Jókai és a magyar konyha kapcsán elsőként a Jókai-bableves juthat eszünkbe. De nem is tévedhetnénk nagyobbat. A tejfölös, zöldséges, csipetkés bableves Jókai kedvenc ételeként került a köztudatba. Ám a ma ismert változat nem a grafomán íróóriás, hanem Gundel Károly nevéhez fűződik, aki 1934-ben adta közre a Jókai-bableves ma is használatos receptjét a Kis magyar szakácskönyvében. Jókaiék konyhájában a sűrűre főzött bablevesben csupán malacköröm, csülök és bab főtt. A kedves étel különleges elnevezést is kapott az írótól: görög olvasó angyalbakanccsal. A görög szerzetesek rózsafüzérjéhez hasonló babszemek és a kocsonyásan puhára főtt, az angyalok légies lábbelijére emlékeztető malacköröm házasságából készült levest pont egyszerűsége tette nagyszerűvé. A kőszívű ember fiai című regényében Baradlay Richárdot is ezzel a fogással kínálja az író:
„– Nos, Pál úr, mi ma az ebéd? – kérdi a hazaérkező kapitány, kardját leoldva oldaláról, s fegyvergyűjteményébe akasztva, melyet pompás antik fringiák és handzsárok egészítének ki. Pál úr tudniillik, hogy szakács is. Hát – „görög olvasó” – felel Pál úr karakán flegmával. – Az jó lehet – szólt a kapitány –, s mi főtt bele? – „Angyalbakancs.” – Hisz az pompás eledel! Terített rám, Pál úr? Pál úr végigméri e szóra tetőtől talpig a kérdezőt. – Hát ma megint itthon ebédelünk? – Ha kapunk valamit, Pál úr. – Meglészen – szól Pál úr, s hozzáfog a terítéshez, […]” Nemsokára visszatért a gőzölgő tállal. „A „görög olvasó” paszuly volt, jó vastagon rántva, s a belefőtt „angyalbakancs” nem volt más, mint disznóláb. A vén huszár magának készítette azt, de ha kettőjük között megoszlott, akkor is elég volt mind a kettőnek. Richárd jó kedéllyel látott hozzá a katonás eledelhez. Evett, mintha sohasem látott volna annál jobbat.”
Szintén kevéssé ismert Jókai azon törekvése, hogy összeállítson egy olyan szakácskönyvet, mely a 19. század végi tisztán magyar receptek gazdag tárházát adhatná. 1862-ben a Vasárnapi Újság hasábjain jelent meg Jókainak a nemzeti eledeleinkről szóló cikke:
„Miért ne lehetne nekünk egy tisztán magyar szakácskönyvünk, mely azon ételek készítésmódját adná elő, amik éppen népünk kedvencei, s amiket a magyar gazdasszonyok tudnak ugyan, de a magyar szakácskönyvek nem ismernek. Majd minden vidéknek van ily kedvenc eledele, amit csak ott tudnak jól készíteni, ami után a külföldre jutott magyar ember visszasóhajtozik, és amik valóban nekünk valók, és jó ízűek. […] Fel tehát hazám hölgyei, kik az általam elsorolt, vagy még nem is ismert eredeti magyar ételek készitésének titkait birjátok; jegyezzétek azokat fel, akármilyen orthographiával, nem kell azt versbe szedni, se czifrázni; küldjétek be a Vasárnapi Ujsághoz; én azokat összefogom gyüjteni s amikor együtt lesznek, ellátom ékes előszóval, és kiadom e czim alatt: „Valódi magyar szakácsnék könyve.” Hadd legyen valahára egy művem, a miről hálásan emlegessen meg a késő utókor.”
Jókai támpontot is adott a receptek terén. Cikkében felsorolt 36 magyar ételt, mely belátása szerint a hazai konyha velejét adja, és tisztán magyar eredetű. Ám a listázott ételek korántsem adnak teljes képet a korabeli hazai konyha közkedvelt ételeiről. Jókai felsorolása igencsak önkényesnek mondható. Kiterjedt gasztrotörténeti kutatások híján saját tapasztalataira hagyatkozott. A felsorolt étkek között számos komáromi, erdélyi, debreceni fogást találunk, melyek azok a helyszínek, ahol Jókai gyerekkorában, vagy utazásai alkalmain megfordult.
Vasárnapi Újság 1862. július 16., 9. évf., 27. szám, 321. oldal Forrás: Arcanum
Jókai által a Vasárnapi Újság 1862. évi 27. számában említett magyar ételek listája:
A kolozsvári töltött káposzta
A szegedi paprikás hal
A komáromi halászlé
A kolozsvári levelen sült
A tordai aranygaluska
A kecskeméti béles (elnyújtott, de száraz tésztából készül)
A szabadkai rácz pite
Az abrudbányai bálmos
A háromszéki haricskapuliszka
A debreczeni magyar kolbász
A komáromi csiramálé
A szegedi tarhonya
A debreczeni borsoska
A csíki mézes pogácsa
A görheny
A kőrelebbencs
A katakönyöke (Komárom)
A boszorkánypogácsa
A vetrecze
A tokány
A bocskoros
A tárkonyos
A czibere
A debreczeni fonatos
A miskolczi perec
A csalóközi tejfelgombócz
Az erdélyi lucskos káposzta
A rest asszony derelyéje
A nyögvenyelő
A korhelyleves
A ludaskása
A hajdukáposzta
A csöröge
A kaproslepény
A dorongos fánk
A rétesek és derelyék minden féle nemei stb. stb. stb
Hogy a felhívására érkeztek-e hozzá receptek, nem tudható, mindenesetre a tervbe vett Valódi magyar szakácsnék könyve végül nem készült el. Hogy miért nem lett semmi a tervből, arra maga Jókai válaszolt élete végén, amikor Ignotus – aki Emma asszony álnéven szakácskönyvet állított össze – recepteket kért tőle. Jókai ezzel hárította el a felkérést:
„Megpróbáltam konyhareceptet írni, de semmi jóízű dolog nem sült ki belőle. Asszonyaink jobban értenek ehhez. Hiszen a mi ételeink készítésénél éppen a szájíz hatása, amit definiálni nem lehet.”
Jókai és Laborfalvi Róza háztartásában fontos szerepe volt az étkezéseknek. Nagy konyhát vittek, melyben minőségi és változatos étkek készültek. Állatokat tartottak, disznót vágtak, veteményest, gyümölcsös kertet, szőlőst gondoztak.
Jókai Jolán visszaemlékezései alapján tudjuk, hogy Móricz bátya kisevő volt, de nagyon szerette a csibének a zúzáját, a combját, libának a mellét hidegen. Tavasszal a tárkonyos bárányt. Tőle tudjuk azt is, hogy minden hüvelyes veteményt nagyra becsült. A lencsét például disznó fülével és sonkával, a borsót csíkos káposztával. Egész évben szívesen evett a gombák minden fajtájából. A tinóru tojással, a kucsmagomba hússal töltve, korallgomba tejfölben dinsztelve voltak talán a legkedvesebbek. Tavaszi ételkülönlegessége a komáromi kőttes volt. Kicsíráztatott búzából készült, melyet mozsárban törtek össze. Levét kicsavarták és megszűrték, majd liszttel összekavarták, és megsütötték.
A debreceni fonatos
Jókai kedvenc magyar ételeket soroló listáján három debreceni fogást is megemlít: a debreczeni magyar kolbászt, a debreczeni borsoskát (mézeskalács) és a debreceni fonatost. A híres fonatos fánk a debreceni vásárok legismertebb, közkedvelt étke volt. Jókai művében, A debreceni kastélyban is megidézi a csemegét.
Menyhárt József: Lacikonyhák / fonatos sor a debreceni nagyvásárban. Akvarell, 1930-as évek Forrás: Déri Múzeum
„A fonatos egy olyan specziális eledel, melyet csak Debreczenben tudnak készíteni. Zsírban sült tészta, könnyű mint a hab, s igen jóízű, darabja 1 kr, s a laczipecsenyével és debreczeni kolbásszal egyetemben sátrakban sütik és árulják.”
– idézi fel debreceni emlékeit az egri dalkör egyik tagja az Eger című hetilap hasábjain 1891-ben.
De milyen alapanyagok és módszer szükséges a debreceni fonatos elkészítéséhez? A titkokat Ecsedi István foglalja össze nekünk A debreceni és tiszántúli magyar ember táplálkozása (1935) című kötetében:
Ehhez jó élesztő, tojás, tej, cukor, Debrecenben újabban citromhajat is reszelve, finom liszt kell. Élesztővel megteszik, azután teknőben párnával leborítják, hogy jól keljen meg. Mikor megkelt, a kisebb mennyiséget, mint a „Lacikonyhán” szokták, a teknőben hagyják, és onnan szaggatják ki. A kiszakítás úgy történik, hogy a gazdasszony fehér abroszt köt maga elé. Előtte sül egy nagy lábas, serpenyő vagy vasfezék zsír. Éles késsel levág egy hüvelykujjnyi széles, 10-15 cm vastag darab tésztát, két végét megfogja és a hasán két tenyerével megnyújtja. Újra a két végét megfogja, összefonja és óvatosan beleteszi a forró zsírba. A zsír serceg a hideg tésztától, a tészta lesüllyed a fenekére, onnan pár perc múlva felvetődik a forró zsír tetejére. A gazdasszony kétágú villával megfordítja a másik oldalára. Előbb az egyik, majd a másik oldala pirul meg szép pirosra. Azután a villára szúrja és kiveszi. Ezt a zsírban sült tésztát egyik ember cukorral eszi, a másik anélkül.
