Kép: Fidrus Józsa, Fidrus Margit, Fidrus József amatőrök (Déri Múzeum Fotótára, Gy.sz. 2024) Digitális utómunka: Lukács Tihamér
Lassan vége van a nyárnak, de a hűvös szelek még nem járnak, előttünk az utószezon és a vénasszonyok nyara: aki eddig nem tudott, még most is elindulhat pihenni. Az alábbiakban bemutatott család tagjai rendszeresen megtették ezt, s nyaralásaik során szorgalmasan gyártották az emlékképeket, amelyeket nézegetve ki-ki számára megidéződhetnek akár elmúlt, akár jövendő utazásai.
Az amatőrfotókkal egyúttal a találmány közkinccsé tételének 185. évfordulóját is ünnepeljük.
A bejegyzés tárgyát adó apró üveglemezekkel idén tavasszal gyarapodott a Fotótár, mégpedig Harangi Attila építész jóvoltából, aki debreceni cívisház-kutatása során, az Arany János utca 57. számú házban bukkant rájuk, majd a ház jelenlegi tulajdonosaival, a Pataki családdal egyetértésben átadta számunkra, amit ezúton is köszönünk nekik. Patakiék szülei 1979-ben vették meg az ingatlant a korábbi tulajdonos örököseitől, akik minden ingósággal együtt a szóban forgó üveglemezeket is ott hagyták az új lakóknak, s ők a mai napig őrizték azokat. Ennek alapján feltehető volt, hogy a felvételeket a ház korábbi lakói, a Fidrus család tagjai készítették, s a fényképtasakok rájegyzései az elérhető adatokkal összevetve ezt igazolták is.
A családról az internetes adatbázisok átfésülésével (más források híján) a következő, töredékes információk voltak felderíthetők.
A család
A Zemplén megyei gazdálkodó családból származó Fidrus József (Girincs, 1834 – Debrecen, 1900), aki tizenöt éves gyerekként már megélhette a szabadságharcot, a kiegyezés után állhatott be az akkortól nagy lendülettel fejlődni kezdő magyar vasúthálózathoz dolgozni: az 1880-as években a Magyar Északkeleti Vasút Rt. alkalmazásában Nagyszőlősön szolgált állomásfőnökként, miközben Huszton lakott s ott alapított családot csaknem ötven évesen; 1889-ben át is helyezték a huszti állomásra. Fidrus József és Keresztes Terézia 1881-ben megkötött házasságából három gyermek született, mindhárom Huszton: Margit Anna 1883-ban, Józsa 1885-ben, ifjabb József pedig 1886-ban.
„Fűzfák a Husztvize partján. Előtérben egy nagy fatörzs. 1915.” Fidrus Józsa felvétele. Üvegnegatív, 12×9 cm
Feltehetően gyermekei taníttatása végett, saját kérésére helyezhették át 1895-ben Debrecenbe (ahol öt éve működött az immár az északkeleti vonalakat is magába foglaló MÁV új üzletvezetősége), államvasúti ellenőr minőségben; a család az állomásépület tiszti lakásába költözött. Az ifjabb Fidrus József ekkor végezte a negyedik elemit a katolikus népiskolában, 1896-ban pedig megkezdte tanulmányait a Szent József katolikus gimnáziumban, ahol 1904-ben érettségizett. Apja ezt már nem érte meg, 1900-ban, 66 éves korában szívrohamban meghalt. Holttestét felesége hazaszállíttatta a vasúttal Husztra, hogy a családi sírkertben nyugodjon, így mindkét állomáson felravatalozták.
Az ifjabb Fidrus érettségije után szintén a MÁV-nál keresett alkalmazást, 1907–08-ban vasúti tisztképző tanfolyamot végzett, aztán végigjárta a tiszti ranglétrát. (Hogy a háborúban katonáskodnia kellett-e, akár csak irodai szolgálaton vagy a frontvonal mögött, az három fényképe alapján gyanítható, ezeket azonban a debreceni igazgatósághoz tartozó vasútvonalak mentén készítette, így az alkalom munkavégzés vagy egyéb utazás is lehetett.)
„Egy orosz fogoly cipészkedik. Czigányi. Zeiss” Fidrus József idilli felvétele a Zilah melletti Cigányi falu állomásán az I. világháború idején. Üvegnegatív, 4.5×6 cm
Előbb állomásfelvigyázó volt, majd hivatalnok a debreceni központban, 1927-ben főintéző, később felügyelő, végül műszaki főfelügyelőként ment nyugdíjba a második világháború után. 1945-ben ő írta meg a jelentős háborús sérülést szenvedett vasúti távírdaszolgálatnak az új helyzethez alkalmazott kezelési utasítását; a hálózat felügyelete korábban is a feladatai közé tartozhatott. 1911-ben Munkácson nősült, elvéve Falesz Margitot, Manyót, akivel az 1920-as évek közepén vásárolták meg az Arany János utca 57. számú házat. Gyermekük nem született, de kiterjedt rokonságuk mindig biztosított társaságot a számukra.
„Saját ház, 1925.” A család a Debrecen, Arany János utca 57. számú ház udvarán: a székben Falesz Margit cicával, mellette Fidrus József és Józsa, a lépcsőn Fidrus Margit. Üvegnegatív, 12×9 cm
Fidrus Margit és Józsa mindketten felsőbb leányiskolába jártak és elemi iskolai tanítónői képesítést szereztek, Józsa később elvégezte a polgáriskolai rajz- és kézimunkatanári képzést is, s e tárgyakat tanította otthon, a huszti polgári leányiskolában 1905-től, ahová 1912-ben nővére is kinevezést kapott. Józsa a következő évben férjhez ment az iskola nála harminc évvel idősebb igazgatójához, a frissen megözvegyült Révész Lajos magyar–történelem szakos tanárhoz. Margit hajadon maradt, gyermeke egyiküknek sem született. 1920-ban mindhárman Budapestre költöztek és közös házat vettek, Margit a kelenvölgyi iskolában kapott állást és ott tanított nyugdíjazásáig, Józsa azonban nem állt többet katedrára, a háztartást vezette, előbb a II. Csónak utca 11–13-ban, majd a XII. Kékgolyó utca 2/b egyik emeleti lakásában, ahová 1940 körül, Margit nyugdíjba vonulása után költöztek át, immár csak kettesben.
Révész Lajos 1928-ban, Józsa 1945-ben, Margit 1959-ben, József 1961-ben, Falesz Margit pedig 1977-ben hunyt el; életüket nem őrzi más, mint ránk hagyott fényképeik.
A fényképészek
A képeket végignézve valószínűsíthető, hogy nem egyetlen fényképészről beszélünk, hanem mindhárom testvér fényképezett; egymást örökítették meg különböző kitüntetett helyzetekben. A tasakokon legalább három kéz írása tűnik fel. Józsáé a családi viszonyok alapján egyértelműen azonosítható, Józsefé feltételesen, a harmadik pedig, amely csak a legkorábbi felvételeken szerepel, bizonytalan: ezen a mindössze 7 darab, 1913 és 1917 között készült lemezen olvasható egyedül a Fidrus név, szerzői aláírásként, amely lehet Margité, de Józsefé is. Egy 1917-ben megörökített debreceni esemény ezzel a kézzel feliratozott, aláírt négy képe ugyanis tematikusan és sorszámilag is folytatódik néhány „József” kézírással jelölt tasakkal, aláírás nélkül; a sorozat két része vélhetően ugyanazzal a géppel készült, nem üveg-, hanem filmnegatívra. Ebből következően lehetséges tehát, hogy ezeket mindet József készítette, de az aláírtakat ő is csomagolta, a többit pedig esetleg a felesége, aki később a közös nyaralások után is megtette ezt, vagyis „József” kézírása tulajdonképpen Manyóé – mindez egyelőre feltételezés, hiszen a feltüntetett technikai részletekkel mégiscsak a fényképész lehetett leginkább tisztában. Nővére, Józsa legtöbbször csak a témát és az évszámot tünteti fel a tasakokon, de hogy maga is tisztában volt a fényképezés metódusával, jelzi, hogy olykor a minőséget is megjegyzi: „gyengíteni kell”, vagy „jó”, „igen jó”. Az általa feliratozott képek többségén ő maga is szerepel, mint „Én”, de ezek mind olyan helyzetekben készültek, amikor legalább az egyik testvére is jelen volt, vagy ha nem, egyértelmű, hogy a feliratot író a készítője is a portréknak és tájképeknek. József és/vagy a felesége viszont tudatos amatőrfényképészhez méltón, minden egyes képet a legrészletesebb technikai adatokkal látott el, a pontos hely és idő, az időjárási viszonyok, az objektív és a film típusa, a fókusz, a távolság, az esetleg használt színszűrők, az expozíciós idő, az előhíváshoz használt vegyszer összetétele és a hívás ideje feltüntetésével.Megtudjuk például, hogy képkészítésre szinte mindig a déli órákat választották s az erős napsütést, nagyjából 10 és 14 óra között, ez csak egy-két esetben leng ki az alkonyi órák felé, s azt is, hogy az exponált képeket tíz napon belül előhívták. Arra, hogy e precíz adminisztrációnak volt-e valami gyakorlati haszna, hogy mindebből tanulságokat levonva, sikerült-e egyre jobb fényképésszé válni, éppúgy nincs válasz, ahogy arra sem, hogy a fényképészi ismereteket csak könyvekből és szaklapokból sajátították el vagy esetleg fotóklubnak is tagjai voltak-e, ahol tapasztalataikat megoszthatták.
Az mindenesetre látható, hogy bár a képek tematikája nem haladja meg az átlagos turistaképekét, a kompozícióra, a fényekre nagyon is odafigyelt készítőjük, s a tájképeken a korra jellemző erős piktorialista hatás is érezhető.
Negatívtasakok valószínűleg Fidrus József változó írásképével ill. (jobbra lent) Fidrus Józsa kézírásával
A gépek
A gyűjteménybe került 132 darab üveglemez csaknem mindegyike 4.5×6 cm méretű, emellett található 10 db 9×12 és 1 db 6×9-es méretű lemez.Ez a teljesen esetleges összetétel és a tasakokon és dobozokon olvasható sorszámok erősen hiányos volta is arra utal, hogy a fennmaradt lemezek egy valaha sokkal nagyobb, hiszen egy életen át gyarapodó korpusz töredékét képezik csak. Az üveglemezekhez hasonlóan apró méretű néhány papír pozitív megléte alapján feltehető, hogy a lenagyított és installált képeket egykor esetleg albumokba ragasztották, s mivel e papírképekhez nem tartozik negatív, de egy azokon is látható utazáson készültek, az is feltehető, hogy csak a sikerültebbnek vélt képeket nagyították, s az üvegnegatívok a maradékot képezik. A fotóamatőrök számára ekkor már nyitva állt a legtöbb fényképészműterem sötétkamrája, ahol akár maguk is nagyíthatták a képeiket, s Fidrus József kirajzolódó karakteréhez inkább ez illene, minthogy másra bízta volna ezt a munkát, sőt akár otthoni laborja is lehetett. Az utolsó datált képen azonban már nincsen a hívó fajtája és az idő feltüntetve, helyette mintha az Aszmann név lenne kivehető, ami a műtermi előhívatásra is utalhat. Bármi volt is a gyakorlat, lehetséges, hogy a hiányzó negatívok az utómunkák során keveredtek el a háztól. Ahogy az is, hogy az örökösök mégis elvittek belőlük valamennyit, esetleg az albumokkal együtt.
