„ITTHON, A MACSON”, avagy DRAGOTA NATÁLIA SZÍVE

Szerző: varadikatalin | 2024.04.05. | Forráskutatás, Fotótörténet, Társadalomtörténet

Képtörténetek a Fotótárból

(Az írást három részben közöljük)

Szerző: Szabó Anna Viola

Képek: Boczkó Sámuel amatőrfényképész (Déri Múzeum Fotótára, EF_2019.40.1–3), lovag Chylinski György (EF_15077–079P), Gondy és Egey (EF_2019. 50.1, 3–5, 53.6, 44.1; EF_14944P), Goszleth István (EF_2019. 44.1), Tóth István amatőrfényképész (FAd_920–927) Digitális utómunka: Lukács Tihamér

„De minden élet olyan súlytalan, ha már csak mondható. …
Szöveggé válik minden élet nélkül végül a nyelven túlra költöző jelentés.”
(Borbély Szilárd)

A Déri Múzeum frissen megjelent, 2023-as évkönyvében már olvasható Harangi Attila és Váradi Katalin tanulmánya, amely a 19. és 20. században Debrecenben élt Dragota és Boczkó család házépítési dokumentumainak feldolgozásával és a családtörténeti iratanyag bemutatásával a Déri Múzeum Történeti Tárában található hagyatékok széles körű kutathatóságára hívja fel a figyelmet. Az alábbi bejegyzésben arra teszek kísérletet, hogy az említett, részben már publikált és elemzett iratok szorosabb olvasása és más forrásokkal való kiegészítése révén nyert új információk s némi történelmi empátia segítségével megrajzoljam egy másik változatát a Dragota, a Boczkó és a Magoss családot összekötő Dragota Natália (1865–1942) eddig ismert arcképének. Lehetséges-e vajon, a sorsához kissé közelebb hajolva, meglátnunk a valóságos embert, személyes döntései okát s látnunk magát az életet, nem csak a lezajlott eseményeket? Lehetséges-e gazdasági iratokból és fényképekből kihámozni a személyiséget? Végül lehetséges-e őáltala, aki a debreceni úriasszonyok egyike volt csupán, s akit nagy tettek sem érdemesítenek az emlékezetre, de társadalmi pozíciójánál fogva több irat maradt utána, mint kortársai többsége után, jobban megérteni a hosszú 19. század végén élt nők életlehetőségeit? Az újraolvasott életrajz szervezőjeként a család kismacsi tanyáján készült fényképeket használom, azok készítési körülményeiből kiindulva.

I.

„Igazi mintagazdaság”

Az első három képet a tanyáról Boczkó Sámuel debreceni rendőrkapitány, Dragota Natália második férje vette fel 1894-ben. A művelt, széles látókörű, a színház iránt is élénken érdeklődő s azt nemcsak felügyelői minőségében pártoló Boczkó ekkoriban kezdhetett amatőrként fényképezni, bár ebbéli tevékenységét csak a debreceni fényképészek 1896-ban összeírt névjegyzéke tanúsítja; a tanyáról készített felvételeken kívül ennek nincsen egyéb képi nyoma sem. Arra, hogy teljesen autodidakta módon vagy más amatőrök, netán egy fényképészmester segítségével tanult-e fényképezni, szintén nem utal semmilyen konkrét adat. Feltehető viszont a hatása vagy közreműködése lovag Chylinski György fényképésznek, aki Dragota Ignác sógora és komája, Novelly Ede révén néhány éve családtag lett (Novelly testvérének felesége Chylinski anyósának testvére) s aki 1892 tavaszán nyitotta meg műtermét a Piac utcai egykori Dragota kereskedőház udvarán. 1894-től a kapitány már nemcsak hivatalos városi dokumentációs megbízatásokat ad Chylinskinek, de kisfiát is rendre vele fényképezteti le: az albumba kerülő, reprezentációs célú fényképek még sokáig a műtermekben készülnek.

