Megyery Ella (1889–1962) hírlapírónő és egyiptomi utazása 1933-ban
Első rész
Szerző: Mező Szilveszter
Balassa-Gyarmattól Bad Aiblingig – egy életút állomásai
Az Egyiptomról szóló útirajz-irodalomnak gazdag és szép hagyományai vannak hazánkban. A fáraók titokzatos és ősi országa iránt érdeklődő művelt magyar olvasó kalandos útirajzok és személyes élménybeszámolók hosszú sorából válogathat – ki-ki az ízlése szerint. A több könyvtári polcot megtöltő művek szerzői között régi diplomáciai utazók, hajdani követjárók, hitükhöz hű szentföldi zarándokok, dúsgazdag arisztokraták, különc régiséggyűjtők, elhívatott archeológusok, képzett természettudósok, egzotikus trófeákra vágyó vadászok és egyszerű, szimpla kalandorok is szép számmal találhatók.
Az első magyar nyelvű egyiptomi útirajz szerzője – jelenlegi ismereteim szerint – hetényi Kovács János (1816–1906) természetrajztanár, a debreceni Református Kollégium hajdani oktatója volt, aki 1855–56-ban – a súlyos tüdőbeteg Tisza Domokos (1837–1856) kísérőjeként – utazott Egyiptomba. Műve („Jelentés Áfrikai utamról“) 1857-ben jelent meg Debrecenben. Róla és egyiptomi útjáról 2012-ben időszaki kiállítást készítettem a Déri Múzeumban („Homokba temetett múlt“). Őutána jutott el Egyiptomba (s írt könyvet az országról) többek között Benedikty József (1829–1897) földbirtokos, Hell Lajos (?–?) földrajzi szerző, Erődi Béla (1846–1936) nyelvész és Ecsedi István (1885–1936) etnográfus, geográfus, a Déri Múzeum első igazgatója.
Megyery Ella (1889–1962)
E rövid felsorolásból is kitűnik, hogy az Egyiptomot magyar nyelven bemutató írók, szerzők túlnyomó többsége a férfiak közül került ki. A kevés magyar nő egyike, aki a második világháború előtti időkben eljutott Egyiptomba, s nyomtatott formában is hírt adott a Nílus völgyében megtett utazásáról, egy saját korában népszerű újságíró, Megyery Ella (1889–1962) volt. Írásunk főszereplője egyszerre volt szépíró, zsurnaliszta, haditudósító, lapszerkesztő, bédekker-szerző, idegenvezető és rádiós személyiség. Egyik korai útirajzának jónevű kiadója [Lantos Rt.; vezetője: Lantos Adolf (1875–1942) antikvárius volt] 1928-ban így jellemezte őt a „Világvándora hercegnő“ c. könyv hátlapi ajánlójában:
„Megyery Ella a modern magyar ujságírásnak egyik legragyogóbb tehetsége. Mestere annak a nagyriportázsnak, amelyet napjainkban Luigi Barzini alapított meg és amely voltaképen a festői impresszionizmus stílusát vetítette át irodalmi térre. Megyery Ella írói művészete ugyancsak az impresszionizmus határait horzsolja: rögzítő szeme pillanat alatt megragadja a dolgok lényegét, az események mélyén zúgó végokokat, behatol az emberek szívéig, és ami értékeket így divinatorikusan tollhegyre tűz, azokat friss impressziók módjára, diabólikusan sokszínű palettával veti papírra.
Bárhova kövesse is az olvasó Megyery Ellát lélekzetelfojtó rohanásában Európán végig: a napsugaras Riviérára, a montecarlói Moloch gyomrába, Párizs kavargó életébe, vagy a holland gyémántköszörűsök rembrandtvilágítású műhelyeibe, az angol diákok etoni kavalkádjai közé, vagy megint a rőtaranyfényű Rómába, a Campagna kis zöldlugasos oszteriáiba, a hófehér Engadinba, vagy a csudakék Lac Leman partjaira, a bécsi Praterbe, vagy a megkótyagosodott berlini Westendbe, – mindenütt kiérezzük az életet, a zakatoló idegein keresztül szörpölő, forrófejű ujságíró-asszony tomboló temperamentumát.“
A „repülő riporternő“, vagyis Megyery Ella 1933-ban járt Egyiptomban, ahol – egy nemzetközi kongresszus résztvevőjeként – Alexandriától Asszuánig sikerült beutaznia az egzotikus észak-afrikai országot. Érdekesség, hogy ebben az időben (az 1920–30-as években) tette híres felfedező utazásait a Michael Ondaatje (1943–) ceyloni származású kanadai író regénye nyomán „angol betegként“ elhíresült Almásy László (1895–1951) sivatagkutató, valamint a debreceni KLTE hajdani földrajzprofesszora, Kádár László (1908–1989) is. Utóbbi személy később (az 1960-as években) is járt Egyiptomban.
Megyery Ella „Istenek, fáraók, emberek“ címen 1935-ben könyvet írt Egyiptomról, amiben a viszonylag kevés számú fekete-fehér fotográfia (Megyery E. és M. Knapp felvételei) mellett leginkább plasztikus tájleírásai őrizték meg az utókor számára a mumifikált istenkirályok földjén megtett utazása emlékképeit.
Egy személy életének mindig meghatározója a család, a családi háttér. Azok a familiáris gyökerek, amelyek legtöbbször már a kezdetek kezdetén determinálják az egyén indulását és megszabják az életpálya irányát. A genealógiai kutatások szerint az apai Megyery család ősi magyar nemesi família volt. A családi legendárium a familia eredetét egészen a honfoglalásig vezeti vissza és a vérvonalat a honfoglaló Megyer törzsből eredezteti. A család tagjai kezdetben egyszerű várjobbágyok voltak, később innen emelkedtek fel magasabb társadalmi osztályokba. A Megyeryek első okleveles említése 1294-ből való. Tudomásom szerint a Megyery családnak 3 ága volt: szabolcsi, ugocsai és egy dunántúli. A család címerét Bocskai István (1557–1606) fejedelemtől kapta 1606-ban. A családi birtok központja: Vasmegyer volt, később pedig a szomszédos Kemecse. Az anyai Korniss vonal szintén nemesi származású volt. Ismereteim szerint mindkét család – Megyery és Korniss – római katolikus hagyományokkal rendelkezett.
Megyery Ella édesapja vas-megyeri Megyery István (1859–1931) jogász, jogi szakíró, cs. és kir. kamarás, királyi alügyész, majd királyi főügyész-helyettes, koronaügyész-helyettes volt. Az apa középiskolai tanulmányait Nyíregyházán és részben Debrecenben, a Református Kollégiumban végezte. Megyery István az egyetemet végül Budapesten fejezte be. Világot látott, művelt, több nyelven beszélő ember volt, aki járt többek között Franciaországban és Angliában is. Fontos szerepet játszott a magyar büntetőjog és börtönügy hazai szabályozásában. Jelentős publikációs tevékenységet fejtett ki. Írási egyebek mellett a „Debreczen” és a „Debreczeni Ellenőr” c. lapokban jelentek meg. Írt többek között Lord Byronról, a Versaillesi kertekről és a hazai börtönügyről is. Egyszerre volt szépirodalmi és jogtudományi író. Versei, költeményei is megjelentek 1893-ban Balassa-Gyarmaton.
Megyery Ella édesanyja tóthváradgyai Korniss Sarolta (Nagyszőlős, 1869–?) volt, akinek az édesapja Korniss Ferenc (1835–1922), a tiszaeszári vérvád törvényszéki elnöke volt.
Megyery István és Korniss Sarolta 1887. október 29-én Büdszentmihályon (Szabolcs vármegyében) kötött házasságot. A család eleinte Balassagyarmaton élt, később felköltöztek a fővárosba, ahol az Üllői út 21. sz. ház harmadik emeletén laktak. A házaspárnak 3 leánygyermeke született: Ella, Irma és Sarolta.
Megyery Ella idősebb húga: Megyery Irma (1890–1937) volt, akit otthon csak nádszálnak, ill. Irminek becéztek. Róla kevés információ maradt fenn. Úgy tudni, ő is szeretett volna színésznő lenni, mint a legkisebb leány, Sarolta, de nem nagyon volt hozzá tehetsége. Elsősorban a muzikalitásával, szép hangjával, gyönyörű szopránjával tűnt ki. Jó érzéke volt a zenéléshez, s gyakran szórakoztatta a család többi tagját kifinomult zongorajátékával, klasszikusokat (többek között Beethovent és Lisztet) adva elő otthon. Irma – tudomásom szerint – semmilyen szakmai pályát ne futott be. Személyes tragédiát sem nélkülöző élete 1937-ben ért véget.
Megyery Ella fiatalabb húga: Megyery Sarolta (1897–1983) volt, akit művészberkekben Megyeri Sári, ill. Sacy von Blondel néven ismertek. Otthoni beceneve „kis Matyi”, ill. „kis Mókus” volt, amit néha eléggé dehonesztálónak tartott, mert nővérét, Ellát „kedves kis Georges Sand” néven becézte az irodalomkedvelő édesapa. Sarolta kezdetben az Erzsébet Nőiskola növendéke volt. Névjegyét először a filmes szakmában tette le. Fiatal korában hazai és nemzetközi némafilmsztár volt. Ünnepelt színésznőként dolgozott Budapesten és Berlinben, majd újra Budapesten. Közel 50 filmalkotásban szerepelt. A színészetet Rózsahegyi Kálmán (1873–1961) magán színitanodájában tanulta. Ekkoriban vette fel a Sacy von Blondel (Szőke Saci) művésznevet. A filmezéstől 1932-ben végleg visszavonult. Ettől kezdve – kizárólag mint írónő – működött. Megyery Sárinak több önálló verseskötete, regénye is megjelent. Rajongott Miltonért és Shakespeare-ért, férfiúi eszményképe pedig Charles de Gaulle (1890–1970) francia tábornok volt. Mint újságíró, Sári az alábbi folyóiratokba, lapokba írt: „Az Újság”, „Pesti Napló”, „Ünnep” és „Pester Lloyd”. Mint írónő, Szabó Lőrinc pártfogoltja volt. Emellett jó emberi és szakmai viszonyt ápolt Kosztolányi Dezsővel, Karinthy Frigyessel, Márai Sándorral és József Attilával is. Legádázabb kritikusa, Babits Mihály felesége, Tanner Ilona (írói nevén Török Sophie) volt, aki sokszor maró kritikával illette Sacy von Blondel költészetét a Nyugat hasábjain. Verseit „közhelyesnek” és „lokálhangulatúnak” nevezte. Sacy von Blondel első verseskötete: „Csak a fényre vigyázz” 1932-ben jelent meg. A könyvet Molnár C. Pál (1894–1981) grafikus, festőművész és plakáttervező, a „római iskola” egyik reprezentánsa illusztrálta. Megyery Sári elsősorban nőközpontú, jellegzetesen női műveket írt – főleg nők számára. Könyvei – ahogy egy helyen megjegyezték – a lelki problémákkal küszködő nők „nyomtatott tanácsadói” voltak. Irodalmi alkotása – ahogy egy francia kritikus találóan megfogalmazta – „kis cipzáras pszichoanalízis a kézitáskában a púder és a szájrúzs mellett.” Sacy von Blondel – a szélsőjobboldali eszmék itthoni térnyerése miatt – 1938-ban Párizsba emigrált. Ott férjhez ment egy francia újságíróhoz, André Langhoz, aki a háború alatt később német hadifogságba került. Megyery Sári sokszor – szó szerint – hajlék nélkül, rendkívül nehéz körülmények között élt Párizsban. Volt, hogy mindenét el kellett adnia, még a selyem fehérneműit is, hogy talpon maradhasson. Sokáig más nevében írta lektűr jellegű műveit, hogy képes legyen megélni, s megállni a saját lábain. Később megkapta a francia állampolgárságot, így papíron francia lett, de az álmaiban – ahogy ő írta, az „éjszaka filmjeiben” – örökre magyar maradt. Régi vágya volt, hogy egyetemi diplomát szerezzen. Ez 1955-ben (Cambridge-ben) sikerült neki. 1983-ban – 85 éves korában – Párizsban hunyt el.
