Képek: Boczkó Sámuel amatőrfényképész (Déri Múzeum Fotótára, EF_2019.40.1–3), lovag Chylinski György (EF_15077–079P), Gondy és Egey (EF_2019. 50.1, 3–5, 53.6, 44.1; EF_14944P), Goszleth István (EF_2019. 44.1), Tóth István amatőrfényképész (FAd_920–927) Digitális utómunka: Lukács Tihamér
„De minden élet olyan súlytalan, ha már csak mondható. … Szöveggé válik minden élet nélkül végül a nyelven túlra költöző jelentés.” (Borbély Szilárd)
A Déri Múzeum frissen megjelent, 2023-as évkönyvében már olvasható Harangi Attila és Váradi Katalin tanulmánya, amely a 19. és 20. században Debrecenben élt Dragota és Boczkó család házépítési dokumentumainak feldolgozásával és a családtörténeti iratanyag bemutatásával a Déri Múzeum Történeti Tárában található hagyatékok széles körű kutathatóságára hívja fel a figyelmet. Az alábbi bejegyzésben arra teszek kísérletet, hogy az említett, részben már publikált és elemzett iratok szorosabb olvasása és más forrásokkal való kiegészítése révén nyert új információk s némi történelmi empátia segítségével megrajzoljam egy másik változatát a Dragota, a Boczkó és a Magoss családot összekötő Dragota Natália (1865–1942) eddig ismert arcképének. Lehetséges-e vajon, a sorsához kissé közelebb hajolva, meglátnunk a valóságos embert, személyes döntései okát s látnunk magát az életet, nem csak a lezajlott eseményeket? Lehetséges-e gazdasági iratokból és fényképekből kihámozni a személyiséget? Végül lehetséges-e őáltala, aki a debreceni úriasszonyok egyike volt csupán, s akit nagy tettek sem érdemesítenek az emlékezetre, de társadalmi pozíciójánál fogva több irat maradt utána, mint kortársai többsége után, jobban megérteni a hosszú 19. század végén élt nők életlehetőségeit? Az újraolvasott életrajz szervezőjeként a család kismacsi tanyáján készült fényképeket használom, azok készítési körülményeiből kiindulva.
I.
„Igazi mintagazdaság”
Az első három képet a tanyáról Boczkó Sámuel debreceni rendőrkapitány, Dragota Natália második férje vette fel 1894-ben. A művelt, széles látókörű, a színház iránt is élénken érdeklődő s azt nemcsak felügyelői minőségében pártoló Boczkó ekkoriban kezdhetett amatőrként fényképezni, bár ebbéli tevékenységét csak a debreceni fényképészek 1896-ban összeírt névjegyzéke tanúsítja; a tanyáról készített felvételeken kívül ennek nincsen egyéb képi nyoma sem. Arra, hogy teljesen autodidakta módon vagy más amatőrök, netán egy fényképészmester segítségével tanult-e fényképezni, szintén nem utal semmilyen konkrét adat. Feltehető viszont a hatása vagy közreműködése lovag Chylinski György fényképésznek, aki Dragota Ignác sógora és komája, Novelly Ede révén néhány éve családtag lett (Novelly testvérének felesége Chylinski anyósának testvére) s aki 1892 tavaszán nyitotta meg műtermét a Piac utcai egykori Dragota kereskedőház udvarán. 1894-től a kapitány már nemcsak hivatalos városi dokumentációs megbízatásokat ad Chylinskinek, de kisfiát is rendre vele fényképezteti le: az albumba kerülő, reprezentációs célú fényképek még sokáig a műtermekben készülnek.
Amatőrnek lenni Roland Barthes szerint nem más, mint a művészet és tudomány területén képesítés és versenyszellem nélkül jelen lenni, megőrizni az élvezetet, az alkotásnak nem hőse lenni, hanem pusztán kellemből, a semmiért, csak úgy megjelenni a mű azonnal végleges formájában, minthogy az amatőr tevékenységéből többnyire teljesen hiányzik a tárgy tulajdonság általi kisajátítása. (Az ennél tudatosabb alkotó valószínűleg nem is amatőr, inkább autodidakta, hiszen a képesítés hiányából nem következik a tehetség és önreflexió hiánya.)
Az említett, s feltehetően önkéntes adatszolgáltatás alapján összeírt névjegyzék nélkül – amely országos kérdőívként rendőrkapitányként hozzá juthatott el először – csupán e három kép alapján Boczkóról sem feltételeznénk fényképészi öntudatot. Amatőrként csinálni azonban bármit, akár fényképezni, annyit tesz, s ezt mondja fent Barthes is, mint magunkhoz ragadni a döntés szabadságát, legyen annak eredménye bármilyen. E három kép is ezt a reflektálatlan véglegességet mutatja fel: a képkészítés puszta lehetőségét kihasználó dokumentáláson túl nincs bennük más alkotói szándék. Az éppen ezért meglehetősen ügyetlen, 8×11 cm méretű, de kétszer akkora, keretdíszes kartonra kasírozott fényképeken a Dragota tanya központi épülete, a „kastély”, az azt övező park, illetve a béresgazda háza és a harangláb látszik, inkább tavasszal, mint ősszel megörökítve. A kastély képén a teraszon, alig kivehetően, de a résztvevő tanú rájegyzése szerint, Dragota Ignác áll két gyermekével, Natáliával és Miklóssal: ők lesznek történetünk hősei.
„A Dragota család kastélya Puszta Kis-Macson. A teraszon áll Dragota Ignácz földbirtokos, Natália és Miklós. Felvételt csinálta Boczkó Sámuel, 1894.”
Mint azt a most és korábban megjelent tanulmányok a hagyaték iratai alapján részletesen ismertetik, Dragota Ignác, az apjától 1860-ban megörökölt, jól menő Piac utcai fűszerüzlet tulajdonosa, a debreceni cívisgazda szemléletét szintén apai örökségként magáévá váltva, kereskedésének és gazdasági ügyleteinek jövedelmét már korán földbirtokokba fektette. A gazdálkodást a kereskedelemnél kényelmesebb bevételi forrásnak, társadalmilag elfogadottabb s talán alkatához is jobban illő életformának érezve, magától a bolttól is megvált alig hatévi, önálló üzletvitel után. Pusztamacsot már az idősebb Dragota Ignác is birtokközpontnak kívánta tenni, az ifjabb Ignác és Miklós nevű testvére pedig (aki korán elhalva, mindenét bátyja leszármazottaira hagyta) még több földet és tanyabirtokot vásároltak fel vagy béreltek a környéken (Macson, Bánkon, Pacon, Ondódon), amíg a birtoktest az 1880-as évek közepére a kellő mértékben jövedelmező, de még kezelhető nagyságot el nem érte. A képen látható kúriaépületet talán még az idősebb Ignác kezdte építeni, de bizonyosan a fiatalabb fejezte be, aki a bolt feladása után, 1870 körül életvitelszerűen ki is költözött ide s itt élt haláláig, felesége pedig özvegyként is. Az 1872-es kataszteri térképen már nemcsak a ház, de a pusztában feltűnően színes virágoskert is jelölve van, vagyis addigra a terület már alaposan kultivált volt.