Ecsedi cukorral szereti. Az ősi fajta azonban az, melyben kevés tej van, kissé rágós, és nem cukrozott.
A debreceni nagyvásárok világáról és a “lacikonyhákról” számos írás született – többek között korabeli tudósítások, visszaemlékezések – melyek közül szinte mindegyik sajátos, figyelemreméltó jelenségként írta le a “női céh” jelenlétét, akik gyékénnyel fedett, ekhóformájú sátrat vertek, teknőkben kelesztették a tésztát és vasbográcsban sütötték a fonatost.
Érdekes Újság 1913., 1. évf., 8. szám, 6. oldal Forrás: Arcanum
Ennek ellenére napjainkban a fonatos talán kevésbé ismert, s debreceni “cívis” étekként sem szokás azonosítani, szemben például a debreceni párossal vagy a mézeskaláccsal. Ezt orvosolta a Déri Múzeum Debreceni Irodalom Házának egyik utóbbi rendezvénye,Minden lében kanál Jókai címmel, ahol bemutatták Ács Bori Jókai által ihletettElfelejtett magyar konyha című könyvét, s a résztvevők megkóstolhatták a finom fonatos fánkot, amelyet a pallagi Spájzban sütöttek.
Fonatos rekonstrukció az 1990-es évek elején és napjainkban Forrás: Déri Múzeum
„ím, hogy lebben a must-fanyar őszben e perc” (Meditáció egy távíróoszlop tövében)
Niklai Ádám költészetének jellegzetes motívuma az ősz, hiszen szerteágazó témavilágában az idő múlásával kialakított viszonyrendszer visszatérő, állandó elem. Szinte minden verse számot vet az elmúlással, minden érzést, képzetet, hangulatot átjár az ebbe való belenyugvás. Jelen írássorozat a 100. évforduló apropóján arra vállalkozik, hogy Niklai Ádám szövegeit ismertesse, járja körbe, népszerűsítse eddigi és új olvasói között egy-egy a Debreceni Irodalom Házában őrzött személyes tárgyával kísérve.
Ez alkalommal a hagyatékban találhatófaládikát mutatjuk meg.
Niklai Ádám faládikája egy asztali díszdoboz, amely nemesfából készülhetett és ezüst pántokkal van ellátva. Érdekesebbnél érdekesebb anekdotákat gyárthatnánk, vajon mire használta a költő. Lehetett ez egy „furcsa rejtek” vagy szimplán egy hétköznapi használati tárgy. Legalább annyira rejtélyes a ládika funkciója, amennyire a versek keletkezése és tovább élése. Két nagyalakú füzete maradt versekkel tele és számos gépiratlap tartalmazza alkotásai kéziratát, amelyekből kötetet rendezett vagy folyóiratpublikációkat válogatott. Jól látszanak általuk az írás egyes részfolyamatai: előfordulnak versek több változatban, ahogyan javítással, kisebb-nagyobb átdolgozással nyerték el végleges, legtöbb esetben publikált formájukat. Niklai a személyes tárgyakhoz hasonlóan a verseket is a hétköznapi élet részének tekintette, úgy fogalmazott, költőként „éppen az a vágyunk, hogy az olvasók-hallgatók hétköznapjaiban legyünk jelen”.
Niklai Ádám életútjára és pályakezdésére a Bakó által használt rendhagyó jelző nagyon is helytálló. A következő sorokban magát Niklait idézem, az Előjelek című, életében utoljára megjelent kötet fülszövegével.
„1924-ben, egy budapesti klinikán születtem. Nincs képzetem szülői házról: anyai nagyapámnál, majd a Gyermekvédő Liga farkasgyepűi telepén, apám szolgálati szobájában, majd másik nagyapám Balaton-parti házában, rokonoknál a pesti Szondi utcában, intézetben Pécsett, majd Kassán éltem: meglaktam vagy tíz várost és falut a felszabadulásig. Miután apám 1939-ben meghalt (első világháborús hadirokkant volt és magántisztviselő, ha dolgozhatott éppen), anyám trafikjogot kapott, no, nem a Belvárosban, hanem egy abaúji nagyközségben. (Ott lett először főbérleti lakásunk, 1942-ben.) Jogot végeztem, 1943-47-ben. Közben korábban magántisztviselő voltam Pesten – majd 1945-től MADISZ-titkár, 1948-ig. Tíz éven át pénzügyi tisztviselő földművesszövetkezetben, állami gazdaságban; 1958-ban a magam varázshegyére kerültem, Mátraházára: súlyos műtét, kétszer átélt klinikai halállal – s az első versek… Valamint még dolgoztam a miskolci megyei könyvtárban, majd leszázalékoltak. 1965-ben – válófélben első feleségemtől – Debrecenbe költöztem; 1966-ban itt nősültem ismét meg. Első kötetem 1965-ben, a második 1970-ben jelent meg.
Eddig a pontok. Ami köztünk volt és van, az persze nem feltétlen »egyenes vonal« szakaszai: az az élet maga, a lélek állapotváltozásai, kevés öröm, sok fájdalom – meg minden. Meg a versek.”
Első verse 1959-ben, az ezt követő huszonöt évben pedig négy verseskönyve jelent meg, amelyek szép szakmai sikert arattak. Írott kő című kötete halála után jelent meg (1988), mint ahogy összegyűjtött verseinek újabb kiadása is, Aczél Géza gondozásában (Redivivus, 2004).
„Valamelyest is teljes és hű – vagyis nemcsak valódi, hanem egyszersmind igaz – képmást csak a mű maga adhat, lévén az nem pillanatfelvétel, hanem rajz, ha úgy tetszik: önéletrajz is.”
E gondolatát követve jelen írásban Niklai Ádámot három, eddig ismeretlen költeményével közelítjük, Bakó nyomán „versére vetkezetten”, ahogyan „azt az érzést sugallja, mintha vívódása közben titokban megleshetné a költőt” a befogadó.
Szemrehányás Mellettem ültél tegnap este is: de mégis, mégis milyen messze vitt pár szó, pár röpke, lenge tréfa, lám, egy harmadikkal. Hangod aranyán nem-ismert-fényű csillogása kélt a nevetésnek: bennem elalélt minden emlékünk híd-remegése. Bámultam bágyadt kezem fejére és éreztem, mint pereg belőle időnk: tűnt perceink szemfedője.
A Szemrehányás című vers kezdő sora máris megjelöli az első szóval az egyes szám első személyű beszélőjét, aki egy egyes szám második személyű megszólítotthoz szól. Ez a viszony azonban múlt időben rajzolódik ki, egy közeli múlt folyamatosságában, amely egyre távolodik az emlékképek említésével, a „tűnt perceink”–kel. A távolodást ugyanakkor nemcsak időben, hanem mintha térben is érezhetné az olvasó, hiszen „mellettem ültél (…) / de mégis, mégis milyen messze vitt (…)”. A váltást jelzi is a „de” kötőszó, amely az ellentét erősítéséhez strófakezdő, nyomatékos helyzetével is hozzájárul. Ha a valóságos térben ugyan nem is, de a lelki térben, az érzelmek világában biztosan „messze” kerültek egymástól, hiszen az emlékek ellenére „(h)angod aranyán / nem-ismert-fényű csillogása kélt / a nevetésnek”.
Niklai versei költői képekkel telítettek, akár ebben a versben is találhatóak példák szineztéziára, alliterációra („mégis, mégis milyen messze” vagy „bámultam bágyadt”), hasonlatra, amelyek ebben az esetben is uralkodnak a versben. A záró strófában ugyanis az „én” kerül előtérbe: „(b)ámultam bágyadt kezem fejére / és éreztem, mint pereg belőle / időnk: tűnt perceink szemfedője”. A távolodást semmilyen tekintetben nem tudja már ellensúlyozni, az elmúlással kell számot vetnie a lírai énnek. Ezzel nyer értelmet tulajdonképpen maga a cím is, mint egy „szemrehányás”, amely mindinkább saját maga szemrehányásává válik, eszerint valódi megszólítottja akár a versbeszélő maga lehetne.
A gazdag képi világ a következő, Láz című verset is nagyban jellemzi. Konkrét alliterációra tett kísérlet ugyan csak egy van a versben, ami ráadásul éppen megakasztja a hangzás harmóniáját, hiszen egyrészt inkább kakofóniát ér el a „könnyű könnyfátyol”, másrészt erőltetett hatása is van a szinte egymásból képzett (nyelvtani és képzeti értelemben vett) szóalakoknak. Azonban sokkal jelentősebb a belső hangok finom összecsengése, amely a teljes verset végig kíséri. Több strófában is erőteljes az m, l, s, g és gy hangok ismétlése, egymáshoz közelítése („moccan a láz ritmusa lassan”; „dong / még egy-egy légy”; „lázong / lám a valóság”).
