Divatlevelek

Szerző: Szabó Anna Viola

(Az írást teljes terjedelmében a Polgári sikk c. katalógusban olvashatják. Polgári sikk. Válogatás a Déri Múzeum Iparművészeti gyűjteményéből. Debrecen, 2020. február 12.–november 30. Szerk. Ormosi Viktória. Debrecen, Déri Múzeum, 2020.)

A Színházi Figaró

Debrecen első, hetente megjelenő képes színházi lapját 1916 decemberében indította meg Szatai Ferenc újságíró, a Debreczeni Újság színikritikusa. A Színházi Figaró névre keresztelt tizenöt oldalas hetilap nem közölt kritikákat, hiszen leginkább szerkesztőjének színház iránti rajongásából született, s legfőbb feladatának a Heltai Jenő vezette két debreceni színház (a Csokonai és az Arany Bikában ekkor megnyílt Vígszínház) „fővárosi színezetű élénk színházi élete” bemutatását, a színészek sztárolását tekintette. Bár Szatai saját hitvallása szerint csak annak a színésznek csapott hírverést, aki szorgalmas munkájával szerinte azt kiérdemelte – a társulat behatárolt létszáma miatt idővel mindenki sorra került a lapban. Önként vállalt feladatát Szatai nagyon komolyan vette, és semmilyen anyagi áldozatot nem sajnált a színészek, s így lapja felfuttatására. Példája bevallottan a Budapesten megjelenő Színházi Élet volt, így lehetőségeihez képest ő is indított rejtvénypályázatokat és kedvenc-versenyeket kivágható szavazólapokkal, közölt folytatásos regényeket és divattanácsokat, színházi tréfákat és pletykákat, de a legnagyobb figyelmet a színészképek készíttetésére fordította, amelyben Takács Vince fényképész volt a segítségére.

A nyomdai képminőség azonban, a rossz háborús papíron, meglehetősen silány volt, így hiába biztatta a szerkesztő a képsorozatok kedvéért a lapszámok összegyűjtésére olvasóit, azok még az elvakult rajongókat sem igen elégíthettek ki. Ezért hamarosan képeslapok formájában kezdte kiadni a színészképeket, amelyeket a Püspöki palotában megnyitott „szalonban” árusított, s amelyek már valóban gyűjtőkre leltek. A Debrecenben sztárrá vált ifjú Honthy Hanna fényképeiről például az alábbiakban számolt be a lap.

„Takács Vince fényképész műtermének kedves vendége volt a múlt héten: Honthy Hannát fotografálták. Takács mester – ahogy Bohémiában becézik – a szó teljes értelmében nem is ebédelt ebből az alkalomból. Nem törődött volna ő még egy püspöki lakomával sem, csak Honthy Hannával. Ezt meg is lehet érteni, mert a kitűnő szubrett nagyszerű „médium”, úgy hogy attól lehet tartani, hogy még a fényképezőgép lencséje is nagyot dobban örömében, ha Hannát látja maga előtt. Takács Vince olyan mesteri felvételeket csinált Honthyról, hogy az igazán feltűnést fog kelteni a Színházi Figaró szalonjának kirakatában, ahol rövidesen megjelennek.”

Honthy Hannát fotografálják, Színházi Figaró, 1918. november 29 – december 5

A színésznők és a divat

A színészképek készítésének és gyűjtésének nem elhanyagolandó fontosságú oka volt a színésznők toalettjeinek számontartása és követése. A színésznők az arisztokrácia hölgyei mellett a divat legfontosabb alakítói és propagátorai voltak már a 19. század közepétől kezdve, a két háború között, a hangosfilmek sztárkultuszának köszönhetően pedig már-már kizárólagos szerepben. A színházi lapok rendszeresen és részletesen beszámoltak az általuk akár a színpadon, akár a hétköznapokban viselt legújabb kreációkról. Ahogy a Színházi Élet fogalmazott egy alkalommal:

„Némely előkelő szalonokban talán még tagadják, de bizonyos, hogy a színpadok diktálják a női divatot. Egy-egy nagyszerű színházi ruha valóságos forrongást jelent és matematikai pontossággal kiszámítható, hogy mikor jelennek meg utcán és szalonokban első követői. Vannak színházi ruhák, melyek szürkén és jelentéktelenül enyésznek el a függöny összecsapódásánál, de vannak olyanok is, melyek valóságos forrongást idéznek elő a nők táborában. Az utóbbiakhoz tartozik az a ragyogó és csupaötlet toilette, melyet Gombaszöghy Frida visel a Démonok harmadik felvonásában. […] Páva-ruhának nevezi a Neumann-cég Gombaszöghy új ruháját és egészen bizonyosak vagyunk abban, hogy az új kreáció rövidesen hódító útra indul…

Gombaszöghy Frida toilettje. Színházi Élet, 1917/1, 14.

A téma olyan fontos volt, hogy a divatreklámok mellett szinte elméleti írások is rendszeresen megjelentek róla. 

„A modern színművészetnek egyik hatalmas hódító fegyvere a toilett – kezdte például Szederkényi Anna A divat című írását –. Úgy hozzátartozik ez a külső szépítő eszköz a színművészethez, ahogyan ma már a mindennapi életben is megszűnt a ruha egyedül azt a célt szolgálni, amit még az elemi iskolában tanultunk róla: »A ruha az eszköz, amely testünket a külső hideg és meleg ellen védelmezi.« Ma a ruha nemcsak védelmez, hanem támad is. Támad, izgat, ingerel, lázít, hódít és gyönyörködtet mindenekfelett. A toilett ma kifejezője az egyéniségnek. A ruha beszél, vallomásokat tesz a viselőjéről. — Nézd meg a toilettjét és megtudod, ki rejtekezik benne, vagy kívánkozik ki belőle. A művészet szolgálatába állott az asszonyi raffinériának és így alkotódnak meg a modern toilett csodák, amelyekben úgy lejtenek körülöttünk a hölgyek, mint megelevenedett és a századunkban újra született görög és római nők, vagy a kilencszáztizenhármas rokokó-dámák. A ma asszonya minden szépet a múlttól kölcsönöz ki. […]

Egy-egy premier nemcsak az írónak, nemcsak a zeneszerzőnek, hanem a divatszalonoknak is a premierje. A szezon nagy divatalkotásainak a sorsa is a színpadi deszkákon dől el. Míg a fülek mohón isszák be az új áriákat, és míg a szavak muzsikájától, összecsengésétől részegül meg a hallgatóság, addig a látcsövek izgatottan, mohón tapadnak a színpadra, ahol a selyem, krepdesin suhog, gyöngy csillog, ahol a legújabb toilett-szenzáció születik meg a reflektorok fényében. A színpadon bújtak ki először a vállak az ujj alól, a színpadi ruhán szalad beljebb, lejjebb az olló egy centiméterrel, a színésznő tudja legjobban, hol kell elhelyezni a Balzac-féle szépségtapaszt, amely mint tökéletes befejezése egy toilettnek, egy csokorral, virágszállal, egy redővel ad különös lendületet, pikantériát az egész öltözéknek… […]

[A legújabb színpadi toiletteknek] nem egy mását fogjuk az idei szezonban viszontlátni a bálteremben, vagy az annyira divatos tangó-tea asztalkák mellett.

Szederkényi Anna: A divat, Színházi Élet, 1913/41, 18-19.

1920-ban Szász Zoltán értekezik hosszasan a témáról.