„Park-részlet Puszta Kis-Macson. A lóczán ül Dragota Ignácz földbirtokos, előtte Pap Sándor gazda. Felvételt csinálta Boczkó Sámuel, 1894.”
Miklós, „az úrfi”, 1877-ben itt született, de már Natália is itt nőtt fel, gyerekkorának vadregényes színhelye volt ez az erdők, mezők, szántóföldek között, apja által az aradi vértanúk emlékére ültetett 13 platánfa hűvösében álló ház és kert; 1881-ben innen ment férjhez először, másodjára a lagziját is itt ülték. A jól felszerelt épület, a nagyszámú alkalmazott, a háztáji és a birtok teljes lakást, ellátást, kiszolgálást és jövedelmet biztosított a belőle élőknek, akik ezt tekintették valódi otthonuknak, nem a téli szállásul továbbra is fenntartott, részben bérbe adott városi házakat.
A képek készítésének évét Dragota Natália jegyezte fel a verzókra, még ha esetleg később is, de jó oka volt rá, hogy emlékezzen az időpontra, életének e pillanatnyi nyugvópontjára. Ezen a tavaszon Boczkó Sámuellel alig több mint egy éve házasok s első gyermeküket várják, a 17 éves Miklós ekkor első éves a gazdasági akadémián, az évek óta vesebántalmakkal küzdő, emiatt olykor járni sem képes Dragota Ignác pedig éppen kissé jobban van: elmaradhatatlan katonazubbonyában és csákójában a parkban üldögél. Bár az említettek rajta vannak a képeken, azok mégsem őket ábrázolják, s vélhetően nem csak a fényképész gyakorlatlansága miatt, hanem mert ezen a napsütéses tavaszi délelőttön sokkal fontosabb volt a tanya arcképét megörökíteni. A birtokét, amelyet a fényképek készítője házassága révén a magáénak is mondhatott, hiszen annak csaknem fele Natália öröksége volt, más részét, így a Mester utcai ház haszonélvezetét is, hozományként kapta, s Natália Boczkónak adta át tulajdonainak kezelését. Az ifjú Miklós birtokrésze is csaknem száz holddal nagyobb ekkor az apjáénál. A kastély, a park és a gazdaság fényképe egy munkában, békés jólétben, szerető családban kiteljesítendő élet kezdetén áll tehát, mint annak alapja és szimbóluma.
„Béres-gazdai lakás és harangláb Puszta Kis-Macson a Dragota-család birtokán. Felvételt csinálta Boczkó Sámuel, 1894.”
Az elkövetkező hónapok eseményei azonban megrendítik ezt a biztosnak tűnő alapot. A június 17-én megszülető ifjabb Boczkó Sámuel Miklós öt nap múlva váratlanul meghal, 23-án már el is temetik a családi sírboltba. Augusztus 27-én Dragota Ignác még büszkén vezeti be gazdasági naplójába, hogy „Miklós fiam ezen a napon tette le a vizsgát a Gazdasági Intézetben kint a Pallagon, meglehetős eredménnyel”, s ez alkalomból fényképet is készíttet az úrfiról –
Dragota Miklós, mint végzett gazdász, 1894. augusztus 26-án. Gondy és Egey felvétele
– ám az apa betegsége egyre inkább elhatalmasodik, s a következő év június 7-én belehal a vesetályog okozta szövődményekbe: ő a kripta következő lakója. Júliusban Miklóst nagykorúsítják és átveszi a birtok irányítását, Natália pedig októberben ismét, ezúttal egészséges fiút szül, és végleg beköltözik a városba. Öt évig még férje Csapó utcai házában élnek, majd áttelepülnek az addig anyja által használt, de az ő 1898 tavaszán bekövetkező halálát követő két évben a Boczkó Sámuel pozíciójához és a kényelmes családi élethez mérten átépíttetett Mester utcai portára. A hangsúly itt fennmarad; addig pedig lássuk, miként jutott el Natália élete erre a pontra.
„Natália kedves leányom”
A Dragota Natáliát leánykorában ábrázoló fényképek, amelyek mindegyike Gondy és Egey debreceni műtermében készült (a beválthoz való hűségükre jellemző, hogy Budapesten járva pedig kizárólag Goszleth fényképészműtermét keresik fel a családtagok), közös jellemzője arckifejezésének már kisgyermekként is állandó szomorúsága. Vonásait nemcsak a fényképészműterem, a portrékészítés megkövetelte fegyelmezettség szedi ráncba, hanem mintha valami benső bánat fátyolozná, amellyel megadja magát sorsának. Önfegyelem is ez persze: az előbukkanó halvány mosolyt mintegy véletlenül rögzítő kép nem kerül be magánalbumába, csak a fényképész regisztere őrizte meg, de mosolyogni soha máskor nem láthatjuk, mint e kamaszkori portrén. (Más portrékkal együtt lásd: Gondy-Egey album) Dragota Natália élettörténetében a viselkedésére utaló jelek a továbbiakban is e mosolyt elnyelő fojtottságra, kifejezésképtelenségre, a szavak hiányára utalnak.
Dragota Natália 3-4 évesen, 1868 körül, mielőtt kiköltöztek a Macsra 15 évesen, eladósorban, 1880 januárjábanEljegyzésekor, 1881 februárjában
Önmaga szigorú fegyelmezésére igen hamar szüksége is lesz, hiszen szinte gyermek még, 16 éves, amikor 1881 őszén akarata ellen férjhez adják anyja egy távoli rokonához. Érthetetlen szinte, hogy szerető szülei miért érezték kényszerítőnek e minden vonzalom nélkül megkötött, korai frigyet, hiszen sem az anyagi szükség, sem az életkor nem indokolta azt. A jegyesség egy éve alatt a fényképeken a szomorú arc nem változik, de a test az önfeladástól kitelik.