A korai képeken az aláírás mellett a használt fényképezőgép is fel van tüntetve: a három különböző évben három különböző típus, amelyek mindegyike a legegyszerűbb amatőrgép, erre az apró lemezméretre kalibrálva. 1913-ban a fényképész Nyíregyházán az Ernemann cég akkor újdonságnak számító, szokatlanul kicsi, zsebbevaló, összecsukható, egyszerű és olcsó, Liliput nevű kameráját használta, amely éppen kezdőknek való volt. 1914-ben Debrecenben a hasonlóan egyszerű, de már komolyabb objektívvel felszerelt ICA Aviso lemezkamerával fényképezett, amelybe hat automatikusan továbbított 4.5×6-os üveglemezt vagy filmet lehetett betölteni. Végül 1915-ben egy galíciai faluban ICA Victrix kamerával örökített meg egy lóháton ülő nőt, amely szintén két cigarettásdoboz méretű, összecsukható, harmonikakihúzatos kis gép volt, Zeiss objektívvel. A jénai Zeiss a továbbiakban is kedvelt márkája maradt Fidruséknak, József az 1930-as években is Zeiss Tessar, Nettar, Vidanar objektívekkel ellátott fényképezőgépet használt. Az egyik felvételen látszik egy kinyitott, komolyabb turistagép, amely talán egy 9×12-es Zeiss Palmos vagy esetleg egy Voigtländer Alpin, de hogy ezt a fényképész használta-e váltásként vagy a kép szereplőjéé, azt nem eldönthető.
„Elefánt, Józsika és apuval” –és a fényképezőgép Fidrus Józsa felvétele. Üveglemez, 6×4.5 cm
A képek
A már említett, szórványos korai képek kivételével a felvételek 1925 és 1939 között készültek, az 1940-es éveket néhány keretezett, színes diasorozat reprezentálja, aztán a fényképek sora megszakad. Bár az elkészült képek teljességét nem ismerjük, a fennmaradt állomány tematikája arra mutat, hogy Fidrusék a fényképezést a különleges alkalmakra tartogatták: utazás, kirándulás, családi, baráti összejövetelek és ünnepek érdemelték ki a megörökítést; a néhány portré éppolyan beállított, mint a karácsonyfa alatti csoportképek, a tájba komponált alakok és egyáltalán maga a táj, amelynek csak gazdagon pompázó, fenséges, nyári fényben tündöklő arca látszik, akár a természetről, akár épületekről van szó. Télnek, hónak, esőnek, bánatnak éppúgy nincs nyoma, mint a hétköznapoknak.
Magatartásuk és témaválasztásaik semmiben nem különböztek tehát akármely más, egykori vagy mai családi fényképészétől, legfeljebb nagyobb a tudatosan és alaposan komponált, sikerültebb képek száma, de az ő képeik sem akarnak többet, mint megjelölni egy-egy jól sikerült napot, elsősorban a saját emlékezetük számára.
A legtöbb kép természetesen utazásokon készült, amelyeknél nem kell világjárásra gondolni: a testvérek számára utazás volt az is, ha egymás városába látogattak: József és Manyó felrándult a fővárosba, s nővéreikkel, barátaikkal megnézték a budai várat, az Alagúton és a Lánchídon átkelve végigsétáltak az Andrássy úton a Városligetig, ahol megpihentek, esetleg megnézték az aktuális virágkiállítást. Mindeközben esetleg csak a várkertet, a Halászbástyát, a Bazilikát, az Operaházat és néhány várbeli és ligetbeli szobrot örökítettek meg, olykor a kirándulás emlékké válását elősegítendő, maguk is melléjük állva.
„Lánchíd budai oldal. 1927.” – „Vajdahunyad vára a városligeti tóval. 1931.” Fidrus Józsa felvételei. Üvegnegatív, 12×9 cm„Virágkiállítás, Mautner pavillon. (Én is ott). 1935 nyara” Háttérben a debreceni városi kertészet kiállítása. Fidrus József / Margit (?) felvétele. Üvegnegatív, 6×4.5 cm „Fidu [Margit] a városligetben ül egy padon a szép táskával. 1935. ősz.” Fidrus Józsa felvétele, Üvegnegatív, 6×4.5 cm„Anyu a városligetben a Rudolf szobra mellett”. 1935 körül. – „Fidu és Lili. Kalapban (jó) 1937” Fidrus Józsa felvételei, Üvegnegatív, 4.5×6 cm
A Ferenciek temploma, az Opera és a Bazilika fennmaradt képe 1937 három különböző nyári hónapjában készült, még csak nem is ugyanegy kirándulás alkalmával. A szobrok és a templomok, a jelentős épületek különben is kedvelt motívumai voltak mindegyikőjüknek: Józsefék külföldi útjain is számos ilyen készül.
„Operaház (balról). Budapest, 1937. VI. 10. 12 ó 45 p. erős naps. Vidanar F: 7 11 méter, 1/125. Eisenberger 28º- Metol-Hydr. 4 ½” – „Az Operaház jobbról. Előtérben biciklis. Wien, 1939. VIII/31. 12 ó 04 p. erős ns. Nettar F: 5.6 Világos sárga szűrő + ell. 1/175 sec. ∞ Agfa Isochrom. M+H 4 ½. előhívás IX/10.” Fidrus József felvételei. Film, 6×4.5 cm
Józsa és Margit ugyan kirándulhattak a ligetbe vagy felmehettek a várba akármelyik nap, s talán meg is tették, fényképekkel azonban csak azokat a rendkívüli alkalmakat nyomatékosították, amikor elegánsan felöltözve, csillogó cipőben, mintegy idegenvezetőként mutathatták meg a nevezetes helyeket vendégeiknek, maguk is turistává válva csodálkozhattak rá a megszokottnak vélt látványokra. Ekkor készülnek a kihagyhatatlan portrék a Halászbástya teraszán, háttérben a Parlamenttel, a Csikós szoborról reggeli fényben, háttérben az általuk is rendszeresen látogatott krisztinavárosi plébániatemplommal vagy Vágó László építész látványos, art deco-díszítésű házával.
„Én a halászbástya erkélyén könyökölök. 1936” Fidrus József / Margit (?) felvétele. Üvegnegatív, 6×4.5„Halászbástya erkélyén Fidu és én. 1935 év (igen jó)” – Józsa és Margit a lakásuk előtti gangon, é. n. Fidrus József (?) felvételei. Üvegnegatív, 6×4.5 ill. 12×9 cmA Lovát fékező csikós szobra a Várban, 1929-ben és az 1930-as évek közepén, mellette Fidrus Józsa. Fidrus József (?) felvételei. Üvegnegatív, 4.5×6 cm
Az Állatkertben egyetlen felvétel készül, az elefántról, de fényképet érdemel, ha a nővérek Budáról ki sem lépve, átlátogatnak távoli rokonaikhoz a Karátsonyi (Kuny Domokos) utcába vagy a hűvösvölgyi Kuruc utcába, hogy kicsit az ő teraszukon üldögéljenek vagy sétáljanak velük egyet. (Az egyik helyen a képek „Apu és Anyu” nevű szereplői laktak, akik persze nem a saját szüleik, bár a férjénél jóval fiatalabb édesanyjuk esetleg találhatott magának másik párt; a másik hely pedig Czirákyné Bock Gizella, egykori kassai felsőbb leányiskolai tanítónő, vallásos versek szerzője s Révész Lajos első sógornője otthona volt.)
„Apu ül a földön a Karátsonyi utcai lakásuk terraszán. 1930 év.” Fidrus Józsa felvétele. Üvegnegatív, 12×9 cm„Fidu, Lili a Gizike fakorlátos lépcsőjén 1935.” – „Gizike a gangunkon a bölcsőtakaróval. 1935” Fidrus Józsa felvételei. Üvegnegatív, 4.5×6 cm
Utazás volt az is, amikor a nővérek, vagy csak Józsa magában Debrecenbe látogattak néhány napra, hogy kipróbálják a strandfürdőt, s egy városi sétán lefényképezzék a szobrokat. A Csokonai szoborról három felvétel is készül, s csak a harmadjára, szemből lesz „jó”.
„Én ülök a Józsikáék udvarán (fekete virágos ruha) 1935.” – „Én ülök egy fonott székben a strandon. 1936 (nagy alak)” – „Én ülök egy napernyő alatt a strandon a napozón 1936. Józsika felvétele” Üvegnegatívok, 4.5×6 cm„Manyó és én a debreceni strandon. (Majolika medence)” – „Józuka és Manyó a strandon. Nyakig vízben. Debrecen” Fidrus József felvételei, é. n., film, 6×4.5 cm
József gyakorlatképpen maga is csinál Debrecenről képeslapszerű turistaképeket: a városháza, a nagytemplom és a Kossuth tér, a Bika, munkahelye, a Tisza palota, a múzeum, és a Fájdalom-szobor szerepelnek fényképein. E képek csak a saját városában turistáskodó fényképész kompozíciós gyakorlataiként értelmezhetők, hiszen nincs bennük semmi rendkívüli látványt megörökíteni igyekvő szándék, sem a hétköznapi látványt különleges módon felvenni vágyó invenció. Az idő, amit megrögzítenek, a tapasztalat, amit számunkra közvetítenek, csak a távolsággal kerültek a képre: a forgalom lanyhaságát, a városi lét álmosságát a fényképész nem látta, nem ilyennek látta, hiszen ebben a közegben élt; a képalkotó elemek véletlenszerűek. A szűrt viselő szendvicsember például a Tisza palota fényképének közepén megérdemelt volna egy közelit is, ha a fényképésznek lett volna erre irányuló érdeklődése vagy szándéka, amellyel akár egyetlen gesztusba sűríthette volna saját korát, ez a kép azonban nem készült el: Fidrus József nem volt sem szociológus, sem fotóriporter. Ő kizárólag az egy helyben maradó látványra, az előtte álló épületre koncentrált, amit van idő képpé szerkeszteni (egy helyszínen készített két felvétele között tíz perc is eltelik), ahhoz a helyes távolságot elfoglalni, optikát, színszűrőt kiválasztani, feltenni, beállítani. Csak nem kapkodni.
Fidrus József első és utolsó debreceni városfényképe: a Bika látványa a Tisza palotából. – „Az Aranybika szálloda építkezés közben. Debreczen 914. Aviso. Fidrus” – „Aranybika szálló, Debrecen, 1941. V/23. 11.40 borult, Nettar F: 5.6 sötét szűrővel 1/100 cca 18 m” Üvegnegatív ill. film, 4.5×6 cm„Tisza-palota. Debrecen, 1937. III. 15. 12 ó 30 p. ∞ erős napsütés Weltar-Anastigmat F: 6.3. Eisenberger Flavirid Film 28º- Tank Metol-Hydr. 6 p.” Fidrus József felvétele, film, 6×4.5 cm„Nagytemplom. Jobbról két biciklista jön. Debrecen, 1938. V. 1. 10 ó 33 p. közép erős naps. Nettar F: 11 1/175 sec. ∞ Eisenberger 28º-. M+H 11 p (33% friss)” Fidrus József felvétele, film, 6×4.5 cm
A Fidrus házaspár a vasúti állás biztosította kedvezmény birtokában könnyebben utazhatott, s ezt láthatólag meg is tették, néhány kép Pécsre, Egerbe, Miskolcra tett utakról tesz bizonyságot, egy alkalommal Józsával közösen töltenek néhány napot Tapolcán és Lillafüreden, ahol szép képeket készítenek a Hámori tó vizében tükröződő Palotaszállóról, s ezek akár össze is vethetők József előző évi felvételeivel. Ugyanezt a kompozíciós módot láthatjuk Józsa egy másik képén a Vajdahunyad vára és a városligeti tó esetében, s a Palotaszállót is ugyanúgy keretezi az alagút boltíve, mint a Déri Múzeumot a postaátjáróé – e beállításokat a biztos siker ígéretével ajánlják amatőröknek a szaklapok.
