Kép: Gondy és Egey (Déri Múzeum Fotótára, Gy. sz. 2024; PIM F.1706) Digitális utómunka: Lukács Tihamér
„A regényes látványok, a zajos jelenetek nincsenek ott mindig. A városi tanács intézkedései folytán lettek a Hortobágy mellé, túl a vizen, felterelve a szabad ménesek, festőnek, írónak, fényképésznek tanulmányozás végett.” Jókai Mór: A Hortobágy
Valószínűleg mindenki látta már valahol azt a fényképet, amely Jókai Mórt a hortobágyi pásztorok között ábrázolja: az egyetlen ismert eredeti példányt őrző Petőfi Irodalmi Múzeum számos kiadványában, szóróanyagán, online közlésében (és ezáltal szerte az interneten) megtekinthető, még poháralátétre is rákerült. A jelenetnek két (vagy talán több) fázisát rögzítette a fényképész, a másik felvétel azonban csak publikációból ismerhető. Az alábbiakban a képek keletkezéstörténetének és sorsának rekonstruálásával megpróbálok közelebb kerülni ehhez a „regényes látványhoz”.
Jókai a hortobágyi csárda előtt, 1889. május 20-án, I. Reprodukció a PIM-ben őrzött eredeti fényképrőlJókai a hortobágyi csárda előtt, 1889. május 20-án, II. Reprodukció az Uj Idők 1915 karácsonyi számából
Jókai hortobágyi utazásának történetét több közvetlen forrásból is ismerhetjük, hiszen a résztvevők közül megírta azt azonnali helyszíni tudósításként és tárcaként Karczag Vilmos újságíró (s az ő fordulatai köszönnek vissza minden lapban), megírta évtizedekkel később Jókai Róza, s megírta maga Jókai Mór, akinek az út során szerzett tapasztalatairól és élményeiről értesülhetünk friss útibeszámolójából is, de még hívebben közvetítik azokat a Sárga rózsa lapjai. Dely Mátyás állatorvos pusztai rózsájának anekdotáját sok évvel Jókai Róza előtt, Móricz Pál publikálta először, aki azt Debrecenben szintén elsődleges forrásból hallhatta. Miután azonban ugyanazon események különböző interpretációja esetén a hangsúlyok óhatatlanul máshová kerülnek, szükségesnek látszik a szövegek összeolvasása, hogy az így nyert adatmátrixból, az okok és következmények egymásutániságából megszerkeszthető legyen a történések legvalószínűbb menete.
A látogatás eredendő célja a Jókai főszerkesztésében megjelenő nagy összefoglaló munka, Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben soron következő, az Alföldet bemutató kötetéhez szükséges adatgyűjtés volt, mert Debrecen és a Hortobágy leírását Jókai kikötötte magának. Bár a könyvsorozat ötletgazdája és fővédnöke, Jókai személyes jóbarátja, Rudolf trónörökös 1889 januárjában bekövetkezett tragikus halála után az összetört írót a feladat „már csak kevéssé érdekli”, mint Mikszáth írja, a szívének oly kedves Debrecen és az igazán sosem látott Hortobágy még megér számára egy kirándulást. (A szabadságharc bukása utáni menekülés óta, amely a még lápos-mocsaras pusztán át vezetett, csak egy röpke bohémkirándulás, ebéd és csikósbemutató erejéig járt úgy tíz éve a Hortobágyon, e két kaland azonban elég volt, hogy visszavágyjon.) Erre biztatja fogadott lánya is, aki alig egy éve Feszty Árpád festőművész feleségeként, a közös háztartásban Jókai jókedvéért is felelősnek érzi magát. Az író tehát értesíti Simonffy polgármestert, hogy Jókai Róza, Feszty és barátja, Mednyánszky László társaságában (akik a többi kötet rajzolóiként is közreműködtek), május 19-én, vasárnap Debrecenbe jön, hogy kötelességét teljesítse:
„ismertetni, leírni és lerajzolni hazánk legnevezetesebb és legkedvesebb városát, megörökíteni annak régi és mostani jó hírnevét. Ezért mentől kevesebb vendégszeretetet és mentől több útbaigazítást kér.”
A város hallotta is, nem is Jókai kérését, mert pontól pontra megtervezett programját külön bizottság állította össze, az állomáson küldöttség fogadta és a városi ötösfogat, amely a Bikába szállította, este százfős, tósztokkal terhelt, éjfélig tartó társasvacsora várta a Dobos pavilonban, s utána még szerenádot is kapott. A nap hosszú volt, mert már rögtön megérkezésük után kiválasztották a városban a lerajzolandó helyeket, majd Jókai a kollégiumba, a városházára és ismerősei látogatására indult, a festők pedig vázlatkönyveikkel vették nyakukba a várost. A kiszemelt pontok között volt „a főtér a nagy templommal, a Csokonay-park a szoborral, a főiskola környéke, a színház, az uj templom, a főiskolai könyvtárból Hatvaninak a hires régi tanárnak arczképe stb. A legmagyarosabb debreczeni alakok közül le fogják rajzolni L. Nagy Bálintot és Kuczik Gábort” (mindketten hegyesbajszú, sertéshizlaló nagygazdák). E témák – a színház és a Cegléd utcai templom kivételével – be is kerültek az OMM illusztrációi közé, ám csak a két cívis és egy hortobágyi pásztor Feszty rajzolta portréjáról s a Mednyánszky által megörökített főtérről állítható, hogy ezen az úton készült. A többi kép Mészöly Géza és Dörre Tivadar korábbi munkái alapján (debreceni rokonságukhoz mindketten gyakran látogattak ide), a hortobágyi fametszetek többsége pedig a pusztaspecialista Pataky László festményeiről készült. A délibáb és a forgószél képét nem itt, hanem az Alföld általános bemutatásánál találjuk, de ismét mások rajzaként.
Hétfőn, 20-án reggel hét órakor indult a Bika elől az ötösfogat a Hortobágyra. (A tudósításokban szereplő, az utánközlésekből eredően egymásnak ellentmondó időhatározók miatti zavart a hortobágyi csárda vendégkönyve tisztázza, amelybe Jókai maga írta be a dátumot.) A vendégeket Karczag Vilmos újságíró mellett Nánássy Ferenc, a gazdasági egylet elnöke kísérte a háromórás úton, hogy a Jókai által kért szakirányú ismereteket és adatokat már menet közben átadhassa a szorgosan jegyzetelő írónak. Útközben megálltak előbb a látóképi, majd a kadarcsi csárdánál, a juhtartó gazdaságban megnézték a birkanyírást, s céljukhoz,a hortobágyi csárdához közelítve a forró levegő előidézte számukra a délibáb hullámzó tengerét is, aminek prezentálása, a város e sajátos teátrumának bemutatása szintén a program része volt. A debreceniek igyekeztek mindent a legjobb színben feltüntetni, az eredményekkel büszkélkedni: mint Fesztyné írja, leginkább „kisöpörtetni, kifésülni, kivasaltatni szerették volna az egész pusztát”, miközben ők éppen annak „őseredetiségére” voltak kíváncsiak.
A Sárga rózsa szereplője, a lelkes és kétségbeesett festő már az újságírói beszámolóban feltűnik: „A ciceronek mindent gazdasági szempontból mutogattak meg, a vendégek meg mindent művészi szempontból néztek meg. Megmutatták a legszebb, legrendezettebb karámot. Nem ér semmit, az nem lett megörökítve. Nagyon takaros. Arrább el akartak egy mellett haladni, mert az szégyenteljesen düledező állapotban volt. De Mednyánszky elragadtatással kiáltott fel: »Ez az; ez az igazi, ez kell nekünk!« És lekapta.” A hortobágyi csárdát a Sárga rózsában leíró mondatok a Jókaival utazó festőknek a túl városiasnak vélt kadarcsi csárda láttán érzett csalódottságát is megőrizték: egyetlen benyomás sem maradt feldolgozatlan. „A hortobágyi csárda, azért, hogy csárdának hívják, nem valami bagolyrúgta nádfedelű ház, amilyennek a piktor képzelte: hanem egy tisztességes téglaépítmény, zsindelyfödéllel, kényelmes vendégszobákkal, úri konyhával és pincével ellátva; beillenék akármely város közepébe” – kezdődik a hortobágyi kirándulás élményeiből szőtt harmadik fejezet.
Az első napot a kirándulók itt, a csárda körül töltötték: az intéző ide tereltette fel a ménest és ide hívta össze a pásztorokat, hogy a pányvavetés bemutatásával s a maguk személyével és tapasztalatával festői látványt s etnográfiai adatokat szolgáltassanak. „A fiatalabbat, a Peczét” Jókai ismerősként üdvözli, mert „egyszer már látta” a produkcióját a cifra ménessel (bár itt is érzékelhető némi zavar, hiszen az ifjabb Pecze István valójában gulyás volt). A vendégek kényelmének biztosítására és tájékoztatásukra itt sorakozott fel a puszta intelligenciája is: a mátai biztos, a két állatorvos, a mezőrendőrkapitány, a jószágigazgató gazdasági tanácsnok – s már ott voltak Debrecenből a fényképészek is.
„A művész vendégek rögtön a megérkezés után munkához láttak, s Gondy-Egeyvel, kik mindketten kint voltak, pillanat fénykép felvételeket eszközöltek. A nagyhídhoz közel terelték a ménest, s pányvákkal csikót fogattak. A felvétel azon pillanatot tünteti fel, mikor a csikós a pányvát löki, de a festők számos rajzot készítettek maguk is, különösen nagy szeretettel rajzolták azt a képet a mikor a megfogott csikót a legények magukhoz húzzák, hogy a pányvát a ló nyakából kikössék. Lassanként kezdődött az ösmerkedés a csikósokkal, kiket ebéd utánra a csárdához rendeltek. Gondy és Egey lefényképezték még a birkaúsztatást, a gulyát, a ménest, több csoport-képet, a csikósokat lóháton.”
Hiába azonban minden bemutató, rajz és fénykép: „a trónörökös könyvében” a pányvavetés képe sem szerepel, sem Fesztyék, sem más keze nyomán, a fényképek pedig még róluk készült rajz formájában sem kerültek eddig elő. Az egyetlen eredeti, ez alkalommal felvett, ismerten fennmaradt fénykép a birkaúsztatást ábrázolja, ez Gondy és Egey kartonján két változatban is megtalálható a múzeum Fotótárában, s publikációban is megjelent a következő év tavaszán.
