KÉPTÖRTÉNETEK A FOTÓTÁRBÓL

Szerző: Szabó Anna Viola

Kép: Gondy és Egey (Déri Múzeum Fotótára, Gy. sz. 2024; PIM F.1706)
Digitális utómunka: Lukács Tihamér

„A regényes látványok, a zajos jelenetek nincsenek ott mindig.
A városi tanács intézkedései folytán lettek a Hortobágy mellé, túl a vizen, felterelve
a szabad ménesek, festőnek, írónak, fényképésznek tanulmányozás végett.”
Jókai Mór: A Hortobágy

Valószínűleg mindenki látta már valahol azt a fényképet, amely Jókai Mórt a hortobágyi pásztorok között ábrázolja: az egyetlen ismert eredeti példányt őrző Petőfi Irodalmi Múzeum számos kiadványában, szóróanyagán, online közlésében (és ezáltal szerte az interneten) megtekinthető, még poháralátétre is rákerült. A jelenetnek két (vagy talán több) fázisát rögzítette a fényképész, a másik felvétel azonban csak publikációból ismerhető. Az alábbiakban a képek keletkezéstörténetének és sorsának rekonstruálásával megpróbálok közelebb kerülni ehhez a „regényes látványhoz”.

Jókai hortobágyi utazásának történetét több közvetlen forrásból is ismerhetjük, hiszen a résztvevők közül megírta azt azonnali helyszíni tudósításként és tárcaként Karczag Vilmos újságíró (s az ő fordulatai köszönnek vissza minden lapban), megírta évtizedekkel később Jókai Róza, s megírta maga Jókai Mór, akinek az út során szerzett tapasztalatairól és élményeiről értesülhetünk friss útibeszámolójából is, de még hívebben közvetítik azokat a Sárga rózsa lapjai. Dely Mátyás állatorvos pusztai rózsájának anekdotáját sok évvel Jókai Róza előtt, Móricz Pál publikálta először, aki azt Debrecenben szintén elsődleges forrásból hallhatta. Miután azonban ugyanazon események különböző interpretációja esetén a hangsúlyok óhatatlanul máshová kerülnek, szükségesnek látszik a szövegek összeolvasása, hogy az így nyert adatmátrixból, az okok és következmények egymásutániságából megszerkeszthető legyen a történések legvalószínűbb menete.

A látogatás eredendő célja a Jókai főszerkesztésében megjelenő nagy összefoglaló munka, Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben soron következő, az Alföldet bemutató kötetéhez szükséges adatgyűjtés volt, mert Debrecen és a Hortobágy leírását Jókai kikötötte magának. Bár a könyvsorozat ötletgazdája és fővédnöke, Jókai személyes jóbarátja, Rudolf trónörökös 1889 januárjában bekövetkezett tragikus halála után az összetört írót a feladat „már csak kevéssé érdekli”, mint Mikszáth írja, a szívének oly kedves Debrecen és az igazán sosem látott Hortobágy még megér számára egy kirándulást. (A szabadságharc bukása utáni menekülés óta, amely a még lápos-mocsaras pusztán át vezetett, csak egy röpke bohémkirándulás, ebéd és csikósbemutató erejéig járt úgy tíz éve a Hortobágyon, e két kaland azonban elég volt, hogy visszavágyjon.) Erre biztatja fogadott lánya is, aki alig egy éve Feszty Árpád festőművész feleségeként, a közös háztartásban Jókai jókedvéért is felelősnek érzi magát. Az író tehát értesíti Simonffy polgármestert, hogy Jókai Róza, Feszty és barátja, Mednyánszky László társaságában (akik a többi kötet rajzolóiként is közreműködtek), május 19-én, vasárnap Debrecenbe jön, hogy kötelességét teljesítse:

„ismertetni, leírni és lerajzolni hazánk legnevezetesebb és legkedvesebb városát, megörökíteni annak régi és mostani jó hírnevét. Ezért mentől kevesebb vendégszeretetet és mentől több útbaigazítást kér.”

