Szerző: Szabó Anna Viola

A Parasztbolt bezárásának, az épület eladásának minap megjelent hírét blogunkon Nyul Imre helytörténetkutató írásával kommentáltuk az Aczél Géza főépítész által tervezett épület történetéről. Nem csak a hozzászólókban merült fel ugyanakkor, hogy a bolt veszélybe került berendezéséről is szólnunk kellene: ennek járunk a következőkben utána.

A Dégenfeld téri ház utolsó tulajdonosai a második világháború előtt, amint arra Nyul Imre is utal, a Lindenfeld testvérek voltak: a földszinti üzlethelyiségben először Lindenfeld J. (Jakab) Jenő, majd Lindenfeld Lajos és sógora, Schwartz Samu vezetett vegyeskereskedést, illetve az utóbbiak már inkább „rövid-, kötött-, szövött-, kézmű-, kendő-, csipke- és norinbergi áruk nagykereskedését”, tekintettel arra, hogy 1927-ben a Debreceni Textilművek Rt. (a Szalag- és Zsinórgyár elődje) főrészvényesei lettek. 1944-ben azonban a népes Lindenfeld család minden tagját elhurcolták és megölték. A háború után néhány évig különböző bérlők kezén volt a bolt, majd államosították, a Lindenfeld és Schwartz nevet levésték a már korábban átalakított homlokzatról, és 1954. augusztus 12-én megnyílt benne a Debrecen és Vidéke Körzeti Földművesszövetkezet „mintegy 100.000 forintos beruházással korszerűen berendezett és felszerelt mezőgazdasági szaküzlete”, ahol ezután „a termelőszövetkezetek, egyénileg dolgozó parasztok nagy választékban vásárolhatnak mezőgazdasági kisgépeket, alkatrészeket, szerszámokat, szekereket, zsák és kötélárut, méhészeti cikkeket, műtrágyát, növényvédőszereket és egyéb iparcikkeket.”

Az üzlet a mai napig zavartalanul működik, még ha forgalma el is marad az 1950-60-as évekétől, amikor naponta mintegy ezer ember fordult meg itt, s a szinte nagybani elosztóként funkcionáló bolthoz érkező munkagépek és pótkocsis teherautók megbénították a téren a parkolást és a közlekedést.

Erre az időre, az 1960-as évek elejére érkezett el a város oda, hogy szinte minden, a háború okozta tájsebet begyógyított, immár nem éktelenítették romok, gödrök és lehúzott redőnyök az utcákat – sor kerülhetett a régi üzletek felújítására, a műemlékvédelemre is. Az első 12 emléktáblát 1958-ban helyezték el, köztük volt a régi Sesztina vaskereskedés épülete is a Piac utca 23. szám alatt, amelyben továbbra is vasedény bolt működött, 1949 óta azonban már állami tulajdonban. Műemléknek ugyanakkor, úgy tűnik, csak magát a Vecsey Imre által tervezett-épített házat tartották, a berendezését nem, mert 1971-ben így panaszkodik a Kolónia egykori kereskedője, a szabadságtelepi lokálpatrióta Vojth Zoltán (aki a kidobott berendezés egyes darabjait meg is menthette a Járműjavító helytörténeti gyűjteménye számára, bár ezek mibenléte és holléte ma már kérdéses):

„Debrecen utolsó patinás múltú üzlete, melyet Sesztina János, a kor szokásainak megfelelően külföldi vándorútjáról visszatérve 1819- ben alapított (Vasudvar) szerencsésen átvészelte ugyan a történelmi viharokat, de másfél százados korabeli berendezése az üzlet korszerűsítésének áldozata lett. Sajnálhatjuk, hogy a műemléknek számító berendezésnek csupán egy kis részlete vagy valamelyik hátsó fülke rész — védetté nyilvánítva — nem maradt meg szakmai kuriózumként az utókor számára.”