Birkanyáj a Hortobágy partján, háttérben a birkaúsztató. Gondy és Egey felvétele, 1889
Szabolcska Mihály (ekkor segédlelkész s a Debreczen-Nagyváradi Értesítő főmunkatársa), A délibábok városáról a Magyar Salon számára írt cikke illusztrációjaként közli Gondy és Egey illetve Egey (István) hortobágyi, s akár a fenti felsorolásnak is megfeleltethető képeit: gulyát, ménest, birkanyájat, úsztatást, csárdát. Egey birkanyáj-képei – vagy inkább birkaportréi – korábbiak, s már 1887-ben elküldte azokat Jókainak is, az OMM-ba szánt illusztrációként (az egyik meg is jelent az első kötetben), de a gulya és ménes képe akár ekkor is készülhetett. A cikkben megjelent képek jellemzően távoli tájképek vagy a műteremben megszokott módon beállított figurák képei: egyik fényképésztől sem ismerünk a Hortobágyról vagy annak lakóiról másmilyen felvételt. Bár a portrékhoz képest Gondy és Egey város- és tájképei eleve elenyésző számúak, a Hortobágy mint téma Gondy Károlyt nem is nagyon ihlette meg; az első szép tájakat Egey István rögzítette, már önállósodása után. Gondy szórványos hortobágyi fényképein az események szereplői is mintegy a távoli táj elemei, kamerája mindig befogja a teljes horizontot, nem fókuszál részletekre, nem emel ki, nem egyénít, figurái csak apró staffázsok. A puszta tágassága így érvényesül ugyan, azt mégis erősen kétségessé teszi e látásmód, mennyire sikerülhetett a festők számára mozgalmas jeleneteket rögzíteni. Felmerül ugyanakkor az a kérdés is, hogy kire vonatkozik a fenti újságcikk „Gondy-Egeyvel, kik mindketten kint voltak” kitétele. Egey István ekkor már régen önálló műtermet vezet, Gondyval pedig az öccse dolgozik: lehet, hogy nem Gondy Károly és Egey Imre voltak kint mindketten, mint cég, hanem Gondy is és Egey István is; esetleg csak Gondy, valaki mással. Akárhogy is, a többesszám fontosnak tűnik, amint az mindjárt kiderül.
Illusztrációk a Magyar Salon A délibábok városáról szóló cikkéhez 1890. március
Amikor a nap delelőre ért az égen, Jókai gyomra is megkordult, s ez e szavakra indította az írót: „Elég volt a délibábból, lássuk már most a déli levest!” A csárdában felszolgált menü pompás volt: csiga- és májgaluska leves, marhahús pöszméte mártással, töltött káposzta sertéskarajjal, malacpecsenye, rétes, feketekávé. A nagy ivószobában a behívott csikósokat is megvendégeltette a jószágigazgató, de a nap hősét, a délceg pányvavetőt, akinek mindazonáltal nem tudjuk meg a keresztnevét, csak Pákozdi marad, semmi rábeszéléssel nem lehetett rávenni, hogy leüljön közéjük.
„Tanácsbeli urak, vendégek, festők, magam is eleget invitáljuk – meséli Jókai –, de csak nem jön: nem kell neki sem étel, sem ital, s az okát sem mondja meg: miért nem? – Hát csak nem! Végre aztán kivallja, hogy van a csárdásnak egy szép leánya, akit ő nem akar többé látni. Két éve már hogy felfogadta, s állja ma is a fogadását. – A régi pusztai regény. – Szép volna leírva, de az egész történet a csikós titka, s mikor azt nekünk elbeszélte, a becsületünkre bízta, hogy nem adjuk tovább. Mit lehetett tenni. Ha a csikós nem akart az ivóasztalhoz bejönni, ki kellett vinni az ivóasztalt a szabadba; ott azután hozzáült a csikós, s az ő kedvéért a többi pásztorok is odatelepedtek.”
Hogy aztán Jókai megtartotta-e a szavát, és Decsi Sándor históriájában éppen csak a szép történet magját őrizte meg – kikerekítve azt a Dely Mátyástól ekkor hallott pusztai párbaj és a sziken termett rózsa anekdotájával – vagy ennél többet is, azt sosem fogjuk megtudni. Cserébe viszont megtudtuk azt, miként került a nagy asztal az udvarra. (Fesztyné harminc évvel később megírt emlékei szerint ezzel szemben, míg nekik bent a hűs szobában, a pásztoroknak eleve „kint, a hosszú deszka asztalnál” terítettek, s ők alig várták az ebéd végét, hadd mehessenek „a hosszú asztalhoz az udvarra, azok közé, kikért Jókai idejött”.) A délután folyamán, egész gyertyagyújtásig (a művészek korán feküdtek, hogy “hajnalpercenéskor” megláthassák a napfelkeltét), itt az asztal körül folyt a mulatság: a vendégek kedvéért vasárnapot csináltak a pusztán, szabadsága volt minden pásztorembernek, hát a csárda előtt iddogáltak, táncoltak, énekeltek, Rimóczi Lajos, a „parasztcigány” nyikorgó hegedűje mellett, aki „majd hanyatt esett, mikor Jókai egy ötforintost nyomott a markába, miután elébb végigkérdezte egész élete történetét” (amelyet azonban csak Szép Ernő írt meg negyven évvel később, amikor az öreg még mindig felemlegette Jókai bőkezűségét). Már közelítünk a fényképhez, amikor Jókai így folytatja a mesét.
„Ez alatt odavetődött egy juhászgazda is. Ősz haja volt már s az göndör fürtökben borult a vállaira, de fiatal arca s pompás, villogó ép fogsorai, mikor megszólalt. – Ha megengednétek, édes fiaim, hogy egy szegény juhász is közétek ülhessen – mondá nagy szerényen. – Üljön közénk, apámuram – mondának a fiatalok, helyet szorítva a számára a közös padon s megadták neki a becsületet, azért, mert öreg ember, dacára annak, hogy juhász. … Amint a boros palackot a juhász elé tették, ez rögtön rákezdte a dúdolást s aztán folyt belőle a dal végeszakadatlan. Festőművészeink a borozó társaságot siettek rajzolni, én pedig a juhász mellé telepedtem, poesist tanulni.” S aztán „magam is, meg művésztársaim is, mind együtt üldögéltünk a pásztor gazdákkal a borozó asztal mellett.”
A jelenetet végignéző újságíró szerint ezt a különös helyzetet vette észre a fényképész.
„Gondy fényképésznek sem kellett több, előkapta a pillanatfénykép apparátust s egy másodperc alatt már meg volt örökítve a kedves jelenet, mikor Jókai, a nemzet nagy költője együtt iszik a hortobágyi csikósokkal, bojtárokkal. (A kép, ha jól tudom, a »Vasárnapi Ujság«-nak van szánva.) Jókai végtelen jó kedvvel mulatott velük, még danolt is. Egyik nótájukat [a „szölke szamár” hosszadalmasan lamentáló, a Sárga rózsába is bekerült nótáját] feljegyezte, megtanulta s együtt énekelt velük”
– olvassuk Karczag Vilmos tudósításában; más lapokban pedig azt, hogy legérdekesebbnek az a felvétel ígérkezik, amely „lopva készült” e jelenetről, amikor koccintgatás közben „a koszorús író nem vette észre, hogy micsoda cselt forraltak ellene”.
De mit látunk ezen a fényképen?
Jókai a fényképésszel szemben ül a padon, könyökölve, illetve karba font kézzel igyekszik hanyagnak látszani, de nagyon is „pozíroz” a gépnek, az asztalnál ülők pedig nem nagyon látszanak törődni vele. Rimóczi ugyan éppen húzza Fülöp János, az öles termetű gulyásszámadó fülébe (aki korábban vagy később, „rövid talpraesett mondásokban” felköszöntötte Jókait a többiek nevében is), a kép jobb szélén pedig feltűnik Feszty Árpád, bár éppen nem rajzol. Semmiképpen nem egy önfeledt mulatság képe van tehát előttünk: olybá tűnik inkább, mintha annak éppen vége lenne, s az író távozni akarna. Miután azonban a fentebb leírt jelenet képe nem jelent meg sem a Vasárnapi Ujságban, sem máshol, lehetséges, hogy az a felvétel nem sikerült, a lemez eltört vagy éppen a postán veszett el, így a történethez tartozó kép nem is létezik. Lehetséges ugyanakkor az is, hogy az újságíró csak elképzelte, mi lehet a képen, hiszen nem ő nézett a keresőbe. Az viszont nem csak lehetséges, hanem biztos, hogynem egyetlen kép készült, hanem sorozat, amelynek lehetett egy a történetnek megfelelő darabja is. Némely tudósításban az is szerepel, hogy Fülöp János felköszöntőjéről is készült kép lopva, amely esetben ugyan a titkosságra semmi szükség nem lett volna, így ez az eredeti hír félreértését is jelentheti, de egy ilyen kép a sorozatba is beleillenék.
Megtévesztő lehet a pillanatfénykép kifejezés, amely valamiféle riporteri gyorsaságot idéz, ám ez ekkor még nem a kattintások gyors egymásutániságának lehetőségre utal. A képkészítés még mindig rögzített állványos, fakazettás, lemezes géppel történik, csak ehhez már nem helyi érzékenyítésű, kollódiumos nedves lemezeket, hanem brómezüstös, előre elkészíthető vagy már készen megvásárolható, “száraz” lemezeket használnak: vagyis laborálni már nem a helyszínen kell. Az új találmányt a debreceni műtermekben 1882 óta használták, s ez az előző gyakorlathoz képest kétségtelenül felgyorsította a folyamatot, de a képrögzítés még mindig nehézkesebb annál, hogy a gyorsan változó látványt, a tömegmozgást, a hirtelen mozdulatokat követhetné; az egymásutáni jeleneteknek is viszonylag statikusaknak kell lenniük.
A statikus sorozat képzetét támogatja az az újabban, egy aukcióról a Fotótárba került eredeti pozitív is, amely láthatóan ugyanakkor, ugyanott, szinte ugyanarról a helyről készült, mint a másik két kép, bár Jókai már vagy még nem ül a pásztorok között.
Pásztorok mulatnak a hortobágyi csárda mellett, 1889. május 20-án. Szemben Fülöp János tinógulyás
A műteremjelzés nélküli kartonon fennmaradt felvételen jóval több pásztort látunk az asztal körül, mint a Jókais képeken. Fülöp János ugyanúgy ott ül a helyén hosszú pipájával, előtte a korsóban a sör is ugyanannyi, miként a sörösüvegek száma is, a másik képen csak két teli borosflaskával van több. (Fesztyné említi, hogy Jókait bántotta a pásztorok söröző kedve, amit ő nem tartott magyar italnak, de úgy lehettek vele, hogy „melegben a ser jobban megemberel, mint a bor” – mint azt Fülöp számadó mondta egy ízben, amikor elszámolt a „József főherceg érdekében”, vagyis a fogadására szánt tésztáskása főzése közben elfogyasztott tekintélyes mennyiségű sörrel.) Fülöp mellett itt eggyel több kollégája ül, Rimóczi az asztal másik oldalára került, s az ott a túlvégen álló alak itt az asztalfőn ül. Jókai helyén itt egy söröző csikóslegény játszik a kutyával, de mellette, nekünk háttal, ott van ugyanaz a hosszú hajú, szűrös-kalapos pásztor, aki a másik képen is, akit Feszty is lerajzolt, s aki talán Jókai éneklő-mesemondó juhászával azonos.