Megyery Ella húga, Megyery Sarolta (Sacy von Blondel) két korai könyve
Megyery Ella (eredetileg Megyery Gizella) 1889. március 18-án született Nógrád vármegyében, Balassagyarmaton. Teljes anyakönyvi neve: Megyery Gizella Mária Rózsa Norbertina volt. Férjét csíkcsatószegi és szentimrei Györffy Aladárnak (Piliny, 1882—Bad Aibling, 1960) hívták, aki rendőrezredes és államrendőrségi tanácsos volt. Róla eddig nagyon kevés érdemi információt találtam.
Megyery Ella szülővárosa, Balassagyarmat egy régi képeslapon
Ella (és a másik két Megyery lány) az olvasás és a könyvek szeretetét az édesapától örökölték. Megyery Istvánnak gazdag és minőségi magánkönyvtára volt, így a nevelés során mindig értékes irodalmat, klasszikusokat adhatott leányai kezébe. Voltak olyan művek is az otthoni könyvek között, amelyek olvasását a fiatal lányok fejlődésére akkoriban veszélyesnek tartották (pl. Oscar Wilde: „Dorian Gray arcképe” c. művét), ezeket kulccsal elzárt szekrényben tartották a Megyery család otthonában. Az édesapa leginkább Andersen meséket, görög és latin műveket, az antikvitás örökbecsű remekeit és Shakespeare műveit olvastatta a lányokkal, különösen Ellával és Sárival, mert ők sokkal fogékonyabbak voltak az irodalomra, mint a középső leány, Irma. A két „irodalmár” lány (Ella és Sári) egymással versengve tanulta a költeményeket és családi szavalóversenyeket rendeztek egymás között. Az irodalmat jól ismerő és értő atya Ellát kedvesen „Georges Sandnak” becézte, míg Sárit csak „kis Matyinak” vagy „kis Mókusnak”, amit az utóbbi gyermek – érthető módon – kicsit sérelmezett.
Megyery Ellát a kezdeti időkben a neves zsidó költő, Kis József (1843–1921), a Petőfi Társaság tagja, a debreceni Református Kollégium egykori diákja pártfogolta. Testvére, Megyery Sári írta memoárjában („Én is voltam jávorfácska…”), hogy óriási szerencse az, hogy az 1921-ben elhalálozott Kis József nem élte meg egykori pártfogoltja (Megyery Ella) szellemi pálfordulását, s az előretörő szélsőjobboldal felé való orientálódását.
Megyery Ella ifjúkorában, fővárosi otthonában
Megyery Ella első verse a Kis József által szerkesztett politikai és irodalmi szemle: „A Hét” lapjain jelent meg. Kedvenc író: Gyulai Pál (1826–1909), Herczeg Ferenc (1863–1954) és Endrődi Sándor (1850–1920) voltak. Írásait a kezdeti időkben „A Hét” és az „Új idők” c. lapok közölték. Önálló verseskötete: „Konfesszió” címen jelent meg 1917-ben.
Megyery Ella verseskötete, a „Konfesszió”
Egyik ismertebb verse, amit az első világháború szörnyűségei és egy személyes veszteség ihletett, alább olvasható:
Ma a szívemben meghalt valaki…
Ma a szívemben meghalt valaki, Fiatal, erős, diadalmas Élet; Meleg, virágzó valóság, aki Egy szívveréssel örök semmivé lett. Úgy tűnt el tőlem egy ködös órán, Mint bús illata fonnyadt virágszálnak, Ha kelyhéből halk hervadást szórván, Foszlányai a nyári estbe szállnak…
S túl az örök, búcsútlan Halálon, Csak úgy vergődik most úttalan útlan, Álomnak való s valónak álom, Fakó árnyék, kósza és koszorútlan. Félénk nesszel a csöndet megkísérti S a hűlt vágyat új fénnyel rakja ki, De régi szavát már senki sem érti, _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ Ma a szívemben meghalt valaki…
A két világháború közötti időben lényeges változás állt be a szépírónak induló nő életében. Megyery Ella politikai beállítottsága és szellemi orientációja erősen jobboldali lett. A források szerint rokonszenvezett az olasz fasiszta, a német nemzetiszocialista, ill. a spanyol és magyar szélsőjobboldal korai eszmevilágával. Elmondható róla, hogy alapvetően olasz és németbarát gondolkodás jellemezte őt. Erről a nézetrendszerről tanúskodnak ekkoriban megjelent könyvei, melyek miatt később – 1945 után – bajba is került.
A művek, melyek miatt később meghurcolták:
1. „Rabszolgák és rabszolgatartók”. „3 ember 5 napja, mely alatt nem történik semmi” (Budapest, Magyarság, 1928)
2. „Franco Spanyolországában” (Budapest, Dante, 1938)
3. „Első villámháború” (Budapest, 1939)
4. „Ejtőernyős villámháború” (Budapest, Stádium Sajtóvállalat Rt., 1940)
Később azt is felrótták neki, hogy interjút készített B. Mussolinivel és más szélsőjobboldali nézeteket valló politikai vezetővel. Írt cikket Líbiáról „Mussolinivel Líbiában” címen, amiben a Duce észak-afrikai útjáról tudósított. Szerzője volt szélsőjobboldalinak titulált lapoknak. 1925 áprilisában cikket közölt az „Esti Ujság” oldalain a fasizmus bolognai székházáról, amit meg is látogatott. Írt az „Ellenőr” és a „Függetlenség” c. lapokba is. Utóbbi egy fajelméletet is népszerűsítő hazai lap volt. Ismert az a tény is, hogy a Sztójay-kormány időszakában Megyery Ella 2 előadást tartott a Magyar Rádióban, amit a háború után vádként hoztak fel ellene.
Az 1945 előtti markáns kulturális szerepvállalása, valamint megjelent könyvei és cikkei miatt a második világháború alatt (1944-ben) elmenekült Magyarországról. Emigrációba kényszerült. Előbb António de Oliveira de Salazar (1889–1970) Portugáliájába utazott, ahol Horthy Miklós is élt emigrációja végén, majd Németországba, Bajorországba költözött. 1947-ben – mint háborús bűnöst – Magyarország kikérte Németországtól Megyery Ellát, de ez nem valósult meg. Olyan személyekkel együtt nyilvánították háborús bűnösnek, mint Szeleczky Zita, Bosnyák Zoltán, Werth Henrik, Marsallkó Lajos, Dohnányi Ernő, Orsós Ferenc, Páger Antal és Nyírő József.
Megyery Ella – mint „repülő riporternő” („flying reporter”):
Megyery Ella az 1930-as években egy új nőtípus, az „utazó riporternő” megszemélyesítője volt, akit extravagáns, nem mindennapi életformája miatt sokan irigyeltek. Az ún. útirajz-irodalom műfajának magyar úttörője volt. Ráadásul női úttörője.
Az „utazó riporter” első híres képviselője egy férfi, Egon Erwin Kisch (1885–1948) cseh újságíró volt, aki több érdekes művet is írt, pl. Kínáról, Mexikóról, Ausztráliáról és az USA-ról. Őt „száguldó riporternek” hívták. E. E. Kisch néhány ismertebb műve:
„E. E. Kisch tisztelettel bemutatja az amerikai mennyországot” (USA)
„Íme Ausztrália”
„Kína titkai”
„Chicago, az ellentétek városa”
Miként Kisch, úgy Megyery Ella számára is a hírnevet a külföldi tudósításai és az utazásairól írt cikkek, könyvek, népszerű előadások hozták meg. Megyery Ella első utazásai még családi kirándulások voltak. Megyery Sári jegyezte le az „Én is voltam jávorfácska…” c. önéletrajzi könyvében, hogy a Megyery család többször is elutazott a Magas-Tátrába, illetve Tirolba, Ausztriába. Az utazásra mindig 2 szülő, 3 leánygyermek, 1 nevelőnő és 1 komorna társaságában került sor. Később – már felnőtt fejjel – beutazta egész Európát. Ez az ő korában nagyon ritka volt, ami miatt az olvasó nők ezrei bálványozták, s szerettek volna úgy élni, mint ahogy ő.
Megyery Ella úti bőröndjeivel, valamint egyik cikke, amit az utazásokról írt
Megyery Ella több európai nyelven is jól beszélt. Interjúit a legtöbb külföldi hírességgel mindig a saját anyanyelvükön készítette. Főleg vonattal, ill. később repülővel utazott, ezért is nevezték őt „repülő riporternőnek”. Egy helyen leírta, hogy a repülés hőskorának számító 20. sz. első harmadában még hidroplánnal utazott Észak-Afrikába. Mint megjegyezte, a gépre történő beszállás úgy történt, hogy a vízen sikló repülőre egy mozgásban lévő hajóról kellett átugrania.
Újságírói, tudósítói munkája révén bejárta Európa csaknem valamennyi országát: a Mediterráneumtól a Skandináv-félszigetig, Portugáliától Németországig. Járt Észak-Afrika több országában: Marokkóban, Tunéziában (Karthago romjainál), Líbiában, Egyiptomban. Eljutott a Szentföldre is, az akkori Palesztina területére. Volt Szíriában és Törökországban is.
Útjairól előadásokat, felolvasóesteket tartott. Főleg a női hallgatók között volt rendkívül népszerű, hiszen csodálták őt önállóságáért, nyelvtudásáért, társadalmi kapcsolataiért. Számtalan cikk, tudósítás jelent meg a tollából ezekről az utazásokról. Természetesen önálló könyvszerzőként is bemutatkozott.
Ismertebb művei:
1. „Egy tavasz Marokkóban” (Budapest, Utazási könyvek, 1933)
2. Ún. notesz-sorozat / bédekkerek, útikönyvek, amelyeket nagyon sokan forgattak, használtak/
2. a. „Római notesz” (Budapest, Pfeiffer, 1929)
2. b. „Velencei notesz” (Budapest, Dante, 1937)
2. c. „Budapesti notesz” (Budapest, Dante, 1937)
Írt „Madridi noteszt” is, de az csak folyóiratban jelent meg.
