Első megjelenés: Turul Somogy Megyei Éremgyűjtők Egyesülete Kaposvári Kiadványa, IV. évfolyam, 3.szám, (2025.), 15–22.
Néhány éve olvastam az interneten Kovács Ferenc „Ferenc József debreceni látogatása 1890. szeptember 12-én” című cikkét, melyben azt írta, hogy Löfkovits Artúr debreceni órás és ékszerész „emlékérmet készített az uralkodó látogatása alkalmából.” A cikkben Löfkovits egyik, a numizmatikai szakirodalomban publikálatlan újsághirdetése is szerepel, mely arról tudósít, hogy a király debreceni látogatása alkalmából készített emlékérmek kaphatók Löfkovits Arthur és Társa óra és ékszerüzletében a főtéren és az elárusítóknál.
A hirdetés szövege több sorban a következő: „Ő Felsége a király /debreczeni látogatása alkalmára/ készített/ emlékérmek/ kaphatók/ Löfkovits Artúr és Társa/ ékszer és óra üzletében/ a főtéren és az elárusítóknál./ Ezüst érem drbja 2 ft./ Bronz „ „ 60 kr./ Alumínium érem darabja 30 kr” Debreczen-Nagyváradi Értesítő, 48. évfolyam 1890. rendkívüli (37.) szám. szeptember 11. 3. oldal
A cikk nem közli a hirdetés pontos helyét, ezért felvettem a kapcsolatot a szerzővel, akitől azt a választ kaptam, hogy sajnos már nem emlékszik, hogy melyik napilapból származik a hirdetés. Több éve kutatom azoknak az ékszerészeknek, arany -és ezüstműveseknek az élettörténetét, akik érmeket, jelvényeket is készítettek vagy forgalmaztak, ezért elkezdtem utánanézni, hogy pontosan melyik hirdetésről és éremről is van szó.
De ki is volt Löfkovits Artúr?
Lövkovits Artúr 1863-ban[1] született Nagyváradon, Roth Fanni (*?–†1893, 57 évesen) és Löfkovits József (*?–†1896, 76 évesen) fiaként. Az elemi iskolát Nagyváradon, a felső kereskedelmi iskolát Debrecenben végezte. Szaktudását Budapesten szerezte, az ország egyik első rangú ékszerész üzletében.[2] 1883-ban nyitotta meg saját ékszer üzletét Debrecen főutcáján, a Piac utca 34. szám alatt. Kiváló üzleti érzékkel rendelkezett. 1892-ben feleségül vette Latzko Margitot (*?–†1931, 58 évesen), Latzko Adolf (*?–†1911, 79 évesen) budapesti ékszerész lányát. Saját érem- és régiséggyűjteményét Debrecen városának ajándékozta és nagy szerepe volt az 1902-ben létrejött debreceni Városi Múzeum létrejöttében. Tagja volt a Magyar Numizmatikai Társulatnak 1905–1910 között. 1911-ben I. Ferenc József Löfkovitsnak a „kulturális téren tanusított áldozatkészsége elismeréséül a Ferenc József-rend lovagkeresztjét adományozta”. Kezdeményezésére alakult meg a Debreceni Múzeumbarátok köre 1927-ben, melynek ügyvezető alelnöke lett. Debrecenben hunyt el 1935-ben.
I. Ferenc József 1890. szeptemberi debreceni látogatásáról több korabeli napilap is beszámolt (Pesti Napló, Debreczen-Nagyváradi Értesítő stb.). Talán a legrészletesebben a Debreczen-Nagyváradi Értesítő című hetilapban olvashatunk az eseményről. Az első hír a látogatással kapcsolatban, 1890 júliusából való, amely „A király Debrecenben” címet viseli. Löfkovitsék (Löfkovits társa ebben az időszakban apja, Löfkovits József volt.) első hirdetése a szeptember 11-ei lapszámban olvasható, mely megtalálható ezen kívül még az 1890. szeptember 21-ei lapszámban is. Az éremről képet a korabeli sajtóban nem találtam, viszont könnyen beazonosítható, mert annak előlapján az uralkodó mellképe alatt olvasható a Löfkovitsra utaló felirat (Löfkovits A.).
A debreceni látogatás alkalmából készült érem képe. (elő- és hátlap) A kép forrása: Nudelman 16. Münz-Aktion 2018. június 9.
Az érem leírása:
Előlap: Kevéssé mélyített kerek mezőben a király balra néző mellképe, teljes arcélben, az aranygyapjas rend jelvényével, szalaggal. A mellkép alatt apró betűkkel: LÖFKOVITS A.. A mező körüli széles szegélyen: I. FERENCZ JÓZSEF CSÁSZÁR APOSTOLI KIRÁLY LÁTOGATÁSA EMLÉKÉRE * Kettős vonalszegély.
Hátlap: Kerek mezőben Debreczen címere díszes címerpajzszsal, fél nappal; az emelkedett széles szegélyen felírás: DEBRECZEN 1890 SZEPTEMBER 12. Lenn * Kettős vonalszegély.
Ennek egy példányát Ferenc József is megkapta. Anyag változatot nem említenek a Debreczen-Nagyváradi Értesítő szeptemberi 14-ei cikkében, viszont a Pesti Napló már arról ír, hogy aranyból készült az uralkodónak átadott érem. Sajnos nem bukkantam az említett darab lelőhelyére, vélelmezhető, hogy Bécsen, a Kunsthistorisches Múzeumban található.[3] A király elismerése jeléül gyémánt melltűt küldött Löfkovitsnak.
„A melltű arany foglalatú gyémántékszer a közepén I. F.J. monogrammal felül arany koronával- s apró gyémántokkal s brilliántokkal van díszítve.”[4]
Ez a melltű Löfkovits 1935-ben bekövetkezett halála után is a családja birtokában volt, bár jelenlegi lelőhelye nem ismert.
A következőkben összefoglalom, mit lehet tudni az éremről a szakirodalom alapján.
Az éremművész:
Sajnos azt, hogy ki tervezte az érmet, nem sikerült kikutatnom.
A gyártó:
A korabeli újságcikkekben Löfkovitsot mint készíttetőt és mint készítőt (tévesen) is megemlítik.
Dr. Sőregi János[5] szerint Löfkovits az érmet a budapesti Scheid céggel készíttette, melyből 1 db arany 50 db ezüst és 200 db bronz készült. Arról, hogy ezek fülezett, vagy fül nélküli érmek voltak, nem ír Sőregi. Ezt az információt több szerző is átvette (pl.: Kovács, Novák, Török). Téves a gyártóra vonatkozó közlés, mert a budapesti Scheid G. A. gyár csak 1891. márciusára épült fel, a király látogatása pedig 1890. szeptemberében történt. Ezért nem a Scheid névjele (gyártójele) szerepel a nemesfém érmekben. A darabszámokról szóló információ forrását Sőregi nem közölte, más szakirodalomban sincs nyoma. Ugyanakkor alumínium példányokról nem tesz említést, pedig ez több hirdetésben is szerepel.
A századfordulón Magyarországon működött órások, ékszerészek közül egyedül Schönwald Imrével kapcsolatban találtam olyan újságcikket a Pécsi Figyelőben, amiben írják, hogy éremgyártó géppel rendelkezett. Azokat az érmeket, amelyeken Löfkovits A. jelzés látható, mint a látogatási érmeken is, Löfkovits Artúr forgalmazta, de nem maga gyártotta. Az általam ismert érmek egy részén megtalálható a gyártóra utaló jelzés, egy bécsi vésnök névjele és az osztrák ezüst fémjel. A névjel alapján az érem gyártója Joseph Christian Christelbauer (1820–1897) bécsi vésnök és éremművész. Névjele megtalálható több ezüst látogatási érem peremében, bécsi 900 ‰-es nagy ezüst fémjellel együtt.
