KÉPTÖRTÉNETEK A FOTÓTÁRBÓL

Szerző: Szabó Anna Viola

Kép: Fidrus testvérek (EF_2024.1.3.6–14; 2024.1.5.1–9), Horváth István (EF_2019.220.1), Benkő László (FAd_19093)
Digitális utómunka: Lukács Tihamér

Az idén június 22-én megünnepelt Úrnapja alkalmából ismét elővettük a tavaly bemutatott Fidrus család fényképlemezeit, amelyek legkorábbi és legkésőbbi darabjai is debreceni körmeneteket örökítenek meg, s melléjük tettük a Fotótár néhány korábbi felvételét. A fényképek nem pusztán egyházi és liturgikus, de várostörténeti szempontból is érdekesek.

A pünkösdi ünnepkör utolsó napja, a húsvétra következő hatvanadik nap, a pünkösd utáni tizedik nap, a Szentháromság vasárnapját követő csütörtök, vagyis Úrnapja a kereszténység számára a középkor óta az Oltáriszentség ünnepe: a szentmise áldozatának idején a kenyér és a bor színe alatt Jézus Krisztus valóságosan és lényegileg jelenvaló testéé és véréé. Az átlényegülés a keresztény vallás olyan ősi és központi eleme, amelyre még Luther is szentségként tekintett és akként őrzött meg – éppen ez vezetett radikális szakításhoz kezdetben csak közte és a helvét reformátusok, majd a lutheránus és a kálvinista felekezet között –, látványos ünneplését azonban ő sem szorgalmazta. Az Oltáriszentség dicsőítésére rendelt nap ezért a protestáns egyházszakadás óta csak a katolikus felekezet hívei számára ünnep, amelynek időpontját és liturgiáját IV. Orbán pápa 1264-ben kelt rendelete állapította meg.

Az úrnapi liturgia legfontosabb eleme a reggeli szentmise után a települést, a városrészt vagy a templomot körüljáró ünnepélyes, éneklő körmenet, amelynek során baldachin/umbellátum/szuperlát alatt papi segédlettel hordozzák körbe Krisztus testét, a monstranciába zárt Oltáriszentséget. A körmenetnek mindig négy, a világtájakat jelképező állomása van sátor-oltárokkal, amelyek mindegyikénél megállva, vonatkozó evangéliumi szakaszok és könyörgések hangzanak el, amit áldásosztás követ a település minden irányába. A pünkösdi ünnepkör többi szokásához hasonlóan az úrnapi körmenetnek is fontos eleme a tavaszi virágok, zöld növények használata: a menet útját hagyományosan virágszirom- és fűszőnyeg borítja, a négy sátrat zöld ágakkal, lombokkal díszítik, amelyeket, szenteltek lévén, a szertartás után a hívek rontásűzőként, védelmezőként hazavisznek. 

Magyarországon már a 13. század végén ünnepelték Úrnapját, amelynek első említései is látványos, karneváli pompájú ünnepségről számolnak be, amihez kezdettől szervesen hozzátartozott a katonazenekari kíséret, a hangos zene, dobolás és díszlövés. Az ellenreformáció kezdetekor a tridenti zsinat ki is mondta, hogy mindez a pompa és ragyogás, a győzedelmes igazság diadalmenete és örömünnepe szükséges ahhoz, hogy visszatérítsék a katolikus egyházhoz az eltévedt bárányokat.