„A színésznők nemcsak Thália papnői, de a divatéi is s bátran lehet mondani, hogy ezt a második papnői hivatást a legtöbben közülök nagyobb buzgalommal teljesitik, mint az elsőt. S ez érthető is: a divat valóban nagyon hasonlít valami alsórendű valláshoz, amelynek esztelen, de szigorú meghódolást követelő hittételei vannak s mint ilyen közelebb áll az átlagnők lelkéhez — akik közül valók nagyobbrészt a színésznők — mint a mégis magasabb szellemi fejlettséget megkívánó színművészet. Azok a dogmák, melyeket a divat előír, hol így hangzanak: harangalj, nagy kalap, meztelen nyak, hol így: szűk szoknya, bő ujjak, redős gallér, hol egy-egy kötelező színben, vagy akár csak valami különösen elhelyezett rojtban, vagy egy sajátos napernyőnyélben jelentkeznek. S bizony nincs az a katholikus vagy orthodox zsidó, aki a vallás-előírta szabályokat olyan bigottul, olyan gondolkodás nélkül követné, mint a legtöbb divatnő azokat a hol szép, hol azonban rút öltözködési módokat, amiket a divat felvet. […]

Így van ez legalább normális időkben. Most, hogy öt évig el voltunk szakadva Párizstól, a divat Rómájától vagy Mekkájától, s hogy most is még az igazi párizsi modellek behozatala túlságosan költséges és nehézkes, itt lehet az a korszak, amikor a nők öltözködése kissé egyénibbé és ésszerűbbé válhatik. Szerintem különben is az igazi elegáns nő nem a legdivatosabb nő. Az igazi elegáns nő bizonyos divatújításokat nem fogad el, ha azt mégoly tolakodóan reklámozzák s bizonyos öltözködési formáktól, amelyeket szépnek tart, nem tér el, még ha elavultnak jelentik is ki a divat-cikkek. […] Hál’ Istennek az ész, a célszerűség még e téren is hódit. Ennek bizonysága a rövid szoknya állandósulása. Ki ne emlékeznék a hosszú, aszfaltot vagy utcaporát söprő szoknyára, melyet a sárban fel kellett emelni s ami a nő egyik kezét állandó rabszolgaságra ítélte. Ez az ostoba és rút ruhadarab meghalt, remélhetőleg örökre. Én nem akarom feltenni a női nemről — pedig sok dőreséget teszek fel róla — hogy még egyszer visszatérjen ehhez az inpraktikus és rút viselethez. A hosszú szoknya mellett még két szörny-alkotása van a női öltözködésnek: a fűző és a magassarkú cipő. A fűző, szerencsére szintén haldoklik. Aki nő csak teheti, már nem viseli. Remélni lehet, hogy az emberfaj nemesedésével, főleg a kövér nők ritkulásával a fűző teljesen múzeumi jelenséggé fog avulni. Legjobban tartja még magát a magassarkú cipő. Az igazi, elegáns nők ugyan nem viselik, de általában még nagyon kedvelt s a nők nagy része egészen komolyan szépnek tartja.

S itt jutottam el a színésznők, az elegancia papnőinek a szerepéhez! Nekik kellene az öltözködésnek divatfölötti, az egyes divatokat túlélő változatait felkarolni s jobb, egészségesebb s épp ezért esztétikusabb öltözködésre nevelni a női tömegeket. […]

Szász Zoltán: A színésznők és a divat, Színházi Élet, 1920/11, 2-3.

A nadrágszoknya

Vannak bizonyos divatötletek, amelyeket a tervezők időről-időre, különböző formákban, megpróbálnak bevezetni, de hasztalan. A legnehezebben elfogadott ötlet a nők nadrágviselése volt, amelynek lehetősége csaknem a második világháborúig közfelháborodást váltott ki. A színpadon még csak-csak elnézegették a nadrágszerepekben játszó Fedák Sárit és nyomában a vidéki színházak számos csinos, trikónadrágos János vitézét és Bob hercegét, de egy úriasszony a korzón nem viselhetett ilyen frivol ruhadarabot.

A nadrágviselet bevezetésének egy átmeneti állomását jelentette a nadrágszoknya, amelyet az 1910-es években kapott fel a divat.

Mint minden divatújdonságnak, a tervezők ennek is a színpadról igyekeztek propagandát csinálni. Hazai elterjedésekor ez volt „a beszéd tárgya, művészkörökben, kávéházban és szalonokban egyaránt”, s bár mindenki kíváncsi volt rá, maguk a divatházak vezetői sem voltak tőle elragadtatva. Maga Holzer Sándor is úgy nyilatkozott, hogy „a nadrágszoknya se nem szép, se nem ízléses, de nem is sikkes, s így igazán nem tudjuk, hogy tulajdonképpen minek köszöni létrejöttét”. [Magyarország, 1911. február 23.]