A Dragota család dr. Major Endrével, az esküvő alkalmából készült közös képen, 1881 őszén. Gondy és Egey felvétele
Önmagát talán azzal is győzködhette, hogy a tíz évvel idősebb dr. Major Endre jászárokszállási gyógyszerésszel megkötendő házassággal olyan közegbe kerülhet, amely felidézheti a macsi birtok légkörét. A Debrecen első virilisei között jegyzett Dragota Ignác híresen jó és szíves vendéglátó hírében állt, s a Macson állandó volt a baráti vendégforgalom, a Debrecentől akkor még távolinak tűnő tanyán is élénk kapcsolatot ápolva a várossal s annak vezető polgáraival. Major Endre családja is Jászárokszállás elitjéhez tartozott: az apa, Dragota Ignáchoz hasonlóan, egykori 48-as vitéz, kiskőrösi nemzetőr, a hatvanas években a város főbírója, a városháza építtetője, földbirtokos, hatablakos házzal a főtéren, s végzett gyógyszerészmesterként a helyi patika tulajdonosa, amelyet doktorált fia megörököl, s akinek, házasodási szándéka hírére, saját házat is épít. A kisvárost télen ugyan szinte elzárják a sáros utak a külvilágtól, de bálozni, vásárolni közel esik a főváros, amire szükség is van, hiszen Natália már évek óta ott él, amikor még mindig hírnek számít, ha egy táncmulatság sikeres, ami, a helyi lap szerint, „kivált azért örvendetes, mert remélhetőleg megtörte az elszigeteltség jegét, mely Árokszállás társadalmában eddig megdermesztve tartá az életet. Eddigelé a legtöbb család úgyszólván csak magának élt s azt hiszik, ezután máskép lesz”. Röviddel ezután kaszinó is épül a községben, amelynek elnökéül természetesen idősebb Major Endrét választják. Az együtt bálozó rokoni-baráti körhöz tartoznak a városi elöljárók, a takarékpénztárigazgató és a helyi intelligencia más tagjai mellett a környékbeli ügyvédek és gyógyszerészek közül számosan, az ő nőrokonságuk képezi a következő tíz évben Natália társaságát; legközelebb azonban a férj gyámsága alatt álló unokahúgai vannak, akik a fiatalasszonnyal szinte egyidősek, s akik férjhezmenetelükig, vagyis a házasság szinte teljes ideje alatt velük élnek. A házaspár viszonyának valószínűleg sem ez, sem az nem tesz túl jót, hogy az öreg Major ekkor még ereje teljében van, s ez erősen korlátozza a minden jóba beleszülető, de ezt feleségénél jóval kevesebb önfegyelemmel kezelő fiú önálló cselekvési körét.
„Én sem férjemet sem más férfit e világon különben is sohasem szerettem, úgy hogy csupán szüleim és rokonaimtól származó helytelen rábeszélés sőt kényszerítés bírt rá az egybekelésre, melytől én már előre semmi jót nem vártam ugyan, de mégis annak a gondolata, hogy idővel talán bennem is felgerjed az előttem ismeretlen szerelem, vagy hogy a kölcsönös becsülés majd szeretetetté fejlődik: türelmessé tett annyira, hogy házassági viszonyunk terhét – mely most már elviselhetetlen – több évig hordoztam. Azt hittem, hogy férjem velem a házaséletet megkedveltetni s azon gondolkodásmódomat s érzületemet, melynél fogva én a házasélettől eleitől fogva irtóztam, – melynek szükségét sohasem éreztem – szeretetteljes bánásmódjával megváltoztatni fogja, de ezen hitemben nagyon megcsalatkoztam”
– mondja Natália kilenc év múlva, a válóperi tárgyaláson. Bár a válókereset szövegét a tisztázatban az ügyvéd a férj követeléseinek jogosságát is elismerve fogalmazta át, az eredeti kézirat megőrizte Natália kísérleteit házasélete körülményeinek pontos leírására. A szöveg egy olyan fiatal lány képét mutatja, akit a házasság feladatára se fel nem készítettek, se elég érett nem volt ahhoz, hogy azt egyedül megoldja. A férj értetlen és érzéketlen közeledése miatt valószínűleg végig elhálatlan házasság mindkét felet feszültté és elkeseredetté tette, a férj máshol keresett szórakozást és vigaszt, Natália pedig a háztartással igyekezett elfoglalni magát, baromfitenyésztésbe fogott, amerikai csirkéivel még kiállítási díjat is nyert. A felek közti szeretetlenség végül odáig fokozódott, hogy 1890 tavaszán Natália hazaköltözött a szüleihez, szekereken utána küldték minden holmiját, majd önmagán ismét erőszakot téve áttért a református egyházba, hogy végre elválhasson, „hogy férjemtől minél előbb megszabaduljak és ezen anélkül is homokra épített házasságunkat összeomolni lássam”. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy férjének éppígy át kellett térnie a váláshoz, ami a katolikus jászok között megbotránkozást váltott ki; második felesége pedig kedves emberként búcsúzott tőle korai halálakor.) Azt, hogy Natáliának nem a közeggel volt baja, mutatja talán, hogy élete e korszaka tanúinak, ott szerzett barátainak fényképét kis albumában élete végéig megőrizte, velük levelezett, s még a válás után is előfizetett a Jászságra (a Budapesti és a Debreczeni Hírlap mellett), hogy az ottani hírekről első kézből értesüljön. Jászapátiban lakó Erzsike nevű barátnője 1898-ban kelt leveléből mind a levélváltás gyakoriságára, a kapcsolat intenzitására, mind Natália megrögzült magatartásmintáira következtethetünk.
„Kedvesem, végtelenül nélkülözlek, jöjj már, Istenem, milyen öröm volna az! Mindig az volt a hiba lelkem hogy annyira alkalmazkodtál Te, ezt nem kellett volna tenned Natálom, így kerekedik aztán fölül az akaratával a környezeted, miért alkalmazkodj Te, ki a megtestesült jóság és türelem vagy mindenkor? Nem volt helyes sem most sem azelőtt, miért nem mondtad komolyan az uradnak azt meg? (és egy jóravaló ügyvéddel miért nem tanácskozol a birtokra nézve is, Miklós mit tehetne részedre addig is míg a szerződés lejár?)”
Otthon, a család biztonságában lassan oldódik az idegfeszültsége, visszatér lánykori szórakozásaihoz, felhangolják a kedvéért a zongorát, nyelveket tanul, regényeket olvas, színházba jár, kertészkedik s a baromfinevelést is folytatja (apja feljegyzi, hogy lánya egy saját maga által Árokszálláson nevelt fekete kakast és tyúkot megismert és megvásárolt a debreceni baromfikiállításon; később az is érzékenyen érinti, ha a libáknak fájdalmat okozva „csupa kopaszra tépik a szegény állatokat”.) Apjának is egyre inkább segítségére van az apróbb ügyintézéseknél és adminisztrációkban, de „Ignác apa” is mindent megtesz azért, hogy lányát jobb kedvre derítse: nyaralni küldi Gleichenbergbe, Bécsbe, rengeteg torta, fagylalt, piskóta érkezik Riesz cukrásztól, és apró ajándékokkal is kedveskedik neki. „Nathálka 7 cserép virág meglepetés ünnepre” írja 1891 húsvétján a gazdasági naplóba, de kap Jézuskát, új ruhákat, és új, bordó bársony bútorhuzatot is.