Láz Moccan a láz ritmusa lassan. Meg-megemel lágyan és könnyű könnyfátyolt ad a perc: talán, hogy ne lássam a partok távolodását. Dong még egy-egy légy a csend kelyhében. Homlokomban lázong lám a valóság, szép s buta dolgok körtánca. De jő már a semmi és puha gitt-testével rámtapad. Innom kellene… Nem nyúl a kéz a pohárért: elejteném. Eh, innom az álom ad tán, vagy majd – furcsa rejtekén aki vár – halálom.
„Ezek a versek mindig valamilyen külső élmény hatására születtek, hogy aztán a kiváltó ok egyre inkább csak ürüggyé váljon, és átadja a helyét a már korábban elmélyített, belső, lélektani — morális — tanulságnak.”
Kis Pintér Imre gondolatát követve külső hatás lehet a láz, az idő múlása, „a partok távolodása”, a légy dongása, egyre-másra nehezebb megfogható képekként, majd ezek a behatások elmaradnak és a sortörések késleltető, töredeztető játékával váratlanul ott terem a belső tanulság. A sortörés a Szemrehányás versben is jellegzetes eszköz volt, de a Láz versben talán még megrázó is. Erőteljesebb itt, több esetben az egyes – egyébként megtört – sorok önállóan, önmagukban is képesek (lennének) jelentést teremteni, amely így felmutatja ugyan ennek a lehetőségét, de egyúttal azonnal ki is zárja azt. Mennyivel másabb értelmezést adhat az olvasó a „(d)ong / még egy-egy légy a csend / kelyhében” és a „még egy-egy légy a csend” verssoroknak az állítmány változásával. De akár a „lám a valóság, szép” vagy a „(d)e jő / már a semmi és puha” sorainak önállóan. A belső betűrímek és sor végi rímek, a hangzást tovább segítő ritmus mellett a sortörések akár játékosak is lehetnének, ha nincs az utolsó mondat, pontosabban a záró szó. Az itt közölt három versből a Láz az, amely egyedül viszi színre a lírai ént, nincs mellette valóságos alak, sőt a semmi („(d)e jő / már a semmi”), az álom, a halál képei vannak csupán. Egymás mellé kerül az élet („innom az álom / ad tán”) és a halál („aki vár – halálom”), amely utóbbi zárszóként sokáig, fájón kong az olvasó fejében az addigi pozitív(abb) hangzás után, hiszen szinte elringatnak a páros rímek („lágyan” – „lássam”; „dong” – „lázong”; „(i)nnom” – „álom” – „halálom”).
A rím, a ritmus a Képeslapra című versben szintúgy értelmezési horizontot nyithat meg. Egy levelében Niklai ezt maga ajánlja: olvassák verseit hangosan, sőt, egyes versei úgy nyerik el igazi küldetésüket. Ez a Képeslapra vers esetében is igaz lehet, hiszen előadva, a sortörések átnyúló lendületét kihasználva jól működnek az ölelkező és keresztrímek.
Képeslapra Szép itt a nyár… De vajjon ez őszre, télre egymás szemébe nézünk-e már az alkony meghitt csendjében: Te, aki visszavártál s én, ki megtértem, magunkat látva-látván?
Az időbeliség tárgyalása mindhárom versnek sajátossága, néhol egészen explicit módon ábrázolva (lásd a Láz versben a „halálom” zárszót). A Képeslapra vers kezdete ugyancsak az elmúláshoz, a halál képéhez szól hozzá, erre erősít rá a hagyományos eszközkészlet, a toposzok alkalmazása. A nyár mellé „de” kötőszóval kerül az ősz és a tél, viszont ezen túl pontos időbeli kapaszkodókat a vers nem ad. Mintha minden jelen időben történne, rejtetten érzékelhető az „ez őszre, télre” sorban valamiféle jövőkép, ami ráadásul nem lehet messze már. Időt jelölne ki az alkony, de talán nem ebben a tekintetben ad a jelentéshez, hanem sokkal inkább a végesség érzetére erősít rá, amely azért sem annyira súlyos, mert annak „meghitt csendjében” jelenik meg. Megfoghatóbb ugyanakkor a múlt, amelyben ott van a „(t)e, aki visszavártál” és az „én, ki megtértem” viszonya. Kérdés marad azonban, hogy „egymás szemébe / nézünk-e […] magunkat látva-látván?”. Egymást kiegészítettnek látszik ez a kapcsolódás, már-már tökéletesnek, mégis bizonytalan módon, válasz nélkül találja magát az olvasó, megkérdőjelezve egyáltalán a kérdés létjogosultságát, hiszen a várakozás-megtérés egymásra talált.
Mindehhez új távlatot nyit(hat) a vers címe, egy új jelentéssík rajzolódik ki a képeslapra jegyzéssel. Ha az „itt” nem időre, hanem helyre vonatkozik, akkor „(sz)ép itt a nyár”, ahol már feltehetően nem lesz az „én” „ez őszre, télre”, hiszen van, aki várja és felszámolva a távolságot megtér a lírai én – akár a transzcendenshez való viszonyban (is) értelmezve. Kérdezhetnénk a Fák című vers egy sorával, „hallják-e még, / hallják-e már / ez éneked?”, reflektálva arra a tényállásra, miszerint több értő, érző figyelmet érdemel Niklai Ádám életműve. „Versei, kötetei jelentek meg, elismerést is kapott, de mégis úgy vélem, nem annyit, mint amennyit megérdemelt volna.” – mondta Vitányi Iván. Arra buzdítunk ezúttal mindenkit, hogy a fent közölt három vers mellett olvassuk közösen a következő Tárgy-szöveg írásokban is költeményeit, illetve magányos olvasással köteteit, mert:
Jelen írásválogatásunkkal az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményeiről szeretnénk megemlékezni. Az írások nagyrésze megjelent korábban a Déri Múzeum felületein.
1956 őszén érezhető volt a feszültség nemcsak Magyarországon, hanem Európa szerte is. Többek között felkelés tört ki Lengyelországban, Magyarországon pedig egyre nyíltabban kritizálták a szovjet típusú kommunista rendszert. Az események október 23-val vették kezdetüket – az első megmozdulás Debrecenben történt.
Alább Korompai Balázs összefoglalóját olvashatják a helyi történésekről. Ezúton szeretnénk felhívni az olvasók figyelmét, hogy a lenti sorok a Déri Múzeum Facebook-oldalán is elérhetők, ahol Történelem napról napra címmel november 4-ig bemutatásra kerülnek nemcsak a város, hanem Budapest és nagyvilág eseményei is.
Debrecen 1956 – október 23., kedd
Délelőtt a Kossuth Lajos Tudományegyetem Történelmi Intézetének egyik tantermében a hallgatók összeállították húsz pontból álló követeléseiket. Az egyetem előtti téren 11 óra körül felolvasták az összegyűlt egyetemistáknak, majd elhatározták, hogy a Perényi utcai MDP-székházhoz vonulnak. Az épület előtt Görbe János színművész elszavalta Petőfi Sándor: A nép nevében című versét. A Perényi utcánál csatlakoztak a felvonulókhoz a város középiskolásai és számos debreceni polgár is. A pártbizottság épületében tárgyalások kezdődtek a megye és Debrecen vezetőivel. A továbbvonuló tömeghez a Járműjavító munkásai is csatlakoztak. Délután megjelent a Néplap rendkívüli kiadása a 20 ponttal. A Kossuth utcán délután eldördült a forradalom első sortüze! Gorzsás András és Ács Zoltán a helyszínen meghalt, a sebesültek közül később Ádám Mihály is életét vesztette.
Az 1956-os évek eseményeinek egyik fő helyszíne a Kossuth utcán
A Déri Múzeum gyűjteményében 1956-tal kapcsolatban elsősorban dokumentumok, zászlók és emlékérmék találhatók. Ez utóbbiak közül kiemelkednek azok a darabok, amelyek a Numismatica Hungarica Társasághoz kötődnek. A szervezetről korábban Novák Ádám jóvoltából a Hónap érme sorozatban olvashattak, többek között a Nagy Imre, a mártír miniszterelnökről elnevezett díj emlékérme ismertetése kapcsán.
Az 1956-os eseményeket követően a Német Szövetségi Köztársaságba emigrált magyarok hozták létre a Numismatica Hungarica Társaságot Frankfurtban. A társaság azzal a céllal alakult, hogy az éremművészet eszközeivel is igyekezzen fenntartani a magyar forradalom és szabadságharc emlékezetét a szabad világban. A szervezet létrehívását Kéthly Anna, a Nagy Imre-kormány államminisztere kezdeményezte. A Numismatica Hungarica évtizedeken át az NSZK területén tevékenykedett, több jeles éremművészt nyert meg ügye számára. Az emlékérmek döntő többsége 1956 évfordulói alkalmából készült el, s ehhez a tematikához kapcsolódott. A rendszerváltás után a Numismatica Hungarica megszüntette tevékenységét, és több magyarországi múzeumnak, köztük a Déri Múzeumnak is juttatott az évtizedek során kiadott érméiből.
