2024 júniusában lesz a 80. évfordulója Debrecen első bombázásnak, melynek során a háború pusztításaitól addig megkímélt cívisvárost sokként érte a szövetségesek légierejének támadása.
A bombázás során mind emberéletben, mind anyagiakban jelentős veszteség érte a várost. Voltak városrészek, ahol az áldozatok (halottak és sebesültek) száma elérhette akár a 25% -ot is, a város ipari területei (elsősorban a MÁV-hoz tartozó létesítmények) és a közüzemi szolgáltatók pedig komoly károkat szenvedtek.
Kiállításunk célja ennek a végzetes napnak és a pusztításnak a bemutatása. Ugyancsak feladatunknak érezzük, hogy megemlékezzünk a mentési munkálatokról, az áldozatokról és arról a megfeszített munkáról, mellyel az elszánt cívisek újra élhetővé tették a várost.
A látogatók a kiállításban Debrecen bombázásának végzetes napját a családjával együtt túlélő, 93 éves Timár László szavait is hallhatják majd.
A felperzselt város – Debrecen bombázása 1944. június 2. című tárlat június 2-ától december végéig lesz látható.
Szeretettel várjuk a kedves olvasókat mind a kiállítás megnyitójára, mind a tárlat megtekintésére!
2023. május 17-én indult útjára a Déri Múzeum várostörténeti fóruma, a Helyi Érték – a Cívisek világa néven megújult helytörténeti állandó kiállításhoz kötődően. A portál a szintén tavaly debütált tárlat kiegészítéseként jött létre, a késő 19. századi, illetve 20. századi események, történetek és szereplők bemutatására. Emellett kezdetektől fogva igyekeztünk teret adni helytörténeti kutatóknak és műhelyeknek bemutatkozásra, kutatásuk publikálására.
Az évforduló jó apropót ad arra, hogy számot vessünk a Helyi Érték tevékenységéről. Az elmúlt egy évben több, mint 90 bejegyzést publikáltunk, amelyek között nemcsak a Déri Múzeum munkatársainak írásai szerepelnek. Célul tűztük ki, hogy színes és széles paletta várja az olvasókat: a cívisváros eseményei, épületei és híres alakjai mellett a régió története is ugyanúgy helyet kapott. Szintén számos cikk született a kultúra, néprajz, természetrajz témakörében, akárcsak a gazdaság- és társadalomtörténet területéről. A hozzászólások és megosztások alapján olvasóink körében nagy népszerűségnek örvendtek az egy-egy fotó vagy képsorozat feldolgozása és történetének bemutatása, valamint a személyes emlékeket és élményeket elmesélő írások.
Nagy örömünkre szolgált, hogy lehetőségünk nyílt számos helyen bemutatni a portált, s ezáltal még több olvasóhoz és szakmabelihez eljuthatott a fórum híre. Külön örvendetes esemény volt számunkra, hogy 2023 őszénegy tablókiállítás formájában bemutathattuk az egykor Piac utca 39. szám alatt álló Rickl-ház és kereskedés, a Török Császárhoz c. üzlet történetét, amely csaknem 130 évig meghatározó pontja volt Debrecennek. A tárlat a bolt helyén működő Wellington & Pie nevű hangulatos kávézóban tekinthető meg személyesen, virtuális formábanitt, a Helyi Értéken további tartalmakkal kiegészítve elérhető.
Ezúton szeretnénk megköszönni valamennyi résztvevő kollégánknak a segítséget a Helyi Érték működtetésében, külsős szerzőinknek az értékes és tartalmas írásaikat, a helytörténeti műhelyeknek a bemutatási lehetőséget – valamint kedves olvasóinknak a kitartó és megtisztelő figyelmet, a megosztásokat és az észrevételeket!
A továbbiakban is hasonló szellemben, változatos tartalmakkal és újdonságokkal várjuk minden kedves olvasónkat! Ugyancsak szívesen fogadjuk továbbra is a kutatási eredmények bemutatását, emlékek és fotók megosztását, miként az olvasói észrevételeket!
FELHÍVÁS
Az évforduló jó apropó az új célok kitűzésére is. Ezek egyike, hogy a későbbiekben szeretnénk több tematikus virtuális adatbázist, kiállítást létrehozni a Helyi Érték felületén. Olvasói visszajelzéseket is kaptunk e tárgyban, illetve a helytörténeti eseményekről való beszélgetések során is többször szóba kerültek olyan kis üzletek, műhelyek és tulajdonosaik, amelyek és akik meghatározók voltak Debrecenben, a 20. század második felének közösségi életében. Cserép Sándor optikusról olvashattak már fórumunkon, de szívesen számolnánk be másokról is. Ezért kérjük, osszák meg velünk tárgyi emlékeiket, történeteiket és fotóikat! A hozzánk érkezett relikviákat a fotózás és archiválás után természetesen visszaadjuk tulajdonosaiknak, de a témához kapcsolódó felajánlást is örömmel fogad a múzeum.
Kép: Kozmann Leó (FAd_756, 940, 2318–19, 4644; EF_295–301N, EF_1558P, 1564P, 1576P), ismeretlen amatőr (EF_2020.27.1.1 – 27.2.10), Nagy Ibolya (FAd_134089), Zoltai Lajos (EF_261N) Digitális utómunka: Lukács Tihamér
Május 18-án ünnepeljük a Múzeumok Világnapját, és május 25-én a Déri Múzeum megnyitásának napját: mindkettő jó alkalom arra, hogy olyasmire is ráirányítsuk a figyelmet, ami a múzeumlátogatók számára nem tapasztalható meg közvetlenül. A műtárgyakat tároló raktárak éppen úgy „a múlt emlékeit őrző és bemutató intézmények” részei, mint a kiállítóterek – ám ez utóbbiak csillogása elvonja a figyelmet a raktárak létéről és állapotáról, amelyek sokszor alapvető funkciójuknak is nehezen felelhetnek meg. Az alábbiakban egy olyan épület történetét mesélem el, amely jelenleg a Déri Múzeum legnagyobb műtárgyraktára, eredetileg azonban a Magyar Nemzeti Bank debreceni fiókjának épült, a Déri tér kialakításának befejezéseként.
A Nemzeti Bank újonnan elkészült épülete a Déri téren, 1934 tavaszán. Kozmann Leó múzeumi fényképész felvétele
A történetmesélésben a régi adattári fényképek mellett néhány olyan felvétel lesz segítségemre, amelyek öt éve egy budapesti antikváriumból kerültek a Fotótárba (Borda Márton Áron közvetítésével), s az építkezés különböző fázisait ábrázolják. A nem túl jó minőségű, apró papírképek amatőr készítője műveit nem szignálta, viszont pontosan dátumozta, így akár a falak emelkedésének sebessége is követhető, a képeken megmutatkozó, eddig ismeretlen részletek vizsgálatának lehetősége mellett.
A Déri tér
1923-ban, a Déri Múzeum első terveinek elkészítésekor, az alapító által választott két építész, Györgyi Dénes és Münnich Aladár, Déri Frigyes elképzeléseit követve rajzolták meg a későbarokk, copf ízlésű palotát. Déri határozott szándéka volt mind a barokk mulatókastély típusát, nevezetesen a potsdami Sanssouci-t idéző, alacsony, szélesen elnyúló, kupolával koronázott épületforma, előtte lépcsővel, parkkal – hiszen „kultúrpalotát” terveztek – mind a Debrecen városképét meghatározó stílusokhoz való alkalmazkodás. Ez utóbbi kívánság a városvezetés szándékaival is találkozott, az építészek által pedig mindkét óhaj akceptálható volt, mert „ez a megkötöttség bizonyos környezetben érthető és igazolható” – írta szinte védekezően Györgyi Dénes a modern építészet lapjában [Tér és Forma, 1930. 6. sz. (június) 260.] megjelent beszámolójában, hiszen ő maga már 1920-ban tervezett amerikai áruházakra hasonlító, fel is épült irodaházat Budapestre.