Az 1950-es évek purizálásának áldozatai lettek a régi kirakatvédő vasajtók is, amelyeket később másolattal pótoltak, és a Sesztina cég alkalmazottainak első világháborús emléktáblája, amely a bolt régi dolgozói jóvoltából az 1966-ban alakult Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum gyűjteményébe került.

A boltot 1982-ben ismét korszerűsítették, „a város főutcáján levő patinás, műemlék jellegű épületben korabeli fotók és dokumentumok felhasználásával, a régi debreceni vaskereskedés múltjának megőrzésére törekedve alakították át az egykori Sesztina-üzletet. Az áruház eladóterében régi cégérekre emlékeztető táblák segítik a vásárlókat az eligazodásban, jelezvén, hol kaphatók a különféle konyhafelszerelési, lakberendezési tárgyak, a mezőgazdasági kisgépek, a villanymotorok és a hegesztőkészülékek. A Debreceni Ingatlankezelő Vállalat beruházásában mintegy nyolcmillió forintos költséggel felújított épület elkészítéséhez, a bolt felújításához a Vegyesiparcikk-kiskereskedelmi Vállalat hárommillió forinttal járult hozzá; a kivitelezési munkálatokat a Debreceni Építőipari Vállalat és a bútoripari szövetkezet végezte.” Mindez elég sok cég, amelyeknek dokumentációja nem tűnhetett el annyira nyomtalanul, hogy utána ne lehetne nézni, mit is alakítottak át pontosan ekkor.

1966-ban modernizálták a régi Méliusz Könyvkereskedés helyén működő Ady Könyvesboltot is, de a 20. század elején készült, eredeti, népi ihletésű faragott bútorzatot nem dobták ki, hanem beépítették a szemben lévő, bár kisebb alapterületű Csokonai Könyvesboltba a Takarékpénztár épületében, amely 1967-től a bezárásáig, 2008-ig tette azt a legjobb hangulatú debreceni bolttá. Az időközben védetté nyilvánított enteriőr ezután a Déri Múzeumba került, ahol jelenleg részlegesen felújítva a könyvtár bútorzatát alkotja. Mindez például szolgálhat a jelen esetre is.

A Sesztina-bolt ugyanis 1995-ben megszűnt vaskereskedés lenni, helyét a FOTEX lemezboltjának adta át, s a cég a régi üzletberendezést eltávolította a házból. Láttuk fentebb, hogy ez a régi üzlettér akkor legfeljebb 30-40 éves lehetett, a korábbihoz való hasonlatossága, az építészeti térhez való alkalmazkodása és a termékprofil fenntartása miatt mégis sokakban kelthette a megőrzött múlt érzését – amit most a Parasztboltba belépve is érezhetünk. (Ellentétben a Sesztina-házban jelenleg működő IKON étteremmel, amelynek installációja teljesen eltakarja az építészetet.)

„A Piac utcán lévő vasboltot vastag tölgyfa padlójával, gyönyörű berendezésével, polcaival, békebeli hangulatával nagyon szerettem. Sokszor csak azért is bementem, hogy nézzem a boltozatokat, beleszagoljak a padló olajába és a fa szagába, nézzem a mennyezetig futó polcokat. Aztán a 90-es évek közepén egyszer csak bezárták a Sesztina-házbeli üzletet. Amikor kinyitották, valami gagyi CD-bolt lett a helyén, de arra már a kutya sem emlékszik. A patinás berendezést, a gyönyörű, műemléki védelemre jogosan igényt tartó berendezést kidobták. Ki döntötte el? Ki engedélyezte? Hogy merték? Biztos nem debreceniek voltak…”

– írta például Borbély Szilárd emlékezetesen szubjektív Napló-rovatában a Sesztináról.