A Dragota tanyán már az előző év óta nagy építkezések zajlanak Tóth Béla építész vezetésével, a gazda az év során százezernyi téglát vettet Zsiga János téglamesterrel a „gazdaság” és a „palota” számára, májustól „Szerdahelyi pictor”, valamint lakatos, asztalos, üveges, bádogos mesterek érkeznek, a tetőre, faszerkezetekre Carbolineumot vásárolnak szigetelésül, a gangot beüvegezik, virágkosarakkal csinosítják, a kertbe filagória épül és üveggömbök kerülnek, talapzatra helyezik a Natália által Bécsben vásárolt Bőségistennő-szobrot, januárban pedig megkötik a biztosítást mind az új épületekre, mind „Ignácz úr bőréért”.
„A kastélyba átköltöztünk 1890. november 11. Ignácz apát az ágyban hozta 4 ember. Pap Sándor, Balogh, Bodor, Takács; Rózsa gazda segített; dr. Csikos Sándor vezénylete alatt, Natália és Miklós jöttek vele, anyánk a kastélynál várt. Somosy Józsefné veres-keresztes ápolónő velünk jött. Ignácz apa fekszik okt. 2ika óta. Első látogatónk volt Gáll Józsefné Kaffka Terka [Dragota Ignác unokatestvére], Elek fiával”
– jegyzi be Natália apja naplójába, amelyet annak betegsége idején ő vezet.
Minden bizonnyal már a válási papírok intézése során, 1890 májusában megismerkedik személyesen is Boczkó rendőrkapitánnyal (hiszen a Debrecen közigazgatásában megkerülhetetlen jelentőségű kapitányt informálisan korábban is ismernie kellett), aki a különélés tényét ekkor maga írta bizonyítvánnyal igazolja, s aki 1892. október 16-án megkéri a kezét, majd 1893. február 20-án feleségül veszi őt, júniusban pedig nászútra utaznak. A házasság rossz ómennel indul, mert az esküvő előtt két héttel Boczkó eltöri a lábát, amely meggyógyul ugyan júniusig, de néhány évvel később megismétlődik a baleset, s ez más betegségekkel párosulva már végzetes lesz. Bár a hivatalában szigorú és erélyes (ugyanakkor igazságos és humánus) kapitány a művészetek iránti rajongásában is rokonlélekre talált feleségében, még inkább karakterük hasonlóságában, puritán, visszahúzódó, a kötelességteljesítés fegyelmező ereje által meghatározott, családszerető természetükben voltak egymás tükörképei, így egymásnak megfelelő párjai. (Jellemző, hogy Boczkó tisztviselői működésének 25 éves ünnepére családjától egy íróasztalt kap ajándékba.) E ponton a fényképezés kötetlensége is új értelmet nyer, az állandó, törvényekhez és szabályokhoz alkalmazkodó munka ellenpontjaként.
Boczkó kapitány a millenniumkor –„Daliás ember, aki mikor díszmagyarban megjelent régen valamely ünnepségen, dominálta megjelenésével az egész gyülekezetet” – írják nekrológjában.
Az esküvő idején 44 éves Boczkónak, aki hat évvel még Natália első férjénél is idősebb volt, szintén nem ez volt az első házassága. Az elsőt még 1880-ban kötötte az akkor 24 éves Kovács Ilonával, aki Natáliához hasonló helyzetben lehetett, mert 21 éves korában már elvált asszony volt. Boczkóval kötött házassága azonban mindössze fél évig tartott, mert miután keresztelést nem ért gyermeket szült, őt magát is elvitte a gyermekágyi láz. Nem csoda, hogy a kapitány óvta szívét az újabb csapástól, s Natália első gyermekének halála után a másodiknak csak négy napos korában mertek nevet adni. A két sérült s a családi boldogságot sokáig nélkülöző embernek néhány évre sikerült együtt kiegyensúlyozott otthont teremtenie, az egymást követő halálesetek és a férj betegsége azonban nyilván lehetetlenné tették, hogy e boldogság felhőtlen legyen.
„A felejthetetlen testvér”
Natália 12 évvel fiatalabb öccsét, Miklóst, a család becézett kisfiát, talán éppen az e helyzetből fakadó önállótlanságot elkerülendő, apja tízéves korában beíratta a kalocsai érseki főgimnáziumba s ott a Stephaneum kollégiumi bentlakója is volt 15 éves koráig, ahol azonban anyja és nővére sűrűn látogatta, s a vakációkat is otthon, a Macson töltötte. Általában közepes tanuló volt, aki inkább a fúvószenekarban és a vívóteremben jeleskedett. Negyedik osztályban azonban ismeretlen okból, az első félév vége előtt kilépett, s a tanévet Iglón fejezte be, az evangélikus főgimnáziumban. 1891 szeptemberétől a Ludovika kadétja lett Budapesten, de nem sokáig, a tisztképző négy évéből kettőt sem végzett el: az 1892/93-as tanévet magántanulóként a debreceni kollégiumban fejezi be, ősszel pedig beiratkozik a pallagi akadémiára. Határozatlan lépéseit ugyanúgy az elvárásokhoz való alkalmazkodás befolyásolhatta, mint nővére esetében. A katonai pálya sokkal inkább a szabadságharc eszményeit és emlékezetét családjában is fenntartóegykori honvédhuszár apának való megfelelés vágyából fakadhatott, mint saját hajlamait követve (apja állította a szabadságharc után titokban az első fakeresztet a Nagysándor-halomra és a honvédsírokra, anyja pedig minden évben kétszer koszorút kötött rájuk, gyermekeivel együtt járva a temetőt). Apja a családi barát Békessy László gazdasági igazgató vívóbajnok Béla fia mellett is jó helyen tudhatta őt a Ludovikán, aki egy évvel járt Miklós fölött (a költségnapló szerint ekkor közös fényképük is készült), majd pedig éppen a tanár úr felügyelete mellett Pallagon. A gazdálkodás sokkal inkább testhez álló lehetett számára, ám apja betegsége az ez irányú tanulmányokat is mindinkább sürgetővé tette, ahogy vélhetően saját fejlődő tüdőbaja is inkább kívánta a szabad levegőn való munkát, mint a kaszárnyát és kiképzést.