Az 1920-as években azonban a barokk, mint követendő stílirány a korszellemtől sem volt idegen, hiszen a háború után az állami és hivatalos megrendeléseket teljesítő, korábban a szecesszió, a népi építészet vagy már a korai modernizmus felé kitekintő építészek jó része is visszafordult a historikus formákhoz, szoros összefüggésben a megtépázott ország önérzetének a monumentális épületekben is kifejezendő helyreállítási szándékával. Bár az eklektika e korszakában az épületek barokk díszítőelemeit többnyire a klasszicizmusba hajló későbarokk időszakából választják a tervezők – ami nyugodtabb, letisztultabb formaalakítást tesz lehetővé –, a modern építészet feltartóztathatatlan előretörése mellett e még a harmincas évek elején is érvényesülő tendencia egyre inkább anakronisztikusnak minősült. A Déri Múzeum, minden nemes aránya és visszafogott pompája, technikai modernitása ellenére, megnyitásakor, 1930-ban már ebbe a kategóriába sorolódott. Bár Györgyi Dénes ugyanezt az épülettípust valósította meg a párhuzamosan tervezett Balatoni Múzeum esetében is és Münnich Aladár kisebb léptékben margitszigeti pavilonjánál, ekkor már mindketten betonszerkezetű, art deco hatású csarnokokat és bérházakat álmodtak a főváros, a nagyvárosok köztereire. Vidéki és magánmegbízásaik esetében a megrendelő többnyire társadalmi konvenciók meghatározta ízlésének és vágyainak vagy szűkös pénzügyi keretének figyelembevételével kell tervezniük, de a bevált gyakorlatokat átemelik: a múzeum építésének idején közösen tervezett békéscsabai kereskedőszékházuk nemcsak a Déri Múzeum klasszicista kagylódíszítését örökölte meg, de a háromosztatú, összenyitható központi terem ötletét is; Münnich Aladár ugyanoda tervezett bankfiókja pedig az íves középrizalitot viszi tovább, miközben az alkalmazott díszítések art deco-barokkosak: a változás apránként, nesztelenül beszökik.
Az, hogy a kis debreceni múzeum nyugodt méltósága a mai napig megőrződött, jórészt az épületnek hangsúlyt adó, süllyesztett kastélyparknak és a gondosan megtervezett, egységes építészeti környezetnek köszönhető. A város már a tervek bemutatásakor határozott arról, hogy „a múzeum környékén a jövőben történő építkezések alkalmával csak olyan épületek emelését fogja megengedni, amelyek semmiféle tekintetben nem rontják a Déri-múzeum külső hatását”, amiből egyenesen következik, hogy stílusban is alkalmazkodni kell hozzá, vagyis a teret körülölelő többi épületnek is copf és klasszicista jegyeket kell hordoznia.
Az idézet forrása: Egyetértés, 1925. március 24.
A Déri Múzeum épülete az építkezés befejezésekor, a parkrendezés előtt, a Füvészkertből ott maradt szoborral. Zoltai Lajos felvétele, 1928.
Az újonnan nyitott Perényi utca Füvészkert utcai sarkán 1925 novemberére felépült városi bérház klasszicista épületelemeivel már hasonult a Kollégiumhoz (a múzeum melletti sarokra 1954-ben épített pártház pedig a bérházhoz). Az utca átellenes oldalán 1880 óta álló, eklektikus iskolaépület semleges tömege majd az 1939-ben hozzáillesztett neoklasszicista zenepavilon által simul be harmonikusan a környezetbe. A múzeum megnyitása előtt kötelezték a református egyházat is, hogy a szintén újonnan nyitott Múzeum utca sarkán csak a megadott feltételek mellett emelhet új épületet, az ott álló ház dísztelen hátsó frontját azonban addig is a tér stílusához kell alakítania. Ezt a feladatot a minden részletre odafigyelő Györgyi Dénes végezte el, személyesen tervezve át az ablakkiosztást annak érdekében, hogy az 1919-ben lebontott Salétrom laktanya Zoltai által begyűjtött empire ablakrácsai azokon arányosan elhelyezhetők legyenek, s tervezett a korábbi vakolatdíszek helyébe a Déri Múzeum stukkóival harmonizáló füzérdíszeket és rozettákat. (Éppen ezért érthetetlen, hogy ennek a kötelezettségnek a betartása miért nem érvényes az azóta is meglévő épület mai tulajdonosára, aki minden városképi tekintetet mellőzve, önkényesen eltávolította és ismét a raktárba vonultatta e rácsokat.)
A Déri tér jobboldala a múzeum megnyitása után, 1930 nyarán: az egyházi épület már rácsokkal, stukkókkal, kertsávval csinosítva – és szeptemberben, az akkor felállított Merengő szoborral, háttérben a Füvészkertből maradt kertészlakkal. Kozmann Leó múzeumi fényképész felvételei
A múzeummal szemben lévő telkeket már 1915-ben megszerezte a Magyar Posta, hogy oda építse fel új debreceni hivatalát, a megvalósítás azonban történelmi és anyagi okokból tizenöt évet tolódott. Az ott álló épületeket végül 1928-ban kezdték lebontani, az alapásást a következő év novemberében, az építkezést 1930 márciusában kezdték, az új, neoklasszicista postapalotát pedig 1931. június 16-án adták át rendeltetésének.
A Déri Múzeum megnyitására 1930. május 25-én érkező vendégek (élükön Klebelsberg Kunó kultuszminiszter és Vásáry István polgármester) mögött jól látszik a három hónapja elkezdett postaépítkezés deszkázata. Nagy Ibolya Rákóczi utcai fényképész felvétele
Münnich Aladár építésznek a tervek elkészítésekor a város szigorú rendelkezései ismét megkötötték a kezét, s nemcsak a követendő stílus tekintetében. Az egységes térfal érdekében a város írta elő az épületmagasságot, amelynek a Püspöki palotával azonos párkánymagasságban, és az ablakméreteket, amelyeknek azzal azonos tengelytávolságban kellett készülnie, ahogy előírta a Hatvan utcával való összeköttetést is, úgy, hogy a tér felől a bérház függőfolyosói takarva legyenek. A barokkos ívű átjárók megoldása mindkét feladatnak eleget tesz, amellett a Déri Múzeum feltáruló képét is pompásan keretezi. Az épület a mocsaras talaj miatt ugyanúgy vasbetonteknőbe került, mint a múzeumépület, bent a felvevőterem üvegteteje az Ecce homo-teremét idézi. Münnich Aladár munkásságának ezidőben született értékelése szerint
„művein meglátszik, hogy önálló utakon járó, modern művész alkotta őket, aki azonban a kor rejtélyes cenzúrájának hatalma alatt állott. Mindenütt új gondolatokat, új eszméket érzünk ki, de burkoltan, mert eddig nem akart erőszakosan harcolni, nem kívánt oly ösvényeket vágni, amelyeken megakadhat egy időre a munkásságában. Munkái finomak és olyan modernek, amennyire azt a közfelfogás nálunk eddig megengedte. Munkáiban egy olyan építész alkotóerejét látjuk, aki kedvezőbb művészi körülmények között egészen eredeti gondolatokkal jön ki.”
Forrás: Magyar Építőművészet, 1929. 9–10. szám, 4.
A Postapalota építésze olyan nagyvonalúan, épp csak olyan mértékben használja a klasszicista stíluselemeket (a Nagytemplommal harmonizáló kváderezés a lábazaton, jón pilaszterek a homlokzatokon), hogy abból az épület tömegét tekintve leginkább a szimmetria szabályos rendje érzékelhető, a belső terek funkcionalitását pedig a legkevésbé sem akadályozza.
Az új Postapalota Déri térre néző térfala, 1933-ban. Kozmann Leó múzeumi fényképész felvétele
A Déri tér Bethlen utca felőli oldala
Az új múzeum átadása után, a tér baloldalán a Bethlen és a belé torkolló Füvészkert utcán álló házak hátsó udvarainak látványa még zavarta az összképet, ezért a tulajdonosokat felszólították, hogy telkeik térre néző részét egyesítsék és közösen parkosítsák. Miután ennek még a kötelezés ellenére sem lett teljes mértékben foganatja, a város egy 2 és fél méter magas, csaknem száz méter hosszú téglakerítés építtetésével oldotta meg a térrendezést, addig, amíg az oda tervezett épület el nem készül.
A Déri tér baloldalán a Bethlen utcai telkeket takaró hosszú téglafal, a foghíjban a későbbi Pedagógus Művelődési Ház épülete látszik. Kozmann Leó múzeumi fényképész felvétele
A dolog azért húzódott, mert a telket már korábban lekötötte a Honvédelmi Minisztérium a 6. vegyesdandár-parancsnokság épülete számára, ám a miniszter „tárcájának szűkös hitelviszonyai között” 1930 októberében kénytelen volt tervéről lemondani. Ugyanekkor azonban eredményre jutottak a tárgyalások a Magyar Nemzeti Bankkal, amely a volt Osztrák–Magyar Bank Arany János utcai palotájában székelő helyi fiókjának kívánt új épületet emelni, s annak helyéül az épülő posta közelsége miatt éppen ezt a telket nézte ki. A honvédelmi tárca visszalépésével a telek eladhatóvá vált, s az adásvétel hamarosan meg is történt.