Első útirajzai a „Világvándora hercegnő” c. művében jelentek meg 1928-ban. Ez volt az első ilyen jellegű önálló könyve. Úti beszámolói eleven képekben, szinte filmszerűen jelenítették meg a bemutatott tájakat, városokat, embereket.
Megyery Ella első útirajz-kötete, a „Világvándora hercegnő”
Említésre érdemes, hogy szakmai berkekben is elismerték őt. Egyes írásai, pl. az Albániáról szóló cikke a Magyar Földrajzi Társaság ismeretterjesztő folyóiratában: „A Földgömb” hasábjain jelent meg. Tudjuk, hogy tagja volt a Magyar Földrajzi Társaságnak, melynek keretében előadásokat tartott. Volt, hogy a világhírű földrajzprofesszor, Cholnoky Jenő (1870–1950) konferálta őt fel egy-egy előadás előtt.
Svédországi útján találkozott Sven Hedin (1865–1952) világhírű svéd földrajztudóssal, felfedezővel és sinológussal, aki jelentős utazásokat tett többek között Perzsiában, Közép-Ázsiában és Tibetben. Ugyancsak svédországi útján járt Selma Lagerlöf (1858–1940) Nobel-díjas írónőnél. Két napot töltött Lagerlöf otthonában, az írónő egyik magyar fordítójának társaságában. Német nyelven társalogtak. Lagerlöf igencsak elcsodálkozott azon, hogy Megyery Ella utazás közben is tud írni, mert az írás neki – saját elmondása szerint – sohasem ment utazás alatt. Lagerlöf meghívta Megyeryt a legintimebb környezetébe, a dolgozószobájába is, s beszélt neki személyes munkamódszeréről.
Megyery Ella – európai utazásain – találkozott kora jelentős politikusaival, prominens személyeivel, akikkel rendre interjút készített. Hírnevet és ismertséget szerzett magának az 1920-as genfi népszövetségi tudósításokkal. Számtalan cikk, interjú, karcolat és tárca fűződik a nevéhez. Lényegében beszámolt a két világháború közötti Európa csaknem valamennyi jelentősebb eseményéről. Nőiesen, könnyedén, szinte csevegve társalkodott az olvasóval.
Megyery Ella elsősorban hírlapíró, zsurnaliszta volt. Fontosabb munkahelyei: az „Ünnep” c. képes lap (1936–1939) és a „Pesti Hírlap” (belső munkatárs 1941-ig) voltak. Érdekelte őt Thalia világa is. Kevésbé ismert vele kapcsolatban, hogy írt színikritikákat, színházi témájú cikkeket is. Később – „Utolsó riport” címen – színdarabot is írt. Rengeteg előadást és nyilvános estet tartott a legváltozatosabb témákban. Néhány előadástéma:
„Az olasz művészetről” (1927);
„Az új Európa modora” (1929);
„Az egyéniség válsága” (1930);
„Telehold Istambul fölött” (1930);
„Sven Hedin hazája” (1931);
„A magyar népművészet” (1932);
„Az elfelejtett sziget – Szardínia” (1934);
„Carthago romjain” (1934);
„A németek Hollandiában” (1940);
de értekezett a teaivásról, a makarónievésről, a házasodási szokásokról és sok-sok más érdekes témáról. Kutató legyen a talpán az, aki vállalkozik arra, hogy megpróbálja hiány nélkül összeállítani Megyery Ella írásait és előadásait.
Emigrációs esztendők:
Mint korábban már említettem, Megyery Ella 1944-ben Nyugat-Európába emigrált (Portugália, NSZK). Élete utolsó szakaszán a nyugatnémet emigráció jobboldali köreihez tartozott. Egy csendes bajor településen, Bad Aiblingban élt szegényen, szerényen, küzdelmesen. Megyery Sári írta nővéréről az „Én is voltam jávorfácska…” c. kötetében, hogy a kis bajor faluban magányosan és nélkülözések között tengődő Megyery Ella úgy élt a helyiek között, mint egy régi magyar grófnő: „… nem kívánt mást, mint azt a pillanatnyi fénykört, mit a grófi cím varázsával vetített magára.”
Megyery Ella németországi emigrációjának és halálának helyszíne: Bad Aibling
Ő maga is nagyon szegény volt, de a saját kevéskéjét (a jótékonysági intézetek és a nemzetközi segélyalapok ruha- és élelmiszercsomagjait) is szétosztotta a nálánál még szegényebb helyiek között. Szintén Megyery Sári jegyezte le, hogy Megyery Ella egész évben arra kuporgatott, hogy Karácsonykor egy napig (24 óráig) igazi „grófnőként” mutatkozhasson München legelőkelőbb szállodájában. Egy teljes évig készült erre az ünnepre, félretéve az USA-ból kapott adományok szebb darabjait:
„… a filmsztároktól levetett, derékig kivágott, uszályos, aranylamé csáböltözékben, a csillogó üveg- és pakfonékszerek, csinált virágok, muszlinfátylak díszeit magára aggatva, a tükörben régi énjét vélte látni. A vacsorát jelző gongütésre illatfelhőbe burkolva, erősen kifestve, bodrozott frizurában, hol szűk, hol túl nagy estélyi cipőben – ajándék lábbelinek ne nézd a számát – levonult az étterembe. Elnézve a jelenlevők feje felett – szemüveg nélkül amúgy se sokat látott –, nem vette észre az elképedő tekinteteket, s hogy már nemigen hallott, a gúnyos suttogás sem ért a füléhez. Öntudatos fölénnyel élvezte gazdagsága illúzióját. Másnap délben rangsor szerint, egyenként csengette be a személyzet tagjait, hanyag mozdulattal kezükbe csúsztatva a számla kifizetése után maradt vagyonát. Borravalónak szórva szét azt az összeget, amiből legalább egy hónapig „grófosan” nyomoroghatott volna.”
Azt is feljegyezték róla (Juhász József), hogy az emigrációs magyarok könyvtáraiban a laphiányos könyvek pótlását, a hiányzó lapok megírását sokszor ő végezte el – emlékezetből. Az emigráció tagjai maguk között a „magyar betű Nagyasszonyának” nevezték őt. Írásai ekkoriban a landshuti „Hungaria” (1947 és 1949 között), ill. a müncheni „Új Hungaria” (1953 és 1954 között) c. lapokban jelentek meg.
1959 és 1961 között szerkesztője volt a kölni „Magyar Könyvbarátok” c. irodalmi tájékoztatónak és szemlének.
A beszámolók szerint nagyon erős, intenzív honvágyat érzett a távoli haza iránt. Egy helyen leírta, hogy ő igazából nem is honvágyat, hanem inkább honfájdalmat érez, mert – szerinte – a vágy nem tükrözi hűen azt a kínzó érzést, ami benne él Magyarország iránt.
Megyery Ella hosszú szenvedés után – Bad Aiblingban (Bajorország, NSZK) halt meg 1962. március 9-én. 72 éves volt ekkor. Halálos ágyán Arany Toldiját találták kinyitva…
Az 1848. március 15-én kitört vértelen magyar forradalom dicsőséges napjai után ősztől elkövetkeztek a fegyverre kelt nemzet szabadságküzdelmének a hadiszerencse változásától függően lelkes vagy elkeseredett hónapjai. 1849. február 4-étől „négy nap dörgött az ágyu / Vizakna s Déva közt”, Bem tábornok erdélyi hadjáratának kezdetén, a szabadságharc legvéresebb ütközetében. A hadszíntér és a hátország, s általában a háború emberi, személyes viszonylatairól mesél az a különleges múzeumi műtárgy, amelynek bemutatásával az idén nemzeti ünnepünkről megemlékezünk.
A Déri Múzeum Képzőművészeti gyűjteményében őrzött, s az állandó kiállítás Casinójábanjelenleg meg is tekinthető tárgy egy cerotypia, vagyis viaszdombormű. A viaszplasztika eljárását már az ókorban is ismerték és használták, többek között halotti maszkok, kisebb-nagyobb szobrok, amulettek, offerek készítésére. Fogadalmi- és hálaajándék funkcióját a kereszténység hívei is átvették, de a testrészek apró szobrocskái mellett a reneszánsz és barokk idején Itáliában már egész szoborcsoportok, betlehemek, tragikus jelenetek készültek viaszból, Firenzében pedig külön viaszmodellező iskola nyílt, amely az elhunytak megszólalásig hű portréit gyártotta nagy tömegben; később tudományos célú, anatómiai modellek százai készültek ugyanitt (lásd pl. itt). Az olcsó, könnyen megmunkálható anyag a világi portrékészítés széles körben való elterjedését is lehetővé tette.
A térbeli szobrok mellett ez volt a viaszdomborművek, az apró arcképek, portrémedálok virágkora is (Báthory István erdélyi fejedelemről például két kis viaszportré is fennmaradt), de a technika még sokáig, tulajdonképpen a fényképezés feltalálásáig kedvelt módja maradt az arcmás megörökítésének. A viaszarcképek többsége profilban ábrázolja a modellt, így valószínű, hogy mintául egy előzetesen felvett árnykép vagy sziluettkivágás (a portrékészítésnek önmagában is egy másik, korai módja) szolgálhatott az arcról. A viaszt nem önmagában, hanem méhviasszal, gyantával, terpentinnel keverve használták a modellezéshez, s vagy anyagában színezték némi vörös ólom, agyag vagy vörösbor hozzáadásával, vagy a kész művet festették színesre, esetleg alkalmazták mindkettőt. A lapos felületre felhordott puha, képlékeny anyagot (a rajz nyomán) szobrászspatulákkal mintázták meg. A kész művet romlandósága, sérülékenysége okán hasznos volt mielőbb beüvegezni. A 19. század első felében még gyakorta bukkantak fel a vándorló viaszképkészítő-mesterek a városok piacán, nagyvásárok idején, akár később a vándorfényképészek, még később a gyorsfényképészek, hogy könnyen, gyorsan megörökítsenek bárkit, aki erre vágyott.
A mi tárgyunk is egy ilyen alkalommal készülhetett, a jellegzetes, hátulról előre fésült hajviselet alapján az 1820-as évek táján, feltehetően Kolozsváron vagy valahol Erdélyben. A testhezálló, sötét kabát szabása frakkszerű lehetett, mellénnyel, szűk nadrággal, csizmával, fejfedőként cilinderrel.
Szilágyi István cerotypiája, 14.6×10.3 cm, préselt díszű, aranyozott keretben. Déri Múzeum, II.57.15.1.
