Szerző: Magyari Márta

(Eredeti megjelenés 2020. január 22. Déri Múzeum Múzeumi Blog)

Pontosan száz évvel ezelőtt, 1922. január 22-én született Budapesten egy fiúgyermek, aki később, dr. Dankó Imre néven a magyar néprajztudomány és a múzeumügy jelentős alakjává vált.

Azt gondolom azonban, hogy önmagában a tudományos teljesítmény, a múzeumi területen végzett hatalmas szervező munka – még ha jelentős eredményeket tud is felmutatni – kevés ahhoz, hogy ez a jeles évforduló ilyen körben összegyűjtsön bennünket. Akik most eljöttünk ide, bár az emberi élet távlatában száz év igen nagy idő, mégis mindannyian személyes kapcsolatban is voltunk vele. Ismertük impulzív, mindenre kíváncsi személyiségét, élveztük eredeti humorát, az Imre napokon ettünk a híres tepertőkrémből, amit mindig saját kezűleg készített. 

Nem lehet véletlen az sem, hogy a jelenlévők nagy többsége „múzeumos ember”, múzeumban dolgozott, dolgozik, vagy szoros kötődése van hozzá. 

Dankó Imrének ugyanis az élete volt a múzeum. Nemcsak azért, mert pályája első felében az országon keresztül cikázva Hajdúnánástól Sellyéig mindenütt gyűjtemények, kiállítóhelyek születése körül bábáskodott, illetve Gyulától, Sárospataktól Pécsig már meglévő múzeumok fejlesztésén, kiadványsorozatok alapításán, közművelődési programok kidolgozásán fáradozott, hanem inkább azért, mert teljes intellektuális erejét, felkészültségét ennek az intézménynek, „a múzeum”-nak szolgálatába állította. 

Az 1970-es 80-as években muzeológus körökben közszájon forgott az a szellemes megállapítás, amely szerint a magyar vidéki múzeumok két csoportra oszthatóak, az egyikben már dolgozott Dankó Imre, a másikban még nem.

A legtöbb időt azonban kétségtelenül Debrecenben, a Déri Múzeumban töltötte el. 1969 és 1982 között volt az intézmény igazgatója. Ez alatt az idő alatt zajlott az épületfelújítás, sok gonddal-bajjal, s az állandó kiállítások újjá rendezése a kor színvonalán álló igényes, modern megoldásokkal.

1983-ban szellemi ereje teljében vonult nyugdíjba, de szemét a későbbiekben is rajta tartotta a múzeumon. Átvitt értelemben és valóságosan is, hiszen dolgozószobája ablakából a Nagytemplom tornya mellett a Déri Múzeum épületére is rálátott. Még sokáig tevékenykedett a baráti kör elnökeként, s gyakran megjelent múzeumi eseményeken, kiállításmegnyitókon. Miután a múzeumi raktárak a Múzeum utca 4. szám alá, lakásukkal egy épületbe költöztek, gyakran hívott néhányunkat magához apróbb kérésekkel. Ezeknek az alkalmaknak persze a beszélgetés volt a lényege, s mindig fiatalos lendülettel és kíváncsisággal kérdezgetett, érdeklődött mindenről és mindenkiről.

Dankó Imrének a múzeum volt az élete. Az ő felfogása szerint a múzeum olyan sajátos, semmi mással nem helyettesíthető, szigorúan tudományos alapon nyugvó komplex kulturális intézmény, amely egyben a közművelődésnek, az ismeretterjesztésnek is megkerülhetetlen bázisa.

Napjainkban a múzeumok külső társadalmi környezete jelentősen megváltozott. A különböző irányú elvárásoknak való megfelelés kényszerével folyamatosan birkózik minden intézmény, s eközben belső struktúrájuk is fokozatosan módosul, alakul.

A közgyűjteményeknek ebben a jelenlegi, sokszor bizonytalan, olykor kiszolgáltatott helyzetében azt hiszem nekünk magunknak, „múzeumos ember”-eknek van legnagyobb szükségünk arra, hogy olyan elődeinkre emlékezhessünk, mint amilyen Dankó Imre volt.

Elhangzott 2022. január 22-én a debreceni Köztemetőben tartott megemlékezésen.

Kapcsolódó:

• Néprajzi tanulmányok Dankó Imre tiszteletére. Szerk. Balassa Iván, Ujváry Zoltán Módy György. (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 39.) Debrecen, 1982. Hungaricana.
• Vajda Mária: 100 éve született Dankó Imre Pulszky Ferenc-díjas etnográfus, történész, pedagógus. Magyar Múzeumok, 2022. január 22.