Nem sokkal ezután jelentkezett a városnál a Keresztyén Ifjúsági Egyesület [KIE] (a Londonból induló, Amerikában világmozgalommá teljesedő YMCA), amely amerikai támogatással felépítendő székháza számára keresett vagy már választott is helyet, s a város novemberben ingyen átengedte e célra a leendő bank mögötti terület Bethlen utcára néző szakaszát (az OTI helyét), ahol a telkeket már a múzeumépítéskor kisajátította, a lakók a vészcsengőt várták. Egyelőre úgy tűnik, hogy a KIE a telekigénylést már egy kész látványtervvel is meg tudta támogatni, amelynek elkészítésére Györgyi Dénest kérték fel, talán a debreceni egyetemi tanári villák, internátusok, sporttelep, cserkészház körül ekkoriban zajló munkái, csak részben megvalósuló tervei ismeretében. Bár részlettervek ekkor talán még nem készültek, azt már tudni lehetett, hogy az épületben helyet kívántak adni egy előadóteremnek, klubhelyiségnek és könyvtárnak, kétszáz ágyas internátusnak, alkoholmentes étteremnek, tornateremnek és uszodának is. Györgyi a megbízást mindenesetre olyan komolyan vette, hogy irodájának egy ifjú tervezőjét a következő év nyarán a debreceni delegációval együtt tapasztalatszerzésre küldte az amerikai YMCA-kongresszusra. A terv megvalósítása sokáig szóban forgott, ám végül mégsem jutott rá pénz; a KIE magyarországi központja évekkel később, Budapesten épült fel.
Györgyi Dénes terve a KIE székháza számára a Bethlen utcán, 1930. Magyar Építőművészet, 1931.
A meg nem valósult tervnek a Déri tér szempontjából azért van jelentősége, mert 1932 januárjában, amikor a Nemzeti Bank elkészült tervrajzait először szemrevételezhette a városi tanács, a már álló épületekhez való alkalmazkodása mellett fontos értékének látták azt is, „hogy az teljes harmóniában van az ugyanitt tervezett KIE-palota stílusával”. Amikor tehát annak idején a város feltehetően a Nemzeti Bank vezetőivel is közölte azokat a szigorú stílusbeli megkötéseket, amelyek a Déri téri épületekre vonatkoztak, a KIE székházával már meglévőként s egy konkrét látvány ismeretében kellett számolnia. Azt ugyan nem tudjuk biztosan, hogy valóban Györgyi terve volt-e az, amelyhez az új épületnek hozzá kellett volna simulnia, de a felépült bank jellemzőit tekintve (s mert tervpályázatot sem írtak ki), erre jó esély van. Györgyi épülete immár semmiféle historikus elemet nem visel magán, ellenben egész megjelenésében, a szigorú emeleti ablaksorral is kolostorhatást kelt, amelyet a földszint vélhetően közösségi, gyülekezeti teret rejtő hosszanti üvegablakai és az órájával templomtoronyként is értelmezhető, felmagasított sarokrizalitja még inkább hangsúlyoz. Az épület funkciójára utaló történeti épületforma négyzetességébe úgy ékelődik a sarokablakos modern toronykubus, hogy a kettő szerves egységet alkot: a középkori és modern templomutalások együttes hatásukban éppen a KIE mozgalom legfőbb célját, a régi hitelveknek a modern életben való megvalósítását, a megszüntetve megőrzést fejezik ki. Az, hogy az épület nem a térre néz, hanem kifordul onnan, s hogy azt nem a város rendelte meg, nagyobb szabadságot adhatott Györgyi Dénes ceruzájának, mint a múzeum esetében – ennél fogva azonban a bank tervezőjének nemcsak Györgyi klasszicizmusához, de Györgyi modernizmusához is hozzá kellett igazítania a saját épületét. Az, hogy a Nemzeti Bank debreceni fiókja olyan lett, amilyennek most is látjuk, feltehetően ennek a körülménynek is köszönhető: Hübner Tibor korábban megvalósult banképületei ugyanis igen kevéssé hasonlítanak a debrecenihez.
A Hübner-bankok
A székesfehérvári illetőségű építészdinasztiából származó Hübner Tibornak ez már a negyedik, a Nemzeti Bank megbízásából tervezett banképülete volt, s ezt is követte még négy. Hübner, mondhatni, a historikus építőstílusba nevelődött bele, hiszen édesanyja Alpár Ignác építésznek, e stílus vezéralakjának nevelt lánya volt, így mind Hübner apja, mind ő maga dolgozott Alpár irodájában is, akit mindketten tanítómesterüknek tekintettek. Alpár élete utolsó tervét is Hübner Tiborral készítette, amelyet a mester 1928-ban váratlanul bekövetkezett halála után fogadott unokájának kellett befejeznie.
Alpár Ignác maga is számos pénzintézetet tervezett, így a budapesti Széchenyi téren a Kereskedelmi Bank, a József nádor téren a Hitelbank (ma mindkettő minisztérium), a Szabadság téren pedig a Tőzsdepalota és az Osztrák–Magyar Bank súlyos, masszív és túldíszített palotáját is. Ez utóbbiba 1924-ben költözött be az újonnan létrejött Magyar Nemzeti Bank, s az épület reprezentatív megjelenése mellett a dolgozóterek jólszervezettségével való elégedettség is sugallhatta, hogy a bank vidéki fiókjainak tervezését olyan építészekre kell bízni, akik ismerik és követni is képesek Alpár stílusát, mindkét tekintetben. Így eshetett a választás az elsősorban középületeket tervező Hübner Jenőre, aki 1927-ben fiával együtt dolgozott a ceglédi fiók tervein, amely ’28-ban fel is épült, majd halála után az ifjú Hübner immár önállóan kapott megbízást a szombathelyi és bajai fiók megtervezésére; mindkettő 1929-ben készült el.
A két első banképületről szóló beszámolójában Hübner elismeri, hogy „a homlokzatok kiképzésére vonatkozólag a bank kikötése az volt, hogy azok stílusban terveztessenek és az intézet szellemének megfelelően palotaszerű jelleggel bírjanak” – vagyis mintegy elhatárolja magát a saját terveitől. Kétségtelen, hogy a kikötésnek (Alpárhoz képest legalábbis) meglehetősen visszafogottan tett eleget: bár mindhárom épülete neobarokk (ez jelentette a palotát), a korstílusnak megfelelően inkább copf megjelenésűek, különböző mértékben. A ceglédi bank viszonylag egyszerű, csak jón pillérekkel és faltagozatokkal, kőbábos erkélyekkel és girlandmotívumokkal díszített homlokzatának leghangsúlyosabb eleme, a hatalmas kővázákat hordozó baluszteres attikafal megmarad az építész névjegyeként, amelyet szinte az összes többi banképületén használ majd. A szombathelyi bank, talán a városképileg jelentősebb saroktelek miatt, s talán megrendelői kérésre, sokkal gazdagabban copf díszítettségű, homlokzatát füzérdíszes timpanon zárja, amely a középső ablakok szemöldökpárkányain ismétlődik, a jón helyett kompozittá dúsult pilaszterek között, látványos kapuzattal, lámpatartó oszlopokkal és még több kővázával. Hübnernek ez az első önállóan tervezett bankja volt a leginkább Alpár örökségét viselő munkája, az ő eklektikus halmozása nélkül, amiért ki is érdemelte a talán nem vágyott dicséretet a korszak hivatalos stílépítészétől, aki szerint
„a vidék pallérstílusa csakis ily tiszta, finom arányú épületek által irtható ki, de semmiesetre sem hipermodern törekvésekkel, melyek csak nyugtalanságot, zűrzavart idéznek elő a vidéki városok arculatán. Hübner Tibornak sikerült megmutatni, mily szép és nemes a klasszikus stílus, ha a művelőjében megvan a stílus teljes ismerete és mi a fő, az arányérzék.”
Forrás: Építő Ipar–Építő Művészet, 1930. május 1. 73.
Következő munkája, a bajai bankfiók palotája (a Déri kert mellett!) ismét a ceglédihez hasonló karakterű, a debreceni azonban már kijelöli az új irányt.
Hübner Tibor ceglédi (1927–28), szombathelyi (1928–29) és bajai (1929) neobarokk banképületei (reprodukciók)
Miután Hübner egyedül marad az apjától megörökölt építésziroda élén, tervei, amikor erre lehetősége van, egyre inkább elszakadnak a stílépítészettől, hiszen nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a harmincas években már Bauhaus-ihletettségű házak valósulnak meg a fővárosban. Az egyik első lépése ezirányban a még klasszikus falsávokkal és párkányokkal tagolt, de minden más díszítettséget mellőző, nagyszabású épületterve, amellyel megnyerte a Szabadság tér körbeépítésének tervpályázatát: ez éppen Alpár Ignác két ottani, burjánzóan eklektikus banképületét kötötte volna össze vonalzóval kimért, egyenletesen tagozott térfalával: korábbi épületeihez képest e meg nem valósult terv mindenképpen „hipermodern”. Nem állítható tehát, hogy a debreceni banképület önmagában jelentett volna fordulatot az építész pályáján, mindenesetre fontos állomása lehetett annak: a Nemzeti Banktól érkező következő, 1934-ben teljesített gyöngyösi megbízás eredménye egy egészen egyszerű, egy emeletes, a két oldalrizaliton kívül minden historikus elemet nélkülöző épület lett. Az 1935–36-ban Székesfehérváron felépült banképülete megjelenésében szinte a debreceni parafrázisa, de mellé és máshová is a városban, modern bérházakat tervez, s a kortárs kritika már csak ez utóbbiakról vesz tudomást.
