A Parasztbolt bezárásának, az épület eladásának minap megjelent hírét blogunkon Nyul Imre helytörténetkutató írásával kommentáltuk az Aczél Géza főépítész által tervezett épület történetéről. Nem csak a hozzászólókban merült fel ugyanakkor, hogy a bolt veszélybe került berendezéséről is szólnunk kellene: ennek járunk a következőkben utána.
Kenyérvásár a Dégenfeld téren, Kiss Ferenc felvétele, in Uj Idők, 1904. augusztus 7. 132. A képen a háttérben jobbról látszik
az Aczél-féle épület lábazatának eredeti kváderezése, amelyet a később ráépített üzletportál eltakart, a felújítás pedig eltüntetett.
A Dégenfeld téri ház utolsó tulajdonosai a második világháború előtt, amint arra Nyul Imre is utal, a Lindenfeld testvérek voltak: a földszinti üzlethelyiségben először Lindenfeld J. (Jakab) Jenő, majd Lindenfeld Lajos és sógora, Schwartz Samu vezetett vegyeskereskedést, illetve az utóbbiak már inkább „rövid-, kötött-, szövött-, kézmű-, kendő-, csipke- és norinbergi áruk nagykereskedését”, tekintettel arra, hogy 1927-ben a Debreceni Textilművek Rt. (a Szalag- és Zsinórgyár elődje) főrészvényesei lettek. 1944-ben azonban a népes Lindenfeld család minden tagját elhurcolták és megölték. A háború után néhány évig különböző bérlők kezén volt a bolt, majd államosították, a Lindenfeld és Schwartz nevet levésték a már korábban átalakított homlokzatról, és 1954. augusztus 12-én megnyílt benne a Debrecen és Vidéke Körzeti Földművesszövetkezet „mintegy 100.000 forintos beruházással korszerűen berendezett és felszerelt mezőgazdasági szaküzlete”, ahol ezután „a termelőszövetkezetek, egyénileg dolgozó parasztok nagy választékban vásárolhatnak mezőgazdasági kisgépeket, alkatrészeket, szerszámokat, szekereket, zsák és kötélárut, méhészeti cikkeket, műtrágyát, növényvédőszereket és egyéb iparcikkeket.”
A Dégenfeld tér 7. 1948-ban és 1955-ben. Déri Múzeum Fotótára, Benkő László felvételei
Az üzlet a mai napig zavartalanul működik, még ha forgalma el is marad az 1950-60-as évekétől, amikor naponta mintegy ezer ember fordult meg itt, s a szinte nagybani elosztóként funkcionáló bolthoz érkező munkagépek és pótkocsis teherautók megbénították a téren a parkolást és a közlekedést.
Erre az időre, az 1960-as évek elejére érkezett el a város oda, hogy szinte minden, a háború okozta tájsebet begyógyított, immár nem éktelenítették romok, gödrök és lehúzott redőnyök az utcákat – sor kerülhetett a régi üzletek felújítására, a műemlékvédelemre is. Az első 12 emléktáblát 1958-ban helyezték el, köztük volt a régi Sesztina vaskereskedés épülete is a Piac utca 23. szám alatt, amelyben továbbra is vasedény bolt működött, 1949 óta azonban már állami tulajdonban. Műemléknek ugyanakkor, úgy tűnik, csak magát a Vecsey Imre által tervezett-épített házat tartották, a berendezését nem, mert 1971-ben így panaszkodik a Kolónia egykori kereskedője, a szabadságtelepi lokálpatrióta Vojth Zoltán (aki a kidobott berendezés egyes darabjait meg is menthette a Járműjavító helytörténeti gyűjteménye számára, bár ezek mibenléte és holléte ma már kérdéses):
„Debrecen utolsó patinás múltú üzlete, melyet Sesztina János, a kor szokásainak megfelelően külföldi vándorútjáról visszatérve 1819- ben alapított (Vasudvar) szerencsésen átvészelte ugyan a történelmi viharokat, de másfél százados korabeli berendezése az üzlet korszerűsítésének áldozata lett. Sajnálhatjuk, hogy a műemléknek számító berendezésnek csupán egy kis részlete vagy valamelyik hátsó fülke rész — védetté nyilvánítva — nem maradt meg szakmai kuriózumként az utókor számára.”
Az 1950-es évek purizálásának áldozatai lettek a régi kirakatvédő vasajtók is, amelyeket később másolattal pótoltak, és a Sesztina cég alkalmazottainak első világháborús emléktáblája, amely a bolt régi dolgozói jóvoltából az 1966-ban alakult Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum gyűjteményébe került.