Amatőrnek lenni Roland Barthes szerint nem más, mint a művészet és tudomány területén képesítés és versenyszellem nélkül jelen lenni, megőrizni az élvezetet, az alkotásnak nem hőse lenni, hanem pusztán kellemből, a semmiért, csak úgy megjelenni a mű azonnal végleges formájában, minthogy az amatőr tevékenységéből többnyire teljesen hiányzik a tárgy tulajdonság általi kisajátítása. (Az ennél tudatosabb alkotó valószínűleg nem is amatőr, inkább autodidakta, hiszen a képesítés hiányából nem következik a tehetség és önreflexió hiánya.)

Az említett, s feltehetően önkéntes adatszolgáltatás alapján összeírt névjegyzék nélkül – amely országos kérdőívként rendőrkapitányként hozzá juthatott el először – csupán e három kép alapján Boczkóról sem feltételeznénk fényképészi öntudatot. Amatőrként csinálni azonban bármit, akár fényképezni, annyit tesz, s ezt mondja fent Barthes is, mint magunkhoz ragadni a döntés szabadságát, legyen annak eredménye bármilyen. E három kép is ezt a reflektálatlan véglegességet mutatja fel: a képkészítés puszta lehetőségét kihasználó dokumentáláson túl nincs bennük más alkotói szándék. Az éppen ezért meglehetősen ügyetlen, 8×11 cm méretű, de kétszer akkora, keretdíszes kartonra kasírozott fényképeken a Dragota tanya központi épülete, a „kastély”, az azt övező park, illetve a béresgazda háza és a harangláb látszik, inkább tavasszal, mint ősszel megörökítve. A kastély képén a teraszon, alig kivehetően, de a résztvevő tanú rájegyzése szerint, Dragota Ignác áll két gyermekével, Natáliával és Miklóssal: ők lesznek történetünk hősei.

Mint azt a most és korábban megjelent tanulmányok a hagyaték iratai alapján részletesen ismertetik, Dragota Ignác, az apjától 1860-ban megörökölt, jól menő Piac utcai fűszerüzlet tulajdonosa, a debreceni cívisgazda szemléletét szintén apai örökségként magáévá váltva, kereskedésének és gazdasági ügyleteinek jövedelmét már korán földbirtokokba fektette. A gazdálkodást a kereskedelemnél kényelmesebb bevételi forrásnak, társadalmilag elfogadottabb s talán alkatához is jobban illő életformának érezve, magától a bolttól is megvált alig hatévi, önálló üzletvitel után. Pusztamacsot már az idősebb Dragota Ignác is birtokközpontnak kívánta tenni, az ifjabb Ignác és Miklós nevű testvére pedig (aki korán elhalva, mindenét bátyja leszármazottaira hagyta) még több földet és tanyabirtokot vásároltak fel vagy béreltek a környéken (Macson, Bánkon, Pacon, Ondódon), amíg a birtoktest az 1880-as évek közepére a kellő mértékben jövedelmező, de még kezelhető nagyságot el nem érte. A képen látható kúriaépületet talán még az idősebb Ignác kezdte építeni, de bizonyosan a fiatalabb fejezte be, aki a bolt feladása után, 1870 körül életvitelszerűen ki is költözött ide s itt élt haláláig, felesége pedig özvegyként is. Az 1872-es kataszteri térképen már nemcsak a ház, de a pusztában feltűnően színes virágoskert is jelölve van, vagyis addigra a terület már alaposan kultivált volt.

Miklós, „az úrfi”, 1877-ben itt született, de már Natália is itt nőtt fel, gyerekkorának vadregényes színhelye volt ez az erdők, mezők, szántóföldek között, apja által az aradi vértanúk emlékére ültetett 13 platánfa hűvösében álló ház és kert; 1881-ben innen ment férjhez először, másodjára a lagziját is itt ülték. A jól felszerelt épület, a nagyszámú alkalmazott, a háztáji és a birtok teljes lakást, ellátást, kiszolgálást és jövedelmet biztosított a belőle élőknek, akik ezt tekintették valódi otthonuknak, nem a téli szállásul továbbra is fenntartott, részben bérbe adott városi házakat.