A város hallotta is, nem is Jókai kérését, mert pontól pontra megtervezett programját külön bizottság állította össze, az állomáson küldöttség fogadta és a városi ötösfogat, amely a Bikába szállította, este százfős, tósztokkal terhelt, éjfélig tartó társasvacsora várta a Dobos pavilonban, s utána még szerenádot is kapott. A nap hosszú volt, mert már rögtön megérkezésük után kiválasztották a városban a lerajzolandó helyeket, majd Jókai a kollégiumba, a városházára és ismerősei látogatására indult, a festők pedig vázlatkönyveikkel vették nyakukba a várost. A kiszemelt pontok között volt „a főtér a nagy templommal, a Csokonay-park a szoborral, a főiskola környéke, a színház, az uj templom, a főiskolai könyvtárból Hatvaninak a hires régi tanárnak arczképe stb. A legmagyarosabb debreczeni alakok közül le fogják rajzolni L. Nagy Bálintot és Kuczik Gábort” (mindketten hegyesbajszú, sertéshizlaló nagygazdák). E témák – a színház és a Cegléd utcai templom kivételével – be is kerültek az OMM illusztrációi közé, ám csak a két cívis és egy hortobágyi pásztor Feszty rajzolta portréjáról s a Mednyánszky által megörökített főtérről állítható, hogy ezen az úton készült. A többi kép Mészöly Géza és Dörre Tivadar korábbi munkái alapján (debreceni rokonságukhoz mindketten gyakran látogattak ide), a hortobágyi fametszetek többsége pedig a pusztaspecialista Pataky László festményeiről készült. A délibáb és a forgószél képét nem itt, hanem az Alföld általános bemutatásánál találjuk, de ismét mások rajzaként.

Hétfőn, 20-án reggel hét órakor indult a Bika elől az ötösfogat a Hortobágyra. (A tudósításokban szereplő, az utánközlésekből eredően egymásnak ellentmondó időhatározók miatti zavart a hortobágyi csárda vendégkönyve tisztázza, amelybe Jókai maga írta be a dátumot. A vendégkönyv létezése szintén bekerült a Sárga rózsa szövegébe.) A vendégeket Karczag Vilmos újságíró mellett Nánássy Ferenc, a gazdasági egylet elnöke kísérte a háromórás úton, hogy a Jókai által kért szakirányú ismereteket és adatokat már menet közben átadhassa a szorgosan jegyzetelő írónak. Útközben megálltak előbb a látóképi, majd a kadarcsi csárdánál, a juhtartó gazdaságban megnézték a birkanyírást, s céljukhoz, a hortobágyi csárdához közelítve a forró levegő előidézte számukra a délibáb hullámzó tengerét is, aminek prezentálása, a város e sajátos teátrumának bemutatása szintén a program része volt. A debreceniek igyekeztek mindent a legjobb színben feltüntetni, az eredményekkel büszkélkedni: mint Fesztyné írja, leginkább „kisöpörtetni, kifésülni, kivasaltatni szerették volna az egész pusztát”, miközben ők éppen annak „őseredetiségére” voltak kíváncsiak.

A Sárga rózsa szereplője, a lelkes és kétségbeesett festő már az újságírói beszámolóban feltűnik: „A ciceronek mindent gazdasági szempontból mutogattak meg, a vendégek meg mindent művészi szempontból néztek meg. Megmutatták a legszebb, legrendezettebb karámot. Nem ér semmit, az nem lett megörökítve. Nagyon takaros. Arrább el akartak egy mellett haladni, mert az szégyenteljesen düledező állapotban volt. De Mednyánszky elragadtatással kiáltott fel: »Ez az; ez az igazi, ez kell nekünk!« És lekapta.” A hortobágyi csárdát a Sárga rózsában leíró mondatok a Jókaival utazó festőknek a túl városiasnak vélt kadarcsi csárda láttán érzett csalódottságát is megőrizték: egyetlen benyomás sem maradt feldolgozatlan. „A hortobágyi csárda, azért, hogy csárdának hívják, nem valami bagolyrúgta nádfedelű ház, amilyennek a piktor képzelte: hanem egy tisztességes téglaépítmény, zsindelyfödéllel, kényelmes vendégszobákkal, úri konyhával és pincével ellátva; beillenék akármely város közepébe” – kezdődik a hortobágyi kirándulás élményeiből szőtt harmadik fejezet.