Balra: 900 ‰-es bécsi nagy ezüst fémjel rajza. (Hatszögletű keretben bal oldalt kettes finomsági szám, középen jobbra néző holdsarlós Diana fej, jobbra A hivatal betű). A kép forrása: Jan Divis: Markenzeichen auf Silber. Praha, 1978. Jobbra: Joseph Christian Christelbauer névjelének rajza. A kép forrása: Neuwirth Walthraud: Lexikon Wiener Gold- und Silberschmiede und ihre Punzen 1867–1922.
Az érem előfordulása forrásokban és a szakirodalomban:
anyag
méret stb.
irodalom/lelőhely
ezüst, bronz, alumínium
nem írnak
Debreczen-Nagyváradi Értesítő, 1890.szeptember 11. és szeptember 21.
arany
nem írnak
Pesti Napló, 1890. október 17.
sárgás bronz
32 mm, füllel
Nagy József: Debrecen érmei, lelőhely: Magyar Nemzeti Múzeum, Debrecen Városi Múzeum
bronz
32 mm, 11,5gr füllel, piros-fehér-zöld háromszög szalagon
Numis Art Kft. 20. Numizmatikai Aukció 2006. november 25-26. Tévesen Löfkovits művének tartják.
ezüst
32,3 mm, 12,3gr fül nélkül, fémjellel, névjellel
Magángyűjtemény
arany, ezüst, bronz
méret és tömeg nélkül
Dr. Sőregi János: A debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1935.
ezüst, aranyozott bronz, bronz
32,5mm
Dr. Török Pál: Magyarországi érem-és plakettművészet.
A táblázatból látható, hogy bronzból és ezüstből készült, fülezett és fül nélküli példányok ismertek, átlagosan 32 mm-es átmérővel. A fül nélküli érmek egy része névjelzett, fémjelzett ezüst, melyek a beütött fémjel és névjel alapján Bécsben készültek Joseph Christian Christelbauer műhelyében. A fül nélküli bronzéremnek ismert olyan változata is, ahol a hátlapon csak Debrecen címere látható peremirat nélkül, mely a Tátra Galéria aukciós katalógusa szerint próbaveretnek tekinthető.
A debreceni látogatás alkalmából készült érem felirat nélküli hátlapja. A kép forrása: magángyűjtemény
A hirdetésekben szereplő, alumíniumból készült érem ezidáig nem került elő.
Az érem doboza, szalagja:
A korabeli napilapok nem számolnak be arról, hogy az érmet milyen dobozban és milyen szalaggal árusították. Egy 2023-as internetes aukción szerepelt a következő képen látható éremdoboz, melynek belsejében a következő felirat olvasható: LÖFKOVITS ARTHUR ÉKSZERÉSZ DEBRECZEN. Ennek a doboznak a fészekátmérője 32 mm. A Löfkovitshoz köthető érmek (I. Ferenc József debreceni látogatása 1890, Debreczeni Kereskedelmi és Ipakamara 1904, Csokonai Vitéz Mihály 1905) közül az 1890-es látogatási érem átmérője egyezik meg az éremdoboz fészekátmérőjével, ezért feltételezem, hogy ehhez az éremhez tartozik.
Szalagos érmet egy darabot ismerünk, mely a Déri Múzeumban található. Háromszög alakú szalag, piros-fehér-zöld, nemzeti színű csíkozással.
A látogatási érem feltételezett dobozának képe. Leírása: piros bársony borítású, favázas, egyenlő oldalú éremtok, zsanéros nyitású fedéllel, csatos zárral. Fedele fehér selyem bélésén arannyal nyomott LÖFKOVITS ARTHUR / ÉKSZERÉSZ / DEBRECZEN gyártójelzés. Az éremnek kialakított fészek piros bársony borítású. A doboz mérete: 66 x 66 mm. A kép forrása: www.vatera.hu (2023. június 6-ai megtekintés)
Szükségesnek tartok megemlíteni egy tévesen Löfkovitshoz kötött 1890-es emlékérmet.
2020 októberében jelent meg Novák Ádám publikációja, melyben a bemutatott érmet tévesen Löfkovitsnak tulajdonította. A szerzőt talán az téveszthette meg, hogy ez az érem is Ferenc József debreceni látogatásának állít emléket, bár nem olvasható rajta Löfkovitsra utaló jelzés. A numizmatikai szakirodalomban Nagy József cikkében találhatunk róla leírást, de ő sem közli az éremművészt és a gyártót.
Ismeretlen éremművész I. Ferenc József debreceni látogatása alkalmából készíttetett bronz érem. A kép forrása: Déri Múzeum. Ltsz.: Sz.1906.1195.
Az érem leírása:
Előlap: kerek mezőben a király mellképe balra néző, teljes arcélben, huszártábornoki ruhában, az aranygyapjas rend jelvényével. A mellkép alatt két babérágacska. Körben e felirat: EMLÉK Ö FELSÉGE LÁTOGATÁSÁRA SZABAD KIRÁLYI DEBRECZEN VÁROSÁBAN. Kettős vonalszegély.
Hátlap: Kerek mezőben Debrecen címere, egyszerű pajzzsal, teljes nappal. Lenn félkörben: 1890 SZEPTEMBER 12.-ÉN. Kettős vonalszegély.
Anyaga: bronz, átmérője 34 mm.
Ezúton szeretném megköszönni Ari Melindának, Dr. Báder Mátyásnak, Bulátkó Jánosnak, Elek Miklósnak, Nagy Évának, Pallag Mártának, Dr. Sallay Gergelynek és Véber Zoltánnak a cikk megírásában nyújtott segítségüket.
[1] A cikkben szereplő életrajzi adatok a www.familysearch.org internetes oldalról és Leonard Forrer könyvéből származnak. [2] A szakirodalmak sehol sem nevesítik pontoson, hogy melyik volt ez az ékszerüzlet. [3] E-mailben megkerestem a múzeum több alkalmazottját is, hogy kiderítsem, náluk van-e az aranyból készült példány, de választ a megkeresésemre nem kaptam. [4] A briliáns kifejezés nem egy ásványt, hanem csiszolási formát jelent. Pl. briliáns csiszolású gyémánt. [5] Dr. Sőregi János (1892–1982) muzeológus, régész, 1936–1950 között a Déri Múzeum igazgatója. [6] Mérete alapján ez a darab azonos a Nagy József cikkében szereplő példánnyal. [7] Az árverési katalógusban próbaveretnek írják a példányt. Az érem hátlapján csak Debrecen város címere látható körirat nélkül, mint a XX. képen.
Felhasznált irodalom:
Bereg. 1890. október 19.
Budapesti Hírlap. 1911. július 12.
Debreczen-Nagyváradi Értesítő. 48. évfolyam 28–41. lapszámok (1890. július 13.–1890.október 5.)
Központi Értesítő. 1891. április 12. XVI. évfolyam 30. szám
Leonard Forrer: Biographical Dictionary of Medallists.Volume I. London, 1904.
Mező Szilveszter: Löfkovits Arthur „harmadik gyermeke”. Debreczen Szabad Királyi Város Múzeuma egykor volt természeti tárgyai. A debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2022. Debrecen, 2023.
Nagy József: Debrecen érmei. Numizmatikai Közlöny. Budapest, 1914.
Neuwirth Walthraud: Lexikon Wiener Gold- und Silberschmiede und ihre Punzen 1867–1922. Wien, 1976.