A tárgy a kép modelljének dédunokájától került 1957-ben a múzeumba: Kolozsi Lászlóné Mezey Irma családjának képi hagyatékából illusztrálni lehetne az egész magyar fotótörténetet (Déri Múzeum Évkönyve 2020. 81-97.), hiszen annak különböző részeiben szinte minden korai fényképezési technikára találunk példát: dagerrotípia, talbotípia, átfestett sópapír és olajjal színezett albumin fényképek, albumin sztereoképek, vizit- és kabinetképek, üvegnegatívok is találhatók benne, témára nézve műtermi portrék, zsánerek, városképek, családi csoportképek, eseményfotók – a fényképezés technikájának megjelenése előtti időből pedig rajzok és olajportrék, s mint látjuk, még viaszarckép is.
Az arckép modellje Szilágyi István, aki a 19. század elején született Kolozsváron, katolikus családban. Vélhetően a helybeli Katolikus Líceumban tanulhatott, mert az 1830-as években a városban székelő főkormányszéken kapott irodai állást; 1843-ban „cancellista” s 1849-ben is „kormányszéki írnok” volt, vagyis minisztériumi hivatalnok. Az 1830-as években meg is nősült: felesége az unitárius Mátéfi Karolina lett, akinek édesapja városi szolgabíró volt. (A családi emlékezet szerint Szilágyi István az apósa mellett dolgozott, ami persze lehetséges, de én nem látom át a hivatali szövevényt.) Legalább öt gyermekük született, három érte meg a felnőttkort.
Kolozsvárt 1848/49-ben elkerülték a harcok, de az 1848. március 20-án ide is elérkezett fáklyás, nemzeti zászlós forradalmi hangulat, majd májusban a Redutba összehívott országgyűlés és az unió illetve a jogegyenlőség kimondása, a törvény júniusban megtörtént szentesítése, az erdélyi közéleti férfiak állandó, nagyszámú jelenléte, a városbeli tüntetések és tárgyalások, a kolozsvári lapok lelkes szózatai, s egyáltalán, a szabad sajtó megjelenése a gubernium tisztviselőire sem lehettek hatástalanok, főleg, miután az új törvényekkel a hivatal is a magyar minisztérium fennhatósága alá került.
Nem találtam arra vonatkozó adatot, hogy Szilágyi István az ősszel megkezdődő fegyverkezés során melyik oldalon állt, mit csinált Kolozsvár katonai elfoglalása, feladása illetve Bem általi felszabadítása során, felcsapott-e esetleg nemzetőrnek vagy honvédnek (a tisztek között nem szerepel a neve, s úgy tűnik, a Kolozsváron toborzott Mátyás huszárok közé sem állt be). Felesége testvérének családtagjai ugyanakkor részt vettek a harcokban: sógora, a hozzá hasonlóan tisztviselőként dolgozó Nappendruck Károly illetve az ő sógora, Velits György például mindketten önkéntesnek álltak a kolozsvári toborzáskor és főhadnagyként érték meg a fegyverletételt. Szilágyi október közepén biztosan otthon volt, mert nyárra a felesége gyermeket várt. Ha nem volt katona, nem is lett volna szükséges sehová mennie, a város biztonságos volt, őt pedig szerető család vette körül: Ottilia lánya 10, Gyula fia 6, Adél pedig 4 éves ekkor. Ha esetleg nem hivatali kötelességből tette, kevéssé érthető tehát, vajon mi célból ment ki egy hadszíntérre, de megtette.
Az 1849. február 4-én vívott vízaknai csata az orosz csapatokkal megtámogatott ellenség tízszeres túlereje miatt nagy veszteségekkel zárult: 346 honvéd esett el, 132 sebesült meg; elveszett 16 ágyú, 52 ló, több szekér muníció és élelem, valamint Bem hivatalos iratai és pecsétje is.
„Egy felvert, felzavart hangyaboly állapota nem lehet rendetlenebb és kuszáltabb, mint a csata alatt és azutáni állapota, kinézése s belélete volt Vizakna városának! A nép egyik része gyülésezett, a másik ijedve menekülni akart, a harmadik szívszakadva várta végét a borzasztó eseményeknek.”
„A menekülők szekerei, valamint a hadipoggyász és társzekerek vágtatva rohantak ki egyik s másik udvarból. A piacz szeginél éjszak-nyugatra levő, a Visza feletti híd az üres pénztárszekér alatt … összeroskadt. Itt a szekerek annyira összebonyolódtak, hogy valódi eltorlaszolást készítettek. … A nagy sürgés-forgás, az irtózatos zaj, az utcán káromkodó tüzérek és huszárok, a házakban siránkozó nők és gyermekek, az egymásba ütköző vagy roskadozó szekerek ropogása, felettünk a magasban a város mellett, és hátunk megett vágtatva robogó ágyuk zöreje és eldördülése, az egymásra lövöldözés, kiabálás, golyók surrogása, az ellenségnek mindenfelőli „hurrázás” kiabálása, iszonyú és borzasztó állapotot és helyzetet idézett elő a város lakosságát nézve. Rablás engedtetett a császári katonáknak 2 óráig. A rablás azonnal megkezdetett, ahogy városba a császáriak bevonultak.”
„Eltelvén a félelmes és rémletes éj, másnap még annál ijesztőbb színben tűnt fel minden; a magyar Vízaknán olyan árva s élettelen lett, mint ősszel a lehullott levél… alig mert hajlékából kibújni, és ha kiment is, levert bús arccal és szorongó kebellel tette azt, félvén a következő bizonytalan eseményektől. Iszonyú és megbosszantó volt reá nézve látni reggel az utcákon az elesett vitézek megfagyott véres hulláit mély sebekkel elborítva, minden ruháikból, sőt még fejérnéműikből is kivetkeztetve és megrabolva. Szomorú egy jutalom ez… a hazáért és annak szent szabadságáért elhullott hősök részére!”
A következő napokban a város utcáin és határában összeszedték a holttesteket, és miután a fagyott földben sírgödröt ásni nem lehetett, a vízaknai sóbánya egyik elhagyott, vízzel telt tárnájába hánytak be háromszáznál több halott honvédet és civilt.
Szilágyi István ebben a helyzetben érkezett a helyszínre, a családi emlékezet szerint „odament szétnézni”, de hogy ott mi történt vele, az soha nem derült ki: többé nem került haza. A borzasztó események közepette egy eltévedt golyó is halálát okozhatta, s talán ő is a tárnában végezte.
Vízakna után a magyar sereg négy nap alatt hátrálva elérte Piskit, ahol aztán Bem a téli hadjárat legfényesebb győzelmét aratta kétszeres osztrák túlerő fölött.
„A magyar hadtörténet nem legszerencsésebb, de legdicsőbb napjai után” a csatákban részt vett Petőfi Sándor Debrecenbe visszatérve sietve megírja beszámolóját, pedig „a kiállott óriási fáradalmak után jól esnék egy kicsit melegednem és pihennem családi tűzhelyemnél, de kiszakítok drága perceimből néhányat, hogy tudassam a hazával, ha csak röviden is, az erdélyi utolsó eseményeket”. Neki ekkor még megadatott néhány hónap újszülött kisfia mellett, Szilágyi István azonban már nem láthatta július 21-én megszületett István nevű fiacskáját (aki nem is lett hosszú életű). Az anyakönyvben semmi sem jelzi az apa hiányát, jelen nem létét, hiszen azt ekkor, s még sokáig csak ideiglenesnek hiszik.
A vízaknai csatáról Petőfinek az események hatása alatt írt verse a dicső tábornok, a haza megmentője és egyetlen pártfogója, a példakép iráni lelkes hódolat, míg Kiss Tamásé százharminc évvel később az elveszített, hiányzó példakép helyét rajzolja körbe: – így szólva mindketten a háborúról, „ahol az élet pusztul, s a halál terem”.
Maradnak a képek, a versek, az emlékezet.
Kiss Tamás: Családi album (Vízakna, 5. febr. 1849.)
Mikor már tízszeres erő nyomja a kisded sereget, hátrálni is csak verekedve, utolsó töltényig lehet.
Ötven ágyú ontott tüzet Déva alatt, négy napon át, Tízezer számra jött a móc, s velük a Puchner-katonák.
Ott eshetett el vagy ki tudja, eltűnt, mint akkor hány, de hány vitéz – ez katonadolog – Szilágyi István kapitány.
Nem érkezett hír Kolozsvárra a harc után. Ha jött a dél, asztalt terített két leánya, a szép Otil, a hű Adél.
Aki csak eltűnt, megjöhet, úgy is ment el innéthazul, él valahol az ég alatt, hazasegíti majd az Úr.
Húsz éven át várta haza harangszóra a két leány, hogy csókot ád, asztalhoz ül, megebédel a kapitány.
Felhasznált irodalom:
Anyakönyvi bejegyzések, familysearch.org
szentkatolnai Bakk Endre: Az 1848-49-iki szabadságharcz alatti események Vizaknán, Budapest, 1880
(Első megjelenés: Debreceni Disputa, 2004/1. 23-27.)
Jókai Mór portréja, dedikálva, Ellinger Ede és Testvére műtermének felvétele, Budapest, 1882. A portrét Jókai Rottler Józsefnek, a pallagi gazdasági tanintézet igazgatójának küldte „baráti emlékül” és köszönetül, 1882. szeptember 18-án, miután megkapta annak a róla elnevezett, nemesített búzának a termését, amelyet a Petőfi Társasággal tett májusi, debreceni látogatása során ő maga kapált meg a pallagi tangazdaságban. Köszönőlevelében azt írja, „most már tehát én is exegi monumentum aere perennius [ércnél maradandóbb művet alkottam], mert a búza tovább él, mint az érc”.
A debreceniség
Az Árkádia-pör idején még senki sem sejthette igazán, hogy milyen jelentős e vita Debrecen számára. Csokonai sírköve körül bár látszólag eltérő ízlésirányok ütköztek meg egymással, de mindenki számára világos volt, hogy többről van itt szó. Kazinczy ugyanis a debreceniséget kárhoztatva nem kevesebbet állított, mint hogy a debreceni identitás radikális átalakításra szorul. Szerinte a probléma főleg abból fakad, hogy a debreceniek túlzottan nagy szerepet tulajdonítanak a hagyományoknak, mintha az identitás rögzített, vagy legalábbis a hagyományoktól erősen szabályozott lenne, nem pedig olyan önkép és önértelmezés, amely folytonosan hozzászabja magát a jelen eszményeihez. S valóban Kis Imre és Fazekas Mihály mindenek előtt a hagyományokhoz és a közösségi elvárásokhoz való igazodás mellett érveltek, a helyi sajátosságokhoz, a történelmi tapasztalatokhoz és a szokásokhoz való igazodás szükségességét és elkerülhetetlenségét hangsúlyozták. S ezért szerintük Csokonai síremlékének olyannak kell lennie, ami úgy jelzi a költő jelentőségét, hogy beilleszkedik a közösségi szokásrendbe. Vagyis a sírkőnek nemcsak a kevesek, hanem mindenki számára érthetővé kell tennie, hogy alatta egy poéta fekszik. Kazinczy viszont kivonta a művészetet az ilyen közösségi meghatározottság alól, amellett érvelt, hogy az irodalomnak megvannak a maga sajátos, belső, önálló törvényei, s a közösséget mint esztétikai normák szerint meghatározott alakulatot kell érteni. Erősen korlátozta tehát az irodalomban érvényes hagyományok körét. Szerinte Csokonai síremlékét elsősorban az irodalomban (általa) érvényes(nek gondolt klasszicista) ízlésnek megfelelően kell elkészíttetni.