Borozó juhász Feszty Árpád rajzán az OMM-ban és a megfordított fényképrészleten
De mégis, ki volt a fényképész?
Egy kép meghatározásának fontos eleme a fényképész kilétének megállapítása, s ez ebben az esetben talán kevésbé egyértelmű, mint azt a dokumentumok elsődlegesen mutatják. A tudósítás fentebb olvasható szövege Gondyt és Egeyt nevezi meg, mint a terepen fényképezőket, s a “pillanatfénykép” elkészítését is Gondy fényképésznek tulajdonítja, akit a debreceni újságíró személyesen ismerhetett. A Petőfi Társaság gyűjteményéből a Petőfi Irodalmi Múzeumba került eredeti fénykép valóban a Gondy és Egey cég kartonján maradt fenn, de mintegy tizenöt évvel később használt, boudoir méretű, szecessziós kartonon, vagyis későbbi nagyítás. A verzón olvasható, vélhetően tulajdonosi rájegyzés 1904-es dátumából következően akkoriban készülhetett az eredeti negatívról. Miután addig az időpontig, úgy tűnik, a kép(sorozat) egyetlen változatát sem publikálták, könnyen lehet, hogy a fényképésznél csak a két hasonló negatív maradt fenn. Még ekkor is különös azonban, hogy miért nem tette a képeket frissen hozzáférhetővé a bulvárra már akkor is fogékony közönség számára: pláne, ha (a szöveg szerint) még tervezte is.
A jelenlegi adatok alapján úgy tűnik, hogy a kép először 1903-ban jelent meg az Uj Idők című folyóiratban, minden szenzáció és minden értelmező kontextus nélkül, nem is túl látványos méretben, ám nem Gondy és Egey, hanem Kiss Ferenc neve alatt! A kép ugyanaz, de mégsem: másolója kiretusálta az elő- és háttérből a kompozíciót valóban zavaró fákat és a hátsó bemozdult alakot, gondosan visszarajzolva az ablakkeret sarkát, s pozitív retussal az élfényeket is megerősítette, amely azt valószínűsíti, hogy eleve egy pozitívot másolt tovább, és azt küldte be a saját munkájaként: az eredeti kartonon látható dátum talán ezzel is összefügg. Miután azonban a retusálás/átfestés önmagában nem jogosít fel egy mű szerzői tulajdonának bitorlására: nem lehetséges-e, hogy az eredeti fényképet is ő készítette s nem Gondy Károly?
“Kiss Ferenc fényképe”. A kép retusált változata az Uj Időkben, 1903. március 1.
A debreceni születésű, egy napszámos ötödik gyermekeként a Késes utcában felnőtt Kiss Ferenc (1857–1936 k.) előbb volt „előnyösen ismert festő”, aki szalonok számára festett apró tájképeket, mint hogy fényképezőgépet vett volna a kezébe; 1888-ra datált első ismert városfényképe mindazonáltal már alapos gyakorlatra vall. Amikor Gondy Károly 1890 áprilisában fiókműtermet nyit a Kádas (Arany János) utcában, annak vezetését Kiss Ferencre bízza, ami korábbi ismeretséget és a képességeibe vetett bizalmat feltételez, sőt esetleg azt is, hogy tanítványi viszony lehetett köztük, bár Kiss hivatalosan csak ekkor lépett a céggel szövetségbe. Noha a fiók csak pár hónapig üzemelt, Kiss még 1893-ban is Gondyék alkalmazásában állt, ezt követően azonban már rendszerint amatőr fényképész vagy festő és fényképész a titulusa. Kiss 1892 nyarán saját neve alatt állíthatta ki hortobágyi fényképfelvételeit a Gondy és Egey műterem kirakatában; a millenniumi kiállításra nagy hortobágyi zsánerképsorozatot készített, amelyért oklevelet is nyert, a századfordulón pedig népszerű képeslapsorozatot adott ki a témában. Szintén a millenniumra jelent meg a Hortobágyi emlék című kis leporelló, amely fényképei nyomán készült rajzokat tartalmaz. A már említett hortobágyi vendégkönyvben 1891-ben és 99-ben magát törzsvendégként jegyzi be, egy évtizedekkel későbbi látogatásakor pedig mint a hely régi lakója ismeri fel egykori “feledhetlen szép otthonát”.
Ezek az adatok a Hortobágy iránti vonzalmat s a Gondyval való későbbi kapcsolatot igazolják ugyan, kérdés, hogy elég erősek-e visszamenőleg is igazolni, kellőleg alátámasztani egy korábbi kapcsolat lehetséges voltát – azt tehát, hogy lehetett-e Kiss a hortobágyi kiránduláskor Gondy társa vagy segédje, s készíthette-e ily módon a fényképeket ő maga? 1903-ban Gondy Károly még ereje teljében van: természetét ismerve, lehetetlen, hogy ne szólamlott volna fel, ha tudomására jut egy esetleges plágium. A Jókai-fénykép karba tett kezű változatát már Gondy hagyatékából közli 1916-ban Móricz Pál (majd 1925. június 11-én a Magyarság lapjain ismét, s ugyanez a változat jelenik meg a Pesti Hírlap 1925. évi naptárában is – amiből valószínűsíthető, hogy a kép az ő tulajdonában volt). A Jókai nélküli, most előkerült fénykép pedig jelöletlen kartonon van ugyan, de egy felismerhetően Kiss Ferenc által készített, egységesen installált képcsoport részét képezi. Kiss hortobágyi fényképeinek általános jellemzője ugyanis a színpadias jelenetszerűség, amelyeken a valóságos élethelyzeteket is mintegy eljátszatja a puszta lakóival, ezért azok nem csak a kép rögzítése miatt merevedtek meg, hanem eleve mindenki egy helyben állt vagy ült, mozdulatával megállt a levegőben, amíg a kép elkészült. Képeinek szereplői önmaguk modelljei, akik minden esetben tisztában vannak a fényképezési helyzettel, s azt “büszke önérzettel” vagy “naiv, ártatlan affectálással” tűrik, mint azt már Karczag is megfigyelte; tulajdonképpen úgy, mint e fényképen Jókai is. Kiss képei minden véletlenszerűséget kizáró, statikus, irodalmi illusztrációk, s ebben az értelemben a szóban forgó felvétel is készülhetett annak a tételnek az ábrázolásaként, hogy “a nagy író mulat” – még ha éppen ezt megmutatni kevéssé sikerült is. Akár tervezetten, akár alkalmilag készült a kép, s akármelyik fényképész vette is fel, annak sokirányú sikerületlensége magyarázat lehet rá, hogy az miért csak Jókai és Gondy halála után, “ereklyeképként” került elő. Végül mindez, ha nem is érvényteleníti, legalábbis felfüggeszti a Gondy szerzőségét illető határozatot – a további bizonyítékok előkerüléséig.
A következő egy évben Jókai hűlt helyének képe sok más eredeti kézirat, fénykép és relikvia mellett megtekinthető a Debreceni Irodalom Háza Jókai másképp című kiállításán, ahol még számos remek történet olvasható a sokarcú (sokfejű:) íróról, s amelyet ezúton is ajánlunk látogatóink figyelmébe!
Felhasznált irodalom:
Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képbenVII. (Magyarország II.) Az Alföld. Budapest,1891. Arcanum
E. Csorba Csilla szerk.: „Baráti emlékül – Jókai Mór”. Jókai Mór összes fényképe (ikonográfia). NPI, Budapest, 1981.
Feszty Árpádné: Hogy született a Sárga rózsa? A Pesti Hírlap Vasárnapja, 1925. június 12. 4–5.
Jókai a Hortobágyon. Debreczeni Ellenőr, 1889. május 22.; Nemzet, 1889. május 23.; Fővárosi Lapok, 1889. május 24.
Jókai Debreczenben. Nemzet, 1889. május 21–22.
Jókai Debreczenről. Debreczen, 1887. június 11.
Jókai Mór Debreczenben. Debreczeni Ellenőr, 1889. május 21.; Debreczen-Nagyváradi Értesítő, 1889. május 21. (= május 26!)
Jókai Mór: A Hortobágy. Nemzet, 1889. május 28–30, június 1–2. Kötetben: Napraforgók, Révai, Budapest, 1890.
József főherczeg a Hortobágyon. Vasárnapi Ujság, 1893. június 11. 400–401.
Kahály [=Szabolcska Mihály]: A délibábok városáról. Magyar Salon, 1890. március 16–26.
Karczag Vilmos: Jókai a Hortobágyon. Debreczeni Ellenőr, 1889. május 23.; Nemzet, 1889. május 24.
Mikszáth Kálmán: Jókai Mór élete és kora I-II. Akadémiai, Budapest, 1960.
Móricz Pál: Jókai a Hortobágyon. Budapesti Hírlap, 1911. június 4.
Móricz Pál: Egy Jókai ereklye-kép. A költőkirály a hortobágyi pásztorok között. Uj Idők, 1915. Karácsony (1916/1), 24–25.
Móricz Pál: Hortobágyi legendák. Elbeszélések, rajzok, történetek a puszta XIX. századbeli multjából. Városi Nyomda, Debrecen, 1927.
Oláh Gábor: Jókai és Debrecen. Irodalomtörténeti Közlemények, 1906. 2. 132–151.
Szép Ernő: Öreg Rimóczy. In A Hortobágy. Singer és Wolfner, Budapest, 1930.
