Interjú Szöllősy Judit műfordítóval

Szerző: Pótor Barnabás

Szöllősy Judit műfordító Esterházy Péter, Lázár Ervin, Örkény István, Ady Endre, Csáth Géza és még számos nagyszerű magyar szerző mellett Tar Sándor több művét is lefordított angolra. A mi utcánk 2015-ben jelent meg a Contra Mundum Press gondozásában, de Szöllősy Judit a ’90-es évek elejétől kezdődően számos Tar-szöveget ültetett át angolra, köztük a Szürke galamb egy részletét is. A kiváló fordítóval a 2024. évi Térey Könyvünnepen beszélgettünk, melynek központi hívószava a fordítás volt.

Mielőtt rátérünk arra, hogy milyen körülmények között találkoztál Tar Sándor szövegeivel, szeretném ha mesélnél egy kicsit arról, hogyan lett belőled műfordító, hiszen meglehetősen kalandos történet a tiéd: Győrben születtél, de ’56-ban az Egyesült Államokba vándoroltatok ki a szüleiddel, ahonnan a ’70-es években tértél vissza Magyarországra.

Ez egy nagyon hosszú történet, de igyekszem röviden összefoglalni: New Yorkban éltünk, és a nagymamán felhívott, hogy haza akar utazni Magyarországra, de fél egyedül repülni – én imádtam repülni, úgyhogy szívesen elkísértem. Itt egy filmklubbban megismerkedtem egy úrral, másnap reggel pedig nagyon korán felébredtem – ami gyanús volt, mert nem vagyok koránkelő –, és azt mondtam magamnak ékes angolsággal, hogy „Oh, my God, my life is over…” („Istenem, vége az életemnek…”) Mármint az amerikai életemnek, mert megtaláltam a páromat. Semmit nem tudtam az úrról, csak, hogy van valami köze a filmezéshez. Négyszer találkoztunk, a negyedik alkalommal megkérte a kezemet. Magyarországon dúlt a kommunizmus, én pedig hazamentem, és előadtam ezt a szüleimnek, akik kérdezték, hogy mi a neve az úrnak – Fehér Imrének hívták –, és hogy mivel foglalkozik csak később derült ki, hogy ő rendezte a Bakaruhában című filmet. Aztán Pestre jöttem, és férjhez mentem.

És hogy hogyan jutottam el a fordításhoz? Amikor Magyarországra jöttem, úgy-ahogy beszéltem magyarul, de nem jól, mert otthon angolul kommunikáltunk. Ezért minél gyorsabban és minél szebben meg akartam tanulni magyarul, és arra gondoltam, hogy a legcélravezetőbb módszer az lesz, ha jó magyar írókat olvasok.

A férjem polcán rengeteg könyv volt, az első, amit elolvastam Devecseri Gábor A meztelen istennő és a vak jövendőmondó című műve volt, egy kiváló könyv, amiről akkor nem is gondoltam, hogy el tudom olvasni, de egyedül voltam otthon – Imre a filmgyárban volt –, és mire hazaért, sikerült befejeznem. Ez az irodalom varázsa, ha nagyon jó egy szöveg, akkor visz magával. Szintén ilyen korai olvasmányom Karinthy Micimackó-fordítása, amit Imre ajánlott, amikor influenzásan feküdtem otthon. Így tanultam meg magyarul, illetve így jöttem rá, hogy a remekműveket le kell fordítani, és mivel ekkor még nagyon kevesen voltak Magyarországon, akik jól tudtak angolul, ezért rögtön el tudtam helyezkedni a Corvina Kiadónál angol nyelvű szerkesztőként, illetve több helyről kaptam felkéréseket novellák fordítására is.

Aztán – egyszerűen fogalmazva – a fordítás lett az életem. Múltkor rendet raktam a fiókomban, és találtam 12-14 éves koromban, még az USA-ban írt leckéket: úgy tűnik, hogy ekkor lefordítottam a János vitéz egy részét. Ezt csak azért mondom, mert gyerekkorom óta elbűvöl az irodalom, és ha valami nagyon izgalmasat találok, szeretném, hogy a barátaim is el tudják olvasni angolul és át tudják élni azt az élményt, amit én. A fordítást én ajándékba szánom. Aztán a Columbia Egyetemen, ahová jártam, lefordítottam Ady verseit. Tulajdonképpen dacból, mert a könyvtárban találtam egy angol nyelvű Ady-kötetet, ami borzasztó volt, és úgy voltam vele, hogy ezt nem lehet megtenni Adyval, akinek később lefordítottam a novelláit is (melyekről kevesen tudnak, pedig nagyon izgalmas szövegek). Tar Sándor csak később került képbe: 1991-ben a Magyar PEN Club kért fel, hogy fordítsak le tőle egy novellát, a Zártkert címűt, aminek a fordítása tovább tartott, mint vártam, mert folyton meg kellett állnom a munkában, olyan nagy hatással volt rám a szöveg.