„Lillafüredi Palotaszálló. A kapu boltívéből felvéve. Előtérben Józsika és Manyó. 1935. VII. /19.” – „Lillafüredi nagyszálló terraszán Manyó és én. 1935. VII. /19.” Fidrus Józsa ill. József felvételei. Üvegnegatív, 6×4.5 cm„Lillafüred 1934. VI/24. Palotaszálló és a Hámori tó. 12 ó 04 p. Közép erős nap. Zeiss Tessar F:8 R=0 11mm Agfa Isochrom U. R. Antihalo. 26º Sch=2180 Met-H. 3+4 =7 p.” Fidrus József felvétele. Üvegnegatív, 6×4.5 cm
Töredékesen fennmaradt képsorozatok bizonyítják, hogy József és Manyó nyaranta rendszeresen utaztak rövid tartózkodásra külföldre is, elsősorban Ausztriába: a családfő bizonyosan beszélt németül. 1935 májusában Schönbrunnt nézték meg, 1936 júliusában Salzburgban jártak, 1937 július elején Bécsben majd Semmeringben voltak rokonaikkal, a hónap végén és augusztusban pedig Róma, Castel-Gandolfo, Milánó, Innsbruck körutat tettek. 1938 augusztusában Salzburgban, illetve St. Gilgenben, 1939 július végén és augusztus végén pedig ismét Bécsben töltöttek néhány napot. A háború ideje alatt a másik irányba indultak: 1941-ben és 42-ben a borszéki fürdőben nyaraltak, 1943-ban pedig Mikolán.
„Manyó nézi a dombról a kastélyt. Schönbrunn, 1935. V/23. 11 ó 30 p. erős nap. 0.5. számú sárga színszűrővel. Zeiss T. F: 4.8 R 0/6 mm Metol-Hydr. 3 p. Perutz Persenso p. 6. sz. kazetta” – „Manyó az angyalvár felső folyosóján. Róma 1937. VII. 28. 12 ó 04 p. erős ns. 5 m. 1/125 sec. Vidanar F: 5.6. Eisenberg Flav. 28º- M+H=5 p.„Manyó a San Paulo templom belső udvarán. Róma 1937. VII. 26. 13 ó 28 p. e. ns. ∞ 1/125 sec, Vidanar F: 7 Eisenb. Flav. 28º- M+H=5 p.” – „A Dom. (Kissé balra csuszva) Milano, 1937. VIII. 6. 12 ó 20 p. e. ns. Vidanar F: 5.6 ∞ 1/125 sec. Eisenb. Flav. 28º- M+H=5 p.”Utca két irányban, kétféle fényben. Innsbruck, 1937 Fidrus József felvételei, jelzetlen papír pozitív, 5.5×7 cmBékés kikötő, talán St. Gilgenben – de baljós előjelek Salzburgban. „Híd az öregvárosból nézve. (Balról) Salzburg 1938 VIII. 20. 15 ó 17 p. Erős ns. Nettar F: 8 ∞ 1/175 sötét szűrő + ell. Metol-H. 8. p. (IX. 5.)” Fidrus József felvételei, jelzetlen papír pozitív ill. film, 6×4.5 cm
Fidrus József nemcsak otthon, de az utazásai során sem készített szociofotó jellegű, megfigyelő szempontú felvételeket, amelyek a saját életének kontrasztját, így egy idegen kultúra lenyomatát jelentenék a képein. Lehetséges persze, hogy mivel egzotikus helyekre nem utazott, nagy különbséget nem is érzékelt a saját mindennapi környezetéhez képest, de képei nem kérdeznek és nem adnak választ arra a kérdésre, miért éppen ezeket a helyeket kereste fel, mi érdekelte ott, és egyáltalán: mi történt vele ott. Minden fényképe olyan közömbösen leíró és általános alanyú, mintha egy ablaküveg mögül figyelné a látványt, amelynek ő nem lehet részese. A pár napos tartózkodások alatt ezt akár joggal is érezhette így, és tőmondatszerű városképei ezért nélkülöznek minden érzelmet és személyes benyomást, ezért nem közvetítenek semmiféle tudást és információt a külföld lakóiról és életformájáról. Ennek vizuális nyomai csak mintegy mellékesen kerülnek a városképekre, s csak utólag jelzik (de nem jellemzik) a kort, amikor készültek, vagy telítődnek visszamenőleg fenyegető hangulattal, amit például a horogkeresztes zászlók keltenek a salzburgi hídon, 1938 augusztusában. Az üzletek, ruhák, építészet és az adott természeti környezet látványa általában minden mögöttes szándék vagy többlet nélkül, az élmény elbeszélése nélkül, csak az utazó személyes jelenlétének bizonyságául szolgálnak s csak az emlékidézést segítik majd. Ehhez pedig elég egy-egy helyen egy-egy monumentum képi feljegyzése, hiszen teljességre törekedni nem is lehetne és fölösleges is; az ott töltött idő rövidsége sem engedte ezt meg, azt pedig nem tudhatjuk, szokásuk volt-e beszerezni az aktuálisan rendelkezésre álló képeslapokat, prospektusokat, amelyekkel a saját felvételeket kiegészíthették. Mégsem nevezhető azonban átlagos, szelfiző turistának Fidrus József, aki csak bizonyítékokat gyűjtött volna utazásairól, hiszen amatőrfényképész öntudata nem engedte, hogy az, amit végül kiválaszt megörökítésre, ne legyen képként a legtökéletesebb. Ez az egyetlen érzelem mégis megjelenik a képein: a tanult szabályok érvényesítésével létrehozott tökéletes kompozíció iránti vágy. Nem tudást akar átadni, csak szép képet akar csinálni.
Amikor Fidrusék fényképezni kezdtek, a németországi és amerikai gyárak már hatalmas fényképezőgépkínálatot állítottak elő, amelyből mindenki választhatott a maga szintjének megfelelő, olcsóbb vagy drágább, kisebb vagy nagyobb, amatőr vagy profi gépeket, speciális objektíveket és minden más felszerelést: a házi képkészítés immár mindenki számára elérhető hobbi volt – csak a ráfordított idő mennyisége döntött a képek minőségéről. Fidrus József nem sajnálta az időt a tanulásra, így készíthette el e turistaképeket másoknál sokkal jobb színvonalon – s így mindenki más helyett is.
Felhasznált irodalom
Carol Crawshaw – John Urry: A turizmus és a fényképező szem. In Bódi Jenő–Pusztai Bertalan szerk.: Túl a turistatekinteten. Gondolat Kiadó – PTE – SZTE, Budapest – Pécs – Szeged, 2012.
Fejős Zoltán: Az utazás emlékezete. A tárgyak, a képek. In Helye(in)k, tárgya(in)k, képe(in)k. A turizmus társadalomtudományos magyarázata. Néprajzi Múzeum, Budapest, 2003.
Piotr Sztompka: Vizuális szociológia. A fényképezés mint kutatási módszer. Gondolat Kiadó – PTE, Budapest – Pécs, 2009.
Vági Gábor: Mit fényképeznek az amatőrök? Fotóművészet, 1981. 2. 41–49.
A kutatókat is hosszú ideje foglalkoztatja, – ahogy már Proust művelődéstörténeti fogalommá váló mondatai óta sejtjük – hogy az ízek és illatok azért lehetnek jelentős hatással emlékezetünkre, mert agyunkban az illatok feldolgozásáért felelős központ közel van az érzelmekért és a memóriáért felelős területekhez. Talán ezért is válthatja ki belőlünk a személyes emlékezet, a gyerekkori otthon melegének illatokkal, ízekkel teli érzését Fátyol Viola Mama tésztaglóriával című, 2009-ben készített munkája.
Fátyol Viola: Mama tésztaglóriával, 2009. lambdaprint, papír (30×45 cm) Forrás: Déri Múzeum
A debreceni születésű fotográfus, aki már hosszú ideje Budapesten él, előszeretettel fényképezi családtagjainak mindennapi életét, idézi fel a velük töltött közös emlékeket, egymáshoz való viszonyukat. A Déri Múzeum gyűjteményében található képen egy idős asszonyt látunk, akit a fotográfus a hagyományos női (nagymama) szerep egyik fontos helyszínén, a konyhában, a családi közösség szimbolikus terében, tésztagyúrás közben mutat meg.
Fehér ablakok áttetsző fényében, fehér falak között, egyszerű, letisztult környezetben, a fehér asztallapra helyezett eszközök, – a tésztagyúrás fontos kellékei – utalnak a konyhai munkafolyamatra. A tészta készítésének fázisait nem látjuk ugyan, de szerencsés esetben emlékezetünkből előhívhatjuk nagyanyáink sokszor ismételt, begyakorlott mozdulatainak mindennapi szépségét, érezzük a nyers tészta ízét és illatát.
Az idős asszony fehér, apró mintás otthonkában áll, mögötte a művész unoka, aki a „mama” által kinyújtott tésztából körformát képezve, az anyagot a karjai között tartja. Ezzel a gesztussal a fotográfus elemeli az elbeszélést a hétköznapok szintjéről. A tészta fény által megvilágított, napkoronghoz hasonló, meleg sárga színe, és az anyag glóriaszerű formája a kompozíciót szakrális tartalommal tölti meg.
A tészta (kenyér) Krisztus közvetítésével az otthonnak és az életnek is szimbóluma, amivel visszavezet bennünket a hétköznapi életvilághoz, a fotográfus privát környezetéhez, a valóság tapintható és tapinthatatlan jelenségeihez.
Fátyol Violáról és munkásságáról az alábbi oldalakon olvashatnak bővebben:
Jelen írásunk korábban, az olimpiai színeseket közlő sorozatunkban megjelent a Déri Múzeum Facebook-oldalán. Ez alkalommal az aktuális sporthelyzetnek megfelelően kiegészített, s némiképp módosított változatát olvashatják a szövegnek.
Hadházy Levente egy lovasversenyen Forrás: Hadházy-hagyaték, Déri Múzeum
A lovaglás az olimpiai játékokon
A lovaglás önálló számként, illetve az öttusa részeként is jelen van az olimpiai játékokon. Az öttusa az 1912-es stockholmi játékoktól kezdve folyamatosan versenyszám, de már az ókorban is űzték e sportot. Magyarország sokszor eredményesen szerepelt ebben a számban, a 2020-as tokiói olimpiával (melyet 2021-ben rendeztek meg a világjárvány miatt) bezárólag a magyar versenyzők összesen 9 arany-, 8 ezüst- és 6 bronzérmet szereztek. A most zajló párizsi olimpián éppen a napokban folynak az öttusa küzdelmei, ebben a formában utoljára, hiszen már tudható, hogy a lovaglás ez alkalommal szerepel utoljára a szám részeként. A következő alkalommal, Los Angelesben már akadályversenyben mérettetik meg magukat a sportolók.
