AVAGY DEBRECEN ÉS A TÖRTÉNELEM TERHE

Szerző: Lakner Lajos

(Első megjelenés: Debreceni Disputa, 2004/1. 23-27.) 

A debreceniség

Az Árkádia-pör idején még senki sem sejthette igazán, hogy milyen jelentős e vita Debrecen számára. Csokonai sírköve körül bár látszólag eltérő ízlésirányok ütköztek meg egymással, de mindenki számára világos volt, hogy többről van itt szó. Kazinczy ugyanis a debreceniséget kárhoztatva nem kevesebbet állított, mint hogy a debreceni identitás radikális átalakításra szorul. Szerinte a probléma főleg abból fakad, hogy a debreceniek túlzottan nagy szerepet tulajdonítanak a hagyományoknak, mintha az identitás rögzített, vagy legalábbis a hagyományoktól erősen szabályozott lenne, nem pedig olyan önkép és önértelmezés, amely folytonosan hozzászabja magát a jelen eszményeihez. S valóban Kis Imre és Fazekas Mihály mindenek előtt a hagyományokhoz és a közösségi elvárásokhoz való igazodás mellett érveltek, a helyi sajátosságokhoz, a történelmi tapasztalatokhoz és a szokásokhoz való igazodás szükségességét és elkerülhetetlenségét hangsúlyozták. S ezért szerintük Csokonai síremlékének olyannak kell lennie, ami úgy jelzi a költő jelentőségét, hogy beilleszkedik a közösségi szokásrendbe. Vagyis a sírkőnek nemcsak a kevesek, hanem mindenki számára érthetővé kell tennie, hogy alatta egy poéta fekszik. Kazinczy viszont kivonta a művészetet az ilyen közösségi meghatározottság alól, amellett érvelt, hogy az irodalomnak megvannak a maga sajátos, belső, önálló törvényei, s a közösséget mint esztétikai normák szerint meghatározott alakulatot kell érteni. Erősen korlátozta tehát az irodalomban érvényes hagyományok körét. Szerinte Csokonai síremlékét elsősorban az irodalomban (általa) érvényes(nek gondolt klasszicista) ízlésnek megfelelően kell elkészíttetni.

Az eltérő közösség- és kultúra-értelmezések a vita folyamán természetesen nem közeledtek egymáshoz, s nem állítható az sem, hogy az egyik félnél volt az igazság. Azaz azonban bizonyos, hogy nagyobb nyilvánosság előtt először tematizálódott a debreceniség, először kérdeztek rá, mit is jelent Debrecen közösségéhez tartozni, milyen az a hallgatólagos tudáskészlet, mely a közösség tagjai szociális identitása alapját képezi.

A vitahelyzet azonban nem tette lehetővé, hogy megfontolt válaszok szülessenek, hisz a sértettség és a védekezés határozta meg Fazekasék gondolkodását. Ami azért is nagy baj, mert ettől kezdve Kazinczy hatalmi helyzetéből következően a debreceniség a szélesebb nyilvánosság számára mindenek előtt valami negatív magatartást jelentett. Noha semmi kétség nem férhet Fazekasék álláspontjának hitelességéhez és társadalmi relevanciájához, közösség- és hagyományfelfogásuk érvényességéhez, annak ellenére sem, hogy ők maguk is érezték: valami egészen rendkívüli változás elszenvedői és tudatlan szemtanúi.

