(Első megjelenés: Debreceni Disputa, 2004/1. 23-27.)
Jókai Mór portréja, dedikálva, Ellinger Ede és Testvére műtermének felvétele, Budapest, 1882. A portrét Jókai Rottler Józsefnek, a pallagi gazdasági tanintézet igazgatójának küldte „baráti emlékül” és köszönetül, 1882. szeptember 18-án, miután megkapta annak a róla elnevezett, nemesített búzának a termését, amelyet a Petőfi Társasággal tett májusi, debreceni látogatása során ő maga kapált meg a pallagi tangazdaságban. Köszönőlevelében azt írja, „most már tehát én is exegi monumentum aere perennius [ércnél maradandóbb művet alkottam], mert a búza tovább él, mint az érc”.
A debreceniség
Az Árkádia-pör idején még senki sem sejthette igazán, hogy milyen jelentős e vita Debrecen számára. Csokonai sírköve körül bár látszólag eltérő ízlésirányok ütköztek meg egymással, de mindenki számára világos volt, hogy többről van itt szó. Kazinczy ugyanis a debreceniséget kárhoztatva nem kevesebbet állított, mint hogy a debreceni identitás radikális átalakításra szorul. Szerinte a probléma főleg abból fakad, hogy a debreceniek túlzottan nagy szerepet tulajdonítanak a hagyományoknak, mintha az identitás rögzített, vagy legalábbis a hagyományoktól erősen szabályozott lenne, nem pedig olyan önkép és önértelmezés, amely folytonosan hozzászabja magát a jelen eszményeihez. S valóban, Kis Imre és Fazekas Mihály mindenekelőtt a hagyományokhoz és a közösségi elvárásokhoz való igazodás mellett érveltek, a helyi sajátosságokhoz, a történelmi tapasztalatokhoz és a szokásokhoz való igazodás szükségességét és elkerülhetetlenségét hangsúlyozták. S ezért szerintük Csokonai síremlékének olyannak kell lennie, ami úgy jelzi a költő jelentőségét, hogy beilleszkedik a közösségi szokásrendbe. Vagyis a sírkőnek nemcsak a kevesek, hanem mindenki számára érthetővé kell tennie, hogy alatta egy poéta fekszik. Kazinczy viszont kivonta a művészetet az ilyen közösségi meghatározottság alól, amellett érvelt, hogy az irodalomnak megvannak a maga sajátos, belső, önálló törvényei, s a közösséget mint esztétikai normák szerint meghatározott alakulatot kell érteni. Erősen korlátozta tehát az irodalomban érvényes hagyományok körét. Szerinte Csokonai síremlékét elsősorban az irodalomban (általa) érvényes(nek gondolt klasszicista) ízlésnek megfelelően kell elkészíttetni.
Az eltérő közösség- és kultúra-értelmezések a vita folyamán természetesen nem közeledtek egymáshoz, s nem állítható az sem, hogy az egyik félnél volt az igazság. Az azonban bizonyos, hogy nagyobb nyilvánosság előtt először tematizálódott a debreceniség, először kérdeztek rá, mit is jelent Debrecen közösségéhez tartozni, milyen az a hallgatólagos tudáskészlet, mely a közösség tagjai szociális identitásának alapját képezi.
A vitahelyzet azonban nem tette lehetővé, hogy megfontolt válaszok szülessenek, hisz a sértettség és a védekezés határozta meg Fazekasék gondolkodását. Ami azért is nagy baj, mert ettől kezdve Kazinczy hatalmi helyzetéből következően a debreceniség a szélesebb nyilvánosság számára mindenek előtt valami negatív magatartást jelentett. Noha semmi kétség nem férhet Fazekasék álláspontjának hitelességéhez és társadalmi relevanciájához, közösség- és hagyományfelfogásuk érvényességéhez, annak ellenére sem, hogy ők maguk is érezték: valami egészen rendkívüli változás elszenvedői és tudatlan szemtanúi.
A debreceni identitás problémái csak a későbbi években váltak egyre inkább láthatókká. Az idő mintha Kazinczyt igazolta volna. Balogh István és Julow Viktor kutatásaiból tudjuk, hogy a város egyre inkább bezárkózott, s egyre inkább érződtek a beszűkülés jelei. Julow Fazekast idézi, aki rezignáltan tapasztalta a polgári közösség szétbomlását, társadalmi differenciálódását, a közjóért való fáradozás hiányát, s aki már az 1802-es tűzvészben intő jelet látott. Balogh István pedig Debrecen külső képének szegényességéről és az egyre korszerűtlenebbé váló cívis társadalomról ír. Valóban csak a ’40-es évektől indult meg valami mozgás: s megint a Csokonai-sír körül. Mint ismeretes, 1836-ban Péczely József kezdeményezésére a szenior a diákok között is gyűjtést végzett a Csokonai-síremlék felállítására, de a professzori kar, illetve az akkori rektor, Sárvári Pál leállította. Péczelynek arra sem adtak lehetőséget, hogy tisztázza cselekedetei indítékait, aki erre elhatározta, hogy saját maga állítja magát vissza eredeti jogaiba és újabb értesítést bocsátott ki az ifjúsághoz. A professzori kar döntésétől való függetlenedését azzal magyarázta, hogy nem lehet már mindenkire egyaránt érvényes egységes műveltségről, kultúráról és morálról beszélni, ezek ugyanis a társadalomhoz hasonlóan differenciálódtak. Vagyis mindenki arra van kényszerítve, hogy válasszon. Ez egyben azt is jelentette, hogy Péczely felfogásában a hagyomány sem egyértelműen adott, hanem csak folytonos újraírás révén létezik. Péczely az 1840-es Kisfaludy-ünnepen mondott beszédében arra figyelmeztette a tanári kart, hogy egyrészt az új sohasem valamely steril térben születik meg, hanem a hagyományok talaján, másrészt arra, hogy nem létezik érintetlen, változatlan, egyszer s mindenkorra adott hagyomány. A vele szemben álló professzori kar viszont Péczely cselekedeteiben a hagyományos világrend elleni támadást és az egyetemesen érvényes közös tudás rombolását látták. Ezért kárhoztatták már Csokonait is, aki elsőként vonta ki magát e közös rend alól és saját világot alkotott magának, és ezért ítélték el a diákság önállósodási törekvéseit is, melyek e rend fenntartásán őrködő tanári tekintélyt kezdték ki.
Sok tekintetben tehát az előbbi vita ismétlődött meg, amennyiben újra a hagyományhoz való viszony vált kérdéssé, noha a korábbiaktól lényegesen eltérő szociokulturális környezetben. A korforduló, melyet Fazekasék még csak sejthettek, ekkorra már érthetőbb jeleket adott magáról. A társadalom és az egyetemesen érvényesnek hitt értelmi világok differenciálódásának tapasztalata azonban még ekkor is ellenállásra késztette a tanári kart. Természetesen ők nem fedik le teljesen a város egészét meghatározó réteg gondolkodását, de még ekkor is jelentősnek mondható az egyházi szolgálatban álló értelmiségi-tanári kar befolyása és hatása. Ahogy Julow Viktor is hangsúlyozza, “a mentalitás világias, de egyházhoz kötött”. Minden ellentmondásossága ellenére a Péczely körül történtek, ahogyan erről Kölcsey levele is tanúskodik, reménységgel töltötte el a külső szemlélőket: az új eszmék (nemzeti irodalom, a romantika és reformkor politikai-társadalmi eszméi) mégiscsak talajra találnak Debrecenben, vagyis a város mégiscsak képes arra, hogy átformálja a debreceniség tartalmát, újradefiniálja identitását. Noha a történetnek lehet olyan olvasata is, mely szerint a szembenézés az országos változásoktól való lemaradással már elkerülhetetlen volt. A legfőbb problémát azonban az jelentette, hogy e történet nem lett valaminek a kezdete, a várva várt folyamatok és az önértelmezés megújítása nem következett be.
A város művelődési állapotai egyre siralmasabbak voltak. A felvilágosodás eszméi meghatározóak voltak egészen a század végéig. A 19. században nincs egyetlen olyan debreceni író vagy költő, akinek neve fennmaradt volna a magyar irodalom rostáján. Az általános (vidéki) művelődési állapotokat jól jellemzi, hogy a Képzőművészeti Társulat 1871. évi vándorkiállításán összesen két képet tudtak eladni. Az irodalmi és művelődési élet az önképzőkörökbe szorult vissza. Balogh István sorai szemléletesen jellemzik a 40-es évekbeli város művelődési és mentális állapotait:
“Debrecen külső képe […] meglehetősen szegényes, s ezt még jobban kihangsúlyozza a város népének első pillantásra feltűnő zárkózottsága és szinte tüntető puritanizmusa, a külső fényűzés és a pompa teljes hiánya s valami rideg célszerűséghez és gyakorlatiassághoz való igazodás.”
S ez még hosszú ideig így maradt. Hiába alakult meg 1890-ben a Csokonai Kör, működése alapvető változást nem hozott a város művelődési életében: a provincializmus és az egyre korszerűtlenebbé váló Kisfaludy és Petőfi Társaságtól való függőség szabta meg látóhatárukat.
