Szerző: Bélteki-Dolhai Réka

„ím, hogy lebben a must-fanyar őszben e perc”
(Meditáció egy távíróoszlop tövében)

Niklai Ádám költészetének jellegzetes motívuma az ősz, hiszen szerteágazó témavilágában az idő múlásával kialakított viszonyrendszer visszatérő, állandó elem. Szinte minden verse számot vet az elmúlással, minden érzést, képzetet, hangulatot átjár az ebbe való belenyugvás. Jelen írássorozat a 100. évforduló apropóján arra vállalkozik, hogy Niklai Ádám szövegeit ismertesse, járja körbe, népszerűsítse eddigi és új olvasói között egy-egy a Debreceni Irodalom Házában őrzött személyes tárgyával kísérve.

Ez alkalommal a hagyatékban található faládikát mutatjuk meg.

Niklai Ádám faládikája egy asztali díszdoboz, amely nemesfából készülhetett és ezüst pántokkal van ellátva. Érdekesebbnél érdekesebb anekdotákat gyárthatnánk, vajon mire használta a költő. Lehetett ez egy „furcsa rejtek” vagy szimplán egy hétköznapi használati tárgy. Legalább annyira rejtélyes a ládika funkciója, amennyire a versek keletkezése és tovább élése. Két nagyalakú füzete maradt versekkel tele és számos gépiratlap tartalmazza alkotásai kéziratát, amelyekből kötetet rendezett vagy folyóiratpublikációkat válogatott. Jól látszanak általuk az írás egyes részfolyamatai: előfordulnak versek több változatban, ahogyan javítással, kisebb-nagyobb átdolgozással nyerték el végleges, legtöbb esetben publikált formájukat. Niklai a személyes tárgyakhoz hasonlóan a verseket is a hétköznapi élet részének tekintette, úgy fogalmazott, költőként „éppen az a vágyunk, hogy az olvasók-hallgatók hétköznapjaiban legyünk jelen”.

Niklai Ádám életútjára és pályakezdésére a Bakó által használt rendhagyó jelző nagyon is helytálló. A következő sorokban magát Niklait idézem, az Előjelek című, életében utoljára megjelent kötet fülszövegével.

„1924-ben, egy budapesti klinikán születtem. Nincs képzetem szülői házról: anyai nagyapámnál, majd a Gyermekvédő Liga farkasgyepűi telepén, apám szolgálati szobájában, majd másik nagyapám Balaton-parti házában, rokonoknál a pesti Szondi utcában, intézetben Pécsett, majd Kassán éltem: meglaktam vagy tíz várost és falut a felszabadulásig. Miután apám 1939-ben meghalt (első világháborús hadirokkant volt és magántisztviselő, ha dolgozhatott éppen), anyám trafikjogot kapott, no, nem a Belvárosban, hanem egy abaúji nagyközségben. (Ott lett először főbérleti lakásunk, 1942-ben.) Jogot végeztem, 1943-47-ben. Közben korábban magántisztviselő voltam Pesten – majd 1945-től MADISZ-titkár, 1948-ig. Tíz éven át pénzügyi tisztviselő földművesszövetkezetben, állami gazdaságban; 1958-ban a magam varázshegyére kerültem, Mátraházára: súlyos műtét, kétszer átélt klinikai halállal – s az első versek… Valamint még dolgoztam a miskolci megyei könyvtárban, majd leszázalékoltak. 1965-ben – válófélben első feleségemtől – Debrecenbe költöztem; 1966-ban itt nősültem ismét meg. Első kötetem 1965-ben, a második 1970-ben jelent meg.

Eddig a pontok. Ami köztünk volt és van, az persze nem feltétlen »egyenes vonal« szakaszai: az az élet maga, a lélek állapotváltozásai, kevés öröm, sok fájdalom – meg minden. Meg a versek.”

Első verse 1959-ben, az ezt követő huszonöt évben pedig négy verseskönyve jelent meg, amelyek szép szakmai sikert arattak. Írott kő című kötete halála után jelent meg (1988), mint ahogy összegyűjtött verseinek újabb kiadása is, Aczél Géza gondozásában (Redivivus, 2004).

„Valamelyest is teljes és hű – vagyis nemcsak valódi, hanem egyszersmind igaz – képmást csak a mű maga adhat, lévén az nem pillanatfelvétel, hanem rajz, ha úgy tetszik: önéletrajz is.”

E gondolatát követve jelen írásban Niklai Ádámot három, eddig ismeretlen költeményével közelítjük, Bakó nyomán „versére vetkezetten”, ahogyan „azt az érzést sugallja, mintha vívódása közben titokban megleshetné a költőt” a befogadó. 

Szemrehányás
Mellettem ültél tegnap este is:
de mégis, mégis milyen messze vitt
pár szó, pár röpke, lenge tréfa, lám,
egy harmadikkal. Hangod aranyán
nem-ismert-fényű csillogása kélt
a nevetésnek: bennem elalélt
minden emlékünk híd-remegése.
Bámultam bágyadt kezem fejére
és éreztem, mint pereg belőle
időnk: tűnt perceink szemfedője.