A lovaglás számaiban 8 alkalommal versenyeztek a magyarok, közülük a legeredményesebb a díjugató Platthy József volt Sellő nevű lovával együtt. Az idei olimpián a lovaglást hat számban rendezték meg egy illusztris helyszínen, a Versailles-i kastély parkjában. Az idén 9. alkalommal, 1996 után ismét részt vett magyar sportoló a lovaglásban Kaizinger Balázs személyében, aki 41. helyezéssel zárta az olimpiai szereplését Herr Cooles Classico nyergében:
[…] itt a kastélypark, a lelátók hangulata kárpótol mindenért. Ez volt életem legnagyobb versenye, világbajnokságon ugyan indultam már, de olimpia az mégis más. A teljesítményem nagyjából a középmezőny elejére sorol, úgy érzem, mindent megtettem, amit lehetett, meg vagyok elégedve, és ezúton is köszönöm a támogatóim segítségét, kiemelten a hazai szövetség olimpiai programjának, ami nélkül nem jutottam volna idáig.
Fényképek és igazolvány az egykori sportoló honvédorvosról, Hadházy Leventéről Forrás: Hadházy-hagyaték, Déri Múzeum
Néhány éve került be a múzeumba a Hadházy család hagyatéka, amely számos sporttörténeti emléket tartalmaz. A korábbi alkalommal a vívással kapcsolatos tárgyakat mutattuk be, jelen írás Hadházy Levente lovassportolói múltját idézi fel. Hadházy Levente Hadházy Zsigmondnak, Hajdú vármegye és Debrecen tjv. egykori főispánjának fia volt, az 1920-as évek második felében végezte egyetemi tanulmányait orvosi karon Debrecenben és külföldön, Németországban. Egyetemi évei alatt a vívással került szorosabb kapcsolatba, a korabeli sajtóhírek szerint többször végzett a dobogó legfelső fokán különböző megmérettetések során. A civil orvosi pályát hamarosan a honvédorvosi váltotta fel, az ehhez szükséges képzést az 1935/1936. tanév folyamán végezte el.
Korabeli sajtóhír Hadházy Levente vívósikeréről Forrás: Hadházy-hagyaték, Déri Múzeum
A hadsereg kötelékében ismét megmutatta tehetségét, többnyire lovaglással kapcsolatos számokban (főként díjugratásban), de a vívást sem hanyagolta el. A hagyatékban 19 díjszalag, 2 ezüst lovaglópálca-vég, valamint különböző fém- és üvegserlegek, (zömében ezüst) dísztálcák és -tálak tanúsítják Hadházy Levente sportolói rátermettségét. A tárgyak többségét tiszteletdíjként adták, pár darabon a helyezést is feltüntették.
Díjak és lovaglópálca-vég a Hadházy-hagyatékból
A díjszalagok 1937 és 1943 közötti időszakból származnak, többnyire debreceni rendezésű versenyekről, de akad egy-egy példány Balatonföldvárról, Siófokról, Szegedről és Alsózsukról is. Emellett a ló neve is szerepel rajtuk; az ezredorvos eleinte Cigány és Varázsló nevű lovával versenyzett, 1943-ban már „Sobri Jóska” volt a versenytársa.
Hadházy Levente díjszalagjai az 1940-es évek elejéről Forrás: Hadházy-hagyaték, Déri Múzeum
Néhány díjszalagon és tárgyon a Hubertus felirat olvasható, amely a Hubertus-napi versenyekre utal, illetve a Hubertus vadászlovaglásra. Ezeket rendszerint november első napjain rendezték meg Szent Hubertus (a vadászok patrónusa) napja környékén. A vadászlovaglás lényege a nehezített terepű, akadályokkal teli „pálya” minél kevesebb hibával való teljesítése volt.
A különböző lovasmérkőzések egyúttal jó lehetőséget kínáltak a katonák lovaglótudásának fejlesztésére, akik külön kategóriákban mérték össze tudásukat. Hadházy Levente több alkalommal előkelő helyezést ért el a lovasversenyeken. Egy ilyen eseményről és a katonaorvos teljesítményéről a következőképp írt a helyi sajtó:
„Vasárnap délelőtt a debreceni helyőrség lovas fegyvernemeinek legjobb lovasai jól sikerült lovasmérkőzésen vettek részt, hogy nemes versenyben döntsék el, ki a jobb. […] A mutatós ugrások a közönségnek körében nagy sikert arattak, ismételten felhangzott a taps, ha egy-egy hibátlanul versenyző lovas a nehéz akadályok során sikeresen keresztüljutott. Nagyon tetszett a verseny a közönség soraiban megjelenő nyári egyetemistáknak is, akik kijelentésük szerint, ilyen szép versenyt még nem láttak. […] A műsor legnagyobb érdeklődéssel és izgalommal várt száma: a lovasított tisztek díjugratása. Közel harminc tiszt vett részt a versenyben. A rendkívül nehéz akadályokon hibátlanul egy lovas sem jutott keresztül. A legkevesebb hibapontszámmal vitéz dr. Hadházy Levente ezredorvos, Somogyi Zoltán főhadnagy és Szaplonczay Mikós főhadnagy végzett. Közöttük az idő döntött…”
(Debreczen, 1941. augusztus 12.)
Ezúton szeretnénk gratulálni valamennyi sportolónknak a 2024-es párizsi olimpiai játékokon való szerepléséhez és elért eredményeihez! Valamint biztatnánk a kedves olvasókat, szurkoljunk a még versenyző olimpikonjainknak és a szereplésüket hamarosan megkezdő paralimpikonjainknak!
Ez év tavaszán egy különleges felajánlás érkezett a Helyi Érték részére: egy már lebontott családi ház (ún. Kádár-kocka) története derül ki a beadott dokumentumokból és emlékekből. Az eset az 1960-as, 1970-es évek Debrecenébe kalauzol el. Ez utóbbi évtized végén kezdődött meg a nagy panelépítkezési program, amelynek során számos, a címben szereplőhöz hasonló családi házat bontottak el. Az alábbiakban következzék a Tócóskert utca 15. szám – a helyszín ma Tócóskert térként létezik, 1982 óta – rövid élete.
Ottó László és felesége (leánykori nevén: Nagy Irén) tősgyökeres debreceni lakosok voltak. Még 1938-ban kötöttek házasságot, három gyermekük és hét unokájuk született. Az unokák több év óta, évenként egyszer egy unokatestvéri találkozót szerveznek, amelyen felelevenítik a gyerekkori emlékeket, mi történt a nagyszülőknél, beszélnek a család múltjáról. Egy ilyen találkozóra készült el 2022-ben az Ottó Papa hagyatékában talált eredeti dokumentumok felhasználásával, kevés fényképpel a Tócóskert utcai ház története. Erre a házra az idősebb unokák még emlékeznek, de a fiatalabbaknak nincsenek emlékképei. Itt éltek a nagyszülők tizenkilenc évet, 1960–1979-ig.
A szöveget a menyük írta, de az elrendezés, a végső forma egyik unoka munkája. A MŰ tíz példányban készült. Ennek az írásnak kicsit rövidített változata jelenik meg a Déri Múzeum gondozásában.
Nagyapa visszaemlékezéseiből idézek bevezetésül.
„A Szűcs testvérek, édesanyám Szűcs Eszter és testvérei, Mariska és Julianna a szüleiktől örököltek és ezen az örökségen vásároltak három házhelyet egymás mellett, az abban az időben felparcellázott Móric telepen, ami utca később a Dobó utca nevet kapta. Számozás szerint 9. sz. a Mariska nénié, 11. sz. az én szüleimé, a 13. sz. Juliska nénié lett. Ők közösen vásároltak egy öreg malmot és annak az anyagából építettek a telekre. A mi telkünkre két lakást építettek, mindkettő szoba-konyhás lakás lett. Az egyikben laktunk mi, a másik rész kiadó lett. Édesanyámnak 1926. évben kenyérdagasztás közben tüdővérzése lett. Ezen betegség miatt egy éves Auguszta szanatóriumi kezelés után 1927-ben bekövetkezett halálakor 53 éves volt. Már írtam róla, szeptember 23-án temettük a Kossuth utcai temetőbe, a rokonság sorába. Az ő temetése volt az utolsó, a Kossuth utcai temetőt lezárták, majd felszámolásra került 1937-ben. Mi még gyerekek iskolások voltunk, állandó keresettel nem rendelkeztünk. Lajos bátyám barátjának, Tömöri Józsefnek az édesanyját kértük meg a háztartás vezetésére. Ő a Móric u 10. sz. alatt lakott, dohánygyári nyugdíjas volt. A meghívást elfogadta, odaköltözött és apámmal házasságot kötöttek. (Tömöri Nagy Ágnes) Az aránylag jó nyugdíját Ágnes mama a család szükségletére fordította. Ezért apám a ház fele részét a nevére íratta. A másik része édesanyám halála után a gyerekekre szállt. Évek múlva Ágnes mama az ő részét visszaíratta az Ottó gyerekekre, azon gondolattal, esetleg halála után az ő rokonsága ne lépjen fel követelőzően.”
Ottó Papa minden papírt megőrzött, az adásvételi szerződéseket, földhivatali bejegyzéseket, tervrajzokat, befizetési csekkeket, OTP-s kimutatásokat… Ezeket használtam fel a történet megírásához, fényképezve, szkennelve. Sok iratot kicsit megemésztett az idő vasfoga, de olvasható. Legjobban sérült Ágnes Mama végrendelete. (Ő volt a harmadik felesége Ottó Lajosnak, és mivel nagyon rendesen ellátta a gyerekeket és a háztartást, a nyugdíját is a közös konyhapénzbe beforgatta, a saját részét, a ház felét Ágnes Mamára íratta.) 1952-ben meghalt Ottó Lajos, a nagyapa apja és akkor írta meg Ágnes Mama a végrendeletét, 1952. november 20-án és ebben férje által ráíratott félházrészt visszaadja a négy testvérnek, Ottó Lajos gyerekeinek. Ágnes Mama a Dobó u. 11-ben élt még az 1957 februárjában bekövetkezett haláláig.
Halála után adták el a testvérek a házat, és a nagyapára jutó 10440 forintból vásárolják meg Szilágyiéktól a tócóskerti házhelyet. A Hadházi utcai házban három család lakott, Nagy Gyula és felesége (Ottó Mama szülei), Ottó Papáék öten és Szilágyi Mihályék, (a feleség, Vilus, a Mama testvére). Ez a ház, a Hadházi u. 19. az Ottó Mama szüleinek a háza. Egy hosszú, keskeny ház, sok helységgel, több házrész volt kialakítva benne, Csaba szerint még albérlő is lakott ott gyerekkorában a családon kívül.