Az adalékok további sorolása helyett talán lényegesebb annak rögzítése, hogy a jelen kicsinységével egy hallatlanul gazdag és jelentős múlt állt szemben. Ezért amikor Debrecenről vagy a debreceniségről volt szó, nem volt más lehetőség a korabeli emberek számára, mint e múltra való hivatkozás. A múlt pedig mindenre magyarázattal szolgált, mindent érthetővé tett és mindent helyben hagyott: a város védtelensége, kálvinizmusa a katolikus tengerben, melyek józan megfontolásra és bizalmatlanságra nevelték a polgárokat, a magyar művelődés kiemelkedő helye, mely erős öntudatot adott a számukra, a sok szegény diákot is felnevelő Kollégium, mely a társadalmi és a művelődési egységben való hitüket is jelzi, és persze nem utolsó sorban Habsburg-ellenességük, mely a nemzeti érdekek és érzület fő képviselőjévé tette Debrecent. A múlt e túlsúlya megfigyelhető a művelődés minden területén. E század legfontosabb irodalmi témáit még mindig a fenti történelmi adottságok és érdemek jelentik. Az 1860-ban megjelent Csokonai Album szerzői továbbra is a múlt irodalmát művelték, mintha az irodalom olyan múzeum lenne, melyben a kiállított tárgyak, műalkotások egyszer és mindenkorra megszabnák az alkotás törvényeit. S ha a 20. század elejére ugrunk, akkor Oláh Gábor Szegény magyarok-járól írt kritikájában Ady is épp e múlthoz való merev ragaszkodást, Debrecen kultúrájának ódonságát tette szóvá, mintegy megismételve a Kazinczy szájából száz évvel korábban elhangzottakat. A múlt e túlsúlya közvetve is jelzi, hogy e században nincsenek megírásra érdemes történetek. Ezek hiánya pedig azt is jelenti, hogy az identitás újrafogalmazásának nem volt meg sem a lehetősége, sem pedig az igénye. S így talán azt is jelzi, hogy a debreceniség meghalt, vagy legalábbis tetszhalott állapotba került. Többek között Ricoeurtől is jól tudhatjuk, hogy történetek nélkül nincs identitás, újabb történetek nélkül pedig nincs lehetőség annak újrafogalmazására, vagyis nincs lehetőség arra, hogy életet leheljünk belé, s érvényesként ismertessük el. Debrecen ugyan százszor kijelenthette magáról, hogy kultúrcentrum, a legmagyarabb város stb., ha senki sem igazolta vissza. Az identitás ugyanis nem pusztán az a kép, amit magunkról kialakítottunk és amellyel azonosulunk, ez ugyanis mindig mások elismerésére és visszaigazolására szorul. Mások reakciói teszik csak lehetővé a számunkra, hogy rálássunk önmagunkra, felismerjük önmagunkat, akár a személyes, akár a szociális identitásról van szó. A debreceni identitás azonban még mindig a régi történetekben szemlélte önmagát, s eközben szép lassan illúzióvá vált. A történelem egyre nehezebb tehernek tűnt, s nem lehetett tudni, van-e tőle szabadulás.
A város szerencséjére vagy szerencsétlenségére azonban lehetőség nyílott az újabb történetek hiányának elfedésére. Az 1849-es történésekről és a kormány Debrecenbe meneküléséről van szó. Pontosabban ezek mítoszairól, amit a szabadság őrvárosa toposszal foglalhatunk össze. Az persze jó ideig senkit nem érdekelt, hogy ha ezekhez közel hajolunk, bizony hamarosan szétfoszlanak. Az e történetekben megformált önkép és a valóság ugyanis elhajolnak egymástól. Általánosítható az a megállapítás, amit Balogh István tett Kossuth és Debrecen viszonya kapcsán, ti. hogy a Kossuth-mítosznak semmi társadalmi következménye nincs, hisz Debrecenben ugyancsak tartózkodóan viszonyultak a polgári jogokhoz, s a pár hónapos főváros-szerepkör semmi változást sem idézett elő a társadalmi szerkezetben.
E mítoszok azonban arra kétségtelenül jók voltak, hogy hidat verjenek a múlt és a jelen közé, mégpedig úgy, hogy mindkét part a magyar nemzet történetében jelentős szerepet játszó város képét mutassa, a híd alatti szakadék pedig időlegesnek és a sors érdemekre nem figyelő, kegyetlen játékának látszódjon.
Díszpolgárság és identitás
A díszpolgárság e folyamatba helyezve egyértelműen a szociális identitás megerősítése és fenntartása eszközének tűnik. Válasz a történelem terhe okozta görcsre és megmerevedésre. A díszpolgár az a tükör, amiben a város felismerhette magát, ami révén a régmúlt történetei beleszövődhettek a jelenbe, vagyis aminek a segítségével a jelen a múlt folytatásaként volt értelmezhető. A díszpolgárság intézménye két irányba is elvégzi e legitimációs műveletet. Egyrészt a polgárok felé, akik mindenek előtt az önbecsülésükben erősödhetnek meg, hisz mindig a díszpolgár az, aki méltóvá válik a közösséghez való odatartozásra, másrészt a kívülállók számára igyekszik bizonyítani, hogy az önkép igaz és visszaigazolásra méltó. Mivel olyan emberek mutatnak sajátosan debreceni jegyeket, akik az egész magyar kultúrának a reprezentánsai, az önkép érvényessége szinte önmagától adódik. A díszpolgárokban tehát a város önmagát ünnepli. Vásáry István polgármester világosan meg is fogalmazta ezt Herczeg Ferenc köszöntésekor: egyszerre ünnepeljük a nagy írót és egyszerre a várost, egyszerre mutatkozik meg e díszpolgárságban az író és a város lelke. Nincs is mit ezen csodálkozni, az ilyen kultikus aktusokhoz mindig dramaturgiai beszéd kapcsolódik, vagyis az önábrázolás olyan módja, mellyel azt szeretnék elérni, hogy mások olyannak lássák őket, amilyennek ők szeretnék. A díszpolgárválasztás tehát az egyik legfontosabb közösségi identitás-teremtő aktus.
A város első díszpolgárainál még közvetlenül tetten érhető a kapcsolódás: házuk volt Debrecenben és lehetett azt is tudni, hogy mit köszönhetett nekik a város. Később azonban egyre inkább szimbolikus, értelmezést igénylő a kapcsolat: az igazi debreceniség felmutatása olyan értelmezési keretet biztosít a város polgárai számára, amely révén meg tudják határozni hovatartozásukat, el tudják rendezni mások e hovatartozáshoz való viszonyát: érvelni tudnak egyes ítéletek mellett és vissza tudnak utasítani másokat. A szimbolikus, értelmező jelleg annál is inkább fontos volt, mert arra kellett törekedni, hogy a város valamennyi polgára egymástól eltérő politikai meggyőződések ellenére is érvényesnek érezhesse magára. Ebben a tekintetben bizonyára jól választottak a város vezetői, amikor Jókait vagy Herczeg Ferencet emelték be a díszpolgárok sorába. Jókai ünneplését egyetlen vitázó-kételkedő hang sem zavarta meg, mint ahogy Herczeg Ferenc előtt olyanok is meghajtották a fejüket, akik radikálisan mást gondoltak a világról és az irodalomról. Épp ezért a díszpolgárság alkalmas arra is, hogy jól elfedje az aktuális politikai motívumokat, egy-egy pillanatra elhallgattassa az ellentéteket. Épp ebben van az ereje, de éppen ebben rejlik annak az oka, amiért alkalmanként gyanú támad bennünk: valódi közösségi élmény vagy csak politikai játék részesei voltak-e a részvevők. A kettő szétválasztása szinte lehetetlen, de talán fölösleges is. Mindezek után nem véletlen, hogy csak az 1850-es években megválasztottakkal kapcsolatban merült fel, hogy töröljék őket a díszpolgárok sorából, hisz esetükben annyira nyilvánvalóak voltak a közvetlen politikai érdekek. De még ebben az esetben is elhangozhatott olyan érv, mely szerint itt sem pusztán egyéni vagy csoport-, hanem várospolitikai érdekekről volt szó, tehát díszpolgárságukat nem lehet megszüntetni.
A díszpolgárság nemcsak erősen befolyásolja, hanem alakítja is a közbeszédet. Mivel önábrázolási aktusról van szó, fel sem merülhet, hogy az igaz-hamis kategóriapár révén ítéljék meg, vagy hogy egyes részleteit elutasítsák, másokat pedig elfogadjanak.
Csak egészében lehet elutasítani vagy elfogadni. De még ez is csak a kívülállók számára adott lehetőség, mert a polgárok számára nincs más választás, mint az elfogadás. Ki az, aki ellenvéleményét fel merné vállalni, hisz ez árulással, adott esetben politikai öngyilkossággal érne fel. Ki az, aki hangot tudna adni politikai józanságának vagy esetleges ellenérzéseinek, mikor városa megdicsőüléséről van szó. Ez utóbbi ugyanis sohasem lehet kérdéses, hisz a köszöntő a díszpolgár számára is erősen megszabja, mit is mondhat válaszában. Nem kerülhető el, hogy ne vallja magát a város polgárának és az őt illető megbecsülés ne származzon át a városra.