A debreceni identitás problémái csak a későbbi években váltak egyre inkább láthatókká. Az idő mintha Kazinczyt igazolta volna. Balogh István és Julow Viktor kutatásaiból tudjuk, hogy a város egyre inkább bezárkózott, s egyre inkább érződtek a beszűkölés jelei. Julow Fazekast idézi, aki rezignáltan tapasztalta a polgári közösség szétbomlását, társadalmi differenciálódását, a közjóért való fáradozás hiányát, s aki már az 1802-es tűzvészben intő jelet látott. Balogh István pedig Debrecen külső képének szegényességéről és az egyre korszerűtlenebbé váló cívis társadalom ír. S valóban csak a ’40-es évektől indult meg valami mozgás: s megint a Csokonai-sír körül. Mint ismeretes 1836-ban Péczely József kezdeményezésére a szenior a diákok között is gyűjtést végzett a Csokonai síremlék felállítására, de a professzori kar ill. az akkori rektor, Sárvári Pál leállította. Péczelynek arra sem adtak lehetőséget, hogy tisztázza cselekedetei indítékait, aki erre elhatározta, hogy saját maga állítja magát vissza eredeti jogaiba és újabb értesítést bocsátott ki az ifjúsághoz. A professzori kar döntésétől való függetlenedését azzal magyarázta, hogy nem lehet már mindenkire egyaránt érvényes egységes műveltségről, kultúráról és morálról beszélni, ezek ugyanis a társadalomhoz hasonlóan differenciálódtak. Vagyis mindenki arra van kényszerítve, hogy válasszon. Ez egyben azt is jelentette, hogy Péczely felfogásában a hagyomány sem egyértelműen adott, hanem csak folytonos újraírás révén létezik. Péczely az 1840-es Kisfaludy-ünnepen mondott beszédében arra figyelmeztette a tanári kart, hogy egyrészt az új sohasem valamely steril térben születik meg, hanem a hagyományok talaján, másrészt arra, hogy nem létezik érintetlen, változatlan, egyszer s mindenkorra adott hagyomány. A vele szemben álló professzori kar viszont Péczely cselekedeteiben a hagyományos világrend elleni támadást és az egyetemesen érvényes közös tudás rombolását látták. Ezért kárhoztatták már Csokonait is, aki elsőként vonta ki magát e közös rend alól és saját világot alkotott magának, és ezért ítélték el a diákság önállósodási törekvéseit is, melyek e rend fenntartásán őrködő tanári tekintélyt kezdték ki.

Sok tekintetben tehát az előbbi vita ismétlődött meg, amennyiben újra a hagyományhoz való viszony vált kérdéssé, noha a korábbiaktól lényegesen eltérő szociokulturális környezetben. A korforduló, melyet Fazekasék még csak sejthettek, ekkorra már érthetőbb jeleket adott magáról. A társadalom és az egyetemesen érvényesnek hitt értelmi világok differenciálódásának tapasztalata azonban még ekkor is ellenállásra késztette a tanári kart. Természetesen ők nem fedik le teljesen a város egészét meghatározó réteg gondolkodását, de még ekkor is jelentősnek mondható az egyházi szolgálatban álló értelmiségi-tanári kar befolyása és hatása. Ahogy Julow Viktor is hangsúlyozza a “a mentalitás világias, de egyházhoz kötött.” Minden ellentmondásossága ellenére a Péczely körül történtek, ahogyan erről Kölcsey levele is tanúskodik, reménységgel töltötte el a külső szemlélőket: az új eszmék (nemzeti irodalom, a romantika és reformkor politikai-társadalmi eszméi) mégiscsak talajra találnak Debrecenben, vagyis a város mégiscsak képes arra, hogy átformálja a debreceniség tartalmát, újradefiniálja identitását. Noha a történetnek lehet olyan olvasata is, mely szerint az országos változásoktól való lemaradással való szembe nézés már elkerülhetetlen volt. A legfőbb problémát azonban az jelentette, hogy e történet nem lett valaminek a kezdete, a várva várt folyamatok és az önértelmezés megújítása nem következett be.