„Hübner Tibornak alkalma volt három nagyobbszabású épületet megtervezni: az egyik a Nemzeti Bank székháza, melynek formaadását az építtető konzervatív felfogása határozta meg. Vele szomszédos a Nemzeti Bank nyugdíjintézeti bérháza, ma a város egyik legkorszerűbb s igen jóízlésű lakóháza. A harmadik, a város költségén épült hivatali székház, melynek megépítésénél Hübner Tibornak, úgylátszik, szabad keze volt s megmutathatta igazi képességeit, nevezetesen az arra való rátermettségét, hogy egy egyszerű sima épülettömeget egyedül a szükséges elemekkel is művészi megjelenésűvé tegyen.”
Forrás: Tér és Forma, 1938. 11. 327.
Az ezekkel párhuzamosan, 1937-ben építeni kezdett, de a környező sziklába és a föld alá vájt, többszintes óvóhely és trezor kialakításának munkálatai miatt csak 1941-ben elkészült veszprémi bank, talán stratégiai fontossága miatt is, teljesen semleges, egy álló és egy fekvő kubusból álló, terméskőlábas, mészkőlapokkal burkolt épület, a bejáratoknál néhány enyhe ívvel. Végül az 1939-ben, a Felvidék visszacsatolása után szükségessé vált érsekújvári bankfiók, nyilván a sürgető helyzettől s a pénzügyi viszonyoktól is befolyásolva, egy a fehérvári bérházra hasonlító, letisztult, kétemeletes, négyzetes doboz lett, melynek minden homlokzati díszét a nyílászárók ritmusa adja: a nyolc nagy ablak, s keretükben az erkéllyel hangsúlyozott, kőkeretes, szögletes, mély kapubejáró.
Hübner Tibornak a debreceni után tervezett, gyöngyösi (1934), székesfehérvári (1935–36) és érsekújvári (1939) banképületei (reprodukciók)
A Magyar Nemzeti Bank debreceni fiókjának építése
Bár a korabeli sajtóban az építész tervpályázat kiírása nélküli, közvetlen megbízatása is ellenérzést váltott ki (amelyet az Osztrák–Magyar Banktól örökölt, régi, monarchiabeli módszernek minősítettek), az igazi felháborodást az okozta, hogy a Nemzeti Bank a gazdasági világválság és a munkanélküliség kellős közepén sem tekintette magára nézve kötelezőnek a Közszállítási Szabályzatot, vagyis az építkezés és az iparosmunka nyilvános versenytárgyalásának meghirdetését, hanem erre is a bevált vállalkozóitól kért árajánlatokat, mondván, hogy a Nemzeti Bank nem közintézmény, s nem is vállal kockázatot az esetleg silányabb minőségű munkával. A közvélemény megnyugtatása végett a megbízhatónak minősített budapesti vállalkozók debreceni partnerekkel együtt adták be ajánlatukat, de az építkezést így is ugyanúgy Hubert Richárd kapta, mint a többi esetben, csak a debreceni Tóth és Sebestyén céggel (a Déri Múzeum építőjével) kiegészülve; az elektromos hálózatot Barta Károly elektrotechnikai vállalata építhette ki, teljes üzleti és technikai felelősséggel, úgy, mint máshol is, csak maga mellé véve Kovács Lajos debreceni villamossági vállalkozót stb. A postapalota esetében az építtető méltányolta a város kérését, hogy a jelentkezők közül debreceni építőcéget válasszanak – a bank azonban mindent saját hatáskörében intézett. Végül a már elkészült épület berendezését, asztalos, lakatos, parkettázó, üvegező, mázoló munkáit adták ki debreceni iparosoknak.
Munkásfelvétel nincs! – olvasható a bank már magasodó falára akasztott táblán a Múzeum utcai fronton, 1933. április 22-én. Az ismeretlen amatőr felvétele
Az 1932 januárjában bemutatott első terveket az építésznek többször kellett módosítania, mire júniusban hozzákezdhettek a Déri téri épületek bontásához. Ezek oka természetesen az építési költségek csökkentése volt, úgy, hogy az épület reprezentativitása ne szenvedjen csorbát. Az első költségelőirányzat 970.000 Pengőről szólt, ezt június végére lefaragták 895.000-re, elsősorban a burkolatok, a padló, a díszvakolás cseréjével a közönség által kevésbé látható helyeken (a hivatalszolgák helyiségeiben keményfa parketta helyett hajópadló, az igazgatóságon gumiborítás helyett parketta; csempe helyett felmázolás a személyzeti mosdókban, acélajtó helyett vasajtó a trezoron, elektromos salakfelvonó helyett kézilift, stb.), s az épületdíszítőelemek számának csökkentésével próbálták elérni (kevesebb zászlótartórúd és az oldalhomlokzatok attikafalainak elhagyható díszítése – 110 mellvédbaba és 4 műkőváza megspórolása – illetve a mintaöntvények és azok előzetes bemutatásának mellőzése – pedig ez utóbbi fontosságát Hübner korábban külön hangsúlyozta). Végül készült egy harmadik terv is, annak lehetőségével, ha a bérház harmadik emeletét elhagynák, amely ismét 70.000 Pengő megtakarítást jelentett volna. Ezt elvetették ugyan, de mással mégis takarékoskodhattak, mert a teljes építési és berendezési költség végül összesen 850.000 Pengőre terjedt.
A bank helyén álló épületek bontása a Déri téri fal mögött, 1932 júniusában. Kozmann Leó múzeumi fényképész felvételei
Az építkezést 1932 októberében egy négy és fél méter mély gödör ásásával kezdték, a talajvíz folyamatos kiszivattyúzásával, hogy a hordképes talajig eljutva, ott döngölés után kiegyenlítő, 70 centi vastag betonréteget öntsenek, s a mocsaras, tőzeges altalaj mozgását kiküszöbölendő, arra állítsák a majd az épületet tartó, négyszög keresztmetszetű, vasbeton alaptalpakat, csakúgy, mint a múzeum esetében. Pincék csak az épület egy részén készültek. Az előirányzatból sejthetően talán azt is a költségcsökkentés indokolta, hogy nem keresték mélyebben a teherbíró talajréteget, ennek elmulasztása miatt azonban az épület csaknem a kezdettől fogva és részenként egyenlőtlen mértékben süllyedt, a falak repedését okozva, így 1961-ben szükségessé vált az alapozás tehermentesítése: egy új technológiával a vasbeton alaplemez alá 170 darab, 6 méteres, sajtolt vasbeton teherhordó cölöpöt süllyesztettek be.
A vasbeton alapozás előkészítése 1932 októberében. Az ismeretlen amatőr felvétele
Az alapozás után először a bank közepére tervezett biztonsági trezort építették meg, mint „az épület tömegébe beléhelyezett külön várat”. A trezor felemelése a pincéből Alpár Ignácnak az első „célirányos” magyar banképület, az Osztrák–Magyar Bank Szabadság téri palotájának építésénél bevezetett, később Európa-szerte elterjedt innovációja volt: méter vastag vasbeton falak közé helyezve a trezor nemcsak a föld alatt, hanem az ügyfélterek, pénztárak közelében is elhelyezhető, hiszen jegybankoknál a napi munka során valójában ott van szükség rá. Debrecenben is vasrudakkal erősített csömöszölt portlandcementbetonból készültek a trezor belső falai, a falak alá és fölé pedig biztonsági födém készült sűrűn lefektetett és bebetonozott használt vasúti sínekből. Mindezt ismét vakolt téglafal vette körül. Alpár a század elején még megfigyelőfolyosóval kerítette a trezorépítményt, ekkor azonban már csak előtrezor csatlakozott hozzá és kétféle, hangfogó mikrofonos és fény-fotocellás, elektronikus biztonsági jelzőberendezéssel szerelték fel.
A trezor betonfalainak emelkedése 1932 novemberében és a köré serényen épülő belső téglafal 1933. január 9-én. Kozmann Leó, illetve az ismeretlen amatőr felvételei
A vasbeton alapra az alagsorban pillérekből álló alapfalazat majd boltövfalazat készült falkötővasakkal, kisméretű, nagyszilárdságú, debreceni falazótéglából, arra vasbeton koszorúgerendák kerültek, s a falakat kívülről aszfalt szigetelőlemezzel borították. A fennálló falak szintén téglából épültek.
