KÉPTÖRTÉNETEK A FOTÓTÁRBÓL

Szerző: Szabó Anna Viola

Kép: Fidrus Józsa, Fidrus Margit, Fidrus József amatőrök (Déri Múzeum Fotótára, Gy.sz. 2024)
Digitális utómunka: Lukács Tihamér

Lassan vége van a nyárnak, de a hűvös szelek még nem járnak, előttünk az utószezon és a vénasszonyok nyara: aki eddig nem tudott, még most is elindulhat pihenni. Az alábbiakban bemutatott család tagjai rendszeresen megtették ezt, s nyaralásaik során szorgalmasan gyártották az emlékképeket, amelyeket nézegetve ki-ki számára megidéződhetnek akár elmúlt, akár jövendő utazásai.

Az amatőrfotókkal egyúttal a találmány közkinccsé tételének 185. évfordulóját is ünnepeljük.

A bejegyzés tárgyát adó apró üveglemezekkel idén tavasszal gyarapodott a Fotótár, mégpedig Harangi Attila építész jóvoltából, aki debreceni cívisház-kutatása során, az Arany János utca 57. számú házban bukkant rájuk, majd a ház jelenlegi tulajdonosaival, a Pataki családdal egyetértésben átadta számunkra, amit ezúton is köszönünk nekik. Patakiék szülei 1979-ben vették meg az ingatlant a korábbi tulajdonos örököseitől, akik minden ingósággal együtt a szóban forgó üveglemezeket is ott hagyták az új lakóknak, s ők a mai napig őrizték azokat. Ennek alapján feltehető volt, hogy a felvételeket a ház korábbi lakói, a Fidrus család tagjai készítették, s a fényképtasakok rájegyzései az elérhető adatokkal összevetve ezt igazolták is.

A családról az internetes adatbázisok átfésülésével (más források híján) a következő, töredékes információk voltak felderíthetők.

A család

A Zemplén megyei gazdálkodó családból származó Fidrus József (Girincs, 1834 – Debrecen, 1900), aki tizenöt éves gyerekként már megélhette a szabadságharcot, a kiegyezés után állhatott be az akkortól nagy lendülettel fejlődni kezdő magyar vasúthálózathoz dolgozni: az 1880-as években a Magyar Északkeleti Vasút Rt. alkalmazásában Nagyszőlősön szolgált állomásfőnökként, miközben Huszton lakott s ott alapított családot csaknem ötven évesen; 1889-ben át is helyezték a huszti állomásra. Fidrus József és Keresztes Terézia 1881-ben megkötött házasságából három gyermek született, mindhárom Huszton: Margit Anna 1883-ban, Józsa 1885-ben, ifjabb József pedig 1886-ban.

Feltehetően gyermekei taníttatása végett, saját kérésére helyezhették át 1895-ben Debrecenbe (ahol öt éve működött az immár az északkeleti vonalakat is magába foglaló MÁV új üzletvezetősége), államvasúti ellenőr minőségben; a család az állomásépület tiszti lakásába költözött. Az ifjabb Fidrus József ekkor végezte a negyedik elemit a katolikus népiskolában, 1896-ban pedig megkezdte tanulmányait a Szent József katolikus gimnáziumban, ahol 1904-ben érettségizett. Apja ezt már nem érte meg, 1900-ban, 66 éves korában szívrohamban meghalt. Holttestét felesége hazaszállíttatta a vasúttal Husztra, hogy a családi sírkertben nyugodjon, így mindkét állomáson felravatalozták.

Az ifjabb Fidrus érettségije után szintén a MÁV-nál keresett alkalmazást, 1907–08-ban vasúti tisztképző tanfolyamot végzett, aztán végigjárta a tiszti ranglétrát. (Hogy a háborúban katonáskodnia kellett-e, akár csak irodai szolgálaton vagy a frontvonal mögött, az három fényképe alapján gyanítható, ezeket azonban a debreceni igazgatósághoz tartozó vasútvonalak mentén készítette, így az alkalom munkavégzés vagy egyéb utazás is lehetett.)