Nagy Imre Sztálin halála és Rákosi Mátyás lemondása után 1953-tól 1955-ig töltötte be a miniszterelnöki posztot, számos reformot vezetett be, melyekkel demokratikusabbá tette az országot. Az 1956-os események során újra miniszterelnök lett, azonban a szovjet csapatok bevonulásakor ismét eltávolították.
Bár az 1956-os forradalom emléke elválaszthatatlanul összefonódott Nagy Imre nevével, Mindszenty József szerepe sem hagyható figyelmen kívül. Szerepét és a róla készült emlékérmét Véber Zoltán mutatja be.
Mindszenty, Magyarország utolsó hercegprímása, a vallási és nemzeti függetlenség rendíthetetlen védelmezőjeként vált a forradalom meghatározó alakjává, különösen október 30-i szabadulása után és az ezt követő rövid, de jelentős közéleti szereplése révén, majd az amerikai nagykövetségen töltött közel negyed évszázados „félfogsága” okán.
Mindszenty József 1892-ben született Csehimindszenten (Vas vm.), és már fiatal korától elkötelezetten szolgálta a katolikus egyházat. 1915-ben pappá szentelték, majd a Horthy-korszakban a magyar legitimista mozgalom egyik vezető alakja lett. 1944-ben veszprémi püspöknek, 1945-ben pedig esztergomi érseknek nevezték ki, így Magyarország hercegprímásává vált. Mindszenty a kommunista rezsimmel szembeni bátor kiállásával nemzetközileg is elismertté vált, hiszen következetesen védelmezte az egyház és az ország függetlenségét, valamint a keresztény értékeket. Emiatt 1948-ban hazaárulás és valutaüzérkedés koholt vádjával letartóztatták, megkínozták, majd életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték egy koncepciós perben.
Az 1956-os forradalom egyik emblematikus eseménye volt Mindszenty október 30-i szabadulása. Másnap visszatért Budapestre, ahol hamarosan újra szerepet vállalt a közéletben, a forradalmat pedig nemzeti szabadságharcként értékelte. November 3-i rádióbeszéde jelentős hatással volt az ország lakosságára, bátorítva őket a további kitartásra, miközben hangsúlyozta az erkölcsi, vallási és politikai szabadság fontosságát.
[…] Himnuszunk így folytatódik: ha küzd ellenséggel. De mi rendkívül súlyos helyzetünkben is azt reméljük, hogy nincsen ellenségünk. Mi sem vagyunk ellenségei senkinek sem. Minden néppel és országgal barátságban akarunk élni. Egy olyan nemzetnél, mint a magyar, amelynek történelmi törzse mélyen gyökeredzik a múltban, különböző korszakok ismerhetők fel abban az érzésben, amivel helyet foglal a többi nép között. Fordulatairól, árnyalatairól le lehet olvasni fejlődésének jegyeit. […] A szabadságharc azért folyt, mert a nemzet szabadon akart dönteni arról, hogy miképpen éljen. Szabadon akart határozni sorsa, államának igazgatása, munkájának értékesítése felől. Ennek a ténynek valóságát maga a nép semmiféle illetéktelen előny érdekében nem engedi elcsavarni, kiaknázni. Új, visszaélésmentes választás szükséges, amelyben minden párt indulhat. A választás történjék nemzetközi ellenőrzés mellett. Én pártokon kívül és – állásom szerint – felül vagyok és maradok. […]
Mindszenty emellett követelte a szovjet csapatok kivonulását és a magyar nép önrendelkezési jogának tiszteletben tartását.
A forradalom leverését követően, november 4-én, a szovjet csapatok bevonulása elől az amerikai nagykövetségen keresett menedéket, ahol 15 évet töltött házi őrizetben. Száműzetése alatt sem hagyta abba a magyar szabadságért folytatott harcot, bár politikai lehetőségei korlátozottak voltak. 1971-ben a Vatikán közvetítésével elhagyhatta Magyarországot, de élete végéig hű maradt a magyar néphez. 1975-ben, 83 éves korában hunyt el száműzetésben, Bécsben. Az emlékét, a forradalom után emigrált magyarok is nagyra tartották, és ápolták. Ennek ékes példája, hogy a frankfurti Numismatica Hungarica Társaság, a bíboros-hercegprímás halálát követően egy emlékérmét készített róla.
Fotó: Lukács Tihamér
Az ezüstből készült, 38 mm átmérőjű érem előlapján az imára kulcsolt kezű Mindszenty József látható. Előlapi körirat: MINDSZENTY JÓZSEF · MAGYARORSZÁG · BIBOROS · HERCEGPRIMÁSA ·
Hátlapján az Esztergomi bazilika, a Nagyboldogasszony és Szent Adalbert Főszékesegyház látható. Jobbra: Esztergom vármegye címere. Balra: Mindszenty József érseki címere. Alatta felirat: ESZTERGOM · 1978. Felette a körívet követve: ÉRSEKI FŐSZÉKESEGYHÁZ
2013. óta november 4-e nemzeti gyásznap, az 1956. november 4-én történt események miatt. Ezen a napon a hajnali órákban a szovjet csapatok támadást indítottak Budapest és az ország más nagyobb városai ellen, válaszul Nagy Imre miniszterelnök bejelentésére (Magyarország semlegességének kinyilvánítása és a Varsói Szerződés felmondása) és az októberben kitört forradalom leverése miatt. A szovjet erőkkel szemben voltak, akik felvették a harcot, azonban a szovjetek túlerejükkel és a stratégiai pontok elfoglalásával november közepére felszámolták az ellenállást. A fegyveres harcok elcsitulásával a politikai tiltakozás erősödött fel, a külföldre menekültek és az országban maradók egyaránt próbálták követeléseiket érvényesíteni. Kádár Jánosék decemberben sortüzekkel és a diktatúra bevezetésével vetettek véget a tiltakozó akcióknak.
Sokan ezután a passzív ellenállást választva próbálták életben tartani 1956 forradalmának eszményét. Ezek közé tartozott többek között a nemzetőrségi igazolványok és más forradalmi tárgyak megtartása, valamint az eszmék hangoztatása. A Déri Múzeum történeti gyűjteménye a 2020-as évek elején egy ilyen nemzetőrségi igazolvánnyal gyarapodott, amely ritkaságnak számít, hiszen birtoklását komoly szankciókkal, akár börtönbüntetéssel is sújthatták. Az 1956-os nemzetőrség az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc nemzetőri hagyományokat követte, felállítására 1956. október 31-én került sor. Célja kimondottan a szovjet csapatok kiverése volt az országból, tagjai igazolványt és fegyvert kaptak, akik többnyire a felkelőkből kerültek ki. A dokumentumot Budapesten állították ki Ojtozi Attila 20 éves fiatalember részére.
Forrás: Déri Múzeum
Az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményei november 11-vel értek véget, miután a legtovább kitartóan harcoló Csepel is elesett.
Jelen újraközléssel Debrecen zöld tüdejét, a Nagyerdőt szeretnénk ünnepelni, ezzel is csatlakozva a nemrégiben megtartott Nagyerdő Hete rendezvénysorozathoz.
A VI. 2015. 63. leltári számon nyilvántartott természeti tárgy – egy kis darab nyírfakéreg – a Déri Múzeum „Nagyerdő” c. kiállítási egységében látható. Az alig 10 centiméter hosszú kéregdarab egy Debrecen környékén honos bibircses nyír törzsének alsó részéről származik. Az állandó tárlaton csupán egyszerű demonstrációs szerep jut ennek a nem túl látványos, szakmai berkekben cortex betulae (lat.) néven ismert naturália-képződménynek. A fehér, illetve részben szürke és fekete színű faminta a természettudományi kiállításon egyszerre utal a Dél-Nyírség földrajzi kistáj délnyugati peremén elhelyezkedő erdőség napjainkban is előforduló ritka, erdészetileg azonban nem túl sokra tartott fájára, s természetesen Magyarország második legnagyobb homokvidékeként számontartott Nyírség (Betuletum) magyar és latin elnevezésére.
Forrás: Déri Múzeum
A közönséges vagy bibircses nyír (Betula pendula Roth) Magyarországon őshonos faj, igaz, elterjedése nem túl jelentős. Az őszi hónapokban aranysárga lombozatú és fiatal korukban még vakítóan fehér törzsű faegyedek kontinensünkön az északi (boreális) vidékeken alkotnak nagyobb állományokat, az Urálon túl pedig főleg Szibériában jellemzőek a tájra a nyíresek kiterjedt, messze elnyúló ritkás ligetei. A hideget és a téli fagyokat kiválóan tűrő faj areáját (elterjedési területét) a források euroszibériainak írják le.