Debrecenben az első feljegyzett adatok az Úrnapja megünnepléséről 18. századiak, a katolikusok 1715-ben történt visszatérése utáni időből valók, noha évszázadokkal korábban, a reformáció felvétele előtt is kellett hasonló körmeneteknek lenniük. Akkorra azonban a reformátussá lett, puritán város lakossága annyira elszokott az ünnepélyesség e külsődleges formájától, hogy feltétlenül valami varázslatot látott benne, a körülhordozott fényes monstranciának csodatévő, védelmező erőt tulajdonított. A városi tanács azonban éppen annak látta mindezt, ami volt: látványos katolikus térfoglalásnak. Az említések ugyanis mind az állam által támogatott katolikus követelések és a város és vallása autonómiáját védeni próbáló magisztrátus harcának példáiként maradtak fent. A reformáció óta először 1717-ben átengedett, „az olyat nem látott község csudálkozásával” kísért zajos pócsi processzió után két évvel tesznek említést a feljegyzések a vélhetően a Szent Anna utca körüli utcákban vonuló úrnapi körmenetről, de 1724-ben Csáky bíboros már a piactéren, a templom előtt tartott e napon prédikációt, 1739-ben pedig (a törökök feletti aktuális császári győzelem ürügyén) a váradi püspök a református templom harangjait is meg akarta húzatni Úrnapján, ami azonban éppúgy sikertelen maradt, mint az elöljáróság vagy a céhek részvételre való kötelezése. 1740-ben a pestisjárvány megszűnése utáni hálaadással kapcsolódott össze a katolikus diadalmenetként értelmezett, a városon áthaladó úrnapi processzió, amelyen a váradi püspök hívására csillogó nemesi és papi díszruhákban vonultak fel a bihari rendek és egyházi méltóságok. Jóllehet, a tényleges katolikus terjeszkedés (templom, szerzetesrendek, iskolák, ispotály, szenátori székek, házhelyek) mellett mindez csak a lakosság meggyőzésére, elkápráztatására irányuló gesztus volt, tömegeket nem mozgathatott, tekintve a katolikusok városbeli számát, amely még a 18. század végén is alig volt 3%. Létszámuk a 19. század elejétől, a helybeli keresztelések mellett a betelepülések növekedésével kezdett lassanként emelkedni, s ezzel párhuzamosan a körmenetek évente ismétlődő látványa is megszokottá vált. Az 1819-es és 1824-es beszámoló szerint zavartalanul és a „szokott fényes pompával” ülhették meg Úrnapját a debreceni katolikusok, magas papi méltóságok részvételével, „az ünneplésnek díszesíttésére” pedig „ki állott Nemes Duka gyalog Regementnek egy százada ’s mind a’ Mise részeire, mind az áldásokra salvékat lőtt”.

Az úrnapi koreográfiát illetően, a körmenettel igyekeztek minél nagyobb területet körülfogni, mintegy birtokba venni, legalább képletesen az egyház kebelére ölelni, illetve minél több ember szeme előtt elvonulni, így a menet bizonyára már a kezdetektől a Piac utcán, a város közepén haladt. Bizonyos értelemben az utca középső szakasza valóban katolikus negyed volt, hiszen itt álltak a város idegen származású, többnyire katolikus vallású, betelepült kereskedőinek házai és üzletei. Ismeretes, hogy a Rickl család maga állította fel a négy oltár egyikét háza kapualjában, hogy az áldásból a ház és lakói csakúgy, mint az üzletmenet, közvetlenül részesüljenek a következő évre. A menet külsőségei egyebekben épp olyanok lehettek, mint bárhol máshol.

„A körmenet útjában eső utczák füvel voltak bevonva s zöld gajjal díszítve. A postaház épülete előtt [a Piac utcán] disz-katonaság volt felállítva, mely a menet elvonulásakor tisztelgett. A menetben is egy disz-század vett részt, a fényes és nagy közönséggel együtt. Időnként az önkéntes tűzoltó-egylet zenekara játszott. Végül a közönség a templomba vonult, hol az áhitatos ünnepély véget ért”

– olvashatjuk például 1878-ban.

A katolikus terjeszkedés az ultramontán irányzat megerősödésével a 19. század végén új lendületet kapott, s ekkorra a társadalmi bázisa is megnőtt annyira, hogy a reformátusok ismét fenyegetve érezhették magukat – nem függetlenül a katolicizmust államvallásként tételező uralkodói akarattól. Az 1890-es évektől mind több híradás számol be az egyre nagyobb tömegeket megmozgató, látványos felvonulásokkal zajló katolikus ünnepélyekről, mintegy társadalmi térfoglalásról, amelynek legfőbb szervezője Wolafka plébános – míg végül a református egyház a „külső vallásosság” hasonló módszereihez kénytelen nyúlni a város tereinek szimbolikus visszafoglalása érdekében. Ezért kezdik ekkortól nagytemplomi istentisztelettel, tanítási szünettel, iskolai ünnepéllyel, koszorúzással és Piac utcai felvonulással ünnepelni a reformáció emléknapját.