A régi Sesztina-bolt 1934-ben. Déri Múzeum Fotótára, Kozmann Leó felvétele
A boltot 1982-ben ismét korszerűsítették, „a város főutcáján levő patinás, műemlék jellegű épületben korabeli fotók és dokumentumok felhasználásával, a régi debreceni vaskereskedés múltjának megőrzésére törekedve alakították át az egykori Sesztina-üzletet. Az áruház eladóterében régi cégérekre emlékeztető táblák segítik a vásárlókat az eligazodásban, jelezvén, hol kaphatók a különféle konyhafelszerelési, lakberendezési tárgyak, a mezőgazdasági kisgépek, a villanymotorok és a hegesztőkészülékek. A Debreceni Ingatlankezelő Vállalat beruházásában mintegy nyolcmillió forintos költséggel felújított épület elkészítéséhez, a bolt felújításához a Vegyesiparcikk-kiskereskedelmi Vállalat hárommillió forinttal járult hozzá; a kivitelezési munkálatokat a Debreceni Építőipari Vállalat és a bútoripari szövetkezet végezte.” Mindez elég sok cég, amelyeknek dokumentációja nem tűnhetett el annyira nyomtalanul, hogy utána ne lehetne nézni, mit is alakítottak át pontosan ekkor.
A Sesztina-bolt 1982-ben, illetve a Parasztbolt ma. HBN, reprodukció és Harangi Attila felvétele
1966-ban modernizálták a régi Méliusz Könyvkereskedés helyén működő Ady Könyvesboltot is, de a 20. század elején készült, eredeti, népi ihletésű faragott bútorzatot nem dobták ki, hanem beépítették a szemben lévő, bár kisebb alapterületű Csokonai Könyvesboltba a Takarékpénztár épületében, amely 1967-től a bezárásáig, 2008-ig tette azt a legjobb hangulatú debreceni bolttá. Az időközben védetté nyilvánított enteriőr ezután a Déri Múzeumba került, ahol jelenleg részlegesen felújítva a könyvtár bútorzatát alkotja. Mindez például szolgálhat a jelen esetre is.
A Sesztina-bolt ugyanis 1995-ben megszűnt vaskereskedés lenni, helyét a FOTEX lemezboltjának adta át, s a cég a régi üzletberendezést eltávolította a házból. Láttuk fentebb, hogy ez a régi üzlettér akkor legfeljebb 30-40 éves lehetett, a korábbihoz való hasonlatossága, az építészeti térhez való alkalmazkodása és a termékprofil fenntartása miatt mégis sokakban kelthette a megőrzött múlt érzését – amit most a Parasztboltba belépve is érezhetünk. (Ellentétben a Sesztina-házban jelenleg működő IKON étteremmel, amelynek installációja teljesen eltakarja az építészetet.)
„A Piac utcán lévő vasboltot vastag tölgyfa padlójával, gyönyörű berendezésével, polcaival, békebeli hangulatával nagyon szerettem. Sokszor csak azért is bementem, hogy nézzem a boltozatokat, beleszagoljak a padló olajába és a fa szagába, nézzem a mennyezetig futó polcokat. Aztán a 90-es évek közepén egyszer csak bezárták a Sesztina-házbeli üzletet. Amikor kinyitották, valami gagyi CD-bolt lett a helyén, de arra már a kutya sem emlékszik. A patinás berendezést, a gyönyörű, műemléki védelemre jogosan igényt tartó berendezést kidobták. Ki döntötte el? Ki engedélyezte? Hogy merték? Biztos nem debreceniek voltak…”
– írta például Borbély Szilárd emlékezetesen szubjektív Napló-rovatában a Sesztináról.
S tényleg nem, mert a debreceniek vélhetően nem dobták ki a Sesztinának ezt az eredeti replikájaként készült berendezését, nem követték el újra ugyanazt a hibát, mint elődeik. A lemezboltot 1995 novemberében adták át, ezzel egyidejűleg felújítás miatt bezárt a Parasztbolt, amely 1996 januárjában nyitott meg újra – feltehetően a Sesztinából átvitt berendezéssel, amelyet ma is használnak benne. E feltevést nemcsak az időpontok egyezése, de az egykori dolgozók emlékezete is megerősíti, miként a napokban Debrecenben járt Sesztina-leszármazott, Nagybákay Krisztina is a régi Sesztina-bolt berendezését vélte felismerni benne. Az 1982-ben készült fényképen is mintha ez lenne látható. Feltevésünket megerősíthetné vagy cáfolhatná az üzlet egykori vezetője és alkalmazottai, akikkel igyekszünk felvenni a kapcsolatot, illetve olvasóinkat is arra biztatjuk, értesítsenek, ha ismerik őket – de itt is igazak a fentiek, hogy a cég esetleg fellelhető iratanyagában kell a bizonyságot keresni.