Hazánkban a hűvösebb és csapadékban gazdagabb középhegységi, dombvidéki térségeken terjedt el, ugyanakkor a mocsaras, lápos, ingoványos, illetve a felszínalatti vizekben bővelkedő, magas talajvíznívójú alföldi területeken is rendre találkozhatunk nyírligetekkel, sokszor mint a homoki tölgyesek kísérői. Hasonlóan az égerhez és fűzhöz, ez a fásszárú növény is pára- és vízkedvelő faj. Nyirkos és nedves élőhelyeit különösen a savanyú, mészszegény talajkörnyezetben kereshetjük, bár máshol is megjelenhetnek. Mivel a nyírnek különösen nagy a fényigénye, zárt állományokban csak ritkán fordul elő. Pionír jellegénél fogva a taxonnak fontos szerep jut a mesterségesen kialakított írtások, antropogén eredetű bolygatások és erodált erdei tisztások növénytársulásaiban, szukcessziós folyamataiban.
Debrecen környékén régebben Haláp környékén voltak ismertek nagyobb nyíresek, amelyek sokáig északias hangulatot kölcsönöztek a homokbuckákkal tarkított dimbes-dombos tájnak. Rapaics Rajmund (1885–1954) botanikus, a pallagi Gazdasági Akadémia tanára a 20. század második évtizedének elején kereste fel a megyeszékhelytől keletre elterülő nyírláp-vidéket, ahol valósággal elbűvölte őt a buckaközi vegetáció korabeli gazdagsága, s az ott látott ősi nyírligetek még érintetlen szépsége. Könyvében lelkendezve számolt be a Halápon talált különleges természetvilágról:
„Csodálatos, szinte hihetetlen egy ilyen láp hatása arra a természetkutatóra, aki az Alföldnek csak a szárazabb vidékeit ismeri, a Nyírséget pedig még nem látta. Amint belépünk a nyírfaligetbe, egyszerre más világban érezzük magunkat, vagy pedig mintha nem is az Alföldön lennénk, hanem északra a Kárpátoktól, a sziléziai síkon. A nyírfák, Betula pendula és pubescens, ragyogó fehér törzsükkel és lebbenő leveleikkel, romantikus koronájukkal egészen új élvezetet adnak a puszták egyhangúságában elfáradt szemnek.”
A maximum 80–100 éves kort és legföljebb 25–27 méteres magasságot elérő közepes termetű, viszont feltűnően gyors növekedésű fa habitusképe egyedi képet mutat. A törzs – fiatalabb korban és a nem megfelelő adottságú élőhelyeken – helyenként ferde, görbe, csavarodott. Koronája ritka, ezért csak minimális árnyékot ad, és a heves esőktől sem védi a törzs körül elhelyezkedő élőhelyek organizmusait. Magányosan, kisebb csoportokban és ligetszerűen egyaránt előfordul. A betulintól (egy triterpén-vegyülettől) fehér törzs külső megjelenése nehezen összetéveszthető a többi hazai állományalkotó fafajéval, bár a Betula nemzetségen belül azért még a botanikában otthonosan mozgó szakemberek számára is adódhatnak determinálási nehézségek. S bár elsőre talán úgy gondolhatnánk, hogy a ‘bibircses’ kifejezést a nyírfakéreg felszínének minőségi megjelölésére használják a dendrológusok, igazából a faj nevében szereplő jelző a fiatal növények felálló hajtásainak mirigydudoraira utal, amelyek a fa viaszkiválasztásában játszanak fontos szerepet. A kezdetben még fehér és jórészt sima törzs idősebb korban mind sötétebb tónusú lesz, továbbá a talajfelszínhez közelebb eső alsó részeken a sötétszürkére változó ritidoma durván megrepedezik.
A nyír, illetve annak kérge egyfajta bioindikátorként is ismert, hiszen az atmoszféra legalsó rétegével érintkezve, érzékenyen reagál a légszennyezettségre. A fa külső és belső tulajdonságainak finom módosulásaiból a kutatók következtetéseket tudnak levonni a levegő összetételében végbemenő tér- és időbeli változásokról.
Az egyébiránt hajlékony és rugalmas faanyag xilotomiai, erdőműszaki paraméterei általában annál jobbak, minél északabbra helyezkedik el a nyírfa termőhelye. Dél felé haladva fokozatos minőségi romlás figyelhető meg a törzs makroszkópos szerkezetében. Mindezek ellenére nemcsak az északi népek életében játszott fontos gazdasági szerepet a nyírfa – amelynek szinte minden részét felhasználták valamilyen formában a régi időkben – hanem Magyarországon is sokfelé, így természetesen Debrecen vidékén is sokoldalúan hasznosították.
Forrás: Déri Múzeum
A növényhez hazánkban is számos érdekes néphagyomány kötődik, melyek ápolása és bemutatása az etnográfia feladata. Bár nem tisztem, röviden mégis illik szólnom a nyír felhasználásának néhány érdekesebb népies módjáról. Az egyik legkülönlegesebb erdei tevékenység az idősebb, termetesebb nyírfák „megcsapolása” volt. Ennek lényege, hogy a nyíri emberek – miként Amazóniában a kaucsukot – a megvágott, illetve megfúrt törzsekből kicsorgó levet (a nyírfavizet) gyűjtőtékákban felfogták. Az édes folyadékot elsősorban hűsítő italként fogyasztották. Bőséges hozam esetén arra is jutott a nedűből, hogy kereskedjenek vele. Egyes források szerint a régi idők debreceni vásárain cseberszámra árusították a magas cukortartalmú üdítőitalt.
A gyomorbántalomban szenvedő betegek különös előszeretettel itták a nyírfavizet, amitől enyhülést reméltek kínjaikra. Horhi Méliusz Péter, a botanizáló debreceni református püspök„Herbarium…” c. 1578-ban megjelent művében a „meleg természetű, nedves” nyírfa gyógyhatásairól így írt könyve 17. fólióján:
„Az Nyirfa vizét ha Tavasszal vészed, és iszod, igen jó kő ellen, és Sárgaság ellen vízben főzd az levelét azt id meg.”Majd így folytatta: „Az Nyirfa succussa és vize, á szay rothadassát gyogyittya.”
A gyengébbik nem szépségükre hiúbb képviselői múló női vonzerejük fenntartása érdekében fogyasztották a nyírerdők cseppfolyós halmazállapotú ajándékát, mert úgy tartották, hogy a „favíz” megvédi őket a szeplősödéstől. Volt, ahol speciális eljárással pezsgőt is gyártottak a nyírfavízből, igaz, nem champagne-minőségben. A fa ágaiból, csüngő gallyaiból seprűket, gereblyéket készítettek, a xilofág rovarok (pl. nyírfa kéregszú, illetve nyír üvegszárnyú lepkék lárvái) kártevéseitől mentes egészséges törzsből pedig bútorok szerkezeti elemeit és székeket állítottak elő a fával dolgozó mesteremberek. Az asztalosok, ácsok számára az is létfontosságú volt, hogy a megmunkálandó faanyag ne legyen fertőzött különböző törzskorhasztó gombák, pl. nyírtapló (Piptoporus betulinus) által, mely rendszerint a sérült fák sebzésein keresztül támadja meg a pusztulásra ítélt gazdanövényt. Eurázsia északi tájain a Betula vékony, gyűrűsen elváló kérgének papírszerű lapocskáit (bőrparáit) csónakok borításához használták fel, így próbálva a vízzel és az időjárás viszontagságaival szemben ellenállóbbá tenni járműveiket. A középkori Novgorod lakói „leveleket” írtak nyírfakéregre, máshol különféle szükségleti- és dísztárgyakat készítettek a fehér törzsű fa jellegzetes külső burkából. Többek között lábbelik, szőnyegek, kosarak, szalagok, szíjak, kötelek, dobozok, sziták kerültek ki a nyír faanyagát és kérgét feldolgozó kézműves műhelyekből. Újabban a nyírfa kérgének ipari felhasználása is jelentős. Betonba keverve például növekszik a kültéri burkoláshoz használt építőanyag fagytűrése, ezáltal télállósága.
Felhasznált és ajánlott irodalom:
BARTHA Dénes: Magyarország fa- és cserjefajai. Mezőgazda Kiadó, Budapest, 1999. 46–47. pp.
BARTHA Dénes—TOBISCH Tamás (Összeállította): A bibircses nyír (Betula pendula). Az év fája 2001. Nyíregyháza, 2001. 1–8. pp.
(Az írást teljes terjedelmében a Polgári sikk c. katalógusban olvashatják. Polgári sikk. Válogatás a Déri Múzeum Iparművészeti gyűjteményéből. Debrecen, 2020. február 12.–november 30. Szerk. Ormosi Viktória. Debrecen, Déri Múzeum, 2020.)
A Színházi Figaró
Debrecen első, hetente megjelenő képes színházi lapját 1916 decemberében indította meg Szatai Ferenc újságíró, a Debreczeni Újság színikritikusa. A Színházi Figaró névre keresztelt tizenöt oldalas hetilap nem közölt kritikákat, hiszen leginkább szerkesztőjének színház iránti rajongásából született, s legfőbb feladatának a Heltai Jenő vezette két debreceni színház (a Csokonai és az Arany Bikában ekkor megnyílt Vígszínház) „fővárosi színezetű élénk színházi élete” bemutatását, a színészek sztárolását tekintette. Bár Szatai saját hitvallása szerint csak annak a színésznek csapott hírverést, aki szorgalmas munkájával szerinte azt kiérdemelte – a társulat behatárolt létszáma miatt idővel mindenki sorra került a lapban. Önként vállalt feladatát Szatai nagyon komolyan vette, és semmilyen anyagi áldozatot nem sajnált a színészek, s így lapja felfuttatására. Példája bevallottan a Budapesten megjelenő Színházi Élet volt, így lehetőségeihez képest ő is indított rejtvénypályázatokat és kedvenc-versenyeket kivágható szavazólapokkal, közölt folytatásos regényeket és divattanácsokat, színházi tréfákat és pletykákat, de a legnagyobb figyelmet a színészképek készíttetésére fordította, amelyben Takács Vince fényképész volt a segítségére.
