaktudását Budapesten szerezte, az ország egyik első rangú ékszerész üzletében.[2] 1883-ban nyitotta meg saját ékszer üzletét Debrecen főutcáján, a Piac utca 34. szám alatt. Kiváló üzleti érzékkel rendelkezett. 1892-ben feleségül vette Latzko Margitot (*?–†1931, 58 évesen), Latzko Adolf (*?–†1911, 79 évesen) budapesti ékszerész lányát. Saját érem- és régiséggyűjteményét Debrecen városának ajándékozta és nagy szerepe volt az 1902-ben létrejött debreceni Városi Múzeum létrejöttében. Tagja volt a Magyar Numizmatikai Társulatnak 1905–1910 között. 1911-ben I. Ferenc József Löfkovitsnak a „kulturális téren tanusított áldozatkészsége elismeréséül a Ferenc József-rend lovagkeresztjét adományozta”. Kezdeményezésére alakult meg a Debreceni Múzeumbarátok köre 1927-ben, melynek ügyvezető alelnöke lett. Debrecenben hunyt el 1935-ben.
I. Ferenc József 1890. szeptemberi debreceni látogatásáról több korabeli napilap is beszámolt (Pesti Napló, Debreczen-Nagyváradi Értesítő stb.). Talán a legrészletesebben a Debreczen-Nagyváradi Értesítő című hetilapban olvashatunk az eseményről. Az első hír a látogatással kapcsolatban, 1890 júliusából való, amely „A király Debrecenben” címet viseli. Löfkovitsék (Löfkovits társa ebben az időszakban apja, Löfkovits József volt.) első hirdetése a szeptember 11-ei lapszámban olvasható, mely megtalálható ezen kívül még az 1890. szeptember 21-ei lapszámban is. Az éremről képet a korabeli sajtóban nem találtam, viszont könnyen beazonosítható, mert annak előlapján az uralkodó mellképe alatt olvasható a Löfkovitsra utaló felirat (Löfkovits A.).
A debreceni látogatás alkalmából készült érem képe. (elő- és hátlap) A kép forrása: Nudelman 16. Münz-Aktion 2018. június 9.
Az érem leírása:
Előlap: Kevéssé mélyített kerek mezőben a király balra néző mellképe, teljes arcélben, az aranygyapjas rend jelvényével, szalaggal. A mellkép alatt apró betűkkel: LÖFKOVITS A.. A mező körüli széles szegélyen: I. FERENCZ JÓZSEF CSÁSZÁR APOSTOLI KIRÁLY LÁTOGATÁSA EMLÉKÉRE * Kettős vonalszegély.
Hátlap: Kerek mezőben Debreczen címere díszes címerpajzszsal, fél nappal; az emelkedett széles szegélyen felírás: DEBRECZEN 1890 SZEPTEMBER 12. Lenn * Kettős vonalszegély.
Ennek egy példányát Ferenc József is megkapta. Anyag változatot nem említenek a Debreczen-Nagyváradi Értesítő szeptemberi 14-ei cikkében, viszont a Pesti Napló már arról ír, hogy aranyból készült az uralkodónak átadott érem. Sajnos nem bukkantam az említett darab lelőhelyére, vélelmezhető, hogy Bécsen, a Kunsthistorisches Múzeumban található.[3] A király elismerése jeléül gyémánt melltűt küldött Löfkovitsnak.
„A melltű arany foglalatú gyémántékszer a közepén I. F.J. monogrammal felül arany koronával- s apró gyémántokkal s brilliántokkal van díszítve.”[4]
Ez a melltű Löfkovits 1935-ben bekövetkezett halála után is a családja birtokában volt, bár jelenlegi lelőhelye nem ismert.
A következőkben összefoglalom, mit lehet tudni az éremről a szakirodalom alapján.
Az éremművész:
Sajnos azt, hogy ki tervezte az érmet, nem sikerült kikutatnom.
A gyártó:
A korabeli újságcikkekben Löfkovitsot mint készíttetőt és mint készítőt (tévesen) is megemlítik.