A környező házak fölé emelkedő téglafalak 1933. március 16-án – és április 22-én már csaknem teljes magasságukban
Hübner egyszerű, világos és érthető térszervezése nyomán a bank központi tere a magasföldszinten helyezkedett el, minden funkció e köré szerveződött. A Múzeum utcai vasrácsos kapun belépve (Jungfer Gyula budapesti és Lókody Sándor debreceni lakatos munkája), a földszinti előtérből balra a portásfülke és a portás lakása nyílt, ugyane homlokzat mögött a jobb sarokban, két oldalra nyíló ablakokkal pedig a banki ülésterem található, már a magasföldszinten. A jobb oldalon, a Múzeum utcai homlokzat mögött az irodasor fogadóteremmel és a főnök irodájával folytatódott, majd a hosszú bankhelyiség következett, végül egy kis étkező és az irattár. A sarkon, a Füvészkert utca felé fordulóan a pénzbeszedő lakása zárta a sort, amelyből a hátsó kis udvaron át lehetett menni a házmesterlakásba. A központi terem Bethlen utcai oldalán ismét hosszú bankhelyiség, két pénztárrekesszel. A bejárati lépcsőn és a forgóajtón át megérkező ügyfél tehát egy két oszlopsorral három részre tagolt térbe lépett be; a terem végében volt a számára láthatatlanul elfalazott trezor.
A leendő ügyféltérben június 23-án készült képeken látszik, hogy a terem oszlopai nem építettek s nem pusztán díszként szolgálnak, hanem a vasbeton födém hordozói is: L-vasakból a helyszínen szegecselték össze, később körbefalazva és vakolva varázsoltak belőlük stílushű oszlopokat
A Múzeum utcai fronton a lépcsőházat s a portáslakás fölött a félemeleten garzonokat alakítottak ki. A két szárnyon az első és második emeleten 6–6 kisebb-nagyobb lakás volt, a Déri téri front első emeletén a bankfőnök és a két főnökhelyettes lakosztályával. A harmadikon ismét három lakás; a bentlakó alkalmazottak lakótereivel együtt összesen 22 lakás fért el az épületben. Az alagsorban helyezték el a kazánházat, a tüzelőanyag- és salakraktárat, a banki raktárat és irattárat, ruhatárat és mellékhelyiségeket, illetve elkülönítve a cselédfürdőt és wc-t.
A Múzeum utcai lépcsőház építés közben július 23-án, és az átadás után. Az ismeretlen amatőr és Kozmann Leó felvételei
Az építésznek saját tervéről eddig csak a gépírásos költségelőirányzatban olvasható leírása került elő, eszerint „a homlokzat egyszerű kiképzésű lisenás architectura, tagozott, de egyszerű kordon-pillérfejezeti és mellvédpárkányokkal”. A meghatározás fontos elemének tűnik, hogy a terv egyszerű: az épületen immár csak az építészeti tagozatok utalnak a későbarokkra, mint a kapubejárat kannelurázott, bár szögletes oszlopai s a Déri téri homlokzat ugyanilyen lizénái, a kőkeretes-könyöklős ablakok (ezek a postával is rokonságot teremtenek), s főleg a kővázás-kőbábos attika, de minden lágy vonal, historikus oszlopfő és stukkódíszítés elmarad. A tervben nem esik szó művészi szobrászmunkáról, csak az derül ki, hogy a műkővázák az építész saját rajza alapján készültek. Lehetséges, hogy építkezés közben merült fel annak igénye, hogy az épület mégse maradjon teljesen díszítetlen, s a megvalósítás egy kompromisszum eredménye. A három emeleti erkélyes ablak fölé kerülő parasztfejek a Református Kollégium fejeivel rokonok (amihez már a Postapalota is igazodni akart hasonló díszeivel), a Déri téri homlokzat négy emeleti ablakszoknyájára illesztett domborművek méretét pedig mintha szándékosan úgy határozta volna meg az építész, hogy azok messziről tekintve fel se tűnhessenek, ne zavarják meg az architektúra mértanát. A tér többi szobrát is alkotó Medgyessy Ferenc, akit erre a munkára felkértek, domborművei erőteljes plaszticitásával azonban éppen a láthatatlanság ellen dolgozott, s igen mérges volt az aránytalanság miatt. A domborműveket a még le nem bontott állványzaton, a falba illesztett homokkőtáblákból faragta a helyszínen. Az építésznek azonban nagyon megtetszett ez a megoldás, amivel a díszítés hiányát számonkérőket is ki lehetett védeni. A debrecenit követő gyöngyösi bankon három ugyanilyen méretű és magasan elhelyezett, gazdag termést szimbolizáló domborművet alkalmazott (amelyeket a manapság két emelettel megfejelt, alig felismerhetővé alakított épületen át is helyeztek), Székesfehérváron pedig a parasztfejek jelennek meg ismét. Egyik mű szobrászának nevét sem jegyezték fel, ami azok pusztán építészeti elemként való értelmezésére utalhat; a falra pecsétként ráillesztett apró díszek alkalmazása ugyanakkor az art deco hatásáról is tanúskodhat.
1933. augusztus 17-én a kővázák már felkerültek az attikafalra, de az épület még nincsen teljesen bevakolva és beüvegezve (üvegesmunka: Kaszanyitzky Endre cége) – szeptember 5-ére pedig az állványzatot is elbontották. A téren a többi képen is látható, egyelőre azonosítatlan személyek, talán a bank vezetői csoportosulnak – a lelkes fényképező is közülük kerülhetett ki
A szerződés szerint az épületet 1933. november 1-jéig át kellett adni – s az avatóünnepséget december 8-án meg is tartották. A Nemzeti Bank debreceni fiókja szinte pontosan egy év alatt készült el.
Az elkészült bérház udvari frontja a Múzeum utcáról, 1934-ben. Hátul szemben a házmesterlakás. Kozmann Leó felvételei
Ami maradt
A Déri tér fényét emelő, a Déri Múzeumhoz és a tér építészeti egységéhez igazított szép banképület hatvanéves korában maga is megérett a múzeumba vonulásra – ehelyett azonban a múzeum vonult bele, s ez nem segítette az épület esetleges muzealizálódását, műemlékvédelmét, de még állagvédelmét sem. A Nemzeti Bank 1976-ban, az azt követő Társadalombiztosító 1995-ben hagyta el az épületet, amikor új székházaikba költözhettek. A felépítése után többször átalakított, felszabdalt, de alaposan valószínűleg soha fel nem újított, barkácsmódszerekkel javítgatott, az ügyféltérben műanyag lambériával borított, piszkos, elhanyagolt és romladozó épület kibérlésének lehetőségét – hiszen felújítás nélküli hasznosítása minden egyéb célra lehetetlennek látszott – ekkor kapta meg a múzeum, hogy raktározási gondjain segíthessen.
Bár a Déri múzeum tervlapjain még szerepeltek depozitóriumok és műtárgyfeldolgozó szobák, ezek eleve nem voltak nagy méretűek, s mire a ház megnyílt, szinte minden helyiség más funkciót kapott, kiállítótérként, irodaként, kutatószobaként hasznosult, s a nagy számban beérkező népművészeti tárgyak és régészeti leletek hamarosan a folyosókon, a pincében, a munkaszobákban kaptak egyre fogyatkozó helyet. Az új múzeumépület terveit a régi muzeológiai elvek alapján gondolták el, de az új kiállításokat már nem a régi csodakamra képére rendezték be, hogy a kiállítótér maga is raktárként funkcionálhatott volna, mint a Hatvan utcai Városi Múzeumban. A tematikus kiállítások miatt aktuálisan ki nem állított tárgyak mennyisége így még a gyarapodás nélkül is több volt, mint amennyi az épületen belül elraktározhatónak bizonyult. A háború előtt a fűvészkerti iskola termeit használhatta a múzeum, a háború után azonban az oktatás visszavette azt, így ismét a főépületben kellett egyre több teret bepolcozni. A teljes elbarlangosodás elkerülésére az 1970-es évektől máig bérel a múzeum külső raktárként változó helyszínű, de a célra többnyire egyaránt alkalmatlan pincéket, lakásokat, iskolákat a városban és vidéken.
A banképületben a múzeumi raktár jelenleg a teljes földszinti ügyfélteret, az irodákat és a trezort, a korábban irodává alakított két udvari lakást, a pincét és a Múzeum utcai szárny első emeletén a már a bank által is irodaként használt három lakást foglalja el. Salgópolcok, fiókos fémtárolók, régi üveges és faszekrények, könyvespolcok, papírdobozok és letakart tárgyak mindenütt, ahogy éppen lehet, hiszen mindamellett, hogy a teljes műtárgyállomány az egész épületben sem férne el, a használatra megkapott hely sincsen a raktározás céljára funkcionálisan átalakítva, felszerelve, technikailag, szerkezetileg megújítva. Így nemcsak az okszerű és korszerű tárolás megoldatlansága, de az épület állapota sem teszi biztonságossá a műtárgyvédelmet, amelynek kockázatát az esővíz vagy csőrepedés okozta, rendszeresen előforduló beázások csak fokozzák. Nyilvánvaló, hogy csak addig, amíg a város el nem dönti, mit is kíván kezdeni az épülettel. Az, hogy esetleg múzeum is lehetne belőle, ahogy egyszer erre már tervek is készültek, túl szép álom – a raktárrá való végleges átalakítás reálisabb és kivihetőbb, s főleg szükségszerűbb célnak tűnik.