1906-ban arról szólt a panasz, hogy „a magyar képviselőház, először mióta fennáll”, küldöttséggel vett részt a hivatalos úrnapi körmeneten a budai várban, amely ellen az egyházkerületi gyűlésen, a vallásfelekezetek közötti egyenlőség felrúgásaként értékelve a gesztust, a reformátusok felháborodottan tiltakoztak.

1917-ben azonban Úrnapját, miként 1891-ben Szent István napjával is megtörtént, felvették a munkaszünettel járó nemzeti ünnepek sorába (míg a reformáció emléknapját nem). Az augusztusi ünneppel lassanként megbarátkoztak a reformátusok, hisz István nemcsak katolikus szent, hanem az első koronás magyar király (még ha az az elöljáró, aki reformátusként megjelenik a misén, „igazi protestáns öntudat dolgában gazdagnak éppen nem mondható” is). Az Úrnapja azonban kizárólagosan a katolikus egyház és hívei ünnepe lévén, ráadásul a „reformátusokkal szemben egyenesen agresszív ünnepe”, a katolikus vallás és egyház „ma is kétségtelenül meglevő uralkodó voltának valóságos kinyomata és mutatója”, a református körök határozottan felléptek az ellen, hogy bármely állami méltóságnak hivatali vagy illendőségi kötelessége legyen az úrnapi processzión való részvétel. A felháborodás azt követően tetőzött, hogy az erre az évre tervezett, békéért imádkozó, „országos” úrnapi körmenetre a kormánytagok, a főméltóságok, a képviselőház, a kúria, a bíróságok elnökei, tábornokok, törzstisztek, hatóságok képviselői mind hivatalosak voltak, felekezettől függetlenül. Az 1920-as években Debrecenben, ha a menetben részt venni nem is volt kötelező, arra azért felszólították „a körmenet útvonalában lakó polgártársainkat”, hogy üzleteiket zárják be, és „ablakaikat virággal, szőnyeggel feldíszíteni szíveskedjenek”.

Körmenet 1917-ben

A katolikus Fidrus testvérek éppen 1917. június 7-én örökítették meg először a körmenetet Debrecenben (s képeikből legalább két nagyítást a Szent Anna plébániának ajándékoztak, mint az publikációkból ismeretes). Akár a fönt idézettek miatti tiltakozásul, akár a háborús politikai események, harctéri jelentések és a távolodni látszó békekötésről szóló beszámolók sokasága miatt, ebben az évben a helyi lapok nem tudósítottak a körmenetről, aznap csak a moziműsor említi, hogy ünnepnap van, mert a ráérő idő megengedi, hogy az Apollóban Max Reinhardt német rendező egy műsorban adott két művészi filmjének több mint kétórás játékidejét is végigülje a néző, akinek ezt a mozi színpadán előadott színészi prológ, graciózus táncbetét és a lágy zenei aláfestés tette könnyebbé. Mást is választhatott azonban, aki már túl volt az Egy nászéjszaka története és a Boldogok szigete tapasztalatán, mert az Urániában Egy viharos élet címmel négyfelvonásos amerikai bűnügyi dráma volt műsoron – nemigen zavartatva sem az öldöklés, sem a béke istenétől. A következő évi tudósítás azonban rögzíti az úrnapi körmenet útvonalát is, amelyről feltehetjük, hogy ekkor már évszázados gyakorlatot követett.

„A katholikus templomtól kezdődően a Szent Anna-utca, a Piac-utcának a Kossuth-utcáig terjedő része, a Kossuth-utca a Batthyány utcáig, és a Batthyány-utca friss fűvel volt behintve, zöld gallyakkal díszítve. Ez úton haladt az impozáns tömegű körmenet, amelynek közepén baldachin alatt Gróh Ferenc praelatus vitte az oltáriszentséget. A mennyezet előtt és után a 75. gyalogezred egyik menetszázadából alakított szakasz haladt díszőrségül, amely az útközben felállított oltárok előtt dísztüzet adott. Menetközben a katonai zenekar játszott. A templomban Gróh Ferenc praelatus fényes papi segédlettel istentiszteletet tartott.”