Dragota Miklós egyenruhában, 1902-ben. Goszleth István felvétele, Budapest
Dragota Ignác halála után özvegye és leánya közös egyetértésben haszonbérbe adják a család összes földbirtokát a gazdálkodási ismereteket frissen elsajátított Miklósnak, „azt tartván kívánatosnak, hogy ő a gazdálkodást átvevén és a maga felelősségére folytatván, ez által magának nem csupán foglalkozást, szórakozást, de anyagi hasznot is szerezzen”. Az éves haszonbérfizetése mellett kikötik, hogy a föld javadalmából édesanyját és nővérét részesíteni, anyját készpénzzel is ellátni köteles, számláit fedezni, valamint kényelmes lakását és kiszolgálását nyáron a macsi kastélyban, télen a Mester utcai házban biztosítani tartozik. Miklós mindennek alávetve magát, nagy tervekkel, de óvatosan kezdi átalakítani a gazdálkodást, kezd kereskedni s egyre nagyobb arányban a terménnyel, s újításai ekkor még észszerűeknek és többnyire jövedelmezőknek is bizonyulnak. Édesanyja halála után azonban egyszerre sok, nagyértékű, modern gazdasági gépet, gőzcséplőgépet szerez be, új földterületeket és egy csapszéket bérel, lovakat vásárol, istállót épít, szivattyús kutat ásat, s mintagazdaságot teremteni vágyó álmai egyre több fedezet nélküli kiadásra csábítják, tetemes adósságot halmozva fel, olyannyira, hogy miután ingóságait 1902 szeptemberében elárverezik és a legsürgősebb váltókat Natália kifizeti, kénytelen a birtokra vevőt keresni. A gazdálkodás anyagi segítség nélküli, önálló folytatásáról vagy az azonnali eladásról nővérével kötött szerződésben még szerepel, hogy „az ingatlanon szétnézés, avagy puszta szórakozás végett kimenetelhez s hazajövetelhez tartozik Dragota Miklós havonként egyszer megfelelő fogatot bocsátani” és egy szobát fenntartani Natália és családtagjai rendelkezésére, de senki nem számít arra, hogy a kintlétek gyakorisága hamarosan sokkal sűrűbb lesz ennél. A tíz évre szóló szerződésnek szinte életbe lépni sincs ideje, amikor 1903 márciusában a tüdővész megöli a már évek óta gyengélkedő, 27 éves fiatalembert.
„Napsugaras tavaszi délutánon kisérték tegnap sírjához Dragota Miklóst. A városból már két óra után vonulni kezdett a 90 fogatnál többől álló kocsisor a Dragota birtokra, hol a kastélyt a közeli tanyáknak s Józsa községnek népe ünnepélyes csendben akkorára már körülállotta. A temetésen a városi törvényhatóság küldöttséggel képviseltette magát Kovács József polgármesterrel az élen. A kastélytól a családi kápolnáig vezető úton, mely hosszú fasorban megy végig s melyet két oldalról a már zöld vetések szegélyeznek, haladt az élete tavaszán elhunyt földbirtokos gyászkocsija, utána a hosszú halotti menet, a tanyának kis harangja pedig, mely máskor a délebéd és estebéd idejét jelzi, megkondult és sírdogált, ezúttal, mint lélekharang. Igy temették Dragota Miklóst.”
A barátok és rokonok koszorúszalagjai között olvasható volt egy reménybeli hitves („Mind halálig a tiéd – Margit”), egy bizonyos „esti társaság” és a birtok cselédségének búcsúja is („Végső tiszteletünk jeléül – hű szolgái jó gazdájuknak”); halála alkalmából a városházára s a Kaszinóra kitűzték a gyászlobogókat és a temetés miatt az aznapi tanácsülés elmaradt. A temetés után azonban szembe kellett nézni azzal a hatalmas tömegű adóssággal, amit a megnyerő modorú, de az utóbbi időben inkább csak jól csengő neve révén hitelképes fiatal gazda maga után hagyott, hiszen biztosítótársaságoktól és bankoktól a szabókig és szíjgyártókig, gépgyáraktól a pincérekig és mosónőkig, az egész városnak tartozott, akár filléres összegekkel. Az egyik számlát Chylinski fényképész állította ki, s arról tanúskodik, hogytalán Miklós úrfi maga is fényképezhetett egy Kodakkal, mert a tételek között a rengeteg vizitkép-kopírozás mellett még több filmelőhívás szerepel 1901 és 1903 között. (A kisfilmes gépeket ekkor még csak az amatőrök használták: a műtermi felvételek továbbra is nagy, lemezes géppel készültek.) Az előhívott filmek, papírképek tárgyáról és hollétéről azonban sajnos semmilyen tudomással nem bírunk.
lovag Chylinski György fényképész Dragota Miklós halálakor benyújtott számlája, Natália által fizetve
Az adósságok kifizetése mellett, amelynek intézésére Natália Magoss György ügyvédet kérte fel, törődni kellett a gazdasággal is, hiszen elérkezett a tavasz, a munkások szerződtetve, a temetés után két nappal már vetik a földeken az árpát, a kertben a dinnyét, metszik a szőlőt, 7 csapat ökörrel szántanak. Mindennek felelőssége szintén Natáliára szakadt, aki talán nem is akart kitérni előle, hiszen a testvérével kötött megállapodás értelmében a birtokot a termény betakarítása és értékesítése, illetve az egyéb haszonvételek után el akarta adni, így ez a tevékenység a gyermekkorától való elszakadást, a múlt lezárását, a gyászmunka folyamatát is jelenthette a számára. Mindennek dokumentációja egy kis keményfedelű füzet, amelyet a temetés másnapján nyitott, és az év szinte minden napján bejegyezte az aznapi munkálatokat a birtokon: a búcsúvétel stációit.
Húsvét alkalmából a Déri Múzeum gyűjteményében található ünnepi üdvözlőlapokkal szeretnénk kedveskedni olvasóinknak. A képeslapok Greiner Mihály – teljes nevén Greiner Károly Mihály –, a debreceni négyévfolyamú fiú felső kereskedelmi iskola egykori igazgatójának hagyatékából származnak. Korábbi írásunkban a neki címzett karácsonyi képes levelezőlapokból tettünk közzé egy válogatást.
A hagyaték nemcsak a családjával, pályafutásával kapcsolatos dokumentumokat foglalja magába, hanem több mint száz, üdvözlő sorokat tartalmazó képeslapot is, amelyek többségét családjától, barátaitól, illetve volt tanítványaitól kapta. Debrecenbe kerülése előtt szülővárosában, Pozsonyban helyezkedett el tanulmányai végeztével, az ottani felső kereskedelmi iskolában. Az első világháború kitörése előtt került a cívisvárosba. A Nagy Háború idején frontszolgálatot teljesített, valószínűleg a 3. népfelkelő ezred kötelékében. A hagyatékban jelentős részt tesznek ki az ez idő alatt postára adott levelezőlapok.