A Hortobágyon megjelent vendégek bejegyzési könyve 1886–1895. DM Történeti Tár, Szap.1909.533; Hortobágyi vendégkönyv 1897–1917. DM Történeti Tár, I.1917.653
Az 1956 utáni, a társadalmi osztályok egyenkénti megszelídítésére irányuló kádári konszolidáció egyik legnehezebb feladatát jelentette az 50-es évekbeli kötelező beszolgáltatásoknak, a földek elvételének és az erőszakos szövetkezetesítésnek még élénken élő emléke miatt minden fölülről jövő intézkedésnek erősen ellenálló parasztság becsatornázása a rendszerbe. A cél továbbra is a mezőgazdaság kollektivizálása maradt, az új rendszer azonban terror helyett a módszeres agitálásra építve próbálta a közösbe csábítani a gazdákat. Az ígéretek között szerepelt a társadalombiztosítás, vagyis a baleset- és betegbiztosítás valamint a rokkantsági és öregségi nyugdíj bevezetése is. Mindemellett, a földjéhez és tulajdonához ragaszkodó parasztság mentalitásához igazodó intézkedés volt a tsz-tagok számára engedélyezett háztáji gazdálkodás és a részes művelési rendszer bevezetése, amely a többlettermelés értékét százalékosan visszaosztotta a saját művelésbe kiadott földeken dolgozóknak. Mindezen intézkedések meggyőzték a jobbat tenni úgysem tudó falusi lakosságot és 1961 végére a magyar parasztság 75%-a belépett a termelőszövetkezetekbe.
Az ígéretek betartása felé tett fontos lépés volt, hogy 1960 szeptemberében Hajdú-Bihar megyében is megalakult, az Állami Biztosító felügyelete alatt, a Termelőszövetkezetek Megyei Biztosítási és Önsegélyező Csoportja. Az új intézmény vállalta tagjai számára a biztosítási szolgáltatások juttatását, a segélyezést, a kulturális ellátást és a dolgozók jól megérdemelt pihenésének biztosítását. E célból a debreceni Városi Tanács a Nagyerdő legszebb részén telket bocsátott az önsegélyező csoport rendelkezésére, hogy ott felépíthessék tervezett százszemélyes üdülőjüket, amelyhez a közös gazdaságok, a használatukban levő föld arányában, holdanként 20 forinttal járultak hozzá.
A csoport vezetői, lelkes megyei tsz-elnökök, rögtön hozzáláttak, természetesen állami felhatalmazással, a legfontosabbnak tartott feladat, a tsz-tagok ingyenes üdültetésnek megszervezéséhez. Az év végéig öt csoport, összesen 160 fő tölthetett a megyéből 10 napot Parádfürdőn, s márciusig újabb 500 tagnak akarták ezt a lehetőséget biztosítani. 1962-ben már Jósvafőre és a budapesti Szabadáság-hegyi üdülőbe is utazhattak a turnusok, de gyógyfürdő-beutalót is kaphatott, akinek szüksége volt rá, s amikor 1963-ra valóban felépült a Nagyerdőn a tsz-üdülő,
Tsz-üdülő a Nagyerdőn
gyorsan kapcsolatba lépve a szomszédos országokkal, kiépült a csereüdültetés rendszere is, s attól kezdve a Tátrában is pihenhettek télen a dolgozók; illetve társasutazások indultak Moszkvába, Kijevbe, Prágába. Akkor már 47 000 szövetkezeti gazda volt tagja a biztosítási és önsegélyező csoportnak, amely a havonta befolyt tagsági díjak 25 százalékát fordította üdültetésre és rendkívüli segélyekre, a többiből az életbiztosításokat fedezte. Az ötödik év végére tízezer megyei tsz-tag részesült valamilyen segélyben, ötezernél többen üdültek belföldön, hétszázan külföldön.
Az üdültetés mellett a másik népszerű kezdeményezése volt a csoportnak a kultúrprogrammal egybekötött belföldi társasutazások szervezése.
Az Állami Biztosító kultúrvonata a Keleti pályaudvaron
Az első „kultúrvonatot” 1961. február 23-án indították Debrecenből Budapestre. A csoport által mintegy a jó munka jutalmául biztosított két napos kiránduláson 500 megyei tsz-tag vett részt.
Az élénk sajtófigyelemmel kísért eseményről fényképsorozat készült, amelyet a szervezők egy albumba összegyűjtve ajándékul adtak Gódor Ferencnek, az MSZMP megyei első titkárának – a pártirodáról került, az 1980-as években, több hasonló ajándék-albummal együtt a Déri Múzeumba. A képek annak a lelkesültségnek jegyében készültek, hogy íme, a gondoskodó szocialista rendszer minden dolgozóját megbecsüli, a kultúrlehetőségeket mindenki számára egyaránt biztosítja, a világot kinyitja és megismerhetővé teszi, mert aki megérdemli, az elnyeri jutalmát – és mindezért az ember nem lehet elég hálás. A világgal ismerkedő szegényember történetének megjelenítéséhez mind az újságírók, mind a fényképészek kiváló alanyt találtak a legidősebb utazó, a 81 éves Kállai István furtai tsz-nyugdíjas személyében, aki a tudósítások főszereplőjévé lépett elő.
Az idős ember kalandos életével, természetes kedélyével és mimetikus készségével, mesebeli nagy bajuszával éppen megfelelt a rendszer által felemelt nép sugallani akart képének. A képeket uraló derű nemcsak az utazás feletti örömnek, de annak is betudható, hogy az utasokat filmesek is kísérték, akiknek semmi sem kerülte el a figyelmét s mindent rögzítettek, „az összes kínálkozó szituációkat kihasználva. Ez azután fokozta egy-egy mozzanat felvételekor a jókedvet, mert az is várható, hogy a filmet minden községben levetítik majd.” Kérdés persze, hogy a riporterek állandó sürgölődése és az események jelenetezése mennyiben engedte meg az utazás élményének valódi átélését, a közvetlen tapasztalás fesztelenségét.A fényképek beállítottsága és látható megjátszottsága a kor MTI tudósításainak sajátja, amely a véletlen minden lehetőségét kizárva igyekezett egy boldog és optimista, a fényes jövő felé tartó társadalmat ábrázolni, képeskönyv-illusztrációként illeszkedve a hasonló tónusban íródó újságcikkekhez.
Tsz-tagok a budapesti földalattin
A vonat reggel kilenckor indult Debrecenből, délben érkezett a Keleti pályaudvarra, ahol az ebédszünetüket töltő ismerős, megyei képviselők várták az utasokat, azzal a meglepetéssel, hogy másnap estére Kállai Gyula (akkor a minisztertanács elnökhelyettese) meghívta az egész csoportot a Parlamentbe. A beszámolók szerint ezután a várakozás izgalma a két nap minden programját áthatotta. Az állomásról idegenvezetők kísérte buszos városnézésre indultak, majd szállásukon átöltöztek, hogy este megnézzék az Erkel színházban a Cigánybáró előadását. Amikor a színházban:
“elsötétült a nézőtér – szól a tudósítás [Hajdú-Bihari Napló, 1961. február 26.] – újabb kedves figyelmességben volt részük a kirándulóknak: az Operaház vezetőségének a nevében üdvözölték őket. A hangulat tehát ismét felforrósodott, otthoniassá vált. Ennek eredményeképpen néhányan kijelentették, hogy szeretnének a szereplőkkel is közelebbről megismerkedni. S mivel hajdú-bihari nap volt Pesten, ezt is lehetővé tették a második felvonás után.
„Kiváló mezőgazdász vagyok” — mondja büszkén Kállai bácsi az Erkel Színház öltözőjében Szilvássy Margitnak és Nagypál Lászlónak
A 81 esztendős Kállai István valósággal elérzékenyült, amikor a fotóriporterek pergőtüzében Szilvássy Margit és Nagypál László operaénekesek közrefogták, beszélgettek vele. Elmesélte, hogy fiatal korában mint tengerészkatona bejárta az egész világot, volt Olaszországban, Kínában, Egyiptomban, de Budapesten: most van életében először. Csak átutazott rajta, amint egyik szolgálati helyről a másikra vezényelték. Ma a furtai Petőfi Tsz nyugdíjasa, de még mindig dolgozgat. Most is volt vagy 130 munkaegysége.
Közben befejeződtek a harmadik felvonás előkészületei és a látogatók is elfoglalták nézőtéri helyüket. Valami azonban még mindig lehetett, mert csak nem húzták fel a függönyt, holott a türelmetlenebbjei már tapsolgattak. Ekkor a színház vezetője kilépett a függöny elé és bejelentette, hogy a hajdú-bihariak meg akarják köszönni a szép előadást és hálájuk jeléül kis ajándékkal kívánnak a két főszereplőnek kedveskedni. S a következő pillanatban már ott is állt Szilvássy Margit és Nagypál László, velük szemben pedig Kiss Lajos, a mikepércsi Rákóczi Tsz elnöke néhány társával. Egy szép babát és kulacsot nyújtott át a művészeknek, amit Szilvássy Margit csókkal köszönt meg. Ezen Kiss Lajos annyira felbátorodott, hogy átkapta a művésznőt és a közönség tombolása közepette össze-vissza csókolta. (A felesége kedvéért hadd jegyezzük meg: utólag kijelentette, csak az előadás további sikere érdekében.) Azután folytatódott a műsor, de olyan emelkedett hangulatban, hogy több produkciót vastapssal honoráltak a megjelentek.
Tsz-tagok az Erkel színházban
A jókedv az előadás végeztével sem csökkent, amikor már nem volt kötött program, hanem »szabad foglalkozás« előtt álltak a kirándulók, ami – Budapest lehetőségeit tekintve – kellemesnek ígérkezett.”
Esti séta, ismerkedés Budapesten
Az esti szórakozás mibenlétéről nem szól a fáma, a képek tanúsága szerint azonban másnap reggel a Mezőgazdasági Múzeum kiállításait tekintette meg a csoport,
Tsz-tagok a múzeumban
ezt nézelődés és vásárlás követte a Váci utcában,
„A fiam Veszprémben postatiszt és egyetemre jár. Neki írtam a levelet.” Tsz-tagok a Váci utcai AEROFLOT irodában„Ajándékvásárlás” és „borkóstolás” a Váci utcában
az Állami Biztosító jóvoltából a Hungária étteremben ebédeltek,
Tsz-tagok egy budapesti presszóban
majd saját kérésükre, a Körhinta című filmet vetítették le számukra. Este azonban elérkezett a látogatás fénypontja, a parlamenti fogadás ideje, amelyről érdemes ismét a jellemzően leereszkedő-beleélő hangvételű tudósítást idéznünk.
“Végre, hajszálpontosan fél 6-kor kitárult a főbejárat két szárnya. S látni kellett volna azokat a megilletődött arcokat, amelyeken szinte visszatükröződött az áhítat, amint a mesebeli szépségű épület vörös szőnyegein felfelé lépkedtek. És odafent Kállai Gyula elvtárs, Ortutay Gyula, a Hazafias Népfront országos elnöke, Gódor Ferenc elvtárs, Vass Istvánné, az országgyűlés alelnöke egyenként üdvözölt mindenkit, úgyhogy volt olyan látogató, aki újból lement, hogy még egyszer szemtől szembe kerüljön visszatértekor a fogadókkal. Ezután mindenkit a parlament üléstermében helyeztek el, s addig nem is volt fennakadás, amíg a képviselők padjait a vendégek teljesen megtöltötték. A többieknek azonban sehogy sem volt ínyükre – hiába kínálgatta Kállai elvtárs – a miniszteri bársonyszékekbe ülni. Ami aztán megint csak érthető, mert ilyesmi sem igen adódott még az életben.”