A hajdan európai hírű debreceni csizmadiaszín, amely számos irodalmi műben felbukkan, valamint a báljairól híres Korona vendéglő mára nyomtalanul eltűntek. Mindkettő a debreceni csizmadia céh tulajdonában volt a Csapó utca 17. alatt, a Vár utcával szemközt. Történetük a testület fénykorával és hanyatlásával forrt össze.[1] A nagy múltú épületek mára feledésbe merültek, 1953-ban – korábbi városrendezési tervek alapján – helyükön megnyílt a Liszt Ferenc utca a Kossuth utca és a színház irányába.[2]
Szabó Magda az Ókút (1970) című regényében idézte fel emlékeit a hatalmas Csizmadia Árucsarnokról:
„A Csizmadiaszínt külön szerettem, a bőrszag, amely a hosszú rúdon a mennyezet alatt lógó végtelen csizmasorból áradt, amelyek úgy fityegtek odafenn az utca hosszúságú, istállót és laktanyát egyszerre idéző teremben, mint a kolbászok a füst alatt, mindig megkapott, mintha megéreztem volna a Csizmadiaszínben annak az időnek a tanúját, amikor a céhek még nagy szerepet játszottak a városunkban…”
Fellógatott kész csizmák a CsizmadiaszínbenA Csizmadiaszín belülrőlCsizmapatkolás az udvaron, közönség előttCsizmadiainas vállán viszi a rúdra lógatott kész csizmákatForrás: Kozmann Leó felvételei, Debrecen, Csapó utca – Liszt Ferenc utca, Színházátjáró, 1930-as évek Forrás: Déri Múzeum
A debreceni Csizmadia Árucsarnok története
A debreceni csizmadia céh – amelynek alapítólevele 1604-ből maradt ránk[3] – az egész Tiszántúlon meghatározó szerepet töltött be. Csizmáikat a környező vármegyékben értékesítették, iparostanulóik országszerte terjesztették a hagyományaikat, szakszavaikat és mesterségbeli tudásukat. A legnépesebb és legerősebb képviselettel rendelkező céhek minden városban a csizmadiáké voltak.[4] A csizma viselésének népszerűsége miatt akkoriban ez elit szakmának számított, tagjaik között számos nemesi származású mester volt, amely erősítette a városban az érdekképviseletüket. Saját zászlajuk volt, amely alatt harcoltak Bocskai mellett és az 1848/49-es szabadságharcban is az iparos hadtestben. A csizmadia céh ereklyéit, tábláit, szabadulóleveleit ma a Déri Múzeum őrzi. A céhládában őrzött iratok nagy része 1944-ben megsemmisült.
A Déri Múzeumban őrzött tárgyak: Céhbehívó tábla és szabadulólevél Forrás: Lukács Tihamér, Déri Múzeum
A debreceni csizmadiák nem csak vásárokon árulták portékáikat, hanem a 17. századtól volt állandó árusító helyük is a „Piacon”, vagyis a főutcán. A 18. század végén építtette a céh az első csizmadiaszínt a „Nagypiacon”, amely a 1802-es tűzvészben leégett.[5] Ahogy más városokban is, színtársulatok is felléptek benne, amíg nem volt a városban kőszínház. 1808-ban a város egy új árusítóhelyet emelt, amelyet „Kardos-házként” emlegettek. Ez az épület a mai Simonffy utca (Kis-Új utca) sarkán állt, amelyet a tímárokkal közösen használtak.[6] A csizmadiák az emeleten árultak, a tímárok a földszinten. Az épület 49 év után, 1857-ben összeomlott.
Az árusítóhely rossz állapota miatt a csizmadia céhgyűlés 1857-ben döntött egy telek vásárlásáról, ahol tágasabb csizmadiaszínt kívántak építteteni. Ennek elkészültéig a céh tagjai a Nagy Czegléd (a mai Kossuth) utcán az Eőry-ház előtt, a szabad ég alatt árusítottak. Az időjárás viszontagságai miatt szükségük volt egy fedett épületre.
1858-ban Simonffy Ferenc (a későbbi polgármester nagybátyja) Nagy Csapó utca 323. szám (később Csapó utca 17.) alatt lévő házát vásárolták meg a hozzá tartozó 21 kataszter hold földdel együtt. Ez a ház éppen a Vár utcára nézett.
A megvásárolt telken először a régi épületet bontották le, erre a munkára a tagokat is kötelezték. Az új csizmadiaszínt 150 évvel ezelőtt, 1861-ben kezdték el építeni, Barcsai Miklós és Kocsi Sámuel mesterek vezetésével, és ugyanazon év december 24-én adták át. Az építkezéshez a tagok is hozzájárultak.[7]
A 350-400 árus számára kialakított, hatalmas árucsarnok egyszerre többezer embert tudott befogadni. Az épület félig nyitott és csapott tetős volt. Minden kedden megnyíltak a nagy fatáblás kapuk, amelyek várkapuszerűen őrizték az óriási épületet. A csizmadiák ekhós szekérrel vagy gyalog, vállukon, rudakon hatosával hozták a pár csizmákat az árusítóhelyre. A szín évente négyszer az országos vásárok idején 15-15 napra is megnyitotta kapuit a nagyközönség előtt.[8]
A csizmadiaszínről részletes leírást találunk Móricz Pál: A debreczeni csizmadia című (1912) novellájában.[9]
„Ott a Csapó-utcza részen a csizmadia-szinnek nevezett hatalmas terjedelmű, cziczomátlanul fehérre meszelt óriás árúcsarnok is abból az időből maradt fent. Több ezer ember kényelmesen forgolódhatik egyszerre ebben az iromba, de czélszerű árú-házban. Megkopott árúpadokon, vaskarikákról csüngő diófa rudakon csalogatják a vásáros magyart azok a jóhírű debreczeni csizmák. Minden héten friss csizmák újítják fel az évszázados bagaria illatot.”
Az 1864-es ipartörvény miatti átalakulása következtében a debreceni csizmadia céh 1865-ben részvénytársulattá alakult. Ekkor 28 000 osztrák forint értékben 400 darab részvényt bocsátottak ki.[10]
1865-ben adták át a telek mögött a mai Csokonai Színház épületét. A város ekkor megkapta a Csizmadia Részvénytársaságtól a telek szélén lévő átjárót a Csapó utcától a frissen épült színház felé. Ezen az átjárón futott haza Nyilas Misi is Orczyék házából a Légy jó mindhalálig című regényben.
Az 1872-es törvény megszüntette a céheket, a Csizmadia Részvénytársaság 1875-ben Csizmadia Árucsarnok Szövetkezetté alakult, ekkor 514 tagot számlált, és továbbra is a csizmadiák érdekképviseleti szerveként működött. A szabadságharcos múlt miatt politikai irányultságuk Függetlenségi párti volt. A csizmadiaszínben tartott népes gyűléseket Thaly Kálmán is, aki 1881-től 1904-ig volt a Függetlenségi és 48-as párt képviselője Debrecenben. Móricz Pál indítványozta egy emléktábla elhelyezését 1934-ben a Magyarság hasábjain.[11]
A Korona vendéglő
A következő nagy építkezés 1891-ben kezdődött, amikor a Csizmadia Árucsarnok Szövetkezet közgyűlésén döntés született egy kétszintes épület felépítéséről az utcafrontra,[12]az akkor még csak tervezett Zenedével szemközt, amely két évvel később, 1893–1894 között épült meg. Az épületet befektetési céllal építették, hogy a bérleti díjjal a szövetkezeti vagyont gyarapítsák. Az építkezés 1892-ben fejeződött be, építői Tóth Kálmán és ifj. Barcsai Miklós voltak.
Az alsó szinten kialakított éttermet a csizmadiák Kossuth Lajosról szerették volna elnevezni. A céhmesterek táviratoztak Torinóba, hogy kikérjék erről Kossuth véleményét, ám ő kitérő választ adott. A helyiség neve végül Korona vendéglő lett.