Legyen azonban akármikori (az 1960-as vagy 1980-as években készült) a Parasztbolt berendezése, számunkra mégis a szocialista kereskedelemben is megőrződött 19. századot jelenti, egyik utolsó hírmondóját a várost felépítő régi tisztes iparnak és kereskedelemnek, és utolsó lelőhelyét szögnek, drótnak, bádogvödörnek: napi szükségletű holmiknak elérhető helyen. A vevőt a kéznyújtásnyira található áruval kiszolgáló szakemberek bolti rendszere ma már szinte kuriózum, pedig mennyivel egyszerűbb kérni, mint órákig keresni a kellő méretű csavaralátétet. Ha a bolt itt nem maradhat (de miért nem?), egy az egyben vinném át egy másik belvárosi üzlethelyiségbe, polcostól, fiókostól, üvegkalickástól, dolgozóstól. Miért ne őrizhetnénk és használhatnánk tovább, amit számunkra is megőrzött, áthozott valaki az időn? Miért hagyjuk, hogy a város fölegye önmagát?
Felhasznált irodalom:
Gonda Moshe Élijáhu: A debreceni zsidók száz éve. A mártírhalált halt debreceni és környékbeli zsidók emlékére. Tel-Aviv, 1967. Elérhető: Arcanum
Nagybákay Antal Zelmos: Részletek a debreceni „Vasudvar” történetéből. A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1991. Debrecen, 1993. 167–173.
Soós László: A Debreceni Textilművek elődvállalatainak története (1907–1948). A Hajdú-Bihar megyei Levéltár évkönyve 4. (1977) Debrecen, 1977. 39–53.
(Első megjelenés: a szerző saját Facebook-oldala, 2025.06.19.)
A Debreceni Városvédő és -szépítőEgyesület közleménye
Nyul Imre helytörténész kutatásai igazolták a korábbi feltevést, hogy a Dósa nádor tér 7. számú egyemeletes házat 1907–1908-ban Aczél Géza (1864–1937) építészmérnök, városi főmérnök tervezte és építette családja számára. A ház és az Aczél (Stahl) család történetét a lenti írásból ismerhetjük meg részletesen. (Hasznos információkkal szolgál emellett Nyul Imre Aczél Géza, a nagyváros megálmodója – A Stahl család és Debrecen című, 2020-ben megjelent könyve.)
A napjainkban teljesen átalakított homlokzatú ház földszintjén a nagy múltú és nevezetes Parasztbolt működik. A Déri Múzeum Fotótárának megosztott fényképén szépen látható az Aczél-ház eredeti timpanonos és szemöldökpárkányos díszítése az emeleten, amely így hitelesen rekonstruálható lenne, illetve méltó emléket lehetne állítani Debrecen egykori nagyhatású főmérnökének.
A Dósa nádor téren jelentős fejlesztésekről olvashattunk a közelmúltban a sajtóban. A 2. számú Barcsay-házat és a 3. számú Zilahy-házat megmentették és reményeink szerint hamarosan szépen helyreállítják a kivételesen értékes házakat. Ehhez a folyamathoz kapcsolódhatna a 7. számú Aczél-ház, továbbá a 4. számú, szintén egyemeletes ház rekonstrukciója, amelynek eredeti, gazdagon díszített eklektikus homlokzatáról szintén maradtak fenn fotók a Déri Múzeum Fotótárában.
Nagy lehetőség kapujában áll a Dósa nádor tér, hogy a fejlesztések során visszakaphassa történelmi arculatát.
Az eredeti teljes fénykép a Csapó utca felől készült. Az elől látható két földszintes épület helyén ma a Csapó utca 5–13. számú sorház kezdődik. Forrás: Déri Múzeum Fotótára
Az alábbiakban Nyul Imre kutatásieredményeit közöljük.
