Szerző: Korompai Balázs

Számomra 1956 mindig fontos eseménye volt a magyar közelmúltnak. Nagyon sok családi kapcsolódási pont mellett az iskolai tananyag hatása és az is, hogy debreceni vagyok, erősítették ’56-tal kapcsolatos érzéseimet, gondolataimat.

Anyai nagyapám testvére a nyíregyházi események központi alakja, Rácz István volt, aki 56 után tanárként többet már nem dolgozhatott. Nagyapám 1956-ban súlyos beteg volt és a forradalom vérbe fojtását legyengült szervezete már nem bírta el. Nagynéném férje ’56 után elhagyta Magyarországot és csak 1963 után jött vissza, hogy magával vigye az Egyesült Államokba menyasszonyát. Nagybátyám egy teherautó lámpájával világított az egyik szovjet emlékmű ledöntésénél. Amikor keresni kezdték, a már lezárt határon menekült át Ausztriába úgy, hogy mellette emberek estek el a határőrök lövéseitől. Ő Kanada nyugati partvidékén telepedett le. Édesapám 1956-ban felvételizett egyetemre, de “családi okokból” létszámfeletti lett. Budapestre került egy kis üzembe segéd- vagy betanított munkásnak. Kicsi albérleti szobája az Üllői úton volt, éppen szemben a Kilián-laktanyával. A lakást kilőtték, szinte mindene ottveszett a romokban, a pincébe leköltözve éltek. Fegyveresen nem vett részt a történésekben, de mindent látott, hisz szemben a Kilián, mellettük a Corvin köz volt. Testvére, aki egy élelmiszersegélyt szállító teherautót vezetett a fővárosba, mentette ki november 1-jén vagy 2-án a hazainduló gépkocsival Pestről. Emlékeik szerint órákon át orosz alakulatok, páncélozott járművek és harckocsik között vezetett az útjuk, akik mind Budapest felé mentek. Édesapámat 1957 februárjában behívták sorozásra. Leültették egy kis szobában és tíz perc múlva egy egyenruhás férfi ment be hozzá. A tiszt fejből, papír nélkül elmondta Édesapámnak, hogy október 23-án, attól a pillanattól kezdve, hogy kiment az üzem kapuján, egészen addig, hogy felült a teherautó platójára és elhagyta Pestet, mikor és hol volt, mit csinált, kivel beszélt vagy találkozott, hová ment. Három hónap alatt összegyűjtöttek minden információt egy olyan fiatalemberről is, aki tevőlegesen nem vett részt harcokban, nem ragasztott plakátokat, nem gyűjtött lőszert, csak szemtanú volt és vigyázott az idős házaspárra az Üllői úti pincében, akiknél az albérlete volt. Bűne nem volt, de jelezték neki, hogy mindent tudunk! Szerencsénkre, a rendszer ennyivel beérte.

Az első iskolai “élményem” 1956-ról általános iskolásként ért. Már felső tagozatos voltam és az egyik irodalom órán a tanárnő, arra nem emlékszem, hogy milyen gondolatsor mentén jutott el ’56-hoz, de vöröslő fejjel üvöltötte nekünk, hetedikes gyerekeknek a következőt: “Jegyezzétek meg, ha ’56-ban 5 kommunista maradt volna az országban, akkor én köztük lettem volna!”

A Kossuth Lajos Tudományegyetem Gyakorló Gimnáziumában kiváló történelemtanárok oktattak minket. Tibori János Tanár Úr (szándékosan nagybetűvel írva) 1985-ben azt mondta nekünk, amikor az ’56-os fejezethez értünk, hogy: “Csukják be a tankönyvet, mert abban nem az igazság van!”