Dr. Sőregi János[5] szerint Löfkovits az érmet a budapesti Scheid céggel készíttette, melyből 1 db arany 50 db ezüst és 200 db bronz készült. Arról, hogy ezek fülezett, vagy fül nélküli érmek voltak, nem ír Sőregi. Ezt az információt több szerző is átvette (pl.: Kovács, Novák, Török). Téves a gyártóra vonatkozó közlés, mert a budapesti Scheid G. A. gyár csak 1891. márciusára épült fel, a király látogatása pedig 1890. szeptemberében történt. Ezért nem a Scheid névjele (gyártójele) szerepel a nemesfém érmekben. A darabszámokról szóló információ forrását Sőregi nem közölte, más szakirodalomban sincs nyoma. Ugyanakkor alumínium példányokról nem tesz említést, pedig ez több hirdetésben is szerepel.
A századfordulón Magyarországon működött órások, ékszerészek közül egyedül Schönwald Imrével kapcsolatban találtam olyan újságcikket a Pécsi Figyelőben, amiben írják, hogy éremgyártó géppel rendelkezett. Azokat az érmeket, amelyeken Löfkovits A. jelzés látható, mint a látogatási érmeken is, Löfkovits Artúr forgalmazta, de nem maga gyártotta. Az általam ismert érmek egy részén megtalálható a gyártóra utaló jelzés, egy bécsi vésnök névjele és az osztrák ezüst fémjel. A névjel alapján az érem gyártója Joseph Christian Christelbauer (1820–1897) bécsi vésnök és éremművész. Névjele megtalálható több ezüst látogatási érem peremében, bécsi 900 ‰-es nagy ezüst fémjellel együtt.
Balra: 900 ‰-es bécsi nagy ezüst fémjel rajza. (Hatszögletű keretben bal oldalt kettes finomsági szám, középen jobbra néző holdsarlós Diana fej, jobbra A hivatal betű). A kép forrása: Jan Divis: Markenzeichen auf Silber. Praha, 1978. Jobbra: Joseph Christian Christelbauer névjelének rajza. A kép forrása: Neuwirth Walthraud: Lexikon Wiener Gold- und Silberschmiede und ihre Punzen 1867–1922.
Az érem előfordulása forrásokban és a szakirodalomban:
anyag
méret stb.
irodalom/lelőhely
ezüst, bronz, alumínium
nem írnak
Debreczen-Nagyváradi Értesítő, 1890.szeptember 11. és szeptember 21.
arany
nem írnak
Pesti Napló, 1890. október 17.
sárgás bronz
32 mm, füllel
Nagy József: Debrecen érmei, lelőhely: Magyar Nemzeti Múzeum, Debrecen Városi Múzeum
bronz
32 mm, 11,5gr füllel, piros-fehér-zöld háromszög szalagon
Numis Art Kft. 20. Numizmatikai Aukció 2006. november 25-26. Tévesen Löfkovits művének tartják.
ezüst
32,3 mm, 12,3gr fül nélkül, fémjellel, névjellel
Magángyűjtemény
arany, ezüst, bronz
méret és tömeg nélkül
Dr. Sőregi János: A debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1935.
ezüst, aranyozott bronz, bronz
32,5mm
Dr. Török Pál: Magyarországi érem-és plakettművészet.
A táblázatból látható, hogy bronzból és ezüstből készült, fülezett és fül nélküli példányok ismertek, átlagosan 32 mm-es átmérővel. A fül nélküli érmek egy része névjelzett, fémjelzett ezüst, melyek a beütött fémjel és névjel alapján Bécsben készültek Joseph Christian Christelbauer műhelyében. A fül nélküli bronzéremnek ismert olyan változata is, ahol a hátlapon csak Debrecen címere látható peremirat nélkül, mely a Tátra Galéria aukciós katalógusa szerint próbaveretnek tekinthető.
A debreceni látogatás alkalmából készült érem felirat nélküli hátlapja. A kép forrása: magángyűjtemény
A hirdetésekben szereplő, alumíniumból készült érem ezidáig nem került elő.