A Csapó utca a Csizmadiatársulat házával, benne a Korona vendéglővel, illetve szemben a Zenede épületével. Debrecen, Csapó utca 17–19. Zoltai Lajos felvétele, 1908. Forrás: Déri Múzeum
A vendéglőt több bérlő vezette az évtizedek során, a dísztermet pedig id. Schaff János táncmester bérelte, aki táncoktatást, bálokat, álarcos estélyeket szervezett, így a Korona a debreceni társasági élet egyik központja lett. Több terme volt, így különböző asztaltársaságok is rendszeresen látogatták. A Koronának nagy és árnyékos kerthelyisége volt, ahol kuglipálya is készült.
A valódi forgalmat a bálok adták: csizmadiák, postások, sütőipari és fémipari munkások, famunkások, cipészek, vasutasok báljai. Az öreg honvédek bálja mindig március 15. előtt volt, hogy a bevételből az 1848/49-es veteránokat tudják támogatni. Az étteremben magyaros konyhát és homoki borokat kínáltak elérhető árakon. A zenét Rácz Károly és a Magyari testvérek együttesei szolgáltatták, máskor Veress Tóni, Berki Lajos, Benczi Sándor és Kiss Béla zenekarai muzsikáltak.[13]
A Korona Vendéglő belső kialakítása Forrás: Képek Debrecen előkelő bevásárló és szórakozó helyeiről. Új Magyar Szalon, 1937. Húsvét, 26.)
1912-ben a táncterem helyére Suchán Rezső Uránus mozija költözött, amely 1914-től az Omnia-mozi nevet viselte. Mivel a mozitulajdonos alacsony bérleti díjat fizetett, 1924-ben a Szövetkezet közgyűlési határozatra szerződést bontott az üzemeltetővel. Átalakítás után 1925-től ismét táncteremként üzemelt, a helyiséget ifjabb Schaff János táncmester bérelte.[14]
A kézműipar az 1920-as években kezdett jelentősen leépülni. A trianoni döntéssel elcsatolt területek csökkentették a termékek felvevőpiacát, a gazdasági válság pedig a fizetőképes keresletet.[15] Az eladások 1933-ban csökkentek drasztikusan, akkor merült fel először az Árucsarnok eladása.[16] A korábban elit szakmának számító csizmadiamesterséget egyre kevesebben választották, már a régi mesterek gyermekei is inkább értelmiségi pályára mentek.[17]
A Csizmadia Árucsarnok végjátéka
A történet drámai fordulata 1944-ben következett be, amikor a Csizmadia Áruforgalmi Szövetkezet közgyűlési határozat után eladta a történelmi épületet egy budapesti festékkereskedő cégnek, az Izsák Rt.-nek csereüzlet keretében.[18] Az eladás mellett az is döntött, hogy 1941-ben megjelent az új városrendezési terv, amelyben a Csapó és Kossuth utca között a városvezetés utcát kívánt nyitni. Ez éppen a csizmadiaszín területén vezetett volna át.[19]
Az ingatlanügylet jelentős felháborodást váltott ki a tagság körében. A tagok később azt állították, hogy félrevezették őket, és mindent megtettek az adásvétel semmissé tételéért, mivel a Hatvan utcai csereingatlan rossz állapotú volt, és az általuk átadott épületegyüttes értékéhez képest méltatlanul alacsony ellenszolgáltatást kaptak. Az árkülönbözetet nem osztották szét a tagok között, akik pedig szorult helyzetben voltak, mert a háborús helyzetben nem jutottak jövedelemhez. Az ingatlant minisztériumi közbenjárással sem kapták vissza.[20]
A Csapó utca 17. szám alatti épületek a második világháború bombázásaiban találatot kaptak, de 1945-ben a tagok önkéntes munkával helyreállították a romos árucsarnokot, és júniustól már újra árusították benne a csizmákat.[21] A korábbi 350-400 csizmadia helyett csak 12-en. A kézműipar teljesítménye már nem indokolta a hatalmas épület fenntartását, fontosabb volt az iparosodás, és a belváros rendezettebbé tétele.
1947-ben a belváros ezen területén ásatások folytak, a csizmadiaszín romjai alatt 50 m hosszú pincét találtak, amelyről azt feltételezték, hogy a Szent Anna templomtól a Zeleméri templomromig vezet, de ez nem igazolódott.[22] A régi épületek helyén jelentős építkezések zajlottak, hogy a háborús pusztítás és a „régi világ” nyomait eltüntessék. Az ötvenes évek elején felépült a Csapó utcán a Debreceni Villamos Vasút új székhaza és egy új 24 lakásos bérház. A Debreceni Tervező Iroda 1951-ben a Debrecen Villamosvasút áramátalakító központja helyének a színházátjárót jelölte ki. A Debrecen Városi Tanács Végrehajtóbizottságának határozata alapján az Omnia Mozi épületét, az üzletsort és a raktárépületeket lebontották.
Az új utcát a Vár utcával szemben híres zeneszerzőnkről, Liszt Ferencről nevezték el. Az utcában a járdát 1953-ban adták át, a következő évben pedig már a közúti forgalom is megindulhatott.[23]
[1] Mázló, 1927 [2] Liszt Ferenc utca Debrecenben, 1953 [3] Gáborján Alice: Csizmadia, 1991 [4] Benda Gyula, 2001 [5] Mázló, 1927 [6] Nagy Pál – V. Szathmári Ibolya, 1997. 43. [7] Mázló, 1927 [8] Móricz Pál: Debreceni csizmadiaszín, 1934 [9] Móricz Pál: A debreczeni csizmadia. 1912 [10] Mázló, 1927 [11] Móricz Pál: Debreceni csizmadiaszín, i. m. [12] Mázló, 1927 [13] Szűcs Ernő: Debrecen 1900-1910 közötti vendéglátóiparáról, 1994 [14] Szűcs Ernő: Debreceni mozgóképszínházak, 1995 [15] Móricz Pál: A debreceni csizmadia-ipar válsága, 1922 [16] Válságba jutott a híres debreceni csizmadiaszín, 1933 [17]Debreczen, 1944. február 11. 6. [18] A Csizmadia Árucsarnok Szövetkezet múltja és jövője. Debreczen, 1944. január 23. 8. [19] A Nagytemplom, Csokonai színház és Dégenfeld-tér környékének részletes rendezési tervezete. Debreczeni Újság – Hajdúföld, 1943. május 8. 3. [20] Kavarodás egy nagy ház eladása körül és a debreceni öreg csizmadiák nagy baja. Független Magyarország, 1944. október 4. 6. [21] A debreceni csizmadiák újból megkezdték az árusítást a nagymultú Csizmadiaszínben. Debreczen, 1945. június 14. [3.] [22] Barna Tibor: Debrecen szociáldemokrata polgármestere…, 1947. [23] Liszt Ferenc utca Debrecenben, i. m.
Szűcs Ernő: Debreceni mozgóképszínházak 1944-ig. Honismeret, 23. évfolyam. 5. sz. (1995)
Szűcs Ernő: Debrecen 1900–1910 közötti vendéglátóiparáról. A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 21. 1994.
Újságközlemények
Barna Tibor: Debrecen szociáldemokrata polgármestere újévig eltünteti a háborús pusztítások nyomait. Reformáció-korabeli temetőre bukkantak az újjáépítések során. Népszava, 1947. július 27. [7.]