Greiner Mihály a két világháború között a város kulturális, művelődési életének egyik meghatározó személye volt, számos csoport, egyesület – olykor fontos pozíciót betöltő – tagja. Szerepet játszott többek között a helyi numizmatikai társulat életében és a Hármas hősi emlékműnekis nevezett szobor megvalósulásában. Művészeti érdeklődését jelzik a személyi iratanyagban található katalógusok és különböző tárgyakról készült feljegyzések, valamint a gyűjteménye, amely 1951-ben került be a Déri Múzeumba. 1955-ben hunyt el, sírja megtalálható a Köztemetőben.
Magyarországon először osztrák, német és olasz húsvéti képeslapok jelentek meg, miként a hátoldalon lévő kiadói adatok és feliratok bizonyítják. Sőt, eleinte az üdvözlő sorok is többnyire német nyelvűek voltak (bár akadtak francia nyelvű változatok is); később tűntek fel, illetve nyomták rájuk utólag a magyar üdvözleteket.
A húsvéti képeslapok között több figyelemreméltó darabot találhatunk. A húsvéti lapok eredetét illetően két feltevés is van, az egyik szerint egy angol illető az üdvözlő szavak mellett nyulat rajzolt ünnepi kívánság gyanánt. Mások az osztrák eredetet emelik ki, mivel 1869-ben dr. Emanuel Herrmann „találta fel” a levelező kártyát, melyet nem sokkal később képekkel kezdtek díszíteni. A húsvéti képeslapok elterjedése azonban a századfordulóra tehető. Bár a húsvét elsősorban vallási ünnep sokak számára, a lapok illusztrációinál leginkább a tavasz ünnepe, a tavaszi megújulás és azok szimbólumai jelennek meg.
A többnyire ma is népszerűnek számító barka, tojás, csibe és nyuszi motívum tűnik fel a lapokon – melyek a húsvéti jelképi mivoltuk mellett a tavaszi ébredés, a termékenység ismert szimbólumai. A barka vallási tartalommal is bír, hiszen a szentelt barka Jézus Jeruzsálembe vonulására, azaz a virágvasárnapi eseményekre emlékeztet.
A húsvéti üdvözlőlapokon ezért a barka önmagában is erre az ünnepre utal, de a tavaszi virágcsokroknak is mindig alkotóeleme. Az illusztrált képeslapok mellett a fényképezés elterjedésével és a nyomtatástechnika fejlődésével hamar népszerűekké váltak a fényképes levelezőlapok, melyek többsége műtermi felvétel. Ezeken általában gyerekeket láthatunk húsvéti kellékekkel.
Készültek természeti felvételek is. A rajzolt, metszett és egyéb illusztrációs technikával készült példányoknál úgyszintén kedveltek voltak a természeti jelenetek erdei állatokkal vagy az istállói környezet megjelenítése bárányokkal.
A tojás, a festett vagyis a hímes tojás – önmagában vagy más elemekkel – ugyancsak kezdetektől fogva megjelent a lapokon. Szintén a termékenység, az új élet jelképeként tartják számon; sőt a vallási szimbolikában a tojás jelképezi Krisztus feltámadását. A tojás mellett gyakori szereplő a csibe vagy a nyuszi. A nyúl egy félrehallásnak köszönhetően vált húsvéti jelképpé. Bár a termékenység szimbólumának is tekinthető, Magyarországon a 20. század elején vált csak ismertté és elterjedtté, nyugat-európai mintára. Német területeken korábban szokás volt, hogy húsvét alkalmával gyöngytyúkot és tojásokat ajándékoztak egymásnak az emberek. A gyöngytyúk német nevét (Haselhuhn) gyakran rövidítették, ami a nyúl német megfelelőjére hasonlít (Hasel – Hase). Más feltevések szerint egyes vidékeken nyulat adtak ez alkalommal, ami szintén félreértésre, összekeveredésre adhatott alapot.
A századfordulós és a két világháború közötti képeslapok többsége a boldog békebeli, idilli hangulatot idézik meg. Ezt az érzést a biedermeier típusú betűk, illetve kézírást utánzó sorok is erősítették. Az illusztrátorok sokszor játékosan jelenítették meg a húsvéti elemeket, igen gyakoriak a tojásból, csizmából, kosárkákból vagy más edényből kikukucskáló állatkák tojás- és virágkoszorúval övezve. Esetenként szinte morbidnak ható kompozíciók születtek. Tojásból kibújó nők és gyerekek, emberarcú nyulak vagy nyúljelmezes emberek, kisnyúl gyerekruhában, antropomorf állatok emberi tevékenységek közepette vagy emberekkel együtt; tojás, mint szállítóeszköz, mint ház, mint labda – mind előfordulhattak.
A fentebb említettek mindvégig jellemzők voltak a 20. század első felének húsvéti képeslapjaira.
Olykor éreztetik hatásukat az adott korszak történelmi eseményei vagy stílusjegyei. Az első világháború éveiben a húsvéti csendéletnek is beillő kompozíciókban – igen kedvelt volt a szalaggal átkötött tojás, melyhez virágokat, többnyire barkát erősítettek – rejtették el a háborús felek vagy a háború erőviszonyainak szimbolikáját.
Ilyen például a hóvirág motívumú húsvéti tojás, melyet magyar, osztrák és német nemzeti színű szalagokkal tekertek körbe: a Kettős Szövetség megjelenítéseként. (Megjegyzendő, hogy az első német zászló színei a fekete, fehér és a vörös voltak – utalva Poroszország fekete–fehér és a Hanza Szövetség vörös–fehér színeire. A ma ismert fekete–vörös–arany/sárga német trikolórt 1949 óta használják, de már az 1848-as események folyamán felmerült használatának lehetősége, illetve az első világháború után a weimari köztársaságban is hivatalos volt egy ideig.) Egy másik hasonló képeslapon tavaszi csokor közé elrejtett osztrák és magyar zászlók, valamint a csengettyűkön feltűnő osztrák és magyar koronák utalnak a háborús hangulatra.
Valószínűleg az 1930-as évek végén, az 1940-es években készülhetett az a magyaros és népies motívumokat használó üdvözlőlap, melyen egy népviseletbe öltözött párt láthatunk egy nagy piros hímes tojás körül. Külön figyelemreméltó a színek használata, a kék dominanciája a közölt képeslapon. Az olasz kiadásban megjelent,1954-ben feladott és kézbesített színes képeslap, magyar felirata ellenére, a képen látható lakberendezési tárgyak ábrázolásával nem a szocialista korszakot, hanem az 1950-es évek olasz miliőjét idézi meg.