Az érem doboza, szalagja:
A korabeli napilapok nem számolnak be arról, hogy az érmet milyen dobozban és milyen szalaggal árusították. Egy 2023-as internetes aukción szerepelt a következő képen látható éremdoboz, melynek belsejében a következő felirat olvasható: LÖFKOVITS ARTHUR ÉKSZERÉSZ DEBRECZEN. Ennek a doboznak a fészekátmérője 32 mm. A Löfkovitshoz köthető érmek (I. Ferenc József debreceni látogatása 1890, Debreczeni Kereskedelmi és Ipakamara 1904, Csokonai Vitéz Mihály 1905) közül az 1890-es látogatási érem átmérője egyezik meg az éremdoboz fészekátmérőjével, ezért feltételezem, hogy ehhez az éremhez tartozik.
Szalagos érmet egy darabot ismerünk, mely a Déri Múzeumban található. Háromszög alakú szalag, piros-fehér-zöld, nemzeti színű csíkozással.
A látogatási érem feltételezett dobozának képe. Leírása: piros bársony borítású, favázas, egyenlő oldalú éremtok, zsanéros nyitású fedéllel, csatos zárral. Fedele fehér selyem bélésén arannyal nyomott LÖFKOVITS ARTHUR / ÉKSZERÉSZ / DEBRECZEN gyártójelzés. Az éremnek kialakított fészek piros bársony borítású. A doboz mérete: 66 x 66 mm. A kép forrása: www.vatera.hu (2023. június 6-ai megtekintés)
Szükségesnek tartok megemlíteni egy tévesen Löfkovitshoz kötött 1890-es emlékérmet.
2020 októberében jelent meg Novák Ádám publikációja, melyben a bemutatott érmet tévesen Löfkovitsnak tulajdonította. A szerzőt talán az téveszthette meg, hogy ez az érem is Ferenc József debreceni látogatásának állít emléket, bár nem olvasható rajta Löfkovitsra utaló jelzés. A numizmatikai szakirodalomban Nagy József cikkében találhatunk róla leírást, de ő sem közli az éremművészt és a gyártót.
Ismeretlen éremművész I. Ferenc József debreceni látogatása alkalmából készíttetett bronz érem. A kép forrása: Déri Múzeum. Ltsz.: Sz.1906.1195.
Az érem leírása:
Előlap: kerek mezőben a király mellképe balra néző, teljes arcélben, huszártábornoki ruhában, az aranygyapjas rend jelvényével. A mellkép alatt két babérágacska. Körben e felirat: EMLÉK Ö FELSÉGE LÁTOGATÁSÁRA SZABAD KIRÁLYI DEBRECZEN VÁROSÁBAN. Kettős vonalszegély.
Hátlap: Kerek mezőben Debrecen címere, egyszerű pajzzsal, teljes nappal. Lenn félkörben: 1890 SZEPTEMBER 12.-ÉN. Kettős vonalszegély.
Anyaga: bronz, átmérője 34 mm.
Ezúton szeretném megköszönni Ari Melindának, Dr. Báder Mátyásnak, Bulátkó Jánosnak, Elek Miklósnak, Nagy Évának, Pallag Mártának, Dr. Sallay Gergelynek és Véber Zoltánnak a cikk megírásában nyújtott segítségüket.
[1] A cikkben szereplő életrajzi adatok a www.familysearch.org internetes oldalról és Leonard Forrer könyvéből származnak. [2] A szakirodalmak sehol sem nevesítik pontoson, hogy melyik volt ez az ékszerüzlet. [3] E-mailben megkerestem a múzeum több alkalmazottját is, hogy kiderítsem, náluk van-e az aranyból készült példány, de választ a megkeresésemre nem kaptam. [4] A briliáns kifejezés nem egy ásványt, hanem csiszolási formát jelent. Pl. briliáns csiszolású gyémánt. [5] Dr. Sőregi János (1892–1982) muzeológus, régész, 1936–1950 között a Déri Múzeum igazgatója. [6] Mérete alapján ez a darab azonos a Nagy József cikkében szereplő példánnyal. [7] Az árverési katalógusban próbaveretnek írják a példányt. Az érem hátlapján csak Debrecen város címere látható körirat nélkül, mint a XX. képen.