A hajdúdorogi görög katolikus közösség a húsvéti szokáskör igen gazdag hagyományvilágát éltette, s bár természetes módon sok mozzanatában átalakult formában, de őrzi napjainkban is. Az ünnep leglátványosabb közösségi megnyilvánulásai, mint a nagypénteki sírbatételi szertartás után a szentsír őrzése a Krisztus katonák jelenlétével, illetve a pászkaszentelés közismert, média figyelmet is magukra irányító elemek. A húsvéti szokáskörnek azonban legalább ennyire érdekesek a családi körben zajló eseményei is, az előkészületektől az ünnepnapok eltöltéséig. Az alábbiakban az ünnepre hangolódás jegyében adjuk közre Vida Eszter[1] dolgozatát, amely a Múzeumi Mentor Program keretében készült.[2]
Tél vége, tavasz kezdete
Nagymamám gyermekkorában (amely az 1950-es évekre tehető) a tél végén, tavaszra készülődve a vályogból készült házuk döngölt padlóját – a helyi cigányasszony által vitt – sárga földdel (agyaggal) kenték föl, tisztították, majd homokkal felszórták. A házat kívülről meszelték, tapasztották, „tövét” festettek. Az ágyneműk mellett a törölközőket, abroszt, és egyéb más vásznakat a napon szellőztették, frissítették. Tél végéhez közeledve levágták a disznót – volt amikor titokban –, a disznó sonkáját egy fateknőben sóba rakva tárolták. Egy ideig így érlelődött, majd házilag megfüstölték (akácfával) szabad kéményben.
Anyukám gyermekkorában (1980-as évek) a tavaszi nagytakarításnak – amely az ablakok tisztításából, portalanításból, nagy szőnyegek porolásából, ágyneműk mosásából és szellőztetéséből állt – húsvétra el kellett készülni. Nem volt jellemző a díszítés, azonban barka, aranyeső került a vázába. Disznóvágás az ő gyerekkorában is volt. A sonkát, amit húsvétra szántak elvitték a helyi füstöléssel foglalkozó emberhez.
Most (2020-as évek) a húsvétra igazán nagy készülődés nincs, bár a tavaszi nagytakarításnak, mely legfőképpen az ablakok „pucolásából” áll, addigra meg kell lennie.
Húsvéthoz közeledve színes (zöld, sárga) terítőt teszünk fel az asztalra, a vázába barka, aranyeső kerül, melyeket műanyag tojásokkal díszítünk. Porcelánból készült kis tányérba boltból vásárolt műanyag, hungarocell tojásokat, kis bárányokat helyezünk. Sok osztálytársam nem készül a húsvétra, igazából nem ünneplik.
Húsvét előtti hét – Nagypéntek, Nagyszombat
Mivel nagymamám családja görög katolikus vallású volt, a húsvétot megelőző pénteken (Nagypéntek) a ház kemencéjében sütötték meg a pászkát és a kalácsot, főzték meg a tojást. Ezen a napon nem ehettek húst. Kalácsot, tojást és héjában sült krumplit fogyasztottak. Szombaton megfőzték a sonkát, valamint megsütötték a töltött húst. Ezen a napon már ehettek húst, kalácsot, tojást.
Nagymamám a tojásfestésben gyermekkorában nagy szerepet nem kapott. Leginkább az idősebb női családtagok festették a tojást, amit olvasztott viasszal díszítettek. A viasszal felrajzolt mintákat úgy tették „láthatóvá”, hogy a hagyma levelét megfőzték, amibe belehelyezték a tojásokat. Fél nap után kivették a hagymaléből és a viaszos rész fehér maradt, ami szépen mutatott.
Anyukám tojásfestéshez boltban vásárolt tojásfesték port használt, a 90-es évek elején matricákkal is díszítették. A tojások legtöbbször egyszínűek (piros, kék, zöld) voltak. Ebben az időben már nem tartották szigorúan a nagypénteki böjtöt. A pászkát eleinte a gáztűzhely sütő részében sütötték, később pékségben vásárolták meg. Ez volt az egyik fő étel a húsvéti asztalon.
Én csokitojással készültem az elmúlt években. Idén berzseléssel és viaszozással díszített tojással vártam a locsolkodókat. A boltokban kalácsokat, konyhakész sonkákat lehet vásárolni – legtöbben ezt választják – húsvéti ételnek. Tudatosan én sem tartom a nagypénteki böjtöt. Ebben az évben nagymamámmal megsütöttem az első pászkámat.
Forrás: Családi archívum
A pászka készítése közben nagymamám elmondta, hogy a pászka „részei” mit jelképeznek. A sütőforma közepére egy cipó nagyságú tésztát tettünk, ami Jézus testét jelképezi. Két hosszú gömbölyű csíkot sodortunk, amiket összefontunk, majd két végét összenyomtuk és mindezt a cipó tetejére formáztuk. Ez a töviskoszorút jelképezi. 2×2 darab tésztát összesodortunk (négyágú), amelyből 2 darabot készítettünk. Ezt keresztbe ráhelyeztük a „testre” és a töviskoszorúra. Ez jelképezi a keresztfát. Egy hosszabb, vastagabb, kétágú fonást készítettünk, amivel körülvettük és lefedtük a tésztát. Ez jelképezi az ostort. A tésztából 5 rózsa formát készítettünk, amelyet a kereszt négy sarkába és a közepébe nyomtunk. Ez jelképezi Jézus öt sebét. A középre helyezett rózsa szirmát mélyebbre vágtuk, ami a Jézus szívébe szúródó lándzsa jelképe.
Forrás: Családi archívum
Tojásfestés berzseléssel
A fehér héjú tojásokat megmostuk, minden szennyeződést eltávolítottunk róluk. A kertben virágfejet, petrezselyem, rózsa, pitypang levelét leszedtük, amiket bevizeztünk, hogy jobban rátapadjanak a tojásokra, majd ízlésesen eligazítottuk a tojásokon. Ezt követően szétvágott harisnyával rászorítottuk a virágot vagy a levelet a tojásra, melynek a két végét gumigyűrűvel fogtuk össze.
Egy edénybe vizet és vöröshagyma levelét tettük, melyet felfőztünk. Forrásban lévő vízbe beletettük a tojásokat, amiket kb. 10 percig főztünk, majd 2 óráig a hagymával megszínezett főzőlében hagytunk. Óvatosan lebontottuk a harisnyát a levelekkel, virágfejekkel és egy kevés zsírral átkentük a tojásokat, hogy fényesek legyenek.
Forrás: Családi archívum
Húsvét első napja
A Nagypénteken megsütött pászkát, a Nagyszombaton megfőzött sonkát, valamint a töltött bárányhúst nagymamám gyerekkorában mind belerakták a pászkakosárba. Mellé sót és a megfestett tojást helyeztek. A kosarat pászkaterítővel takarták le. A vesszőből font pászkakosárnak két „füle” volt. A pászkaterítő horgolt volt, amelyet vallási motívumok (kereszt, serleg, csillag stb.) és virágminták díszítettek. Egy kis díszes üvegbe bort öntöttek. Mindezt a húsvét első napján tartandó templomi misére magukkal vitték. Minden családnak külön pászkakosara volt. A pászkakosarat a templom udvarán (a templom köré) helyezték el úgy, hogy minden családnak megvolt a helye. A közeli rokonok egymás mellé helyezték el a kosaraikat. A pászkaterítőt felhajtották, a boros palack dugóját kivették azért, hogy a szenteléskor a szenteltvíz érje az ételeket, és a bort.
Forrás: Családi archívum
A húsvéti misét (aminek része volt az ételek megszentelése) követően a család hazament, leültek az asztal mellé (mindenkinek meg volt a saját helye) és a megszentelt ételt közösen fogyasztották el. Azon a napon addig nem lehetett mást reggelizni, csakis a megszentelt éltelt. A reggeli elfogyasztása előtt közösen/családfő mondta: „Édes Jézus, légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nékünk!” „Aki ételt, italt adott, annak neve legyen áldott!” Ezt követően dédnagymamám egy késsel keresztet rajzolt a pászka aljára, majd csak ezt követően vágta fel. A reggelit követően az asztalra kihullott morzsákat az asztalterítővel összefogták, kivitték az udvarra és a ház sarkán kiszórták, ezzel távol tartva minden rosszat a háztól.