Az első napot a kirándulók itt, a csárda körül töltötték: az intéző ide tereltette fel a ménest és ide hívta össze a pásztorokat, hogy a pányvavetés bemutatásával s a maguk személyével és tapasztalatával festői látványt s etnográfiai adatokat szolgáltassanak. „A fiatalabbat, a Peczét” Jókai ismerősként üdvözli, mert „egyszer már látta” a produkcióját a cifra ménessel (bár itt is érzékelhető némi zavar, hiszen az ifjabb Pecze István valójában gulyás volt). A vendégek kényelmének biztosítására és tájékoztatásukra itt sorakozott fel a puszta intelligenciája is: a mátai biztos, a két állatorvos, a mezőrendőrkapitány, a jószágigazgató gazdasági tanácsnok – s már ott voltak Debrecenből a fényképészek is.

„A művész vendégek rögtön a megérkezés után munkához láttak, s Gondy-Egeyvel, kik mindketten kint voltak, pillanat fénykép felvételeket eszközöltek. A nagyhídhoz közel terelték a ménest, s pányvákkal csikót fogattak. A felvétel azon pillanatot tünteti fel, mikor a csikós a pányvát löki, de a festők számos rajzot készítettek maguk is, különösen nagy szeretettel rajzolták azt a képet a mikor a megfogott csikót a legények magukhoz húzzák, hogy a pányvát a ló nyakából kikössék. Lassanként kezdődött az ösmerkedés a csikósokkal, kiket ebéd utánra a csárdához rendeltek. Gondy és Egey lefényképezték még a birkaúsztatást, a gulyát, a ménest, több csoport-képet, a csikósokat lóháton.”

Hiába azonban minden bemutató, rajz és fénykép: „a trónörökös könyvében” a pányvavetés képe sem szerepel, sem Fesztyék, sem más keze nyomán, a fényképek pedig még róluk készült rajz formájában sem kerültek eddig elő. Az egyetlen eredeti, ez alkalommal felvett, ismerten fennmaradt fénykép a birkaúsztatást ábrázolja, ez Gondy és Egey kartonján két változatban is megtalálható a múzeum Fotótárában, s publikációban is megjelent a következő év tavaszán.

Szabolcska Mihály (ekkor segédlelkész s a Debreczen-Nagyváradi Értesítő főmunkatársa), A délibábok városáról a Magyar Salon számára írt cikke illusztrációjaként közli Gondy és Egey illetve Egey (István) hortobágyi, s akár a fenti felsorolásnak is megfeleltethető képeit: gulyát, ménest, birkanyájat, úsztatást, csárdát. Egey birkanyáj-képei – vagy inkább birkaportréi – korábbiak, s már 1887-ben elküldte azokat Jókainak is, az OMM-ba szánt illusztrációként (az egyik meg is jelent az első kötetben), de a gulya és ménes képe akár ekkor is készülhetett. A cikkben megjelent képek jellemzően távoli tájképek vagy a műteremben megszokott módon beállított figurák képei: egyik fényképésztől sem ismerünk a Hortobágyról vagy annak lakóiról másmilyen felvételt. Bár a portrékhoz képest Gondy és Egey város- és tájképei eleve elenyésző számúak, a Hortobágy mint téma Gondy Károlyt nem is nagyon ihlette meg; az első szép tájakat Egey István rögzítette, már önállósodása után. Gondy szórványos hortobágyi fényképein az események szereplői is mintegy a távoli táj elemei, kamerája mindig befogja a teljes horizontot, nem fókuszál részletekre, nem emel ki, nem egyénít, figurái csak apró staffázsok. A puszta tágassága így érvényesül ugyan, azt mégis erősen kétségessé teszi e látásmód, mennyire sikerülhetett a festők számára mozgalmas jeleneteket rögzíteni. Felmerül ugyanakkor az a kérdés is, hogy kire vonatkozik a fenti újságcikk „Gondy-Egeyvel, kik mindketten kint voltak” kitétele. Egey István ekkor már régen önálló műtermet vezet, Gondyval pedig az öccse dolgozik: lehet, hogy nem Gondy Károly és Egey Imre voltak kint mindketten, mint cég, hanem Gondy is és Egey István is; esetleg csak Gondy, valaki mással. Akárhogy is, a többesszám fontosnak tűnik, amint az mindjárt kiderül.