A négy oltár a menet által bejárt négy utcán, a négy égtájnak megfelelően volt felállítva.

Fidrusék 1917-ben készült nyolc képén a Batthyány utcán a templomhoz visszafelé tartó menetet láthatjuk. A Kossuth utcáról érkezőket két díszegyenruhás lovasrendőr vezeti a fűvel vastagon behintett, tölgyfalombokkal szegélyezett, szűk utcán, mögöttük a zászlóvivők illetve az iskolanővérek kísérte gyerekek hada, velük szemben az utca kíváncsi lakói.

A 3. számú ház kapujában izgatott szobalányok, zöldágat gyűjtő kiscselédek állnak, matrózruhás, nagykalapos iskolásfiúk, türelmetlen gyermekek csipkegalléros anyjuk kezén, az utca két oldalán polgárok és parasztok együtt, békében álldogálnak – az esemény sem fenyegetőnek, sem a városlakók ellenére valónak nem tűnik.

A baldachint karinges kispapok és a menetszázad katonái, az egyházközség kirendelt zászlóvivői és előéneklői kísérik, de a hitüket és az egyházhoz tartozásukat belülről fakadóan megélő, bibliás, rózsafüzért mormoló, ünneplő kötényes-fejkendős asszonyok, foltozott ruhás vagy éppen öltönyös fiúcskák és fehérbe öltözött porcelánbabák is egyenlő tagjai a vonuló tömegnek – még ha a képekből olybá tűnik is, mintha a tömeget sokkal inkább a szegényebb néposztály, mintsem az úri társadalom tagjai alkotnák, és sokkal inkább spontán, népi ünnepély lenne ez még, mintsem szervezett. A fényképész maga is a vallásos tömeg része, nem külső megfigyelője, de a felé forduló értetlen vagy ijedt arcokat látva annak vélhetően egyetlen és szokatlan megörökítője – ennek a közvetlenségnek köszönhető a képek dinamikája.

Az esemény rögzítése mellett a képsor nem mellékes értéke, hogy még hiánytalannak ábrázolja a Batthyány utca ritkán fényképezett páratlan oldali házsorát: a sarki Simonffy-ház után következő szecessziós díszű polgárházat (megörökítve egyúttal szemben a 10. szám alatti kávémérés és házikosztot adó kifőzde cégérét), az 5-7-9-11. szám eklektikus polgárházait s a 13. szám egyemeletes házát (amelyet később visszabontottak földszintesre), benne a Miskolczi Kristály vegytisztító, ruhafestő és gőzmosógyár gyűjtőtelepével. Ha a fényképész még kissé hátrébb lép, a következő képére rákerült volna a 15. számú ház is, az egykori színházépület bejárata, s esetleg a sarki bérház helyén álló házikók is.

Ünneplés az 1940-es években

Az első világháború után a megcsonkított ország sebeire a régi dicsőséget s a regnum Marianum egységét flastromul kínáló politika törekvéseiből egyenesen következett a katolicizmus állami megerősödése: a két háború közt kibontakozó „keresztény kurzus” évi 16 hivatalos ünnepnapja március 15-e kivételével mind katolikus eredetű volt, köztük öt Mária-ünneppel (négy Boldogasszony és a Szeplőtelen fogantatás napja) és az Úrnapjával. Számos katolikus lelkiségi és társadalmi mozgalom, szövetség, egylet és társulat alakult a korszakban, eucharisztikus kongresszusok, evangelizációs tömeggyűlések és színpadi misztériumjátékok követték egymást, az állami, politikai megmozdulásokat a keresztény szimbolika keretezte, a vallásos rendezvényeken való megjelenés kötelező társasági esemény lett, az egyházi vezetők egyre nagyobb befolyással bírtak, a körmenetek liturgikus szabályozottsága pedig a menetbe delegált egyesületi képviselők szigorú beosztásával tetéződött, a tömegszervezés igyekezetében szinte elveszítve szem elől az eredeti, hitvalló célt.