Felhasznált irodalom:
Bereg. 1890. október 19.
Budapesti Hírlap. 1911. július 12.
Debreczen-Nagyváradi Értesítő. 48. évfolyam 28–41. lapszámok (1890. július 13.–1890.október 5.)
Központi Értesítő. 1891. április 12. XVI. évfolyam 30. szám
Leonard Forrer: Biographical Dictionary of Medallists.Volume I. London, 1904.
Mező Szilveszter: Löfkovits Arthur „harmadik gyermeke”. Debreczen Szabad Királyi Város Múzeuma egykor volt természeti tárgyai. A debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2022. Debrecen, 2023.
Nagy József: Debrecen érmei. Numizmatikai Közlöny. Budapest, 1914.
Neuwirth Walthraud: Lexikon Wiener Gold- und Silberschmiede und ihre Punzen 1867–1922. Wien, 1976.
A hajdan európai hírű debreceni csizmadiaszín, amely számos irodalmi műben felbukkan, valamint a báljairól híres Korona vendéglő mára nyomtalanul eltűntek. Mindkettő a debreceni csizmadia céh tulajdonában volt a Csapó utca 17. alatt, a Vár utcával szemközt. Történetük a testület fénykorával és hanyatlásával forrt össze.[1] A nagy múltú épületek mára feledésbe merültek, 1953-ban – korábbi városrendezési tervek alapján – helyükön megnyílt a Liszt Ferenc utca a Kossuth utca és a színház irányába.[2]
Szabó Magda az Ókút (1970) című regényében idézte fel emlékeit a hatalmas Csizmadia Árucsarnokról:
„A Csizmadiaszínt külön szerettem, a bőrszag, amely a hosszú rúdon a mennyezet alatt lógó végtelen csizmasorból áradt, amelyek úgy fityegtek odafenn az utca hosszúságú, istállót és laktanyát egyszerre idéző teremben, mint a kolbászok a füst alatt, mindig megkapott, mintha megéreztem volna a Csizmadiaszínben annak az időnek a tanúját, amikor a céhek még nagy szerepet játszottak a városunkban…”
Fellógatott kész csizmák a CsizmadiaszínbenA Csizmadiaszín belülrőlCsizmapatkolás az udvaron, közönség előttCsizmadiainas vállán viszi a rúdra lógatott kész csizmákatKozmann Leó felvételei, Debrecen, Csapó utca – Liszt Ferenc utca, Színházátjáró, 1930-as évek Forrás: Déri Múzeum Fotótára
A debreceni Csizmadia Árucsarnok története
A debreceni csizmadia céh – amelynek alapítólevele 1604-ből maradt ránk[3] – az egész Tiszántúlon meghatározó szerepet töltött be. Csizmáikat a környező vármegyékben értékesítették, iparostanulóik országszerte terjesztették a hagyományaikat, szakszavaikat és mesterségbeli tudásukat. A legnépesebb és legerősebb képviselettel rendelkező céhek minden városban a csizmadiáké voltak.[4] A csizma viselésének népszerűsége miatt akkoriban ez elit szakmának számított, tagjaik között számos nemesi származású mester volt, amely erősítette a városban az érdekképviseletüket. Saját zászlajuk volt, amely alatt harcoltak Bocskai mellett és az 1848/49-es szabadságharcban is az iparos hadtestben. A csizmadia céh ereklyéit, tábláit, szabadulóleveleit ma a Déri Múzeum őrzi. A céhládában őrzött iratok nagy része 1944-ben megsemmisült.
A Déri Múzeumban őrzött tárgyak: Céhbehívó tábla és szabadulólevél Fotó: Lukács Tihamér, Déri Múzeum
A debreceni csizmadiák nem csak vásárokon árulták portékáikat, hanem a 17. századtól volt állandó árusító helyük is a „Piacon”, vagyis a főutcán. A 18. század végén építtette a céh az első csizmadiaszínt a „Nagypiacon”, amely a 1802-es tűzvészben leégett.[5] Ahogy más városokban is, színtársulatok is felléptek benne, amíg nem volt a városban kőszínház. 1808-ban a város egy új árusítóhelyet emelt, amelyet „Kardos-házként” emlegettek. Ez az épület a mai Simonffy utca (Kis-Új utca) sarkán állt, amelyet a tímárokkal közösen használtak.[6] A csizmadiák az emeleten árultak, a tímárok a földszinten. Az épület 49 év után, 1857-ben összeomlott.