Az eltérő közösség- és kultúra-értelmezések a vita folyamán természetesen nem közeledtek egymáshoz, s nem állítható az sem, hogy az egyik félnél volt az igazság. Azaz azonban bizonyos, hogy nagyobb nyilvánosság előtt először tematizálódott a debreceniség, először kérdeztek rá, mit is jelent Debrecen közösségéhez tartozni, milyen az a hallgatólagos tudáskészlet, mely a közösség tagjai szociális identitása alapját képezi.
A vitahelyzet azonban nem tette lehetővé, hogy megfontolt válaszok szülessenek, hisz a sértettség és a védekezés határozta meg Fazekasék gondolkodását. Ami azért is nagy baj, mert ettől kezdve Kazinczy hatalmi helyzetéből következően a debreceniség a szélesebb nyilvánosság számára mindenek előtt valami negatív magatartást jelentett. Noha semmi kétség nem férhet Fazekasék álláspontjának hitelességéhez és társadalmi relevanciájához, közösség- és hagyományfelfogásuk érvényességéhez, annak ellenére sem, hogy ők maguk is érezték: valami egészen rendkívüli változás elszenvedői és tudatlan szemtanúi.
A debreceni identitás problémái csak a későbbi években váltak egyre inkább láthatókká. Az idő mintha Kazinczyt igazolta volna. Balogh István és Julow Viktor kutatásaiból tudjuk, hogy a város egyre inkább bezárkózott, s egyre inkább érződtek a beszűkölés jelei. Julow Fazekast idézi, aki rezignáltan tapasztalta a polgári közösség szétbomlását, társadalmi differenciálódását, a közjóért való fáradozás hiányát, s aki már az 1802-es tűzvészben intő jelet látott. Balogh István pedig Debrecen külső képének szegényességéről és az egyre korszerűtlenebbé váló cívis társadalom ír. S valóban csak a ’40-es évektől indult meg valami mozgás: s megint a Csokonai-sír körül. Mint ismeretes 1836-ban Péczely József kezdeményezésére a szenior a diákok között is gyűjtést végzett a Csokonai síremlék felállítására, de a professzori kar ill. az akkori rektor, Sárvári Pál leállította. Péczelynek arra sem adtak lehetőséget, hogy tisztázza cselekedetei indítékait, aki erre elhatározta, hogy saját maga állítja magát vissza eredeti jogaiba és újabb értesítést bocsátott ki az ifjúsághoz. A professzori kar döntésétől való függetlenedését azzal magyarázta, hogy nem lehet már mindenkire egyaránt érvényes egységes műveltségről, kultúráról és morálról beszélni, ezek ugyanis a társadalomhoz hasonlóan differenciálódtak. Vagyis mindenki arra van kényszerítve, hogy válasszon. Ez egyben azt is jelentette, hogy Péczely felfogásában a hagyomány sem egyértelműen adott, hanem csak folytonos újraírás révén létezik. Péczely az 1840-es Kisfaludy-ünnepen mondott beszédében arra figyelmeztette a tanári kart, hogy egyrészt az új sohasem valamely steril térben születik meg, hanem a hagyományok talaján, másrészt arra, hogy nem létezik érintetlen, változatlan, egyszer s mindenkorra adott hagyomány. A vele szemben álló professzori kar viszont Péczely cselekedeteiben a hagyományos világrend elleni támadást és az egyetemesen érvényes közös tudás rombolását látták. Ezért kárhoztatták már Csokonait is, aki elsőként vonta ki magát e közös rend alól és saját világot alkotott magának, és ezért ítélték el a diákság önállósodási törekvéseit is, melyek e rend fenntartásán őrködő tanári tekintélyt kezdték ki.
Sok tekintetben tehát az előbbi vita ismétlődött meg, amennyiben újra a hagyományhoz való viszony vált kérdéssé, noha a korábbiaktól lényegesen eltérő szociokulturális környezetben. A korforduló, melyet Fazekasék még csak sejthettek, ekkorra már érthetőbb jeleket adott magáról. A társadalom és az egyetemesen érvényesnek hitt értelmi világok differenciálódásának tapasztalata azonban még ekkor is ellenállásra késztette a tanári kart. Természetesen ők nem fedik le teljesen a város egészét meghatározó réteg gondolkodását, de még ekkor is jelentősnek mondható az egyházi szolgálatban álló értelmiségi-tanári kar befolyása és hatása. Ahogy Julow Viktor is hangsúlyozza a “a mentalitás világias, de egyházhoz kötött.” Minden ellentmondásossága ellenére a Péczely körül történtek, ahogyan erről Kölcsey levele is tanúskodik, reménységgel töltötte el a külső szemlélőket: az új eszmék (nemzeti irodalom, a romantika és reformkor politikai-társadalmi eszméi) mégiscsak talajra találnak Debrecenben, vagyis a város mégiscsak képes arra, hogy átformálja a debreceniség tartalmát, újradefiniálja identitását. Noha a történetnek lehet olyan olvasata is, mely szerint az országos változásoktól való lemaradással való szembe nézés már elkerülhetetlen volt. A legfőbb problémát azonban az jelentette, hogy e történet nem lett valaminek a kezdete, a várva várt folyamatok és az önértelmezés megújítása nem következett be.
A város művelődési állapotai egyre siralmasabbak voltak. A felvilágosodás eszméi maghatározóak voltak egészen a század végéig. A 19. században nincs egyetlen olyan debreceni író, vagy költő, akinek neve fennmaradt volna a magyar irodalom rostáján. Az általános (vidéki) művelődési állapotokat jól jellemzi, hogy a Képzőművészeti Társulat 1871. évi vándorkiállításán összesen két képet tudtak eladni. Az irodalmi és művelődési élet az önképzőkörökbe szorult vissza. Balogh István sorai szemléletesen jellemzik a 40-es évekbeli város művelődési és mentális állapotait:
“Debrecen külső képe […] meglehetősen szegényes, s ezt még jobban kihangsúlyozza a város népének első pillantásra feltűnő zárkózottsága és szinte tüntető puritanizmusa, a külső fényűzés és a pompa teljes hiánya s valami rideg célszerűséghez és gyakorlatiassághoz való igazodás.”
S ez még hosszú ideig így maradt. Hiába alakult meg 1890-ben a Csokonai Kör, működése alapvető változást nem hozott a város művelődési életében: a provincializmus és az egyre korszerűtlenebbé váló Kisfaludy és Petőfi Társaságtól való függőség szabta meg látóhatárukat.
Az adalékok további sorolása helyett talán lényegesebb annak rögzítése, hogy a jelen kicsinységével egy hallatlanul gazdag és jelentős múlt állt szemben. Ezért amikor Debrecenről vagy a debreceniségről volt szó, nem volt más lehetőség a korabeli emberek számára, mint e múltra való hivatkozás. A múlt pedig mindenre magyarázattal szolgált, mindent érthetővé tett és mindent helyben hagyott: a város védtelensége, kálvinista a katolikus tengerben, melyek józan megfontolásra és bizalmatlanságra nevelték a polgárokat, a magyar művelődés kiemelkedő helye, mely erős öntudatot adott a számukra, a sok szegény diákot is felnevelő Kollégium, mely a társadalmi és a művelődési egységben való hitüket is jelzi és persze nem utolsó sorban Habsburg-ellenességük, mely nemzeti érdekek és érzület fő képviselőjévé tette Debrecent. A múlt e túlsúlya megfigyelhető a művelődés minden területén. E század legfontosabb irodalmi témáit még mindig a fenti történelmi adottságok és érdemek jelentik. Az 1860-ban megjelent Csokonai Album szerzői továbbra is a múlt irodalmát művelték, mintha az irodalom olyan múzeum lenne, melyben a kiállított tárgyak, műalkotások egyszer és mindenkorra megszabnák az alkotás törvényeit. S ha a 20. század elejére ugrunk, akkor Oláh Gábor Szegény magyarok-járól írt kritikájában Ady is épp e múlthoz való merev ragaszkodást, Debrecen kultúrájának ódonságát tette szóvá, mintegy megismételve a Kazinczy szájából száz évvel korábban elhangzottakat. A múlt e túlsúlya közvetve is jelzi, hogy e században nincsenek megírásra érdemes történetek. Ezek hiánya pedig azt is jelenti, hogy az identitás újrafogalmazásának nem volt meg sem a lehetősége, sem pedig az igénye. S így talán azt is jelzi, hogy a debreceniség meghalt, vagy legalábbis tetszhalott állapotba került. Többek között Ricoeurtől is jól tudhatjuk, hogy történetek nélkül nincs identitás, újabb történetek nélkül pedig nincs lehetőség annak újrafogalmazására, vagyis nincs lehetőség arra, hogy életet leheljünk belé, s érvényesként ismertessük el. Debrecen ugyan százszor kijelenthette magáról, hogy kultúrcentrum, a legmagyarabb város stb., ha senki sem igazolta vissza. Az identitás ugyanis nem pusztán az kép, amit magunkról kialakítottunk és amellyel azonosulunk, ez ugyanis mindig mások elismerésére és visszaigazolására szorul. Mások reakciói teszik csak lehetővé a számunkra, hogy rálássunk önmagunkra, felismerjük önmagunkat, akár a személyes, akár a szociális identitásról van szó. A debreceni identitás azonban még mindig a régi történetekben szemlélte önmagát, s eközben szép lassan illúzióvá vált. A történelem egyre nehezebb tehernek tűnt, s nem lehetett tudni, van-e tőle szabadulás.
A város szerencséjére vagy szerencsétlenségére azonban lehetőség nyílott az újabb történetek hiányának elfedésére. Az 1849-es történésekről és a kormány Debrecenbe meneküléséről van szó. Pontosabban ezek mítoszairól, amit a szabadságharc őrvárosa toposszal foglalhatunk össze. Az persze jó ideig senkit nem érdekelt, hogy ha ezekhez közel hajolunk, bizony hamarosan szétfoszlanak. E történetekben megformált önkép és a valóság ugyanis elhajolnak egymástól. Általánosítható az a megállapítás, amit Balogh István tett Kossuth és Debrecen viszonya kapcsán, ti. hogy a Kossuth-mítosznak semmi társadalmi következménye nincs, hisz Debrecenben ugyancsak tartózkodóan viszonyultak a polgári jogokhoz, s a pár hónapos főváros-szerepkör semmi változást sem idézett elő a társadalmi szerkezetben.
E mítoszok azonban arra kétségtelenül jók voltak, hogy hidat verjenek a múlt és a jelen közé, mégpedig úgy, hogy a mindkét part a magyar nemzet történetében jelentős szerepet játszó város képét mutassa, a híd alatti szakadék pedig időlegesnek és a sors érdemekre nem figyelő kegyetlen játékának látszódjon.