Anyukám gyerekkorában a hagyományok a családjában tovább éltek. Nagymamám és nagypapám életben tartották a húsvéti szokásokat, legalábbis egy részét. A pászkakosár az ő családjában ugyanolyan volt, mint nagymamám gyermekkorában, de volt olyan család, akik egy „fülű”, a bevásárló kosárra hasonlító korsárban vitték szentelésre ételeiket. A pászkaterítő függöny anyagra hasonlított. Ugyanúgy telt az ünnep első napja mint nagymamám gyerekkorában azzal a különbséggel, hogy ő nem mindig ment el a templomba, de a szentelt éltelt ő is megvárta és együtt fogyasztották el a gyerekek a szülőkkel. Édesanyám abban a korban élt, amikor a gyerekek megkeresztelése titokban történhetett, a vallási szokások háttérbe kerültek.A húsvéti pászkaszentelést és a húsvéti ételek elfogyasztását leginkább népi hagyománynak tekintették, nem pedig vallási szokásnak.
Én a szüleimmel, nagymamámmal, keresztszüleimmel a hajnali misére megyek el, saját pászkakosarat viszek, amibe a nagymamámmal közösen sütött pászka mellé a kedvenc játékaimat is behelyeztem. Az én kis pászkakosaram hasonlít nagymamám gyerekkori kosarára, a pászkaterítőm nyomtatott mintájú. A mise és pászkaszentelés után nagymamámnál fogyasztjuk el a megszentelt ételeket.
Forrás: Családi archívum
Húsvét második napja
Nagymamát rendszerint a szomszédban lakó férfiak ébresztették Húsvéthétfőn. Egy nagy vas vödörben vizet vittek, kicsalogatták a házból a lánytestvéreivel együtt. Az udvaron a férfiak a vödörben lévő vizet a lányokra öntötték. A lányok a megfestett tojást adták a férfiaknak a locsolásért. A locsolók reggelit is kaptak (pászkát, tojást, sonkát), majd mentek tovább „locsolkódni”.
Jellemző locsolóvers:
„Jó reggelt, jó reggelt, kedves liliomszál! Megöntözlek rózsavízzel, hogy ne hervadozzál! Szabad-e locsolni?”
Édesanyámat is korán reggel ébresztették a locsolkodók. Elsőként édesapja és fiú testvérei locsolták meg kölnivel, majd a délelőtt folyamán érkeztek hozzá a távolabbi család férfitagjai és a barátok. A locsolók verset mondtak, akiket üdítővel, sós és édes süteménnyel kínáltak. A locsolásért főtt tojást és pénzt adtak.
Legismertebb locsolóversek ebből a korból:
„Zöld erőben jártam, kék ibolyát láttam. El akart hervadni. Szabad-e locsolni?”
„Zöld erdőben jártam, piros tojást láttam, bárány húzta rengő kocsin, mindjárt ide szálltam. Nesze hát rózsavíz, gyöngyöm, gyöngyvirágom. Hol a tojás? Piros tojás? Tarisznyámba várom!”
Az elmúlt években festett és csoki tojással vártam a locsolkodókat. Ebben az évben berzseléssel és viaszozással díszítettem a tojásokat. Elsőként édesapám mondta el a saját maga által költött locsolóversét, majd parfümmel „meglocsolt”. A délelőtt folyamán a család férfitagjai érkeztek, akik közül volt, aki kölnivel, volt, aki szódavízzel locsolt meg. A locsolásért tojást adtam, és megkínáltam őket süteménnyel, üdítővel, kávéval.
Jellemző locsolóvers:
„Zöld erőben jártam, kék ibolyát láttam. El akart hervadni. Szabad-e locsolni?”
[1] Jelenleg 5. osztályos tanuló a debreceni Dózsa György Általános Iskolában. Múzeumi mentora Magyari Márta, mentortanára Kiss János Istvánné volt.
[2] 2025 őszén a Debreceni Tankerületi Központ és a Déri Múzeum együttműködésének keretében indult el a Múzeumi Mentor Program a Városi Tehetséggondozó Programban részt vevő tehetséges tanulók tudományos érdeklődésének elmélyítésére.
Felhasznált irodalom:
Bihari Anna, Pócs Éva: Képes magyar néprajz (Corvina kiadó, 1985.)
Honismereti és Városvédő Egyesület: Népszokások Hajdúdorogon – Húsvét (Honismereti és Városvédő Egyesület, Mészáros Károly Városi Könyvtár, 2002.)
Medgyessy Ferenc (1881. január 10. ‒ 1958. július 19.)szobrászművészre emlékezve
Sorozatfelelős: Fodor Éva Irén
145 év – 145 kép – 145 tény, MEDGYESSY MINDEN HÉTEN címmel indult az év elején útjára egy sorozat a Déri Múzeum közösségi oldalán a cívisváros egykori szobrászművészére emlékezve. A Helyi Érték szintén közli az írásokat, ám nem heti, hanem havi közléssel. A képeket és a forrásokat a sorozat ötletgazdája, Fodor Éva Irén válogatta össze. Az alábbiakban az első négy bejegyzést olvashatják.
145 éve született Debrecenben a kétszeres Kossuth-díjas Medgyessy Ferenc szobrászművész. Itt élt családja, itt kezdte tanulmányait a híres Református Kollégiumban. 18 éves korában ugyan elhagyta Debrecent, de élete végéig aktívan részt vett a város kulturális életében. Bár Budapesten telt életének jelentős része, mégis mindig büszkén vallotta debreceninek magát. Számos köztéri szobra határozta meg egykor és ma is a cívis város arculatát. Emlékét e művek mellett a Déri Múzeum gondozásában lévő kiállítás őrzi. Ebben az évben 145 év, 145 kép, 145 tény címmel közlünk heti rendszerességgel képeket és érdekes tényeket a művész életéből.
I.
Gyermek és ifjúkor
Az erdélyi származású Medgyessyek a 18. századtól éltek Debrecenben. Id. Medgyessy Ferenc (1854‒1925) a 19. század hetvenes éveinek végén már pénzügyi fogalmazó, majd pénzügyi tanácsos. 1880-ban kötött házasságot egy könyvkötő mester leányával, Fodor Juliannával (1862‒1955). Elsőszülött gyermekük Ferenc volt, akit két fiú, Pál és Gábor és egy leány, Ilona követett.
Szülőházára, ami azóta sajnos megsemmisült, mindig szívesen emlékezett vissza Medgyessy:
„Debrecenben születtem a mostani Bethlen utca 33-tól a huszadik házban, az 53. táján. Van ott egy kiugró ház, s ami az után következik, a Thaly Kálmán utca felé, belül árkádos épület, az volt az én szülőházam.”
Medgyessy Ferenc szülőháza az 1960-as évek elejénBal szélen áll a gyermek Medgyessy Ferenc, é. n.
Kisgyermekként a háziállatok és a cirkuszban látott tigris, oroszlán, elefánt varázsolták el, számos rajzot készített róluk otthon, hol a papírra, hol a fehér meszelt falra, hol a verést elkerülendő az asztal nem látható alsó táblájára. Gimnazistaként is szeretettel tért vissza az egzotikus állatok alakjaihoz
Az állatok mellett diákkorában a történelem, a mitológia (Phaeton, Homérosz, Odysseus és Nausikaa) foglalkoztatta. A Református Kollégium diákjaként elismert rajzoló volt. Tanárai gyakran kérték fel az órán elhangzott ismeretanyag illusztrálására. Ám nemcsak a táblánál, de óra közben, saját szórakoztatására is készített karikatúrákat.
Diákkori rajz, 189-bőlOdysseust kiveti a tengerpartra és Nausikaa, a Phaiak király lánya előtt megjelenikIllusztrációk Homérosz Iliászához, rajzolja Medgyessy Ferenc
II.