Amikor a Déri Múzeum 2016-os 1956-os kiállításának rendezésére készültem, elkértem a fiam 8. osztályos történelem tankönyvét. Kíváncsi voltam, hogy Debrecen és a debreceni események hogyan szerepelnek a gyerekek által napjainkban használt tankönyvben. A főszövegben egy szó sem esett Debrecenről! Ez azért is megdöbbentő, mert az első, nagy tömegmegmozdulás Debrecenben volt október 23-án és ez órákkal megelőzte a budapesti felvonulást. De az első halálos áldozatokat követelő ÁVH-s sortűz is a debreceni Kossuth utcán dördült el még aznap délután. Ezek nemcsak a debreceni események között kiemelkedőek, hanem 1956 országos eseménytörténetében is kiemelt helyet foglalnak el. Ehhez képest a 68. oldalon csak az apróbetűs, kiegészítő szövegben szerepelnek a következő, egészen elképesztő tudatlanságról tanúbizonyságot tevő mondatok Debrecen szerepével kapcsolatban:

“Miközben a vidéki szovjet alakulatok bevonultak Budapestre, 24-én hajnaltól kezdve szinte megállás nélkül újabb és újabb egységek lépték át Magyarország keleti határát. Kezdetben a harckocsioszlopok akadálytalanul haladtak a főváros irányába, később több helyütt a lakosság ellenállásába ütköztek. Debrecenben a tömeg nemzeti zászlókat lobogtatva “élő falként” zárta el a főútvonalat. A szovjet katonák ekkor még kerülték az összetűzést a lakossággal, tűzparancsuk sem volt. Debrecen mellett arra kényszerültek, hogy mellékutakon folytassák útjukat.”

Horváth Péter – Ispánovity Márta: Történelem az általános iskolások számára 8. Olvasmányos történelem, OFI, 2016. 68.

Debrecenben, a Városháza melletti Kossuth utca-Széchenyi utca útvonalon napokon át csörömpölt végig a szovjet haderő jórészt páncélosokból álló konvoja. Szó sem volt semmilyen “élő falról”, hiszen a debreceni Forradalmi Bizottmány vezetője egyben a debreceni Helyőrség parancsnoka is volt, Csorba alezredes. Ő tökéletesen tisztában volt a fegyveres helyzettel és tudta, hogy egy ilyen “élő fal” csak véres tragédiába torkollhat. A debreceni 56-ról mostanra nagyon sok értékes munka jelent meg. Ezek egyikében sem szerepel ehhez hasonló eset. Olyan viszont igen, hogy a Piac utcán összegyűlt tömeget megkérték a Városháza ablakaiból, hogy az átvonuló szovjet csapatokkal semmilyen formában ne lépjenek kapcsolatba. Hadtörténészekkel, levéltárosokkal beszélgetve is felvetettem ezt a kérdést, ők sem tudtak magyarázatot adni, hogy ennek a tévhírnek mi lehet az alapja. Mélyen megdöbbentett, hogy ez a történelem könyv 2016. március 17-től tankönyvi engedélyt kapott, éppen a 60. évforduló évében. Pedig a kötetnek van két szerzője, szintén két szakértője, négy lektora és egy felelős szerkesztője. De egyiküknek sem tűnt fel egy ilyen kapitális hiba. Elkeserítő arra gondolni, hogy mi a helyzet, ha nem ez az egyetlen ilyen baklövése ennek a tankönyvnek?

A 2016-os évfordulóval kapcsolatban nagyon sok előadást, rendhagyó órát tartottam általános és középiskolásoknak egyaránt. 1956-tal összefüggően szinte semmilyen ismeretanyaggal nem rendelkeztek, a kor fontos szereplőinek, politikusainak neve, akár magyar, akár külföldi személyről volt szó… és a többi néma csend! Szívszorító volt a csend! Az azóta eltelt hét év talán változtatott ezen. Remélem, hogy most, 2023-ban már több kérdésemre kapnék választ.