Mindez azonban nem akadályozta meg a szabókat, hogy megrendelésre készítsenek ilyen darabokat a merészebb divathölgyeknek. A legbátrabbak természetesen itthon is a színésznők voltak, így elsősorban a primadonnák, akik kolléganőikkel szemben és a közönség előtt a toalett-versenyben is érdekeltek voltak, s ki lett volna más ebben is az első, mint Fedák Sári, aki már februárban bemutatta a színpadon az új divatot. Leo Fall Babuska című új operettjének premierjén viselt néhány percig egy nadrágszoknyát, amely „szenzációt keltett, de nem tetszett. Csúnya, ízléstelen portéka; feszélyezi mozgásában a viselőjét, de még a nézőjét is. Pláne Fedák Sári még föl is emelte egyik szárnyát, hogy jobban lássák a látnivalóját”, s miután nehezen járt a szokatlan ruhadarabban, „a közönség nevetett az új toaletten, de tapsolt Fedák Sári merészségének”. [Pesti Hírlap és Világ, 1911. február 24.]

Bár a botrányos ruhadarabot első látásra semmi nem különböztette meg egy szűk bukj-el szoknyától, hiszen maga a nadrág tulajdonképpen egy hosszú, oldalt vagy elöl felhasított ruha alatt volt, amelyből csak bokánál kandikált ki, illetve járás közben fedte fel magát, a polgárság körében nem nyert létjogosultságot. Aki mégis magára öltötte, azt utcagyerekek szégyenítették meg vagy a felháborodott asszonytársak hangos megjegyzései üldözték kapualjakba, az őrület tetőfokán még a Vatikán is elítélő nyilatkozatot adott ki róla, erkölcstelennek ítélve a női nadrágot, ezzel végleg megbélyegezve azt.

A vidéki városok közönségének jellemzésére álljon itt két eset.

„Két vidéki városban jelent meg tegnap este a szoknyanadrág. Temesvárott valóságos rendőri közbelépésre adott okot az új divat. Egyik belvárosi divatáruüzlet plakátokon hirdette, hogy csütörtök délután hat órakor kirakatában meg fog jelenni a szoknyanadrág. Nagy közönség gyűlt össze estére a szűk utcában. Pontban hat órakor egy lefátyolozott nő lépett a kirakatba szoknyanadrágban. Nagy tolongás keletkezett a kirakat előtt, úgy, hogy az utcai forgalom és a villanyosok is megakadtak. A rendőrség azon a címen, hogy a „mutatvány” nem volt előre bejelentve és hogy forgalmi akadályt okoz, meghagyta a kereskedőnek, hogy azonnal távolítsa el a kirakatból a szoknyanadrágos nőt. A hölgy eltávozott a kirakatból és a közönség szomorúan oszlott szét.

A másik eset Debrecenben történt. A színlap előre hirdette, hogy a Cigányszerelem csütörtöki előadásan Szilassi Etel szoknyanadrágban fogja játszani szerepét. Az óvatos rendőrség harminc polgári ruhás rendőrt helyezett el a nézőtéren, különösen az olcsóbb helyeken, hogy az esetleges tüntetéseknek elejét vegye. A közönség ezt megtudta és a körülményekhez képest csendesen nézte végig a nadrágszoknyás Ciganyszerelmet.”

Pesti Hírlap, 1911. március 11.

(Az igazság kedvéért e hírhez hozzá kell tenni, hogy a debreceni lapok nem számolnak be semmiféle rendőrkordonról, csak megjegyzik, hogy „Debrecen nem az a tüzes temperamentamú város, amelyben holmi divat-extremitások izgalmat okoznának” s „a nevezetes ruhadarab határozott bugyogó formájával már komikusnak tetszik, s komoly húrokat igazán nem lehet pengetni róla”, így a közönség is hamarosan napirendre tért felette. [Debreczeni Újság, 1911. március 10.])