Az árusítóhely rossz állapota miatt a csizmadia céhgyűlés 1857-ben döntött egy telek vásárlásáról, ahol tágasabb csizmadiaszínt kívántak építteteni. Ennek elkészültéig a céh tagjai a Nagy Czegléd (a mai Kossuth) utcán az Eőry-ház előtt, a szabad ég alatt árusítottak. Az időjárás viszontagságai miatt szükségük volt egy fedett épületre.
1858-ban Simonffy Ferenc (a későbbi polgármester nagybátyja) Nagy Csapó utca 323. szám (később Csapó utca 17.) alatt lévő házát vásárolták meg a hozzá tartozó 21 kataszter hold földdel együtt. Ez a ház éppen a Vár utcára nézett.
A megvásárolt telken először a régi épületet bontották le, erre a munkára a tagokat is kötelezték. Az új csizmadiaszínt 150 évvel ezelőtt, 1861-ben kezdték el építeni, Barcsai Miklós és Kocsi Sámuel mesterek vezetésével, és ugyanazon év december 24-én adták át. Az építkezéshez a tagok is hozzájárultak.[7]
A 350-400 árus számára kialakított, hatalmas árucsarnok egyszerre többezer embert tudott befogadni. Az épület félig nyitott és csapott tetős volt. Minden kedden megnyíltak a nagy fatáblás kapuk, amelyek várkapuszerűen őrizték az óriási épületet. A csizmadiák ekhós szekérrel vagy gyalog, vállukon, rudakon hatosával hozták a pár csizmákat az árusítóhelyre. A szín évente négyszer az országos vásárok idején 15-15 napra is megnyitotta kapuit a nagyközönség előtt.[8]
A csizmadiaszínről részletes leírást találunk Móricz Pál: A debreczeni csizmadia című (1912) novellájában.[9]
„Ott a Csapó-utcza részen a csizmadia-szinnek nevezett hatalmas terjedelmű, cziczomátlanul fehérre meszelt óriás árúcsarnok is abból az időből maradt fent. Több ezer ember kényelmesen forgolódhatik egyszerre ebben az iromba, de czélszerű árú-házban. Megkopott árúpadokon, vaskarikákról csüngő diófa rudakon csalogatják a vásáros magyart azok a jóhírű debreczeni csizmák. Minden héten friss csizmák újítják fel az évszázados bagaria illatot.”
Az 1864-es ipartörvény miatti átalakulása következtében a debreceni csizmadia céh 1865-ben részvénytársulattá alakult. Ekkor 28 000 osztrák forint értékben 400 darab részvényt bocsátottak ki.[10]
1865-ben adták át a telek mögött a mai Csokonai Színház épületét. A város ekkor megkapta a Csizmadia Részvénytársaságtól a telek szélén lévő átjárót a Csapó utcától a frissen épült színház felé. Ezen az átjárón futott haza Nyilas Misi is Orczyék házából a Légy jó mindhalálig című regényben.
Az 1872-es törvény megszüntette a céheket, a Csizmadia Részvénytársaság 1875-ben Csizmadia Árucsarnok Szövetkezetté alakult, ekkor 514 tagot számlált, és továbbra is a csizmadiák érdekképviseleti szerveként működött. A szabadságharcos múlt miatt politikai irányultságuk Függetlenségi párti volt. A csizmadiaszínben tartott népes gyűléseket Thaly Kálmán is, aki 1881-től 1904-ig volt a Függetlenségi és 48-as párt képviselője Debrecenben. Móricz Pál indítványozta egy emléktábla elhelyezését 1934-ben a Magyarság hasábjain.[11]
A Korona vendéglő
A következő nagy építkezés 1891-ben kezdődött, amikor a Csizmadia Árucsarnok Szövetkezet közgyűlésén döntés született egy kétszintes épület felépítéséről az utcafrontra,[12]az akkor még csak tervezett Zenedével szemközt, amely két évvel később, 1893–1894 között épült meg. Az épületet befektetési céllal építették, hogy a bérleti díjjal a szövetkezeti vagyont gyarapítsák. Az építkezés 1892-ben fejeződött be, építői Tóth Kálmán és ifj. Barcsai Miklós voltak.