Amikor a nap delelőre ért az égen, Jókai gyomra is megkordult, s ez e szavakra indította az írót: „Elég volt a délibábból, lássuk már most a déli levest!” A csárdában felszolgált menü pompás volt: csiga- és májgaluska leves, marhahús pöszméte mártással, töltött káposzta sertéskarajjal, malacpecsenye, rétes, feketekávé. A nagy ivószobában a behívott csikósokat is megvendégeltette a jószágigazgató, de a nap hősét, a délceg pányvavetőt, akinek mindazonáltal nem tudjuk meg a keresztnevét, csak Pákozdi marad, semmi rábeszéléssel nem lehetett rávenni, hogy leüljön közéjük.

„Tanácsbeli urak, vendégek, festők, magam is eleget invitáljuk – meséli Jókai –, de csak nem jön: nem kell neki sem étel, sem ital, s az okát sem mondja meg: miért nem? – Hát csak nem! Végre aztán kivallja, hogy van a csárdásnak egy szép leánya, akit ő nem akar többé látni. Két éve már hogy felfogadta, s állja ma is a fogadását. – A régi pusztai regény. – Szép volna leírva, de az egész történet a csikós titka, s mikor azt nekünk elbeszélte, a becsületünkre bízta, hogy nem adjuk tovább. Mit lehetett tenni. Ha a csikós nem akart az ivóasztalhoz bejönni, ki kellett vinni az ivóasztalt a szabadba; ott azután hozzáült a csikós, s az ő kedvéért a többi pásztorok is odatelepedtek.”

Hogy aztán Jókai megtartotta-e a szavát, és Decsi Sándor históriájában éppen csak a szép történet magját őrizte meg – kikerekítve azt a Dely Mátyástól ekkor hallott pusztai párbaj és a sziken termett rózsa anekdotájával – vagy ennél többet is, azt sosem fogjuk megtudni. Cserébe viszont megtudtuk azt, miként került a nagy asztal az udvarra. (Fesztyné harminc évvel később megírt emlékei szerint ezzel szemben, míg nekik bent a hűs szobában, a pásztoroknak eleve „kint, a hosszú deszka asztalnál” terítettek, s ők alig várták az ebéd végét, hadd mehessenek „a hosszú asztalhoz az udvarra, azok közé, kikért Jókai idejött”.) A délután folyamán, egész gyertyagyújtásig (a művészek korán feküdtek, hogy “hajnalpercenéskor” megláthassák a napfelkeltét), itt az asztal körül folyt a mulatság: a vendégek kedvéért vasárnapot csináltak a pusztán, szabadsága volt minden pásztorembernek, hát a csárda előtt iddogáltak, táncoltak, énekeltek, Rimóczi Lajos, a „parasztcigány” nyikorgó hegedűje mellett, aki „majd hanyatt esett, mikor Jókai egy ötforintost nyomott a markába, miután elébb végigkérdezte egész élete történetét” (amelyet azonban csak Szép Ernő írt meg negyven évvel később, amikor az öreg még mindig felemlegette Jókai bőkezűségét). Már közelítünk a fényképhez, amikor Jókai így folytatja a mesét.