A nadrágviselet tehát ekkor még nem törte át a polgári erkölcs korlátját, mert nemcsak a férfiak nem látták szépnek és kellően nőiesnek, de hétköznapjaikon a nők sem igen szorultak még rá a nagyobb mozgásszabadságra. Általános elterjedéséig a nők tömeges munkába állásáig kellett várni.

Az öltözködés művészete a színpadon

És most álljon itt néhány valóságos színpadi kosztüm leírása a Színházi Figaró hasábjairól, debreceni színésznők tollából.

Elsőként a „hatalmas hangú” Görög Olga számol be Robert Stolz Favorit című operettjéhez csináltatott új kosztümjeiről. Görög Olga 1908–1928 között a vidéki színpadok legünnepeltebb koloratúr énekesnője volt, Debrecenben 1916–1919 között játszott.

„Felesleges azt megállapítanom, hogy az öltözködés valóságos művészet. Nem elég hozzá anyagi tehetség – bár mindenesetre elengedhetetlen – hanem jó érzék is kell hozzá – kezdi beszámolóját Görög Olga –. Én az öltözködésre mindig a legnagyobb gondot fordítottam. Talán szabad már arra hivatkoznom, nem veszik szerénytelenségnek, hogy itt is föltűnt ez. A Csárdáskirályné, különösen pedig a Stambul rózsája után a gratulációk jóleső özönével árasztottak el. Legutóbb pl. őszinte örömömre sokaknak tetszett a Bőregér III. felvonásában a sötétlila kosztümöm is, fehér muff és kalap garnitúrával.

Új premieremre, a Favorit-ra is teljesen újonnan staffirozom ki magam. És pedig a legújabb divatot igyekszem érvényre juttatni, amely alul szűk, felül pedig puff és raffolt.

Tudni kell, hogy az az alak, amelyet játszom, grófnő ugyan, de gépírólánynak adja ki magát, hogy a grófot meghódíthassa. Luxust tehát csak gazdag grófkisasszony kaphat, míg a gépírókisasszonynak az egyszerűségben kell kifejtenie az eleganciát. Ennek figyelembevételével toilettemet így állítottam össze:

1. felvonás

• Búzakék csíkos raffolt szoknya fekete alsó aljjal, búzakék derék és kék masni fejdísszel, búzakék selyemharisnya, fekete brokát cipő.
• Egész modern rózsaszínű taft-toilette két nagy puffal, crepe de chine övvel és gyöngyrojtokkal az aljon és derékon gyöngy- és csipkedísszel. Nagy rózsaszínű kalap, fekete rayerrel kalaptollal, rózsaszínű selyemharisnya, rózsaszínű tangó cipő. Ékszerek: butonok, collié, nagy brilliáns agraf [fülbevaló, nyakék, ruhakapocs].
• Tiszta fekete crepe de chine ruha fehér köténykével, fehér fejdísszel, fehér harisnya, fekete cipő.
• A fináléban: piros kabát, piros sapka.

2. felvonás

• Egyszerű csipkeruha.
• Egyszerű sötétzöld selyemruha, arany csipkedísszel. Zöld kalap, zöld harisnya, arany cipő.
• Fehér taft selyemruha csipkékkel, gyöngyökkel, fehér selyemharisnya, ezüst cipő.

3. felvonás

• Egy egész egyszerű sötétkék ruha.
  – Így fog festeni Waldorf Manon grófnő! Hiszem, hogy nagyon szimpatikus lesz a hölgyeknek.”

A legújabb divat a Favorit-ban. Az öltözködés művészete. I. Görög Olga, Színházi Figaró, 1917. november 16-22.

Az álruhás grófnő tehát 8 különböző kosztümben, selymekben és csipkékben próbálja gépírókisasszonynak kiadni magát – ami még egy operettgróf számára is gyanakvásra adhat okot. A boldog vég nem is marad el.