A napokban került napvilágra, hogy a Tóthfalusi téren (ma Dósa nádor tér) 1953-ban létesült ún. Parasztbolt több mint 70 év után bezár. A Parasztboltnak rendszeres vásárlója volt a mi családunk is, különösen, hogy évtizedekig feleségem nagybátyja volt az üzletvezető. Az épülethez való személyes kötődésem, hogy 2020-ban könyvet írtam Aczél (Stahl) Géza egykori városi főmérnökről, a nagyváros megálmodójáról és családjáról, valamint személyesen megismerhettem három unokáját, de több leszármazottjával is kapcsolatba kerültem. Sok-sok kutatással, apró részletekből sikerült összerakni a ház történetét. Íme:
1870-ben Stahl Henrik (1810–1873) – Aczél Géza nagyapja – rézműves tulajdona volt a házas ingatlan, egy alápincézett földszintes ház a Hagyma tér 12. szám alatt. (később Degenfeld tér 7., Tóthfalusi tér 7., Dósa nádor tér 7.) Itt volt a rézműves műhelye is. Idősebb fia, Stahl (Henrik) Vilmos (1836–1966) apja mesterségét folytatta, de korán, 1866-ban elhunyt.
Aczél Géza nagyapja, Stahl Henrik 1873-as halála után Stahl Ede (1838–1892) – Aczél Géza apja – a kisdedóvó vezetője örökölte a házat. (A kisdedóvó a mellette lévő telken, a 13. szám alatt működött.) Stahl Ede feleségének 1900-ban történt halála után Aczél Géza (1864–1937) örökölte a házat.
Aczél Géza 1907-ben kért engedélyt a ház bővítésére. (ld. Mikrofilmtár) 1910-ben, fia halálakor már biztosan az újonnan épített házban éltek.
A földszinten kialakított üzlethelyiséget bérbe adta. Az 1910-es évek végétől a Lindenfeld J. Jenő fűszer- és gyarmatáru nagykereskedése bérelte. Aczél Géza 1921 májusában családjával kiköltözött a tócóskerti, időközben téliesített villájába. A Degenfeld téri házat eladta a Lindenfeld családnak. 1940-ben Lindenfeld Lajos és testvérei nevén volt a házas ingatlan. A Lindenfeld kereskedés 1945-ig működött itt. 1946–1947-ben a Fazekas, Fogoly és Somogyi textil-, kötött-és rövidáru nagykereskedés használatában volt az üzlethelyiség.
Aczél Géza unokája, Aczél Péter a következő feljegyzéseket osztotta meg (Aczél Péter építészmérnök, Budapest I. kerületének, a Budavári kerület főmérnöke volt):
Stahl Henrik valamikor 1839 és 1841 között vásárolta meg a Hagyma téri házas ingatlant, mivel János fia már ott született 1841-ben. (Előző fia, Ede 1838-ban még nem ott született)
Aczél Géza egyemeletessé építtette át a földszintes házat, a földszinten üzlethelyiséggel. Csak kevés részt őrzött meg az eredeti falakból. 1908-ra készült el a ház. Akkor nyerte el a mai formáját. Tudomása szerint a tócóskerti Aczél-villából tűnt el sok-sok tervrajza, a közel 2000 kötetes angol, német és magyar nyelvű szakkönyvtárával együtt.
A fényképet az 1920-as években készítette egy ismeretlen amatőr, az emeletes 7. sz. ház itt kinagyítva. Az emeletes házon olvasható a Lindenfeld J. Jenő felirat.
A legújabb fejlemények szerint a Nyul Imre által összeállított kutatási eredményeket felhasználva elindul egy kezdeményezés az épület megmentése és a régi fényképen látható, eredeti formában való visszaállítása érdekében.
A Déri Múzeum Szomolányi gyűjteményében található egy miniatűr festmény, mely Zichy Antóniát, a mártírhalált halt miniszterelnök, Battyhány Lajos forrón szeretett hitvesét ábrázolja.
Fotó: Lukács Tihamér
Az ifjú Antónia és a fiatal gróf 1833 decemberében, egy pozsonyi estélyen találkoztak először, és rögtön egymásba szeretettek. Batthyány szinte rögtön meg is kérte a 17 éves lány kezét, aki igent mondott.
Az 1834-ben megtartott esküvő után a szerelmesek bebarangolták Nyugat-Európa legszebb tájait: Itáliát, Franciaországot, Bajorországot, Svájcot. Hazatérésük után Ikervárott (Vas vármegye) telepedtek le, de a téli időszakokat rendszeresen Pesten töltötték. Frigyükből öt gyermek született, de csak hárman élték meg a felnőttkort: Emília, Ilona és Elemér.