Bármi legyen is azonban a terv, az épület teljes körű, hovatovább műemléki renoválása mindenképpen elkerülhetetlen: ha maradnak a tárgyak azért, ha nem, azért. Az épület is, a műtárgyak is éppen annyira vagy még jobban megérdemlik a figyelmes gondoskodást, a rájuk szabott védelmi konstrukciót, mint hajdan a bank ügyfelei az egyéni portfóliót. És ha már az építőknek sem vált be a nem látható helyeken való spórolás: mi lenne, ha a város éppen olyan fontosnak tekintené a múzeum megnyitása óta halogatott feladat, egy tágas, modern múzeumi raktárbázis létrehozását, mint mondjuk a gyárépítést? Hosszú távon biztosan jobban megérné. A múzeum közelgő, százéves születésnapjára pedig tökéletes ajándék lenne.
Felhasznált irodalom:
A debreceni városháza tervpályázata (és Györgyi Dénes egyéb tervei és megvalósult épületei). Magyar Építőművészet, 1931. 4–6. szám
A Magyar Nemzeti Bank Debrecenben létesítendő fiókszékházának építésére vonatkozó iratok: teljes építési költségelőirányzat, iparosok árajánlatai. MNL, Z 1377. 1. csomó 2. tétel
Alpár Ignác: Az Osztrák–Magyar Bank palotája. Magyar Építőművészet, 1917. 4–6. szám
B[irbauer]. V[irgil].: Hivatali épület Székesfehérváron. Tervezte: Hübner Tibor. Tér és Forma, 1938. 11. 327–329.
Bodó Péter: Vidéki építészdinasztia Budapesten – Hübner Jenő és Tibor fővárosi alkotásai. PestBuda, Online várostörténeti és kulturális folyóirat, 2023. október 4.
Csabai házak – Kereskedők háza; Az Olasz–Magyar Bank székháza
Elkészült a Déri múzeum tervrajza. Egyetértés, 1925. március 24.
Fodor Éva Irén: „Építsünk hajlékot a múzsáknak”. Debrecen szab. kir. város múzeumépítési törekvései a huszadik század első évtizedeiben. Debrecen, 2016.
Gellér Ferenc: A Déri Múzeum és építészeti környezete. In Gazda László szerk.: A Déri Múzeum megnyitásának 60. évfordulója alkalmából rendezett emlékülés előadásai (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 50.) Debrecen, 1990.
Gellér Ferenc: Volt Magyar Nemzeti Bank. Múzeum utca 4. Debreceni Városközpont Magazin, 2018. február, 4–5.
Györgyi Dénes: A debreceni ref. egyházi épület Déri tér felőli homlokzatának átalakítási terve, 1929. szeptember 11. TtREL, II. 29. L. 23.
Györgyi Dénes: A debreceni Déri-múzeum. Tervezte Györgyi Dénes és Münnich Aladár (1923–1930). Tér és Forma, 1930. június, 257–264.
Györgyi Dénes: A szabadságtéri építészeti tervpályázat. Tér és Forma, 1930. augusztus, 343–347.
Hübner Tibor: Banképületek. Magyar Építőművészet, 1930. 3. szám (Ajánló: Építő Ipar–Építő Művészet, 1930. május 1. 73.)
Levencsik József: A debreceni postapalota építése. Postás Dolgozó, 1984. augusztus 1.
Pamer Nóra: Magyar építészet a két világháború között. Terc, Budapest, 2001
Rerrich Béla: Münnich Aladár műveihez. In Münnich Aladár: A miskolci vásárcsarnok, gyárépületek, sportházak, Magyar Építőművészet, 1929. 9–10. szám, 3–4. (és teljes képanyag)
Sarbó György: Süllyedő épületek megmentése. Műszaki Élet, 1963. január 17.
Winter Félix (Münnich Aladár adatai alapján): A debreceni postapalota. Magyar Posta, 1932. november, 477–483.
KIE
Debreczeni Ujság, 1930. november 15., november 28., 1931. július 8., szeptember 6.
Nemzeti Sport, 1931. május 12.
Vállalkozók Lapja, 1931. október 1.
Építészet, 1944. 2. 33–38.
MNB Debrecen
Debreczeni Ujság, 1930. október 12., 1932. január 28., február 13.
A Munkaadó, 1930. október 22., 1932. június 1.
Versenytárgyalásról
Vállalkozók Lapja, 1932. augusztus 25., október 13., 1933. március 9.
MNB Gyöngyös
Eger-Gyöngyösi Ujság, 1934. március 3., november 10.
A Déri Múzeum új időszaki kiállítása, az EgyediLEG c. tárlat az intézmény csaknem valamennyi gyűjteményéből bemutat néhány különleges, valamilyen szempontból unikálisnak számító tárgyat. A Természetrajzi és Környezetismereti Gyűjtemény 11 darab tárggyal, illetve tárgyegyüttessel járult hozzá a kiállításhoz. Ezek közül most a fekete gólyát szeretném bemutatni, ami a “legkiválóbb vándor” jelzőt kapta tárlatunkon.
Fotó: Mező Szilveszter
A kiállított preparátum a Hortobágyról származik. A leltárkönyv aktuális rovata szerint 1973-ban került a Déri Múzeumba. Ebben az esztendőben nagyobb számú fekete gólya jelenlétéről számoltak be a Debrecentől nyugatra elterülő szikes pusztaságon. Fintha István (1941–2006) biológus az Aquila c. folyóiratban adta közre hortobágyi megfigyeléseit. Ebben egyebek mellett az is olvasható, hogy a fekete gólyák nem nagyon vegyültek fehér rokonaikkal, sőt szívesebben tartózkodtak különböző gémek (kanalas és szürke gémek) társaságában.
A fekete gólya (Ciconia nigra) méretében, termetében hasonló a fehér gólyához (Ciconia ciconia), ám annál valamivel nyúlánkabb, filigránabb testalkat jellemzi. Rendszertanilag mindketten a gólyafélék családjába (Ciconiidae) tartoznak, tehát közeli rokonok, atyafiak. Mindkét faj felnőtt egyedei fekete-fehér alapszínűek, csupán az arányok különbözőek. A fekete gólyák testének csak a hasi része fehér, egyebütt zöldesfekete tollazat borítja. A csőr és a szemkörnyék piros, a lábak “sárgarépaszínűek”. A hím és nőstény példányok szinte teljesen egyformák, csupán a csőrük vonala különbözteti meg őket egymástól. (A hím csőrének felső kávája középtájon felfelé hajlik.)
Amíg a fehér gólyák kiváltképp kedvelik az ember közelségét, fekete rokonaik egyáltalán nem kultúrakövetők. Élő- és fészkelőhelyüket a településektől távol, leginkább a nagy kiterjedésű alföldi erdőségek mélyén találhatjuk meg. A népnyelv “erdei gólyának” is nevezi ezt a magányos alkatú, emberkerülő madárremetét. Hazánkban főleg a Duna ártéri erdőségeinek lakója, ahol legszívesebben a tocsogós tisztásokon és a mocsaras részek vízbő területein tartózkodik. Igazi gázlómadár. Táplálékát gyakran hasig a vízben gázolva keresi a folyókat kísérő morotvák és kubikgödrök környezetében. Leginkább halakat, kétéltűeket (békákat, unkákat, gőtéket) fogyaszt, de nem veti meg a rovarokat, szitakötőlárvákat, földigilisztákat sem. A legkisebb rágcsáló emlősöket (egereket, pockokat, cickányokat) is elfogja. Állati eredetű táplálékát időnként vízi növényekkel, mohákkal egészíti ki.
Fészkét öreg tölgyek, erősebb nyárfák, sudár jegenyefenyők és magasabb hagyásfák vastagabb vázágaira, ágvilláiba építi. (Időnként előfordul, hogy nagytestű vágómadarak üresen hagyott fészkeit foglalják el.) A fészek alapját vastagabb gallyak képezik, amiket sárral, agyaggal tapaszt össze a fészket együtt építő pár. A mohapárnákkal kibélelt félgömb alakú fészek akár a több mázsás súlyt is elérheti. (Az óriási fészek oldalában társbérlők [verebek, seregélyek] is előfordulhatnak.) A fészekbe május végén 3–5 fehér tojás kerül. A kikelő apróságok is fehérek kezdetben, csak később “feketednek” meg. Ha a gólyafiak gyomra korog, csőrükkel a fészek gallyait ütögetik. Mivel szinte mindig éhesek, gyakran kopácsolnak. A gondoskodó szülők a begyükbe gyűjtött táplálékot ilyenkor a fészekbe öklendezik, amit aztán a fiókák szorgalmasan összeszedegetnek. A kis gólyák júliusra erősödnek meg annyira, hogy már képesek kirepülni a családi otthonból.
A gólyapár éveken keresztül ugyanazt a fészket használja, ezért nagyon fontos, hogy fekete gólyák élő- és költőhelye háborítatlan maradjon!