A város művelődési állapotai egyre siralmasabbak voltak. A felvilágosodás eszméi maghatározóak voltak egészen a század végéig. A 19. században nincs egyetlen olyan debreceni író, vagy költő, akinek neve fennmaradt volna a magyar irodalom rostáján. Az általános (vidéki) művelődési állapotokat jól jellemzi, hogy a Képzőművészeti Társulat 1871. évi vándorkiállításán összesen két képet tudtak eladni. Az irodalmi és művelődési élet az önképzőkörökbe szorult vissza. Balogh István sorai szemléletesen jellemzik a 40-es évekbeli város művelődési és mentális állapotait:

“Debrecen külső képe […] meglehetősen szegényes, s ezt még jobban kihangsúlyozza a város népének első pillantásra feltűnő zárkózottsága és szinte tüntető puritanizmusa, a külső fényűzés és a pompa teljes hiánya s valami rideg célszerűséghez és gyakorlatiassághoz való igazodás.”

S ez még hosszú ideig így maradt. Hiába alakult meg 1890-ben a Csokonai Kör, működése alapvető változást nem hozott a város művelődési életében: a provincializmus és az egyre korszerűtlenebbé váló Kisfaludy és Petőfi Társaságtól való függőség szabta meg látóhatárukat.

Az adalékok további sorolása helyett talán lényegesebb annak rögzítése, hogy a jelen kicsinységével egy hallatlanul gazdag és jelentős múlt állt szemben. Ezért amikor Debrecenről vagy a debreceniségről volt szó, nem volt más lehetőség a korabeli emberek számára, mint e múltra való hivatkozás. A múlt pedig mindenre magyarázattal szolgált, mindent érthetővé tett és mindent helyben hagyott: a város védtelensége, kálvinista a katolikus tengerben, melyek józan megfontolásra és bizalmatlanságra nevelték a polgárokat, a magyar művelődés kiemelkedő helye, mely erős öntudatot adott a számukra, a sok szegény diákot is felnevelő Kollégium, mely a társadalmi és a művelődési egységben való hitüket is jelzi és persze nem utolsó sorban Habsburg-ellenességük, mely nemzeti érdekek és érzület fő képviselőjévé tette Debrecent. A múlt e túlsúlya megfigyelhető a művelődés minden területén. E század legfontosabb irodalmi témáit még mindig a fenti történelmi adottságok és érdemek jelentik. Az 1860-ban megjelent Csokonai Album szerzői továbbra is a múlt irodalmát művelték, mintha az irodalom olyan múzeum lenne, melyben a kiállított tárgyak, műalkotások egyszer és mindenkorra megszabnák az alkotás törvényeit. S ha a 20. század elejére ugrunk, akkor Oláh Gábor Szegény magyarok-járól írt kritikájában Ady is épp e múlthoz való merev ragaszkodást, Debrecen kultúrájának ódonságát tette szóvá, mintegy megismételve a Kazinczy szájából száz évvel korábban elhangzottakat. A múlt e túlsúlya közvetve is jelzi, hogy e században nincsenek megírásra érdemes történetek. Ezek hiánya pedig azt is jelenti, hogy az identitás újrafogalmazásának nem volt meg sem a lehetősége, sem pedig az igénye. S így talán azt is jelzi, hogy a debreceniség meghalt, vagy legalábbis tetszhalott állapotba került. Többek között Ricoeurtől is jól tudhatjuk, hogy történetek nélkül nincs identitás, újabb történetek nélkül pedig nincs lehetőség annak újrafogalmazására, vagyis nincs lehetőség arra, hogy életet leheljünk belé, s érvényesként ismertessük el. Debrecen ugyan százszor kijelenthette magáról, hogy kultúrcentrum, a legmagyarabb város stb., ha senki sem igazolta vissza. Az identitás ugyanis nem pusztán az kép, amit magunkról kialakítottunk és amellyel azonosulunk, ez ugyanis mindig mások elismerésére és visszaigazolására szorul. Mások reakciói teszik csak lehetővé a számunkra, hogy rálássunk önmagunkra, felismerjük önmagunkat, akár a személyes, akár a szociális identitásról van szó. A debreceni identitás azonban még mindig a régi történetekben szemlélte önmagát, s eközben szép lassan illúzióvá vált. A történelem egyre nehezebb tehernek tűnt, s nem lehetett tudni, van-e tőle szabadulás.