Hasonlóan a Historia Naturalis Museologica c. sorozatunkban eddig ismertetett tárgyakhoz, a mostani képünkön látható preparátum is megtekinthető a Déri Múzeum állandó természettörténeti kiállításán, a debreceni Nagyerdő egykori és mai élővilágát bemutató tárlaton. A termetes, közel fél méter magas – éjjeli ragadozó életmódú – madár preparátuma az 53. 63. 1. leltári számon szerepel a múzeumi naturália-gyűjtemény 2. számú szakleltárkönyvében. Ez a kiváló minőségben megőrződött, jellegzetes harci (támadó) pozícióban montírozott látványos állatpreparátum egyike azoknak a régi tárgyaknak, amelyek a hajdani Hortobágyi Múzeum legendás ornitológiai kollekciójából maradtak ránk.
Fotó: Hegyi Zoltán, 1940.
A Hortobágyi Csárda épületében 1934 és 1944 között működött pusztai múzeum anyaga a második világháborúban jelentős károkat szenvedett, a kiállított tárgyak nagyrésze megsemmisült vagy elkallódott. Szerencsére ez az uhu-preparátum – több másik kitömött madár társaságában – a háború után szerencsésen visszakerült a Déri Múzeumba, ahol ma is megcsodálható a helytörténeti állandó kiállítás első egységében.
Fotó: Lukács Tihamér
A leltárkönyvi adatok megőrizték számunkra a preparátum történetének néhány fontosabb elemét. Az Utessi (v. Utassi?) Balázs által Egyeken elejtett nagytestű baglyot Nagy László montírozta. A rendelkezésre álló dokumentumok szerint a Déri Múzeum az utóbbi személytől vásárolta meg a preparátumot 1937 novemberében.
Az uhu (Bubo bubo) köztudomásúlag a legnagyobb hazai bagolyfajunk. Számos egyéb elnevezése is ismert az irodalomban. Régebben buhunak, nagy bagónak vagy suholynak hívták, ám hatalmas termete miatt nagy fülesbagolynak is gyakran nevezik. A madár alapszíne sötét rozsdássárga, nagy szemei jellegzetesen vörösessárgák, narancsszínűek.
Fotó: Mező Szilveszter
Ahogy a nála jóval kisebb termetű erdei fülesbagoly, úgy az uhu is csinos tollfüleket visel, melyek szépen hátrahajlanak. A madár csőre, valamint karmai feketék. Az uhu tojói kicsit nagyobbak a hímeknél. Továbbá a nőstények tollfülei kisebbek, pettyezésük viszont erősebb, mint a hím példányoké. Napjainkban csak kevés helyen fordul elő uhu Magyarországon, ezért a faj fokozott védettséget élvez. Élőhelyét leginkább sziklás hegyoldalakon, elhagyott kőbányákban, árterek és sűrű alföldi erdőségek mélyén, az ember által kevésbé háborgatott területeken kereshetjük.
Debrecen környékén ritka téli vendégként fordult elő a régebbi időkben.
Fészkét öreg fák sötét odvaiban, rejtett sziklaüregekben és a vágómadarak üres, elhagyott fészkeiben találhatja meg a figyelmes természetbúvár. A költésre a tavaszi hónapokban kerül sor. Rendszerint 2–3 fehér tojás kerül ilyenkor a fészekbe, ám ha nem áll rendelkezésre elegendő táplálék a fiókák felnevelésére, a költés akár el is maradhat az adott évben.
Az uhu életmódja sajátos bioritmust követ. A mestervadász madár főleg hajnalban és alkonyatkor aktív. Látása kiváló, éjjel és nappal egyaránt jól tájékozódik. Az apró rágcsálóktól a mezei nyúlig sokféle állatra vadászik. Táplálkozása nem kötött szigorúan bizonyos fajokhoz, hanem étrendjét mindig lakókörnyezetének zsákmányállat-világa és fauna-összetétele határozza meg. A nagyobb testű állatok közül esetenként megtámadhatja az őzgidát vagy a szarvasborjút is. Ha a szükség úgy hozza, a szintén ragadozó nyusztot, menyétet, sőt még a macskát is elfogja, és erős karmaival képes az összegömbölyödött sünt is kiforgatni tüskés bőréből. Szárnyas társaira, a madarakra is lecsaphat időnként. Ilyenkor elsősorban varjakat, galambokat, foglyokat, fácánokat, kisebb testű baglyokat, sólymokat, vércséket és különböző vízimadarakat szokott zsákmányolni. Nagy Jenő (1882–1960) ornitológus, a debreceni Református Kollégium egykori természetrajztanára írta le az „Európa ragadozómadarai” c. 1943-ban városunkban megjelent könyvében, hogy a tartósan élelemhiányos időkben olyan extrém eset is előfordult, hogy az éhező bagolyszülők a saját fiókáikat fogyasztották el.
Az uhut régebben ragadozómadarak és egyéb erdei szárnyasok vadászatához használták (bagolykunyhós uhuzás). Ennek lényege, hogy az éjjeli életmódú uhut a nappal aktív madarak egy része zsigerből ádáz ellenségének tekinti, ezért ha meglátják az uhut napvilágnál, hamarosan nagy lármával köré csoportosulnak. A madaraknak ezt a különös viselkedését használta ki az ember az uhuval történő vadászat során, amivel elsősorban a kártevő madarak számát igyekeztek csökkenteni egy adott területen. De hogyan is zajlott mindez?
A bagolykunyhó lényegében egy földbe süllyesztett fedett rejtek vagy jól álcázott leskunyhó volt, amit általában jól belátható tisztások szélére építettek. Ebben a környezetébe szépen beleolvadó, lőrésekkel felszerelt kis erdei építményben helyezkedett el a vadász. A kunyhó előtt, T-alakú póznára ültetve helyezték el az idomított uhut, ami egyfajta élő csalimadárként szolgált az oda érkező ragadozómadarak és a baglyot „ócsároló” fészekrabló szárnyasok elejtéséhez. A pórázzal kikötött uhu élénk hanggal és felborzolt tollazattal jelezte a lesben várakozó vadásznak, ha orvmadár közeledett. A búvóhely közelében néhány fát lecsupaszítottak, hogy az azokra telepedő szárnyasokat, valamint az uhu köré sereglő madarakat könnyebben puskavégre lehessen kapni.
Az „uhuzás” természetesen ma már nem megengedett tevékenység. Ennek oka egyrészt, hogy az uhu napjainkra erősen megritkult, másfelől a vele vadászott madarak többsége is szigorú védettséget élvez. Azt is érdemes tudni, hogy nemcsak az élő uhuval történő vadászat lett betiltott tevékenység mára, hanem preparátumokkal, illetve gumi és műanyag bagoly-másolatokkal sem szabad többé „uhuzni”.
Felhasznált és ajánlott irodalom:
KEVE András – MURAY Róbert: Madarak 2. Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1984. 30. p.