Hajdú-Bihari Napló, 1961. február 26.
Tsz-tagok a Parlament lépcsőinTsz-tagok fogadása a ParlamentbenTsz-tagok a bársonyszékekben
Miután elrendeződtek, beszédében Kállai Gyula rámutatott arra, hogy “ma, miként az ország, úgy ez az épület is a dolgozó népé”, hogy a legfontosabb feladat a termelőszövetkezetek megszilárdítása, és hogy ez nem megy munka és harc nélkül, mert “a béke ügye harc kérdése is”. Válaszában Kiss Lajos megígérte, hogy a szíves fogadtatást becsületes munkával hálálják majd meg.
Kiss Lajos mikepércsi tsz-elnök megígéri
Végül Kállai Gyula körbevezette a Parlament termein a népes csoportot, s az este hosszantartó, közvetlen hangú, szívélyes, sőt bensőséges beszélgetéssel zárult a büfében.
Kállai Gyula és Ortutay Gyula kedélyeskedik a vendégekkel
A kultúrvonat másnap kora hajnalban indult haza, hogy a dolgozók idejében felvehessék a munkát.
Hazafelé
Az első utazás alkalmával bevált programot nyújtották az ezután csaknem az évtized végéig, a megyéből évente legalább kétszer (s az ország többi részéből sokszor) útnak indított többi nagylétszámú csoport számára is, kis változtatásokkal, színház helyett cirkusszal, állatkerttel vagy üzemlátogatással. A továbbiakban, ha az utaztatásnak ez a látványos és demonstratívan hírértékű formája meg is szűnt illetve átalakult, – mert már nem volt szükséges kampánycélokra használni – a biztosítási és üdültetési rendszer, több millió taggal, életképes maradt a rendszerváltozásig.
Felhasznált források:
Szakirodalom:
Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Budapest, 2003.
Sajtó:
Bényei József: Számok és gondolatok. Ötéves a Hajdú-Bihar megyei tsz-tagok biztosítási és önsegélyező csoportja. Hajdú-Bihari Napló, 1965. december 31.
Felkai Ferenc: Ez az ország a mi országunk. Ötszáz hajdú-bihari termelőszövetkezeti tag látogatása Budapesten és a parlamentben. Hajdú-Bihari Napló, 1961. február 26.
(b. l.): „Pekingben már voltam, de Budapesten még sohasem…“. Népszava, 1961. február 25.
Ötszáz Hajdú megyei tsz-tag látogatása a Parlamentben. Magyar Nemzet, 1961. február 25.
Valamint Hajdú-Bihari Napló, 1962. december 24., 1964. január 23., 1967. január 17., stb.
(A szerző a Debreceni Nőtörténet blog írója – ajánlónkat itt olvashatják -, jelen írása a 2023. szeptember 27-én a Déri Múzeumban elhangzott előadásának szerkesztett változata.)
1913. június 15. és 20. között Magyarország adott otthont a Női Választójogi Világszövetség VII. kongresszusának, a munka végeztével a résztvevők kirándulásokat tettek az országban, ami Debrecent (június 22.) is érintette. A látogatások célja az volt, hogy a világ nőjogi aktivistái megismerjék a magyar vidék gyermekvédelmi intézményeit.
A nemzetközi női választójogi mozgalom kezdetei
A 19. században az amerikai és európai feministák programjaiban egyformán fontos célkitűzésként szerepelt „az egyenlő munkáért, egyenlő bért”, a magánjogi és a közéleti egyenjogúsítás megvalósítása. A század második felében a politikai jogok kivívása vált az egyik legfontosabb céllá. Az Egyesült Államokban már 1890-ben megalakult az Amerikai Nők Nemzeti Választójogi Szövetsége. A különböző nemzetek női választójogért harcoló szervezetei 1904-ben Berlinben szövetségre léptek egymással. Hivatalosan ekkor, a második nemzetközi konferenciájuk alkalmával mondta ki megalakulását az Nők Választójogi Világszövetsége, amely célul tűzte ki a női jogegyenlőség előmozdítását. Jus Suffragiicímmel saját havi lapot is indítottak.
A Nők Választójogi Világszövetsége korabeli logója Készítette: International Woman Suffrage Alliance – Jus Suffragii (1904) Forrás: wikipedia
Az amerikai szervezet vezetője, Carrie Chapman Catt az alapítástól, egészen 1923-ig viselte a világszervezet elnöki pozícióját. 1909-ben tartott európai előadókörútja keretében hazánkban is járt. A női választójog támogatása mellett agitált Temesvárott, Aradon, Nagyváradon, Kaposvárott, Szombathelyen, Pécsett, Nyitrán és Pozsonyban. 1911-ben Stockholmban a Nők Választójogi Világszövetsége VI. nemzetközi konferenciáján a következő találkozó megrendezésének jogát Magyarország nyerte el. A helyzet pikantériáját az adta, hogy abban az esztendőben Ausztria is pályázott erre a megbízatásra. Bár a bécsi polgári nőmozgalom gyökerei 1848-ra nyúltak vissza, mégis az 1904 óta működő Feministák Egyesületére voksolt a vezetőség. Ennek okai, hogy az 1867-es osztrák egyesületi törvény tiltotta a nők számára, hogy bármilyen politikai céllal szervezett csoporthoz csatlakozzanak, illetve Magyarország mellett szólt, hogy kilátásban volt a választójogi reform. Bíztak abban, hogy 1913 nyarán már közösen ünnepelhetik a magyar nők szavazati jogának megadását.
Carrie Chapman Catt 1913-ban Készítette: Suffrage Procession Committee(?), restored by Adam Cuerden Forrás: wikipedia
A magyar mozgalom kezdetei
A 19. században Magyarországon sorra alakultak nőegyletek. Az első a Pesti Jótékony Nőegylet volt. Tevékenységüket a caritas gyakorlása határozta meg. A század végén aztán megjelentek a munkavállaló nők érdekeit védő szervezetek, hiszen a nők hivatalviselését 1885-től engedélyezték Magyarországon. Az 1896-ban alakult Nőtisztviselők Országos Egyesülete volt az a szervezet, amelynek tagjai 1904-ben megalakították a Feministák Egyesületét. Ez volt az első olyan csoport hazánkban, amely céljául a nők teljes társadalmi emancipációját tűzte ki. “A magyar nő egyenjogúsítása minden téren“ szerepel a célok meghatározásánál az egyesület alapszabályában. 1907 és 1913 között saját folyóiratot is adtak ki A nő és a társadalom címmel.
A feminizmus megjelenése Debrecenben
Alapkutatások hiányában csak néhány mozaikot emelnék ki, amelyek arra mutatnak, hogy a 20. század első évtizedében Debrecen városában is napirendre került a női egyenjogúsítás kérdése.
Az első bizonyíték arra nézve, hogy a feminista mozgalom Debrecenben is gyökeret tudott verni, egy szomorú hír kapcsán találkoztam. Az országos sajtóorgánumok is rendre közreadták a hírt, hogy 1911. április 12-én Steier Etelka, az Alföldi Takarékpénztár tisztviselőnője forgópisztollyal halántékon lőtte magát (az esetről bővebben a Debreceni Nőtörténet blogon olvashat). Ő volt a választójogi harc debreceni csoportjának, a Nőtisztviselők Debreceni Egyesületének alapítója. 1907 májusában olyan aktivistákkal együtt járt Debrecenben és Miskolcon felolvasást tartani, mint Bédy-Schwimmer Rózsa vagy Glücklich Vilma. 1907 tavaszán a Piac utcai Hegedűs és Sándor cégnél már elérhetők voltak az aláírásgyűjtő ívek, amelyek segítségével az érdeklődőt pártolhatták a női választójogi mozgalmat. Steier Etelka harcos feminista nézetei, szarkasztikus humora az 1908-ban megjelent Debreceni Lányok Könyvébe szánt írásából is kitűntek:
„Ha magyarországon annyira megvalósulna a feminizmus, hogy képviselőnőket választanának, fellépnék én is „hozomány eltörlési” programmal. Biztos siker. Mert valamennyi „antifeminista” lányos papa mind-mind reám szavazna.
Az egyesület tagjait nyilvánvalóan megrendítette vezetőjük elvesztése, egyelőre nem ismert, hogy az esemény mennyire zilálta szét soraikat, tevékenységüket. Ugyanakkor nem csak ők tematizálták a nők politikai emancipációját a városban, hanem például 1907 őszén a Szabad Iskola programjában szerepelt Dr. Benedek János A nők választójogáról című előadása.
A budapesti kongresszus
Az országos szervezetben Glücklich Vilma volt az elnök, a politikai bizottságot Bédy-Schwimmer Rózsa vezette. A kongresszusi végrehajtó bizottság élén Teleki Sándorné Kende Júlia (írói nevén Szikra) állt. Az arisztokrata nők közreműködésére azért volt szükség, mert a rendezvény sikeres lebonyolításához elengedhetetlen volt kiterjedt kapcsolati tőkéjük kamatoztatása. Nem volt könnyű összekalapozni a 100 000 koronás összköltségűre tervezett programsorozat büdzséjét. 1912-től magyarországi jelenlétével és toborzó előadások tartásával segítette a magyar szervezők munkáját Cicely Corbett Fisher, aki az angol választójogi szövetség oxfordi ágát vezette. Bárczy István budapesti polgármester felismerve, hogy a főváros és Magyarország pozitív imázsának építéséhez is jelentősen hozzájárulhat a rendezvény, pénzzel és közösségi terek átengedésével támogatta azt. Például a tanácskozás főhadiszállásául szolgáló Vigadó épületét ingyen bocsátotta a szervezők rendelkezésére. A berendezést is a fővárosi anyagszertár biztosította. Kiállítottak minden külföldi vendég számára egy Főváros albumot és számtalan képeslapot. 26 országból mintegy 1200 vendég érkezett és legalább ennyien voltak a hazánkból a fővárosba sereglett résztvevők.
A mindenre kiterjedő szervezés sem vehette elejét olyan váratlan nemzetközi eseményeknek, mint Emily Davison szüfrazsett ügye, aki június 13-án a nők választójoga mellett tüntetve a király lova elé ugrott az epsomi derbyn, majd belehalt sérüléseibe. Az eset óriási visszhangot váltott ki, a hír pár napon belül Magyarországra is eljutott. A Pesti Napló karikatúrában reagált az eseményre, utalva arra, hogy a vendégek részéről feltehetően nem lehet számítani hasonló atrocitásra. Az elnök beszédében a politikamentesség jegyében a kongresszus számára megtiltotta a szüfrazsettek metódusainak akár helyeslését, akár ellenzését.