A házaspár aktív társasági életet élt, rendszeresen tartottak fogadásokat, bálokat és művészeti esteket. Emellett Batthyány Lajos egyre nagyobb közéleti szerepet is vállalt, így 1839-től politizálni kezdett. Mint minden eseteben, most is élvezte felesége feltétlen támogatását, hiszen Antónia nem csak mint hitves állt mellette, hanem mint múzsa és politikai segítőtárs is. Ahogyan a gróf fogalmazott:
„A hazaszeretet felgerjesztésére minden veszélyeztetett nemzetnél hathatós eszköznek tapasztaltatott a nőnem ösztönzése; hogy ez nálunk is mennél elébb fogja fel e dicső szerepet, iparkodni fogunk.”
Zichy Antónia valóban mindent megtett a szeretett férfi karrierjéért:
„Látványosan tüntetett férje politikai nézetei mellett az országgyűléseken éppúgy, mint a színházakban vagy a bálokban. Támogatta a honi gazdasági kezdeményezéseket, rendszeresen adakozott jótékony célokra, a negyvenes években pesti szalonja a társadalmi élet központja lett, ahol gyakran megfordult például Vörösmarty Mihály is. Húgával, gróf Károlyi Györgynével lelkes támogatói voltak a Védegyletnek is. Magyarul beszéltek, itthon készült magyar ruhákban jártak, a bálokon magyar zenére táncoltak. Az ifjúság rajongott értük, személyiségük még az arisztokratákat nem kedvelő Petőfi Sándort is ámulatba ejtette, „tündérvirágnak” nevezve a grófnőket.”
Batthyány Lajos politikai pályája – jelentős mértékben feleségének köszönhetően – egyre feljebb ívelt. Reformpolitikája idővel beérett, és 1848. március 17-én V. Ferdinánd őt nevezte ki miniszterelnöknek. Sajnos elképzeléseit nem tudta érvényesíteni az uralkodóval szemben, így október 2-án lemondott.
Mikor 1849 januárjában őrizetbe vették, felesége hűségesen mellette maradt. Zichy Antónia mindent megtett, hogy férjét ne végezzék ki, azonban a számtalan kérvény és könyörgés ellenére kimondták a halálos ítéletet. Ezután csak annyit tehetett, hogy egy tőrt csempészett be férjének, hogy a megalázó akasztást elkerüljék. Batthyánynak ezzel a fegyverrel sikerült úgy megsebeznie a nyakát, hogy a kivégzést kénytelenek voltak golyó által végrehajtani 1849. október 6-án.
Zichy Antónia soha nem bocsátotta meg a Habsburgoknak férje halálát.
„Bárhol megjelent, az az önkényuralom elleni tiltakozásnak számított, gyakran megéljenezték a mártír miniszterelnök özvegyét. […] Élete végéig viselte a fekete gyászruhát, leveleit pedig így írta alá: Gróf Batthyány Lajos özvegye.”
A mindenki által tisztelt és szeretett grófnő 1888-ban hunyt el. Végrendelete értelmében a férje mellett helyezték örök nyugalomra, s a tőle kapott búcsúlevelet a szívére helyezték, hogy örökre vele legyen.
A Zichy Antóniát ábrázoló műtárgy az 1840-es években készült és a biedermeier-kor jellegzetes stílusjegyeit viseli magán. Készítője: Moritz Michael Daffinger.
Magyar kezdeményezésre 15 éve ünnepeljük a szecesszió világnapját. Azért esik június 10-re, mert érdekes módon az irányzat két jeles képviselője Lechner Ödön és Antoni Gaudí is ezen a napon hunytak el.
A tizenkilencedik század utolsó éveiben, illetve a huszadik század elején egy új stílus jelent meg a művészetekben, amelyet egyes országokban különféle névvel illettek, így Franciaországban art nouveau, Németországban Jugendstil, Magyarországon szecesszió néven emlegetjük.
A szecessziós iparművészet meghatározó motívuma a növény, a virág volt. A művészek a természet felé fordultak, annak gazdagságából merítettek. A közös természetimádatban az individuum érzékenysége volt a meghatározó, ez magyarázza a végtelen változatosságot, ami jellemzi a szecessziót. Első látásra akár esetlegesnek is tűnhetnek a virágok, levelek, rovarok mintái, valójában nagy technikai tudás, átgondoltság rejlik a legegyszerűbb virágábrázolásban is. A természet megjelenítése sokszorosan stilizálva, a jellemző formára redukálva bomlik ki előttünk. Mindenütt virágot látunk – liliom, nőszirom, mák, harangvirág -, hajlékony szárak hordozzák a kibomló virágfejeket.