Az 1930-as években öt-hatezer ember vett részt a debreceni úrnapi körmeneten. 1932-ben a lovasrendőröket követő „végeláthatatlan menetet” a hagyomány szerint a gyermekek vezették, „akik között megkapó látványt nyújtott a Svetits-intézet elemistáinak festői szépségű, magyar ruhás csoportja”. Az összes debreceni középiskola katolikus vallású diákjai és „a Svetits leánynevelő intézet több mint ezer főnyi növendékserege következett ezután; a Szűz Máriás lobogó kékselyem szalagjait fehérruhás kisleányok tartották.” A Bocskai hajdúezred zenekara és díszszázada léptetett utánuk, majd a „Mária Társulat, Szent Ferenc Harmadrendje, Szociális Misszió Társulat, Árpádházi Boldog Margit Leányclub, az Urinők, Urak és Férfiak Kongregációi, a Szent Erzsébet Egyesület, Svetits Diákszövetség, Piarista Diákszövetség, Katholikus Legényegylet, Katholikus Népszövetség, Egyetemi Ifjak Szent László Köre, Szent József Kongregáció” tagjai vonultak fel, s a papságon kívül jelen voltak a katonatiszti, rendőrtiszti és világi előkelőségek, az egyházközségi képviselők, az egyháztanács és iskolaszék tagjai is. 1936-ban a gimnázium udvarán gyülekeznek az egyesületek tagjai a cserkészek táblái alá, s onnan fejlődik ki a népes menet. Az 1940-es években a hívek száma akkora, hogy Úrnapja reggelén a templom szűk befogadóképességére tekintettel tábori szentmisét tartanak a piarista gimnázium és a Svetits intézet udvarán is; 1943-ban a körmenet az egész várost végigjárja a Nagyerdőig; 1947-ben tízezernyi ember vonul az utcákon.

Fidrus József 1942-ben és ’43-ban a örökítette meg újra a debreceni körmenetet (az 1920-as és 30-as években olykor a budai várban vonuló körmeneteken is fényképezett), már nem üveglemezre, hanem színes diára, s a színek megfakultan is szokatlan elevenséget kölcsönöznek a korszakhoz kötődő képi emlékezetnek. A tavasz kékje és zöldje, a napsütésben megszínesedett cégtáblák, plakátok, házak, ruhák, az utcai élet élénk látványa segít átlépni az idő távolságát és átélhetővé tenni az 1940-es évek – a jelentől sokban nem is különböző – közegét. Az itt kéknek, rózsaszínnek (a Szűzanya illetve az öröm színének), arannyal hímzett bézsnek és nemzeti színűnek látszó díszmagyar öltözet a kor általános női ünneplőruhája, a meghatározott viseletdarabokon túl láthatóan kötetlen szabásmintával (amelyeket lehet, hogy saját maguknak készítettek a lányok a katolikus ipari leányközépiskolában); az elsőáldozó kislányok esetében ugyanez egységesen fehér s párta helyett koszorú és fátyol egészíti ki. Látható a képeken az is, hogy a menetet még élénk közönségérdeklődés kíséri – fürtökben az ablakokban, sorfalat állva vagy kisszékeken ülve a járdaszélen, akárcsak később a Virágkarneválon – de az utcák feldíszítése, fűvel való behintése ekkorra már elmaradt, legfeljebb a kislányok szórnak még kosárkáikból virágszirmokat. Az 1942-ben született hírlapi beszámoló pontosan festi le a látványt és a korhangulatot.

A mise alatt a Szent Anna templom előtt vigyázzban álló díszszázad „magyar szíveket dobogtató, magyar büszkeséget nyújtó látvány”.

„A templom tömve, a piros posztós padokban magas rangú katonák, feketébe öltözött világi előkelőségek. És ezernyi ájtatos hivő, fejkendős öreg néni, kopasz öregúr, sudár leány és barnára sült arcú fiatal legény. Mindenki térdre borul az Úr előtt, aki a Szentségben köztünk maradt… Az Úr dicsőségét nem elég csak a templomban hirdetni. Megindul az ünnepi körmenet. Elől földből alig kilátszó csöppségek, gyors léptű gyerekhad, elemisták. Utánuk magyar ruhás leányok vitte templomi zászló, majd megint iskolások, leányok, fiúk. Fehér ruhás leányok Mária szobrát viszik s utánuk áhítatot és tiszteletet sugárzó öregek lámpással a kezükben, énekszóval ajkukon… Döng a föld a díszszázad lassú ütemű, határozott, kemény léptei alatt. Utánuk ismét fehér ruhás leánykák, mint valóságos kis angyalkák, úgy hintik a virágot az utánuk jövő Oltáriszentség elé. Csengettyűszó, karinges papok, ministránsok hada jelzi, hogy a baldachin alatt jön az Úr. Az ősz Lindenberger János prépost-plébános, kanonok hordozza körül a szentséget. Térdet hajt mindenki. Az Úr pedig körüljár a némává vált városon és áldásra emeli kezét.”