Lássuk azonban, hogy egy színműben, nevezetesen Molnár Ferenc Úri divat című darabjában milyennek képzelte Borosnyai Kató a legkevésbé sem álruhás gépírólányt, 1918 tavaszán.

„A mesét az írógépkisasszonyról nem én írtam. Én csak eljátszom. És nagyon, de nagyon boldog vagyok, mert hiszen Molnár Ferenc Úri divatjának a hősnője az én szerepem: Paula, az egyszerű, de végtelenül bájos kis gépírólány. […] Hogy milyenek lesznek a toilettjeim? Ahogy a gépírólány-szerep megkívánja.

1. felvonás

• Na, itt meg kell állni, mert jóllehet egy egyszerű ing-blouse lesz rajtam sötét aljjal, fekete nyakkendővel és lakk-övvel, mégis egy roppant drágaságot és ritkaságot is fogok viselni: egy pár vadonatúj félcipőt.

2. felvonás

• Fehér ruha (bricses szabás) piros selyem matrózgallérral, piros lakk-övvel és manchettával, fehér cipő.

3. felvonás

• És itt, miután a szerzői instrukció »Paula igen jól öltözködik«: vadonatúj sötétkék selyemruha aranyszálú hímzéssel, sötétkék selyem kis Napoleon-kalap, fekete lakkcipő keskeny fehér betéttel.
  – Még egyet! Sohse tudtam, hogy miért végeztem el a női kereskedelmit, miért tanultam meg a kettős könyvvitelt? Most már tudom. Hogy az én kis Paulácskám mindenképpen perfekt gépírókisasszony lehessen!”

Borosnyai Kató: Mese az írógépkisasszonyról. Paula fehérben, Színházi Figaró, 1918. január 18-24.

Divat a debreceni korzón

A színészi pálya, amely szinte a legkorábban vált szabaddá a női önmegvalósítás számára, sokszor, főleg a vidéki színésznők életében, csak addig tartott, amíg be nem eveztek a tisztes polgári házasság révébe. Művészházasság esetén könnyebben elnézte a társadalom, ha a bohémpár mindkét tagja megmaradt hivatásánál, de egy polgáremberrel, egy „civillel” kötött frigy szinte mindig az asszony pályaelhagyását vonta maga után: a művészi elhívatás alárendelődött a polgári morálnak: a háztartásnak és a férj által biztosított vagyonnak. Előfordult néha az is, hogy a pálya hamarabb ért véget, mintsem hogy elkezdődhetett volna, mint Kaszab Anna (1898–1975) esetében, aki egyszerre tipikus és rendhagyó példa. Színitanulmányai után első szerződésével Debrecenbe jőve, 1920 szeptemberében lépett színpadra, mint drámai hősnő, s a kritika rögtön szép sikert és primadonna-népszerűséget jósolt a „láthatóan ambiciózus leánynak” – ám miután öt éve várt vőlegénye végre hazatért a fogságból, októberben összeházasodtak, olyan hirtelen, hogy a színésznőnek búcsúelőadást sem tudtak tartani. Kaszab Anna ígéretes karrierje ezzel véget is ért volna, ám a színpadról szőtt álmai nem hagyták nyugodni, így öt év múlva, immár férj nélkül, de diadalmasan visszatért, s pályájától ettől kezdve eltántoríthatatlan volt.