A múzeumpedagógia számomra mindig azt jelentette, hogy ne iskolai körülmények közt adjak/adhassak át ismeretanyagot az életfogytig tartó tanulás folyamatában. Minden korosztály számára van olyan módszer, melyekkel megismertethetünk velük olyan eseményeket, történéseket, amiről még nem tanultak, amit nem ismertek, amiről nem hallottak. Általános iskolásoktól a felnőttekig sok csoport kért vezetést a Déri Múzeum ’56-os kiállításában. Életkortól függően fél órás foglalkozástól a két órás közös felfedezésig terjedt a kiállításra szánt időkeret.

Ezekre az előadásokra, rendhagyó órákra készülve állítottam össze egy 10-12 képből álló sorozatot. Ezzel az volt a célom, hogy a diákoknak, a résztvevőknek a tankönyvi vagy szakirodalmi anyagtól eltérően, más környezetben és megközelítéssel mutassam be, elevenítsem fel számukra azt a korszakot, amiről esetleg már csak a nagyszüleikkel vagy az egyre kevesebb szemtanúval tudnának egy-egy mondatot váltani. A fotósorozatot úgy gyűjtöttem össze, hogy felfedezhessük közösen azt, hogy 1956-tal nemcsak a történelem órán lehet foglalkozni, hanem sok más oktatási területen is érdemes időt szánni a magyar történelem eme kiemelt eseményére.

Az első felvételen Joszif Visszarionovics Sztálin látható. Az általános iskolások nem ismerték fel, de volt, aki már a nevet hallotta. Középiskolások esetében már többen felismerték és a nevét majd mindenki hallotta. Felnőtt csoportok tagjainak túlnyomó többsége tudta, kiről van szó. A beszélgetések során a diákokban felmerült a kérdés, hogy miért van itt Sztálin, hiszen 1953-ban már meghalt, mi pedig most 1956-tal foglalkozunk. Jogosnak érezhető kérdésük jó alapot adott az 50-es évek világának bemutatására. Ezt a kép forrásával kezdtem. Ez a gyászhír ugyanis nem egy politikai napilapban jelent meg, hanem a Hidrológiai Közlöny 1953. március-április számában. [1] Ez egy szűk körhöz eljutó, napjainkban is élő szakfolyóirat, de ebben is meg kellett jelennie a “bölcs vezér” halálhírének. Ez kiváló kiindulópont az ’50-es évek megismeréséhez, hiszen a mai fiatalok nem tudják elképzelni mi az, hogy Szabad Nép-félórák, ünnepségeken felállva tapsolni, viccért börtönbüntetést kapni vagy mi is a személyi kultusz! Tehát ehhez a képhez az 50-es évek általános bemutatása kapcsolódott, ami messze túlmutat egy történelem óra keretein.

A második kép klasszikus értelemben ismét nem a történelem oldala felől közelít a témához, hanem a szépirodalom a segítőnk. Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról c. verse esetében már nem kellett magyarázni, hogy ez is korábbi keltezésű, mint ’56. Tudtunk építeni az előzőekben elhangzott általános bemutatásra. Néhány versszak közös értelmezésén túl lehetőség volt további szépirodalmi alkotások megismerésére 1956-tal kapcsolatban. Így a Gloria victis és az Októberi tűzvirág c. antológiákat, melyekben a magyar szerzők mellett a külföldi alkotók költeményei is szerepelnek. A külföldiek közül kiemelten foglalkoztunk a lengyel alkotásokkal és Albert Camus írásával és hatásával. Ez lehetőséget teremtett többek között a nemzetközi helyzet, a lengyel–magyar kapcsolatok, barátság, a nyugat-európai kommunista pártok helyzete vagy akár a segélynyújtás megismerésére.

