Tárgy-szöveg III.

Szerző: Bélteki-Dolhai Réka

„ó, szavak-képek-gondolatok örökkön-örökké!”
(Nyersanyag)

Az adventi időszakot követően jelen írás egyszerre kapcsolódik a korábbi tárgy-szöveg sorozathoz, illetve az újév ünnepéhez. Niklai Ádám Előjelek kötetének első ciklusában külön egységgé szervezve jelent meg három vers, Három téli vázlat cím alatt, amelyek egyike, a Karácsony, már ismert olvasóink számára. Most a másik kettőt, a Január és a Táj című verset mutatjuk be.

Egy tanulmányában a következő költői hitvallást fogalmazza meg:

„(a)z, hogy verseket írok és azokat folyóiratban és kötetben publikálom: számomra nem egyéb, mint egyfajta magatartás; ebben aztán meghatározó szerepe van az ››ihlet‹‹-nek nevezett-szépített idegfeszültségnek csakúgy, mint világnézetemnek, másokkal közös vagy éppen egyéni problémáimnak, szépség- és igazság-igényemnek, gondjaimnak, örömeimnek stb.
Rendhagyó módon kezdtem azt, amit csak némi nagyítással, jobb híján nevezhetek pályafutásnak. 1958-ban, harmincnégy éves koromban súlyos műtéten estem át: majdnem két évet töltöttem egy hegyvidéki szanatóriumban. Ott és akkor többször is átéltem a perceken belül bekövetkezhető halál hasonlíthatatlan élményét: két alkalommal teljesen világos öntudatnál. Az ottani környezet ››sűrítetten‹‹ tárta elém és körém a kortárs társadalom számtalan szelvényét, képletét: sok-sok emberi sorsba tekinthettem be mélyen, nem ritkán a végső kérdésekig; emberi kapcsolatokat láttam szövődni és felbomlani; egyén és közösség viszonyát tapinthattam ki szinte a lét és tudat síkjain; sok-sok időm volt mindehhez – talán felesleges itt hivatkoznom Thomas Mann Varázshegyére, mint – mutatis mutandis – párhuzamra. – E számos összetevő eredőjének tekintem ma [1967] első verseimet: 1960 óta rendszeresen publikáltam őket. 1964 augusztusában jelent meg első kötetem a Magvető Kiadó gondozásában: címadó verse, a Hullámtörő – remélem – jobban kifejezi írásaim külső és belső indítékát, mint e sorok. Az emberről ugyanis az ilyen maga fogalmazta nyilatkozat-félék aligha mondanak többet, mint a fénykép e füzet borítóján: pillanatfelvétel ez is, amaz is; óhatatlanul befolyásolja ezt is, amazt is a percnyi hangulat, közérzet és a nem szándékos, de azért mégiscsak szükségszerű – póz. Csakis a mű (egy része vagy egésze) adhat többé-kevésbé hű és teljes képet, mert az nem a vaku villanófényében rögzítődik, hanem a világgal való dialektus egységében, mozgásában, változásában ››ábrázolja‹‹ költőjének nemcsak valódi, hanem igazi arcát is.”

A hagyatékban fennmaradt egy Jegyzetek, 1965 című, bőrkötésű jegyzetfüzet, verssorokkal, rímképletekkel, időmértékes verseléssel, intertextusokkal telítve, amely a fent megfogalmazott, egyszerre ösztönös és tudatos költői tevékenység lenyomataként olvasható. Látszanak javítások is, hiszen több eszközzel és több színnel dolgozott Niklai Ádám (ceruza, kék és piros tinta, kék filctoll), akár utólagosan is, egy helyen például 1968-as évszám jelzi a jegyzetek állandó jelenlétét a költői működésben.

„Szerette a végsőkig csiszolni, szinte már kopogtatni a verseket.” – fogalmazott Kiss Tamás a Redivivus kötetről írva.

Ezt láthatjuk a következő mű esetén is, amely a hagyatékban található kézirat szerint Januári vázlat címmel íródott, a végleges változat azonban a ciklusba rendezés után Január lett.