Az alsó szinten kialakított éttermet a csizmadiák Kossuth Lajosról szerették volna elnevezni. A céhmesterek táviratoztak Torinóba, hogy kikérjék erről Kossuth véleményét, ám ő kitérő választ adott. A helyiség neve végül Korona vendéglő lett.
A Csapó utca a Csizmadiatársulat házával, benne a Korona vendéglővel, illetve szemben a Zenede épületével. Debrecen, Csapó utca 17–19. Zoltai Lajos felvétele, 1908. Forrás: Déri Múzeum Fotótára
A vendéglőt több bérlő vezette az évtizedek során, a dísztermet pedig id. Schaff János táncmester bérelte, aki táncoktatást, bálokat, álarcos estélyeket szervezett, így a Korona a debreceni társasági élet egyik központja lett. Több terme volt, így különböző asztaltársaságok is rendszeresen látogatták. A Koronának nagy és árnyékos kerthelyisége volt, ahol kuglipálya is készült.
A valódi forgalmat a bálok adták: csizmadiák, postások, sütőipari és fémipari munkások, famunkások, cipészek, vasutasok báljai. Az öreg honvédek bálja mindig március 15. előtt volt, hogy a bevételből az 1848/49-es veteránokat tudják támogatni. Az étteremben magyaros konyhát és homoki borokat kínáltak elérhető árakon. A zenét Rácz Károly és a Magyari testvérek együttesei szolgáltatták, máskor Veress Tóni, Berki Lajos, Benczi Sándor és Kiss Béla zenekarai muzsikáltak.[13]
A Korona Vendéglő belső kialakítása Forrás: Képek Debrecen előkelő bevásárló és szórakozó helyeiről. Új Magyar Szalon, 1937. Húsvét, 26.
1912-ben a táncterem helyére Suchán Rezső Uránus mozija költözött, amely 1914-től az Omnia-mozi nevet viselte. Mivel a mozitulajdonos alacsony bérleti díjat fizetett, 1924-ben a Szövetkezet közgyűlési határozatra szerződést bontott az üzemeltetővel. Átalakítás után 1925-től ismét táncteremként üzemelt, a helyiséget ifjabb Schaff János táncmester bérelte.[14]
A kézműipar az 1920-as években kezdett jelentősen leépülni. A trianoni döntéssel elcsatolt területek csökkentették a termékek felvevőpiacát, a gazdasági válság pedig a fizetőképes keresletet.[15] Az eladások 1933-ban csökkentek drasztikusan, akkor merült fel először az Árucsarnok eladása.[16] A korábban elit szakmának számító csizmadiamesterséget egyre kevesebben választották, már a régi mesterek gyermekei is inkább értelmiségi pályára mentek.[17]
A Csizmadia Árucsarnok végjátéka
A történet drámai fordulata 1944-ben következett be, amikor a Csizmadia Áruforgalmi Szövetkezet közgyűlési határozat után eladta a történelmi épületet egy budapesti festékkereskedő cégnek, az Izsák Rt.-nek csereüzlet keretében.[18] Az eladás mellett az is döntött, hogy 1941-ben megjelent az új városrendezési terv, amelyben a Csapó és Kossuth utca között a városvezetés utcát kívánt nyitni. Ez éppen a csizmadiaszín területén vezetett volna át.[19]
Az ingatlanügylet jelentős felháborodást váltott ki a tagság körében. A tagok később azt állították, hogy félrevezették őket, és mindent megtettek az adásvétel semmissé tételéért, mivel a Hatvan utcai csereingatlan rossz állapotú volt, és az általuk átadott épületegyüttes értékéhez képest méltatlanul alacsony ellenszolgáltatást kaptak. Az árkülönbözetet nem osztották szét a tagok között, akik pedig szorult helyzetben voltak, mert a háborús helyzetben nem jutottak jövedelemhez. Az ingatlant minisztériumi közbenjárással sem kapták vissza.[20]
A Csapó utca 17. szám alatti épületek a második világháború bombázásaiban találatot kaptak, de 1945-ben a tagok önkéntes munkával helyreállították a romos árucsarnokot, és júniustól már újra árusították benne a csizmákat.[21] A korábbi 350-400 csizmadia helyett csak 12-en. A kézműipar teljesítménye már nem indokolta a hatalmas épület fenntartását, fontosabb volt az iparosodás, és a belváros rendezettebbé tétele.