Előbb állomásfelvigyázó volt, majd hivatalnok a debreceni központban, 1927-ben főintéző, később felügyelő, végül műszaki főfelügyelőként ment nyugdíjba a második világháború után. 1945-ben ő írta meg a jelentős háborús sérülést szenvedett vasúti távírdaszolgálatnak az új helyzethez alkalmazott kezelési utasítását; a hálózat felügyelete korábban is a feladatai közé tartozhatott. 1911-ben Munkácson nősült, elvéve Falesz Margitot, Manyót, akivel az 1920-as évek közepén vásárolták meg az Arany János utca 57. számú házat. Gyermekük nem született, de kiterjedt rokonságuk mindig biztosított társaságot a számukra.

Fidrus Margit és Józsa mindketten felsőbb leányiskolába jártak és elemi iskolai tanítónői képesítést szereztek, Józsa később elvégezte a polgáriskolai rajz- és kézimunkatanári képzést is, s e tárgyakat tanította otthon, a huszti polgári leányiskolában 1905-től, ahová 1912-ben nővére is kinevezést kapott. Józsa a következő évben férjhez ment az iskola nála harminc évvel idősebb igazgatójához, a frissen megözvegyült Révész Lajos magyar–történelem szakos tanárhoz. Margit hajadon maradt, gyermeke egyiküknek sem született. 1920-ban mindhárman Budapestre költöztek és közös házat vettek, Margit a kelenvölgyi iskolában kapott állást és ott tanított nyugdíjazásáig, Józsa azonban nem állt többet katedrára, a háztartást vezette, előbb a II. Csónak utca 11–13-ban, majd a XII. Kékgolyó utca 2/b egyik emeleti lakásában, ahová 1940 körül, Margit nyugdíjba vonulása után költöztek át, immár csak kettesben.

Révész Lajos 1928-ban, Józsa 1945-ben, Margit 1959-ben, József 1961-ben, Falesz Margit pedig 1977-ben hunyt el; életüket nem őrzi más, mint ránk hagyott fényképeik.

A fényképészek

A képeket végignézve valószínűsíthető, hogy nem egyetlen fényképészről beszélünk, hanem mindhárom testvér fényképezett; egymást örökítették meg különböző kitüntetett helyzetekben. A tasakokon legalább három kéz írása tűnik fel. Józsáé a családi viszonyok alapján egyértelműen azonosítható, Józsefé feltételesen, a harmadik pedig, amely csak a legkorábbi felvételeken szerepel, bizonytalan: ezen a mindössze 7 darab, 1913 és 1917 között készült lemezen olvasható egyedül a Fidrus név, szerzői aláírásként, amely lehet Margité, de Józsefé is. Egy 1917-ben megörökített debreceni esemény ezzel a kézzel feliratozott, aláírt négy képe ugyanis tematikusan és sorszámilag is folytatódik néhány „József” kézírással jelölt tasakkal, aláírás nélkül; a sorozat két része vélhetően ugyanazzal a géppel készült, nem üveg-, hanem filmnegatívra. Ebből következően lehetséges tehát, hogy ezeket mindet József készítette, de az aláírtakat ő is csomagolta, a többit pedig esetleg a felesége, aki később a közös nyaralások után is megtette ezt, vagyis „József” kézírása tulajdonképpen Manyóé – mindez egyelőre feltételezés, hiszen a feltüntetett technikai részletekkel mégiscsak a fényképész lehetett leginkább tisztában. Nővére, Józsa legtöbbször csak a témát és az évszámot tünteti fel a tasakokon, de hogy maga is tisztában volt a fényképezés metódusával, jelzi, hogy olykor a minőséget is megjegyzi: „gyengíteni kell”, vagy „jó”, „igen jó”. Az általa feliratozott képek többségén ő maga is szerepel, mint „Én”, de ezek mind olyan helyzetekben készültek, amikor legalább az egyik testvére is jelen volt, vagy ha nem, egyértelmű, hogy a feliratot író a készítője is a portréknak és tájképeknek. József és/vagy a felesége viszont tudatos amatőrfényképészhez méltón, minden egyes képet a legrészletesebb technikai adatokkal látott el, a pontos hely és idő, az időjárási viszonyok, az objektív és a film típusa, a fókusz, a távolság, az esetleg használt színszűrők, az expozíciós idő, az előhíváshoz használt vegyszer összetétele és a hívás ideje feltüntetésével. Megtudjuk például, hogy képkészítésre szinte mindig a déli órákat választották s az erős napsütést, nagyjából 10 és 14 óra között, ez csak egy-két esetben leng ki az alkonyi órák felé, s azt is, hogy az exponált képeket tíz napon belül előhívták. Arra, hogy e precíz adminisztrációnak volt-e valami gyakorlati haszna, hogy mindebből tanulságokat levonva, sikerült-e egyre jobb fényképésszé válni, éppúgy nincs válasz, ahogy arra sem, hogy a fényképészi ismereteket csak könyvekből és szaklapokból sajátították el vagy esetleg fotóklubnak is tagjai voltak-e, ahol tapasztalataikat megoszthatták.