Január
kidobom ezt a csupasz karácsonyfát
visszaviszem az üres üvegeket
nyakamban az új sál
meg a tavalyi világ

A vers egészét meghatározza az időhöz való emberi viszony. Már maga a cím is ezt a kérdéskört jelöli ki, ráadásul egy olyan határvonalat próbál érzékeltetni, amely valamelyest az idősíkok felett álló, egyben megfogható, átélhető pillanat. Megszólalhat ez az alkotás a jelen újévi ünnepén, ahol egyszerre kap hasonlóan fontos szerepet a múlttal való számvetés és lezárás, illetve a jövő terveire és készületére való nyitottság. Valójában a mű egésze ezt a kettősséget érzékelteti. Az első két sor még a múlt emlékeit és tárgyi lenyomatait tartalmazza, a lírai én a magával hozott feladatok elvégzését listázza. Hiányérzetet visznek színre a „csupasz karácsonyfa” és az „üres üvegek”, de nem ezek, hanem maga a cselekvés kap hangsúlyos szerepet. A harmadik sor kilátásba helyezi az „új” reménységét, várakozással tölti meg a vers hangulatát, ami végtelen lehetőséget rejt magában a verssor egyszerűsége ellenére is. Ezután a sor után a legerősebb a soráthajlás, amely egymás mellé helyezi egy töréssel az „új sálat” a „tavalyi világgal”. Így a múlt képei lesznek nagyobb arányban, a felvett „új sál” vágyott képét a zárósor végül revideálja, elbizonytalanítja.

A tartalomnak ezt a kiemeltségét a forma is segíti, ugyanis a harmadik sor hozza el a rímképlet egyensúlyát, amelyet épp előtte akaszt meg a rímtelen második sor. Míg a cím erősebben fejezi ki a kezdetet, az egy adott pontot az időben, addig az „új” és mellette a „tavalyi világ” (amelyek egyébként együtt, egyszerre férnek el a versbeszélő „nyakában”) folytonosságot jelentenek. Ezt a folytathatóságot, a végtelen érzetét kelti az is, hogy hiányoznak az írásjelek, a központozás. Mintha egy gyorsan áramló, nagy szövegegész egy kiragadott részlete lenne a fenti négy sor. Egy lista néhány pontja, egy újévi fogadalom mantrája. Ekképp keretet is alkot a vers, a címben és a záró sorban is az időbeliség és az abból adódó kettőség teremt jelentést.

A Három téli vázlat záró verse a Táj. Jól megfigyelve ez is alátámasztja Kiss Tamás azon gondolatát, amely a fenti idézet folytatása:

„(e)gyik-másik darabjának olyan tiszta a szerkezete, mint egy mérműves gótikus ablak. Ezekbe a metszett, cizellált darabokba rejtette szemérmes vágyakozását a társak, emberek, a hitves iránt.”

A vers olvasása során szembeötlő, mennyire tudatos versszerkesztő tevékenység áll az írás folyamata mögött, amely „végsőkig kopogtatás” egyik fontos segédeszköze lehetett akár a gondolatok, kidolgozott verssorok gyűjteményeként az 1965-ös jegyzetfüzet is.

Táj
Jégtábla-ég zöldellő
szegélyén tar tölgyerdő:
föld-födélre szögezett
láthatárnyi bronzveret.
Táj… Nem – s mégis velem-egy,
kire seb ég: sistereg
izzó vaspánt-türelem
homlokomon, mellemen.

A táj és egyén viszonyát helyezi középpontba a vers, címében is jelölve. Az első versszak kifejezetten tájleíró, majd a második versszakban jelenik meg a versbeszélő egyes szám első személyben, a tájjal való viszonyában, ami „velem-egy”. Kissé töredezett az átmenet, tipogárfiailag is jelzi a három pont, a kötőjel, de a tagadószó, a kötőszavak váratlan szerepeltetése is ehhez járul hozzá.