A város szerencséjére vagy szerencsétlenségére azonban lehetőség nyílott az újabb történetek hiányának elfedésére. Az 1849-es történésekről és a kormány Debrecenbe meneküléséről van szó. Pontosabban ezek mítoszairól, amit a szabadságharc őrvárosa toposszal foglalhatunk össze. Az persze jó ideig senkit nem érdekelt, hogy ha ezekhez közel hajolunk, bizony hamarosan szétfoszlanak. E történetekben megformált önkép és a valóság ugyanis elhajolnak egymástól. Általánosítható az a megállapítás, amit Balogh István tett Kossuth és Debrecen viszonya kapcsán, ti. hogy a Kossuth-mítosznak semmi társadalmi következménye nincs, hisz Debrecenben ugyancsak tartózkodóan viszonyultak a polgári jogokhoz, s a pár hónapos főváros-szerepkör semmi változást sem idézett elő a társadalmi szerkezetben.

E mítoszok azonban arra kétségtelenül jók voltak, hogy hidat verjenek a múlt és a jelen közé, mégpedig úgy, hogy a mindkét part a magyar nemzet történetében jelentős szerepet játszó város képét mutassa, a híd alatti szakadék pedig időlegesnek és a sors érdemekre nem figyelő kegyetlen játékának látszódjon.

Díszpolgárság és identitás

A díszpolgárság e folyamatba helyezve egyértelműen a szociális identitás megerősítése és fenntartása eszközének tűnik. Válasz a történelem terhe okozta görcsre és megmerevedésre. A díszpolgár az a tükör, amiben a város felismerhette magát, ami révén a régmúlt történetei beleszövődhettek a jelenbe, vagyis aminek a segítségével a jelen a múlt folytatásaként volt értelmezhető. A díszpolgárság intézménye két irányba is elvégzi e legitimációs műveletet. Egyrészt a polgárok felé, akik mindenek előtt az önbecsülésükben erősödhetnek meg, hisz mindig a díszpolgár az, aki méltóvá válik a közösséghez való odatartozásra, másrészt a kívülállók számára igyekszik bizonyítani, hogy az önkép igaz és visszaigazolásra méltó. Mivel olyan emberek mutatnak sajátosan debreceni jegyeket, akik az egész magyar kultúrának a reprezentánsai, az önkép érvényessége szinte önmagától adódik. A díszpolgárokban tehát a város önmagát ünnepli. Vásáry [István] polgármester világosan meg is fogalmazta ezt Herczeg Ferenc köszöntésekor: egyszerre ünnepeljük az nagy írót és egyszerre a várost, egyszerre mutatkozik meg e díszpolgárságban az író és a város lelke. Nincs is mit ezen csodálkozni, az ilyen kultikus aktusokhoz mindig dramaturgiai beszéd kapcsolódik, vagyis az önábrázolás olyan módja, mellyel azt szeretnék elérni, hogy mások olyannak lássák őket, amilyennek ők szeretnék. A díszpolgárválasztás tehát az egyik legfontosabb közösségi identitás-teremtő aktus.