A tudósítás kitér a magánszemélyek által díszített oltárokra is, melyeknél megállva a Szent László dalegylet és a MÁV Egyetértés dalegyletének tagjai énekeltek, s melyek közül „különösen megkapó képet nyújtott a pénzügyi palota előcsarnokában felállított oltár, amelynek díszítői … az oltár fölött virágokból kiképzett gyönyörű magyar címerrel nyújtottak bizonyságot pompás ízlésükről, mintegy szimbolizálva a vallásos és hazafias érzés egybekapcsolódását.”

Úrnapját 1911-ben X. Pius pápa törölte a kötelező egyházi ünnepek közül, s engedélyezte, hogy a körmenetet csütörtökről vasárnapra helyezzék át, de Magyarországon külön pápai engedéllyel ennek napja továbbra is csütörtök maradt, egészen 1951-ig, amikor a többi egyházi ünneppel együtt Úrnapja is megszűnt munkaszüneti nap lenni (bár egy darabig iskolaszüneti napnak még megmaradt). Az így kényszerűen vasárnapra tolódott körmenetet azonban ekkor már csak a templom közvetlen szakrális terében lehetett megtartani, egészen a rendszerváltozásig. Az 1989-ben ismét szabad ég alatt megrendezhető körmenet akkortól megváltozott útvonalon, a templomtól a másik irányba indulva, a Sumen – Tímár – Varga utcát körbejárva halad, de mindinkább az egyházi intézmények és a hívek szűk körének ünnepeként.

---

Felhasznált irodalom:

• Balogh István: A rendi állam várospolitikája (A katolikus klérus és a város). In: Rácz István (szerk.): Debrecen története (1693–1849). Debrecen, 1981. 91–215. (142–146.)
• Br. Bánffy Dezső elnöki megnyitó beszéde. Elmondotta az erdélyi egyházkerületnek f. hó 9-én megnyitott közgyűlésén. Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1907. november 17. 721–725.
• Fazakas Gergely Tamás: Emlékezet és térhasználat. Nemzeti és felekezeti ünneplés Debrecenben a 19. század második felében. Debrecen, 2022
• Orosz István – Papp Klára (szerk.): Katolikus újjászületés Debrecenben. Debrecen, 2015
• Református: Új nemzeti ünnepek. Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917. június 10. 263–265.
• Sári Zsolt: Egy ünnep mindennapjai. Adalékok a magyarországi úrnapi kultusz néprajzához. Debrecen, 2000
• Szűcs István: Szabad Királyi Debrecen város történelme III. Debrecen, 1872
• Takáts József (szerk.): Katolikusok Debrecenben 1715–2015. Debrecen, 2015 (Fidrus József két fényképe – név nélkül – a 627. oldalon publikálva.)
  
  Tudósítások az úrnapi körmenetről:
  • Hazai és Külföldi Tudósítások, 1819. június 26., 1824. június 30.
  • Debreczen, 1878. június 22.
  • Pesti Napló, 1917. június 7.
  • Debreczeni Független Ujság, 1917. június 6–7., 1918. május 31.
  • Egyetértés, 1921. május 26., 1922. június 14.
  • Debreczeni Ujság, 1930. június 21., 1932. május 29.
  • Debreczeni Független Ujság, 1936. június 11.
  • Debreczen, 1942. június 4., 6., 9.
  • Debreczen, 1947. június 7.
  • Hajdú-bihari Napló, 1989. június 8. (képekkel), 1998. június 18.

---

A református–katolikus együttélés tanulmányozására ajánljuk olvasóink figyelmébe „Egy az Úr, egy a hit” című, tavalyi kiállításunk katalógusát!