A Szemrehányás című vers kezdő sora máris megjelöli az első szóval az egyes szám első személyű beszélőjét, aki egy egyes szám második személyű megszólítotthoz szól. Ez a viszony azonban múlt időben rajzolódik ki, egy közeli múlt folyamatosságában, amely egyre távolodik az emlékképek említésével, a „tűnt perceink”–kel. A távolodást ugyanakkor nemcsak időben, hanem mintha térben is érezhetné az olvasó, hiszen „mellettem ültél (…) / de mégis, mégis milyen messze vitt (…)”. A váltást jelzi is a „de” kötőszó, amely az ellentét erősítéséhez strófakezdő, nyomatékos helyzetével is hozzájárul. Ha a valóságos térben ugyan nem is, de a lelki térben, az érzelmek világában biztosan „messze” kerültek egymástól, hiszen az emlékek ellenére „(h)angod aranyán / nem-ismert-fényű csillogása kélt / a nevetésnek”.

Niklai versei költői képekkel telítettek, akár ebben a versben is találhatóak példák szineztéziára, alliterációra („mégis, mégis milyen messze” vagy „bámultam bágyadt”), hasonlatra, amelyek ebben az esetben is uralkodnak a versben. A záró strófában ugyanis az „én” kerül előtérbe: „(b)ámultam bágyadt kezem fejére / és éreztem, mint pereg belőle / időnk: tűnt perceink szemfedője”. A távolodást semmilyen tekintetben nem tudja már ellensúlyozni, az elmúlással kell számot vetnie a lírai énnek. Ezzel nyer értelmet tulajdonképpen maga a cím is, mint egy „szemrehányás”, amely mindinkább saját maga szemrehányásává válik, eszerint valódi megszólítottja akár a versbeszélő maga lehetne.

A gazdag képi világ a következő, Láz című verset is nagyban jellemzi. Konkrét alliterációra tett kísérlet ugyan csak egy van a versben, ami ráadásul éppen megakasztja a hangzás harmóniáját, hiszen egyrészt inkább kakofóniát ér el a „könnyű könnyfátyol”, másrészt erőltetett hatása is van a szinte egymásból képzett (nyelvtani és képzeti értelemben vett) szóalakoknak. Azonban sokkal jelentősebb a belső hangok finom összecsengése, amely a teljes verset végig kíséri. Több strófában is erőteljes az m, l, s, g és gy hangok ismétlése, egymáshoz közelítése („moccan a láz ritmusa lassan”; „dong / még egy-egy légy”; „lázong / lám a valóság”).

Láz
Moccan a láz ritmusa lassan.
Meg-megemel lágyan
és könnyű könnyfátyolt ad a perc:
talán, hogy ne lássam
a partok távolodását. Dong
még egy-egy légy a csend
kelyhében. Homlokomban lázong
lám a valóság, szép
s buta dolgok körtánca. De jő
már a semmi és puha
gitt-testével rámtapad. Innom
kellene… Nem nyúl a
kéz a pohárért: elejteném.
Eh, innom az álom
ad tán, vagy majd – furcsa rejtekén
aki vár – halálom.

„Ezek a versek mindig valamilyen külső élmény hatására születtek, hogy aztán a kiváltó ok egyre inkább csak ürüggyé váljon, és átadja a helyét a már korábban elmélyített, belső, lélektani — morális — tanulságnak.”

Kis Pintér Imre gondolatát követve külső hatás lehet a láz, az idő múlása, „a partok távolodása”, a légy dongása, egyre-másra nehezebb megfogható képekként, majd ezek a behatások elmaradnak és a sortörések késleltető, töredeztető játékával váratlanul ott terem a belső tanulság. A sortörés a Szemrehányás versben is jellegzetes eszköz volt, de a Láz versben talán még megrázó is. Erőteljesebb itt, több esetben az egyes – egyébként megtört – sorok önállóan, önmagukban is képesek (lennének) jelentést teremteni, amely így felmutatja ugyan ennek a lehetőségét, de egyúttal azonnal ki is zárja azt. Mennyivel másabb értelmezést adhat az olvasó a „(d)ong / még egy-egy légy a csend / kelyhében” és a „még egy-egy légy a csend” verssoroknak az állítmány változásával. De akár a „lám a valóság, szép” vagy a „(d)e jő / már a semmi és puha” sorainak önállóan. A belső betűrímek és sor végi rímek, a hangzást tovább segítő ritmus mellett a sortörések akár játékosak is lehetnének, ha nincs az utolsó mondat, pontosabban a záró szó. Az itt közölt három versből a Láz az, amely egyedül viszi színre a lírai ént, nincs mellette valóságos alak, sőt a semmi („(d)e jő / már a semmi”), az álom, a halál képei vannak csupán. Egymás mellé kerül az élet („innom az álom / ad tán”) és a halál („aki vár – halálom”), amely utóbbi zárszóként sokáig, fájón kong az olvasó fejében az addigi pozitív(abb) hangzás után, hiszen szinte elringatnak a páros rímek („lágyan” – „lássam”; „dong” – „lázong”; „(i)nnom” – „álom” – „halálom”).