A város első díszpolgárainál még közvetlenül tetten érhető a kapcsolódás, házuk van Debrecenben és lehetett azt is tudni, hogy mit köszönhet nekik a város. Később azonban egyre inkább szimbolikus, értelmezést igénylő a kapcsolat: az igazi debreceniség mutatja meg, olyan értelmezési keret biztosítása a város polgárai számára, amely révén meg tudják határozni hovatartozásukat, el tudják rendezni mások e hovatartozáshoz való viszonyát: érvelni tudnak egyes ítéletek mellett és vissza tudnak utasítani másokat. A szimbolikus, értelmező jelleg annál is inkább fontos volt, mert arra kellett törekedni, hogy a város valamennyi polgára egymástól eltérő politikai meggyőződések ellenére is érvényesnek érezhesse magára. Ebben a tekintetben bizonyára jól választottak a város vezetői, amikor Jókait vagy Herczeg Ferencet emelték be a díszpolgárok sorába. Jókai ünneplését egyetlen vitázó-kételkedő hang sem zavarta meg, mint ahogy Herczeg Ferenc előtt olyanok is meghajtották a fejüket, akik radikálisan mást gondoltak a világról és az irodalomról. Épp ezért a díszpolgárság alkalmas arra is, hogy jól elfedje az aktuális politikai motívumokat, egy-egy pillanatra elhallgattassa az ellentéteket. Épp ebben van az ereje, de éppen ebben rejlik annak az okai, amiért alkalmanként gyanú támad bennünk: valódi közösségi élmény vagy csak politikai játék részesei voltak a részvevők. A kettő szétválasztása szinte lehetetlen, de talán fölösleges is. Mindezek után nem véletlen, hogy csak az 1850-es években megválasztottakkal kapcsolatban merült fel, hogy töröljék őket a díszpolgárok sorából, hisz esetükben annyira nyilvánvalóak voltak a közvetlen politikai érdekek. De még ebben az esetben is elhangozhatott olyan érv, mely szerint itt sem pusztán egyéni vagy csoport-, hanem várospolitikai érdekekről volt szó, tehát díszpolgárságukat nem lehet megszüntetni.

A díszpolgárság nemcsak erősen befolyásolja, hanem alakítja is a közbeszédet. Mivel önábrázolási aktusról van szó, fel sem merülhet, hogy az igaz-hamis kategóriapár révén ítéljék meg, vagy hogy egyes részleteit elutasítsák, másokat pedig elfogadjanak.

Csak egészében lehet elutasítani vagy elfogadni. De még ez is csak a kívülállók számára adott lehetőség, mert a polgárok számára nincs más választás, mint az elfogadás. Ki az, aki ellenvéleményt fel merné vállalni, hisz ez árulással, adott esetben politikai öngyilkossággal érne fel. Ki az aki, hangot tudna adni politikai józanságának vagy esetleges ellenérzéseinek, mikor városa megdicsőüléséről van szó. Ez utóbbi ugyanis sohasem lehet kérdéses, hisz a köszöntő a díszpolgár számára is erősen megszabja, mit is mondhat válaszában. Nem kerülhető el, hogy ne vallja magát a város polgárának és az őt illető megbecsülés ne származzon át a városra.

Jókai és a múlt újjáéledése

1893-ban Jókai Mór díszpolgárrá választása is igazi szimbolikus aktus volt, még ha esetleg fel is fejthetők azok a közvetlen politikai érdekek, melyek szerepet játszottak ebben. Hisz bizonyára jól jött ez a hatalmon lévő kormánypárti vezetésnek, akik ettől megítélésük és támogatottságuk javulását is remélhették. A Szabadelvű Párt ugyanis a század végére egyre inkább széteső és a hatalomhoz gátlástalanul ragaszkodó párttá vált. Méltán hihették, hogy tekintélyvesztésük talán nemcsak megáll, hanem esetleg meg is fordul azáltal, hogy ilyen jelentős, mindenki által egyaránt elfogadott író fogadja el hívásukat. Ezt még akkor is számításba lehetett venni, ha mindenki tisztában volt Jókai politikai hovatartozásával. Az esetleges politikai motívumok utáni gyanakodásunkat erősítheti az a parlamentben épp ekkor folyó vita, hogy a képviselőházban előterjesszék-e Mikszáth indítványát, mely szerint a költségvetésben 20.000 Ft-ot irányozzanak elő Jókai díszkiadású művei beszerzésére. A 48-as és a függetlenségi párt ugyanis csak akkor szavazta volna meg az indítványt, ha Kossuth művei beszerzésére is ugyanennyit fordítanának. E politikai felhangok ellenére tudomásom szerint nem talált ellenkezőkre a városvezetők javaslata. Bizonyára szerepe volt ebben annak is, hogy Jókai megválasztása összhangban állt a város vezető értelmisége által egyre gyakrabban hangoztatott törekvéssel, hogy újra központi szerepűvé tegyék Debrecent. A regionalizmus, amelynek egyik megnyilvánulása volt a Csokonai Kör megalakulása is, e törekvések érvényesítésének aktusát láthatta – joggal – Jókai díszpolgárrá választásában.