Diákévek
Medgyessyt a Debreceni Református Kollégium növendékeként a természettudományi ismeretek, és továbbra is a rajzolás foglalkoztatta. Erre az időszakra így emlékezik.
„Gimnáziumban az órák alatt többet firkáltam, mint figyeltem… Ovidiust és Homéroszt illusztráltam, torzképekkel … Sokat rajzolgattam, és örültem, hogy fejlődik ez a képességem. Egész természetesnek találtam, hogy én tudok a legjobban rajzolni rajztanáromat is beleértve (Bosznait) ez volt a meggyőződésem, épp ezért nem is jártam semmiféle rajzórára …maradtam tovább pad alatt rajzolónak.”
A már korábban bemutatott irodalmi illusztrációk és az állatrajzok mellett új témaként jelenik meg tanárainak alakja, hol mérgesen megörökítve, hol a jellegzetes vonásokat kiemelve, „Medgyessysen” papírra vetve. A büntetéstől tartva nem nevezi meg kiabáló nevelőjét, ám szeretett természettudós professzorát felismerhetően ábrázolja, s meg is nevezi. Ő a híres Kovács János természettudós professzor, aki egykor kollégiumi diák volt, majd egyetemi tanulmányai után tanári állást vállalt a Tisza családnál és végül közel húsz éven át oktatta egykori alma matere növendékeit. Talán az ő példája, illetve szülei ösztönzése és támogatása vezette Medgyessyt az orvostudomány felé.
III.
Orvosból művész
Sikeres érettségi vizsga után szülei és rokonai javaslatára biztos megélhetést nyújtó pályát választott, a Budapesti Tudományegyetem Orvostudományi Karára jelentkezett. A természettudomány mindig is érdekelte, így ez nem tűnt rossz választásnak. Sikeres felvételi után a kor legnevesebb orvosprofesszorai oktatták. Tanárai voltak többek között az európai hírű szemész dr. Schulek Vilmos, dr. Korányi Frigyes és Kétly Károly, belgyógyász, akiknek alakjait egy-egy rajzon örökítette meg. Tanulmányai mellett folytatta a “zugrajzolást” is. Az egyetem bonctani óráin holttesteket rajzolt.
Visszaemlékezése szerint
„…A halottak tanítottak meg rá, hogy nem a gyógyítás a hivatásom. Fehér köpenyes fiatal, jövendőbeli orvostársaimmal szorgalmasan jártunk a bonctani órákra. Ott álltunk a professzor körül, aki az emberi test titkait magyarázta nekünk. A fiúk jegyeztek. Én azonban nem hallottam mit mond a professzor. Csak a boncasztalon fekvő békés, elpihent testet láttam. A formákat és a vonalakat rajzoltam a jegyzetkönyvembe. Ahogy gyűltek a halottak a fehér lapokon, úgy nőtt bennem a művész, úgy veszett ki belőlem az orvos.” …
IV.
„Így lettem felfedezve”
„Egyszer a sok hullarajzot, néhány tájkép, utcarészlet, vásári jelenet olajvázlattal és egy pár mintázott fejjel együtt Minnich K. professzor összepakolta, és elvitte megmutatni a sógorának, Lyka Károlynak.”
Lyka Károly így emlékezik vissza találkozásukra:
„egy öregember feje és egy ifjú táncosnő kis figurája, amelyeket előhúzott a kabátjából, annyira meglepett […] a kétségtelen tehetség minden jegyével, hogy hamarosan Kallós Ede szobrász barátomnak is bemutattam, és együtt törtük a fejünket, hogyan szerezhetnénk pártfogókat a fiatalember kiképzéséhez. Kallósnak egy nagykereskedő ismerősében végül akadt egy mecénás, aki kész volt Medgyessy párizsi tanulmányát két éven keresztül lehetővé tenni.”
A művészi képzéshez szükséges anyagiak előteremtése mellett egy sokkal nehezebb feladat várt az ifjú orvosnövendékre. Meg kellett írnia szüleinek, hogy nem a biztos megélhetést nyújtó orvosi pálya mellett dönt. Ez végeláthatatlan vitákat váltott ki, amelyeket végül az apa szűkszavúan zárt le:
„Én úri mesterségre tanítottalak és te agyagos lettél. Te választád… kódus lesz belőled.”
Erre válaszként született Medgyessy 1905. január 29-én kelt levele, amelyben leírja döntésével kapcsolatos érzéseit.
Kedves Édesapám!
„Nem mondom én, nagyon sajnálom, hogy annyi pénzt kellett rám költeni úgy apának, mint keresztapáéknak, mert ha szorgalmas tudtam volna lenni, harmadrésze is elég lett volna. Hisz egy közönséges doktor bármikor kitelik belőlem, de mikor többre, sokkal többre vágyom. Igaz, hogy ezzel a szüleimet, keresztszüleimet csapom be, akik költöttek értem, de én mindezek dacára se tudok mást tenni. Így nem lehet doktornak lenni; két urat nem szolgálhatok, a fél munka a legrosszabb munka, ha veszni kell az egyiknek, ne az vesszen, amelyikkel a kedv, a lélek van vele. […] Apa azt mondja, hogy nem jövedelmező, és nem lehet úri módon megélni belőle. Hát mi az úri mód? Mi a pénz? Mi a gazdaság? Ugye arra való eszköz, hogy általa elérhessük életcélunkat, az élet boldogságát. Ez pedig annyiféle, ahány ember van a világon. […] De hátha egyszer van valaki, aki legjobban örül a holdvilágnak meg a napsugárnak, vagy ha abban leli legfőbb boldogságát, ha szemléli az életet úgy, amint van, s megelégedett, ha egy arckifejezést jól megformál, s ha imádja azt, ami szép, és azonkívül semmi egyéb nem tetszik neki, csak, ami művészi. […] Törjem én magamat lótás-futással, és tegyem nyugtalanná az éjjelemet, napomat, ha egyszer úgysem érem el vele, amit keresek, mit érek én azzal a pénzzel, ha nem festhetek, vagy nem szobrászkodhatom. Ha nem élhet az ember annak, aminek akar, akkor nem ér az élete egy hajító fát sem. […] Tudom, hogy nagy dolog, amibe vágok, nagy dologhoz nagyon össze kell szedni magamat. Én bízom magamban. Végre is, ha félreismertem volna magamat, ott a diploma, utóvégre annak is lehet valami hasznát venni. Alig várom azt a napot, hogy elmondhassam: kezemben a diploma, e perctől kezdve nem vagyok doktor. Kezeit csókolja szerető fia, Feri
Kiss Tamás költőnek a lebontott Kölcsey-házról szóló írását a Magyar Kultúra Napja alkalmából közöljük újra, saját fényképeivel.
Magányomban gyakorta felkeresnek nemes szándékú városvédők és műemlékápolók. Egykori cikkeim birtokában kopognak be hozzám, amiket még az ’50-es, ’60-as években a Néplapban, Naplóban jelentettem meg.
Érdekli őket a nagy bontás előtti Debrecen, az eltüntetett utcavonalak, a letörölt belvárosi házak képe. Jórészt fiatalok, akik már nem is látták a Hajó, a Bundi, a Gönczi utcákat, amelyek akkoriban egy-egy tollvonással tűntek el a föld színéről – nyomvonalaikkal együtt. Hogy milyen fontos is a nyomvonal, nemrég győződtem meg róla. Három középkorú asszony állt a Csemete utcán egy panelház tövében. Vidékiek lehettek, tanácstalanok. Megkérdeztem tőlük, mit keresnek. A Görbe utcát – válaszolták. Én zavaromban csak annyit mondtam, jó helyen állnak: itt volt a Görbe utca eleje. – Tudom – szólt az egyik asszony –, hisz’ itt születtem, itt gyerekeskedtem. No hát most már látják, nemcsak szülőház, de Görbe utca sincs.