Régóta kerestem régi térképeket Debrecenről, amelyen az ötvenes évek végi állapotot mutatják, de csak nagyon régi térképet találtam, vagy olyat, amin már az új lakótelep van ábrázolva. Szerencsére a Papa dolgai között találtam két térképet. Az egyiket összeragasztotta a Papa, ezen a térképen néhány utca be van rajzolva. Judit kiderítette, hogy ez 1969-ben nyomtatott térkép, nagyítóval megnéztük, az utcák neve jól olvasható. Ezen be lehet azonosítani, (az első törés után), a Csárdás utca bal oldalán a második telek volt a Papáéké. (De azt mondja Judit, hogy Zoli valamelyik találkozó után kért térképmásolatot.) A másik térképen nincsenek berajzolva a kialakított utcák, építési terület a felirat, kiderült, hogy 1980-as térképen már a Tócóskerti Lakótelep építési munkálatai kezdődtek. Nem egyenes utca volt, két törés osztotta három részre, három névvel, (az Acél utcától számítva) Tócóskert u., Csárdás u., Vass Pál u. Később, a hatvanas évek közepén kapta az egész utca a Tócóskert u. nevet. (Az Acél utcától a Margit utcáig.) Így lett a Csárdás utca 4-ből Tócóskert u. 15.
Térképrészlet 1969-ből
A nagyapa mindent dokumentált, a ház építéséről külön naplót vezetett, amibe az építéssel kapcsolatos minden kiadást feljegyzett, az anyag ára és a fuvar (megbontva), a munkadíjak, a jattok… minden az utolsó szegig.
Részlet a “Munkaelosztó” füzetecskéből
Kútfúrással kezdődött az építkezés, a Papa rajzán, amin a ház, a melléképület, az összes gyümölcsfa, szőlőtőkék (melyik tőke milyen fajta), virágok… látható, a kút is be van rajzolva.
Saját tervrajz a kertről
A ház alapja úsztatott beton volt, amibe sok minden töltőanyag, törmelék tégla, salak… bekerült. A ház falazata vegyesen tégla és vályog. Egy sor vályog, két sor tégla. A vályogot a telken helyben a család készítette 1959 nyarán, bár a Papa könyvében vályogvető cigányoknak is van munkadíja. Kiderült Csaba elbeszéléséből, hogy a cigányok nem vályogot vetettek, hanem a padlást tapasztották sárral. Ezt a nehéz munkát ők csinálták. Csaba sokat mesélt nekem a vályog készítéséről. A fa kalitkákat talán még a Horváth Árpád utcában is láttam. A megerőltető munkától a visszerei kidagadtak és az iskolában megkérdezték, miért ilyen a keze és ő büszkén mondta, hogy vályogot vetett, mire kitört a röhögés az osztályban. Ezek nem hagyományos méretű vályogok voltak, fal méretűek, 45x25x13. (A fal vastagsága 45 cm, két tégla magassága 13 cm.) A vályogvetéshez szükséges agyagot a pincéből termelték ki, a töreket a Papa vásárolta. 1959 nyarán, hogy nemcsak a házhoz szükséges mennyisségű vályogot készítettek, de eladásra is került belőle. A vályogkészítés színhelye az utca volt.
Az 1959-es építkezés dokumentumaiból néhány (helyszínrajz, kérelem, épületrajz)
Az eredeti építési tervrajzon csak egy kétszobás ház tervrajza szerepel, az előszoba, a fürdőszoba és a kamra alatt van pince. Az előszoba előtti kis teraszra öt lépcső vezetett, azért kellett annyi törmeléket, töltésföldet odaszállítani, mert a szobák és a konyha alatti részt fel kellett tölteni. Az építés során ésszerű átalakítás született. A házhoz toldottak egy műhelyt a bejárat meghosszabbításában és egy kinti wc-t. Innen, a műhelyből volt a pince lejárata is.
Mivel eltértek az eredeti tervtől, súlyos bírságot szabtak ki a hatóságok, de a fellebbezésnek helyt adott a hatóság. Módosítani kellett hozzá a tervet. Papa kérelmezte a büntetés eltörlését egy kézzel írt levélben, szociális helyzetére és az ésszerű átalakításra hivatkozva, amit a hivatal elfogadott és elengedte a büntetést. Emiatt késett a használatba vételi engedély is.
Fellebbezés bírság elengedésének ügyében
Az építkezést a megtakarított pénzükön kívül, a Papa fizetéséből és a 40 200 forint OTP kölcsönből (+ 8000 forint kamat) finanszírozták. A Papa feljegyzéseiből kiderül, hogy, 1958. XI. 4-től abeköltözésig 1960. IX. 15-ig 64 957forint, 91 fillérbe került. (Akkor még a fillér is számított.) 15 évre adómentességet kapott az új építésű ház.
Külön építési engedéllyel készült a tyúkól és a kerítés 1961-ben.
Beköltözéskor Icu és Csaba még középiskolások voltak, Csaba akkor kezdte a Vegyipari Technikumot a Csapó utcában, Icu a Csokonai Gimnáziumban harmadikba járt a Szent Anna utcára, gyalog. Ez kb. napi kétszer félórás gyaloglást jelentett. Csak rossz időben szálltak buszra. Laci az építkezés nagy része alatt katona volt, Baján szolgált.
A beköltözéskor minden helység az eredeti funkció szerint szolgált, de mivel nem volt vízvezeték, utcai kútról hordták az ivóvizet, a fürdőszoba nem volt berendezve. Így amikor Icuék 1965 májusában összeházasodtak, a konyha átköltözött a fürdőszobába és a konyha lett Icuék szobája. Itt laktak 1968 végéig, akkor költöztek a Lorántffy utcába önálló albérletbe. Itt egy szobájuk, konyhájuk, fürdőszobájuk, előszobájuk volt, egy családi ház udvarában. Innen költöztek szolgálati lakásba, Hajdúböszörménybe, az áramszolgáltató vállalatnál kapott Géza vezető beosztást. Innen 1974-ben költöztek vissza Debrecenbe, a Bethlen utcába, ahonnan 98-ban Józsára [kerültek].
Laciék 1964 májusában házasodtak össze és a környéken, két helyen laktak albérletben, a Tócóskert utca elején és a Csárdás utcában. Innen költöztek a Gáborjáni Szabó utcai kétszobás harmadik emeleti lakásba, ahonnan kb. 36-38 éve a Borsovai utcai házba.
Mi 1968. augusztus 31-én házasodtunk össze és már nyáron kerestünk albérletet, az István utcában laktunk egy nyári konyhának épült különálló kis házban, ami egy helységből állt. Szenes kályhával fűtöttünk, de állandóan hideg volt, én sokat fáztam. Amikor Icuék elköltöztek, felajánlották a Mamáék, költözzünk oda, a helyükre, mi elfogadtuk. Én 1969-ben diplomáztam és Hatvanban kaptam állást, 1969. augusztus 20 körül költöztünk be a hatvani albérletbe (Kölcsey u. 13). Az albérlet keresésébe és a költözésbe is besegített a Papa.
Egy tanévre fogadtak még ide két középiskolás tanuló fiút albérletbe. A tanév vége után a házban visszaállt minden. A konyha visszanyerte eredeti rendeltetését, és felszerelték a fürdőszobát is, mivel közben a vezetékes víz is kiépült az utcában. Egy fatüzelésű kályha szolgáltatta a meleg vizet.
A házban a szobák hajópadlósok voltak, a konyha burkolata 20×20 cm-s szürke betonlapok. Az előszoba, a kamra és a fürdőszoba piros színezett sima beton. (Piros porfestéket kevertek nagyon finom szemcséjű sóderból készült betonba, amit nagyon simára lehúzott a kőműves.)
A ház fűtését egy kis vaskályha biztosította, ami a kis szobában állt. Papa gondoskodott a jó minőségű tüzelőről, nagy égési kalóriájú szenet sikerült „szereznie”. Egy óriási bőröndszerű fém táskával járt dolgozni. A konyhában egy sparhelten főzött a Mama, ezzel télen a fűtést is megoldották. Amíg szobaként használtuk a konyhát, ott egy fűrészporos kályhával fűtöttünk. Amikor mi ott laktunk, Nagyapa fűtött itt legtöbbször, ha Csaba nappali műszakos volt a Biogal Gyógyszergyárban. Megkérdezte Ottó Papa, mikor érek kb. haza és úgy gyújtott be, hogy akkorra meleg legyen. Később építettek egy cserépkályhát. Ezt a kis szoba és a konyha falába építették be, a konyhából lehetett fűteni.
A ház többnyire „kalákában” épült, sok barát és rokon segített a munkában. Minden kőműves munkánál ott volt az az Ábrányi Józsi bácsi, aki még a mi sajószögedi házunknál is sok kőműves munkát csinált. Neki nem volt olyan „jogosítványa”, hogy felelős kivitelező legyen, ezért azt külön kellett fogadni. Három ilyen kőművest foglalkoztattak, az első meghalt, a második ott hagyta őket, a harmadikkal sikerült befejezni.
A kalákában épült háznál dolgozókat ebéddel látták vendégül, amit a Hadházi utcában főzött a Mama és gyalog vitték a Tócóskert utcába, Mama és Icuka. Ezt a távolságot megnéztem most a térképen, 4,2 km, és 52 perc a megtétele gyalog. Ne a mostani időben gondolkodjatok, akkor nagyon nehéz volt beszerezni a főzéshez való húsokat. Nem volt hűtőszekrény, nem lehetett húst előre vásárolni. Húsért hajnalban sorba kellett állni a hentesnél a bolt nyitásáig. A boltban az előző nap levágott egy-két sertést mérték szét. Nem biztos, hogy azt kaptunk, amit szerettünk volna vásárolni rövid idő alatt minden elfogyott. A napi pia mennyisége is egy-két liter bor volt.
A családban csak a Papának volt kerékpárja. Amikor dolgozni mentek, hogy ne kelljen végig gyalogolnia Csabának, és előbb kiérjenek, Papa kerékpárral indult, megbeszélt helyen otthagyta a kerékpárt, onnan Papa gyalog folytatta az útját és Csaba tette meg biciklivel a hátralévő távolságot.
Maguk készítették a kerítés és a szőlősor beton oszlopait. Szanáláskor még a Horváth Árpád utcai házhoz is vittek belőle.
Amikor kiderült 1971-ben, hogy Hatvanban még reményünk sincs arra, hogy valaha is lakáshoz jussunk, akkor pályáztam meg egy állást Leninvárosban (ma Tiszaújváros), akkor hirdették meg az „olefin programot”, új gyárak épültek és lakások. Ekkor még nem épültek meg a tervezett lakások, nem tudtam albérletet szerezni, a munkásszállón kaptunk Gombosné munkatársnőmmel egy kétágyas szobát, ahová nem vihettem Csabit. Így került 1971 augusztusában a mamáékhoz, és 1972. március végén került vissza hozzánk. Az első lakásunkat februárban kaptuk meg, a Munkácsi úton, másfél szobás 40 négyzetméterest. Még Ildi is ide született. Csaba még 1971 decemberéig Ikladon dolgozott az Ipari műszergyárban.
Csabi és Judit úgy emlékszem, töltött egy-két hetet Debrecenben a tócóskerti házban. Emlékeim szerint nemcsak Csabi, Marika is volt bölcsődés kora körül pár hónapig a Mamáéknál.
A ház még egy építménnyel bővült az idők során. Géza trabantjának készült a ház háta mögött egy garázs fából. Télen nem használta az autót, a Mamáéknál parkolt.