Jönnek a szüfrazsettek! – A Pesti Napló karikatúrája Pesti Napló, 1913. június 15. 16.
A kongresszus tagjait elbűvölte a magyaros vendéglátás, a kitűnő szervezés és maga a főváros is. Június 15-én délután 3 órakor közel 300 kocsiból és automobilból álló konvoj indult el a Vigadó elől, hogy bemutassa a várost az 1200 külföldi vendégnek.
Nem hagyhatjuk említés nélkül aBalmazújvárosi Szabad Nőszervezet delegációjának fővárosi jelenlétét, amelynek tagjai demonstrálni szerették volna, hogy a mozgalom nem kizárólag a polgári nők jogaiért küzd.
A debreceni lapok nem tulajdonítottak jelentőséget a Budapesten zajló kongresszusnak, csak akkor utaltak rá, amikor már tudni lehetett, hogy vendégek érkeznek a városba. Nem adták közre a fővárosi programot sem. A nőkérdés azonban előtérbe került. Három nappal a látogatás előtt a Debreczeni Nagy ÚjságKenézy Gyula fordításában közreadta azEgyről-másról a feminizmus kérdésében – Angol visszhang a debreceni mozgalomra címmel Ethel Marie Smyth tollából. A cikk szerzője úgy látta, hogy Magyarországon nehezen értik meg, hogy a politikai jogok megadása nem cél, hanem eszköz. Egyáltalán nem elvárás a szüfrazsett mozgalom másolása, hanem az elsődleges cél a kenyérkereső nőtársak segítése. Úgy értékelte, hogy nehezen indul a magyar nőmozgalom főleg Debrecenben, mert tévesen értelmezik a lényeget. Nevetség tárgyává válnak a tagok, mert nem értek el politikai eredményeket. Nem értik, hogy a nő tud hasznos tagja is tud lenni a társadalomnak, akármilyen hivatást be tud tölteni, talán még jobban is, mint a férfiak. Üdvözölték a Szabad Iskola működését, de felhívták a figyelmet arra, hogy az nem csak társadalmi és ipari ismeretek átadására alkalmas, hanem morális elvek megalapozására is. Úgy vélte, hogy sok tehetséges nő van Magyarországon, aki álszeméremből lemond a kenyérkeresetről. Őket arra szólította fel, hogy alkalmazkodjanak a megváltozott időkhöz és ne élősködjenek!
„Nők! Mozdítsátok elő és fejlesszétek a feminizmust, hogy erősödjék, diadalmaskodjék az ebben az országban is. Ne hagyjátok elaludni ezt a mozgalmat! Ne elégedjetek meg üres ígéretekkel. Hiszen tapasztalásból tudjuk, hogy kormányférfiak mindig készebbek voltak ígérni, mint ígéreteiket beváltani.”
(Debreczeni Nagy Újság, 1913. június 19. 2.)
A látogatás napján pedig a Debreczeni Független ÚjságA nők joga című vezércikkel jelent meg. Ebben megírták, hogy a nő megszűnt a férfi árnyéka lenni, már elmúltak azok az idők, amikor csak a jótékonyság leple alatt érvényesülhettek. A lap szerint az iskolai oktatás és a bizonyos hivatalok betölthetősége nyomán már megindult egy egyenjogúsítási folyamat, amely jó jövőbeli kilátásokkal kecsegtet. Úgy értékelték, hogy a magyar társadalomban nincs ellenállás a feminizmussal szemben. Köszöntötték a városba érkező vendégeket és örültek az érkezésüknek, mert úgy vélték, hogy Magyarország rá van szorulva a figyelemre, a barátságra, hogy csökkenjen az előítéletektől, bántásoktól, igazságtalanságoktól való félelem.
Kenézy Gyula már 1911-ben tagja volt a női választójogért küzdő férfiligának Készítette: Gestrgangleri Forrás: wikipedia
A debreceni kirándulás
A fővárosi tanácskozást követően zajlottak az országos tanulmányutak, amelyek egyik állomása – Kisújszállás, Nagyszalonta, Mezőkövesd mellett – Debrecen volt. A város 1913. június 22-én vasárnap látta vendégül a kongresszus mintegy 30-35 résztvevőjét. Egy héttel korábban ült össze a közel 40 fős szervezőbizottság a városházán, hogy a programot összeállítsa. Kovács József polgármester Domahidy Elemérné főispánnét bízta meg a szervezés koordinálásával. A szakmai program előkészítésében részt vett Brokés Győző, a Magyar Királyi Országos Gyermekmenhely igazgató és veje, Kenézy Gyula, akkor udvari tanácsos, a megyei kórház névadója. Szerepvállalásukkal kapcsolatban gúnyvers is született a Debreczen lap hasábjain, Készülnek a feministák… címmel.
Készülnek a feministák Debreczenbe. Örülnek is nálunk sokan ennek, nemde? Brokés doktor s veje együtt a Kenézy. Az udvari tanácsos ur alig várja. Hogy Debreczent az a sok szép hölgy megszállja. Elibök megy, kifent bajusz orra alatt.
(Debreczen, 1913. június 16. 4.)
Az élc más módon is megjelent. A Debreceni Nagy Újság közreadott egy fiktív jelenetet Tisza István és szakácsnéja, Mari között, apropója az volt, hogy „most gyűléseznek itt Pesten a feministák, tudja?” Moliére mintájára Tiszának az volt a terve, hogy teszteli a választójogi törvényjavaslatot a szakácsnéján és ha nevet rajta, akkor működik.
Délután 15:30-kor érkezett be a vonat, a vasútállomáson egy szűkebb delegáció mellett több száz fős sorfal várta az érkezőket. A közeli Royal Szállodában tartották az ötórai teát, majd megszemlélhették a vármegyei székházat, a városháza dísztermét, a Nagytemplomban lovag Csiky Lajos teológiai tanár tartott számukra angol nyelvű történelmi előadást a templom jelentőségéről. Ezt követően a vendégek megtekinthették a nőipariskola kézimunka kiállítását, a református kollégium anyakönyvtárát, majd villamoskocsikon fuvarozták őket az állami gyermekmenhelyhez, amelynek szemléje a látogatás fő célja volt. Itt Ruffy Pál miniszteri tanácsos német nyelvű előadásban mutatta be a magyar gyermekvédelmi rendszert. A vendégek és kísérőik a szakmai programot követően egy órás sétát tettek a Nagyerdőn, majd a vacsorának és a táncos mulatságnak a Royal Szálloda adott otthont. Itt a város nevében Vargha Elemér, a helyi nőtársadalom nevében özv. Schenk Leóné mondott beszédet. A kultúrműsor keretében fellépett a debreceni zenede gyermekkara, ifj. Magyary Imre után Zöldi Márton pedig magyar nótákat játszott. A vendégek kérésére a csárdás bemutatására is sor került. Másnap reggel a vendégek tovább utaztak Nagyvárad felé.
Bouillon Balatoni fogas Idei liba Befőtt Parfait Gyümölcs Fekete kávé
A látogatás visszhangja
A világ nőjogi aktivistáinak debreceni tartózkodását követően a nőkérdés még egy ideig intenzívebben kapott helyet a napi sajtó hasábjain. Négy nappal később a Debreczeni Független Újság leközölte a francia Annales lap körkérdésére adott írónői válaszokat, miszerint mi a véleményük a szüfrazsettekről, a bírák helyében hogyan döntenének felettük? Abban mindegyik válaszadó egyetértett, hogy a szüfrazsettek eszközei túl radikálisak és emiatt szigorú elbírálást érdemeltek. Női választójog tekintetében már nagyobb volt a szórás. Míg valaki feltétel nélkül híve volt, addig más csak házasoknak vagy magasabb társadalmi, műveltségi szinten állóknak adta volna meg. Volt, aki úgy tartotta, hogy a választójoggal a nők rászabadulnának a társadalomra. Egy héttel később jelent meg A nő a gazdasági életben – Tapasztalatok a feminizmusról című írás.
Irodalomjegyzék:
Antalfy József (szerk.): Debreczeni Lányok Könyve. Gondolatok XX-on innen…XX-on túl… I. kötet. Debreczen, 1908.
Burucs Kornélia: Nők az egyesületekben. História 1993. 2. sz. 15–18. (Arcanum)
Szécsényi Mihály: Nőkongresszus Budapesten, anno. Budapest, 2013 július. 2–5. (Arcanum)
Korabeli sajtótermékek:
A feministák Debreczenben. A program. Debreczeni Nagy Újság, 1913. június 21. 2.
A feministák Debreczenben. Debreczen, 1913. június 25. 5.
A feministák Debreczenben. Debreczeni Nagy Újság, 1913. június 22. 5.
A feministák Debreczenben. Debreczeni Nagy Újság, 1913. június 24. 3.
A feministák Debreczenben. Megtekintették a várost. Angolok, franciák, németek, svédek, finnek. Debreczen, 1913. június 24. 4.
A nők joga. Debreczeni Független Újság, 1913. június 22. 1–2.
A nők kongresszusa után. Vasárnap Debreczenbe érkeznek a feministák. Értekezlet a városházán. Debreczen, 1913. június 21. 2.
A szüfrazsettek Debreczenben. A látogatás részletes programja. Debreczeni Független Újság, 1913. június 21. 5.
A szüfrazsettek Debreczenben. Előkészületek a fogadásra. Debreczeni Független Újság, 1913. június 19. 5.
A szüfrazsettek Debreczenben. Látogatás a gyermekmenhelyen. A nagytemplomban és a kollégiumi könyvtárban. Five o’clock thee és ünnepi vacsora. Debreczeni Független Újság, 1913. június 21. 1–2.
A világ szüffrazsettjei Debreczenben. Debreczeni Független Újság, 1913. június 18. 5.
Egyről-másról a feminizmus kérdésében – Angol visszhang a debreceni mozgalomra. Debreczeni Nagy Újság, 1913. június 19. 1–2.
Feminista-javaslat. Debreczeni Nagy Újság, 1913. június 18. 3.
Jönnek a feministák. Debreczen, 1913. június 22. 4.
Jönnek a szüfrazsettek! Pesti Napló, 1913. június 15. 16.
Kik fogadják Debreczenben a feministákat. Debreczeni Nagy Újság, 1913. június 19. 2.
Nők a szüfrazsettekről. Debreczeni Független Újság, 1913. június 26. 5.
