Szerző: Szabó Anna Viola

„Egy varjú ült az almafán. Nem Rá, a szürkevarjú, aki egész évben itt van, hanem Toró, a vetési varjú, aki csak téli vendég. Toró tiszta feketében járt, és ehhez mérten gyászos volt a hangja is, bár egyébként nem szomorú madár. Csapatosan jár, csapatosan él, és csapatosan fészkel. Ha jön a tavasz, elvonul a nagy vizek mellé, zsombékos árterületekre, magányos ligetekbe, hol évszázados jegenyék susognak, és ringatják a sok száz fészket, melyekben Toró neveli a fiatalokat. Ha aztán hószagot hoz a tél északról, és a mocsárvilág, nagy rétség, füves puszta bezárja az éléskamrát, Toró szétrepül az országban, károgva megkiáltja a telet, a kukoricaszár között böngész, vagy a kocsiutakon tart őrséget, mint önkéntes utcaseprő. […] Toró ismeri a felhőket is, a ködöt és a szelet is. Ismeri a levegő mozgását, és süthet a Nagy Fény, villoghat a Kis Fény a felhőtlen égen, ha a csapat károgva örvénylik, mintha forgószél hajtaná őket, menthetetlenül megjön a hó.”

(Fekete István: Kele)

Fekete Istvánnal ellentétben én semmit nem tudok a varjakról sem, hacsak nem tőle, a fent idézett Keléből akár, ahol további részleteket ismerhetünk meg a varjú-természetrajzból is. Ha ezt gyerekként olvasom, már akkor megtudhattam volna, amit legrövidebben a róla szóló novellában mondat ki az író a bölcs, öreg varjúval:

„nem a tél jelent minket, hanem mi jelentjük a telet”.

Gyerekkoromban azonban nem olvastam állatregényeket, így biztos voltam benne, hogy a telet a varjak hozzák, sőt nekem úgy tűnt akkor, már az őszt is. Azokon a régi nyarakon soha egy percet nem voltunk itthon, a lakótelepen, ahol felnőttem: az utolsó kicsengetéstől augusztus végéig egy távoli kisváros patakparti házában, a nagyszüleinknél töltöttük a végtelennek tűnő időt. Hazaérve, a nyári verőfényhez képest mindenképpen borulat várt otthon, s nemcsak az augusztus huszadika után rendszeresen megérkező eső, de az iskolába indulás közelítő árnyéka miatt is. Az, hogy szeptemberben süthet a nap, tulajdonképpen csak egyetemista koromban tűnt fel, addig a szorongás teljesen befeketítette számomra ezt a hónapot, akár a varjak az eget: szeptemberi hangulatomhoz tökéletesen illettek. A varjakhoz valahogy nem kapcsoltam a messzi vándorlást, mint a fecskékhez vagy a gólyákhoz, nem jutott eszembe, hogy éppúgy máshol töltenék a nyarat, mint én, hiszen csak akkor találkoztam velük, amikor hazajöttünk. Helyben viszont állandóan jöttek-mentek: naponta megérkeztek valahonnan abban az őszi, tél eleji, kavargó, leszálló, minden reggeli fehér ködben, amit magukkal hoztak, ami követte őket, és láthatóan tartottak valami felé, mintha dolguk lenne. Hogy honnan jönnek és hová mennek a varjak reggelenként kötelességtudóan, hatalmas, hangosan károgó, fekete csapatokban a ház fölött átrepülve a Csapókert felé, az esti sötétedéskor pedig visszafelé, évekig foglalkoztatott, de eszembe sem jutott, hogy ennek valami általános érvényű, madártudományi magyarázata lehetne. Azt elrendeztem magamban, hogy a továbbrepülő csapat bizonyára dolgozni igyekszik, hiszen mi mást csinálhattak volna munkaidőben azon a gyárkéményerdővel benőtt vidéken, ahonnan reggelenként a károgással vetélkedő hangerejű kürtölés hívta és sürgette őket. A többiek viselkedésére azonban nem volt magyarázat. A varjak egy része ugyanis, mintha direkt ezért repült volna idáig, leszállt az ablakunk alatt futó sínek melletti villanypóznákra és drótokra, ráérősen, várakozva. És amikor a hosszú tehervonat lassan zakatolva megérkezett, a varjak átszálltak a tetejére és azon utaztak tovább! Meddig tartott az út, mi volt az oka és célja, s vajon mikor jöttek rá erre a kényelmes módszerre? – Iskolába mennek ők is, induljunk már – próbált anyám véget vetni a bámészkodásnak a hatodik emeleti ablakban, s nekem napközben nemigen jutottak többet eszembe a varjak, pedig este biztos ők is visszajöttek abból a távoli iskolából, mert a következő reggel megint menniük kellett, nekik is. Olvastam azóta, milyen okos madár a varjú, eszközhasználó, feladatmegoldó, alkalmazkodó, Fekete is azt írja, hogy a varjak népe