A képek készítésének évét Dragota Natália jegyezte fel a verzókra, még ha esetleg később is, de jó oka volt rá, hogy emlékezzen az időpontra, életének e pillanatnyi nyugvópontjára. Ezen a tavaszon Boczkó Sámuellel alig több mint egy éve házasok s első gyermeküket várják, a 17 éves Miklós ekkor első éves a gazdasági akadémián, az évek óta vesebántalmakkal küzdő, emiatt olykor járni sem képes Dragota Ignác pedig éppen kissé jobban van: elmaradhatatlan katonazubbonyában és csákójában a parkban üldögél. Bár az említettek rajta vannak a képeken, azok mégsem őket ábrázolják, s vélhetően nem csak a fényképész gyakorlatlansága miatt, hanem mert ezen a napsütéses tavaszi délelőttön sokkal fontosabb volt a tanya arcképét megörökíteni. A birtokét, amelyet a fényképek készítője házassága révén a magáénak is mondhatott, hiszen annak csaknem fele Natália öröksége volt, más részét, így a Mester utcai ház haszonélvezetét is, hozományként kapta, s Natália Boczkónak adta át tulajdonainak kezelését. Az ifjú Miklós birtokrésze is csaknem száz holddal nagyobb ekkor az apjáénál. A kastély, a park és a gazdaság fényképe egy munkában, békés jólétben, szerető családban kiteljesítendő élet kezdetén áll tehát, mint annak alapja és szimbóluma.

Az elkövetkező hónapok eseményei azonban megrendítik ezt a biztosnak tűnő alapot. A június 17-én megszülető ifjabb Boczkó Sámuel Miklós öt nap múlva váratlanul meghal, 23-án már el is temetik a családi sírboltba. Augusztus 27-én Dragota Ignác még büszkén vezeti be gazdasági naplójába, hogy „Miklós fiam ezen a napon tette le a vizsgát a Gazdasági Intézetben kint a Pallagon, meglehetős eredménnyel”, s ez alkalomból fényképet is készíttet az úrfiról –

 – ám az apa betegsége egyre inkább elhatalmasodik, s a következő év június 7-én belehal a vesetályog okozta szövődményekbe: ő a kripta következő lakója. Júliusban Miklóst nagykorúsítják és átveszi a birtok irányítását, Natália pedig októberben ismét, ezúttal egészséges fiút szül, és végleg beköltözik a városba. Öt évig még férje Csapó utcai házában élnek, majd áttelepülnek az addig anyja által használt, de az ő 1898 tavaszán bekövetkező halálát követő két évben a Boczkó Sámuel pozíciójához és a kényelmes családi élethez mérten átépíttetett Mester utcai portára. A hangsúly itt fennmarad; addig pedig lássuk, miként jutott el Natália élete erre a pontra.

„Natália kedves leányom”

A Dragota Natáliát leánykorában ábrázoló fényképek, amelyek mindegyike Gondy és Egey debreceni műtermében készült (a beválthoz való hűségükre jellemző, hogy Budapesten járva pedig kizárólag Goszleth fényképészműtermét keresik fel a családtagok), közös jellemzője arckifejezésének már kisgyermekként is állandó szomorúsága. Vonásait nemcsak a fényképészműterem, a portrékészítés megkövetelte fegyelmezettség szedi ráncba, hanem mintha valami benső bánat fátyolozná, amellyel megadja magát sorsának. Önfegyelem is ez persze: az előbukkanó halvány mosolyt mintegy véletlenül rögzítő kép nem kerül be magánalbumába, csak a fényképész regisztere őrizte meg, de mosolyogni soha máskor nem láthatjuk, mint e kamaszkori portrén. (Más portrékkal együtt lásd: Gondy-Egey album) Dragota Natália élettörténetében a viselkedésére utaló jelek a továbbiakban is e mosolyt elnyelő fojtottságra, kifejezésképtelenségre, a szavak hiányára utalnak.