Díszpolgárság és identitás
A díszpolgárság e folyamatba helyezve egyértelműen a szociális identitás megerősítése és fenntartása eszközének tűnik. Válasz a történelem terhe okozta görcsre és megmerevedésre. A díszpolgár az a tükör, amiben a város felismerhette magát, ami révén a régmúlt történetei beleszövődhettek a jelenbe, vagyis aminek a segítségével a jelen a múlt folytatásaként volt értelmezhető. A díszpolgárság intézménye két irányba is elvégzi e legitimációs műveletet. Egyrészt a polgárok felé, akik mindenek előtt az önbecsülésükben erősödhetnek meg, hisz mindig a díszpolgár az, aki méltóvá válik a közösséghez való odatartozásra, másrészt a kívülállók számára igyekszik bizonyítani, hogy az önkép igaz és visszaigazolásra méltó. Mivel olyan emberek mutatnak sajátosan debreceni jegyeket, akik az egész magyar kultúrának a reprezentánsai, az önkép érvényessége szinte önmagától adódik. A díszpolgárokban tehát a város önmagát ünnepli. Vásáry [István] polgármester világosan meg is fogalmazta ezt Herczeg Ferenc köszöntésekor: egyszerre ünnepeljük az nagy írót és egyszerre a várost, egyszerre mutatkozik meg e díszpolgárságban az író és a város lelke. Nincs is mit ezen csodálkozni, az ilyen kultikus aktusokhoz mindig dramaturgiai beszéd kapcsolódik, vagyis az önábrázolás olyan módja, mellyel azt szeretnék elérni, hogy mások olyannak lássák őket, amilyennek ők szeretnék. A díszpolgárválasztás tehát az egyik legfontosabb közösségi identitás-teremtő aktus.
A város első díszpolgárainál még közvetlenül tetten érhető a kapcsolódás, házuk van Debrecenben és lehetett azt is tudni, hogy mit köszönhet nekik a város. Később azonban egyre inkább szimbolikus, értelmezést igénylő a kapcsolat: az igazi debreceniség mutatja meg, olyan értelmezési keret biztosítása a város polgárai számára, amely révén meg tudják határozni hovatartozásukat, el tudják rendezni mások e hovatartozáshoz való viszonyát: érvelni tudnak egyes ítéletek mellett és vissza tudnak utasítani másokat. A szimbolikus, értelmező jelleg annál is inkább fontos volt, mert arra kellett törekedni, hogy a város valamennyi polgára egymástól eltérő politikai meggyőződések ellenére is érvényesnek érezhesse magára. Ebben a tekintetben bizonyára jól választottak a város vezetői, amikor Jókait vagy Herczeg Ferencet emelték be a díszpolgárok sorába. Jókai ünneplését egyetlen vitázó-kételkedő hang sem zavarta meg, mint ahogy Herczeg Ferenc előtt olyanok is meghajtották a fejüket, akik radikálisan mást gondoltak a világról és az irodalomról. Épp ezért a díszpolgárság alkalmas arra is, hogy jól elfedje az aktuális politikai motívumokat, egy-egy pillanatra elhallgattassa az ellentéteket. Épp ebben van az ereje, de éppen ebben rejlik annak az okai, amiért alkalmanként gyanú támad bennünk: valódi közösségi élmény vagy csak politikai játék részesei voltak a részvevők. A kettő szétválasztása szinte lehetetlen, de talán fölösleges is. Mindezek után nem véletlen, hogy csak az 1850-es években megválasztottakkal kapcsolatban merült fel, hogy töröljék őket a díszpolgárok sorából, hisz esetükben annyira nyilvánvalóak voltak a közvetlen politikai érdekek. De még ebben az esetben is elhangozhatott olyan érv, mely szerint itt sem pusztán egyéni vagy csoport-, hanem várospolitikai érdekekről volt szó, tehát díszpolgárságukat nem lehet megszüntetni.
A díszpolgárság nemcsak erősen befolyásolja, hanem alakítja is a közbeszédet. Mivel önábrázolási aktusról van szó, fel sem merülhet, hogy az igaz-hamis kategóriapár révén ítéljék meg, vagy hogy egyes részleteit elutasítsák, másokat pedig elfogadjanak.
Csak egészében lehet elutasítani vagy elfogadni. De még ez is csak a kívülállók számára adott lehetőség, mert a polgárok számára nincs más választás, mint az elfogadás. Ki az, aki ellenvéleményt fel merné vállalni, hisz ez árulással, adott esetben politikai öngyilkossággal érne fel. Ki az aki, hangot tudna adni politikai józanságának vagy esetleges ellenérzéseinek, mikor városa megdicsőüléséről van szó. Ez utóbbi ugyanis sohasem lehet kérdéses, hisz a köszöntő a díszpolgár számára is erősen megszabja, mit is mondhat válaszában. Nem kerülhető el, hogy ne vallja magát a város polgárának és az őt illető megbecsülés ne származzon át a városra.
Jókai és a múlt újjáéledése
Jókai Mór portréja, dedikálva, Ellinger Ede felvétele, Budapest, 1893. A portrét Jókai jubiláris életműsorozata megrendelőinek küldte szét, egységes formulával dedikálva: Emlékül Jókai Mór. Jelen példányt Könyves Tóth Mihály kapta Debrecenben, 1894. január 6-án.
1893-ban Jókai Mór díszpolgárrá választása is igazi szimbolikus aktus volt, még ha esetleg fel is fejthetők azok a közvetlen politikai érdekek, melyek szerepet játszottak ebben. Hisz bizonyára jól jött ez a hatalmon lévő kormánypárti vezetésnek, akik ettől megítélésük és támogatottságuk javulását is remélhették. A Szabadelvű Párt ugyanis a század végére egyre inkább széteső és a hatalomhoz gátlástalanul ragaszkodó párttá vált. Méltán hihették, hogy tekintélyvesztésük talán nemcsak megáll, hanem esetleg meg is fordul azáltal, hogy ilyen jelentős, mindenki által egyaránt elfogadott író fogadja el hívásukat. Ezt még akkor is számításba lehetett venni, ha mindenki tisztában volt Jókai politikai hovatartozásával. Az esetleges politikai motívumok utáni gyanakodásunkat erősítheti az a parlamentben épp ekkor folyó vita, hogy a képviselőházban előterjesszék-e Mikszáth indítványát, mely szerint a költségvetésben 20.000 Ft-ot irányozzanak elő Jókai díszkiadású művei beszerzésére. A 48-as és a függetlenségi párt ugyanis csak akkor szavazta volna meg az indítványt, ha Kossuth művei beszerzésére is ugyanennyit fordítanának. E politikai felhangok ellenére tudomásom szerint nem talált ellenkezőkre a városvezetők javaslata. Bizonyára szerepe volt ebben annak is, hogy Jókai megválasztása összhangban állt a város vezető értelmisége által egyre gyakrabban hangoztatott törekvéssel, hogy újra központi szerepűvé tegyék Debrecent. A regionalizmus, amelynek egyik megnyilvánulása volt a Csokonai Kör megalakulása is, e törekvések érvényesítésének aktusát láthatta – joggal – Jókai díszpolgárrá választásában.
Mindezek mellett jelentős volt e választás a debreceni identitás újrafogalmazása, érvényességének elismertetése szempontjából is. Hisz Debrecen alapvetően Jókainak köszönhette, hogy a múlt mítoszaiban megképzett imaginárius Debrecen-kép nemcsak egyszerűen fennmaradt, hanem meg is újult: beleszövődhetett a jelenkori város képe. A múlt terhe épp Jókai írásai révén került le a debreceniek válláról, s tűnhetett úgy, hogy Debrecen jelentőségvesztése az illúzió. Gondoljunk csak az egyik, e szempontból rendkívül fontos Jókai-regényre, a Mégis mozog a földre. E regényben a város úgy jelenik meg, mintha a reformkori mozgalmak valamiképp ide kötődtek, itt eredtek volna. Mintha ez a város őrizte volna meg, mentette volna át ezekre az időkre a nemzeti szabadság eszméjét.
Pedig a történeti tények arról tanúskodnak, hogy épp ebben a városban vertek legnehezebben gyökeret a nemzeti romantika eszméi és törekvései. Elég talán csak arra gondolnunk, hogy a debreceni kollégiumban vezették be legkésőbb a magyar nyelvű oktatást. Jókai tehát azért volt hallatlanul fontos Debrecen számára, mert pótolta a hiányzó történeteket, folytonosnak mutatta Debrecen jelentőségét, hamisnak mutatta azokat a véleményeket, melyek lejtőre került, provinciális városról beszéltek. S ami ugyanilyen fontos, híveket szerezhetett Debrecennek, melyet a művein keresztül az egész nemzet tanulhatott meg becsülni. Önbecsülés, a debreceniség öntudatos vállalása és ennek elismerése, visszaigazolása elválaszthatatlanul fonódtak össze a jókais Debrecen-képében/kultuszában. Jókai, ahogy 1884-ben az Arany Bikában elmondott beszédéből is kitűnik, nemcsak teljesen azonosult a hagyományozódott, mitikus Debrecen-képpel, hanem újraírta és legitimállta:
“És Debrecen városának senki sem segített az emelkedésben, őt nem tették nagy folyóvizek ország emporiumává, neki nem adott az ország milliókat a szépítésre, a külföld nem járult újjáalakításához, még idegen népfaj sem kölcsönözte neki eszét, iparkodását; e város nagyságát, emelkedését saját népének, a tősgyökeres magyar faj eszének, munkásságának köszönheti.”
Beszéde végén a “magyarok városára” emelte poharát. Ezekben a sorokban mindenki ráismerhetett arra városképre, mely a debreceniek számára oly kedves volt.
Jókait írói jubileuma 50. évfordulóján a Csokonai Kör javaslatára választotta a városi közgyűlés a díszpolgárok sorába. Az oklevél 1894. január 6-i, Jókai országos ünnepén történő átadásáig több újságcikk foglalkozott az író díszpolgárságával. Az hivatalos magyarázat és az írások Jókai egyetlen jelentőségét emelték ki: fenntartotta a nemzeti szellemet és a nemzeti lélek emlékezetét a nehéz időkben is, munkáiban “a nemzeti Géniusz hallatja szavát”. S természetesen ennek legfőbb meghallója mindig Debrecen volt. A díszpolgárválasztás üzenete tehát elég egyértelmű: Debrecen az a város, amely leginkább ragaszkodott a nemzeti sajátosságokhoz és a nemzeti értékekhez. Ez persze egyben sajátos és késői válasz is az Árkádia-pörben elhangzottakra: mégiscsak értelme volt a hagyományokhoz való ragaszkodásnak, még ha későn is kapta meg érte a város az elismerést.