Mindezek mellett jelentős volt e választás a debreceni identitás újrafogalmazása, érvényességének elismertetése szempontjából is. Hisz Debrecen alapvetően Jókainak köszönhette, hogy a múlt mítoszaiban megképzett imaginárius Debrecen-kép nemcsak egyszerűen fennmaradt, hanem meg is újult: beleszövődhetett a jelenkori város képe. A múlt terhe épp Jókai írásai révén került le a debreceniek válláról, s tűnhetett úgy, hogy Debrecen jelentőségvesztése az illúzió. Gondoljunk csak az egyik, e szempontból rendkívül fontos Jókai-regényre, a Mégis mozog a földre. E regényben a város úgy jelenik meg, mintha a reformkori mozgalmak valamiképp ide kötődtek, itt eredtek volna. Mintha ez a város őrizte volna meg, mentette volna át ezekre az időkre a nemzeti szabadság eszméjét.

Pedig a történeti tények arról tanúskodnak, hogy épp ebben a városban vertek legnehezebben gyökeret a nemzeti romantika eszméi és törekvései. Elég talán csak arra gondolnunk, hogy a debreceni kollégiumban vezették be legkésőbb a magyar nyelvű oktatást. Jókai tehát azért volt hallatlanul fontos Debrecen számára, mert pótolta a hiányzó történeteket, folytonosnak mutatta Debrecen jelentőségét, hamisnak mutatta azokat a véleményeket, melyek lejtőre került, provinciális városról beszéltek. S ami ugyanilyen fontos, híveket szerezhetett Debrecennek, melyet a művein keresztül az egész nemzet tanulhatott meg becsülni. Önbecsülés, a debreceniség öntudatos vállalása és ennek elismerése, visszaigazolása elválaszthatatlanul fonódtak össze a jókais Debrecen-képében/kultuszában. Jókai, ahogy 1884-ben az Arany Bikában elmondott beszédéből is kitűnik, nemcsak teljesen azonosult a hagyományozódott, mitikus Debrecen-képpel, hanem újraírta és legitimállta:

“És Debrecen városának senki sem segített az emelkedésben, őt nem tették nagy folyóvizek ország emporiumává, neki nem adott az ország milliókat a szépítésre, a külföld nem járult újjáalakításához, még idegen népfaj sem kölcsönözte neki eszét, iparkodását; e város nagyságát, emelkedését saját népének, a tősgyökeres magyar faj eszének, munkásságának köszönheti.”

Beszéde végén a “magyarok városára” emelte poharát. Ezekben a sorokban mindenki ráismerhetett arra városképre, mely a debreceniek számára oly kedves volt.

Jókait írói jubileuma 50. évfordulóján a Csokonai Kör javaslatára választotta a városi közgyűlés a díszpolgárok sorába. Az oklevél 1894. január 6-i, Jókai országos ünnepén történő átadásáig több újságcikk foglalkozott az író díszpolgárságával. Az hivatalos magyarázat és az írások Jókai egyetlen jelentőségét emelték ki: fenntartotta a nemzeti szellemet és a nemzeti lélek emlékezetét a nehéz időkben is, munkáiban “a nemzeti Géniusz hallatja szavát”. S természetesen ennek legfőbb meghallója mindig Debrecen volt. A díszpolgárválasztás üzenete tehát elég egyértelmű: Debrecen az a város, amely leginkább ragaszkodott a nemzeti sajátosságokhoz és a nemzeti értékekhez. Ez persze egyben sajátos és késői válasz is az Árkádia-pörben elhangzottakra: mégiscsak értelme volt a hagyományokhoz való ragaszkodásnak, még ha későn is kapta meg érte a város az elismerést.