Önmaga szigorú fegyelmezésére igen hamar szüksége is lesz, hiszen szinte gyermek még, 16 éves, amikor 1881 őszén akarata ellen férjhez adják anyja egy távoli rokonához. Érthetetlen szinte, hogy szerető szülei miért érezték kényszerítőnek e minden vonzalom nélkül megkötött, korai frigyet, hiszen sem az anyagi szükség, sem az életkor nem indokolta azt. A jegyesség egy éve alatt a fényképeken a szomorú arc nem változik, de a test az önfeladástól kitelik.

Önmagát talán azzal is győzködhette, hogy a tíz évvel idősebb dr. Major Endre jászárokszállási gyógyszerésszel megkötendő házassággal olyan közegbe kerülhet, amely felidézheti a macsi birtok légkörét. A Debrecen első virilisei között jegyzett Dragota Ignác híresen jó és szíves vendéglátó hírében állt, s a Macson állandó volt a baráti vendégforgalom, a Debrecentől akkor még távolinak tűnő tanyán is élénk kapcsolatot ápolva a várossal s annak vezető polgáraival. Major Endre családja is Jászárokszállás elitjéhez tartozott: az apa, Dragota Ignáchoz hasonlóan, egykori 48-as vitéz, kiskőrösi nemzetőr, a hatvanas években a város főbírója, a városháza építtetője, földbirtokos, hatablakos házzal a főtéren, s végzett gyógyszerészmesterként a helyi patika tulajdonosa, amelyet doktorált fia megörököl, s akinek, házasodási szándéka hírére, saját házat is épít. A kisvárost télen ugyan szinte elzárják a sáros utak a külvilágtól, de bálozni, vásárolni közel esik a főváros, amire szükség is van, hiszen Natália már évek óta ott él, amikor még mindig hírnek számít, ha egy táncmulatság sikeres, ami, a helyi lap szerint, „kivált azért örvendetes, mert remélhetőleg megtörte az elszigeteltség jegét, mely Árokszállás társadalmában eddig megdermesztve tartá az életet. Eddigelé a legtöbb család úgyszólván csak magának élt s azt hiszik, ezután máskép lesz”. Röviddel ezután kaszinó is épül a községben, amelynek elnökéül természetesen idősebb Major Endrét választják. Az együtt bálozó rokoni-baráti körhöz tartoznak a városi elöljárók, a takarékpénztárigazgató és a helyi intelligencia más tagjai mellett a környékbeli ügyvédek és gyógyszerészek közül számosan, az ő nőrokonságuk képezi a következő tíz évben Natália társaságát; legközelebb azonban a férj gyámsága alatt álló unokahúgai vannak, akik a fiatalasszonnyal szinte egyidősek, s akik férjhezmenetelükig, vagyis a házasság szinte teljes ideje alatt velük élnek. A házaspár viszonyának valószínűleg sem ez, sem az nem tesz túl jót, hogy az öreg Major ekkor még ereje teljében van, s ez erősen korlátozza a minden jóba beleszülető, de ezt feleségénél jóval kevesebb önfegyelemmel kezelő fiú önálló cselekvési körét.

– mondja Natália kilenc év múlva, a válóperi tárgyaláson. Bár a válókereset szövegét a tisztázatban az ügyvéd a férj követeléseinek jogosságát is elismerve fogalmazta át, az eredeti kézirat megőrizte Natália kísérleteit házasélete körülményeinek pontos leírására. A szöveg egy olyan fiatal lány képét mutatja, akit a házasság feladatára se fel nem készítettek, se elég érett nem volt ahhoz, hogy azt egyedül megoldja. A férj értetlen és érzéketlen közeledése miatt valószínűleg végig elhálatlan házasság mindkét felet feszültté és elkeseredetté tette, a férj máshol keresett szórakozást és vigaszt, Natália pedig a háztartással igyekezett elfoglalni magát, baromfitenyésztésbe fogott, amerikai csirkéivel még kiállítási díjat is nyert. A felek közti szeretetlenség végül odáig fokozódott, hogy 1890 tavaszán Natália hazaköltözött a szüleihez, szekereken utána küldték minden holmiját, majd önmagán ismét erőszakot téve áttért a református egyházba, hogy végre elválhasson, „hogy férjemtől minél előbb megszabaduljak és ezen anélkül is homokra épített házasságunkat összeomolni lássam”. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy férjének éppígy át kellett térnie a váláshoz, ami a katolikus jászok között megbotránkozást váltott ki; második felesége pedig kedves emberként búcsúzott tőle korai halálakor.) Azt, hogy Natáliának nem a közeggel volt baja, mutatja talán, hogy élete e korszaka tanúinak, ott szerzett barátainak fényképét kis albumában élete végéig megőrizte, velük levelezett, s még a válás után is előfizetett a Jászságra (a Budapesti és a Debreczeni Hírlap mellett), hogy az ottani hírekről első kézből értesüljön. Jászapátiban lakó Erzsike nevű barátnője 1898-ban kelt leveléből mind a levélváltás gyakoriságára, a kapcsolat intenzitására, mind Natália megrögzült magatartásmintáira következtethetünk.