Ez a stílus az építészetben (nagyszerű példákat láthatunk Debrecenben is, a Püspöki Palotára, a Vármegyeházára, a Debreceni Első Takarékpénztárra, a Gambrinus köz bérházaira gondolni) és az iparművészetben bontakozott ki a legsokrétűbben.
Az iparművészet – többek között – az ember mindennapi környezetéhez tartozó tárgyak létrehozását tekinti feladatának. A századforduló iparművészei, akik nagyon sokra értékelték a kézimunkát, a kézművességet, arra törekedtek, hogy olyan használati tárgyakat alkossanak, amelyek egységes stílusúak, funkcionálisak, mégis a lakás díszévé vál(hat)nak. A párnákat, terítőket és falvédőket is ellepték a nagy léptékű, ívelő virágos motívumok. A fodrok, szalagcsokrok helyét a gyöngy, a flitterdísz, a méterre kapható ún. szecessziós paszomány és a kanyargós írcsipke foglalta el. Az antik csipkék is előkerültek a szekrényfiókból; és a szecessziós ihletésű szeszélyes szövésű modern ruhákat széltében-hosszában díszítik.
A szecesszió a divat területén is érzékeltette hatását: az 1890-es évek végén radikális változások kezdődtek. A szecesszió ihlette hajlékonyság ráveszi az asszonyokat, hogy mellőzzék az addigi segédeszközöket, a farpárnákat, abroncsokat. Az új stílusnak megfelelni vágyó kacér töltött galamb típus fogyókúrázni kezd, hogy titokzatos éteri nővé alakuljon át, arisztokratikus pózokkal és szenvelgő lélekkel. 1899-re alakul ki, egyelőre csak a divatlapok oldalain, az első igazi szecessziós forma.
Az egész nőalak hullámzik, tartása S vonalú, fejét oldalra, mellét előre, alsó testét hátra dönti. Az alig fűzött laza derék kibuggyan a harang alakú ívelt szoknyából, melyen a virágos stílus motívumai kanyarognak. Hátul mintegy fél méter hosszan hullámzik az uszály, s a szoknya hossza elől is ráborul a földre. Ezért járás közben kecsesen fel kell emelni, s így merészen kivillan az addig eltakart láb és az alsószoknya, melynek finomsága, színe egy nő eleganciájának fokmérője. Az excentrikus megjelenést a szeszélyesen alakra vetett boa, a gazdagon díszített kalap teszi teljessé.
Szabó Anna Viola a Déri Múzeum fotótörténésze 2019-ben számtalan kiváló fényképet ajánlott figyelmünkbe a Polgári sikk kiállítás előkészületei kapcsán. Ezúttal a témánk illusztrálásaként is mellékelünk két, már ott megismert nagyszerű felvételt.
Forrás: Déri Múzeum, Fotótár
Az említett kiállításon interpretálva volt a múzeum iparművészeti osztályának figyelemre méltó darabja, egy korabeli blúz. Az ún. sonkaujj a szecessziós divat jellemzője. A lila selyem blúz nyakát és ujját fodor díszíti. Növényi és virágmotívumok is ékesítik. Erősen karcsúsított derekán három vízszintes pié (keskenyen levarrott hajtás) van. A szoknya műtárgyrekonstrukció.
Sonkaujjú szecessziós blúz Déri Múzeum, Iparművészeti osztály Lsz.: III.90.3.1.
Rendkívül érdekes látni, hogy egy-egy művészettörténeti korszak, irányzat stílusjegyei miként bontakoznak ki a különböző művészeti ágakban. Ady Endre költészetében is fellelhetők ilyen elemek, Lesznai Anna, a költőóriás barátja pedig több kötetét is csodálatos szecessziós rajzokkal illusztrálta. Remek példa erre„A magunk szerelme” és a „Ki látott engem?”