A nyomdai képminőség azonban, a rossz háborús papíron, meglehetősen silány volt, így hiába biztatta a szerkesztő a képsorozatok kedvéért a lapszámok összegyűjtésére olvasóit, azok még az elvakult rajongókat sem igen elégíthettek ki. Ezért hamarosan képeslapok formájában kezdte kiadni a színészképeket, amelyeket a Püspöki palotában megnyitott „szalonban” árusított, s amelyek már valóban gyűjtőkre leltek. A Debrecenben sztárrá vált ifjú Honthy Hanna fényképeiről például az alábbiakban számolt be a lap.
„Takács Vince fényképész műtermének kedves vendége volt a múlt héten: Honthy Hannát fotografálták. Takács mester – ahogy Bohémiában becézik – a szó teljes értelmében nem is ebédelt ebből az alkalomból. Nem törődött volna ő még egy püspöki lakomával sem, csak Honthy Hannával. Ezt meg is lehet érteni, mert a kitűnő szubrett nagyszerű „médium”, úgy hogy attól lehet tartani, hogy még a fényképezőgép lencséje is nagyot dobban örömében, ha Hannát látja maga előtt. Takács Vince olyan mesteri felvételeket csinált Honthyról, hogy az igazán feltűnést fog kelteni a Színházi Figaró szalonjának kirakatában, ahol rövidesen megjelennek.”
Honthy Hannát fotografálják, Színházi Figaró, 1918. november 29 – december 5
Honthy Hanna civilben, a Színházi Figaró szalonjában. Takács Vince felvételeHonthy Hanna Leo Ascher Heje-huja báró című operettjének főszerepében, Garnie Adél jelmezeiben, 1918. Takács Vince felvételei
A színésznők és a divat
A színészképek készítésének és gyűjtésének nem elhanyagolandó fontosságú oka volt a színésznők toalettjeinek számontartása és követése. A színésznők az arisztokrácia hölgyei mellett a divat legfontosabb alakítói és propagátorai voltak már a 19. század közepétől kezdve, a két háború között, a hangosfilmek sztárkultuszának köszönhetően pedig már-már kizárólagos szerepben. A színházi lapok rendszeresen és részletesen beszámoltak az általuk akár a színpadon, akár a hétköznapokban viselt legújabb kreációkról. Ahogy a Színházi Élet fogalmazott egy alkalommal:
„Némely előkelő szalonokban talán még tagadják, de bizonyos, hogy a színpadok diktálják a női divatot. Egy-egy nagyszerű színházi ruha valóságos forrongást jelent és matematikai pontossággal kiszámítható, hogy mikor jelennek meg utcán és szalonokban első követői. Vannak színházi ruhák, melyek szürkén és jelentéktelenül enyésznek el a függöny összecsapódásánál, de vannak olyanok is, melyek valóságos forrongást idéznek elő a nők táborában. Az utóbbiakhoz tartozik az a ragyogó és csupaötlet toilette, melyet Gombaszöghy Frida visel a Démonok harmadik felvonásában. […] Páva-ruhának nevezi a Neumann-cég Gombaszöghy új ruháját és egészen bizonyosak vagyunk abban, hogy az új kreáció rövidesen hódító útra indul…
Gombaszöghy Frida toilettje. Színházi Élet, 1917/1, 14.
A téma olyan fontos volt, hogy a divatreklámok mellett szinte elméleti írások is rendszeresen megjelentek róla.
„A modern színművészetnek egyik hatalmas hódító fegyvere a toilett – kezdte például Szederkényi Anna A divat című írását –. Úgy hozzátartozik ez a külső szépítő eszköz a színművészethez, ahogyan ma már a mindennapi életben is megszűnt a ruha egyedül azt a célt szolgálni, amit még az elemi iskolában tanultunk róla: »A ruha az eszköz, amely testünket a külső hideg és meleg ellen védelmezi.« Ma a ruha nemcsak védelmez, hanem támad is. Támad, izgat, ingerel, lázít, hódít és gyönyörködtet mindenekfelett. A toilett ma kifejezője az egyéniségnek. A ruha beszél, vallomásokat tesz a viselőjéről. — Nézd meg a toilettjét és megtudod, ki rejtekezik benne, vagy kívánkozik ki belőle. A művészet szolgálatába állott az asszonyi raffinériának és így alkotódnak meg a modern toilett csodák, amelyekben úgy lejtenek körülöttünk a hölgyek, mint megelevenedett és a századunkban újra született görög és római nők, vagy a kilencszáztizenhármas rokokó-dámák. A ma asszonya minden szépet a múlttól kölcsönöz ki. […]
Egy-egy premier nemcsak az írónak, nemcsak a zeneszerzőnek, hanem a divatszalonoknak is a premierje. A szezon nagy divatalkotásainak a sorsa is a színpadi deszkákon dől el. Míg a fülek mohón isszák be az új áriákat, és míg a szavak muzsikájától, összecsengésétől részegül meg a hallgatóság, addig a látcsövek izgatottan, mohón tapadnak a színpadra, ahol a selyem, krepdesin suhog, gyöngy csillog, ahol a legújabb toilett-szenzáció születik meg a reflektorok fényében. A színpadon bújtak ki először a vállak az ujj alól, a színpadi ruhán szalad beljebb, lejjebb az olló egy centiméterrel, a színésznő tudja legjobban, hol kell elhelyezni a Balzac-féle szépségtapaszt, amely mint tökéletes befejezése egy toilettnek, egy csokorral, virágszállal, egy redővel ad különös lendületet, pikantériát az egész öltözéknek… […]
[A legújabb színpadi toiletteknek] nem egy mását fogjuk az idei szezonban viszontlátni a bálteremben, vagy az annyira divatos tangó-tea asztalkák mellett.
Szederkényi Anna: A divat, Színházi Élet, 1913/41, 18-19.
1920-ban Szász Zoltán értekezik hosszasan a témáról.
„A színésznők nemcsak Thália papnői, de a divatéi is s bátran lehet mondani, hogy ezt a második papnői hivatást a legtöbben közülök nagyobb buzgalommal teljesitik, mint az elsőt. S ez érthető is: a divat valóban nagyon hasonlít valami alsórendű valláshoz, amelynek esztelen, de szigorú meghódolást követelő hittételei vannak s mint ilyen közelebb áll az átlagnők lelkéhez — akik közül valók nagyobbrészt a színésznők — mint a mégis magasabb szellemi fejlettséget megkívánó színművészet. Azok a dogmák, melyeket a divat előír, hol így hangzanak: harangalj, nagy kalap, meztelen nyak, hol így: szűk szoknya, bő ujjak, redős gallér, hol egy-egy kötelező színben, vagy akár csak valami különösen elhelyezett rojtban, vagy egy sajátos napernyőnyélben jelentkeznek. S bizony nincs az a katholikus vagy orthodox zsidó, aki a vallás-előírta szabályokat olyan bigottul, olyan gondolkodás nélkül követné, mint a legtöbb divatnő azokat a hol szép, hol azonban rút öltözködési módokat, amiket a divat felvet. […]
Így van ez legalább normális időkben. Most, hogy öt évig el voltunk szakadva Párizstól, a divat Rómájától vagy Mekkájától, s hogy most is még az igazi párizsi modellek behozatala túlságosan költséges és nehézkes, itt lehet az a korszak, amikor a nők öltözködése kissé egyénibbé és ésszerűbbé válhatik. Szerintem különben is az igazi elegáns nő nem a legdivatosabb nő. Az igazi elegáns nő bizonyos divatújításokat nem fogad el, ha azt mégoly tolakodóan reklámozzák s bizonyos öltözködési formáktól, amelyeket szépnek tart, nem tér el, még ha elavultnak jelentik is ki a divat-cikkek. […] Hál’ Istennek az ész, a célszerűség még e téren is hódit. Ennek bizonysága a rövid szoknya állandósulása. Ki ne emlékeznék a hosszú, aszfaltot vagy utcaporát söprő szoknyára, melyet a sárban fel kellett emelni s ami a nő egyik kezét állandó rabszolgaságra ítélte. Ez az ostoba és rút ruhadarab meghalt, remélhetőleg örökre. Én nem akarom feltenni a női nemről — pedig sok dőreséget teszek fel róla — hogy még egyszer visszatérjen ehhez az inpraktikus és rút viselethez. A hosszú szoknya mellett még két szörny-alkotása van a női öltözködésnek: a fűző és a magassarkú cipő. A fűző, szerencsére szintén haldoklik. Aki nő csak teheti, már nem viseli. Remélni lehet, hogy az emberfaj nemesedésével, főleg a kövér nők ritkulásával a fűző teljesen múzeumi jelenséggé fog avulni. Legjobban tartja még magát a magassarkú cipő. Az igazi, elegáns nők ugyan nem viselik, de általában még nagyon kedvelt s a nők nagy része egészen komolyan szépnek tartja.