A harmadik kép 1956 szimbólumát: a lyukas, nemzetiszín zászlót mutatja be. Ennél a képnél a magyarság szimbólumrendszeréről, a zászlókról, a Rákosi-címerről, a Kossuth-címerről (4. kép) lehet beszélgetni. Kereshetünk más jelképeket is a forradalommal kapcsolatban, pl. a Ruszkik haza! feliratok magyarul és oroszul vagy a jellegzetes viseleteket. A zászlók megmaradása már a forradalom utáni időszak megtorlásaihoz is elvezet, hisz egy lyukas zászló nagyon komoly retorziót vont maga után a hatalom részéről. Párhuzamot vonhatunk a 1848-as szabadságharc bukása utáni időszakkal is, hiszen akkor is és ’56 után is bármilyen forradalmi tárgy birtoklása, megőrzése komoly veszélyekkel járt.

Az 5. kép egy kotta. Ezen sokan meglepődtek, hogy a zene hogyan kapcsolódhat ’56-hoz. Itt a Rádió szerepét lehetett kiemelni, a hírek, az újságírás világát, a fotóriporteri munkát és magyarázatot adni arra, hogy miért Beethoven Egmont nyitányának kottája került bemutatásra. A diákoknak nagyon tetszett, amikor bejátszottam a római Lazio focicsapatának egyik indulóját és elmondtam, hogy miről énekelnek napjainkig is az olasz drukkerek. 1956 és a zene kapcsolata a komolyzenében is nyomon követhető. A forradalom leverése után külföldre menekült komolyzenészekből alakult egy szimfonikus zenekar, a Philharmonia Hungarica. A zenekar egészen 2001-ig működött. Doráti Antal karnagy vezetésével Haydn összes szimfóniáját lemezre vették. Könnyűzenei területről meghallgattuk Cseh Tamás, Ákos, az East együttes egy-egy dalát is.

A 6. kép egy nemzetőr igazolvány. Ez az aprócska történelmi dokumentum rendkívül fontos és ritka darab az 56-os relikviák között. Itt a forradalom katonai erejéről, felszereléséről, a bevonuló szovjet csapatokról, a városi harcokról, a fegyverzetről, harckocsikról, a pesti srácokról és a hivatásos katonákról lehet hosszasan beszélgetni. A mai fiataloknak már természetes, hogy nincs sorkatonai szolgálat, ezért a katonai életről is kevés információval rendelkeznek. A rendszer elnyomó erőszakszervezeteivel szintén ez a helyzet, ÁVO-ÁVH kérdése is ilyen. Felmerült, hogy az utca embere, a pesti srácok honnan szerezhettek fegyvert, felszerelést, muníciót.

A 7. felvétel is egy olyan tárgyat mutat be, amely szintén a tiltott kategóriában volt évtizedeken át. Ez a tárgy egy kisplasztika [2], amely az Egyesült Államokba kikerült magyar diákok szervezete készíttetett el az 1956-os forradalom és szabadságharc 5. évfordulójára. Ez a kicsiny tárgy lehetőséget teremtett arra, hogy az ’56 utáni emigrációról, a hatalmas menekülthullámról beszélhessünk. Jóval több, mint kétszázezer ember hagyta el országunkat. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának ez volt az első komoly próbatétele az 1950-es megalakulása után. Az országot elhagyni kényszerülteknek csak töredéke tért vissza, hogy aztán szembesüljön a visszaálló rendszer aljasságával. Az állítólagos büntetlenség helyett zaklatások, beszervezési kísérletek, kémperek sokasága indult ellenük. A kisplasztika mellett szó esett még az ’56-os kitüntetésekről, egyéb numizmatikai anyagokról is.

A következő felvétel már a festészet világába visz bennünket. A lengyel–magyar barátság újabb szép példája a Kék galamb vagy Síró galamb című alkotás. Franciszek Starowieyski litográfiája elvezetett bennünket a galamb szimbolikájához és színhasználat jelentésrétegeihez is. A magyar művészek alkotásai közül megemlítettem Csizmadia Zoltán, az átélő szemtanú megrendítő erejű festményeit is.