Hogyan kezdtél hozzá A mi utcánk fordításához? Ez a saját döntésed volt, vagy ez is felkérésre született?

Azt megelőzően, 1997-ben ismét kaptam felkérést egy Tar-szöveg fordítására. Akkor még volt a Rádiószínháznak egy angol nyelvű részlege, és megkértek, hogy fordítsam le a Lassú teher alapján készült rádiójátékot.

Nálam a fordítás idegállapot, ha valami nagyon jót olvasok, nem tudok ellenállni a kísértésnek.

Ezért, amikor lefordítottam a Lassú tehert, tudtam, hogy foglalkoznom kell még Tarral. Ekkor már olvastam A mi utcánkat, és eldöntöttem, hogy azt is lefordítom. Közben tisztában voltam vele, hogy hiába készítem el, az angol, amerikai kiadók maguktól nem fognak kapkodni a könyv után, így a részleteit közöltem olyan folyóiratokban, melyekről tudtam, hogy figyelnek rájuk a kiadók. Végül ez nem vált be, de közben Pesten járt az amerikai Contra Mundum Press igazgatója, érdeklődött magyar szerzők iránt, és én a kezébe nyomtam A mi utcánk kéziratát, majd 2015-ben meg is jelent a könyv.

Milyen fordítói attitűddel közelítetted meg Tar Sándor szövegeit, milyen szakmai kihívások elé állított ez a nagyon sajátos szövegvilág?

Az elején azt hittem, hogy könnyű dolgom lesz, aztán rájöttem, hogy tévedtem. A fordítói attitűdöm – ahogy te fogalmaztál – abból állt, hogy mindenáron vissza akartam adni a szövegen keresztül Tar Sándort, mert az ő esetében nem lehet elválasztani a szerzőt a szövegektől, ezek éppen attól ilyen különlegesek, hogy Tar Sándor írta őket. Egy Tar Sándor-mondatot senki más nem írhatna meg. Nem lenne olyan mély, olyan ütős. Tar szövegei rendkívül tömörek, ezért arra törekedtem, hogy ha valamit vissza tudok adni angolul egy három szótagú kifejezéssel egy öt szótagú helyett, akkor előbbit válasszam. Tarnál nagyon erős a szövegtér, az atmoszféra is: azt akartam, hogy az angol olvasót is elragadja a szöveg már az első mondattal, és ne engedje szabadulni az utolsó mondatig. Néha annyira a hatása alá kerültem Tar szövegének én is, hogy abba kellett hagynom a fordítást, mert úgy éreztem, hogy be fog szippantani a könyv világa, és vigyáznom kellett, hogy ez ne történjen meg. Féltem hogy beszippant, aztán csak kereshetnek a barátaim!

A mi utcánk nyitónovellája a Vida bácsi, melynek így hangzik az első mondata: „Az utcában a postást várják.” Amikor hozzákezdtem a fordításhoz, és ezt a nyitómondatot olvastam, azt éreztem, hogy nem tudom megoldani. Pedig mennyire egyszerűnek tűnik, és közben mennyire sok mindent közöl, nem merül ki az értelme pusztán az információközlésben. Ettől zseniális Tar, hogy ebben az első mondatban az egész utcát, az egész kötetet sűríteni tudja. De nem is akarom ezt tovább magyarázni, a csodát és a tehetséget nem lehet megmagyarázni.

Illetve mindemellett Tar kitűnően ismerte a saját környezetét (Debrecent és környékét), valamint remekül tudott karaktereket írni és megszólaltatni – a fordítás során nagyon kellett figyelnem, hogy a rá jellemző, szabad függő beszédet alkalmazó elbeszélésmódot minél hitelesebben tudjam visszaadni.