1977-ben elkezdték tervezni Debrecen egyik legnagyobb lakónegyedét, ezért a kis kertes házak szanálásra kerültek. 1979. márciusban kapták meg a hivatalos meghívót az ezzel kapcsolatos megbeszélésre, és megegyezés után már áprilisban meg is kapták a kártalanítást, 330 000 forintot. Már 1977. februárban visszafizették az építési kölcsön még meglévő részét, és töröltették a jelzálogot. A kapott pénzből vásárolták meg a Horváth Árpád utcai házat, alakították át az udvart, építették fel az ottani melléképületet, az ólakat, a kerítést. Később minden gyerek kapott egy kisebb tőkét (30 000 forintot. Mi ennek felhasználásával vettük meg a házunk telkét Sajószögeden).
Az 1979-es szanálási dokumentumok (jegyzőkönyv, “meghívó”, értesítés a kártalanításról)
A költözés 1979. június végén történt, a vasúttól kapott a Papa kedvezményes fuvart. A számla kelte június 27.
Tizenkilencévet éltek itt a Tócóskert utca 15-ben a nagyszüleitek.
Budapest, 2022. július
Lejegyezte: Ottó Csabáné, az utómunkálatok mestere: Ottó Judit
Kapják az Ottó unokák és szüleik.
Jegyzetek: [Váradi Katalin]
kaláka: erdélyi népszokás, olyan társasmunka (általában aratás, házépítés), amelyet szívességi vagy kölcsönösségi alapon végeznek. Az önkéntes jelleg mellett nagy szerepet kapott a szórakozás is. Bővebben: Magyar Néprajzi Lexikon
olefin-program: A szocialista gazdasági integráció részeként, 1970. szeptember 15-én kötötték meg a magyar–szovjet kormányközi Olefin egyezményt, mely alapja lett a későbbi nagyszabású petrolkémiai fejlesztéseknek. Az 1960-as évek második felétől ugyanis a magyar gazdaság igyekezett átállni a szénbázisú termelésről, működésről a földgáz alapú gyártásra. Ennek jegyében kezdődött meg a Tiszai Vegyi Kombinátban a vegyipari benzin hőbontásán alapuló, LINDE-technológiájú Olefingyár építése. Bővebben: Szocialista óriásvállalathoz köthető az egyetlen visszavont Kossuth-díj és A Tiszai Vegyi Kombinát története 1953–2013.
Ezúton is szeretnénk megköszönni a szíves felajánlást az Ottó családnak, hogy megosztották a családtörténetük egy szeletét!
Ezennel biztatjuk kedves Olvasóinkat, osszák meg történeteiket, akár a korábban közzétett felhívásban meghatározott témák valamelyikében!
Mirkovszky Géza (1855–1899) festőművész neve ismerősen csenghet minden várostörténet iránt érdeklődő debreceninek, s nem véletlenül. Bár nem volt helyi illetőségű, épületdíszítő alkotásai révén sokkal inkább kötődik Debrecenhez, mint bármely más településhez, hiszen rövid élete során festett négy nagyobb murális munkájából három debreceni középületekbe készült. Ezekből jelenleg egyedül a Zenede hangversenytermének mennyezetére festett allegorikus freskó tekinthető meg; a régi Bika Szálloda tánctermének mennyezet- és falképei 1913-ban, az épület lebontásával megsemmisültek, legfontosabb műve pedig, a Kereskedő Társulat székházának (utóbb Megyei Könyvtárnak) nagytermét díszítő kereskedelemtörténeti falképsorozat évtizedek óta sérülten és lemeszelve várja, hogy restaurálására a város végre pénzt találjon. 1893-ban és ’94-ben, amikor Mirkovszky e képeket festette, hosszan húzódó távkapcsolata éppen megbicsaklott ifjúkori ismerősével, szerelmével és levelezőpartnerével, a művészi hajlamú Greguss Gizellával (1862–1955), akivel azonban 1896-ban végül összeházasodott, s aki a néhány együtt töltött év alatt s Mirkovszky tragikus halála után maga is sikeres, innovatív iparművésszé érett. Mindkettejük születésnapja júliusban (25-én, illetve 17-én) esedékes:
erre való emlékezésül nyújtunk át egy válogatást a pár leveleiből, a kényszerűen külön töltött nyarak dokumentumaiból, amelyekből a múlt századforduló fürdőélete tárul elénk.
Fürdőre menni a 19. század második felében még nem jelentette a mai értelemben vett strandolást, de már nem is kizárólag gyógyulni járt a fürdőhelyekre az egyre több szabadidővel rendelkező városi polgárság. A növekvő iparosodás folytán egyre romló városi levegő, a magas házak között megszoruló nyári forróság, az életmód zártsága és monotonitása, párosulva a század vége felé egyre szélesebb körben terjedő egészségmegőrző mozgalmak tanításaival: mind a természetbe hajtotta a városlakót. A tiszta levegő élvezetére pedig nem volt alkalmasabb hely egy vidéki fürdőnél. A különböző gyógyhatású források vizét, amelyeket a környékbeliek akár évszázadok óta használtak bizonyos betegségek kúrálására, a tünetek enyhítésére, úgy külső-, mint belsőleges módon – ezidőtájt egyre több helyen vették birtokba és fordították saját hasznukra élelmes vállalkozók, akik a forrást körbeépítve, csinos tetőépítménnyel ellátva, mellé szállás- és szórakozóhelyeket emelve hirdették újonnan alapított fürdőjüket nyári üdülőhelyül. Máshol a korábban a helybeli földesurak által kezelt és kiépített régi fürdőtelepeket modernizálták új gazdáik. A gyógyvizekben való fürdést korábban kádakkal oldották meg, ekkor már „tükörfürdőket”, vagyis közös, fedett medencéket létesítettek, de bizonyos kúrákhoz elegendő volt a vizek reggeli előtti, lassú sétálgatás közbeni elkortyolgatása: ezt pedig a tisztesség kedvéért az is meg tudta tenni, akit csak a nap ezután következő része érdekelt: az udvarlás a sétányokon, kirándulás az erdőben, horgászás a patakban, ebéd a közös asztalnál, csibukozás a kávéházban, zenehallgatás a parkban, csónakázás a tavon, tánc az esti bálon. Sokkal több mindenre nem is nyílt mód e falusi fürdőhelyeken, a tartózkodás – a kúra – minimális ideje mégis egy hónap, de inkább hat hét volt; ennyi ideig tartó semmittevéstől pedig egyetlen korty víz nélkül is meggyógyult, felfrissült akárki.
A nemesség és az arisztokrácia, amelynek életmódjához a fürdőre járás szokása korábban is hozzátartozott, ekkoriban váltotta fel a messzi németországi és osztrák fürdők látogatását a Monarchia északi részén a vasútközlekedés fejlesztésének hatására fellendülni kezdő gyógyfürdőkével, s ha egyikük villát épített magának valahol, az odavonzotta előbb osztálya tagjait, majd a kíváncsi tömegeket. Így lett hamarosan „világfürdővé” a csehországi Karlsbad és Marienbad, a felvidéki Tátrafüred, majd a közelében alapított, a nyári mellett téli kúrákra is alkalmas tüdőszanatórium körül a századfordulóra kiépülő Újtátrafüred üdülőtelep. Ekkor kelt új életre Trencsénteplic, Pöstyén, Szliács, Bártfa fürdője – de ekkor épült fürdőház a korábban csak a táj szépségével kecsegtető Balatonfüreden is, amelybe a tó vizét vezették be és melegítették fel: magában az élővízben fürdeni még sokáig különcködésnek számított. E nemzetközi hírű s ezáltal egyre zsúfoltabb fürdővárosok mellett azonban egymás után létesültek és többnyire a második világháborúig virágoztak a kisebb, „helyi érdekű” telepek is, amelyek egy-egy szezonban mindössze néhány száz vendéget fogadtak.
A nyár nagy részét hazai vagy külországi fürdőn tölteni a századvégre olyan általános divattá, sőt elvárássá lett a polgárság körében, hogy aki ezt mégsem engedhette meg magának, annak a megszólást elkerülendő, jóformán bérházi lakásának behúzott függönyei mögött kellett bujkálnia. Mirkovszky Géza 1891 júliusában egész Berlinről állítja, hogy nincs benne senki, mert „mindenki el van utazva fürdőben”.
Stubnyafürdő
A Körmöcbánya mellett, egy fenyvesek övezte völgyben megbújó, eredetileg királyi tulajdonú hévvízfürdő (Turčianske Teplice, Szlovákia) már a 13. században ismert és látogatott volt a reumatikus bajokat enyhítő hatása miatt, tulajdonjogát a 16. században kapta meg a város, ekkortól több állandó főúri lakóház épült itt és a század közepén már hét medencében lehetett fürdeni, ezt követően azonban egészen a 19. század végéig nem történt semmilyen fejlesztés. 1884-ig kellett várni, hogy Körmöcbánya elöljárói felismerjék a fürdőben rejlő gazdasági lehetőséget s megszavazzák a modernizálás költségeit. Azon a nyáron állandó fürdőorvosi állást létesítettek (amelyet csak 1893-ban tett kötelezővé a törvényhozás) és építkezni kezdtek, hogy a következő nyáron átadják a jellegzetes, kupolával fedett fürdőházat és a kétemeletes új szállodát. A fürdőorvosi állást elsőként nem más töltötte be, mint ifjabb dr. Horvát Árpád (1855–1887), Szendrey Júlia harmadik fia, Mirkovszky Géza barátja, s nem mellesleg Greguss Gizella első férje. Horvát és Mirkovszky már egyetemista koruk óta ismerték egymást, Gizellával azonban csak 1885 farsangján találkozott Horvát, s a fellobbanó szerelemből a következő tavaszon házasság lett, amely azonban a morfinista orvos öngyilkossága miatt egy évig sem tartott. (Egy későbbi stubnyai fürdőorvosnak szintén ez a szer okozta végzetét: őt Csáth Géza néven ismerjük.) Azt, hogy Greguss Gizella is járt Stubnyán, azt az a legutóbbi időben a Fotótárba került, saját kezű meghatározásaival ellátott, hivatásos fényképész által készített fényképsorozat bizonyítja, amelynek egyik darabján a fürdőközönség között a pár is feltűnik a stubnyai parkban – arra azonban, hogy ez 1885 nyarán történt-e vagy esetleg már nászutasként a következő évben, semmi sem utal.