„már régen az ember előtt kitalálta a drótnélküli telegrafálást, vagy talán el se veszítette soha, mert mindig tudja, mi van a szomszéd határban, és minden élet megmozdulása világos, írott üzenet, amelyhez alkalmazkodni kell, kikerülni vagy kihasználni”.

Mióta felnőttem, nem jártam arra, nem tudom, azóta is így utaznak-e a varjak, vagy már gyorsabb járművekre váltottak – de a telet az idén is elhozták. Hogy a tél nem akar maradni, nem az ő hibájuk.

---

A Déri Múzeum jelenlegi kiállításain három varjúval is találkozhatunk: mindhárom a Természetrajzi gyűjteményből származik, de csak az egyik szerepel közülük saját gyűjteményi egységében. Ez az egy azonban nagyon különösen fest: papírtölcsér van a fején. Nem szilveszteri csákóként, félrecsapva a feje búbján, hanem a csőrét-szemét eltakarva, mintha a tölcsér rászorult volna. A kiállított „vakvarjú” éppen ezt az esetet demonstrálja: a varjúfogás valaha ezen a vidéken alkalmazott egyik módját, amelyet Ecsedi István leírásából ismerhetünk. Az okos és társaival szolidáris varjút nehéz elfogni, mert a túl nyilvánvaló csapdára figyelmeztetik egymást, ezért találták ki a vetési varjú húsából télvíz idején ízletes levest főző szegény emberek az úgynevezett kucsmázást. Keményebb papirosból vagy ócska lepedővégből tölcsért ragasztanak, száját megkenik léppel, belé magokat szórnak, majd a havas mezőn ürgelyukba rejtik, köré is magokat hintenek csalinak. A jól leplezett tőrrel szemben gyanútlan varjú szedegetés közben lenyúl csőrével a lyukba, a tölcsér a fejére ragad, s amíg bizonytalankodik, könnyen megfogható. 

---

A másik két varjú a református-katolikus együttélést szimbolizálja a várostörténeti kiállítási egységben. A népi etimológia ugyanis a két felekezethez köti a madár két különböző megjelenésű fajtáját, de nem tollazatuk színe, hanem természetük alapján. Kálomista lett a nép ajkán a szürkemellényes dolmányos varjú, amiért állítólag levesnek sem alkalmas a húsa, mert dögöt eszik, férget, húst, tehát nem böjtölő református – míg a fekete tollú, növényevő, maggal élő vetési varjú lett a pápista, hiszen az megtartóztatja magát a hústól, mint a katolikusok nagyböjtben.