Az mindenesetre látható, hogy bár a képek tematikája nem haladja meg az átlagos turistaképekét, a kompozícióra, a fényekre nagyon is odafigyelt készítőjük, s a tájképeken a korra jellemző erős piktorialista hatás is érezhető.

A gépek

A gyűjteménybe került 132 darab üveglemez csaknem mindegyike 4.5×6 cm méretű, emellett található 10 db 9×12 és 1 db 6×9-es méretű lemez. Ez a teljesen esetleges összetétel és a tasakokon és dobozokon olvasható sorszámok erősen hiányos volta is arra utal, hogy a fennmaradt lemezek egy valaha sokkal nagyobb, hiszen egy életen át gyarapodó korpusz töredékét képezik csak. Az üveglemezekhez hasonlóan apró méretű néhány papír pozitív megléte alapján feltehető, hogy a lenagyított és installált képeket egykor esetleg albumokba ragasztották, s mivel e papírképekhez nem tartozik negatív, de egy azokon is látható utazáson készültek, az is feltehető, hogy csak a sikerültebbnek vélt képeket nagyították, s az üvegnegatívok a maradékot képezik. A fotóamatőrök számára ekkor már nyitva állt a legtöbb fényképészműterem sötétkamrája, ahol akár maguk is nagyíthatták a képeiket, s Fidrus József kirajzolódó karakteréhez inkább ez illene, minthogy másra bízta volna ezt a munkát, sőt akár otthoni laborja is lehetett. Az utolsó datált képen azonban már nincsen a hívó fajtája és az idő feltüntetve, helyette mintha az Aszmann név lenne kivehető, ami a műtermi előhívatásra is utalhat. Bármi volt is a gyakorlat, lehetséges, hogy a hiányzó negatívok az utómunkák során keveredtek el a háztól. Ahogy az is, hogy az örökösök mégis elvittek belőlük valamennyit, esetleg az albumokkal együtt.

A korai képeken az aláírás mellett a használt fényképezőgép is fel van tüntetve: a három különböző évben három különböző típus, amelyek mindegyike a legegyszerűbb amatőrgép, erre az apró lemezméretre kalibrálva. 1913-ban a fényképész Nyíregyházán az Ernemann cég akkor újdonságnak számító, szokatlanul kicsi, zsebbevaló, összecsukható, egyszerű és olcsó, Liliput nevű kameráját használta, amely éppen kezdőknek való volt. 1914-ben Debrecenben a hasonlóan egyszerű, de már komolyabb objektívvel felszerelt ICA Aviso lemezkamerával fényképezett, amelybe hat automatikusan továbbított 4.5×6-os üveglemezt vagy filmet lehetett betölteni. Végül 1915-ben egy galíciai faluban ICA Victrix kamerával örökített meg egy lóháton ülő nőt, amely szintén két cigarettásdoboz méretű, összecsukható, harmonikakihúzatos kis gép volt, Zeiss objektívvel. A jénai Zeiss a továbbiakban is kedvelt márkája maradt Fidruséknak, József az 1930-as években is Zeiss Tessar, Nettar, Vidanar objektívekkel ellátott fényképezőgépet használt. Az egyik felvételen látszik egy kinyitott, komolyabb turistagép, amely talán egy 9×12-es Zeiss Palmos vagy esetleg egy Voigtländer Alpin, de hogy ezt a fényképész használta-e váltásként vagy a kép szereplőjéé, azt nem eldönthető.