A rím, a ritmus a Képeslapra című versben szintúgy értelmezési horizontot nyithat meg. Egy levelében Niklai ezt maga ajánlja: olvassák verseit hangosan, sőt, egyes versei úgy nyerik el igazi küldetésüket. Ez a Képeslapra vers esetében is igaz lehet, hiszen előadva, a sortörések átnyúló lendületét kihasználva jól működnek az ölelkező és keresztrímek.

Képeslapra
Szép itt a nyár… De vajjon
ez őszre, télre
egymás szemébe
nézünk-e már az alkony
meghitt csendjében:
Te, aki visszavártál
s én, ki megtértem,
magunkat látva-látván?

Az időbeliség tárgyalása mindhárom versnek sajátossága, néhol egészen explicit módon ábrázolva (lásd a Láz versben a „halálom” zárszót). A Képeslapra vers kezdete ugyancsak az elmúláshoz, a halál képéhez szól hozzá, erre erősít rá a hagyományos eszközkészlet, a toposzok alkalmazása. A nyár mellé „de” kötőszóval kerül az ősz és a tél, viszont ezen túl pontos időbeli kapaszkodókat a vers nem ad. Mintha minden jelen időben történne, rejtetten érzékelhető az „ez őszre, télre” sorban valamiféle jövőkép, ami ráadásul nem lehet messze már. Időt jelölne ki az alkony, de talán nem ebben a tekintetben ad a jelentéshez, hanem sokkal inkább a végesség érzetére erősít rá, amely azért sem annyira súlyos, mert annak „meghitt csendjében” jelenik meg. Megfoghatóbb ugyanakkor a múlt, amelyben ott van a „(t)e, aki visszavártál” és az „én, ki megtértem” viszonya. Kérdés marad azonban, hogy „egymás szemébe / nézünk-e […] magunkat látva-látván?”. Egymást kiegészítettnek látszik ez a kapcsolódás, már-már tökéletesnek, mégis bizonytalan módon, válasz nélkül találja magát az olvasó, megkérdőjelezve egyáltalán a kérdés létjogosultságát, hiszen a várakozás-megtérés egymásra talált.

Mindehhez új távlatot nyit(hat) a vers címe, egy új jelentéssík rajzolódik ki a képeslapra jegyzéssel. Ha az „itt” nem időre, hanem helyre vonatkozik, akkor „(sz)ép itt a nyár”, ahol már feltehetően nem lesz az „én” „ez őszre, télre”, hiszen van, aki várja és felszámolva a távolságot megtér a lírai én – akár a transzcendenshez való viszonyban (is) értelmezve.
Kérdezhetnénk a Fák című vers egy sorával, „hallják-e még, / hallják-e már / ez éneked?”, reflektálva arra a tényállásra, miszerint több értő, érző figyelmet érdemel Niklai Ádám életműve. „Versei, kötetei jelentek meg, elismerést is kapott, de mégis úgy vélem, nem annyit, mint amennyit megérdemelt volna.” – mondta Vitányi Iván. Arra buzdítunk ezúttal mindenkit, hogy a fent közölt három vers mellett olvassuk közösen a következő Tárgy-szöveg írásokban is költeményeit, illetve magányos olvasással köteteit, mert:

„a vers maraszt, melenget”
(Sátorfámra).

---

A tárgyfotók a szerző felvételei.

Irodalom:

• Niklai Ádám, Hullámtörő, Magvető, Bp., 1965.
• Niklai Ádám, Szeretők, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1970.
• Niklai Ádám, Előjelek, Válogatott és új versek, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1984.
• Niklai Ádám, Írott kő, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1988.
• Niklai Ádám, Redivivus, Összegyűjtött versek, Csokonai Kiadó, Debrecen, 2004.
• Niklai Ádám, Mi a véleménye a rádió, televízió és a költészet kapcsolatáról? (interjú)
• Bakó Endre, Versre vetkezetten, Niklai Ádám: Előjelek, Napjaink, 1985, 4, 34.
• Bényei József, Debreceni irodalmi lexikon, Tóth Könyvkereskedés és Kiadó, Debrecen, 2006.
• Kabdebó Lóránt, Niklai Ádám: Hullámtörő, Tiszatáj, 1965, 12, 965–966.
• Kis Pintér Imre, Niklai Ádám Szeretők, Kritika, 1971, 1, 57.
• Vitányi Iván, Niklai Ádám kálváriás élete, Alföld, 1985, 12, 58–61.