Jókai és a múlt újjáéledése
Jókai Mór portréja, dedikálva, Ellinger Ede felvétele, Budapest, 1893. A portrét Jókai jubiláris életműsorozata megrendelőinek küldte szét, illetve tisztelőinek osztogatta, egységes formulával dedikálva: Emlékül Jókai Mór. Jelen példányt a debreceni küldöttség tagjaként Könyves Tóth Mihály kapta az 1894. január 6-i ünnepségen.
1893-ban Jókai Mór díszpolgárrá választása is igazi szimbolikus aktus volt, még ha esetleg fel is fejthetők azok a közvetlen politikai érdekek, melyek szerepet játszottak ebben. Hisz bizonyára jól jött ez a hatalmon lévő kormánypárti vezetésnek, akik ettől megítélésük és támogatottságuk javulását is remélhették. A Szabadelvű Párt ugyanis a század végére egyre inkább széteső és a hatalomhoz gátlástalanul ragaszkodó párttá vált. Méltán hihették, hogy tekintélyvesztésük talán nemcsak megáll, hanem esetleg meg is fordul azáltal, hogy ilyen jelentős, mindenki által egyaránt elfogadott író fogadja el hívásukat. Ezt még akkor is számításba lehetett venni, ha mindenki tisztában volt Jókai politikai hovatartozásával. Az esetleges politikai motívumok iránti gyanakodásunkat erősítheti az a parlamentben épp ekkor folyó vita, hogy a képviselőházban előterjesszék-e Mikszáth indítványát, mely szerint a költségvetésben 20.000 Ft-ot irányozzanak elő Jókai díszkiadású művei beszerzésére. A Függetlenségi és 48-as párt ugyanis csak akkor szavazta volna meg az indítványt, ha Kossuth művei beszerzésére is ugyanennyit fordítanának. E politikai felhangok ellenére tudomásom szerint nem talált ellenzőkre a városvezetők javaslata. Bizonyára szerepe volt ebben annak is, hogy Jókai megválasztása összhangban állt a város vezető értelmisége által egyre gyakrabban hangoztatott törekvéssel, hogy újra központi szerepűvé tegyék Debrecent. A regionalizmus, amelynek egyik megnyilvánulása volt a Csokonai Kör megalakulása is, e törekvések érvényesítésének aktusát láthatta – joggal – Jókai díszpolgárrá választásában.
Mindezek mellett jelentős volt e választás a debreceni identitás újrafogalmazása, érvényességének elismertetése szempontjából is. Hisz Debrecen alapvetően Jókainak köszönhette, hogy a múlt mítoszaiban megképzett imaginárius Debrecen-kép nemcsak egyszerűen fennmaradt, hanem meg is újult: beleszövődhetett a jelenkori város képe. A múlt terhe épp Jókai írásai révén került le a debreceniek válláról, s tűnhetett úgy, hogy Debrecen jelentőségvesztése az illúzió. Gondoljunk csak az egyik, e szempontból rendkívül fontos Jókai-regényre, a Mégis mozog a földre. E regényben a város úgy jelenik meg, mintha a reformkori mozgalmak valamiképp ide kötődtek, itt eredtek volna. Mintha ez a város őrizte volna meg, mentette volna át ezekre az időkre a nemzeti szabadság eszméjét.
Pedig a történeti tények arról tanúskodnak, hogy épp ebben a városban vertek legnehezebben gyökeret a nemzeti romantika eszméi és törekvései. Elég talán csak arra gondolnunk, hogy a debreceni Kollégiumban vezették be legkésőbb a magyar nyelvű oktatást. Jókai tehát azért volt hallatlanul fontos Debrecen számára, mert pótolta a hiányzó történeteket, folytonosnak mutatta Debrecen jelentőségét, hamisnak mutatta azokat a véleményeket, melyek lejtőre került, provinciális városról beszéltek. S ami ugyanilyen fontos, híveket szerezhetett Debrecennek, melyet a művein keresztül az egész nemzet tanulhatott meg becsülni. Önbecsülés, a debreceniség öntudatos vállalása és ennek elismerése, visszaigazolása elválaszthatatlanul fonódtak össze a jókais Debrecen-képében/kultuszában. Jókai, ahogy 1884-ben az Arany Bikában elmondott beszédéből is kitűnik, nemcsak teljesen azonosult a hagyományozódott, mitikus Debrecen-képpel, hanem újraírta és legitimálta azt:
“És Debrecen városának senki sem segített az emelkedésben, őt nem tették nagy folyóvizek ország emporiumává, neki nem adott az ország milliókat a szépítésre, a külföld nem járult újjáalakításához, még idegen népfaj sem kölcsönözte neki eszét, iparkodását; e város nagyságát, emelkedését saját népének, a tősgyökeres magyar faj eszének, munkásságának köszönheti.”
Beszéde végén a “magyarok városára” emelte poharát. Ezekben a sorokban mindenki ráismerhetett arra városképre, mely a debreceniek számára oly kedves volt.
Jókait írói jubileuma 50. évfordulóján a Csokonai Kör javaslatára választotta a városi közgyűlés a díszpolgárok sorába. Az oklevél 1894. január 6-i, Jókai országos ünnepén történő átadásáig több újságcikk foglalkozott az író díszpolgárságával. Az hivatalos magyarázat és az írások Jókai egyetlen jelentőségét emelték ki: fenntartotta a nemzeti szellemet és a nemzeti lélek emlékezetét a nehéz időkben is, munkáiban “a nemzeti Géniusz hallatja szavát”. S természetesen ennek legfőbb meghallója mindig Debrecen volt. A díszpolgárválasztás üzenete tehát elég egyértelmű: Debrecen az a város, amely leginkább ragaszkodott a nemzeti sajátosságokhoz és a nemzeti értékekhez. Ez persze egyben sajátos és késői válasz is az Árkádia-pörben elhangzottakra: mégiscsak értelme volt a hagyományokhoz való ragaszkodásnak, még ha későn is kapta meg érte a város az elismerést.
Jókai Mór levele Géresi Kálmánhoz mint a Csokonai Kör elnökéhez, 1902 Tisztelt Elnök ur Fogadja leghálásabb köszönetemet a Csokonai Kör által hozzám intézett lélekemelő nyilatkozatáért. Nekem elégtételül szolgál az és buzdításul, hogy hátralevő napjaimat is, miként az eddigieket nemzetemnek, az erkölcsi idáloknak s az igaz szabadelvűségnek szolgálatában töltsem el. Adja át kérem hálás üdvözletemet a Csokonai Körnek és Debrecen közönségének, melynek kora ifjúságom óta igaz tisztelője vagyok. Kiváló tiszteletem mellett maradok igaz tisztelője Dr. Jókai Mór Budapesten 1902 April 25én
Megfigyelhető, hogy a debreceniek úgy beszélnek Jókairól, mintha mindenekelőtt Debrecené lenne. A debreceni küldöttség akart elsőnek megjelenni a 1894-es jubileumi ünnepségen, az újságok arról írtak, hogy Jókai különösen kitüntette a debrecenieket, s épp ezért háborodhattak fel azon, hogy rossz, azaz nem méltó helyet jelöltek ki a város küldöttségének, mert szinte alig hallhattak valamit. A Csokonai Kör hangsúlyozta, hogy bár anyagilag nagy terhet jelent a számukra, de mégis előfizetnek a Jókai-díszkiadásra, részt kérnek a nemzet háláját kifejező gesztusból, hogy az írónak összegyűljön 100.000 Ft tiszteletdíj. A Debreceni Ellenőrben közölték Jókai Tóth József kollégiumi tanárnak 1878-ban írt, minden bizonnyal nyilvánosságnak szánt levelét, mely szerint Debrecen volt az elmúlt 300 évben “menedéke a magyar nemzeti műveltségnek, szellemi haladásnak, anyagi gyarapodásnak”. A dolognak mindössze az a szépséghibája, hogy a következő passzusokban a kormánypártra való szavazásra buzdítja a debrecenieket.