A képek

A már említett, szórványos korai képek kivételével a felvételek 1925 és 1939 között készültek, az 1940-es éveket néhány keretezett, színes diasorozat reprezentálja, aztán a fényképek sora megszakad. Bár az elkészült képek teljességét nem ismerjük, a fennmaradt állomány tematikája arra mutat, hogy Fidrusék a fényképezést a különleges alkalmakra tartogatták: utazás, kirándulás, családi, baráti összejövetelek és ünnepek érdemelték ki a megörökítést; a néhány portré éppolyan beállított, mint a karácsonyfa alatti csoportképek, a tájba komponált alakok és egyáltalán maga a táj, amelynek csak gazdagon pompázó, fenséges, nyári fényben tündöklő arca látszik, akár a természetről, akár épületekről van szó. Télnek, hónak, esőnek, bánatnak éppúgy nincs nyoma, mint a hétköznapoknak.

Magatartásuk és témaválasztásaik semmiben nem különböztek tehát akármely más, egykori vagy mai családi fényképészétől, legfeljebb nagyobb a tudatosan és alaposan komponált, sikerültebb képek száma, de az ő képeik sem akarnak többet, mint megjelölni egy-egy jól sikerült napot, elsősorban a saját emlékezetük számára.

A legtöbb kép természetesen utazásokon készült, amelyeknél nem kell világjárásra gondolni: a testvérek számára utazás volt az is, ha egymás városába látogattak: József és Manyó felrándult a fővárosba, s nővéreikkel, barátaikkal megnézték a budai várat, az Alagúton és a Lánchídon átkelve végigsétáltak az Andrássy úton a Városligetig, ahol megpihentek, esetleg megnézték az aktuális virágkiállítást. Mindeközben esetleg csak a várkertet, a Halászbástyát, a Bazilikát, az Operaházat és néhány várbeli és ligetbeli szobrot örökítettek meg, olykor a kirándulás emlékké válását elősegítendő, maguk is melléjük állva.

A Ferenciek temploma, az Opera és a Bazilika fennmaradt képe 1937 három különböző nyári hónapjában készült, még csak nem is ugyanegy kirándulás alkalmával. A szobrok és a templomok, a jelentős épületek különben is kedvelt motívumai voltak mindegyikőjüknek: Józsefék külföldi útjain is számos ilyen készül.

Józsa és Margit ugyan kirándulhattak a ligetbe vagy felmehettek a várba akármelyik nap, s talán meg is tették, fényképekkel azonban csak azokat a rendkívüli alkalmakat nyomatékosították, amikor elegánsan felöltözve, csillogó cipőben, mintegy idegenvezetőként mutathatták meg a nevezetes helyeket vendégeiknek, maguk is turistává válva csodálkozhattak rá a megszokottnak vélt látványokra. Ekkor készülnek a kihagyhatatlan portrék a Halászbástya teraszán, háttérben a Parlamenttel, a Csikós szoborról reggeli fényben, háttérben az általuk is rendszeresen látogatott krisztinavárosi plébániatemplommal vagy Vágó László építész látványos, art deco-díszítésű házával.

Az Állatkertben egyetlen felvétel készül, az elefántról, de fényképet érdemel, ha a nővérek Budáról ki sem lépve, átlátogatnak távoli rokonaikhoz a Karátsonyi (Kuny Domokos) utcába vagy a hűvösvölgyi Kuruc utcába, hogy kicsit az ő teraszukon üldögéljenek vagy sétáljanak velük egyet. (Az egyik helyen a képek „Apu és Anyu” nevű szereplői laktak, akik persze nem a saját szüleik, bár a férjénél jóval fiatalabb édesanyjuk esetleg találhatott magának másik párt; a másik hely pedig Czirákyné Bock Gizella, egykori kassai felsőbb leányiskolai tanítónő, vallásos versek szerzője s Révész Lajos első sógornője otthona volt.)