Otthon, a család biztonságában lassan oldódik az idegfeszültsége, visszatér lánykori szórakozásaihoz, felhangolják a kedvéért a zongorát, nyelveket tanul, regényeket olvas, színházba jár, kertészkedik s a baromfinevelést is folytatja (apja feljegyzi, hogy lánya egy saját maga által Árokszálláson nevelt fekete kakast és tyúkot megismert és megvásárolt a debreceni baromfikiállításon; később az is érzékenyen érinti, ha a libáknak fájdalmat okozva „csupa kopaszra tépik a szegény állatokat”.) Apjának is egyre inkább segítségére van az apróbb ügyintézéseknél és adminisztrációkban, de „Ignác apa” is mindent megtesz azért, hogy lányát jobb kedvre derítse: nyaralni küldi Gleichenbergbe, Bécsbe, rengeteg torta, fagylalt, piskóta érkezik Riesz cukrásztól, és apró ajándékokkal is kedveskedik neki. „Nathálka 7 cserép virág meglepetés ünnepre” írja 1891 húsvétján a gazdasági naplóba, de kap Jézuskát, új ruhákat, és új, bordó bársony bútorhuzatot is.

A Dragota tanyán már az előző év óta nagy építkezések zajlanak Tóth Béla építész vezetésével, a gazda az év során százezernyi téglát vettet Zsiga János téglamesterrel a „gazdaság” és a „palota” számára, májustól „Szerdahelyi pictor”, valamint lakatos, asztalos, üveges, bádogos mesterek érkeznek, a tetőre, faszerkezetekre Carbolineumot vásárolnak szigetelésül, a gangot beüvegezik, virágkosarakkal csinosítják, a kertbe filagória épül és üveggömbök kerülnek, talapzatra helyezik a Natália által Bécsben vásárolt Bőségistennő-szobrot, januárban pedig megkötik a biztosítást mind az új épületekre, mind „Ignácz úr bőréért”.

– jegyzi be Natália apja naplójába, amelyet annak betegsége idején ő vezet.

Minden bizonnyal már a válási papírok intézése során, 1890 májusában megismerkedik személyesen is Boczkó rendőrkapitánnyal (hiszen a Debrecen közigazgatásában megkerülhetetlen jelentőségű kapitányt informálisan korábban is ismernie kellett), aki a különélés tényét ekkor maga írta bizonyítvánnyal igazolja, s aki 1892. október 16-án megkéri a kezét, majd 1893. február 20-án feleségül veszi őt, júniusban pedig nászútra utaznak. A házasság rossz ómennel indul, mert az esküvő előtt két héttel Boczkó eltöri a lábát, amely meggyógyul ugyan júniusig, de néhány évvel később megismétlődik a baleset, s ez más betegségekkel párosulva már végzetes lesz. Bár a hivatalában szigorú és erélyes (ugyanakkor igazságos és humánus) kapitány a művészetek iránti rajongásában is rokonlélekre talált feleségében, még inkább karakterük hasonlóságában, puritán, visszahúzódó, a kötelességteljesítés fegyelmező ereje által meghatározott, családszerető természetükben voltak egymás tükörképei, így egymásnak megfelelő párjai. (Jellemző, hogy Boczkó tisztviselői működésének 25 éves ünnepére családjától egy íróasztalt kap ajándékba.) E ponton a fényképezés kötetlensége is új értelmet nyer, az állandó, törvényekhez és szabályokhoz alkalmazkodó munka ellenpontjaként.