1947-ben a belváros ezen területén ásatások folytak, a csizmadiaszín romjai alatt 50 m hosszú pincét találtak, amelyről azt feltételezték, hogy a Szent Anna templomtól a Zeleméri templomromig vezet, de ez nem igazolódott.[22] A régi épületek helyén jelentős építkezések zajlottak, hogy a háborús pusztítás és a „régi világ” nyomait eltüntessék. Az ötvenes évek elején felépült a Csapó utcán a Debreceni Villamos Vasút új székhaza és egy új 24 lakásos bérház. A Debreceni Tervező Iroda 1951-ben a Debrecen Villamosvasút áramátalakító központja helyének a színházátjárót jelölte ki. A Debrecen Városi Tanács Végrehajtóbizottságának határozata alapján az Omnia Mozi épületét, az üzletsort és a raktárépületeket lebontották.
Az új utcát a Vár utcával szemben híres zeneszerzőnkről, Liszt Ferencről nevezték el. Az utcában a járdát 1953-ban adták át, a következő évben pedig már a közúti forgalom is megindulhatott.[23]
[1] Mázló József, 1927 [2] Liszt Ferenc utca Debrecenben, 1953 [3] Gáborján Alice, 1991 [4] Benda Gyula, 2001 [5] Mázló, 1927 [6] Nagy Pál – V. Szathmári Ibolya, 1997. 43. [7] Mázló, 1927 [8] Móricz Pál: Debreceni csizmadiaszín, 1934 [9] Móricz Pál: A debreczeni csizmadia, 1912 [10] Mázló, 1927 [11] Móricz Pál: Debreceni csizmadiaszín, i. m. [12] Mázló, 1927 [13] Szűcs Ernő: Debrecen 1900-1910 közötti vendéglátóiparáról, 1994 [14] Szűcs Ernő: Debreceni mozgóképszínházak, 1995 [15] Móricz Pál: A debreceni csizmadia-ipar válsága, 1922 [16] Válságba jutott a híres debreceni csizmadiaszín, 1933 [17]Debreczen, 1944. február 11. 6. [18] A Csizmadia Árucsarnok Szövetkezet múltja és jövője, 1944 [19] A Nagytemplom, Csokonai színház és Dégenfeld-tér környékének részletes rendezési tervezete, 1943 [20] Kavarodás egy nagy ház eladása körül és a debreceni öreg csizmadiák nagy baja, 1944 [21] A debreceni csizmadiák újból megkezdték az árusítást a nagymultú Csizmadiaszínben, 1945 [22] Barna Tibor: Debrecen szociáldemokrata polgármestere…, 1947 [23] Liszt Ferenc utca Debrecenben, i. m.
Szűcs Ernő: Debreceni mozgóképszínházak 1944-ig. Honismeret, 23. évfolyam. 5. sz. (1995)
Szűcs Ernő: Debrecen 1900–1910 közötti vendéglátóiparáról. A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 21. (1994)
Sajtóközlemények
Barna Tibor: Debrecen szociáldemokrata polgármestere újévig eltünteti a háborús pusztítások nyomait. Reformáció-korabeli temetőre bukkantak az újjáépítések során. Népszava, 1947. július 27. [7.]