„Ez alatt odavetődött egy juhászgazda is. Ősz haja volt már s az göndör fürtökben borult a vállaira, de fiatal arca s pompás, villogó ép fogsorai, mikor megszólalt. – Ha megengednétek, édes fiaim, hogy egy szegény juhász is közétek ülhessen – mondá nagy szerényen. – Üljön közénk, apámuram – mondának a fiatalok, helyet szorítva a számára a közös padon s megadták neki a becsületet, azért, mert öreg ember, dacára annak, hogy juhász. … Amint a boros palackot a juhász elé tették, ez rögtön rákezdte a dúdolást s aztán folyt belőle a dal végeszakadatlan. Festőművészeink a borozó társaságot siettek rajzolni, én pedig a juhász mellé telepedtem, poesist tanulni.” S aztán „magam is, meg művésztársaim is, mind együtt üldögéltünk a pásztor gazdákkal a borozó asztal mellett.”

A jelenetet végignéző újságíró szerint ezt a különös helyzetet vette észre a fényképész.

„Gondy fényképésznek sem kellett több, előkapta a pillanatfénykép apparátust s egy másodperc alatt már meg volt örökítve a kedves jelenet, mikor Jókai, a nemzet nagy költője együtt iszik a hortobágyi csikósokkal, bojtárokkal. (A kép, ha jól tudom, a »Vasárnapi Ujság«-nak van szánva.) Jókai végtelen jó kedvvel mulatott velük, még danolt is. Egyik nótájukat [a „szölke szamár” hosszadalmasan lamentáló, a Sárga rózsába is bekerült nótáját] feljegyezte, megtanulta s együtt énekelt velük”

– olvassuk Karczag Vilmos tudósításában; más lapokban pedig azt, hogy legérdekesebbnek az a felvétel ígérkezik, amely „lopva készült” e jelenetről, amikor koccintgatás közben „a koszorús író nem vette észre, hogy micsoda cselt forraltak ellene”.

De mit látunk ezen a fényképen?

Jókai a fényképésszel szemben ül a padon, könyökölve, illetve karba font kézzel igyekszik hanyagnak látszani, de nagyon is „pozíroz” a gépnek, az asztalnál ülők pedig nem nagyon látszanak törődni vele. Rimóczi ugyan éppen húzza Fülöp János, az öles termetű gulyásszámadó fülébe (aki korábban vagy később, „rövid talpraesett mondásokban” felköszöntötte Jókait a többiek nevében is), a kép jobb szélén pedig feltűnik Feszty Árpád, bár éppen nem rajzol. Semmiképpen nem egy önfeledt mulatság képe van tehát előttünk: olybá tűnik inkább, mintha annak éppen vége lenne, s az író távozni akarna. Miután azonban a fentebb leírt jelenet képe nem jelent meg sem a Vasárnapi Ujságban, sem máshol, lehetséges, hogy az a felvétel nem sikerült, a lemez eltört vagy éppen a postán veszett el, így a történethez tartozó kép nem is létezik. Lehetséges ugyanakkor az is, hogy az újságíró csak elképzelte, mi lehet a képen, hiszen nem ő nézett a keresőbe. Az viszont nem csak lehetséges, hanem biztos, hogy nem egyetlen kép készült, hanem sorozat, amelynek lehetett egy a történetnek megfelelő darabja is. Némely tudósításban az is szerepel, hogy Fülöp János felköszöntőjéről is készült kép lopva, amely esetben ugyan a titkosságra semmi szükség nem lett volna, így ez az eredeti hír félreértését is jelentheti, de egy ilyen kép a sorozatba is beleillenék.