Három nagyon fontos dolgot mondtál, melyeket én is kifejezetten relevánsnak tartok Tarral kapcsolatban, három sarokkövét említetted az életműnek, ha úgy tetszik: az egyik, hogy az ő szerzői alakja mennyire súlyosan rátelepedik az életműre (nyilvánvalóan elválaszthatatlanul ügynök voltának történetétől); a második az atmoszférateremtés, hogy ezek a szövege tényleg úgy behúzzák az olvasót, hogy utána nagyon nehéz szabadulni tőlük; a harmadik pedig a karakterformálás és a finom elbeszéléstechnikai megoldások jelentősége. Milyen volt ennek a könyvnek – A mi utcánknak – a recepciója az angolszász közegben, mennyire rezonáltak az olvasók, kritikusok ezekre a sok szempontból nagyon közép-kelet-európai történetekre?

Sajnos, szinte teljesen visszhangtalan maradt a kötet… ez, ha úgy vesszük, kicsit az én hibám is, mivel amikor 2014-ben találkoztam a Contra Mundum Press igazgatójával, akkor már 8 éve próbáltam elhelyezni a könyvet egy angol vagy amerikai kiadónál, azonban senki nem akarta kiadni, túl morbidnak, szomorúnak tartották. (Hát ennyit a „keep smiling” kulturájáról.) És akkor végre jött a Contra Mundum, és én nagyon boldog voltam, pedig tudtam, hogy ez egy kis magánkiadó, szóval nem várhatok túl sokat tőle – egy fordítónak kicsit menedzsernek is kell lennie –, tudtam, hogy a jelentősebb kritikusok valószínűleg nem fognak felfigyelni a könyvre. Sajnos így is lett, egy-két helyen írtak róla, de komoly visszhangja nem lett. Ha úgy vesszük, ez az én hibám. Talán várni kellett volna még 5-10-20 évet.

Említetted, hogy egy fordítónak kicsit menedzsernek is kell lennie, és a beszélgetés előtt váltottunk pár emailt arról, hogy Tar Sándor hagyatékában fennmaradt néhány levél tőled is, illetve Tartól is, melyeket neked írt. Az egyik, 1999 elején született levélben megkért téged – egy amerikai kiadó érdeklődött az egyik műve iránt –, hogy mivel ő nem beszél angolul, ezért járj el angol nyelvterületen minden esetleges fordítással, kiadással kapcsolatos ügyében. Ez hogyan alakult végül? Esetleg az ügynökbotrány húzta keresztül ennek a konkrét kötetnek a kiadását?

Én általában először nagyobb kiadókat szoktam megkeresni a lefordított kötetekkel. Tarnak is igyekeztem a legmegfelelőbb kiadót választani, ekkor éppen a new yorki New Directions Kiadónak ajánlottam a könyvét, akik sok külföldi szerzőt adnak ki angolul, de sajnos nem kellett nekik a kézirat.

Amit még említettél: ’99-ben derült ki, hogy Tar Sándor besúgó volt. Nem szeretem ezt a szót, pár nagyon rendes emberre is használják, akik beledöglöttek ebbe, de tény, hogy Tar is az volt. Amikor ez kiderült, írtam neki egy rövid, kézírásos levelet, amire válaszolt is, megköszönte, és érződött, hogy nagyon szégyelli magát, hogy mélyponton van.

Engem azonban a történtek a legkevésbé sem állítottak meg abban, hogy foglalkozzak Tar műveivel, ezt követően is több novellát közöltem A mi utcánkból. Illetve megígértem neki, hogy nem csak a „menedzsere” leszek, hanem amit csak lehet, lefordítok tőle, ezt a mai napig nagyon fontosnak tartom. Nem szeretek össze-vissza kapkodni, szeretek elköteleződni egy-egy szerző mellett, és amit csak tudok, lefordítani tőle. Szóval Tarral kapcsolatban sem adtam fel ezt az elhatározásomat…

de talán a következő kérdésed erre is fog vonatkozni?

Igen, a Szürke galambbal kapcsolatban szerettelek volna kérdezni – teljes egészében lefordítottad ezt a könyvet is?