Megfigyelhető, hogy a debreceniek úgy beszélnek Jókairól, mintha mindenek előtt Debrecené lenne. A debreceni küldöttség akart elsőnek megjelenni a 1894-es jubileumi ünnepségen, az újságok arról írtak, hogy Jókai különösen kitüntette a debrecenieket, s épp ezért háborodhattak fel azon, hogy rossz, azaz nem méltó helyet jelöltek ki a város küldöttségének, mert szinte alig hallhattak valamit. A Csokonai Kör hangsúlyozta, hogy bár anyagilag nagy terhet jelent a számukra, de mégis előfizetnek a Jókai-díszkiadásra, részt kérnek a nemzet háláját kifejező gesztusból, hogy az írónak összegyűljön 100.000 Ft tiszteletdíj. A Debreceni Ellenőrben közölték Jókai Tóth József kollégium tanárnak 1878-ban írt, minden bizonnyal nyilvánosságnak szánt levelét, mely szerint Debrecen volt az elmúlt 300 évben “menedéke a magyar nemzeti műveltségnek, szellemi haladásnak, anyagi gyarapodásnak”. A dolognak mindössze az a szépséghibája, hogy a következő passzusokban a kormánypártra való szavazásra buzdítja a debrecenieket.

A város megdicsőüléséhez nem férhet kétség. Kérdés persze, milyen hatása volt mindennek. Hogy volt, azt bizonyítja az a támadás, amely a bécsi Fremdenblatt és a Budapesti Hírlap hasábjain ekkor érte a várost. A két újság ugyanis Debrecen egyetem utáni vágyakozásán ironizált. S amikor azt kérdezték: de “… hol van … maga a város?”, nem tettek mást, mint újra megkérdőjelezték azt a önképet, melyet a Jókai-kultusz segítségével igyekezetek a város vezetői újra megerősíteni a debreceniekben és elhitetni az idegenekkel. Mindez azonban már egy másik történet, annak jelzésére azonban talán így is elegendő, hogy újabb díszpolgárokra még szüksége lesz Debrecennek. Nehezebb annak megragadása, hogy milyen hatást váltott ki a debreceniekben, vagyis az ünnepségek elmúltával mi maradt meg ebből a mindennapokra. Ha abból indulnánk ki, hogy 1904-ben sok más várossal ellentétben csak a középületeken volt gyászszalag, a magánházakon nem, talán könnyen arra a következtetésre jutnánk, hogy nem sok minden. Ez azonban tévedés lenne. Egyrészt az ünnepi beszédekben és a közös ünnepek alkalmával felismert közösségi azonosságtudat nem közvetlenül váltható át a mindennapokra. Ezeken az alkalmak feladata ugyanis nem más, mint a közösségi odatartozás-élmény beépítése abba hallgatólagos tudásba, amely megszabja az egyén világértésének kereteit, természetessé és magától értetődővé teszi a közösségi hovatartozást. A századfordulón Jókai kultusza halványodhatott ugyan, de ez már nem érintette a debreceni identitást. Bizonyság rá, hogy még a húszas években is aktuális kérdés maradt Jókai és Debrecen viszonya. Annál is kevésbé érinthette, mert Jókai Debrecen-kultusza és Debrecen Jókai-kultusza épp csak megérintették a közösségi identitás felszínét. Tükrük voltak ugyan, de inkább olyanok, mint amelyeket a vidámparkokban láthatunk.

---

A képeket válogatta és a hozzájuk tartozó jegyzeteket készítette: Szabó Anna Viola