Megtévesztő lehet a pillanatfénykép kifejezés, amely valamiféle riporteri gyorsaságot idéz, ám ez ekkor még nem a kattintások gyors egymásutániságának lehetőségre utal. A képkészítés még mindig rögzített állványos, fakazettás, lemezes géppel történik, csak ehhez már nem helyi érzékenyítésű, kollódiumos nedves lemezeket, hanem brómezüstös, előre elkészíthető vagy már készen megvásárolható, “száraz” lemezeket használnak: vagyis laborálni már nem a helyszínen kell. Az új találmányt a debreceni műtermekben 1882 óta használták, s ez az előző gyakorlathoz képest kétségtelenül felgyorsította a folyamatot, de a képrögzítés még mindig nehézkesebb annál, hogy a gyorsan változó látványt, a tömegmozgást, a hirtelen mozdulatokat követhetné; az egymásutáni jeleneteknek is viszonylag statikusaknak kell lenniük.

A statikus sorozat képzetét támogatja az az újabban, egy aukcióról a Fotótárba került eredeti pozitív is, amely láthatóan ugyanakkor, ugyanott, szinte ugyanarról a helyről készült, mint a másik két kép, bár Jókai már vagy még nem ül a pásztorok között.

A műteremjelzés nélküli kartonon fennmaradt felvételen jóval több pásztort látunk az asztal körül, mint a Jókais képeken. Fülöp János ugyanúgy ott ül a helyén hosszú pipájával, előtte a korsóban a sör is ugyanannyi, miként a sörösüvegek száma is, a másik képen csak két teli borosflaskával van több. (Fesztyné említi, hogy Jókait bántotta a pásztorok söröző kedve, amit ő nem tartott magyar italnak, de úgy lehettek vele, hogy „melegben a ser jobban megemberel, mint a bor” – mint azt Fülöp számadó mondta egy ízben, amikor elszámolt a „József főherceg érdekében”, vagyis a fogadására szánt tésztáskása főzése közben elfogyasztott tekintélyes mennyiségű sörrel.) Fülöp mellett itt eggyel több kollégája ül, Rimóczi az asztal másik oldalára került, s az ott a túlvégen álló alak itt az asztalfőn ül. Jókai helyén itt egy söröző csikóslegény játszik a kutyával, de mellette, nekünk háttal, ott van ugyanaz a hosszú hajú, szűrös-kalapos pásztor, aki a másik képen is, akit Feszty is lerajzolt, s aki talán Jókai éneklő-mesemondó juhászával azonos.

De mégis, ki volt a fényképész?

Egy kép meghatározásának fontos eleme a fényképész kilétének megállapítása, s ez ebben az esetben talán kevésbé egyértelmű, mint azt a dokumentumok elsődlegesen mutatják. A tudósítás fentebb olvasható szövege Gondyt és Egeyt nevezi meg, mint a terepen fényképezőket, s a “pillanatfénykép” elkészítését is Gondy fényképésznek tulajdonítja, akit a debreceni újságíró személyesen ismerhetett. A Petőfi Társaság gyűjteményéből a Petőfi Irodalmi Múzeumba került eredeti fénykép valóban a Gondy és Egey cég kartonján maradt fenn, de mintegy tizenöt évvel később használt, boudoir méretű, szecessziós kartonon, vagyis későbbi nagyítás. A verzón olvasható, vélhetően tulajdonosi rájegyzés 1904-es dátumából következően akkoriban készülhetett az eredeti negatívról. Miután addig az időpontig, úgy tűnik, a kép(sorozat) egyetlen változatát sem publikálták, könnyen lehet, hogy a fényképésznél csak a két hasonló negatív maradt fenn. Még ekkor is különös azonban, hogy miért nem tette a képeket frissen hozzáférhetővé a bulvárra már akkor is fogékony közönség számára: pláne, ha (a szöveg szerint) még tervezte is.