A város megdicsőüléséhez nem férhet kétség. Kérdés persze, milyen hatása volt mindennek. Hogy volt, azt bizonyítja az a támadás, amely a bécsi Fremdenblatt és a Budapesti Hírlap hasábjain ekkor érte a várost. A két újság ugyanis Debrecen egyetem utáni vágyakozásán ironizált. S amikor azt kérdezték: de “… hol van … maga a város?”, nem tettek mást, mint újra megkérdőjelezték azt a önképet, melyet a Jókai-kultusz segítségével igyekezetek a város vezetői újra megerősíteni a debreceniekben és elhitetni az idegenekkel. Mindez azonban már egy másik történet, annak jelzésére azonban talán így is elegendő, hogy újabb díszpolgárokra még szüksége lesz Debrecennek. Nehezebb annak megragadása, hogy milyen hatást váltott ki a debreceniekben, vagyis az ünnepségek elmúltával mi maradt meg ebből a mindennapokra. Ha abból indulnánk ki, hogy Jókai halálakor, 1904-ben sok más várossal ellentétben csak a középületeken volt gyászszalag, a magánházakon nem, talán könnyen arra a következtetésre jutnánk, hogy nem sok minden. Ez azonban tévedés lenne. Egyrészt az ünnepi beszédekben és a közös ünnepek alkalmával felismert közösségi azonosságtudat nem közvetlenül váltható át a mindennapokra. Ezeknek az alkalmaknak a feladata ugyanis nem más, mint a közösségi odatartozás-élmény beépítése abba a hallgatólagos tudásba, amely megszabja az egyén világértésének kereteit, természetessé és magától értetődővé teszi a közösségi hovatartozást. A századfordulón Jókai kultusza halványodhatott ugyan, de ez már nem érintette a debreceni identitást. Bizonyság rá, hogy még a húszas években is aktuális kérdés maradt Jókai és Debrecen viszonya. Annál is kevésbé érinthette, mert Jókai Debrecen-kultusza és Debrecen Jókai-kultusza épp csak megkarcolták a közösségi identitás felszínét. Tükrök voltak ugyan, de inkább olyanok, mint amelyeket a vidámparkokban láthatunk.
A képeket válogatta és a hozzájuk tartozó jegyzeteket készítette: Szabó Anna Viola
Öt évvel ezelőtt, a Déri Múzeum egy különleges időszaki kiállítása, a Polgári sikk a női divattörténet változásait mutatta be. A kiállítás a polgári középosztály öltözködési szokásait követte végig a kiegyezéstől kezdve a második világháború kitöréséig. A hétköznapi viseletek mellett helyet kaptak az alkalmi ruhák is, melyek révén egy korabeli báli forgatagba csöppenhetett a látogató. Az alábbiakban egy tárgymese csokorral idézzük meg az elmúlt korok báli szezonjának hangulatát.
Bálokat egykor majdnem minden társadalmi réteg rendezett, az összes egylet, hivatal, ipartestület tartott táncmulatságokat. Jelentős társasági események voltak ezek a farsangi időszakban. A legtöbb bál hagyományosan, évről évre majdnem azonos „menetrenddel” zajlott. A legjelentősebbeket a fővárosban rendezték, legtöbbször a nagyobb szállókban vagy a Vigadóban.
Ám a Debreceni Kaszinó báljai is nagy eseménynek számítottak. Ide a Tiszántúl minden részéről érkeztek vendégek, az újságok előre beszámoltak a programról, azt követően pedig – a mai társasági lapokhoz hasonlóan arról is –, hogy kik jelentek meg, s milyen toaletteket viseltek.
Az első bálozó lányok megjelenése igen egyszerű volt, fehér fodros tüll vagy muszlin ruhát illett viselniük az első szezonban. Azt követően már rózsaszín vagy világoskék is lehetett a ruha, s ha már több éve farsangoltak és nem keltek el, jöhetett a vörös, sárga vagy lila öltözék. Ezeket a színeket persze kevesen választották, mert ugyan ki akarta volna felhívni a figyelmet arra, hogy vénlány? A fiatal asszonyok sokkal kihívóbban öltözhettek, a legpompásabb ruhákban tündökölhettek merészebb dekoltázzsal és pazar ékszerekkel. Ám ahogy éveik szaporodtak, a hölgyek egyre visszafogottabb színű öltözéket viselhettek.
Fotó: Lukács Tihamér Déri Múzeum
A csokortartó a ruhák díszes, elegáns kiegészítője volt. Főleg a 19. századból maradtak fent a képen láthatóhoz hasonló darabok a világ múzeumaiban. A Déri Múzeum e tárgya gyöngyházból és domborított lemezből készült. A négyszögletes tartó többszörösen tagolt, esztergált nyelű, barokk díszítésű. Utóbbi aranyozott, zománcos, színes, stilizált virágokat formál. A finom darab vékony láncán csokortű és ujjkarika található, a bálban ez könnyítette meg a hölgyek számára a mozgást, a táncot.
A Déri Múzeum Polgári sikk című időszaki kiállítása az 1860-as évektől az 1940-es évekig tartó korszak divatjának legérdekesebb változásait mutatja be.
E korban a kiegészítők, közülük is a legyezők hangsúlyos szerepet kaptak. Álombéli utcakép mutatja be őket a kiállítás falán. A divatos legyezők ugyanis nemcsak a báli ruhák elmaradhatatlan tartozékai, de akár utcai viselethez, korzózáshoz is használták őket. A kor divatos darabjai, a régi rokokó legyezők utánzatai csipkéből készültek. A kiállítás legyezőfalán látható, barna küllőkre ragasztott alkalmi kiegészítő anyaga is fekete csipke, rajta virágos, leveles, indás motívumok, dús díszítése figyelhető meg. Kedveltek voltak a papír legyezők is, helyet kapott a tárlatban egy olyan darab, melynek egyik oldalán virágos ágak között debreceni látképek, középületek és Csokonai szobra is felfedezhetők.
Fotó: Lukács Tihamér Déri Múzeum
Másik oldalára pedig a debreceni egyetem javára rendezett színielőadás szereplőinek fényképei kerültek. Népszerű volt egy-egy kirándulás megörökítése is. A fából készült, áttört küllős legyezőn két festett kék-rózsaszín virágcsokor között Abbázia fényképe látható.
A legyezők az alkalmaknak megfelelően is különböztek egymástól, a nappali egyszerű, kevésbé ékes volt, míg a báli gyakran tolldíszes.
Fotó: Lukács Tihamér Déri Múzeum
Az 1880-as években jelentek meg a japán mintás darabok, melyek e távoli ország motívumkincsét, csodás természetábrázolását tükrözik. A faküllős legyezőn festett faágon hintán ülő madárka, repülő pillangó látható. Hasonló idilli hangulatot tükröző motívum köszönt vissza a bemutatott finoman munkált legyezőtokon. A lakk, festett selyemmel bélelt tartó belső díszítésének látványa – dúsan virágzó indás virágokkal, madarakkal – páratlan élményt nyújt.
A Déri Múzeum Polgári sikk című kiállításában négy vitrint többek között divatkiegészítőkkel, táncrendekkel, pipereholmikkal rendeztünk be. Közöttük látható egy ezüst púdertartó az 1930-as évekből. A finom darab négyzet alakú, felnyitható tetejű, elegáns ötvös munka, melyet vésett kockázás díszít. Tetején egy monogram – „BI” – is kivehető. A látogató eljátszhat a gondolattal, vajon kit takarhat a két betű? Esetünkben egy gyönyörű vidéki tanítónő, Bancsi Ilona képe rajzolódik ki.
Bancsi Ilona vidéki tanítónő púdertartója az 1930-as évekből Fotó: Lukács Tihamér Déri Múzeum
Leszármazottainak köszönhetően tudható, hogy szülei egyetlen gyermekeként már kislánykorában nagyon szépen öltözködött. A család vidéken lakott, de leányuk egy kisvárosi gimnáziumban érettségizett, ahol a környék fiatalsága élénk társasági életet élt, gyakran rendeztek bálokat. Valószínű, hogy ezt az elegáns kiegészítőt ünnepi alkalmakkor báli retiküljében tartotta Icuka, ahogyan fiatal korában becézték. A púdertartó mellett parfümös üvegcse, táncrend, elegáns zsebkendő, tükör, finom kis fésű is lapulhatott.
Icuka különösen érzékeny volt a divat változásaira, igyekezett azokat követni. Nagyon nőiesen öltözködött, csinos alakján kiválóan mutattak akár a színes nyári ruhák, akár az alkalmi öltözetek. Tanítónőként pedig igazodott a kor elvárásaihoz, zárt fekete felsőt és ruhát, vagy nyakkendő-ingblúz párosítást viselt.
A háború, és az azt követő nélkülözés miatt 1944-ben Bancsi Ilonát már családja megélhetésének gondjai foglalkoztatták. Az 1950-es években ruháit három leányának alakították át.
Ezúton szeretnénk kedves Olvasóinknak jó szórakozást és kikapcsolódást kívánni az idei báli, farsangi szezonra!
Az adventi időszakot követően jelen írás egyszerre kapcsolódik a korábbi tárgy-szöveg sorozathoz, illetve az újév ünnepéhez. Niklai ÁdámElőjelek kötetének első ciklusában külön egységgé szervezve jelent meg három vers, Három téli vázlat cím alatt, amelyek egyike, a Karácsony, már ismert olvasóink számára. Most a másik kettőt, a Januárés a Tájcímű verset mutatjuk be.