Az esküvő idején 44 éves Boczkónak, aki hat évvel még Natália első férjénél is idősebb volt, szintén nem ez volt az első házassága. Az elsőt még 1880-ban kötötte az akkor 24 éves Kovács Ilonával, aki Natáliához hasonló helyzetben lehetett, mert 21 éves korában már elvált asszony volt. Boczkóval kötött házassága azonban mindössze fél évig tartott, mert miután keresztelést nem ért gyermeket szült, őt magát is elvitte a gyermekágyi láz. Nem csoda, hogy a kapitány óvta szívét az újabb csapástól, s Natália első gyermekének halála után a másodiknak csak négy napos korában mertek nevet adni. A két sérült s a családi boldogságot sokáig nélkülöző embernek néhány évre sikerült együtt kiegyensúlyozott otthont teremtenie, az egymást követő halálesetek és a férj betegsége azonban nyilván lehetetlenné tették, hogy e boldogság felhőtlen legyen.

„A felejthetetlen testvér”

Natália 12 évvel fiatalabb öccsét, Miklóst, a család becézett kisfiát, talán éppen az e helyzetből fakadó önállótlanságot elkerülendő, apja tízéves korában beíratta a kalocsai érseki főgimnáziumba s ott a Stephaneum kollégiumi bentlakója is volt 15 éves koráig, ahol azonban anyja és nővére sűrűn látogatta, s a vakációkat is otthon, a Macson töltötte. Általában közepes tanuló volt, aki inkább a fúvószenekarban és a vívóteremben jeleskedett. Negyedik osztályban azonban ismeretlen okból, az első félév vége előtt kilépett, s a tanévet Iglón fejezte be, az evangélikus főgimnáziumban. 1891 szeptemberétől a Ludovika kadétja lett Budapesten, de nem sokáig, a tisztképző négy évéből kettőt sem végzett el: az 1892/93-as tanévet magántanulóként a debreceni kollégiumban fejezi be, ősszel pedig beiratkozik a pallagi akadémiára. Határozatlan lépéseit ugyanúgy az elvárásokhoz való alkalmazkodás befolyásolhatta, mint nővére esetében. A katonai pálya sokkal inkább a szabadságharc eszményeit és emlékezetét családjában is fenntartó egykori honvédhuszár apának való megfelelés vágyából fakadhatott, mint saját hajlamait követve (apja állította a szabadságharc után titokban az első fakeresztet a Nagysándor-halomra és a honvédsírokra, anyja pedig minden évben kétszer koszorút kötött rájuk, gyermekeivel együtt járva a temetőt). Apja a családi barát Békessy László gazdasági igazgató vívóbajnok Béla fia mellett is jó helyen tudhatta őt a Ludovikán, aki egy évvel járt Miklós fölött (a költségnapló szerint ekkor közös fényképük is készült), majd pedig éppen a tanár úr felügyelete mellett Pallagon. A gazdálkodás sokkal inkább testhez álló lehetett számára, ám apja betegsége az ez irányú tanulmányokat is mindinkább sürgetővé tette, ahogy vélhetően saját fejlődő tüdőbaja is inkább kívánta a szabad levegőn való munkát, mint a kaszárnyát és kiképzést.  