Zárásként mellékeljük Ady szecesszióról írt gondolatait, melyek a Debreczeni Hírlapban jelentek meg 1899-ben:
„…Ami pedig a morális hagyományokat illeti, Anglia már meg volt halva a tizenkilencedik század végén. A közgazdasági hatalom, mely csak néhány csoport közt oszlott meg, zsarnokivá, önkényessé vált, elnyomva a lakosság erélyét és az ipari vállalkozást. A zsoldosháborúk és a visszatorlások megosztották a nemzetet. Az elaggott királyné alatt nem volt udvar, nem volt földarisztokrácia, mivel a föld tönkre volt téve, ki volt merítve. Csak egy istent imádtak, az aranyborjút, s csak az ő prófétái voltak az urak. A botrányok szaporodtak, a fényűzés és korrupció, a társadalmi hipokrízissel együtt orgiákat ült. – Egyszóval a civilizáció betetőzte munkáját azáltal, hogy elnyomta az egyéniséget, az angolok, ez a férfias faj, elcsenevész[esed]tek azáltal, hogy fölvették az általuk meghódított barbárok szokásait, s így a brit birodalom a legszomorúbb kilátások közt ment át a huszadik századba…” A Blackwood Magazine angol folyóiratban ezt a jóslatot mondja Anglia népének egy kétségkívül mély gondokozású író mint a jövő század képzeletbeli Gibbonja. Komor, vigasztalan kép az, amit ő lát. Annál komorabb, mert a jelen csakis ilyen jövőt szülhet. Nemcsak Angliáé az a jövő, többé-kevésbé mindnyájunké. A miénk is. „A mai civilizáció elnyomja az egyéniséget.” Ezt mondja a „jövő Gibbonja”. Nagy igazság, mely minden szívben él, csak hangot mernek neki oly kevesen adni!… Pedig ez az igazság a kor minden problémájának alapja. Az immár elkerülhetetlen társadalmi reformoknak ebből kell kiindulni: Mert az egyéniség elnyomva nem sokáig lehet! A história bizonyítja, hogy a legvéresebb átalakulásokat az egyéniség szabadulási törekvése szülte. Az elnyomott egyéniség még nem fegyverrel csinál forradalmat, de harcát megkezdte!… Egyelőre a legmagasabb téren folyik a harc. A művészetben, irodalomban. A régi korlátok hívei gúnyolják az apostolokat, félreértik törekvésüket, s legjobban félreértik e törekvés alapját. A nagy tömeg divatnak tekinti, pedig az egy nagy világátalakulás első, igénytelen előcsatározása. Hagyjátok hát a szecessziót ti, kik korlátok bábjai vagytok! Forradalom és emberek kellenek hozzá, nem divatbábok. A szecesszió új, átalakított világából fog erre a korra visszatekinteni a jövő század Gibbonja!”
Ady Endre: A szecesszió. Debreczeni Hírlap, 1899. április 19.
Ady Endre cikke a Debreczeni Hírlap-ban Forrás: Debreceni Református Kollégium Nagykönyvtára
Felhasznált irodalom:
Ady Endre: Seczesszió. Debreczeni Hírlap, 1899. április 19.
F. Dózsa Katalin: Letűnt idők, eltűnt divatok 1867–1945. Gondolat, 1989.11–19.
F. Dózsa Katalin: Megbámulni és megbámultatni. Viselettörténeti tanulmányok. L’Harmattan Kiadó, 2014. 345–356.
A Cívisek Világa helytörténeti kiállítás megnyitására megújult a Polgári szalon nevű kiállítási egységünk is, amely ezáltal nem klasszikus értelemben vett kiállítás többé, sokkal inkább egy közösségi tér. A szépen berendezett szalont idéző környezetben megpihenő látogatók nemcsak a helytörténeti kiállításhoz kapcsolódó, a városhoz kötődő jelentős emberekkel készített interjúkat tekinthetik meg, hanem a szabadon felpróbálható ruharekonstrukciókban fényképeket is készíthetnek magukról és egymásról.
Ruhapróba, fényképezkedés
A korszak leggazdagabb polgárai a kereskedőcsaládok tagjai voltak. Műveltségben is élen jártak, a város vezetésében is egyre nagyobb befolyásra tettek szert, ők alkották a helyi társadalom meghatározó rétegét, akik öltözködés és lakáskultúra terén igyekeztek az arisztokráciát követni. A 19. század polgári lakásaiban a vendégfogadó funkció elkülönült a magánszférától. A reprezentációt szolgáló díszes helység volt a szalon. A társas élet színtere, ahol beszélgetések, kártyajátékok, irodalmi felolvasások és házimuzsikálások zajlottak. Fontos volt tágabb értelemben is a kultúrával való foglalkozás.