Jókai Mór levele Géresi Kálmánhoz mint a Csokonai Kör elnökéhez, 1902 Tisztelt Elnök ur Fogadja leghálásabb köszönetemet a Csokonai Kör által hozzám intézett lélekemelő nyilatkozatáért. Nekem elégtételül szolgál az és buzdításul, hogy hátralevő napjaimat is, miként az eddigieket nemzetemnek, az erkölcsi idáloknak s az igaz szabadelvűségnek szolgálatában töltsem el. Adja át kérem hálás üdvözletemet a Csokonai Körnek és Debrecen közönségének, melynek kora ifjúságom óta igaz tisztelője vagyok. Kiváló tiszteletem mellett maradok igaz tisztelője Dr. Jókai Mór Budapesten 1902 April 25én
Megfigyelhető, hogy a debreceniek úgy beszélnek Jókairól, mintha mindenek előtt Debrecené lenne. A debreceni küldöttség akart elsőnek megjelenni a 1894-es jubileumi ünnepségen, az újságok arról írtak, hogy Jókai különösen kitüntette a debrecenieket, s épp ezért háborodhattak fel azon, hogy rossz, azaz nem méltó helyet jelöltek ki a város küldöttségének, mert szinte alig hallhattak valamit. A Csokonai Kör hangsúlyozta, hogy bár anyagilag nagy terhet jelent a számukra, de mégis előfizetnek a Jókai-díszkiadásra, részt kérnek a nemzet háláját kifejező gesztusból, hogy az írónak összegyűljön 100.000 Ft tiszteletdíj. A Debreceni Ellenőrben közölték Jókai Tóth József kollégium tanárnak 1878-ban írt, minden bizonnyal nyilvánosságnak szánt levelét, mely szerint Debrecen volt az elmúlt 300 évben “menedéke a magyar nemzeti műveltségnek, szellemi haladásnak, anyagi gyarapodásnak”. A dolognak mindössze az a szépséghibája, hogy a következő passzusokban a kormánypártra való szavazásra buzdítja a debrecenieket.
A város megdicsőüléséhez nem férhet kétség. Kérdés persze, milyen hatása volt mindennek. Hogy volt, azt bizonyítja az a támadás, amely a bécsi Fremdenblatt és a Budapesti Hírlap hasábjain ekkor érte a várost. A két újság ugyanis Debrecen egyetem utáni vágyakozásán ironizált. S amikor azt kérdezték: de “… hol van … maga a város?”, nem tettek mást, mint újra megkérdőjelezték azt a önképet, melyet a Jókai-kultusz segítségével igyekezetek a város vezetői újra megerősíteni a debreceniekben és elhitetni az idegenekkel. Mindez azonban már egy másik történet, annak jelzésére azonban talán így is elegendő, hogy újabb díszpolgárokra még szüksége lesz Debrecennek. Nehezebb annak megragadása, hogy milyen hatást váltott ki a debreceniekben, vagyis az ünnepségek elmúltával mi maradt meg ebből a mindennapokra. Ha abból indulnánk ki, hogy 1904-ben sok más várossal ellentétben csak a középületeken volt gyászszalag, a magánházakon nem, talán könnyen arra a következtetésre jutnánk, hogy nem sok minden. Ez azonban tévedés lenne. Egyrészt az ünnepi beszédekben és a közös ünnepek alkalmával felismert közösségi azonosságtudat nem közvetlenül váltható át a mindennapokra. Ezeken az alkalmak feladata ugyanis nem más, mint a közösségi odatartozás-élmény beépítése abba hallgatólagos tudásba, amely megszabja az egyén világértésének kereteit, természetessé és magától értetődővé teszi a közösségi hovatartozást. A századfordulón Jókai kultusza halványodhatott ugyan, de ez már nem érintette a debreceni identitást. Bizonyság rá, hogy még a húszas években is aktuális kérdés maradt Jókai és Debrecen viszonya. Annál is kevésbé érinthette, mert Jókai Debrecen-kultusza és Debrecen Jókai-kultusza épp csak megérintették a közösségi identitás felszínét. Tükrük voltak ugyan, de inkább olyanok, mint amelyeket a vidámparkokban láthatunk.
A képeket válogatta és a hozzájuk tartozó jegyzeteket készítette: Szabó Anna Viola
Öt évvel ezelőtt, a Déri Múzeum egy különleges időszaki kiállítása, a Polgári sikk a női divattörténet változásait mutatta be. A kiállítás a polgári középosztály öltözködési szokásait követte végig a kiegyezéstől kezdve a második világháború kitöréséig. A hétköznapi viseletek mellett helyet kaptak az alkalmi ruhák is, melyek révén egy korabeli báli forgatagba csöppenhetett a látogató. Az alábbiakban egy tárgymese csokorral idézzük meg az elmúlt korok báli szezonjának hangulatát.
Bálokat egykor majdnem minden társadalmi réteg rendezett, az összes egylet, hivatal, ipartestület tartott táncmulatságokat. Jelentős társasági események voltak ezek a farsangi időszakban. A legtöbb bál hagyományosan, évről évre majdnem azonos „menetrenddel” zajlott. A legjelentősebbeket a fővárosban rendezték, legtöbbször a nagyobb szállókban vagy a Vigadóban.
Ám a Debreceni Kaszinó báljai is nagy eseménynek számítottak. Ide a Tiszántúl minden részéről érkeztek vendégek, az újságok előre beszámoltak a programról, azt követően pedig – a mai társasági lapokhoz hasonlóan arról is –, hogy kik jelentek meg, s milyen toaletteket viseltek.
Az első bálozó lányok megjelenése igen egyszerű volt, fehér fodros tüll vagy muszlin ruhát illett viselniük az első szezonban. Azt követően már rózsaszín vagy világoskék is lehetett a ruha, s ha már több éve farsangoltak és nem keltek el, jöhetett a vörös, sárga vagy lila öltözék. Ezeket a színeket persze kevesen választották, mert ugyan ki akarta volna felhívni a figyelmet arra, hogy vénlány? A fiatal asszonyok sokkal kihívóbban öltözhettek, a legpompásabb ruhákban tündökölhettek merészebb dekoltázzsal és pazar ékszerekkel. Ám ahogy éveik szaporodtak, a hölgyek egyre visszafogottabb színű öltözéket viselhettek.
Fotó: Lukács Tihamér Déri Múzeum
A csokortartó a ruhák díszes, elegáns kiegészítője volt. Főleg a 19. századból maradtak fent a képen láthatóhoz hasonló darabok a világ múzeumaiban. A Déri Múzeum e tárgya gyöngyházból és domborított lemezből készült. A négyszögletes tartó többszörösen tagolt, esztergált nyelű, barokk díszítésű. Utóbbi aranyozott, zománcos, színes, stilizált virágokat formál. A finom darab vékony láncán csokortű és ujjkarika található, a bálban ez könnyítette meg a hölgyek számára a mozgást, a táncot.
A Déri Múzeum Polgári sikk című időszaki kiállítása az 1860-as évektől az 1940-es évekig tartó korszak divatjának legérdekesebb változásait mutatja be.
E korban a kiegészítők, közülük is a legyezők hangsúlyos szerepet kaptak. Álombéli utcakép mutatja be őket a kiállítás falán. A divatos legyezők ugyanis nemcsak a báli ruhák elmaradhatatlan tartozékai, de akár utcai viselethez, korzózáshoz is használták őket. A kor divatos darabjai, a régi rokokó legyezők utánzatai csipkéből készültek. A kiállítás legyezőfalán látható, barna küllőkre ragasztott alkalmi kiegészítő anyaga is fekete csipke, rajta virágos, leveles, indás motívumok, dús díszítése figyelhető meg. Kedveltek voltak a papír legyezők is, helyet kapott a tárlatban egy olyan darab, melynek egyik oldalán virágos ágak között debreceni látképek, középületek és Csokonai szobra is felfedezhetők.
Fotó: Lukács Tihamér Déri Múzeum
Másik oldalára pedig a debreceni egyetem javára rendezett színielőadás szereplőinek fényképei kerültek. Népszerű volt egy-egy kirándulás megörökítése is. A fából készült, áttört küllős legyezőn két festett kék-rózsaszín virágcsokor között Abbázia fényképe látható.
A legyezők az alkalmaknak megfelelően is különböztek egymástól, a nappali egyszerű, kevésbé ékes volt, míg a báli gyakran tolldíszes.
Fotó: Lukács Tihamér Déri Múzeum
Az 1880-as években jelentek meg a japán mintás darabok, melyek e távoli ország motívumkincsét, csodás természetábrázolását tükrözik. A faküllős legyezőn festett faágon hintán ülő madárka, repülő pillangó látható. Hasonló idilli hangulatot tükröző motívum köszönt vissza a bemutatott finoman munkált legyezőtokon. A lakk, festett selyemmel bélelt tartó belső díszítésének látványa – dúsan virágzó indás virágokkal, madarakkal – páratlan élményt nyújt.
A Déri Múzeum Polgári sikk című kiállításában négy vitrint többek között divatkiegészítőkkel, táncrendekkel, pipereholmikkal rendeztünk be. Közöttük látható egy ezüst púdertartó az 1930-as évekből. A finom darab négyzet alakú, felnyitható tetejű, elegáns ötvös munka, melyet vésett kockázás díszít. Tetején egy monogram – „BI” – is kivehető. A látogató eljátszhat a gondolattal, vajon kit takarhat a két betű? Esetünkben egy gyönyörű vidéki tanítónő, Bancsi Ilona képe rajzolódik ki.
Bancsi Ilona vidéki tanítónő púdertartója az 1930-as évekből Fotó: Lukács Tihamér Déri Múzeum
Leszármazottainak köszönhetően tudható, hogy szülei egyetlen gyermekeként már kislánykorában nagyon szépen öltözködött. A család vidéken lakott, de leányuk egy kisvárosi gimnáziumban érettségizett, ahol a környék fiatalsága élénk társasági életet élt, gyakran rendeztek bálokat. Valószínű, hogy ezt az elegáns kiegészítőt ünnepi alkalmakkor báli retiküljében tartotta Icuka, ahogyan fiatal korában becézték. A púdertartó mellett parfümös üvegcse, táncrend, elegáns zsebkendő, tükör, finom kis fésű is lapulhatott.
Icuka különösen érzékeny volt a divat változásaira, igyekezett azokat követni. Nagyon nőiesen öltözködött, csinos alakján kiválóan mutattak akár a színes nyári ruhák, akár az alkalmi öltözetek. Tanítónőként pedig igazodott a kor elvárásaihoz, zárt fekete felsőt és ruhát, vagy nyakkendő-ingblúz párosítást viselt.
A háború, és az azt követő nélkülözés miatt 1944-ben Bancsi Ilonát már családja megélhetésének gondjai foglalkoztatták. Az 1950-es években ruháit három leányának alakították át.
Ezúton szeretnénk kedves Olvasóinknak jó szórakozást és kikapcsolódást kívánni az idei báli, farsangi szezonra!
Az adventi időszakot követően jelen írás egyszerre kapcsolódik a korábbi tárgy-szöveg sorozathoz, illetve az újév ünnepéhez. Niklai ÁdámElőjelek kötetének első ciklusában külön egységgé szervezve jelent meg három vers, Három téli vázlat cím alatt, amelyek egyike, a Karácsony, már ismert olvasóink számára. Most a másik kettőt, a Januárés a Tájcímű verset mutatjuk be.