Szokványosabb eset Retteghy Margité (1883–1973). Az erdélyi nemesi családból származó leány sokoldalú tehetség volt: jól írt, ügyes szobrász volt és szép jövő előtt álló, komoly és mély drámai színésznő. A kolozsvári leányiskola után Olaszországban tanult szobrászatot majd egy budapesti magántanárnál színészmesterséget, oly sikerrel, hogy rögvest szerződtette a Vígszínház és egy filmszerepet is kapott. Feladatait kevésnek érezve azonban, 1912-ben vidékre szerződött: Miskolcon, Nagyváradon, majd a buda-temesvári társulatnál töltött egy-egy évadot, 1916-ban pedig megérkezett Debrecenbe. Szatai Ferenc rögtön felfedezte, hogy az új színésznő nemcsak ritka talentum, hanem egyúttal „nagy koncepciójú nő” is, s felkérte állandó munkatársnak decemberben induló színházi hetilapjához. Retteghy Margit olvasmányos, önéletrajzi ihletésű tárcáiban szerelemről, divatról, hivatásról és művészetről írt a debreceni lányoknak, „az új női nemzedéknek, akik kezükben tartják a világ alakulását”, s akiket biztatott anyákká lenni, de hivatást is választani, hogy „azok az erők, melyeket a múltban csak jelentéktelen dolgokra forgácsoltunk el, összegyűjtve és tudatosan felhasználva” reorganizálják a társadalmi életet. A nagy koncepció azonban az ő esetében is a szokásos mederbe terelődött: rá kellett ébrednie, hogy a színészi pálya biztos megélhetést nem ad, így a következő évben férjhez ment egy debreceni fogorvoshoz, s a továbbiakban már, mint decens úriasszony, csak jótékonysági rendezvényeken vállalt fellépést, vagy olvasta fel saját maga írta beszédeit.

Az alábbiakban divattörténeti sorozatának a debreceni korzóról írt darabját idézzük, Divat-panoráma címmel.

„…Ha a mi szép magyar asszonyaink olyan jó ízléssel tudnának öltözni, mint a párizsi, s általában a francia nők, nem is volna csúnya nő az utcákon, olyan kiváló öltöztetési anyagot ad a magyar faj.
A baj ott van minálunk, hogy mindenki maga akarja megkomponálni a toilettjét. Pedig hát ehhez minden száz nő közül egy ért. Ez egy külön művészet. S akik kevésbé értenek hozzá – ami még egyáltalán nem szégyen kérem – rá kellene bízzák magukat egy jó ízlésű divatterem-tulajdonosra. […]
Mikor Debrecenbe érkezve először végigmentem a korzón, meglepett, hogy mennyi szép asszony van ebben a városban. Egy nyárutói estén, villanyfényben, nem győztem csodálkozni, mennyi teljesen ismeretlen, szép arc suhan el mellettem.
Egy magas, karcsú, arisztokrata születésű fiatal asszony, a Gretchen-típus ideális megtestesülése. […]
Aztán egy szép sötét asszony haladt el a villanyfényben mellettem. Nagyon elegáns, majdnem mindig feketében vagy fekete-fehérben láttam. Azt a hatást teszi reám, amit egy ismert erdélyi mágnás asszony, aki fia halálától mindig feketében járt, mert fogadalmat tett rá. […]
Két fehér leányalak sétált előttem közvetlenül. Testvérek. Az egyik egészen olyan, mint Paquin Európát megjárt divatmodelljei voltak hat évvel ezelőtt. Hogy ragyogna fel Paquin vagy Woorth mestereknek a szeme, ha őket egyszer felöltöztethetnék!
[…] Egy asszony és két leány, mind sötétek és különbözőképpen érdekesek. A magosabbik leány távolbanéző, gyönyörű szemeivel, elefántcsontszínű sárga teintjével, mint egy spanyol táncosnő. Nagy fekete kalapban, vállán átdobott kendővel kellene megfesteni.
[…] Meg kell állapítanom, hogy kevés vidéki városban láttam ennyi elegáns, szép nőt, mint Debrecenben.”

Retteghy Margit: Divat-panoráma, Színházi Figaró, 1917. június 15–22.

---

Jegyzet:

Szederkényi Anna (1882-1948) író, szerkesztő, az Újságírók Egyesületének első női tagja. 

---

Jelen írással szeretnénk a kedves Olvasóink figyelmébe ajánlani a Déri Múzeum Amit a divatipar takar c. programját, amely a Dívaságok a Dériben c. rendezvénysorozat harmadik alkalma. Az előadók és a szervezők sok szeretettel várják az érdeklődőket a Déri Múzeum Dísztermébe október 18-án 17:30-kor kezdődő eseményre.