Egy tanulmányában a következő költői hitvallást fogalmazza meg:
„(a)z, hogy verseket írok és azokat folyóiratban és kötetben publikálom: számomra nem egyéb, mint egyfajta magatartás; ebben aztán meghatározó szerepe van az ››ihlet‹‹-nek nevezett-szépített idegfeszültségnek csakúgy, mint világnézetemnek, másokkal közös vagy éppen egyéni problémáimnak, szépség- és igazság-igényemnek, gondjaimnak, örömeimnek stb. Rendhagyó módon kezdtem azt, amit csak némi nagyítással, jobb híján nevezhetek pályafutásnak. 1958-ban, harmincnégy éves koromban súlyos műtéten estem át: majdnem két évet töltöttem egy hegyvidéki szanatóriumban. Ott és akkor többször is átéltem a perceken belül bekövetkezhető halál hasonlíthatatlan élményét: két alkalommal teljesen világos öntudatnál. Az ottani környezet ››sűrítetten‹‹ tárta elém és körém a kortárs társadalom számtalan szelvényét, képletét: sok-sok emberi sorsba tekinthettem be mélyen, nem ritkán a végső kérdésekig; emberi kapcsolatokat láttam szövődni és felbomlani; egyén és közösség viszonyát tapinthattam ki szinte a lét és tudat síkjain; sok-sok időm volt mindehhez – talán felesleges itt hivatkoznom Thomas Mann Varázshegyére, mint – mutatis mutandis – párhuzamra. – E számos összetevő eredőjének tekintem ma [1967] első verseimet: 1960 óta rendszeresen publikáltam őket. 1964 augusztusában jelent meg első kötetem a Magvető Kiadó gondozásában: címadó verse, a Hullámtörő – remélem – jobban kifejezi írásaim külső és belső indítékát, mint e sorok. Az emberről ugyanis az ilyen maga fogalmazta nyilatkozat-félék aligha mondanak többet, mint a fénykép e füzet borítóján: pillanatfelvétel ez is, amaz is; óhatatlanul befolyásolja ezt is, amazt is a percnyi hangulat, közérzet és a nem szándékos, de azért mégiscsak szükségszerű – póz. Csakis a mű (egy része vagy egésze) adhat többé-kevésbé hű és teljes képet, mert az nem a vaku villanófényében rögzítődik, hanem a világgal való dialektus egységében, mozgásában, változásában ››ábrázolja‹‹ költőjének nemcsak valódi, hanem igazi arcát is.”
A hagyatékban fennmaradt egy Jegyzetek, 1965 című, bőrkötésű jegyzetfüzet, verssorokkal, rímképletekkel, időmértékes verseléssel, intertextusokkal telítve, amely a fent megfogalmazott, egyszerre ösztönös és tudatos költői tevékenység lenyomataként olvasható. Látszanak javítások is, hiszen több eszközzel és több színnel dolgozott Niklai Ádám (ceruza, kék és piros tinta, kék filctoll), akár utólagosan is, egy helyen például 1968-as évszám jelzi a jegyzetek állandó jelenlétét a költői működésben.
„Szerette a végsőkig csiszolni, szinte már kopogtatni a verseket.” – fogalmazott Kiss Tamás a Redivivus kötetről írva.
Ezt láthatjuk a következő mű esetén is, amely a hagyatékban található kézirat szerint Januári vázlat címmel íródott, a végleges változat azonban a ciklusba rendezés után Január lett.
Január kidobom ezt a csupasz karácsonyfát visszaviszem az üres üvegeket nyakamban az új sál meg a tavalyi világ
A vers egészét meghatározza az időhöz való emberi viszony. Már maga a cím is ezt a kérdéskört jelöli ki, ráadásul egy olyan határvonalat próbál érzékeltetni, amely valamelyest az idősíkok felett álló, egyben megfogható, átélhető pillanat. Megszólalhat ez az alkotás a jelen újévi ünnepén, ahol egyszerre kap hasonlóan fontos szerepet a múlttal való számvetés és lezárás, illetve a jövő terveire és készületére való nyitottság. Valójában a mű egésze ezt a kettősséget érzékelteti. Az első két sor még a múlt emlékeit és tárgyi lenyomatait tartalmazza, a lírai én a magával hozott feladatok elvégzését listázza. Hiányérzetet visznek színre a „csupasz karácsonyfa” és az „üres üvegek”, de nem ezek, hanem maga a cselekvés kap hangsúlyos szerepet. A harmadik sor kilátásba helyezi az „új” reménységét, várakozással tölti meg a vers hangulatát, ami végtelen lehetőséget rejt magában a verssor egyszerűsége ellenére is. Ezután a sor után a legerősebb a soráthajlás, amely egymás mellé helyezi egy töréssel az „új sálat” a „tavalyi világgal”. Így a múlt képei lesznek nagyobb arányban, a felvett „új sál” vágyott képét a zárósor végül revideálja, elbizonytalanítja.
A tartalomnak ezt a kiemeltségét a forma is segíti, ugyanis a harmadik sor hozza el a rímképlet egyensúlyát, amelyet épp előtte akaszt meg a rímtelen második sor. Míg a cím erősebben fejezi ki a kezdetet, az egy adott pontot az időben, addig az „új” és mellette a „tavalyi világ” (amelyek egyébként együtt, egyszerre férnek el a versbeszélő „nyakában”) folytonosságot jelentenek. Ezt a folytathatóságot, a végtelen érzetét kelti az is, hogy hiányoznak az írásjelek, a központozás. Mintha egy gyorsan áramló, nagy szövegegész egy kiragadott részlete lenne a fenti négy sor. Egy lista néhány pontja, egy újévi fogadalom mantrája. Ekképp keretet is alkot a vers, a címben és a záró sorban is az időbeliség és az abból adódó kettőség teremt jelentést.
A Három téli vázlat záró verse a Táj. Jól megfigyelve ez is alátámasztja Kiss Tamás azon gondolatát, amely a fenti idézet folytatása:
„(e)gyik-másik darabjának olyan tiszta a szerkezete, mint egy mérműves gótikus ablak. Ezekbe a metszett, cizellált darabokba rejtette szemérmes vágyakozását a társak, emberek, a hitves iránt.”
A vers olvasása során szembeötlő, mennyire tudatos versszerkesztő tevékenység áll az írás folyamata mögött, amely „végsőkig kopogtatás” egyik fontos segédeszköze lehetett akár a gondolatok, kidolgozott verssorok gyűjteményeként az 1965-ös jegyzetfüzet is.
Táj Jégtábla-ég zöldellő szegélyén tar tölgyerdő: föld-födélre szögezett láthatárnyi bronzveret. Táj… Nem – s mégis velem-egy, kire seb ég: sistereg izzó vaspánt-türelem homlokomon, mellemen.
A táj és egyén viszonyát helyezi középpontba a vers, címében is jelölve. Az első versszak kifejezetten tájleíró, majd a második versszakban jelenik meg a versbeszélő egyes szám első személyben, a tájjal való viszonyában, ami „velem-egy”. Kissé töredezett az átmenet, tipogárfiailag is jelzi a három pont, a kötőjel, de a tagadószó, a kötőszavak váratlan szerepeltetése is ehhez járul hozzá.
A jelentésrétegek kibontásában a tartalom mellett nagyrészt a vers megalkotottsága, a forma segít. Rengeteg kép, alakzat gazdagítja a szövegvilágot. Meghatározó az alliterációk használata, ahogyan ez jellemző az életmű egészére is. Kiforrott a „tar tölgyerdő”, mellette a „föld-födél” sajátos szóalkotás betűrímjei is erősítik a hangzást. Niklai bevett költői eszköze a hasonló, önkényes szóképteremtés, mint ez esetben a „jégtábla-ég” vagy a „vaspánt-türelem”. Asszociatív kapcsolat áll a képiség és a felhasznált szavak között, amellyel új jelentést és alakot hoz létre. A belső rímek mellett szabályosak a sorvégi rímelések is, páros-, illetve bokorrímek teszik dallamosabbá a költeményt. A verselés tekintetében is tetten érhető a megszerkesztettség, szabályos a sorok szótagszáma, még váltakozásaik is. Nagyobbrészt emelkedő strófákból épül fel a vers, „a szabályos jambus hömpölygéséhez közeledő hullámzást vesz fel”, az e mögötti tudatos döntésről egy levélben vallott a költő.
„A jambus (…) közeledett a magyar ejtéshez, ennek következtében a vers lüktetését ma már nem annyira a verslábak adják a maguk merev szabályai szerint, hanem inkább az élőbeszéd hangsúlya, amely – szerencsés esetben – egybeesik a jambusnak azzal a szótagjával, amely eredetileg, tehát a régi felfogás szerint is hosszú. Ha pl. Filmkocka c. versemet így olvassa hangosan, tehát a szavaknak az élőbeszéd-kívánta hangsúlyt adja meg, észre fogja venni, hogy annál a szótagnál, ahol a szókezdés hangsúlyt kíván, ugyanott a jambus szerint is hosszú szótag következnék. Pl.: ››Az ablakok, e konok ikonok alatt egy részeg dala imbolyog…‹‹. A ››konok‹‹ és az ››ikonok‹‹ szavak első szótagjának a törvény szerint hosszúnak kellene lenni, de ebben az értelemben rövidek; a szókezdő hangsúly teszi őket ››hosszúvá‹‹, de a fül épp e hangsúly miatt érzi hibátlannak a jambikus lüktetést! (Ma inkább a fülnek írunk, semmint a szemnek!)”