A teljes fordítás nem készült el, 69 oldalt fordítottam le ebből a nagyon izgalmas „egzisztencialista krimi”-ből. Minél jobb és különlegesebb egy szöveg, annál tovább tart megtalálni azt a hangot, melyen a szöveg érvényesen tud megszólalni egy másik nyelven. Egy komoly szöveg esetében ez akár 4-6 hónap is lehet, és csak ezt követően kezdődhet az érdemi fordítás. Vagyis, ezen a 69 oldalon több hónapot dolgoztam. Hatot, ha jól emlékszem. Különben, a Szürke galamb mellett, három félkész Esterházy is fekszik a fiókomban, egy félkész Kornis Mihály, a Napkönyv, egy félkész Horváth Viktor, a Török tükör.

Különben, alkatilag talán Esterházy Péter szövegei állnak legközelebb hozzám. „Testreszabott” szövegek, kicsit olyanok, mintha magamat fordítanám. Több megbízást adtam vissza, mert nem éreztem affinitást az adott szöveg és így a szerző iránt sem. Nem tudtam volna létrehozni egy autentikus szöveget.

A fordítás során valahogy vissza kell jutni a szövegen keresztül a szerzőhöz, aki a szöveget létrehozta. Amikor Ady-novellákat fordítottam, kaptam egy fekete-fehér fotót Adyról, amit kitettem a számítógépem mellé (egyébként Tar, Esterházy fotóját is kiraktam, amikor őket fordítottam). Amikor elakadok, ránézek a fotóra, és mondom, „Jól van, fiam – mert fiamozom őket –, akkor most légy olyan kedves, mondd meg, hogy mit akarsz”. Nézem, nézem a fotót, és egy idő után beugrik a megoldás, mert előbb-utóbb súg nekem a szerző.

Érintőlegesen utaltál már rá, de arra lennék még kíváncsi, hogy milyen a magyar irodalom fogadtatása, keresettsége az angolszász közegben? Illetve milyen a műfordítók helyzete? Egy, nemrég a Mércén megjelent írás – melynek szerzői Fáber Ágoston és Gulyás Adrienn műfordítók – alapján meglehetősen lesújtó kép alakulhat ki bennünk a műfordítás itthoni helyzetével, megbecsültségével kapcsolatban.

Magam is csodálkozom, hogy milyen népszerű most a magyar irodalom külföldön! A kérdés második felére válaszolva: magyar kiadónak én már nem fordítok angolra, nem is nagyon adnak már ki magyar kiadók angol nyelvű köteteket. Abból sem lehet megélni, ha valaki magyarról idegen nyelvre, külföldre fordít, de aki magyarra fordít, az végképp nem tud megélni a fordításból, tulajdonképpen évtizedek óta változatlanok a honoráriumok. Emiatt sajnos a szakma is romlik, sokan otthagyják a fordítást… Ez a szomorú helyzet részben a Kádár-rendszer hagyatékának is köszönhető: a magyar kiadók úgy veszik a fordítást, mintha krumplit vennének. Azt mondják, hogy egy ívre fizetnek 30.000 forintot, de ha jól akarod csinálni és nehéz a szöveg… szóval nem disztingválnak a kiadók az egyszerű és a nehéz szöveg, a közepes és a jó fordítók között sem, és amíg így van, addig tényleg nagyon nagy fokú elköteleződésre van szüksége a fordítónak.

Amikor a Harmonia Cælestist fordítottam – életem nagy ajándéka volt –, otthon ültem a computernél, és ott volt mellettem a takarítónő, akinek akkor 1800 forint órabért fizettem. A könyv megjelenése után, merő kíváncsiságból kiszámoltam, hogy én mennyiért dolgoztam, és kb. 50 forint per óráért. Később tanítottam pár amerikai fiatalt, akik Budapestre jöttek magyar irodalmat hallgatni, fordítók szerettek volna lenni, volt köztük néhány egészen kiváló diák. Később, miután hazautaztak, írtam nekik, kérdeztem, hogy haladnak, mivel foglalkoznak, és mindannyian azt válaszolták, hogy nem tehetik meg, hogy fordítsanak, mert akkor éhen halnának… Úgyhogy ez egy ilyen szakma sajnos… de imádom!

Majdnem kihagytam, de fontos elmondani, hogy egyetemen is tartottál kurzust a fordításról, könyvet is írtál a témában, tehát a fordítóképzésben is részt vettél. Látod azért a reményt, van utánpótlás, van jövője a műfordításnak itthon?