Fotó: Mező Szilveszter
Ősszel, amikor egy titokzatos belső erő úgy diktálja, a fekete gólyák csapatokba gyülekeznek, s megkezdik a felkészülést az előttük álló hosszú, többezer kilométeres vándorútra. Debrecen környékén a Fancsikai-tavaknál és a Hortobágyon lehetett régebben ilyen látványos gólyaseregletet megfigyelni. A mi gólyáink a Boszporusz felé veszik az irányt, hogy Törökország, Szíria és Izrael érintésével eljussanak a Sínai-félszigetre. Onnan a Nílus-völgyén, a világ egyik legforgalmasabb madármigrációs útvonalán keresztül haladva érik el a szubszaharai és egyenlítői területeket, ahol áttelelnek. A téli hónapokat pihenéssel, táplálkozással töltik. Főleg egyenesszárnyú rovarokat (sáskákat) fogyasztanak, ami miatt Afrika egyes részein “sáskamadárnak” nevezik a fekete gólyákat.
De hívják a “felhők madarainak” is, nem véletlenül. A nyújtott nyakkal és kinyújtott lábakkal repülő fekete gólyák ugyanis kiváló aviátorok. Vándorútjuk legnagyobb részét termikelve teszik meg, vagyis kihasználva a felszálló meleg légáramlatokat, vitorláznak, siklanak a szelek szárnyán. Nappal a Nap, éjszaka a Hold és a csillagok állása alapján tájékozódnak. Útjuk közben rövidebb-hosszabb pihenőket is beiktatnak a nagyobb állóvizek, belső tavak és sivatagi oázisok pálmaligetei környezetében.
Sajnos nem minden országban számítanak védettnek, ahol keresztül haladnak vándorlásuk során, ezért sokan elpusztulnak út közben. Azok a szerencsés példányok, amelyek tavasszal visszaérkeznek hozzánk, megint fészket raknak, ismételten részt vállalva a fekete gólya-lét évről évre újrainduló körforgásában.
Felhasznált irodalom:
AGÓCS Gábor: Fekete gólyák a Gemenci-erdőben. Természet Világa, 1993.
ANDRÉSI Pál: Adatok a fekete gólya Körös-ártéri előfordulásairól. Madártani Tájékoztató, 1980. 44–45. pp.
DEMETER László: Néhány szó a gólyáinkról. Hargita Népe, 2000. augusztus 29. 5. p.
FENYŐSI László – STIX József: Fekete gólya fiókájának felnevelése. Madártani Tájékoztató, 1995. 8. p.
FINTHA István: Fekete gólya a Hortobágyon 1973-ban. Aquila, 1975. 230. p.
GERGELY József: A fekete gólya. Magyar Szó, 1986. 4. p.
GYÖRGY Károly – URÁK István: Gólyák (Ciconiidae) Erdővidéken. Erdővidéki Lapok, 2002. 25–29. pp.
KALOCSA Béla – TAMÁS Enikő: Adatok a fekete gólya (Ciconia nigra) táplálkozásához 1996–2000 között Magyarországon végzett vizsgálatok alapján. Aquila 2000–2001. 241–247. pp.
KALOCSA Béla – TAMÁS Enikő: Fekete gólyák (Ciconia nigra) nemzetközi színes gyűrűzési programja és ennek magyarországi vonatkozásai (1994–2000). Aquila 2000–2001. 249–257. pp.
KALOCSA Béla – TAMÁS Enikő: A fekete gólya védelme. Természetvédelmi Közlemények, 2004. 511–516. pp.
KALOCSA Béla – TAMÁS Enikő: A fekete gólya (Ciconia nigra) hullámtéri élőhelyeinek problémái. Természetvédelmi Közlemények, 2004. 535–540. pp.
LÓRINCZ István: Fekete gólya (Ciconia nigra) fészkelése a Tisza hullámterében. Aquila, 1978. 147. p.
MORVAI Szilárd: Gólyák feketén-fehéren. Turista Magazin, 2017. 78–81. pp.
PRÁGER György: A fekete gólya. Földmivelő MEDOSZ Lapja, 1985. 7. p.
SCHMIDT Egon: Fehér gólya – fekete gólya. Hajdú-Bihari Néplap, 1976. 15. p.
SCHMIDT Egon: Fekete gólya. Nimród, 1980. 209. p.
STOLLMAN András: Fekete gólya. A Hét, 1990.
ZEKE Tamás: Madárinváziók a Kárpát-medencében. Élet és Tudomány, 2011/38. 1200–1202. pp.
ZILINSZKI Martin: Fekete gólyák Szeremle környékén. Természet Világa, 2008.
WARVASOVSZKY Emil: A fekete gólya. Fejér Megyei Hírlap, 1995. április 21. 8. p.
További Historia Naturalis Museologica bejegyzések a linkre kattintva érhetőek el.
Képek: Boczkó Sámuel amatőrfényképész (Déri Múzeum Fotótára, EF_2019.40.1–3), lovag Chylinski György (EF_15077–079P), Gondy és Egey (EF_2019. 50.1, 3–5, 53.6, 44.1; EF_14944P), Goszleth István (EF_2019. 44.1), Tóth István amatőrfényképész (FAd_920–927) Digitális utómunka: Lukács Tihamér
„De minden élet olyan súlytalan, ha már csak mondható. … Szöveggé válik minden élet nélkül végül a nyelven túlra költöző jelentés.” (Borbély Szilárd)
A Déri Múzeum frissen megjelent, 2023-as évkönyvében már olvasható Harangi Attila és Váradi Katalin tanulmánya, amely a 19. és 20. században Debrecenben élt Dragota és Boczkó család házépítési dokumentumainak feldolgozásával és a családtörténeti iratanyag bemutatásával a Déri Múzeum Történeti Tárában található hagyatékok széles körű kutathatóságára hívja fel a figyelmet. Az alábbi bejegyzésben arra teszek kísérletet, hogy az említett, részben már publikált és elemzett iratok szorosabb olvasása és más forrásokkal való kiegészítése révén nyert új információk s némi történelmi empátia segítségével megrajzoljam egy másik változatát a Dragota, a Boczkó és a Magoss családot összekötő Dragota Natália (1865–1942) eddig ismert arcképének. Lehetséges-e vajon, a sorsához kissé közelebb hajolva, meglátnunk a valóságos embert, személyes döntései okát s látnunk magát az életet, nem csak a lezajlott eseményeket? Lehetséges-e gazdasági iratokból és fényképekből kihámozni a személyiséget? Végül lehetséges-e őáltala, aki a debreceni úriasszonyok egyike volt csupán, s akit nagy tettek sem érdemesítenek az emlékezetre, de társadalmi pozíciójánál fogva több irat maradt utána, mint kortársai többsége után, jobban megérteni a hosszú 19. század végén élt nők életlehetőségeit? Az újraolvasott életrajz szervezőjeként a család kismacsi tanyáján készült fényképeket használom, azok készítési körülményeiből kiindulva.
II.
„A család tagjai itt már többé nem aratnak!”
A bejáratott, önsúlyuknál fogva tovagördülő folyamatok megindítása mellett mindenekelőtt leltárba kellett venni a gazdaság ingóságait, amelyhez Natália nagybátyja, Rickl Géza kereskedő és földbirtokos, illetve a családi barát, Békessy László gazdasági szakember segítségével kezd hozzá. Ennek során döntenek arról is, mely saját birtokrészeket adják bérbe, melyek bérletét adják tovább másnak. Natália, mintha nem is először csinálná életében, határozott döntéseket hoz és a birtokos öntudatával intézkedik már az első pillanatban: az eladandó kisborjúk felbecsült árából nem enged, a Miklós úrral kötött szóbeli megállapodásokra hivatkozókat elutasítja, a maga hasznára dolgozó kertészt „megpirongatja”, a földeken zajló munkákat, a sarjadó vetést személyesen ellenőrzi, latolgatja, megtarthatja-e a kastélyt, kertet, ha minden mást esetleg árendába ad. Vetőmagot vásárol, lovakat ad és vesz, eladja a szálfákat kerékgyártónak, kefegyárnak, fakereskedőknek, oláh cigányoknak, javíttatja a cséplőgépet, kőművesekkel az épülettetőket, tyúkot ültet és csirkét neveltet, a gyümölcsöt maga szedi le a szakácsnéval. Két új szekeret csináltat, mert az szükséges, de az elegáns járműveket, az egyfogatút, a „Prerani kocsit”, az amerikai versenykocsit, az acetilén kocsilámpákat egymás után adja el s a Miklós által rendelt, de ki nem fizetett gépeket is visszamondja. A tényszerű megállapítások, számadatok mögül olykor a személyisége, az értékválasztása is előbukkan egy magafeledt pillanatra, amikor például ezt olvassuk:
„Gazdatisztnek ajánlkozik Nagy Sándor, földműves iskolát végzett egyén, becsűletes családos ember, szerény, túl szomorúnak látom. Most már be van töltve félig-meddig az állás, Czájliknak válaszoltam. – 10 köböl búza, 3 köböl árpa, 3 k. tengerit, szabad lakás, fűtés, 200 forintot kér ½ évre.” Szánakozik a kerülőn is, amikor az panaszkodik, hogy megverettetett: „Szegény öreg, jó becsűletes ember, sajnálom”. Máskor a nyelvtankönyvi tőmondatok közé bekúszik az ébredező munkásöntudattól való félelem: „A burgundi répát vetik, ahol a barkó megette, felét kipusztította. Az ökrök trágyát visznek az istállóból. A gépész a gépet javítja. A kertész a dinnyét kapálja. A kápolnánál a füvet kaszálták le. A kerékgyártóval is beszéltem, hogy ha nem akar engedelmeskedni, elmehet. Az egy alattomos socziálista, úgy nézem.”
A háztáji gazdaságban ekkor 19 állandó alkalmazott dolgozik, akik mind ott is laknak családostul: egy gazda, hat béres, egy tehenes, egy takarmányos, egy csikós, egy lovász, egy tejhordó kocsis, két igáskocsis, egy úrikocsis, egy kertész, egy kerékgyártó, egy kovács és egy gépész. Belső személyzet a szakácsné és nyilván több házicseléd, akik mosnak, vasalnak, takarítanak, fát vágnak, olykor meszelnek vagy kukoricát morzsolnak. A gazdasági cselédek feleségei nevelik a baromfit, tömik és tépik a libát, kacsát, gyűjtik a párnába való tollat, segítenek a kertésznek a zöldségeskertben kapálni, gyomlálni, szüretelni, aratás után forgatják a gabonát a magtárban, rostálnak. Június elején kijön a tanyára dr. Csikos Sándor kórházi főorvos (aki majd a szabadkőműves páholy nevében Boczkó felett az emlékbeszédet is mondja), és „beoltja a gyerekeket himlővel” – vagyis a cselédek gyerekei védőoltást kapnak.
„Puszta Kis-Macs, Dragota tanya, kis tanya. 1903. September hó 18.” Lovag Chylinski György felvétele
Natália különös figyelmet fordít a kertre, amely olyannyira, a lelke legmélyéből fontos a számára, hogy még annak tudatában is, hogy esetleg soha többé nem látja, létrehozza benne a testvéri szeretet szimbolikus emlékművét.
„A kertész takarította a parkot 3 leányával, a segítség kertész a bukszusokat nyírta és szegfűket ültetett.” „A kertész fiát öntözésre felfogadtam, havi 3 koronát kap; ezenkívül ha az apja mellett segít utakat tisztogatni stb. még 3 koronát kap, összesen 6 koronát egy hónapra. Meglátom hogy igyekszik.” „Práger kertész a mienkkel ültette a szőnyegágyat, 50 forintért vállalta, nyáron ingyen nyírja, és két virágágyat ültet be a bejáratnál vanillia, fukszia és begóniával. A szőnyegágy ott van ahol Miklós szerette, középen van piros szőnyegpalántból egy szív, keresztül szúrva egy nyíllal, jobbról N, balról M betű¸ alúl egy líra, fent egy bőségszaru kicsibe.”
Júniusban megszületik a döntés, hogy felparcellázzák a macsi földet, és ezt a döntést már a birtokra bejelentkezett vevővel együtt hozza meg Natália. „Tegnap kint voltak Böszörményből a földet megnézni a parczellákat venni akarók. Az ispán azt mondja el voltak ragadtatva, azt mondták nem hitték, hogy milyen jó föld, – igazi mintagazdaság.”
Júliusban kezdik az aratást, augusztusban a cséplést, a gép körbejár a környékbeli tanyákon. Natália ekkor, fél év múltán tudja fájdalmát először szavakba önteni, bár ekkor sem enged önmagának pár szónál többet.
„A rozst gépelik, igen szép. Az idő meleg. Hordanak rozst, és az árpát is kezdték. 13 napszámos van, azt fizetjük amit a folyóban. Az aratóknak adtam 50 koronát ma délben, miután befejeződött az aratás és az idén a családi gyász miatt aratóbált nem tartunk. Könnyek jöttek a szemembe, Miklósra gondoltam! – Ő meg nem érte ezt, milyen passióval volt a gép körűl!” Szeptember 12-én pedig leírja: „Ma bevégezték a gépelést a Dragota tanyán. A család tagjai itt már többé nem aratnak!”
Aztán persze még lezajlanak az ősz munkák: törik a tengerit és góréba hordják, felszedik a krumplit, leverik a diót, felvágják a tűzifát, lehúzzák a pálinkát, eladják a zsúpszalmát, télre a libát. Október elsején Natália végleg átadja a gazdaságot a böszörményi birtokos özv. Cseh Béláné br. Maldiny Arankának (aki azonban a következő évben férjhez megy és a fővárosba költözik, a gazdaság pedig tovább száll Aufricht Vilmos gőzmalomtulajdonosra, aki majd a következő húsz évben birtokolja). „Miután Seres úr feküdt [az ispánnak vérhasa van], a felszerelést átadni nem tudtam éppen szabályszerint, de megtekintették Stengel úr, Marton úr, Kovács polgármester úr, Kovács Károly bátyám” – írja a naplóba, majd afelett aggodalmaskodik, hogy az éjjel megdöglött tehén mármost kinek a kára lesz. Miután számadást készít az évről, mindennek elrendezi a további sorsát és befejezi a munkát, Natália hazaköltözik: a baj most már otthon várja.
„Chilinszky felvett több képet a tanyából”
A naplókönyvecske korábbi bejegyzéseiből megtudtuk, hogy a gazdaság működése idején a tejet rendszeresen, akár naponta széthordták a családtagoknak, szomszédoknak, cselédségnek (láttuk, hogy erre külön tejhordó kocsist is alkalmaztak), így a Chylinski családot is a tanyáról látták el tejjel – a kapcsolat tehát nem csak az iparos szolgáltatásának igénybevételére szorítkozott. Az ősz beálltával, a betakarítás végéhez közeledve, mégis a lovag urat kéri meg Natália, hogy nyilvánvalóan az emlékőrzés céljából, fényképezze le még utoljára a tanyát: a nagyítások reprezentatív méretéből következően (22.5×17 cm, 36×30 cm kartonra kasírozva) talán egyenesen a falra szánva. Ha Boczkó Sámuel fényképezett is még ekkoriban, ezen az őszön már túl beteg ahhoz, hogy az egykori beköszönő képek után a tanyától való búcsúvétel képeit is ő készítse el. Chylinski szeptember 18-án érkezik meg a Macsra Sárika nevű kislányával, aki a fényképekre is rákerül.
„Puszta Kis-Macs, kastély. Dragota tanya (502 hold). Balra Kovács Károlyné, Boczkóné Dragota Natália, középen Boczkó Béla, Chilinszky Sárika és Miss. 1903. September hó.” Lovag Chylinski György felvétele
Látható, hogy a kastély alig változott az eltelt tíz évben, mindössze a teraszt üvegezték be, a kéményeket építették át és a rózsabokrok nőttek meg a kertben; a lombokon átszűrődő napfény keltette árnyékok erős hangulati ereje, maga az örökké tett őszi napsütés pedig képes az utólagos szemlélőben is az időtlen otthonlét érzetét kelteni, így betölteni a képnek feltehetőleg szánt funkciót, az elmúlt feletti bánkódás nélkül.
Mindez „csak annyit jelent, hogy az élet művészetének nincs története, nem fejlődik: az elveszett öröm örökre elveszik, pótolhatatlanul. Más örömök jöhetnek, de nem pótolnak semmit” – mondja ismét Barthes. Az elveszett öröm azonban, ha nincs is jelen, talán mégsem múlik el végleg, ha a képek által felidézhető.
Két részlet: „Az első kapunál Boczkóné Dragota Natália és fia Béla, Kovács [Károlyné Nagy Mária] Mici néni [szomszédasszony és anyai barátnő] és Seres János ispán, Miss, Miklós kutyája [és Chylinski Sárika]. A másik kapunál a cselédség közzűl nehányan.”
A másik fényképen ismét erős gesztus, hogy bár a tanyán élők közül számosan szerepelnek rajta, nem egy közös képbe állnak be, hanem a családi csoport, kiegészülve a gazdatiszttel, élesen elkülönül a cselédek gyerekeinek távolabb álló csoportjától – s ebben feltehetőleg egyik fél sem látott semmi kivetnivalót.
Sajátos mindemellett, hogy az emlékőrzés feladata kizárólag a tanya külső képét megörökítő felvételekre van bízva: az enteriőrökről nem készült (vagy csak nem maradt?) fénykép. Lehet, hogy az elveszett örömök forrása csak a birtok, a kert, a táj volt? Az otthonos lakótér pedig bárhol máshol megteremthető? Vagy a szobák a lakók nélkül mégiscsak üresek, túl nyilvánvalóan üresek lennének egy fényképen?