A vers hangzása erőteljesen hozzájárul annak hangulatvilágához. Sok esetben az l hangok lágyítják az esetleges ellentmondásokat. A „(j)égtábla-ég zöldellő / szegélyén tar tölgyerdő” képe tulajdonképpen egy paradoxon, hiszen a „tar tölgyerdő” nem lehet „zöldellő” a „jégtábla-ég” szegélyén. Mégis a „zöldellő”, de akár a „tölgyerdő”, a „föld-födél”, a „láthatárnyi”, a „homlokomon, mellemen” szavak még dallamosabbá, lágyabbá teszik a versvilágot.
Nem véletlen, hogy a versek hangos olvasására, előadására (is) buzdít az alkotó!
„Persze, nehéz lenne eldönteni, hogy mindebből mi a tudatos, és mi az ösztönös költői tevékenység.” – írja maga Niklai is idézett levelében. Ahogyan ő, mi is arra jut(hat)unk, hogy nem is kell ezt eldönteni, „tudatos és ösztönös elmetevékenység együtt eredményez csak megfelelő művet”. Nagy érték, hogy ezeket a munkafolyamatokat láthatjuk kirajzolódni egy versben, egy tárgyi emlékben, mintha megpillantanánk az alkotásba merülő Niklai Ádám alakját, gondolatát – az ő végtelenségében, örökidejűségében.
Két évvel ezelőtt az “egyediLEG” időszaki kiállításban a látogatók találkozhattak már a „bűvös lámpással” azaz a laterna magica-val. Ennek alkalmából már szó esett arról, hogy a Déri Múzeum Történeti Tár gyűjteményében fellelhető játékok nagyrésze Atlasz Ilonának köszönhető. Az anyag vásárlás útján került be a múzeumba az 1980-as évek elején. A következőkben ebből mutatunk be néhány érdekes darabot.
A játékok a két világháború közötti időszakot idézik meg, egyaránt találhatunk hétköznapi és különlegesebb darabokat köztük. Többségük német eredetű, neves játékgyártóktól – felmerülhet a kérdés, hogyan juthatott hozzá ezekhez egy sárrétudvari körzeti orvos? Dr. Atlasz József ugyanis évtizedeken keresztül a település doktora volt. Encsen született 1984-ben, Kassán folytatta középfokú tanulmányait, az orvosi diplomát pedig 1909-ben szerezte meg a Budapesti Királyi Magyar Tudományegyetem orvostudományi karán. Ezt követően néhány évig hajóorvosként dolgozott, melynek során csaknem behajózta az egész világot. Sőt nem sokon múlt, hogy a neve bevonuljon a történelembe. A Carpathia hajóorvosa volt az 1910-es évek elején, azé a hajóé, amely segítséget nyújtott a Titanicnak – a tragédia idején viszont éppen szabadságon volt, így kollégája, Lengyel Ádám neve vált világszerte ismertté. Ennek ellenére későbbi újságtudósításokban felbukkan Atlasz József neve is – mivel sokáig az ország egyetlen gránitdiplomás orvosaként tartották számon. A fellelt források szerint két gyermeke született, Ilona volt az, aki élete utolsó éveiben mellette volt, s gondozta. Atlasz Ilona a budapesti Apáczai Csere János Gimnázium nyelvtanáraként dolgozott, nyugdíjazása után tért haza Sárrétudvariba. Iskoláit Debrecenben a katolikus leányintézetekben végezte kitűnő eredménnyel. Szorgalmát, okosságát többször elismerték, a korabeli források szerint egy alkalommal teniszütőt nyert egy téli rejtvényolimpián.
Szabadidős játékok (pingpong, teke) az Atlasz Ilona anyagból Forrás: Déri Múzeum
A kérdésre visszatérve a játékok lehettek: családi ajándékok, tanulmányi jutalmak. Akár az apa páciensei is ajándékozhatták azokat hálájuk jeléül. És hogy a korszakban hol lehetett ilyen játékokat vásárolni? A legegyszerűbb választ a külföldi utak jelentik. A másik opció a különböző árukereskedések voltak, amelyek közül az ún. norinbergi árucikkeket forgalmazó helyeket kell megemlíteni. (Az is igaz, hogy a fővárosban a korszakban ekkor már több neves játéküzlet működött.)
Játékpersely Atlasz Ilona nevével fémjelezve Liebner bácsi játékboltjából. Az üzlet a Bazilikával szemben volt található, nagy népszerűségnek örvendett a gyermekek körében. Forrás: Déri Múzeum
A norinbergi áruk alatt általában német, pontosabban bajor területről származó – Nürnberg közvetítésével (innen a név is) – apróportékákat: háztartási és kozmetikai cikkeket értettek, de idesorolhatók az egyéb papírtermékek, a játékok és a díszműáruk is. Bár egyes források a századfordulóhoz és a díszműárukhoz kötik a norinbergi termékeket, de már a 19. század eleje óta elterjedtté váltak. Debrecenben például az országos nagyvásárokon is feltűntek olyan árusok, akik norinbergi portékákat árultak. A Piac utcán és a hozzá kapcsolódó utcákon szintén jelen voltak a 19. században a norinbergi cikkekkel kereskedők – többek között a Régi Városháza épületében évtizedekig működött Szepessy Antal norinbergi áru-kereskedése. A fogalom a 20. század első felére eltűnt.
A továbbiakban a teljesség igénye nélkül nézzünk szét a játékok között. Talán nyugodtan kijelenthetjük, nincs olyan a játékok között, amelyekkel ne játszanának napjainkban a gyerekek: babák, plüssök, fajátékok, építők, modellek, konyhai felszerelések, könyvek, mozgókép vetítő… stb. találhatók a játékok között.
Válogatás az Atlasz Ilona anyagból Forrás: Déri Múzeum
Elsőként a már említett laterna magica-t ismertetjük röviden. A talányos nevű és megjelenésű laterna magica valójában a diavetítő elődjének tekinthető. Az első prototípusát az 1430-as években állították elő, mai formáját pedig a 17. század közepén nyerte el.
Működésének alapelve egyszerű volt, miként a korabeli források írták – fény, tükör, egy pár lencse és üveg alkotta a varázslatot.
Korábban a mécses jelentette a fényforrást, ezt váltotta fel az olajlámpa, melynek égéstermékét a doboz tetején lévő, levehető kis kéményen vezették el. A fényt egy homorú tükör verte vissza, amit egy lencse összegyűjtött, a többi pedig falra vagy vászonra vetítette ki felnagyítva a vetített képet. A vetítés anyagát az üveglapra festett, később fényképezett képek adták.
Laterna magica és üveglemezek Fotó: Lukács Tihamér Forrás: Déri Múzeum
A vetítő ősét ismertsége és elterjedtsége ellenére csak 1870-ben szabadalmaztatták. A 19. században többnyire a mutatványosok eszköze volt „a bűvös lámpás”, akik speciális trükkökkel képesek voltak mozgóképek és hatalmas füsttel kísérve szellemek megjelenítésére is. Egy-egy produkciót akár színházi előadások formájában, zenekari kísérettel is láthatott a közönség, mely nagy népszerűségnek örvendett. A század végén továbbfejlesztették a laterna magica-t, melyet skioptikon néven oktatási célra kezdtek használni. Ekkor megnőtt a kereslet a táj-, néprajzi és természetrajzi, valamint természettani képek iránt. A 20. században, a két világháború közötti időszakban viszont egyre inkább gyerekjátékként ismerték a „bűvös lámpást”, miután megjelentek a bádoglemezekből készült olcsóbb változatok. Az üveglemezek témája és ábrázolása is a mesekönyvek világát idézte meg. Ennek köszönhetően a bádoglemezes laterna magica már egyre jobban hasonlított a kedvelt diavetítőkre, ahol már filmszalagon lehetett képeket, rövid történeteket nézni, olvasni.
A laterna magica üveglemezeinek hangulat- és témavilága köszön vissza a korabeli mesekönyvek lapjain. Ezek magyar nyelvűek, mindegyik budapesti kiadású; a többség hajtogatós formában, azaz leporellóként jelent meg. Kis rövid történetek, ismertető leírások találhatók bennük színes képekkel, amelyek bemutatják többek a között a cirkusz, az állatkert és a mindennapi környezet világát. Akad közöttük olyan, ami külföldi munka fordítása, magyarosítása. A gyereklexikonok elődjeinek tekinthető Mindent tudó képeskönyv pedig távoli földrészekre is elrepíthette kis olvasóját. Kicsivel nagyobbak számára készülhetett Gegus Ida Az én meséskönyvem c. gyermekkönyv. Ezek között több olyan történet, mondóka vagy versike megtalálható, amelyeket napjainkban is jól ismertek.