S itt jutottam el a színésznők, az elegancia papnőinek a szerepéhez! Nekik kellene az öltözködésnek divatfölötti, az egyes divatokat túlélő változatait felkarolni s jobb, egészségesebb s épp ezért esztétikusabb öltözködésre nevelni a női tömegeket. […]
Szász Zoltán: A színésznők és a divat, Színházi Élet, 1920/11, 2-3.
A nadrágszoknya
Vannak bizonyos divatötletek, amelyeket a tervezők időről-időre, különböző formákban, megpróbálnak bevezetni, de hasztalan. A legnehezebben elfogadott ötlet a nők nadrágviselése volt, amelynek lehetősége csaknem a második világháborúig közfelháborodást váltott ki. A színpadon még csak-csak elnézegették a nadrágszerepekben játszó Fedák Sárit és nyomában a vidéki színházak számos csinos, trikónadrágos János vitézét és Bob hercegét, de egy úriasszony a korzón nem viselhetett ilyen frivol ruhadarabot.
A nadrágviselet bevezetésének egy átmeneti állomását jelentette a nadrágszoknya, amelyet az 1910-es években kapott fel a divat.
Mint minden divatújdonságnak, a tervezők ennek is a színpadról igyekeztek propagandát csinálni. Hazai elterjedésekor ez volt „a beszéd tárgya, művészkörökben, kávéházban és szalonokban egyaránt”, s bár mindenki kíváncsi volt rá, maguk a divatházak vezetői sem voltak tőle elragadtatva. Maga Holzer Sándor is úgy nyilatkozott, hogy „a nadrágszoknya se nem szép, se nem ízléses, de nem is sikkes, s így igazán nem tudjuk, hogy tulajdonképpen minek köszöni létrejöttét”. [Magyarország, 1911. február 23.]
Mindez azonban nem akadályozta meg a szabókat, hogy megrendelésre készítsenek ilyen darabokat a merészebb divathölgyeknek. A legbátrabbak természetesen itthon is a színésznők voltak, így elsősorban a primadonnák, akik kolléganőikkel szemben és a közönség előtt a toalett-versenyben is érdekeltek voltak, s ki lett volna más ebben is az első, mint Fedák Sári, aki már februárban bemutatta a színpadon az új divatot. Leo Fall Babuska című új operettjének premierjén viselt néhány percig egy nadrágszoknyát, amely „szenzációt keltett, de nem tetszett. Csúnya, ízléstelen portéka; feszélyezi mozgásában a viselőjét, de még a nézőjét is. Pláne Fedák Sári még föl is emelte egyik szárnyát, hogy jobban lássák a látnivalóját”, s miután nehezen járt a szokatlan ruhadarabban, „a közönség nevetett az új toaletten, de tapsolt Fedák Sári merészségének”. [Pesti Hírlap és Világ, 1911. február 24.]
Bár a botrányos ruhadarabot első látásra semmi nem különböztette meg egy szűk bukj-el szoknyától, hiszen maga a nadrág tulajdonképpen egy hosszú, oldalt vagy elöl felhasított ruha alatt volt, amelyből csak bokánál kandikált ki, illetve járás közben fedte fel magát, a polgárság körében nem nyert létjogosultságot. Aki mégis magára öltötte, azt utcagyerekek szégyenítették meg vagy a felháborodott asszonytársak hangos megjegyzései üldözték kapualjakba, az őrület tetőfokán még a Vatikán is elítélő nyilatkozatot adott ki róla, erkölcstelennek ítélve a női nadrágot, ezzel végleg megbélyegezve azt.
A vidéki városok közönségének jellemzésére álljon itt két eset.
„Két vidéki városban jelent meg tegnap este a szoknyanadrág. Temesvárott valóságos rendőri közbelépésre adott okot az új divat. Egyik belvárosi divatáruüzlet plakátokon hirdette, hogy csütörtök délután hat órakor kirakatában meg fog jelenni a szoknyanadrág. Nagy közönség gyűlt össze estére a szűk utcában. Pontban hat órakor egy lefátyolozott nő lépett a kirakatba szoknyanadrágban. Nagy tolongás keletkezett a kirakat előtt, úgy, hogy az utcai forgalom és a villanyosok is megakadtak. A rendőrség azon a címen, hogy a „mutatvány” nem volt előre bejelentve és hogy forgalmi akadályt okoz, meghagyta a kereskedőnek, hogy azonnal távolítsa el a kirakatból a szoknyanadrágos nőt. A hölgy eltávozott a kirakatból és a közönség szomorúan oszlott szét.
A másik eset Debrecenben történt. A színlap előre hirdette, hogy a Cigányszerelem csütörtöki előadásan Szilassi Etel szoknyanadrágban fogja játszani szerepét. Az óvatos rendőrség harminc polgári ruhás rendőrt helyezett el a nézőtéren, különösen az olcsóbb helyeken, hogy az esetleges tüntetéseknek elejét vegye. A közönség ezt megtudta és a körülményekhez képest csendesen nézte végig a nadrágszoknyás Ciganyszerelmet.”
Pesti Hírlap, 1911. március 11.
(Az igazság kedvéért e hírhez hozzá kell tenni, hogy a debreceni lapok nem számolnak be semmiféle rendőrkordonról, csak megjegyzik, hogy „Debrecen nem az a tüzes temperamentamú város, amelyben holmi divat-extremitások izgalmat okoznának” s „a nevezetes ruhadarab határozott bugyogó formájával már komikusnak tetszik, s komoly húrokat igazán nem lehet pengetni róla”, így a közönség is hamarosan napirendre tért felette. [Debreczeni Újság, 1911. március 10.])
A nadrágviselet tehát ekkor még nem törte át a polgári erkölcs korlátját, mert nemcsak a férfiak nem látták szépnek és kellően nőiesnek, de hétköznapjaikon a nők sem igen szorultak még rá a nagyobb mozgásszabadságra. Általános elterjedéséig a nők tömeges munkába állásáig kellett várni.
Görög Olga, ha nem is nadrágszoknyában, de nadrágszerepben, a Gül baba és a Stambul rózsája című operettekben. Takács Vince felvételei
Az öltözködés művészete a színpadon
És most álljon itt néhány valóságos színpadi kosztüm leírása a Színházi Figaró hasábjairól, debreceni színésznők tollából.
Elsőként a „hatalmas hangú” Görög Olga számol be Robert Stolz Favorit című operettjéhez csináltatott új kosztümjeiről. Görög Olga 1908–1928 között a vidéki színpadok legünnepeltebb koloratúr énekesnője volt, Debrecenben 1916–1919 között játszott.
„Felesleges azt megállapítanom, hogy az öltözködés valóságos művészet. Nem elég hozzá anyagi tehetség – bár mindenesetre elengedhetetlen – hanem jó érzék is kell hozzá – kezdi beszámolóját Görög Olga –. Én az öltözködésre mindig a legnagyobb gondot fordítottam. Talán szabad már arra hivatkoznom, nem veszik szerénytelenségnek, hogy itt is föltűnt ez. A Csárdáskirályné, különösen pedig a Stambul rózsája után a gratulációk jóleső özönével árasztottak el. Legutóbb pl. őszinte örömömre sokaknak tetszett a Bőregér III. felvonásában a sötétlila kosztümöm is, fehér muff és kalap garnitúrával.
Új premieremre, a Favorit-ra is teljesen újonnan staffirozom ki magam. És pedig a legújabb divatot igyekszem érvényre juttatni, amely alul szűk, felül pedig puff és raffolt.
Tudni kell, hogy az az alak, amelyet játszom, grófnő ugyan, de gépírólánynak adja ki magát, hogy a grófot meghódíthassa. Luxust tehát csak gazdag grófkisasszony kaphat, míg a gépírókisasszonynak az egyszerűségben kell kifejtenie az eleganciát. Ennek figyelembevételével toilettemet így állítottam össze:
felvonás
Búzakék csíkos raffolt szoknya fekete alsó aljjal, búzakék derék és kék masni fejdísszel, búzakék selyemharisnya, fekete brokát cipő.
Egész modern rózsaszínű taft-toilette két nagy puffal, crepe de chine övvel és gyöngyrojtokkal az aljon és derékon gyöngy- és csipkedísszel. Nagy rózsaszínű kalap, fekete rayerrel kalaptollal, rózsaszínű selyemharisnya, rózsaszínű tangó cipő. Ékszerek: butonok, collié, nagy brilliáns agraf [fülbevaló, nyakék, ruhakapocs].
Tiszta fekete crepe de chine ruha fehér köténykével, fehér fejdísszel, fehér harisnya, fekete cipő.
A fináléban: piros kabát, piros sapka.
felvonás
Egyszerű csipkeruha.
Egyszerű sötétzöld selyemruha, arany csipkedísszel. Zöld kalap, zöld harisnya, arany cipő.