A következő két kép a korszak nagy, külföldi, óriási példányszámban megjelent magazinjaiból mutat címlapokat. A Life magazin nyitóképén egy idilli állapotot sugalló fénykép látszik, hiszen az Egyesült Államok akkori alelnöke, Richard Nixon mosolyogva emel magához két, menekült magyar kislányt. A kép alapján joggal hihetnénk, hogy a hazájukat elhagyó rengeteg emberrel minden a legnagyobb rendben volt. Ausztria nem volt és nem is lehetett felkészülve arra, hogy hacsak ideiglenesen is, de befogadja és ellássa a magyarok tízezreit. A tábori körülmények hosszú ideig egyáltalán nem voltak megfelelőek.

Egy idős úr, a kiállításunkban meglátva ezt a képet, elmosolyodott és elmesélte, hogy miért. Ő is abban a táborban volt, amit az alelnök meglátogatott. Húsz éves fiatalként kevesellte az ellátást és társaival együtt igen elcsodálkozott az egyik étkezésnél, hogy csoki is került a reggeli mellé. Az alelnöki látogatás után már ez nem fordult elő többet.

A másik magazin, a Time 1957. január 7-én megjelent példánya. A címlap önmagáért beszél: Man of the year Hungarian Freedom Fighter. A nyugati világot 1956 döbbentette rá a szovjet rendszer valódi arcára. Számukra talán a szabadság tisztelete jelentette a legtöbbet és ezt látták most véres kegyetlenséggel eltiporni. Az elöl álló harcos mögött ott áll egy nő is, fegyverrel. A kép összeállítója ismerte a pesti eseményeket és nyilvánvalóan tudta, hogy mennyi fiatal lány és asszony vett részt a fegyveres harcokban. A háttérben pedig a városi harc egy jellegzetes pillanata rajzolódik ki. Az egészet pedig a lyukas nemzetiszín zászló teszi még hitelesebbé. A lapban több oldalas írás foglalkozik a magyar üggyel, benne többek közt Quisling-ként említve Kádárt.

A sport sem marad ki ’56 történetéből. A XVI. Nyári Olimpiai Játékokat Melbourne-ben rendezték meg 1956. november 22. és december 8. között. Magyar szempontból rendkívül sikeres volt, hisz az összesített éremtáblázat negyedik helyezettje lett hazánk küldöttsége. Volt egy sportesemény, ami minden sportszerető számára biztos, hogy több volt, mint egy egyszerű mérkőzés. Ez a magyar–szovjet vízilabda mérkőzés volt december 6-án. Csapatunk fölényesen vezetett és ez már sok volt az ellenfél egyik játékosának. A csapatunk legfiatalabbja, Zádor Ervin kapott nagy ütést a szemöldökére, amely felhasadt és erősen vérzett. Zádor a társai utasítására a tribün felé úszott ki a medencéből vércsíkot húzva maga után. Ezzel elszabadult a pokol, több ezer néző követelte a szovjet játékosok fejét, akiket csak rendőri védelemmel tudtak kimenekíteni. Mindenki tudta, hogy ez a mérkőzés mit jelentett: a megalázó vereség visszavágás volt a szovjet csapatok véres megszállásáért.

Az összeállítással az volt a célom, hogy felhívjam a figyelmet arra, hogy 1956 történetével nem kizárólagosan csak a történelem óra keretein belül lehet foglalkozni. Több tantárgy is lehetőséget ad arra, hogy ismereteket adhassunk át az 1956-os forradalom és szabadságharcról. A múzeumi foglalkozások, a rendhagyó történelem órák során természetesen nem volt lehetőség egyszerre a sorozat összes felvételét megnézni és megbeszélni, hiszen egy-egy darabra is felépíthető egy teljes foglalkozás.

---

Jegyzetek

1.         Itt szeretném megköszönni Mező Szilveszter kollégámnak, hogy felhívta a figyelmemet erre a dokumentumra.

2.         A kisplasztika, a nemzetőr igazolvány, a Kossuth-címer és a Beethoven kotta Máday Norbert 1956-os gyűjteményéből származik, akinek szívességéért ezúton mondok köszönetet.