Részlet Gegus Ida Az én meséskönyvem c. könyvbőlVálogatás a mesekönyvekből Forrás: Déri Múzeum
Figyelemreméltóak azok a darabok, amelyek egy-egy mesterséget mutatnak be vagy egy-egy kellék, szerszám kicsinyített másai. Nagy valószínűséggel külföldről kerültek be Magyarországra, többnyire német gyártásúak. Gondosan megmunkált darabokról van szó, mechanikusak, azaz egy tekerőszerkezettel mozgásba lendíthetőek. Sajnos a játékvarrógépnél nem lehet felfedezni márka-/termékjelzést (csak számot), az bizonyos, hogy Németországban készült – talán a berlini Müller cégnél.
Feltételezhető, hogy az első kicsinyített mású játékok eleinte mintadarabként készülhettek az adott gyártó termékeinek szemléltetéseként, melyek idővel gyerekek játékszereivé váltak.
Ugyancsak kevés információ, adat áll rendelkezésünkre a suszter/cipészműhely kapcsán. Annyi bizonyos, hogy ezek a fémből készült, egyszerű kerékhajtással működő darabok több játékgyártó kínálatában megjelentek, s többféle variánsban váltak ismertté és elterjedtté. Ez jelenthetett méretbeli különbséget, olykor a háttérben történt a változás, esetleg más alak tűnt fel mesterként, vagy többen is dolgoztak a műhelyben.
Forrás: Déri Múzeum
Két neves német játékgyártó termékeit biztosan felfedezhetünk a játékok között. Az egyik a Märklin vállalat, amely napjainkban is ismert – elsősorban vasútmodelljeiről és játékairól. A 19. század közepén alapították Göttingenben, s az 1890-es évek óta foglalkozik modellvasutak gyártásával és forgalmazásával. Korábban játékkonyhák és -kocsik előállítása volt a profil. A 20. században a kínálatban az aktuális trendeknek megfelelően megjelentek a különböző építőjátékok: fém-, elektromosjátékok (1930-as évek) és legók (1970-es évek) egyaránt megvásárolhatók voltak. A Märklin Metallbaukasten, azaz a Märklin fémépítőszettek kiemelkedő darabnak számítottak, egyaránt lehettek alapkészletek vagy egy konkrét építmény darabjait kínáló összeállítások. A korszakban külön katalógus készült az elérhető játékokról. Egy másik cégtől vették meg a jogokat, az 1910-es évek végétől pedig új színvilággal pedig árusítani kezdték a játékot – amely egészen a 2000-es évek elejéig forgalomban volt a cég kínálatában.
Märklin szettek és katalógus Forrás: Déri Múzeum
A másik egy testvérpárhoz (Adolf és Ignaz Bing) köthető, az általuk alapított vállalat kezdetben Gebrüder Bing, az első világháború után Bing Werke néven működött, napjainkban Bing Power Systems GmbH-ként ismert. Az 1860-as években Nürnbergben létrejött cég kezdetben széles választékkal rendelkezett: háztartási eszközökön és kellékeken kezdve, játékokon keresztül különféle könnyűfémből (bádog, pléhlemezből) készült termékek várták a vásárlókat. A játékvonal kezdettől fogva meghatározó volt, eleinte babákat is készítettek, illetve babaházakhoz tartozó kiegészítőket. Az első világháború után a Märklin mellett a második számú modellvasút forgalmazók voltak, majd az autómodellek váltak az elsődleges profillá játékkínálat terén – napjainkban is erről ismert. A játékautók sikeréhez hozzájárulhatott az is, hogy a vállalat neves autógyártókkal kötött megállapodásokat. Ennek példája a Déri Múzeum gyűjteményében megtalálható autómodell (a márkajelzés alapján 1924 és 1933 alapján készülhetett), mégpedig egy felhúzható limuzin, amelynek sofőrje is van. A modell érdekessége, hogy a sofőr angolszász módon, bal oldalt található. Ami az autógyártókkal való kötődést jelzi, az a kocsi Continental feliratú kereke. A Continental-t az 1870-es években alapították gumigyártó cégként, jelenleg is a német autóipar egyik jelentős szereplője.
Bing Werke játékok Forrás: Déri Múzeum
Végezetül még két játékot mutatnánk be; ezek a századforduló, illetve a szocialista korszak hangulatát idézik meg. A 19. század utolsó harmadában indult hódító útjára az Anker (magyarul Horgony) féle kőépítő játék, amely Friedrich Adolf Richter nevéhez fűződik. Egy német pedagógus felvetése nyomán fejlesztette ki a homokból, krétaporból, színezőanyagból és lenolajból készült kockákat, melyek tartósabbnak bizonyultak a faépítőknél és szilárdabb építményeket eredményeztek. Ezeket többnyire több nyelvű díszes fadobozban árusították, rendszerint tartalmaztak építési mintákat, útmutatókat. A játék hamar népszerűvé vált nemcsak a gyermekek, hanem a felnőttek körében is, a polgári értelmiségi családok elengedhetetlen tartozékaivá váltak.
Néhány évvel ezelőtt került be felajánlás révén egy játékmackó. A mackó szalmával tömött plüss, végtagjai mozgathatók. A 20. század második felében voltak igazán elterjedtek ezek a típusok; sőt akadtak közöttük olyanok is, amelyek brummogó hangot adtak ki nyomásra. Számos gyereknek okoztak örömet, a múzeumi példány egykori tulajdonosa egy berettyóújfalui kórházi lábadozás során kapta keresztszüleitől, amely bizonyára jó hatással lehetett a kis beteg felépülésére.
Tolnai új világlexikona, Bp., Tolnai nyomdai műintézet és kiadóvállalat Rt., 10. kötet, 1928. 44–45.
Ezúton szeretnénk Olvasóinknak Kellemes Karácsonyi Ünnepeket és Boldog Új Évet kívánni!
Ezennel köszönjük az egész éves figyelmüket! Bízunk benne, hogy az adventi cikksorozatunkkal hozzájárulhattunk az ünnepi hangulathoz, s hogy előkerülnek a játékok az ünnepek során.
„Egy varjú ült az almafán. Nem Rá, a szürkevarjú, aki egész évben itt van, hanem Toró, a vetési varjú, aki csak téli vendég. Toró tiszta feketében járt, és ehhez mérten gyászos volt a hangja is, bár egyébként nem szomorú madár. Csapatosan jár, csapatosan él, és csapatosan fészkel. Ha jön a tavasz, elvonul a nagy vizek mellé, zsombékos árterületekre, magányos ligetekbe, hol évszázados jegenyék susognak, és ringatják a sok száz fészket, melyekben Toró neveli a fiatalokat. Ha aztán hószagot hoz a tél északról, és a mocsárvilág, nagy rétség, füves puszta bezárja az éléskamrát, Toró szétrepül az országban, károgva megkiáltja a telet, a kukoricaszár között böngész, vagy a kocsiutakon tart őrséget, mint önkéntes utcaseprő. […] Toró ismeri a felhőket is, a ködöt és a szelet is. Ismeri a levegő mozgását, és süthet a Nagy Fény, villoghat a Kis Fény a felhőtlen égen, ha a csapat károgva örvénylik, mintha forgószél hajtaná őket, menthetetlenül megjön a hó.”
(Fekete István: Kele)
Fekete Istvánnal ellentétben én semmit nem tudok a varjakról sem, hacsak nem tőle, a fent idézett Keléből akár, ahol további részleteket ismerhetünk meg a varjú-természetrajzból is. Ha ezt gyerekként olvasom, már akkor megtudhattam volna, amit legrövidebben a róla szóló novellában mondat ki az író a bölcs, öreg varjúval:
„nem a tél jelent minket, hanem mi jelentjük a telet”.