Képek: Boczkó Sámuel amatőrfényképész (Déri Múzeum Fotótára, EF_2019.40.1–3), lovag Chylinski György (EF_15077–079P), Gondy és Egey (EF_2019. 50.1, 3–5, 53.6, 44.1; EF_14944P), Goszleth István (EF_2019. 44.1), Tóth István amatőrfényképész (FAd_920–927) Digitális utómunka: Lukács Tihamér
„De minden élet olyan súlytalan, ha már csak mondható. … Szöveggé válik minden élet nélkül végül a nyelven túlra költöző jelentés.” (Borbély Szilárd)
A Déri Múzeum frissen megjelent, 2023-as évkönyvében már olvasható Harangi Attila és Váradi Katalin tanulmánya, amely a 19. és 20. században Debrecenben élt Dragota és Boczkó család házépítési dokumentumainak feldolgozásával és a családtörténeti iratanyag bemutatásával a Déri Múzeum Történeti Tárában található hagyatékok széles körű kutathatóságára hívja fel a figyelmet. Az alábbi bejegyzésben arra teszek kísérletet, hogy az említett, részben már publikált és elemzett iratok szorosabb olvasása és más forrásokkal való kiegészítése révén nyert új információk s némi történelmi empátia segítségével megrajzoljam egy másik változatát a Dragota, a Boczkó és a Magoss családot összekötő Dragota Natália (1865–1942) eddig ismert arcképének. Lehetséges-e vajon, a sorsához kissé közelebb hajolva, meglátnunk a valóságos embert, személyes döntései okát s látnunk magát az életet, nem csak a lezajlott eseményeket? Lehetséges-e gazdasági iratokból és fényképekből kihámozni a személyiséget? Végül lehetséges-e őáltala, aki a debreceni úriasszonyok egyike volt csupán, s akit nagy tettek sem érdemesítenek az emlékezetre, de társadalmi pozíciójánál fogva több irat maradt utána, mint kortársai többsége után, jobban megérteni a hosszú 19. század végén élt nők életlehetőségeit? Az újraolvasott életrajz szervezőjeként a család kismacsi tanyáján készült fényképeket használom, azok készítési körülményeiből kiindulva.
III.
„A kertésszel rózsákat ültettünk a kápolnánál”
Chylinski lovag harmadik felvételén a kápolnás családi sírboltot örökítette meg, amely a tanyától negyedórányi sétára, egy nyárfás „allée” végén, az ún. Kovács halmon állt, a felsőjózsai Hadházy-telep keleti széléhez közel. (A Hadházy család a Dragota tanya utolsó birtokosa volt.)
„Kápolna a vajdhunyadi és felsőszilvási Dragota család sírboltjával, Puszta Kis-Macson, 1903. September hó 18.” Lovag Chylinski György felvétele
Dragota Ignác 1882. január 6-án meghalt testvére, Dragota Miklós, végrendeletében kifejezett óhaja szerint a macsi tanyán temettetett el ideiglenesen, bátyja pedig „a tavasz kinyíltával” engedélyt kért a tanácstól, hogy nyughelyén „kápolnaszerű sírboltot” építtethessen, s az ehhez szükséges 24.000 téglát kivettethesse „a rendes téglavetőben”. Májusban püspöki engedélyt, júliusban pedig építési engedélyt kap, s a kápolna talán még abban az évben fel is épül, a Chylinski képén látható formában, romantikus stílusban, akkor még valóban csak a fiatalabb testvér sírboltjául. Három további, ugyanekkor készült képen láthatjuk a dombot és a kriptát is a márványtáblával, amelyen Dragota Ignác és családtagjai búcsúznak Dragota Miklóstól.
Tóth István építész felvételei a Dragota család sírkápolnájáról, 1903 őszén
Az idő jártával azonban valamennyien e sírbolt lakói lettek maguk is; Natália ide temettette első gyermekét, szüleit és öccsét is, akikért itt haláluk évfordulóján minden évben csendes szentmisét mondatott, miként tette azt már apja is. (Natália, bár a válás miatt kényszerűen áttért a református egyházba és Boczkó életében az evangélikus filléregyletet is támogatta, szívében és minden gesztusában katolikus maradt: részt vett egy debreceni katolikus nőegylet megszervezésében s tagja vagy mecénása volt minden katolikus patronáló egyesületnek és mozgalomnak.) Az 1903-as gyászév kegyeletes kötelességei közé tartozott a kápolna körüli terület felméretése, mert azt a 2 és fél holdat „örök időkre a család nevére akarta telekkönyveztetni”. A sírbolt és a park gondozását halála napjáig maga kívánta végezni, azonban erről annak utána is gondoskodni akarva, már ekkor 2000 koronás alapítványt tett, hogy a kamatokból a katolikus egyház, mint plébániabirtokos, fenntartsa a kápolnát, a parkot és az ottani lakházat, amely „a parkon kívüli területtel együtt az ott lakó felügyelőnek s a park gondozójának adassék használatra”. Mindeme rendelkezések mellett elhatározza a kápolna felújítását, átépítését is, amelynek tervezésére és kivitelezésére Tóth István építészt kéri fel, aki néhány évvel korábban a szomszédos Steinfeld uradalom kriptáját is építette.
A kápolnát az emlékképek felvétele után néhány nappal kezdik felállványozni, ezt megelőzően azonban az építész, aki szintén amatőrfényképész, maga is elkészíti a képeit az eredeti állapotról. A nagyszabású építkezés során, amely az építész rendkívül részletes, összesítő számlája szerint csaknem 6000 koronájába került Natáliának, s amelyet csak a következő év nyarán fejeznek be, teljesen átalakítják a kápolna szerkezetét, mert annak már a kezdetektől fogva statikai hibái voltak. Ehhez kőműves, ács, bádogos, lakatos, üveges, burkoló, kőfaragó, szobrász és festő munkákra is szükség van (október 3-án például 31 kőművessegéd és 25 napszámos dolgozott a bontáson/építkezésen). A lépcsőfeljáró látványos, gótikus tornyát egészen elbontják és új, vasszerkezetű, lanternás kupolát építenek, bent gázlámpákkal, gipszrozettákkal, posztamensekkel, kint tíz fiatoronnyal, faragott oszlopokkal, konzolokkal és ívekkel; elkészül 46 négyzetméter cementburkolat, 16 folyóméter új lépcső, 6 új vasablak és megjavított ajtók, két új faragott márványtábla aranyozott szegekkel stb., a festő pedig 3 oltárkép és 4 kisebb kép javításáról nyújt be külön számlát. Az elkészült épület összességében sokkal zömökebb és masszívabb a réginél, a romantikus légiesség feláldozásával valószínűleg az egyszerűbb kezelhetőséget megnyerve. Az építész az elkészült munkát is dokumentálja, miként ő a fényképezést elsősorban saját épületeinek regisztrációjához használta.
Tóth István építész felvételei az elkészült kápolnáról, 1904 június
Mindeközben azonban, Boczkó Sámuel december 16-án belehal a szervezetét három év alatt lassan felemésztő, szívelhájasodásként megnevezett betegségébe, amelynek minden fájdalma ellenére, óriási akaraterővel, szinte az utolsó hétig dolgozott. Csak ideiglenesen temetik el ekkor a Hatvan utcai temetőben; amikor nyáron elkészül a kripta, őt is ott helyezik végső nyugalomra.
Epilógus
Boczkó Béla hét éves s éppen iskolába megy, amikor elveszíti az apját. Nem sokáig maradnak azonban anyjával egyedül, mert Natália két év múlva, negyven évesen, 1905. október 25-én feleségül megy a birtokügyek körül neki segítő Magoss György ügyvédhez, ekkor már tiszti főügyészhez, aki kilenc éve megözvegyülve, egyedül neveli három gyermekét.
Az eltelt két év az első olyan időszak Natália életében, amikor nemcsak legközelebbi hozzátartozói, családja nélkül, de immár igazi otthon nélkül is kell élnie: nincs hová hazamenni, vigasztalódni, gyereknek lenni.
A Mester utcai, alig belakott új házban fiával kettesben, úgyszólván egyedül töltött két év alatt Natáliának volt ideje gondolkozni rajta, elegendő feladat-e számára hátralévő életében is pusztán a társasági kötelezettségeknek megfelelni, esetleg a férjétől rámaradt birtokai kezelésével foglalkozni – hiszen e birtokok jövedelme a megélhetését biztosította volna, ahogy özvegyasszonyként társadalmi státusza is tisztes volt. Ő azonban radikálisan mást választ, s inkább mindent újrakezd.
Az új, közös élet alapja ismét egy új ház, amelyet Magoss a megszaporodott családnak, a megváltozó életformához igazítva építtet ekkor a Rákóczi utcán. (Eközben Natália saját vagyona nem kerül be a közösbe, így a Mester utcai ház ondódi földjével és haszonvételeivel továbbra is az övé marad, később fia költözik oda; még a harmincas évek végén is értesülhetünk arról, hogy valahol istállót építtet; függetlenségének a föld biztosította materiális alapját végig megőrizte magának). Elsősorban azonban Natália anyai teendői növekednek és változnak meg, hiszen egy saját fiával szinte egykorú kislányt, egy kamaszodó nagylányt s egy Bélánál hét évvel idősebb fiút kap a házassággal, a következő két évben pedig maga is szül még két gyermeket (s a két Magoss fiúnak, a legnagyobb és legkisebb gyermeknek a túl korai halálát is meg kell majd érnie). „Anya igazán hűségesen elkövetett mindent a nevelésem körül, ami tőle tellett” – mondja később Natáliáról az esküvő idején 11 éves Magoss Olga, sőt, „agyonnevelte” őt, ahogy annak idején nyilván vele magával is tették, a női erkölcs és viselkedés társadalmi rendszabályainak számonkért kizárólagosságával olyan gátakat építve ki a gyermekben, amelyek később megakadályozták önálló személyisége, akarata érvényre juttatását. Magoss Olga levelezőpartnere, Móricz Zsigmond szerint Olga állandó lázrohamai is egyfajta szeretetvágyból fakadtak, abból a gyerekként felismert önkéntelen gyakorlatból, hogy a tudata által megbetegített testével képes a szülei figyelmét, a hatalmas és távoli apa és a jelenlévő, de szigorú és rideg anya szeretetét maga felé fordítani. Mi lehetett vajon Dragota Natália technikája ugyanerre?