S tényleg nem, mert a debreceniek vélhetően nem dobták ki a Sesztinának ezt az eredeti replikájaként készült berendezését, nem követték el újra ugyanazt a hibát, mint elődeik. A lemezboltot 1995 novemberében adták át, ezzel egyidejűleg felújítás miatt bezárt a Parasztbolt, amely 1996 januárjában nyitott meg újra – feltehetően a Sesztinából átvitt berendezéssel, amelyet ma is használnak benne. E feltevést nemcsak az időpontok egyezése, de az egykori dolgozók emlékezete is megerősíti, miként a napokban Debrecenben járt Sesztina-leszármazott, Nagybákay Krisztina is a régi Sesztina-bolt berendezését vélte felismerni benne. Az 1982-ben készült fényképen is mintha ez lenne látható. Feltevésünket megerősíthetné vagy cáfolhatná az üzlet egykori vezetője és alkalmazottai, akikkel igyekszünk felvenni a kapcsolatot, illetve olvasóinkat is arra biztatjuk, értesítsenek, ha ismerik őket – de itt is igazak a fentiek, hogy a cég esetleg fellelhető iratanyagában kell a bizonyságot keresni.

Legyen azonban akármikori (az 1960-as vagy 1980-as években készült) a Parasztbolt berendezése, számunkra mégis a szocialista kereskedelemben is megőrződött 19. századot jelenti, egyik utolsó hírmondóját a várost felépítő régi tisztes iparnak és kereskedelemnek, és utolsó lelőhelyét szögnek, drótnak, bádogvödörnek: napi szükségletű holmiknak elérhető helyen. A vevőt a kéznyújtásnyira található áruval kiszolgáló szakemberek bolti rendszere ma már szinte kuriózum, pedig mennyivel egyszerűbb kérni, mint órákig keresni a kellő méretű csavaralátétet. Ha a bolt itt nem maradhat (de miért nem?), egy az egyben vinném át egy másik belvárosi üzlethelyiségbe, polcostól, fiókostól, üvegkalickástól, dolgozóstól. Miért ne őrizhetnénk és használhatnánk tovább, amit számunkra is megőrzött, áthozott valaki az időn? Miért hagyjuk, hogy a város fölegye önmagát?

---

Felhasznált irodalom:

• Gonda Moshe Élijáhu: A debreceni zsidók száz éve. A mártírhalált halt debreceni és környékbeli zsidók emlékére. Tel-Aviv, 1967. Elérhető: Arcanum
• Nagybákay Antal Zelmos: Részletek a debreceni „Vasudvar” történetéből. A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1991. Debrecen, 1993. 167–173.
• Soós László: A Debreceni Textilművek elődvállalatainak története (1907–1948). A Hajdú-Bihar megyei Levéltár évkönyve 4. (1977) Debrecen, 1977. 39–53.
• A Vojth Zoltán-cég számlái a MKVM gyűjteményében

Valamint a Hajdú-bihari Naplóban megjelent híradások (időrendben):

• Mezőgazdasági szaküzlet nyílik Debrecenben. (Néplap) 1954. augusztus 12.
• Balassa Sándor: Emléktáblával jelölik meg Debrecen építészeti műemlékeit. 1958. június 25.
• Nyalka Tibor: Vizsgálják felül a debreceni Tóthfalusi téri parkírozási lehetőségeket. 1965. április 30.
• V. M.: Folyamatosan érkeznek majd a méhész szerszámok, kaptárok. 1966. március 19.
• Megnyílt a felújított Ady Endre könyvesbolt Debrecenben. 1967. február 1.
• Április 6-án nyílik meg újra a Csokonai Könyvesbolt. 1967. április 3.
• Magyari Vilmos: Hat méter számokból. Látogatás egy könyvesboltban. 1967. április 23.
• T. B.: Korszerűsített vas-műszaki áruház Debrecenben. 1982. november 3.
• Szűcs Ernő: Debrecen és az I. világháború (12). Debrecen a világháború idején. Eltűnt és megmentett emléktáblák. 1989. augusztus 19.
• Vízcsap helyett hanglemez. 1995. november 13.
• A Debreceni ÁFÉSZ tájékoztatja tisztelt vásárlóit… 1996. január 16. (hirdetés)
• J. A.: Sorra bezárnak a lemezboltok. 2001. június 26.
• Borbély Szilárd: A régi Sesztina. 2004. december 15.