A stubnyai fürdő kertészháza előtt napernyővel Greguss Gizella, balról ifj. Horvát Árpád áll. Jávorik Gyula kassai fényképész felvétele, 1895/1896 – Az állítólag Korom Bálint blatnicai várúr által 1495-ben építtetett ún. „Kőház” a stubnyai fürdő területén, amelynek emeletén az orvosi lakás volt (jobb szélen megjelölve). Baker Alajos selmecbányai fényképész felvétele, 1895/1896Az 1885 nyarán újonnan átadott „zöld tükörfürdő” és a közös étkező, előtte a nagytapolcsányi cigányzenakarral, mögötte az új, 58 szobás szállodával a stubnyai fürdőtelepen. Jávorik Gyula felvételeiA stubnyai park bejárata és szökőkútja. Jávorik Gyula felvételei
Bad Kissingen és Lublófürdő
A fiatalkori ismeretség után Mirkovszky és Greguss Gizella 1889-ben veszik fel újra a kapcsolatot: mivel Mirkovszky ekkor Berlinben él, levelezni kezdenek. Az egész nyarat átdolgozó festő szeptemberben utazott fürdőre, mégpedig a bajorországi Bad Kissingenbe. Ez a manapság már legismertebb németországi fürdővároska akkoriban azzal szerepelt állandóan a hírekben, s az lendítette fel a forgalmát is, hogy mintegy húsz éven át itt pihent és kúráltatta magát Otto von Bismarck kancellár, minek folytán a politika mindig halaszthatatlan ügyeiben tárgyalófelei is itt voltak kénytelenek őt felkeresni, így az európai uralkodóházak tagjai és képviselői rendszeresen megfordultak a fürdőben, nyomukban pedig a kor számos híres művésze. Bár a jódos-sós vizű forrásokat már az ókorban ismerték, a fürdő újkori fellendülése a 18. században kezdődött: egyik hatalmas erővel a szabadba törő forrását ekkor nevezték el II. Rákóczi Ferenc fejedelemről (akinek helyi kultuszát a legújabb korban minden évben megrendezett fesztivállal s történelmi jelmezbállal ápolják), de a virágkor itt is a 19. század harmadik harmada volt, amit a főúri vendégkör paloták és ivócsarnokok építtetésével segített elő. Egy kissingeni fürdőkúra ahogy régen, úgy ma is hatásos fáradékonyság, teljesítőképességcsökkenés (jódhiány) és gyulladásos betegségek esetén, 2–3 hetes ivókúraként pedig a gyomornedvek termelését serkenti. Mirkovszkynak mindezen hatásokra szüksége lehetett.
„Kedves Gizikém! Csak nagyon hamarjában írom ezt a levelet mert már vár rám a fürdő szolga lepedővel. Furcsa dolog ilyen Commando után élni. De szükséges hiába. Amint látja fürdőpatiens vagyok s hogy pénzemet hiába ne adjam ki, Berlinben preparáltam magam a fürdő számára, túlzott munkával és számos éjszakázással s így most nyugodt lelkiismerettel élvezem a curát. Csak kár hogy előbb nem mozdulhattam. Az idő ugyan felséges szép, de azért kissé mégis unalmas már itt az élet, annál is inkább mert a vidék nem igen bővelkedik igazi festői szépségekkel. E helyett majd Tirol fog kárpótlást nyujtani hová a cura után egy pár napra rándulni fogok. Örülök hogy magának lelkem olyan jót tett a fürdő s reméllem én is visszanyerem jó étvágyamat és munkakedvemet. Már most egy pár nap mulva is rendkívül frissnek érzem magam.”
A kúrát ekkor nemigen csinálhatta végig, mert áprilisban már ismét szükségét érezte egy kissingeni látogatásnak „egészségi és üzleti szempontból”, vagyis némi munka vagy megrendelés reményében is utazott oda, de e tekintetben, mint kiderült, korán, mert „nem talált még ott senkit”.
„Rövid lesz a levelem, akár csak a nyúlfarka – írta 1890. május 1-jén Gizellának –, hanem azért ne haragudj! tegnapelőtt ólta itt csücsülök a Rákóczy forrás hazájában s iszom és fürdöm nagy buzgalommal – s ma már, az első napok hatása alatt olyan módon meglágyultam és gyengültem hogy akár dohányt lehetne rajtam vágni. Ép ezért nem igen van az írás nagy ínyemre csak az evés meg a heverés. Különben gyönyörű napok járnak s a napocska jó melegecskén sütöget hátunkra – s egyebekre ami éppen útjába akad. Kint lakom egészen a szabadban a várostól 10 perczre (Villa Germania) s pompás levegővel rendelkezem. Az első napi ébredésem egészen tündéres volt. Első tekintetem a zöld hegyekre esett s a sokféle madár, rigó, fülemüle, pacsirta, vörösbegy s. a. t. dala keltett fel mámoromból. Most ép egy ismerős madár is hallatja hangját s már vagy egy negyedórája hallom hogy: kakuk, kakuk – negyven, ötven, hatvan – – – száz. Szent atyám! ennyi ideig éljek? – – A szobácskám kicsi de kedves és rendkívül olcsó – havonkint 15 mark – madárdallal és meleg napsugárral együtt! … Ne haragudj babám! hanem inkább öleld és csókold meg gyógyuló Gézád”
Bad Kissingen és Lublófürdő századfordulós képeslapokon
1889 júliusát, mint Mirkovszky is utal rá, Greguss Gizella szintén fürdőhelyen, ám a Kissingennél jóval kevésbé előkelő, Szepes megyei kis Lublófürdőn (L’ubovnianske kúpele, Szlovákia) töltötte. Az ottani gyógyforrás vastartalmú, szénsavas vizét főleg női bajokra, vérszegénységre, gyengeségre ajánlották, de mivel egy hölgy nem utazhatott egyedül, Gizella édesapja (s feltehetően szobalánya) társaságában nyaralt; a kúralapot mindkettejük számára kiállították.
„Hát maga hogy mulatott a fürdőben? Soká volt ott? Írjon róla egy pár sort. Udvaroltak-e erősen? Csak azután mindent meg kell írni őszintén!” – évődik Mirkovszky Géza első leveleinek egyikében Gizellával.
A kissé nehézkesen megközelíthető fürdőtelep (a lubotini vasúti megállótól másfél órányi, erdőn át vezető kocsiút), amelyet régi alapokon, szintén az 1880-as évek elején kezdtek fejleszteni, hasonlóan családias volt még ekkor, mint Stubnya, mindössze 10–12 épületből állt, 63 vendégszobával és 22 fürdőkamrával, amelyek egy része még a régi kis földszintes faházakban, más részük az új, emeletes fürdőházban vagy a „svájci házakban” volt. Bár Greguss Gizella szerette a falusi egyszerűséget, ekkor saját jövedelemmel még nem rendelkezve, hivatalnok édesapja anyagi helyzetére való tekintettel, választását az itteni alacsony árakat hangsúlyozó reklámok is befolyásolhatták, hiszen Lublón napi átlag 1 forintért már bérelhető volt egy szoba, 50 krajcárba került az ásványvízfürdő, 25-ért reggeli kávét és süteményt, 1 forintért jó és bőséges ebédet adtak menüben. A vasas víz kortyolgatása mellett csónakázni és kirándulni, epret szedni és halászni, tombolát játszani és táncolni itt is nyílt lehetőség s udvarlókban sem lehetett hiány; a társasélet élénksége s így az idény sikere e helyeken mindig azon múlt, akadt-e a vendégek között kellően lelkes személy a szervezésre. Ha azonban Greguss Gizella akkori kedélyállapotában csak magányos sétákra vágyott az erdőben: Lublón kedvére elveszhetett a fenyvesekben.
Bad Tauschim
Greguss Gizella szlovák származású édesanyjának testvére, vasúti mérnök férjének nyugdíjba vonulása után a férj szülőfalujába, a Prága melletti Tausimba vonult vissza, ahol Vincenc Došeket hamarosan polgármesterré választották. Bad Tauschim (Lázně Toušeň, Csehország) fürdőjét 1868-ban alapították s 1891-ben bővítették pompás iszapfürdővel, melynek tulajdonosa Došekék szomszédjában lakott, Gregussék pedig mind a családnak, mind a fürdőnek szívesen és gyakran látott vendégei voltak; Greguss Gizella később Mirkovszkyval együtt is nyaralt ott.
„Köszönöm a szíves és barátságos meghívásodat s reméllem óhajtásodnak mely az enyém is, eleget tehetek. De bizonyosat nem mondhatok mert tudod az nálam a viszonyoktól függ mindig … Ha csak lehetséges lesz úgy rendezem be ügyeim hogy vagy 10-14 napra hozzád rándulhassak s együtt szívnánk be jó friss levegőt s a természet költészetét. Hoznék azért magammal plajbászt, papírt, festéket s szorgalmasan tanulmányokat tennék, te pedig ezalatt mellettem ülnél és hímeznél vagy varrnál és vígan fecsegnél mint egy kis madárka! Vederemó! Amíg itt egészen nem rendezem el ügyeim addig nem írok semmi biztosat. A hegedűt szintén elhozom és egy kissé majd muzsikálunk, van ott zongora ugye? Falu Tauschim? vagy város? Van-e benne egy kis idillikus hangulat?”
– érdeklődött Mirkovszky első látogatása előtt, 1890 júniusában, amelyre azonban egy váratlanul érkező megbízás miatt akkor nem került sor, csak a következő évben, de a rövidre sikerült pihenés után rögtön visszavágyott.
„Nem is hiszed édesem milyen kietlen, nyomott hangulat vett rajtam erőt amint lakásom küszöbét átléptem. Az ellentét létrejöttét persze az a pár veled töltött szép nap, melyet nyugodt idyllikus magányosságban és a szent természet poetikus benyomásai alatt éltünk át – nagyon elősegítette. Ah, édesem, ha mi oly nyugodtan gondtalanul és ártatlan megelégedésben élhetnénk mindig, mint ez alatt a 4 nap alatt. Itt megint csak benne vagyok a harczban a lármában, a küzdelemben, magammal, másokkal a csúf világgal. Hogy fogy a szép egészséges erő, mindennapias küzdelemben a gyomorért, a testért!! – – Hagyjuk! nem folytatom, mert nagyon sentimentalis hangulatban vagyok. Reméllem holnap megint a régi leszek és gondtalanul és friss kedéllyel nézek a világba. Csak ne grüblerezz, édesem, légy okos és élj gondtalanul, vesd magad a természet keblére … Ott vagy most a forrásnál csak üdülj! Meglátod hogy megifjít és megerősít. Bár csak ott maradhattam volna én is, soká még, akár örökké azok között [a] csendes egyszerű emberek között. Hiszen ez már maga biztos gyógyszere a kedélynek. Nagyon jól éreztem magam, elhiheted és boldog voltam! … A vajas kenyeret egy Collegával még délelőtt a megérkezés után becsaptuk s véghetlenül jól esett s nyalogattuk utána a szájunk szélét. Boldog falusi nép!”
„Csak nem vagy beteg? El nem tudnám képzelni, a mellett a testileg, lelkileg egészséges falusi existentia mellett. – Itt nálunk könyebben megeshetnék az emberen, mert roppant hőség van, s emellett rosz koszt, és fárasztó városi hangulat.” Mirkovszky Géza levelezőlapja, 1891. június 30-án.
A kihalt, nyári Berlinből két hét múlva vissza is menekült Tauschimba: „kedden reggel indulok a gyorsvonattal. Prágába érkezem 3.5. Celakovicba 4.50, és 5.05 Tauschimba ölellek avagy talán már előbb?! alig várom hogy láthassalak és együtt lehessünk.” A tartózkodás ezúttal hosszabb lehetett, de az időjárás kevéssé kedvezhetett a nyaralásnak, mert Mirkovszky augusztus végén írt levele szerint Berlinben akkor „gyönyörű napok vannak s azt hiszem Tauschimban is így lesz most mikor már itthon vagyunk”.