Egy tanulmányában a következő költői hitvallást fogalmazza meg:
„(a)z, hogy verseket írok és azokat folyóiratban és kötetben publikálom: számomra nem egyéb, mint egyfajta magatartás; ebben aztán meghatározó szerepe van az ››ihlet‹‹-nek nevezett-szépített idegfeszültségnek csakúgy, mint világnézetemnek, másokkal közös vagy éppen egyéni problémáimnak, szépség- és igazság-igényemnek, gondjaimnak, örömeimnek stb. Rendhagyó módon kezdtem azt, amit csak némi nagyítással, jobb híján nevezhetek pályafutásnak. 1958-ban, harmincnégy éves koromban súlyos műtéten estem át: majdnem két évet töltöttem egy hegyvidéki szanatóriumban. Ott és akkor többször is átéltem a perceken belül bekövetkezhető halál hasonlíthatatlan élményét: két alkalommal teljesen világos öntudatnál. Az ottani környezet ››sűrítetten‹‹ tárta elém és körém a kortárs társadalom számtalan szelvényét, képletét: sok-sok emberi sorsba tekinthettem be mélyen, nem ritkán a végső kérdésekig; emberi kapcsolatokat láttam szövődni és felbomlani; egyén és közösség viszonyát tapinthattam ki szinte a lét és tudat síkjain; sok-sok időm volt mindehhez – talán felesleges itt hivatkoznom Thomas Mann Varázshegyére, mint – mutatis mutandis – párhuzamra. – E számos összetevő eredőjének tekintem ma [1967] első verseimet: 1960 óta rendszeresen publikáltam őket. 1964 augusztusában jelent meg első kötetem a Magvető Kiadó gondozásában: címadó verse, a Hullámtörő – remélem – jobban kifejezi írásaim külső és belső indítékát, mint e sorok. Az emberről ugyanis az ilyen maga fogalmazta nyilatkozat-félék aligha mondanak többet, mint a fénykép e füzet borítóján: pillanatfelvétel ez is, amaz is; óhatatlanul befolyásolja ezt is, amazt is a percnyi hangulat, közérzet és a nem szándékos, de azért mégiscsak szükségszerű – póz. Csakis a mű (egy része vagy egésze) adhat többé-kevésbé hű és teljes képet, mert az nem a vaku villanófényében rögzítődik, hanem a világgal való dialektus egységében, mozgásában, változásában ››ábrázolja‹‹ költőjének nemcsak valódi, hanem igazi arcát is.”
A hagyatékban fennmaradt egy Jegyzetek, 1965 című, bőrkötésű jegyzetfüzet, verssorokkal, rímképletekkel, időmértékes verseléssel, intertextusokkal telítve, amely a fent megfogalmazott, egyszerre ösztönös és tudatos költői tevékenység lenyomataként olvasható. Látszanak javítások is, hiszen több eszközzel és több színnel dolgozott Niklai Ádám (ceruza, kék és piros tinta, kék filctoll), akár utólagosan is, egy helyen például 1968-as évszám jelzi a jegyzetek állandó jelenlétét a költői működésben.
„Szerette a végsőkig csiszolni, szinte már kopogtatni a verseket.” – fogalmazott Kiss Tamás a Redivivus kötetről írva.
Ezt láthatjuk a következő mű esetén is, amely a hagyatékban található kézirat szerint Januári vázlat címmel íródott, a végleges változat azonban a ciklusba rendezés után Január lett.
Január kidobom ezt a csupasz karácsonyfát visszaviszem az üres üvegeket nyakamban az új sál meg a tavalyi világ
A vers egészét meghatározza az időhöz való emberi viszony. Már maga a cím is ezt a kérdéskört jelöli ki, ráadásul egy olyan határvonalat próbál érzékeltetni, amely valamelyest az idősíkok felett álló, egyben megfogható, átélhető pillanat. Megszólalhat ez az alkotás a jelen újévi ünnepén, ahol egyszerre kap hasonlóan fontos szerepet a múlttal való számvetés és lezárás, illetve a jövő terveire és készületére való nyitottság. Valójában a mű egésze ezt a kettősséget érzékelteti. Az első két sor még a múlt emlékeit és tárgyi lenyomatait tartalmazza, a lírai én a magával hozott feladatok elvégzését listázza. Hiányérzetet visznek színre a „csupasz karácsonyfa” és az „üres üvegek”, de nem ezek, hanem maga a cselekvés kap hangsúlyos szerepet. A harmadik sor kilátásba helyezi az „új” reménységét, várakozással tölti meg a vers hangulatát, ami végtelen lehetőséget rejt magában a verssor egyszerűsége ellenére is. Ezután a sor után a legerősebb a soráthajlás, amely egymás mellé helyezi egy töréssel az „új sálat” a „tavalyi világgal”. Így a múlt képei lesznek nagyobb arányban, a felvett „új sál” vágyott képét a zárósor végül revideálja, elbizonytalanítja.
A tartalomnak ezt a kiemeltségét a forma is segíti, ugyanis a harmadik sor hozza el a rímképlet egyensúlyát, amelyet épp előtte akaszt meg a rímtelen második sor. Míg a cím erősebben fejezi ki a kezdetet, az egy adott pontot az időben, addig az „új” és mellette a „tavalyi világ” (amelyek egyébként együtt, egyszerre férnek el a versbeszélő „nyakában”) folytonosságot jelentenek. Ezt a folytathatóságot, a végtelen érzetét kelti az is, hogy hiányoznak az írásjelek, a központozás. Mintha egy gyorsan áramló, nagy szövegegész egy kiragadott részlete lenne a fenti négy sor. Egy lista néhány pontja, egy újévi fogadalom mantrája. Ekképp keretet is alkot a vers, a címben és a záró sorban is az időbeliség és az abból adódó kettőség teremt jelentést.
A Három téli vázlat záró verse a Táj. Jól megfigyelve ez is alátámasztja Kiss Tamás azon gondolatát, amely a fenti idézet folytatása:
„(e)gyik-másik darabjának olyan tiszta a szerkezete, mint egy mérműves gótikus ablak. Ezekbe a metszett, cizellált darabokba rejtette szemérmes vágyakozását a társak, emberek, a hitves iránt.”
A vers olvasása során szembeötlő, mennyire tudatos versszerkesztő tevékenység áll az írás folyamata mögött, amely „végsőkig kopogtatás” egyik fontos segédeszköze lehetett akár a gondolatok, kidolgozott verssorok gyűjteményeként az 1965-ös jegyzetfüzet is.
Táj Jégtábla-ég zöldellő szegélyén tar tölgyerdő: föld-födélre szögezett láthatárnyi bronzveret. Táj… Nem – s mégis velem-egy, kire seb ég: sistereg izzó vaspánt-türelem homlokomon, mellemen.
A táj és egyén viszonyát helyezi középpontba a vers, címében is jelölve. Az első versszak kifejezetten tájleíró, majd a második versszakban jelenik meg a versbeszélő egyes szám első személyben, a tájjal való viszonyában, ami „velem-egy”. Kissé töredezett az átmenet, tipogárfiailag is jelzi a három pont, a kötőjel, de a tagadószó, a kötőszavak váratlan szerepeltetése is ehhez járul hozzá.
A jelentésrétegek kibontásában a tartalom mellett nagyrészt a vers megalkotottsága, a forma segít. Rengeteg kép, alakzat gazdagítja a szövegvilágot. Meghatározó az alliterációk használata, ahogyan ez jellemző az életmű egészére is. Kiforrott a „tar tölgyerdő”, mellette a „föld-födél” sajátos szóalkotás betűrímjei is erősítik a hangzást. Niklai bevett költői eszköze a hasonló, önkényes szóképteremtés, mint ez esetben a „jégtábla-ég” vagy a „vaspánt-türelem”. Asszociatív kapcsolat áll a képiség és a felhasznált szavak között, amellyel új jelentést és alakot hoz létre. A belső rímek mellett szabályosak a sorvégi rímelések is, páros-, illetve bokorrímek teszik dallamosabbá a költeményt. A verselés tekintetében is tetten érhető a megszerkesztettség, szabályos a sorok szótagszáma, még váltakozásaik is. Nagyobbrészt emelkedő strófákból épül fel a vers, „a szabályos jambus hömpölygéséhez közeledő hullámzást vesz fel”, az e mögötti tudatos döntésről egy levélben vallott a költő.
„A jambus (…) közeledett a magyar ejtéshez, ennek következtében a vers lüktetését ma már nem annyira a verslábak adják a maguk merev szabályai szerint, hanem inkább az élőbeszéd hangsúlya, amely – szerencsés esetben – egybeesik a jambusnak azzal a szótagjával, amely eredetileg, tehát a régi felfogás szerint is hosszú. Ha pl. Filmkocka c. versemet így olvassa hangosan, tehát a szavaknak az élőbeszéd-kívánta hangsúlyt adja meg, észre fogja venni, hogy annál a szótagnál, ahol a szókezdés hangsúlyt kíván, ugyanott a jambus szerint is hosszú szótag következnék. Pl.: ››Az ablakok, e konok ikonok alatt egy részeg dala imbolyog…‹‹. A ››konok‹‹ és az ››ikonok‹‹ szavak első szótagjának a törvény szerint hosszúnak kellene lenni, de ebben az értelemben rövidek; a szókezdő hangsúly teszi őket ››hosszúvá‹‹, de a fül épp e hangsúly miatt érzi hibátlannak a jambikus lüktetést! (Ma inkább a fülnek írunk, semmint a szemnek!)”
A vers hangzása erőteljesen hozzájárul annak hangulatvilágához. Sok esetben az l hangok lágyítják az esetleges ellentmondásokat. A „(j)égtábla-ég zöldellő / szegélyén tar tölgyerdő” képe tulajdonképpen egy paradoxon, hiszen a „tar tölgyerdő” nem lehet „zöldellő” a „jégtábla-ég” szegélyén. Mégis a „zöldellő”, de akár a „tölgyerdő”, a „föld-födél”, a „láthatárnyi”, a „homlokomon, mellemen” szavak még dallamosabbá, lágyabbá teszik a versvilágot.
Nem véletlen, hogy a versek hangos olvasására, előadására (is) buzdít az alkotó!
„Persze, nehéz lenne eldönteni, hogy mindebből mi a tudatos, és mi az ösztönös költői tevékenység.” – írja maga Niklai is idézett levelében. Ahogyan ő, mi is arra jut(hat)unk, hogy nem is kell ezt eldönteni, „tudatos és ösztönös elmetevékenység együtt eredményez csak megfelelő művet”. Nagy érték, hogy ezeket a munkafolyamatokat láthatjuk kirajzolódni egy versben, egy tárgyi emlékben, mintha megpillantanánk az alkotásba merülő Niklai Ádám alakját, gondolatát – az ő végtelenségében, örökidejűségében.