Utazás volt az is, amikor a nővérek, vagy csak Józsa magában Debrecenbe látogattak néhány napra, hogy kipróbálják a strandfürdőt, s egy városi sétán lefényképezzék a szobrokat. A Csokonai szoborról három felvétel is készül, s csak a harmadjára, szemből lesz „jó”.

József gyakorlatképpen maga is csinál Debrecenről képeslapszerű turistaképeket: a városháza, a nagytemplom és a Kossuth tér, a Bika, munkahelye, a Tisza palota, a múzeum, és a Fájdalom-szobor szerepelnek fényképein. E képek csak a saját városában turistáskodó fényképész kompozíciós gyakorlataiként értelmezhetők, hiszen nincs bennük semmi rendkívüli látványt megörökíteni igyekvő szándék, sem a hétköznapi látványt különleges módon felvenni vágyó invenció. Az idő, amit megrögzítenek, a tapasztalat, amit számunkra közvetítenek, csak a távolsággal kerültek a képre: a forgalom lanyhaságát, a városi lét álmosságát a fényképész nem látta, nem ilyennek látta, hiszen ebben a közegben élt; a képalkotó elemek véletlenszerűek. A szűrt viselő szendvicsember például a Tisza palota fényképének közepén megérdemelt volna egy közelit is, ha a fényképésznek lett volna erre irányuló érdeklődése vagy szándéka, amellyel akár egyetlen gesztusba sűríthette volna saját korát, ez a kép azonban nem készült el: Fidrus József nem volt sem szociológus, sem fotóriporter. Ő kizárólag az egy helyben maradó látványra, az előtte álló épületre koncentrált, amit van idő képpé szerkeszteni (egy helyszínen készített két felvétele között tíz perc is eltelik), ahhoz a helyes távolságot elfoglalni, optikát, színszűrőt kiválasztani, feltenni, beállítani. Csak nem kapkodni.

A Fidrus házaspár a vasúti állás biztosította kedvezmény birtokában könnyebben utazhatott, s ezt láthatólag meg is tették, néhány kép Pécsre, Egerbe, Miskolcra tett utakról tesz bizonyságot, egy alkalommal Józsával közösen töltenek néhány napot Tapolcán és Lillafüreden, ahol szép képeket készítenek a Hámori tó vizében tükröződő Palotaszállóról, s ezek akár össze is vethetők József előző évi felvételeivel. Ugyanezt a kompozíciós módot láthatjuk Józsa egy másik képén a Vajdahunyad vára és a városligeti tó esetében, s a Palotaszállót is ugyanúgy keretezi az alagút boltíve, mint a Déri Múzeumot a postaátjáróé – e beállításokat a biztos siker ígéretével ajánlják amatőröknek a szaklapok.

Töredékesen fennmaradt képsorozatok bizonyítják, hogy József és Manyó nyaranta rendszeresen utaztak rövid tartózkodásra külföldre is, elsősorban Ausztriába: a családfő bizonyosan beszélt németül. 1935 májusában Schönbrunnt nézték meg, 1936 júliusában Salzburgban jártak, 1937 július elején Bécsben majd Semmeringben voltak rokonaikkal, a hónap végén és augusztusban pedig Róma, Castel-Gandolfo, Milánó, Innsbruck körutat tettek. 1938 augusztusában Salzburgban, illetve St. Gilgenben, 1939 július végén és augusztus végén pedig ismét Bécsben töltöttek néhány napot. A háború ideje alatt a másik irányba indultak: 1941-ben és 42-ben a borszéki fürdőben nyaraltak, 1943-ban pedig Mikolán.