A debreceni „városrendezésben” nemrégiben ez volt a sikk, hogy a régi, hangulatos belvárosi kis utcák, utcanevek, házak mielőbb eltűnjenek. Ezáltal egy ősi városmag elveszítse identitását. Most ifjú és városszerető műemlékvédőink ilyesmik után kutatnak, hogy az eltűnteket legalább valamiképpen emlékjelekkel jelöljék. Érdeklődésük forrópontja most éppen az 1973-ban eladott és Kabára elhordott Kölcsey-ház.
Mint magam is városféltő polgár, privát indíttatással, kis fotókamerámmal jártam egykor a várost, rosszat sejtve, még a nagy bontások előtt, így a Kölcsey-házról is van néhány felvételem: a bontás előttről, a bontás alattról és arról, mikor már a fundamentumot csákányozza a derék kucsmás földmíves, hogy sertésólat építsen belőle. Ez utóbbi „csákányos” képről egyébként az is bemérhető, hogy hol állott a ház, és melyik szobájába állították be a szobrot.
A Kölcsey-ház bontás előtt Forrás: családi archívum A Kölcsey-ház bontásakor Forrás: családi archívum
Mert nem a „közelébe” került, mint ahogy azt az illetékes városvezető egy, a rádiónak adott nyilatkozatában állította, és magnószalag őrzi. Szepesi György akkor azt kérdezte tőle, hogy „a város vezetői nem gondoltak-e arra, hogy egy műemlékvédő bizottságot hozzanak létre”? A városvezető erre így válaszolt: „Ilyen bizottság dolgozik. Sok javaslatát elfogadtuk. Nem titkolom, hogy vannak kérdések, amikben másképp döntöttünk, mint ahogy ezt a bizottság tagjai elképzelték. Az irodalmi emlékhelyekről szólva ismerem a Kölcsey-házzal kapcsolatos emlékezetes vitát. Én azt hiszem, hogy ezt a vitát a városrendezés már eldöntötte. Nem hiszem, hogy a Lenin-szobor közelében ez a kis házacska ott maradhatott volna.” Korrigálni kell tehát a városvezetőt: a Kölcsey-ház útba esett. A szobor beleépült.
A városféltők minden lehetőt megtettek a Kölcsey-kúria megmentéséért. Szabó Magda cikket írt fővárosi lapba. Masíts László – akkor még a Déri Múzeum szolgálatában – Illyés Gyulát kérte levélben, hogy járjon közbe Budapesten a legfőbb illetékeseknél az épület megmentése érdekében. Illyés válasza meglepő volt: „Sajnos, nekem sincs módomban »megtiltani« régi nagy költőink házának lebontását.” Az itteni illetékesek részéről mélységes volt a hallgatás. A lakosság elképzelni se tudta, hogy mire való ez a bontás, de az folyt háborítatlanul. A Déri Múzeum akkori igazgatója – aki bizalmas jó viszonyban volt a szomszéd fehér ház illetékeseivel – igen megdorgálta az említett művészettörténész urat, hogy a múzeum számára kimentett néhány eredeti kallantyús ablakot. Mintha meg lett volna parancsolva, hogy egy ablakkeret se maradjon, amin a költő az anyaiskolára, a Kollégiumra látott.
Az én városvédő embereim arra is kértek, hogy adjak majd egy interjút erről a régi kis kúriáról valamilyen értékmentő újságnak. Nos, ennek a kérésnek itt szeretnék eleget tenni, csak még egy kevés kiegészítéssel.
Az egykori nádtetős polgárházat a költő apai nagybátyja, Kölcsey Sámuel vásárolta a Kölcsey fiúk diákszállásául. A tehetősebb nemesek gyermekei jórészt nem voltak a Kollégium bentlakói. Hogy nádas volt a ház, az Debrecenben egészen természetes volt, sőt, a „kőtetejű” polgárház volt igen ritka. 1801-től tíz éven át lakott benne az ifjú Ferenc, tehát huszadik éves koráig, amikor aztán jogászként Pestre költözött. Annyit tudunk róla, hogy kicsiny, másfél négyzetméteres szobában lakott magányosan. Azóta szinte nincs is a háznak évszázadon át „története”. Polgárok lakták, bizonyára alakítgatták, tatarozták. A jelen század harmincas éveiben – az én diákkoromban – egy Weinberger László nevű vízvezeték-szerelő műhelye volt a Füvészkert utcai felében. A ház oromzatán, teljes szélességben óriásra mázolt betűk hirdették a háziúr foglalkozását, a Hüvelyes utcai részen pedig nagy ábrák szemléltették munkája készítményeit, a kerekeskutat, fürdőkádat, fali vízcsapot s efféléket. Egyszóval a falak nem őrizték egy nagy költő emlékét sem. Gondatlanságból? Nem, egyszerűen nem is tudtak a ház múltjáról. Debrecenben sokáig nem az Erdő virágillata lengedezett, hanem a szalonnaszag. A századfordulón azonban a megalakult Csokonai-kör felfigyelt az irodalmi nyomokra és keresni kezdett. Zoltai Lajos hírlapíró, majd múzeumőr gondos kutatómunkájának eredménye az, hogy a polgárházból irodalmi műemlék lett. Ekkor meszelték le a cégjelzéseket, és helyezték el rajta az emléktáblát is.
Alig is történt több. Kis játszótér alakult előtte hintákkal. Gyerekek játszadoztak az árnyas fák alatt. De ettől kezdve tudták az emberek, hogy ez Kölcsey háza volt. Mikor a hetvenes években felvetődött az irodalmi múzeum gondolata, én erre a házra gondoltam, átjártam helyiségeit, szobáit, pincéjét, s meglepően száraznak, salétrommentesnek, és jól megépített, erős falazatúnak találtam. Alkalmasnak akár eredeti kéziratok tárolására is. A bizottságban különbözők voltak a vélemények. Én kitartottam mellette. Meg akartam menteni. Akkor már éreztem a „szellemet”, a veszélyt, a fenyegető „városrendezést”. Az Alföld folyóiratban közreadtam még 1963-ban egy cikket A mi Kölcseynk címen. A tanácselnök ezt olvasta. Sőt, válaszolt is rá. Az Alföld ezt a választ is közölte: Nem bontják le a Kölcsey-házat. Sajnos, ez az ígéret csak szép szó volt. Olyan húzd meg, ereszd meg. Időhúzás. A távlati terv csákányai, bontó szerszámai már csak a jelre vártak. Tíz év múlva csak azok a téglák maradtak meg belőle, amiket az irodalomhoz hű lelkek kabátjaik alatt kiloptak. Mert kémlelő szemek erre is figyeltek.
A csákányhangokra írtam azt a verset, ami bejárta a magyar sajtót. De már késő volt. Egyszer Bán Imre professzor úrral találkoztam a bontásnál. Megszólítottam, arcába néztem: könnyek voltak a szemében, mint valami nagy temetésen.
A városszépítőknek most az a gondjuk, hogy: nincs ház, nincs szobor – mi legyen a helyén? Új önkormányzatunknak pozitív, biztató a szava. Sokan építészt, szobrászt keresnek. Nagyon helyesen. Ám úgy gondolom, hogy ez nem pusztán építészeti kérdés. Új házat építeni túlzás lenne, szobor is van a művelődési ház bejáratánál.
Itt a költő géniuszát kell találóan, egyszerűen, művészien megfogalmazni és kifejezni. Legyen az falrész, veretes dombormű, bármilyen művészi alkotás, az elpusztított ház helyén legyen jelen a költő, sugallja az ő szellemét, érezzük az ő jelenlétét.
Olvasóink figyelmét itt hívjuk fel a Magyar Kultúra Napja alkalmából
2026. január 27-énhasonló tárgyban tartandó rendezvényünkre:
