Tárgy-szöveg II

Szerző: Bélteki-Dolhai Réka

„(a) téli utca csendje zeng”

A Tárgy-szöveg írássorozat folytatásaként, az adventi időszak várakozásában újabb verseket ajánlunk Niklai Ádám debreceni kötődésű költőtől olvasásra. A már megismert életrajzi mozzanatok mellé ezúttal egy arcot is kapcsolunk, amiben Maghy Zoltán rajzai segítenek. Mindkét alkotás aláírással, üzenettel egészül ki az 1962-es és 1978-as évekből.

Mindkét ceruzarajz hasonló pozícióban láttatja a költőt. A bal profil jelenik meg, olyan hatást keltve, mintha a mű készítője megleste volna az elmélázó alakot. A korábban keletkezett arcképen már-már megmozdulnak a vonalak és akár egy csendes, megértő pillantás is vizionálható. Az 1978-as rajz pedig egy-egy hosszú vonalvezetés eredményeként formálja meg az elmosolyodó, de tekintetét elrejtő figurát.

„Emlékeinkből vagy »a gyerek« kifestőkönyveiből mindnyájunknak ismerős egyfajta rajzos fejtörő: keretben pontok, szanaszét, egymáshoz itt távolabb – amott közelebb, valamennyi mellett egy-egy szám. »Kösd össze a pontokat egyenes vonallal!« – úgymond az írás; nekiveselkedtünk hát, tudván, hogy valami majd kijön – huszár vagy űrhajós, Sicc-fej vagy moncsicsi-baba, függően a korízléstől meg a szerkesztő didaktikai ambíciójától.
Valóban rajz volt-e, amit így kaptunk? Igazán kép lett-é, ami sikeredett? Ma úgy emlékszem: néhány csalódás után felhagytam e pontösszekötősdik számolókészség-fejlesztő megfejtésével. Rájöttem, hogy ha türelmesen rámeredek a feketéllő vagy kéklő pontokra, s mit sem törődve a képbe nem illő sorszámokkal meg a megkívánt egyenes szakaszok megszabott irányával és hosszával, megpróbálom elképzelni több lehetséges kép valamelyikét – ez jobb játék, s a gondolatban előtűnő rajz, ha illékony is, inkább az, ami – mint a feladvány szerint előállított se nem szabadkézi, se nem mértani. (…)”

– Maga Niklai Ádám vallott így életrajza hangsúlyainak meghúzásával kapcsolatban. Gondolatait felhasználva, vajon a fenti vonalak igazán képpé sikeredtek-e? A „több lehetséges kép” melyikét sikerült elképzelnünk?

Ahogyan egy képzőművészeti alkotás létrejötte valamelyest követhető pontok és vonalak mentén, úgy a Niklai Ádám-kép is „egyfajta rajzos fejtörő” lehetne, ahol ponttá és vonallá az életrajz, a fotók, a rajzok, tárgyak, az életmű szövegkorpuszai válnak. A vonalvezetés egyes Niklai versek alakulástörténetében például szerteágazó lehetőséget teremt arra, hogy elképzeljük a „több lehetséges kép valamelyikét”. Az első, itt idézett költemény két publikációt élt meg, 1962-ben az Alföld lapjain jelent meg Zúzmara címmel, majd 1964-ben az Északmagyarországban Tél címadással. Végleges változatot nehéz kijelölni, hiszen a kéziratos anyagban még két, különböző címen is szerepel, s kötetbe nem került egyik verzió sem.

Zúzmara

Micsoda pompa vesz körül,
én Kedvesem, ki jössz felém!
A téli utca csendje zeng,
a dérrel-ékes fák eléd
járulnak – mondd, ilyen virág
hol, hol terem, ilyen fehér –
ki verne csipkéből köréd
fátyolt, ilyet Lábad elé
ki szőne ilyen szőnyeget;
ki emelhetne kupolát
ily égigérőt, mondd, föléd –
ha most e téli úton át
megjönnél: így köszönteném
jöttöd s mutatnám: rád ragyog
a tél gyémántja mind – s nem jössz…
…Mondom: hideg van ám, nagyon.

A fenti szövegváltozat kézirata két helyen maradt fent a hagyatékban. A géppel írt példány a keletkezési időt – 1962. január 6. – emeli címmé, az Amim van II. című spirálfüzetbe tollal feljegyzett versszöveg pedig az itt közölt címet viseli. A füzetbeli kézirat melletti megjegyzés rögzíti a megjelenés helyét és a címváltozatot is (lásd a képen).

A fenti két kézirat mellett van egy harmadik példány, amely apróbb változásokkal, ceruzával íródott. Címe a Téli találka lett. A gépirat kivételével a másik két, egymástól különböző kézirat azonos keltezésű (Hajdúböszörmény, 1962. január 6.).

Tél

Micsoda pompa vesz körül,
én Kedvesem, ki jössz felém!
A téli utca csendje zeng,
a dérrel-ékes fák eléd
járulnak – mondd, ilyen virág
hol, hol terem, ilyen fehér –
ki verne csipkéből köréd
fátyolt, ilyet? Lábad elé
ki szőne ilyen szőnyeget,
ki emelhetne kupolát
ily égigérőt, mondd, föléd –
ha most a dermedt úton át
megjönnél: így köszönteném
jöttöd, s mutatnám: rád ragyog
a tél gyémántja mind –, s nem jössz…
…Így hát hideg van csak. Nagyon.

A versnyitó mondat különös szerkesztésű, közbeékeléssel a második sor kezdő, hangsúlyos pozíciójába kerül az „én Kedvesem” megszólítás. Az ebből eredő én-te viszony végigvonul a teljes alkotásban. A kedvest „pompa” övezi, tulajdonképpen az első versszak a megszólítás gesztusát követően ezt a képet festi le. A pompa része lesz, ahogy a „téli utca csendje zeng”, a „dérrel-ékes fák”, a fehér virág, a fátyolcsipke, a szőnyeg és a kupola.

Tipográfiai jelzése is van a törésnek, azaz a gondolatjel verssort és ráadásul versszakot megszakító erejének, hiszen a második versszak mutat rá arra, hogy e fenti pompa csupán képzet, amelyre sor kerülne „ha most e téli úton át / megjönnél”. A vízió szerint így köszöntené a lírai én a megszólítottját. Nem erőteljes a szembenállás, hiszen az ellentét alakzata sem jelenik meg, mégis érezhető az egymásnak feszülő és egymással nem találkozó képzelet és valóság kettőssége. Míg az előbbi pompás, társas és teljes, hiszen a szinesztézia eszköze is hangsúlyozza, mennyi mindenre lenne képes a lírai én a találkozás érdekében, addig a valóság vonalait a hideg és a magány jelöli ki, mert „nem jössz… / …(m)ondom: hideg van ám, nagyon.” Még erősebben a hiányérzetet társítja a Tél verzió ehhez a verssorhoz a „csak” szó hozzátoldásával és a „nagyon” külön tőmondattá alakításával. A találkozás ábrándja, a tipikusan udvarló költészetre jellemző nagy gesztusok képsora véget ér, a képzelet szintjén maradnak és lehetetlennek hatnak, eltűnnek. Erre a kettősségre játszhat rá a rímelés is, hiszen keresztrímek lendítik tovább a sortöréseket, de mellettük rímtelen sorok bizonytalanítják el a kialakuló harmóniát.

A vers pozitív képsorokat társít az áhított kedves alakjához – mégis árnyékot vet a másfél sornyi valóság.

A fény-árnyék mentén is elképzelt kettősség nem marad el a következő alkotásból sem, amely 1970-ben Niklai Szeretők című verseskötetébe rendezve Karácsony címmel jelent meg, 1967-ben azonban még Karácsonyesti emlékként közölte a Hajdú-Bihari Naplóban.

Karácsony

Mennyi fény, mennyi dísz,
mennyi szín, mennyi íz,
mennyi csín, mennyi ék –
idebenn csupa béke ez óra.
Odakinn jegenyék
feketén lobogó
vad, nagy lángja vet árnyat a hóra!

Túlsúlyba arányai miatt az első versszak kerül, amely halmozza tulajdonképpen a karácsonyhoz köthető, mindenféle érzékszerve ható képeit. A „mennyi” szó túlzott ismétlése a párhuzamos mondatszerkesztési elvet is megteremti, ugyanakkor az egy szótagú, hanghatásokkal, látványelemekkel vagy illatokkal felruházott, egyébként egyszerű kifejezések mellett játékosságot, a belső rímek révén melegséget nyújtanak az olvasás során. Manapság egyre nehezebb megtalálni, kimondani, leírni az ünnep varázsát, éppen a versben is jelölt számos inger össztüzében. Ezért lesz nagyszerű a Karácsony egyszerűsége, ami a csodát a „fény”, a „dísz”, a „szín”, az „íz”, a „csín”, az „ék” szavak sorolásával és azok fokozásával éri tetten. Egy korábbi szövegváltozatban mindez még a gömbbel egészült ki. A strófa utolsó soráig a helyszín lehetne egy karácsonyi forgatag is, de a bentlét az ünnepi hangulatba burkolózott házba, a terített asztal szomszédságába, a feldíszített karácsonyfa mellé helyez(het)i el a lírai ént. Nem lehet egyedül, hiszen a szeretet, a remény ünnepének tárgyai veszik körül és varázslatot, békességet nyújtanak számára. Ez még inkább érzékelhető az utolsó sorban, amely már egy konkrét időpontot is megjelöl.

Mindehhez képest tud a második versszak első, így hangsúlyos szava azonnal ellentétet képezni a tér- és időkezelésben, ennek révén pedig az üzenet árnyalásában. Míg „idebenn csupa béke ez óra”, addig „odakinn” valami baljós történés zajlik. Hasonlóan az eddigiekhez, a jelen idősíkjához kapcsolódik, de már nincs biztos kapaszkodó, kissé az időtlenség érzetét keltve. A sortörések és a sötét, vészjósló képek (az első versszakban meglévőkhöz hasonló) halmozása („feketén lobogó”, „vad, nagy lángja”, „árnyat”) megtöri a két versszak közötti lehetséges egységet, egymással teljes mértékben szembeállítja azokat. A benti békesség mellé a kinti veszélyeztetettség kerül, amely ellentét kiélezett marad, nem oldódik fel egy újabb versszakkal vagy képsorral.

A hagyatékban egyetlen példányban maradt a vers, így a publikált darabokkal összevetve lehet az átdolgozás tényére egy-egy ponton rámutatni.

Igazán nagy módosítás az első versszak utolsó sorában történt a megjelenés(ek)ig, ugyanis az ott kijelentett békesség a talált kéziratban hiányzik, sőt, éppen a hiányból fakadó bizonytalanság pontjait rajzolja meg a lírai én a halmozást követő „– s mire jó ez az óra?” kérdéssel. Apróbb, de formailag jelentős változás az első versszak halmozott képeinek cseréje, amelyek így szerkesztői tudatosságot sejtve mögötte rímelnek egymásra („fény”–„ék” keretként fogja közre a „dísz”–„szín”–„íz”–„csín” belső rímeit).

Tegyünk hát a lírai énhez hasonlóan: az ünnep közeledtével, a vers melegével éljük meg, ahogyan „idebenn csupa béke ez óra”. Legyen tele fénnyel, ékkel, dísszel, színnel, ízzel, csínnel a karácsonyunk!

---

Irodalom:

• Niklai Ádám, Hullámtörő, Magvető, Bp., 1965.
• Niklai Ádám, Szeretők, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1970.
• Niklai Ádám, Előjelek, Válogatott és új versek, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1984.
• Niklai Ádám, Írott kő, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1988.
• Niklai Ádám, Redivivus, Összegyűjtött versek, Csokonai Kiadó, Debrecen, 2004.
• Niklai Ádám, Zúzmara, Alföld, 1962/1, 67.
• Niklai Ádám, Tél, Északmagyarország, 1964/15, 6.
• Niklai Ádám, Karácsony, Hajdú-Bihari Napló, 1967/25, 7.
• Niklai Ádám mellképe, pamutingben, fekete háttérrel, ismeretlen fényképész, Debrecen, 1980-as évek