Fidrus József nemcsak otthon, de az utazásai során sem készített szociofotó jellegű, megfigyelő szempontú felvételeket, amelyek a saját életének kontrasztját, így egy idegen kultúra lenyomatát jelentenék a képein. Lehetséges persze, hogy mivel egzotikus helyekre nem utazott, nagy különbséget nem is érzékelt a saját mindennapi környezetéhez képest, de képei nem kérdeznek és nem adnak választ arra a kérdésre, miért éppen ezeket a helyeket kereste fel, mi érdekelte ott, és egyáltalán: mi történt vele ott. Minden fényképe olyan közömbösen leíró és általános alanyú, mintha egy ablaküveg mögül figyelné a látványt, amelynek ő nem lehet részese. A pár napos tartózkodások alatt ezt akár joggal is érezhette így, és tőmondatszerű városképei ezért nélkülöznek minden érzelmet és személyes benyomást, ezért nem közvetítenek semmiféle tudást és információt a külföld lakóiról és életformájáról. Ennek vizuális nyomai csak mintegy mellékesen kerülnek a városképekre, s csak utólag jelzik (de nem jellemzik) a kort, amikor készültek, vagy telítődnek visszamenőleg fenyegető hangulattal, amit például a horogkeresztes zászlók keltenek a salzburgi hídon, 1938 augusztusában. Az üzletek, ruhák, építészet és az adott természeti környezet látványa általában minden mögöttes szándék vagy többlet nélkül, az élmény elbeszélése nélkül, csak az utazó személyes jelenlétének bizonyságául szolgálnak s csak az emlékidézést segítik majd. Ehhez pedig elég egy-egy helyen egy-egy monumentum képi feljegyzése, hiszen teljességre törekedni nem is lehetne és fölösleges is; az ott töltött idő rövidsége sem engedte ezt meg, azt pedig nem tudhatjuk, szokásuk volt-e beszerezni az aktuálisan rendelkezésre álló képeslapokat, prospektusokat, amelyekkel a saját felvételeket kiegészíthették. Mégsem nevezhető azonban átlagos, szelfiző turistának Fidrus József, aki csak bizonyítékokat gyűjtött volna utazásairól, hiszen amatőrfényképész öntudata nem engedte, hogy az, amit végül kiválaszt megörökítésre, ne legyen képként a legtökéletesebb. Ez az egyetlen érzelem mégis megjelenik a képein: a tanult szabályok érvényesítésével létrehozott tökéletes kompozíció iránti vágy. Nem tudást akar átadni, csak szép képet akar csinálni.

Amikor Fidrusék fényképezni kezdtek, a németországi és amerikai gyárak már hatalmas fényképezőgépkínálatot állítottak elő, amelyből mindenki választhatott a maga szintjének megfelelő, olcsóbb vagy drágább, kisebb vagy nagyobb, amatőr vagy profi gépeket, speciális objektíveket és minden más felszerelést: a házi képkészítés immár mindenki számára elérhető hobbi volt – csak a ráfordított idő mennyisége döntött a képek minőségéről. Fidrus József nem sajnálta az időt a tanulásra, így készíthette el e turistaképeket másoknál sokkal jobb színvonalon – s így mindenki más helyett is.

---

Felhasznált irodalom

• Carol Crawshaw – John Urry: A turizmus és a fényképező szem. In Bódi Jenő–Pusztai Bertalan szerk.: Túl a turistatekinteten. Gondolat Kiadó – PTE – SZTE, Budapest – Pécs – Szeged, 2012.
• Fejős Zoltán: Az utazás emlékezete. A tárgyak, a képek. In Helye(in)k, tárgya(in)k, képe(in)k. A turizmus társadalomtudományos magyarázata. Néprajzi Múzeum, Budapest, 2003.
• Piotr Sztompka: Vizuális szociológia. A fényképezés mint kutatási módszer. Gondolat Kiadó – PTE, Budapest – Pécs, 2009.
• Vági Gábor: Mit fényképeznek az amatőrök? Fotóművészet, 1981. 2. 41–49.
• https://coelncameras.com/collections/historical?page=1
• valamint a Központi Értesítő, iskolai, vasúti és katonai értesítők, anyakönyvek és gyászjelentések, címtárak adatai