Fehér taft selyemruha csipkékkel, gyöngyökkel, fehér selyemharisnya, ezüst cipő.
felvonás
Egy egész egyszerű sötétkék ruha. – Így fog festeni Waldorf Manon grófnő! Hiszem, hogy nagyon szimpatikus lesz a hölgyeknek.”
A legújabb divat a Favorit-ban. Az öltözködés művészete. I. Görög Olga, Színházi Figaró, 1917. november 16-22.
Az álruhás grófnő tehát 8 különböző kosztümben, selymekben és csipkékben próbálja gépírókisasszonynak kiadni magát – ami még egy operettgróf számára is gyanakvásra adhat okot. A boldog vég nem is marad el.
Görög Olga a Favorit című operett első felvonásában, a modern rózsaszínű taftruhábanGörög Olga a Stambul rózsája című operett különböző felvonásaiban. Takács Vince felvételei
Lássuk azonban, hogy egy színműben, nevezetesen Molnár Ferenc Úri divat című darabjában milyennek képzelte Borosnyai Kató a legkevésbé sem álruhás gépírólányt, 1918 tavaszán.
„A mesét az írógépkisasszonyról nem én írtam. Én csak eljátszom. És nagyon, de nagyon boldog vagyok, mert hiszen Molnár Ferenc Úri divatjának a hősnője az én szerepem: Paula, az egyszerű, de végtelenül bájos kis gépírólány. […] Hogy milyenek lesznek a toilettjeim? Ahogy a gépírólány-szerep megkívánja.
1. felvonás
Na, itt meg kell állni, mert jóllehet egy egyszerű ing-blouse lesz rajtam sötét aljjal, fekete nyakkendővel és lakk-övvel, mégis egy roppant drágaságot és ritkaságot is fogok viselni: egy pár vadonatúj félcipőt.
2. felvonás
Fehér ruha (bricses szabás) piros selyem matrózgallérral, piros lakk-övvel és manchettával, fehér cipő.
3. felvonás
És itt, miután a szerzői instrukció »Paula igen jól öltözködik«: vadonatúj sötétkék selyemruha aranyszálú hímzéssel, sötétkék selyem kis Napoleon-kalap, fekete lakkcipő keskeny fehér betéttel. – Még egyet! Sohse tudtam, hogy miért végeztem el a női kereskedelmit, miért tanultam meg a kettős könyvvitelt? Most már tudom. Hogy az én kis Paulácskám mindenképpen perfekt gépírókisasszony lehessen!”
Borosnyai Kató: Mese az írógépkisasszonyról. Paula fehérben, Színházi Figaró, 1918. január 18-24.
Borosnyai Kató matrózruhában, civilben
Divat a debreceni korzón
A színészi pálya, amely szinte a legkorábban vált szabaddá a női önmegvalósítás számára, sokszor, főleg a vidéki színésznők életében, csak addig tartott, amíg be nem eveztek a tisztes polgári házasság révébe. Művészházasság esetén könnyebben elnézte a társadalom, ha a bohémpár mindkét tagja megmaradt hivatásánál, de egy polgáremberrel, egy „civillel” kötött frigy szinte mindig az asszony pályaelhagyását vonta maga után: a művészi elhívatás alárendelődött a polgári morálnak: a háztartásnak és a férj által biztosított vagyonnak. Előfordult néha az is, hogy a pálya hamarabb ért véget, mintsem hogy elkezdődhetett volna, mint Kaszab Anna (1898–1975) esetében, aki egyszerre tipikus és rendhagyó példa. Színitanulmányai után első szerződésével Debrecenbe jőve, 1920 szeptemberében lépett színpadra, mint drámai hősnő, s a kritika rögtön szép sikert és primadonna-népszerűséget jósolt a „láthatóan ambiciózus leánynak” – ám miután öt éve várt vőlegénye végre hazatért a fogságból, októberben összeházasodtak, olyan hirtelen, hogy a színésznőnek búcsúelőadást sem tudtak tartani. Kaszab Anna ígéretes karrierje ezzel véget is ért volna, ám a színpadról szőtt álmai nem hagyták nyugodni, így öt év múlva, immár férj nélkül, de diadalmasan visszatért, s pályájától ettől kezdve eltántoríthatatlan volt.
Szokványosabb eset Retteghy Margité (1883–1973). Az erdélyi nemesi családból származó leány sokoldalú tehetség volt: jól írt, ügyes szobrász volt és szép jövő előtt álló, komoly és mély drámai színésznő. A kolozsvári leányiskola után Olaszországban tanult szobrászatot majd egy budapesti magántanárnál színészmesterséget, oly sikerrel, hogy rögvest szerződtette a Vígszínház és egy filmszerepet is kapott. Feladatait kevésnek érezve azonban, 1912-ben vidékre szerződött: Miskolcon, Nagyváradon, majd a buda-temesvári társulatnál töltött egy-egy évadot, 1916-ban pedig megérkezett Debrecenbe. Szatai Ferenc rögtön felfedezte, hogy az új színésznő nemcsak ritka talentum, hanem egyúttal „nagy koncepciójú nő” is, s felkérte állandó munkatársnak decemberben induló színházi hetilapjához. Retteghy Margit olvasmányos, önéletrajzi ihletésű tárcáiban szerelemről, divatról, hivatásról és művészetről írt a debreceni lányoknak, „az új női nemzedéknek, akik kezükben tartják a világ alakulását”, s akiket biztatott anyákká lenni, de hivatást is választani, hogy „azok az erők, melyeket a múltban csak jelentéktelen dolgokra forgácsoltunk el, összegyűjtve és tudatosan felhasználva” reorganizálják a társadalmi életet. A nagy koncepció azonban az ő esetében is a szokásos mederbe terelődött: rá kellett ébrednie, hogy a színészi pálya biztos megélhetést nem ad, így a következő évben férjhez ment egy debreceni fogorvoshoz, s a továbbiakban már, mint decens úriasszony, csak jótékonysági rendezvényeken vállalt fellépést, vagy olvasta fel saját maga írta beszédeit.
Az alábbiakban divattörténeti sorozatának a debreceni korzóról írt darabját idézzük, Divat-panoráma címmel.
„…Ha a mi szép magyar asszonyaink olyan jó ízléssel tudnának öltözni, mint a párizsi, s általában a francia nők, nem is volna csúnya nő az utcákon, olyan kiváló öltöztetési anyagot ad a magyar faj. A baj ott van minálunk, hogy mindenki maga akarja megkomponálni a toilettjét. Pedig hát ehhez minden száz nő közül egy ért. Ez egy külön művészet. S akik kevésbé értenek hozzá – ami még egyáltalán nem szégyen kérem – rá kellene bízzák magukat egy jó ízlésű divatterem-tulajdonosra. […] Mikor Debrecenbe érkezve először végigmentem a korzón, meglepett, hogy mennyi szép asszony van ebben a városban. Egy nyárutói estén, villanyfényben, nem győztem csodálkozni, mennyi teljesen ismeretlen, szép arc suhan el mellettem. Egy magas, karcsú, arisztokrata születésű fiatal asszony, a Gretchen-típus ideális megtestesülése. […] Aztán egy szép sötét asszony haladt el a villanyfényben mellettem. Nagyon elegáns, majdnem mindig feketében vagy fekete-fehérben láttam. Azt a hatást teszi reám, amit egy ismert erdélyi mágnás asszony, aki fia halálától mindig feketében járt, mert fogadalmat tett rá. […] Két fehér leányalak sétált előttem közvetlenül. Testvérek. Az egyik egészen olyan, mint Paquin Európát megjárt divatmodelljei voltak hat évvel ezelőtt. Hogy ragyogna fel Paquin vagy Woorth mestereknek a szeme, ha őket egyszer felöltöztethetnék! […] Egy asszony és két leány, mind sötétek és különbözőképpen érdekesek. A magosabbik leány távolbanéző, gyönyörű szemeivel, elefántcsontszínű sárga teintjével, mint egy spanyol táncosnő. Nagy fekete kalapban, vállán átdobott kendővel kellene megfesteni. […] Meg kell állapítanom, hogy kevés vidéki városban láttam ennyi elegáns, szép nőt, mint Debrecenben.”
Retteghy Margit: Divat-panoráma, Színházi Figaró, 1917. június 15–22.
A magyar nemzeti hadsereg csapatainak felvonulása a Horthy Miklós kormányzó előtt, 1920. április 14-én, a tiszteletére rendezett díszszemlén. Háttérben a Püspöki palota sarkán a Színházi Figaró szalonja. Liener Béla és Berzéki Sándor műtermének felvétele
Jegyzet:
Szederkényi Anna (1882-1948) író, szerkesztő, az Újságírók Egyesületének első női tagja.
Jelen írással szeretnénk a kedves Olvasóink figyelmébe ajánlani a Déri Múzeum Amit a divatipar takar c. programját, amely a Dívaságok a Dériben c. rendezvénysorozat harmadik alkalma. Az előadók és a szervezők sok szeretettel várják az érdeklődőket a Déri Múzeum Dísztermébe október 18-án 17:30-kor kezdődő eseményre.