Dragota Ignác halála után özvegye és leánya közös egyetértésben haszonbérbe adják a család összes földbirtokát a gazdálkodási ismereteket frissen elsajátított Miklósnak, „azt tartván kívánatosnak, hogy ő a gazdálkodást átvevén és a maga felelősségére folytatván, ez által magának nem csupán foglalkozást, szórakozást, de anyagi hasznot is szerezzen”. Az éves haszonbérfizetése mellett kikötik, hogy a föld javadalmából édesanyját és nővérét részesíteni, anyját készpénzzel is ellátni köteles, számláit fedezni, valamint kényelmes lakását és kiszolgálását nyáron a macsi kastélyban, télen a Mester utcai házban biztosítani tartozik. Miklós mindennek alávetve magát, nagy tervekkel, de óvatosan kezdi átalakítani a gazdálkodást, kezd kereskedni s egyre nagyobb arányban a terménnyel, s újításai ekkor még észszerűeknek és többnyire jövedelmezőknek is bizonyulnak. Édesanyja halála után azonban egyszerre sok, nagyértékű, modern gazdasági gépet, gőzcséplőgépet szerez be, új földterületeket és egy csapszéket bérel, lovakat vásárol, istállót épít, szivattyús kutat ásat, s mintagazdaságot teremteni vágyó álmai egyre több fedezet nélküli kiadásra csábítják, tetemes adósságot halmozva fel, olyannyira, hogy miután ingóságait 1902 szeptemberében elárverezik és a legsürgősebb váltókat Natália kifizeti, kénytelen a birtokra vevőt keresni. A gazdálkodás anyagi segítség nélküli, önálló folytatásáról vagy az azonnali eladásról nővérével kötött szerződésben még szerepel, hogy „az ingatlanon szétnézés, avagy puszta szórakozás végett kimenetelhez s hazajövetelhez tartozik Dragota Miklós havonként egyszer megfelelő fogatot bocsátani” és egy szobát fenntartani Natália és családtagjai rendelkezésére, de senki nem számít arra, hogy a kintlétek gyakorisága hamarosan sokkal sűrűbb lesz ennél. A tíz évre szóló szerződésnek szinte életbe lépni sincs ideje, amikor 1903 márciusában a tüdővész megöli a már évek óta gyengélkedő, 27 éves fiatalembert.

A barátok és rokonok koszorúszalagjai között olvasható volt egy reménybeli hitves („Mind halálig a tiéd – Margit”), egy bizonyos „esti társaság” és a birtok cselédségének búcsúja is („Végső tiszteletünk jeléül – hű szolgái jó gazdájuknak”); halála alkalmából a városházára s a Kaszinóra kitűzték a gyászlobogókat és a temetés miatt az aznapi tanácsülés elmaradt. A temetés után azonban szembe kellett nézni azzal a hatalmas tömegű adóssággal, amit a megnyerő modorú, de az utóbbi időben inkább csak jól csengő neve révén hitelképes fiatal gazda maga után hagyott, hiszen biztosítótársaságoktól és bankoktól a szabókig és szíjgyártókig, gépgyáraktól a pincérekig és mosónőkig, az egész városnak tartozott, akár filléres összegekkel. Az egyik számlát Chylinski fényképész állította ki, s arról tanúskodik, hogy talán Miklós úrfi maga is fényképezhetett egy Kodakkal, mert a tételek között a rengeteg vizitkép-kopírozás mellett még több filmelőhívás szerepel 1901 és 1903 között. (A kisfilmes gépeket ekkor még csak az amatőrök használták: a műtermi felvételek továbbra is nagy, lemezes géppel készültek.) Az előhívott filmek, papírképek tárgyáról és hollétéről azonban sajnos semmilyen tudomással nem bírunk.

Az adósságok kifizetése mellett, amelynek intézésére Natália Magoss György ügyvédet kérte fel, törődni kellett a gazdasággal is, hiszen elérkezett a tavasz, a munkások szerződtetve, a temetés után két nappal már vetik a földeken az árpát, a kertben a dinnyét, metszik a szőlőt, 7 csapat ökörrel szántanak. Mindennek felelőssége szintén Natáliára szakadt, aki talán nem is akart kitérni előle, hiszen a testvérével kötött megállapodás értelmében a birtokot a termény betakarítása és értékesítése, illetve az egyéb haszonvételek után el akarta adni, így ez a tevékenység a gyermekkorától való elszakadást, a múlt lezárását, a gyászmunka folyamatát is jelenthette a számára. Mindennek dokumentációja egy kis keményfedelű füzet, amelyet a temetés másnapján nyitott, és az év szinte minden napján bejegyezte az aznapi munkálatokat a birtokon: a búcsúvétel stációit.

(Folytatása következik)