1897-ben a beteg és fáradt Mirkovszky, családja rábeszélésére, sürgős pihenésre egyedül utazott Tauschimba; érkezéséről tudósító táviratára felesége így felelt:
„…nagyon örülök hogy jól fogadtak Vincziék és Te jól érzed magadat ott. Remélem jó hangulatod mi sem fogja zavarni, s a kívánt nyugalmat meg fogod találni minden tekintetben. … jó a szobád? fürdesz és szeded az orvosságot? milyen hatást tesz rád a gyógyszer és a cseh levegő? … Képzelheted hogy legjobban szeretnék magam is ott lenni köztetek – én mindég szerettem azt a helyet! – s most meg kétszeresen jól esnék ott lenni! Hát csak írjál édes babám legalább jó sokat mindenről.”
. „Nagy reactio volt rajtam egy pár napig, de tegnap este szerencsésen megszabadultam tőle, hiában az orvosság tulajdonsága egy pár napig nem veszek, de azután megint kiteszem magam a viszhatásnak, mert azután erősebbnek érzem magam. Az étvágyam is jó megint s úgy veszem észre hogy kissé hízom … Papa és baba egészséges-e? Ma délután kisütött a nap!! a levelező lapokat megkorrigáltam. A dinnyék kitűnőek voltak s a néni nagyon köszöni.” A beteg Mirkovszky Géza utolsó levele Tauschimból, 1897. szeptember 18-án
Tenkefürdő
Mirkovszky és Greguss Gizella 1896 márciusában házasodott össze, áprilisban megszületett a kislányuk, majd augusztusban közös családi nyaralásra utaztak a Bihar megyei Tenkefürdőre. Az itteni sós és vasas gyógyvizet szintén női bajokra ajánlották, amely Gizellának a szülés utáni regenerációban segíthetett, de az eldugott és kicsiny, vonatok szállította vendégseregtől fel nem dúlt (utolsó állomás Szalonta, három órányira), néhány éve kiépíteni kezdett, de ekkor még nagyobb szállodával sem bíró fürdőtelep pénztárcájuknak és nyugalomra, békére vágyó természetüknek is megfelelt; szállást bent, a közeli városkában vettek, így még kevésbé zaklatták őket a szervezett kedélyes mulatságok, nyugodtan élvezhették egymás társaságát és a természetet. És mint mindig, mindenhol, rajzolni is jutott idő.
Mirkovszky Géza rajza Tenkéről, 1896 nyarán. Építő Ipar, 1897. június 2.
Kőröshegy és Balatonföldvár
Greguss Gizella 1897-ben próbálja ki először az úri közönség által egyre látogatottabb Balatont. Jellemző módon azonban nem a kiépült Füredet, Almádit netán Siófokot választja, kislányával egész júliusban férje csatlakozását várva, hanem egy a déli parton újonnan megnyitott fürdőtelep melletti falut. A gróf Széchenyi Imre és Viktor által a saját birtokukon a semmiből rögtön készre épített Balatonföldvárnak ez volt a második szezonja: kényelmesen berendezett, emeletes, villanyvilágításos szálloda, étkezde, fürdőház, kitakarított sétautak, kilátók, sportpályák, csónakok várták a vendégeket s már villák emelkedtek a parti sétány mentén – Mirkovszkyéknak azonban ilyesmire nem volt pénzük, ezért a telephez tartozó Kőröshegyen vettek ki szállást, de az nem váltotta be reményeiket: a nyaralás kényelmetlennek és szemtelenül drágának bizonyult.
„Azt kérded hogy érezzük magunkat? Nos hát idáig jól – különösen a babsi! olyan jó kedvű – mindig nevet és pajkoskodik – adja isten hogy továbbra is úgy legyen! Engem kicsit izgat a levegő – fáj a fejem és nem igen tudok aludni, de azt hiszem, majd hozzászokom. Tegnap reggel már fürdöttem és gyönyörű szép volt – nem is vízben hanem igazán kék színekben fürdik az ember. Gyenge szél fújt – remek kis fodros hullámok úsztak a felületen – és az a távlat hozzá isteni volt! Hanem a lakással majdnem hogy baj volt. Ezek ugyanis iszonyú ügyetlen népség – még sohasem adtak ki szobát és sehogy se tudták magukat belé találni – mondom se fogast se szekrényt, se mosdótálat vagy vizeskorsót nem adtak – mikor aztán a legszükségesebb dolgokat követeltem, elkezdtek duzzogni hogy ha tudták volna hogy ennyi kellemetlenségük lesz még 20 frtért se adták volna ki a szobát. Másnap aztán hallottam hogy úgy nyilatkoztak, fel fognak nekem mondani 15ére. Erre én aztán felszólaltam és magam mondtam fel a lakást, kerestem és találtam is egyet, hol kocsi is lett volna – persze sokkal drágább!! szoba 25 frt, minden napi fuvar 18 frt – mivel ma 60 kron alul nem kapni kocsit. Foglalót is adtam – amire aztán kántor uraimék nagyon megváltoztak. Mindeddig még a kertet se mutatták meg – most pedig csináltak utakat, hegyeket – szóval mindenben kedvemet keresték, minden kényelmet megadtak, sok pourparlé után aztán megegyeztünk hogy fizetek 25 frtot, ők meg adnak tüzelőt – számodra ágyneműt, egyszóval mindent, amire szükségem lesz. Igy persze most sokkal többe jön, mint ahogy számítottuk – ha majd eljössz megbeszéljük, talán a második hónapot lehetne valahol közelebb a parthoz tölteni, mert hasonlíthatatlanul enyhébb ám ott a levegő. Hiszen nekem minden nap 60 kr kell fuvarra – e szerint a szoba jön 40 frt-ba, koszt ill. ebéd 40 frt, fürdőkabin per 25 kr = 7 frt – egyébb kiadásokkal 100 frt – mi pedig 75re számoltunk. … A kertben elég csinos motívumok vannak [rajzolni] – egyelőre ki se kell mozdulni a házból, és ez nagyon kellemes. Csak a Balaton lenne közelebb, szerelmes vagyok B. Földvárba – bizony de nagy boldogság lenne itt egy kis villát bírni! De nekünk fő az hogy állandó lakásunk legyen Pesten…”
Miután hetek múlva is hiába várja a határidős munkákat végző Mirkovszkyt, kissé elmegy a kedve a magányos nyaralástól: „mikor megyünk már elibéd a vasúthoz? délután is jön vonat, akkor szokott Földvárra jönni ép mikor fürdöm. Nincs kedved akkor jönni?” Végül mindezt megunva, új javaslattal áll elő.
„Vasárnap óta napról napra, óráról órára várom leveledet melyben jöttödet [jelzed]. Késedelmednek oka sejtem – pénzzavar, még mindég nem kaptál sehonnan pénzt. Nos édes lelkem akkor én azt proponálom Neked – ha még nem vagy útban, ne is gyere, hanem inkább hagyjál engem is hazajönni és azután menjünk inkább más, olcsóbb helyre. A babának itt úgy is semmi haszna a Balatonból – lehetnénk ép úgy bármely egészséges vidékű falun, hol nem kell minden lépést, minden falatot méregdrágán megfizetni és még utóvégre is kegynek tartani ha valamit kaphat az ember. Én itt mondhatom Neked, egy cseppet sem érzem magam jól. Tudod hogy se finnyás se kényes nem vagyok bizonyos tekintetben, szeretek falun, parasztok közt, magamnak élni, szívesen nélkülözök kényelmet, elegancziát és társaságot, de hidd el, itt ahol vagyok soha egy perczig se éreztem magam kedélyesnek. Kényelemről még a legprimitivebb és a legpatriarchálisabb módon véve szó sincs – magány és idilli nyugalom helyett 3 rossz gyerek örökös sivítása, egy fölfuvalkodott ostoba kántornénak a pletykái, szeszélyei és örökös czivódása a Terkával – és mindez drága pénzért – ennek azt hiszem nincs értelme. Ha abban a parasztházban, hová menni akartam, csak egy árnyékos fa lett volna – hasonlíthatatlanul jobban éreztem volna magam, de így vagy a szobára vagy az utczára lettünk volna utalva, így hát mégse mertem a cserébe bele menni. Mondhatom akár Isaszegen akár Tenkén hasonlíthatatlanul szebben laktunk – és azt hiszem Te sem éreznéd magad itt jól. Én tehát azt proponálom, ha Téged – mint tudom hogy nem vonz ide valami egészen határozottabb czél, akkor hagyj engem most hazajönni, és ha lehet menjünk el Jászkisérre, még 2-3 hétre a babával. Azt hiszem ott jóval olcsóbban fogunk kapni egy parasztszobát és ami köll, inkább főzök a Terkával egy kis ebédet magunknak – ha nincs ott arravaló jutányos vendéglő. … Különben is őszintén szólva meglehetősen vágyom egy kis társaság, főleg intelligens, művelt nők után. Azt hiszem mindezt ott meg lehetne találni, sokkal olcsóbban mint itt az unalmat. Kérlek gondold meg az ottani körülményeket, és fogadd el propositiomat; nagyon hálás lennék ha innen elvinnél, nem is kötöm magamat Jászkisérhez, bár azt hiszem magad is szeretsz oda menni, azt is megtehetjük, ha hazajövök elmegyünk együtt egy napra valahová és keresünk egy kis szobát. Mert a babának bizony szüksége van még a friss levegőre.”
A történet alakulását, a fentebbi idézeteket is tartalmazó teljes (fennmaradt) levelezést, a kapcsolat részleteit és a művészi életműveket olvasóink egészében megismerhetik az ezt feltáró, tavaly megjelent kötetből, amely már hozzáférhető a könyvtárakban, de akár meg is vásárolható a kiadó webshopjában.
Az alkalmat megragadva, érdeklődő olvasóink figyelmébe ajánljuk azt az ez év elején elektronikus formában megjelent könyvet is, amely a házaspár lányának, Mirkovszky Mária mozdulatművésznek állít emléket,
Felhasznált irodalom:
Kósa László: Fürdőélet a Monarchiában. Holnap Kiadó, Budapest, 1999.
A levelezéskötetben publikáltak mellett idézett személyes szövegek forrása az a néhány levelezőlap és fénykép, amely a megjelenés óta került elő; a szerző birtokában.
Korabeli sajtó:
Stubnyafürdő
A stubnyai fürdőben. Orvosi Hetilap, 1884. május, 552.
Egy ujjászülető fürdő. Budapesti Hírlap, 1884. július 14.
Fürdői élet. Stubnya fürdő. Pesti Hírlap, 1885. június 26., július 7., július 24., augusztus 14.
Stubnya-fürdő. Fővárosi Lapok, 1885. július 31.
Egy hatszáz-esztendős fürdő. Stubnya. Budapesti Hírlap, 1885. augusztus 8.
Lublófürdő
Dr. Szontagh Ábrahám: Tátravidéki gyógyító és nyaraló helyek. Lubló fürdő. Államorvos. A Gyógyászat melléklete, 1884. május 24. 70–72.
Fürdői élet. Lubló. Pesti Hírlap, 1884. augusztus 23.
A lublói fürdő. Budapesti Hírlap, 1885. július 5.
Lublórúl. (Fürdői levél.). Fővárosi Lapok, 1886. július
Tenke
Fürdőkből. A tenkei fürdő. Pesti Hírlap, 1895. augusztus 11.
Balatonföldvár
Balaton-Földvár. (Egy uj fürdőről.). Fővárosi Lapok, 1896. július 12.