A díszes cserépkályha a jeles helyi kereskedődinasztia, a Kaszanyitzky család tulajdona volt. A kereskedőfamília nagylelkűen támogatta többek között a zenedét, a tűzoltóságot, a színházat is. A korban a cserépkályhák formája karcsúbbá vált, alapszínük világos. A 19. század második felétől a stílusok sokfélesége keveredett bennük. Tetejüket gyakran antik váza vagy szobor zárja.
Cserépkályha Fotó: Lukács Tihamér
Ebben az időszakban a magyarországi bútorművészetben a biedermeier mellett az empire stílus volt az egyik meghatározó irányzat. Ez a francia udvari művészettel szemben hazánkban kevésbé hivalkodó formában nyilvánult meg. Az empire stílus az antik – elsősorban a késő római és egyiptomi – művészet motívumaiból merít ihletet. Szép példája ennek a kiállított szófa.
A szalon jellegzetes és nélkülözhetetlen bútordarabja a vitrin. Az üvegablakos, belül tükör hátlapú polcos szekrényben a család a legszebb, leglátványosabb értékeit, műtárgyakat és személyes emlékeit tárolta, melyeket a vendégeknek is meg kívántak mutatni. A tükör segítette a tárgyak teljes körű megtekintését és növelte a teret.
A polgári otthonok porcelánjai elsősorban használatban voltak, mintsem dísztárgyként funkcionáltak. A bécsi porcelángyártás Európában az elsők között, már 1717-ben megindult. A kiállított darabok a 19. században készültek és kiválóan reprezentálják a bécsi porcelán magas színvonalát.
Halas tányér és tál 19. század vége, osztrák Fotó: Lukács Tihamér
A magyar porcelángyártás viszonylag későn, a 19. században indult meg. Ennek elsősorban az volt az oka, hogy a bécsi porcelángyárat, mely császári tulajdonként privilégiumot élvezett az osztrák tartományokban, az udvar meg akarta kímélni az esetleges piaci versenytől. Könyörtelenül megakadályoztak minden olyan kísérletet, amely önálló porcelángyártáshoz vezetett volna.
A hazai porcelántárgyak közül a legnagyobb hírnévre a herendi gyár emelkedett. Levéltári adatok szerint már 1826-ban állított elő porcelánt a soproni származású Stingl Vince (a gyár megalapítója), akitől Fischer Mór 1839-ben vette meg az üzemet. 1843-ban tűzvész pusztított a gyárban, de Fischer Mórnak (porcelánfestő, porcelángyáros) óriási kitartással sikerült átvészelnie ezt az időszakot is. Ezt követően a nagy hírű európai gyárak hatására (például Bécs, Meissen) kiválóra sikerült darabok láttak napvilágot műhelyükből, s az arisztokrácia a hiányos készleteit ezekkel pótolta. Nem álltak meg a pontos másolásnál, az átvett formákra, díszítőelemekre támaszkodva alakították ki sajátos stílusukat. világszerte ismertté váltak. A kiállított herendi műtárgyak az 1850- és 1860-as évekből származnak, melyet méltán tartanak a gyár fénykorának.
Herendi dísztányérok és csésze 19. század Fotó: Lukács Tihamér
A megújult Polgári szalon tematikájához kapcsolódva, 2024-ben „Dívaságok” címmel a múzeum Dísztermében három részes előadássorozatot tartottunk, melyek a belépődíj ellenére telt házzal zajlottak. (Szomorú, hogy ezt az anyagi vonzatot és a magas látogatószámot muzeális berkeken belül külön ki kell hangsúlyozni.) Februárban az egykori és mai báli etikettről, viseletekről esett szó, az áprilisi előadás a korabeli divatlapokat mutatta be, kiegészülve a hölgyeknek szánt smink- és stílustanácsadással. Az októberi, záró alkalmon pedig a fenntarthatóság és a divatipar környezetre mért árnyoldalai kerültek a fókuszba.
A múzeumi ügyeletek, a tárlatvezetések, illetve az elmúlt szűk két év egyéb tapasztalatai alapján megállapíthatjuk, hogy érdemes a klasszikus értelemben vett kiállítási egységeket egy-egy – nem szimplán csak székekkel ellátott – pihenőponttal tagolni.
Felhasznált irodalom:
D. Sallay Katalin: Herendi porcelánok a Déri Múzeumban. In: Debreceni Déri Múzeum Évkönyve. Debrecen, 1958. 145–153.
A magyar finomkerámia, fajansz, kőedény, porcelán. In: Vezető a Déri Múzeum kiállításaihoz. Debrecen, 1978. 287–289.