A jelenlegi adatok alapján úgy tűnik, hogy a kép először 1903-ban jelent meg az Uj Idők című folyóiratban, minden szenzáció és minden értelmező kontextus nélkül, nem is túl látványos méretben, ám nem Gondy és Egey, hanem Kiss Ferenc neve alatt! A kép ugyanaz, de mégsem: másolója kiretusálta az elő- és háttérből a kompozíciót valóban zavaró fákat és a hátsó bemozdult alakot, gondosan visszarajzolva az ablakkeret sarkát, s pozitív retussal az élfényeket is megerősítette, amely azt valószínűsíti, hogy eleve egy pozitívot másolt tovább, és azt küldte be a saját munkájaként: az eredeti kartonon látható dátum talán ezzel is összefügg. Miután azonban a retusálás/átfestés önmagában nem jogosít fel egy mű szerzői tulajdonának bitorlására: nem lehetséges-e, hogy az eredeti fényképet is ő készítette s nem Gondy Károly?

A debreceni születésű, egy napszámos ötödik gyermekeként a Késes utcában felnőtt Kiss Ferenc (1857–1936 k.) előbb volt „előnyösen ismert festő”, aki szalonok számára festett apró tájképeket, mint hogy fényképezőgépet vett volna a kezébe; 1888-ra datált első ismert városfényképe mindazonáltal már alapos gyakorlatra vall. Amikor Gondy Károly 1890 áprilisában fiókműtermet nyit a Kádas (Arany János) utcában, annak vezetését Kiss Ferencre bízza, ami korábbi ismeretséget és a képességeibe vetett bizalmat feltételez, sőt esetleg azt is, hogy tanítványi viszony lehetett köztük, bár Kiss hivatalosan csak ekkor lépett a céggel szövetségbe. Noha a fiók csak pár hónapig üzemelt, Kiss még 1893-ban is Gondyék alkalmazásában állt, ezt követően azonban már rendszerint amatőr fényképész vagy festő és fényképész a titulusa. Kiss 1892 nyarán saját neve alatt állíthatta ki hortobágyi fényképfelvételeit a Gondy és Egey műterem kirakatában; a millenniumi kiállításra nagy hortobágyi zsánerképsorozatot készített, amelyért oklevelet is nyert, a századfordulón pedig népszerű képeslapsorozatot adott ki a témában. Szintén a millenniumra jelent meg a Hortobágyi emlék című kis leporelló, amely fényképei nyomán készült rajzokat tartalmaz. A már említett hortobágyi vendégkönyvben 1891-ben és 99-ben magát törzsvendégként jegyzi be, egy évtizedekkel későbbi látogatásakor pedig mint a hely régi lakója ismeri fel egykori “feledhetlen szép otthonát”.

Ezek az adatok a Hortobágy iránti vonzalmat s a Gondyval való későbbi kapcsolatot igazolják ugyan, kérdés, hogy elég erősek-e visszamenőleg is igazolni, kellőleg alátámasztani egy korábbi kapcsolat lehetséges voltát – azt tehát, hogy lehetett-e Kiss a hortobágyi kiránduláskor Gondy társa vagy segédje, s készíthette-e ily módon a fényképeket ő maga? 1903-ban Gondy Károly még ereje teljében van: természetét ismerve, lehetetlen, hogy ne szólamlott volna fel, ha tudomására jut egy esetleges plágium. A Jókai-fénykép karba tett kezű változatát már Gondy hagyatékából közli 1916-ban Móricz Pál (majd 1925. június 11-én a Magyarság lapjain ismét, s ugyanez a változat jelenik meg a Pesti Hírlap 1925. évi naptárában is – amiből valószínűsíthető, hogy a kép az ő tulajdonában volt). A Jókai nélküli, most előkerült fénykép pedig jelöletlen kartonon van ugyan, de egy felismerhetően Kiss Ferenc által készített, egységesen installált képcsoport részét képezi. Kiss hortobágyi fényképeinek általános jellemzője ugyanis a színpadias jelenetszerűség, amelyeken a valóságos élethelyzeteket is mintegy eljátszatja a puszta lakóival, ezért azok nem csak a kép rögzítése miatt merevedtek meg, hanem eleve mindenki egy helyben állt vagy ült, mozdulatával megállt a levegőben, amíg a kép elkészült. Képeinek szereplői önmaguk modelljei, akik minden esetben tisztában vannak a fényképezési helyzettel, s azt “büszke önérzettel” vagy “naiv, ártatlan affectálással” tűrik, mint azt már Karczag is megfigyelte; tulajdonképpen úgy, mint e fényképen Jókai is. Kiss képei minden véletlenszerűséget kizáró, statikus, irodalmi illusztrációk, s ebben az értelemben a szóban forgó felvétel is készülhetett annak a tételnek az ábrázolásaként, hogy “a nagy író mulat” – még ha éppen ezt megmutatni kevéssé sikerült is. Akár tervezetten, akár alkalmilag készült a kép, s akármelyik fényképész vette is fel, annak sokirányú sikerületlensége magyarázat lehet rá, hogy az miért csak Jókai és Gondy halála után, “ereklyeképként” került elő. Végül mindez, ha nem is érvényteleníti, legalábbis felfüggeszti a Gondy szerzőségét illető határozatot – a további bizonyítékok előkerüléséig.