A jelentésrétegek kibontásában a tartalom mellett nagyrészt a vers megalkotottsága, a forma segít. Rengeteg kép, alakzat gazdagítja a szövegvilágot. Meghatározó az alliterációk használata, ahogyan ez jellemző az életmű egészére is. Kiforrott a „tar tölgyerdő”, mellette a „föld-födél” sajátos szóalkotás betűrímjei is erősítik a hangzást. Niklai bevett költői eszköze a hasonló, önkényes szóképteremtés, mint ez esetben a „jégtábla-ég” vagy a „vaspánt-türelem”. Asszociatív kapcsolat áll a képiség és a felhasznált szavak között, amellyel új jelentést és alakot hoz létre. A belső rímek mellett szabályosak a sorvégi rímelések is, páros-, illetve bokorrímek teszik dallamosabbá a költeményt. A verselés tekintetében is tetten érhető a megszerkesztettség, szabályos a sorok szótagszáma, még váltakozásaik is. Nagyobbrészt emelkedő strófákból épül fel a vers, „a szabályos jambus hömpölygéséhez közeledő hullámzást vesz fel”, az e mögötti tudatos döntésről egy levélben vallott a költő.

„A jambus (…) közeledett a magyar ejtéshez, ennek következtében a vers lüktetését ma már nem annyira a verslábak adják a maguk merev szabályai szerint, hanem inkább az élőbeszéd hangsúlya, amely – szerencsés esetben – egybeesik a jambusnak azzal a szótagjával, amely eredetileg, tehát a régi felfogás szerint is hosszú. Ha pl. Filmkocka c. versemet így olvassa hangosan, tehát a szavaknak az élőbeszéd-kívánta hangsúlyt adja meg, észre fogja venni, hogy annál a szótagnál, ahol a szókezdés hangsúlyt kíván, ugyanott a jambus szerint is hosszú szótag következnék. Pl.: ››Az ablakok, e konok ikonok alatt egy részeg dala imbolyog…‹‹. A ››konok‹‹ és az ››ikonok‹‹ szavak első szótagjának a törvény szerint hosszúnak kellene lenni, de ebben az értelemben rövidek; a szókezdő hangsúly teszi őket ››hosszúvá‹‹, de a fül épp e hangsúly miatt érzi hibátlannak a jambikus lüktetést! (Ma inkább a fülnek írunk, semmint a szemnek!)”

A vers hangzása erőteljesen hozzájárul annak hangulatvilágához. Sok esetben az l hangok lágyítják az esetleges ellentmondásokat. A „(j)égtábla-ég zöldellő / szegélyén tar tölgyerdő” képe tulajdonképpen egy paradoxon, hiszen a „tar tölgyerdő” nem lehet „zöldellő” a „jégtábla-ég” szegélyén. Mégis a „zöldellő”, de akár a „tölgyerdő”, a „föld-födél”, a „láthatárnyi”, a „homlokomon, mellemen” szavak még dallamosabbá, lágyabbá teszik a versvilágot.

Nem véletlen, hogy a versek hangos olvasására, előadására (is) buzdít az alkotó!

„Persze, nehéz lenne eldönteni, hogy mindebből mi a tudatos, és mi az ösztönös költői tevékenység.” – írja maga Niklai is idézett levelében. Ahogyan ő, mi is arra jut(hat)unk, hogy nem is kell ezt eldönteni, „tudatos és ösztönös elmetevékenység együtt eredményez csak megfelelő művet”. Nagy érték, hogy ezeket a munkafolyamatokat láthatjuk kirajzolódni egy versben, egy tárgyi emlékben, mintha megpillantanánk az alkotásba merülő Niklai Ádám alakját, gondolatát – az ő végtelenségében, örökidejűségében.

---

Felhasznált irodalom:

• Niklai Ádám, Hullámtörő, Magvető, Bp., 1965.
• Niklai Ádám, Szeretők, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1970.
• Niklai Ádám, Előjelek, Válogatott és új versek, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1984.
• Niklai Ádám, Írott kő, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1988.
• Niklai Ádám, Redivivus, Összegyűjtött versek, Csokonai Kiadó, Debrecen, 2004.
• Niklai Ádám, Bevezető, Debrecen, 1967. november 11. (Déri Múzeum Irodalmi Gyűjtemény)
• Niklai Ádám levele Marikának és Gyurkának, Kazincbarcika, 1964. III. 7. (Déri Múzeum Irodalmi Gyűjtemény)