Gyerekkoromban azonban nem olvastam állatregényeket, így biztos voltam benne, hogy a telet a varjak hozzák, sőt nekem úgy tűnt akkor, már az őszt is. Azokon a régi nyarakon soha egy percet nem voltunk itthon, a lakótelepen, ahol felnőttem: az utolsó kicsengetéstől augusztus végéig egy távoli kisváros patakparti házában, a nagyszüleinknél töltöttük a végtelennek tűnő időt. Hazaérve, a nyári verőfényhez képest mindenképpen borulat várt otthon, s nemcsak az augusztus huszadika után rendszeresen megérkező eső, de az iskolába indulás közelítő árnyéka miatt is. Az, hogy szeptemberben süthet a nap, tulajdonképpen csak egyetemista koromban tűnt fel, addig a szorongás teljesen befeketítette számomra ezt a hónapot, akár a varjak az eget: szeptemberi hangulatomhoz tökéletesen illettek. A varjakhoz valahogy nem kapcsoltam a messzi vándorlást, mint a fecskékhez vagy a gólyákhoz, nem jutott eszembe, hogy éppúgy máshol töltenék a nyarat, mint én, hiszen csak akkor találkoztam velük, amikor hazajöttünk. Helyben viszont állandóan jöttek-mentek: naponta megérkeztek valahonnan abban az őszi, tél eleji, kavargó, leszálló, minden reggeli fehér ködben, amit magukkal hoztak, ami követte őket, és láthatóan tartottak valami felé, mintha dolguk lenne. Hogy honnan jönnek és hová mennek a varjak reggelenként kötelességtudóan, hatalmas, hangosan károgó, fekete csapatokban a ház fölött átrepülve a Csapókert felé, az esti sötétedéskor pedig visszafelé, évekig foglalkoztatott, de eszembe sem jutott, hogy ennek valami általános érvényű, madártudományi magyarázata lehetne. Azt elrendeztem magamban, hogy a továbbrepülő csapat bizonyára dolgozni igyekszik, hiszen mi mást csinálhattak volna munkaidőben azon a gyárkéményerdővel benőtt vidéken, ahonnan reggelenként a károgással vetélkedő hangerejű kürtölés hívta és sürgette őket. A többiek viselkedésére azonban nem volt magyarázat. A varjak egy része ugyanis, mintha direkt ezért repült volna idáig, leszállt az ablakunk alatt futó sínek melletti villanypóznákra és drótokra, ráérősen, várakozva. És amikor a hosszú tehervonat lassan zakatolva megérkezett, a varjak átszálltak a tetejére és azon utaztak tovább! Meddig tartott az út, mi volt az oka és célja, s vajon mikor jöttek rá erre a kényelmes módszerre? – Iskolába mennek ők is, induljunk már – próbált anyám véget vetni a bámészkodásnak a hatodik emeleti ablakban, s nekem napközben nemigen jutottak többet eszembe a varjak, pedig este biztos ők is visszajöttek abból a távoli iskolából, mert a következő reggel megint menniük kellett, nekik is. Olvastam azóta, milyen okos madár a varjú, eszközhasználó, feladatmegoldó, alkalmazkodó, Fekete is azt írja, hogy a varjak népe
„már régen az ember előtt kitalálta a drótnélküli telegrafálást, vagy talán el se veszítette soha, mert mindig tudja, mi van a szomszéd határban, és minden élet megmozdulása világos, írott üzenet, amelyhez alkalmazkodni kell, kikerülni vagy kihasználni”.
Mióta felnőttem, nem jártam arra, nem tudom, azóta is így utaznak-e a varjak, vagy már gyorsabb járművekre váltottak – de a telet az idén is elhozták. Hogy a tél nem akar maradni, nem az ő hibájuk.
A Déri Múzeum jelenlegi kiállításain három varjúval is találkozhatunk: mindhárom a Természetrajzi gyűjteményből származik, de csak az egyik szerepel közülük saját gyűjteményi egységében. Ez az egy azonban nagyon különösen fest: papírtölcsér van a fején. Nem szilveszteri csákóként, félrecsapva a feje búbján, hanem a csőrét-szemét eltakarva, mintha a tölcsér rászorult volna. A kiállított „vakvarjú” éppen ezt az esetet demonstrálja: a varjúfogás valaha ezen a vidéken alkalmazott egyik módját, amelyet Ecsedi István leírásából ismerhetünk. Az okos és társaival szolidáris varjút nehéz elfogni, mert a túl nyilvánvaló csapdára figyelmeztetik egymást, ezért találták ki a vetési varjú húsából télvíz idején ízletes levest főző szegény emberek az úgynevezett kucsmázást. Keményebb papirosból vagy ócska lepedővégből tölcsért ragasztanak, száját megkenik léppel, belé magokat szórnak, majd a havas mezőn ürgelyukba rejtik, köré is magokat hintenek csalinak. A jól leplezett tőrrel szemben gyanútlan varjú szedegetés közben lenyúl csőrével a lyukba, a tölcsér a fejére ragad, s amíg bizonytalankodik, könnyen megfogható.
A másik két varjú a református-katolikus együttélést szimbolizálja a várostörténeti kiállítási egységben. A népi etimológia ugyanis a két felekezethez köti a madár két különböző megjelenésű fajtáját, de nem tollazatuk színe, hanem természetük alapján. Kálomista lett a nép ajkán a szürkemellényes dolmányos varjú, amiért állítólag levesnek sem alkalmas a húsa, mert dögöt eszik, férget, húst, tehát nem böjtölő református – míg a fekete tollú, növényevő, maggal élő vetési varjú lett a pápista, hiszen az megtartóztatja magát a hústól, mint a katolikusok nagyböjtben.
Amiért pedig az összes varjú eszembe jutott, az az, hogy újabban érkezett néhány társuk is a múzeumi gyűjteménybe – az e feletti öröm indított erre az év végi, adventi összegzésre. A Fotótár ebben az évben több jelentős, nagy tételszámú anyaggal gyarapodott, hagyatékok és adományok útján, amelyek közül kiemelkedik Vencsellei István fényképész hatalmas életműve, több régi családi album debreceni fényképészműtermek gazdag anyagával, a Fidrus család üveglemezei, és ami miatt most írok: Löki Viktor utcaképgyűjteménye, vagyis aStreets of Debrecen nevű fotósorozat eddigi teljes anyaga, 1984 georeferált fénykép, és a hozzá tartozó kezelési adatbázis, amelyet szeptemberben adott át múzeumunknak a fényképész. Az ő anyaga nemcsak abban tér el a többitől, és minden mástól, hogy folyamatosan készülő, élő, kortárs képsorozat, de abban is, hogy immár nincsen fizikailag megfogható teste, anyaga a képeknek: csak a szerveren léteznek. Az adattári fotók persze húsz éve így készülnek a múzeumban is, de az Eredeti fényképek gyűjteményének eddigi digitális állománya papír-, film- vagy üveghordozóról készült másolat: a leltározás alapja nem a fájl, hanem a tárgy, amelynek nemcsak pixelei, hanem fizikai tulajdonságai is vannak. A műtárgyak állagvédelme és őrzése azonban a külön feladat mellett biztonságérzetet is ad, hogy a digitális állomány bármikor pótolható. Ez az első alkalom, hogy a műtárgyként besorolandó fényképek eleve digitális formában keletkeztek, így csak a fájlt tudjuk nyilvántartásba venni s a szerver állagát védeni. Az efölötti riadalmat kissé enyhíti Viktor végtelenül precíz adatbázisa, ami szinte beleltározza önmagát, s ezért legalább annyira hálásak vagyunk, mint a Debrecen sehonnan máshonnan meg nem ismerhető arcát őrző fényképekért és a bizalomért.
A város minden utcáját szisztematikusan megörökítő képsorozat nem a dokumentációs adatfelvétel teljességével készül, hanem az emberi élet kreatív környezeti lenyomatait rögzíti, azokat a módokat és jeleket, ahogy a lakosság és a hatóság közös erővel használatba veszi, megjelöli, a maga képére és kényelmére formálja a közvetlen környezetét, büszkén birtokolja, kibéleli, magához hajlítja a tulajdonát, felosztja és elkeríti a tereket, uralja, hasznosítja, élni hagyja vagy kirekeszti a természetet. Viktor e rengeteg, változatos tematikájú, gondosan tervezett vagy hirtelen felindulásból elkövetett életlenyomata között szerkesztői felszólításra valami téli hangulat után böngészve találtam rá az indiszponált varjú nyomaira: egy más élet jelére. Azt, hogy ezek tényleg egy varjú nyomai, készséggel elhiszem Viktornak, nem tudom, az is látszik-e, kálomista volt-e vagy pápista az istenadta. Remélem, nem egy kucsmával a fején téblábolt a hóban, szimplán tanácstalan volt, talán régen járt erre. Találtam az állományban néhány másik varjas képet is, díjnyertes, naplementés, túl szép felvételeket csapatosan szálló madarakkal, de
én sokkal inkább barátomnak érzem őt, aki nem tudja, hogy kell a többiekkel együtt repülni, aki elgondolkozik a következő lépésen s erről kusza nyomokat hagy, de aztán megtalálja a megoldást, és felszáll egyedül. A többiek csak intézzék a telet, neki más dolga van. Tanulnia kell.
Indiszponált varjúnyom. Löki Viktor felvétele, Józsa, Perczel Mór utca, 2022. január 30.
„A falu felett egyszer csak megjelent egy csapat varjú. Lekárogtak a többieknek, mire felrepült minden varjú, és örvényleni kezdtek, mintha forgószél hajtotta volna őket. Kaar… kaar… káár… káár… elindult már, elindult már… kár… kár. A dombtetőket már alig lehetett látni, ködben fürdött a kert, párásak lettek az ablakok, a szél fütyülni kezdett, és szembefordult, mint a lázadó rabszolga. Nem hordom tovább! – sikoltotta, és közibe vágott kegyetlenül a nagy hasú felhőknek, aztán szaggatta, tépte, hajszolta őket, amíg csak lihegve ki nem fáradt. De akkor már csendesen, halkan és fehéren hullott a hó.”
Boldog, békés karácsonyt mindenkinek!
Irodalomjegyzék:
Ecsedi István: Népies vadfogás és vadászat a debreceni határban és a Tiszántúlon. Városi nyomda, Debrecen, 1933
Fekete István: A varjú. In: Fészekrakás. Lazi, Szeged, 2007. 76–81.