---

A következő egy évben Jókai hűlt helyének képe sok más eredeti kézirat, fénykép és relikvia mellett megtekinthető a Debreceni Irodalom Háza Jókai másképp című kiállításán, ahol még számos remek történet olvasható a sokarcú (sokfejű:) íróról, s amelyet ezúton is ajánlunk látogatóink figyelmébe!

---

Felhasznált irodalom:

• Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben VII. (Magyarország II.) Az Alföld. Budapest,1891. Arcanum
• E. Csorba Csilla szerk.: „Baráti emlékül – Jókai Mór”. Jókai Mór összes fényképe (ikonográfia). NPI, Budapest, 1981.
• Feszty Árpádné: Hogy született a Sárga rózsa? A Pesti Hírlap Vasárnapja, 1925. június 12. 4–5.
• Jókai a Hortobágyon. Debreczeni Ellenőr, 1889. május 22.; Nemzet, 1889. május 23.; Fővárosi Lapok, 1889. május 24.
• Jókai Debreczenben. Nemzet, 1889. május 21–22.
• Jókai Debreczenről. Debreczen, 1887. június 11.
• Jókai Mór Debreczenben. Debreczeni Ellenőr, 1889. május 21.; Debreczen-Nagyváradi Értesítő, 1889. május 21. (= május 26!)
• Jókai Mór: A Hortobágy. Nemzet, 1889. május 28–30, június 1–2. Kötetben: Napraforgók, Révai, Budapest, 1890.
• József főherczeg a Hortobágyon. Vasárnapi Ujság, 1893. június 11. 400–401.
• Kahály [=Szabolcska Mihály]: A délibábok városáról. Magyar Salon, 1890. március 16–26.
• Karczag Vilmos: Jókai a Hortobágyon. Debreczeni Ellenőr, 1889. május 23.; Nemzet, 1889. május 24.
• Mikszáth Kálmán: Jókai Mór élete és kora I-II. Akadémiai, Budapest, 1960.
• Móricz Pál: Jókai a Hortobágyon. Budapesti Hírlap, 1911. június 4.  
• Móricz Pál: Egy Jókai ereklye-kép. A költőkirály a hortobágyi pásztorok között. Uj Idők, 1915. Karácsony (1916/1), 24–25.
• Móricz Pál: Hortobágyi legendák. Elbeszélések, rajzok, történetek a puszta XIX. századbeli multjából. Városi Nyomda, Debrecen, 1927.
• Oláh Gábor: Jókai és Debrecen. Irodalomtörténeti Közlemények, 1906. 2. 132–151.
• Szép Ernő: Öreg Rimóczy. In A Hortobágy. Singer és Wolfner, Budapest, 1930.
• A Hortobágyon megjelent vendégek bejegyzési könyve 1886–1895. DM Történeti Tár, Szap.1909.533; Hortobágyi vendégkönyv 1897–1917. DM Történeti Tár, I.1917.653