Szerencsére van, nagyon sokan vannak, akik szeretik az irodalmat, és szeretnek fordítani. Én azt szeretem, ha egy szöveg kihívást teremt, amikor az elején elbizonytalankodom, tudok-e egyáltalán magyarul és angolul? És nagyon sokan vannak, akiket – azt gondolom hasonló okokból – szintén érdekel a fordítás, mert ez egy remek játék, nagyszerű szórakozás, ami közben persze nagyon komoly dolog is. Nem csak két nyelven kell tudni, nem árt, ha ismersz még néhány további nyelvet is, ismerni kell két kultúrát, ismerni kell a két kultúra irodalmát, a Bibliától napjainkig.

A beszélgetés elején belekezdtem egy felsorolásba, hogy kiket fordítottál, korántsem volt azonban teljes ez a lista. 2024 nyarán Bartis Attilával közösen vehettétek át A vége című regényéért, illetve annak angol nyelvű fordításáért az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) irodalmi díját, amiért ezúton is szívből gratulálunk. Arra már azt hiszem válaszoltál, hogy ki a legkedvesebb számodra azok közül, akiket fordítottál – Esterházy Péter –, de ki volt az, aki a legnagyobb kihívás elé állított?

Az is Esterházy Péter volt. Illetve Parti-Nagy Lajos. Valakivel összefutottam egyszer, aki kérdezte, „Judy, most min dolgozol?” Én mondtam, hogy Parti-Nagyot fordítok, mire az illető azt mondta, „de hát őt nem lehet lefordítani!” És kijött a számon, hogy „hát éppen azért!” Meggyőződésem, hogy nincs olyan szerző vagy mű, amit ne lehetne lefordítani. Arra jöttem rá az évek során, hogy az igazán jó, összetett, izgalmas szöveg megmondja, hogy mit akar, nekem nem kell tudni, csak fülelni. Van egy pont – mikor a legnehezebb a szöveg –, amikor ha újraolvasom az adott szakaszt, ő megmondja, hogy mit akar. Súg. Inspirál. Ez nálam azt jelenti, hogy csak ülök szépen és várok, és ő megmondja, hogy mit akar, csak tudnom kell kivárni.

Min dolgozol jelenleg, vannak-e közelebbi megjelenések kilátásban?

Egy könyvet kezdtem el írni nemrég: rövid lesz és vicces. A szavak fenomenológiájáról fog szólni, hogy honnan erednek a szavak, mi közük van a szerzőhöz, a szöveghez és az olvasóhoz, illetve, hogy mi köze van mindennek a fordításhoz. Elkezdtem írni egy kantátát is, Esterházy Péter legfontosabb mondatait fűzöm össze, öt hangra. Nem szeretném, ha ezek a mondatok feledésbe merülnének. De Tar Sándor mondatai sem.

---

Szöllősy Judit 1946-ban született Győrben, majd Amerikában nőtt fel és járt egyetemre. 1975 óta él ismét Magyarországon, immár Budapesten. Évekig újságíró (Budapest Week, Budapest Sun) és szerkesztő volt a Corvina Kiadónál. 1980 és 2023 között az ELTE-n tanított fordítást és műfordítást. Hunglish Into English című könyvét a mai napig is egyetemi tankönyvként használják. Adytól Závadáig több tucatnyi magyar szerzőt fordított angolra. Közben két társával színházat alapított (International Merlin Theater). Főbb publikációi között szerepel Esterházy Péter Celestial Harmonies (Harmonia caelestis) és öt további regénye, színdarabja, Nádas Péter Shimmering Details (Világló részletek) című regénye, két kötetnyi egyperces novella Örkény István tollából, és Tar Sándor Our Street (A mi utcánk) című novelláskötete. Jelenleg könyvet ír a szavak eredete és csodálatos életéről. A magyar irodalom angol nyelvű megismertetéséért végzett munkájáért 1996-ban megkapta a PEN Club Ady-díját, majd 2024-ben Bartis Attila The End (A vége) című regénye fordításáért elnyerte az EBRD (Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank) nagydíját.

Pótor Barnabás 1992-ben született Nyíregyházán, Debrecenben él. A Déri Múzeum Irodalmi Gyűjteményének muzeológusa, a Debreceni Egyetem Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskolájának abszolvált PhD-hallgatója, a KULTer.hu felelős szerkesztője.