---

Amiért pedig az összes varjú eszembe jutott, az az, hogy újabban érkezett néhány társuk is a múzeumi gyűjteménybe – az e feletti öröm indított erre az év végi, adventi összegzésre. A Fotótár ebben az évben több jelentős, nagy tételszámú anyaggal gyarapodott, hagyatékok és adományok útján, amelyek közül kiemelkedik Vencsellei István fényképész hatalmas életműve, több régi családi album debreceni fényképészműtermek gazdag anyagával, a Fidrus család üveglemezei, és ami miatt most írok: Löki Viktor utcaképgyűjteménye, vagyis a Streets of Debrecen nevű fotósorozat eddigi teljes anyaga, 1984 georeferált fénykép, és a hozzá tartozó kezelési adatbázis, amelyet szeptemberben adott át múzeumunknak a fényképész. Az ő anyaga nemcsak abban tér el a többitől, és minden mástól, hogy folyamatosan készülő, élő, kortárs képsorozat, de abban is, hogy immár nincsen fizikailag megfogható teste, anyaga a képeknek: csak a szerveren léteznek. Az adattári fotók persze húsz éve így készülnek a múzeumban is, de az Eredeti fényképek gyűjteményének eddigi digitális állománya papír-, film- vagy üveghordozóról készült másolat: a leltározás alapja nem a fájl, hanem a tárgy, amelynek nemcsak pixelei, hanem fizikai tulajdonságai is vannak. A műtárgyak állagvédelme és őrzése azonban a külön feladat mellett biztonságérzetet is ad, hogy a digitális állomány bármikor pótolható. Ez az első alkalom, hogy a műtárgyként besorolandó fényképek eleve digitális formában keletkeztek, így csak a fájlt tudjuk nyilvántartásba venni s a szerver állagát védeni. Az efölötti riadalmat kissé enyhíti Viktor végtelenül precíz adatbázisa, ami szinte beleltározza önmagát, s ezért legalább annyira hálásak vagyunk, mint a Debrecen sehonnan máshonnan meg nem ismerhető arcát őrző fényképekért és a bizalomért.

A város minden utcáját szisztematikusan megörökítő képsorozat nem a dokumentációs adatfelvétel teljességével készül, hanem az emberi élet kreatív környezeti lenyomatait rögzíti, azokat a módokat és jeleket, ahogy a lakosság és a hatóság közös erővel használatba veszi, megjelöli, a maga képére és kényelmére formálja a közvetlen környezetét, büszkén birtokolja, kibéleli, magához hajlítja a tulajdonát, felosztja és elkeríti a tereket, uralja, hasznosítja, élni hagyja vagy kirekeszti a természetet. Viktor e rengeteg, változatos tematikájú, gondosan tervezett vagy hirtelen felindulásból elkövetett életlenyomata között szerkesztői felszólításra valami téli hangulat után böngészve találtam rá az indiszponált varjú nyomaira: egy más élet jelére. Azt, hogy ezek tényleg egy varjú nyomai, készséggel elhiszem Viktornak, nem tudom, az is látszik-e, kálomista volt-e vagy pápista az istenadta. Remélem, nem egy kucsmával a fején téblábolt a hóban, szimplán tanácstalan volt, talán régen járt erre. Találtam az állományban néhány másik varjas képet is, díjnyertes, naplementés, túl szép felvételeket csapatosan szálló madarakkal, de

én sokkal inkább barátomnak érzem őt, aki nem tudja, hogy kell a többiekkel együtt repülni, aki elgondolkozik a következő lépésen s erről kusza nyomokat hagy, de aztán megtalálja a megoldást, és felszáll egyedül. A többiek csak intézzék a telet, neki más dolga van. Tanulnia kell.

„A falu felett egyszer csak megjelent egy csapat varjú. Lekárogtak a többieknek, mire felrepült minden varjú, és örvényleni kezdtek, mintha forgószél hajtotta volna őket. 
Kaar… kaar… káár… káár… elindult már, elindult már… kár… kár.
A dombtetőket már alig lehetett látni, ködben fürdött a kert, párásak lettek az ablakok, a szél fütyülni kezdett, és szembefordult, mint a lázadó rabszolga. Nem hordom tovább! – sikoltotta, és közibe vágott kegyetlenül a nagy hasú felhőknek, aztán szaggatta, tépte, hajszolta őket, amíg csak lihegve ki nem fáradt. De akkor már csendesen, halkan és fehéren hullott a hó.”

Boldog, békés karácsonyt mindenkinek!

---

Irodalomjegyzék:

• Ecsedi István: Népies vadfogás és vadászat a debreceni határban és a Tiszántúlon. Városi nyomda, Debrecen, 1933
• Fekete István: A varjú. In: Fészekrakás. Lazi, Szeged, 2007. 76–81.
• Fekete István: Kele. (Első kiadás: 1955)