Mint Magoss Olga leveleiből megtudjuk, az ő gyerekkorában Magoss Györgynek „mint főügyésznek és mint ügyvédnek óriási jövedelme volt és szerettünk jól élni”, minden nyarat a tengernél vagy Ausztriában tölteni, télen nagyszabású társasági életet élni, nagy vacsorákat és teaestélyeket adni, hetente színházba és hangversenyre járni, társadalmi ügyeket gazdagon támogatni, amely élet húsz év múltán, Magoss György öt évig tartó polgármestersége idején ráadásul a legelőkelőbb körökben zajlott. Mindez azonban csak külsőség, pazarlás nélküli, nagy részben hivatalos kötelezettség, amely nem érintette meg sem Magoss György egyszerű, személyes méltóságát, sem a tekintélyének adózó tiszteletet, amellyel családi életét, otthonát is csak „Puritánia”-ként emlegették. Mindebben meg is egyeztek a feleségével (még ha a háztartás, az ellátás bőségének állandó biztosítása Dragota Natália számára olyan születésétől fogva fennálló evidencia is volt, amelytől az általános anyagi romlás idején sem tudott eltekinteni – hiszen az „etetés” mindkettejüknek szinte az egyetlen használni megtanult szeretetnyelve volt), aki a rangkülönbségek tiszteletben tartását sokkal szívesebben bízta volna a társadalmi tudatra, mintsem a látszatnak való állandó megfelelésre.
Natália és két nevelt lánya: Magoss Olga és Magoss Margit. Ismeretlen fényképész felvétele, 1910 körül
Az anyakönyvi bejegyzések adatainak és a gazdasági iratok számainak összeolvasásától el lehet akár addig a következtetésig is jutni, hogy Dragota Natália teljes életében tudatosan törekedett volna valamely, önmagának vagy családjának választott, előnyös pozíció elfoglalására, ebből a képből azonban hiányzik minden gyöngédség a hősünk iránt. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy bár az élete töréspontjain hozott döntései mögött nem látjuk az előtte álló választási lehetőségek teljességét még utólag sem, s ezt róla magáról még kevésbé feltételezhetjük, Natália szinte gyermekkorától feleség volt, mégpedig úriasszony, akit úgy tartottak el, mint egy gyermeket; aki a háztartási és gazdasági munkában mindig csak felügyelőként vett részt. Az élet berendezésének más konstrukcióját nem ismerte, de talán bátorsága és kíváncsisága is hiányzott e megismeréshez, kellő kreativitása az önállósághoz. A házassággal szembeni averziója, amiről válásakor beszél, csak a megszokottból való kitaszítottság érzése, a feloldhatatlan idegenségérzet, nem egy esetleges önálló életvitel lehetőségének elveszítése. Natália élete inkább a saját család iránti vágy beteljesítésére irányuló, kényszerűen megújuló törekvések sorának tűnik, amely nemcsak a természetes, biztonságos és szeretetteli közeget s az ebben fellelt boldogsághoz való visszatalálás egyetlen lehetséges módját jelenthette számára, hanem az egyetlen helyet is, ahová kora és társadalmi osztálya rendelte – még ha megfelelni talán inkább csak ez utóbbinak sikerült is. A nő helye a századfordulón változik, de még nem feltétlenül szükségszerűen: a család ekkor még képes megtartó erőként működni a kevesebb jövedelemmel bírók számára is.
Az éles szemű Magoss Olga nevelőanyja halálakor írt tanulságos rezüméjénél jobban nem lehet összefoglalni ezt az életet. Mint írja, Natália
„olyan szelíd volt az utolsó hónapokban; régi energiája, s az a bizonyos kis szigorúsághoz hasonló, de pontosan meg nem jelölhető jellemvonása, amit kötelességének érzett szegény hajdanában magára erőltetni, s amely oly könnyen félrevezette az embereket, pláne a gyermekeket, mint hajdan mi is voltunk, mikor összekerültünk: teljesen eltűnt. S aki mintegy kínosan ügyelt arra, hogy az érzelmeit elpalástolja egy méltóságteljes magatartással, az utolsó években olyan egyszerűen állott előttünk: csupa szív és lélek. Miért van az, hogy némely ember oly szerencsétlen, hogy a szeretet és jóság úgy nyilatkozik meg nála, mintha csak kötelesség lenne? És miért olyan gyarló az ember, hogy ezt nem méltányolja úgy, mintha ezt csalhatatlanul szívből jövőnek érezné, hiszen még nagyobb érdem erkölcsi törvény alapján végezni ilyen teljesítményeket, mint ösztönösen.”
Mindez pedig azt is nyilvánvalóvá teszi, hogy „a találkozások, a barátságok, a szerelmek, az utazások, az olvasmányok, az örömök, a félelmek, a hitek, az élvezetek, a boldogságok, a felháborodások, az aggodalmak, egyszóval: a visszhangok” (Barthes) és az egyedül formatartó beszéd (Borbély) ismerete nélkül valójában csak elképzelhetjük az egykor volt embert – bár minél többféle forrás minél elemzőbb olvasása segíthet a tisztánlátásban.
Dragota Natália „szerepben” és „otthon”, az 1910-es évek elején és végén. Letzter József és Ruzicska Gyula felvételei
Felhasznált források
Borbély Szilárd: Gyászvers Szuromi Lajos halálára. In Bukolikatájban. Idÿllek, Jelenkor, Budapest, 2022.
DM Történeti Gyűjtemény, Dragota-hagyaték, I.1958.39.
(Dragota Ignác) Napló, 1890–91 – Dragota Ignác;
(Dragota Ignác) Napló. Kiadás és bevétel 1892. D. I.;
(Dragota Miklós) Háztartási kiadás és bevétel 1895. június 15-től;
(Dragota Natália) Gazdasági Napló. 1903.; Válóperi vallomás, 1890;
Áttérési bizonyítvány, 1890. május 14.;
Békéltetési bizonyítvány Ladányi Gyula segédlelkész által, Debreczenben, 1890. július 11.;
valamint szerződések, számlák, fizetési jegyzékek, levelek és anyakönyvi kivonatok
Harangi Attila – Váradi Katalin: Rejtett kincsek és kutatási lehetőségek a családi hagyatékok iratanyagaiban. A Mester utca 33. számú Dragota – Boczkó-ház története és a Dragota család hagyatéka. DMÉ 2023, Debrecen, 2024.
Korabeli újságok:
(Dragota Natália eljegyzése) Debreczen, 1881. június 22.;
(Dragota Miklós halálhíre) Egyetértés, 1882. január 17.;
(ifj. Boczkó Sámuel halálhíre) Debreczeni Hirlap, 1894. június 24.;
(Dragota Ignác halálhíre) Debreczeni Reggeli Ujság, 1895. június 7.;
(Dragota Ignác temetése) DRU, 1895. június 9.;
(dr. Major Endre halálhíre) Pesti Hírlap, 1895. október 11.;
Boczkó Sámuel jubileuma. DH, 1897. október 30.;
(özv. Dragota Ignácné Frindt Anna halálhíre és temetése) DRU és DH, 1898. március 21.;
Az első fekete fakeresztek. DB, 1902. augusztus 6.;
(Dragota Miklós temetése) Debreczeni Ujság, 1903. március 25.;
(Boczkó Sámuel halála) DB, 1903. december 17.;
(Jászárokszállásról) Fővárosi Lapok, 1882. július 7., 1884. február 12., 1885. február
Lévai Béla: Józsa története a földrajzi nevek tükrében. Múzeumi Kurír, 37. Debrecen, 1981. 3–59.
Móricz Zsigmond és Magoss Olga levelezése. Püski, Budapest, 1995.
Nagybákay Antal Zelmos: Debreceni családtörténetek. A vajdahunyadi és felsőszilvási Dragota család debreceni ága. DMÉ 2000–2001, Debrecen, 2001. 93–106.
Roland Barthes Roland Barthes-ról. (Fordította Darida Veronika) Typotex, Budapest, 2016.
Szabó Anna Viola: A fényképész: Chylinski György (1861–1936). In Egy építész, egy festő és egy fényképész találkozása a XIX. század végi Debrecenben. DMÉ 2017, Debrecen, 2017. 73–81.
Két évvel ezelőtt jelent meg a Debreceni cívisházak és lakóik nyomában című könyv, amelyben 21 cívisház történetét dokumentálták a szerzők. Megjelenését nagy siker övezte, s nemcsak a szerzők, hanem az olvasók is a folytatásra gondoltak. A következő kiadvány előkészületei már megkezdődtek, amelyhez a szerzők az olvasók segítségét kérik.
Ezúton tesszük közzé a felhívásukat, s buzdítjuk a kedves olvasókat, ha tudnak, segítsenek e vállalkozásban!
FELHÍVÁS!
A cívisházak és lakóik nyomában járó könyvünk második kötetéhez szükségünk lenne régi debreceni otthonok enteriőrjeinek fényképeire, szobák, konyhák, pincék, lakóterek ábrázolására a II. világháború előtti időből.
Cívisházakat keresünk, de minden másféle lakás képének is örülnénk, üresen vagy a lakóikkal, esetleg a hozzájuk fűződő történetekkel együtt.
Kérünk tehát mindenkit, akinek vannak ilyen családi, amatőr fényképei az otthoni albumaiban vagy cipősdobozaiban – osszák meg velünk!
Adják be képeiket a Déri Múzeum Fotótárába vagy küldjék el e-mail-címeinkre!
A szakszerű feldolgozás után a fényképeket visszaszolgáltatjuk.
Ha pedig egy percre sem szeretnék kölcsönadni családi kincseiket, az sem akadály. Laptoppal és szkennerrel házhoz megyünk, helyben digitalizáljuk a fotókat.
A jelentkezéseket 2024. július 15-ig várjuk.
A könyv szerzőtársai nevében is köszönettel: Szabó Anna Viola fotótörténész, +3652322207 szabo.anna.viola@derimuzeum.hu Harangi Attila építész, +36302777598 debrecenhazai@gmail.com
Harangi Attila – Löki Viktor: Debreceni cívisházak és lakóik nyomában
Harangi Attila és Löki Viktor 2019 és 2021 között 21 debreceni cívisház és lakóik történetét dokumentálták. A könyv alapja a helyszínbejárás során készített fotósorozat a házakról és lakóikról, illetve az interjúk formájában rögzített történetük. A jelenlegi lakóktól első kézből megismert, személyes hangvételű történeteket a tudományos igényű levéltári kutatások során feltárt korabeli források adatai egészítik ki. A debreceni cívisházakról írt összefoglaló tanulmány helyezi kontextusba, és segíti értelmezni az egyes házak történetét. A szerzők arra vállalkoztak, hogy a bemutatott 21 ház által átfogó képet kaphasson az olvasó Debrecen cívisházairól, a szakma és a nagyközönség egyaránt. Az volt a céljuk, hogy feltárják, mit jelent a múlt, a házak és a cívisek története a jelenben, ami a jövőjük alakításához, a megőrzésükhöz is hozzájárulhat.
,_now_the_International_Alliance_of_Women_(IAW).png){kind=link}