NAGY Jenő: Az erdő madárvilága. Tiszántúli Madárvédelmi Egyesület, Debrecen, 1936. 120 p.
NAGY Jenő: Európa ragadozómadarai. Tiszántúli Madárvédelmi Egyesület, Debrecen, 1943. 272 p.
Jelen újraközléssel az erdők világnapjára (március 21.) emlékezünk meg. Ez alkalomból március 21-én délután Mező Szilveszter, főmuzeológus tárlatvezetést tart a Déri Múzeum állandó természettörténeti kiállításában, amelyre szeretetttel várjuk az érdeklődőket!
Jelen sorozatunkkal egyszerre kívánunk az 1848–1849-es szabadságharc és forradalom eseményeire emlékezni, másrészt egy kis betekintést nyújtani a Déri Múzeum Történeti Tárának német nyelvű anyagai közé.
A történeti gyűjtemény jelentős kézirat- és nyomtatványállománnyal rendelkezik, a középkortól kezdve a jelenkorig. Számottevő azon dokumentumok sora, melyek a 176 és 175 évvel ezelőtti történésekhez kapcsolódnak. Közülük is kiemelkednek a nyomtatványok: különböző sajtótermékek, felhívások, kiáltványok, rendelkezések és röplapok alkotják ezek többségét.
Örvendetes tudósítás a márciusi 12 pontról. Az első pont a sajtó szabadságát és a cenzúra eltörlését mondja ki. Forrás: Déri Múzeum
A reformkorban, majd az 1848 márciusi tizenkét pont, illetve az áprilisi törvények nyomán megnövekedett a sajtó szerepe, a nyomtatás jelentősége. A sajtókiadványok segítségével tájékoztatták az embereket, a felek ezeken keresztül hirdették ki programjukat, szándékukat, s próbálták elnyerni a nép támogatását – vagyis a sajtó a nyomtatás szabad lehetősége révén egyre inkább a propaganda eszközévé vált. A forradalom és szabadságharc alatt több városban működött nyomda, melyekben több száz sajtótermék és aprónyomtatvány készült. Ezek összegyűjtése és feldolgozása nem könnyű feladat.
A szabadságharc és forradalom leverése után ugyanis elkobozták, illetve megsemmisítették a forradalmi iratokat és nyomtatványokat, beleértve az ún. Kossuth-bankókat is, az egyéb szabadságharcos jelképek és fegyverek mellett. Az ismert példányok fennmaradása sok esetben egykori tulajdonosaik bátorságának köszönhető, akik dacolva a büntetéssel, elrejtették és megőrizték azokat. Ezek aztán nemzedékről nemzedékre öröklődtek, majd idővel egy részük bekerült a köz- és magángyűjteményekbe, ajándék vagy vásárlás útján.
A forradalom és szabadságharc időszakából származó nyomtatványok nagy részét kezdetektől fogva több nyelven adták ki. A német nyelvű kiadások nagyszámú jelenlétét a német kormányzati és közigazgatási nyelv is indokolja – amely a magyar hadseregben is használatos volt az 1848–49-es események során. A más nyelven történő nyomtatás a nemzetiségiek tájékoztatását és támogatásának elnyerését szolgálta.
A Déri Múzeum gyűjteményében található német nyelvű kiadványok java része proklamáció, felhívás, rendelkezés – főként a Habsburg-kormányzat oldaláról. Számos röplap, illetve az 1849. április 19-én közzétett függetlenségi nyilatkozat német nyelvű kiadása tartozik még ide – ez utóbbiakról részletesebben sorozatunk következő részében olvashatnak.
A most ismertetendő dokumentumok többségét 1940-ben jegyezték be a leltárkönyvbe. Bekerülésükről a leltárkönyvi bejegyzés kevés információt tartalmaz; az eladó neve, a dokumentumok rövid meghatározása és darabszáma olvasható, azaz tételes felsorolásuk ezúttal nem történt meg. Van, amelyiknek megvan a magyar változata – ez esetben általában egy lapon vagy egy íven szerepel a két vagy három szöveg.
I. Ferdinánd (V. Ferdinánd) proklamációja Olmütz, 1848. november 6.I. Ferdinánd (V. Ferdinánd) proklamációja Olmütz, 1848. november 6.Windisch-Grätz proklamációja Buda, 1849. január 7.
A gyűjteményben található német nyelvű rendelkezések 1848 őszétől datálódnak, a harmadik bécsi forradalom bukását követően. Az első ilyen proklamáció Windisch-Grätz kinevezését és a rend helyreállításával való megbízását tartalmazza I. Ferdinánd osztrák császár (egyben V. Ferdinánd magyar király) jóvoltából 1848. november 6-i keltezéssel. A kinevezett főparancsnoktól több utasítás (Proklamation, Verordnung és Kundmachung címen) fennmaradt. Az 1848. december 14-én kelt dokumentum a néphez szól, melyben Windisch-Grätz és az új uralkodó, Ferenc József biztosítja a volt jobbágyokat, hogy a robot és a dézsma eltörlése továbbra is garantált. Cserébe azt kérik, hogy ne támogassák a „felizgatók” mozgalmát, sőt jelentsék fel őket. Az iratból az is kiderül, hogy az írni-olvasni nem tudók számára anyanyelvükön a helyi elöljárók és lelkészek tolmácsolták a különféle rendelkezéseket. Ezen személyeket viszont rögtönítéléssel fenyegették, amennyiben nem hirdetik ki a felhívást, s nem számolnak be róla az illetékes katonai parancsnoknak. A következő, már jóval szigorúbb és fenyegetőbb hangvételű proklamáció keltezése épp arra a napra – 1849. január 7-re – esik, amikor Kossuth Lajos megérkezett Debrecenbe, s feljegyeztetett a Miklós utcai kapu könyvében „Magyarok Mózesse”-ként. Az osztrák herceg Buda elfoglalása után intézte újabb felhívását a magyar néphez. Bár hangsúlyozza, nem hódítási, hanem rendteremtési szándékkal érkezett Magyarországra, szóhasználata, nyelvezete és a kilátásba helyezett büntetések ellentmondanak ennek. Érdekességként említendő meg a magyar nyelvű szövegben a „hódolási nyilatkozat” kifejezés, amely értelmezhető akár az uralkodó irányába tett hódolatként – de a német kiadásban szereplő Unterwerfung szó (szó szerinti fordításban leigázás) sejteti, hogy behódolást várnak el az osztrák csapatok a lakosságtól.
Windisch-Grätz proklamációja Buda, 1849. február 23.Windisch-Grätz rendelkezése Buda, 1849. március 8.Windisch-Grätz hirdetése három nyelven Buda, 1849. március 21.
Az 1849. február 23-i, a március 8-i és 21-i kiáltványok a Kossuth-bankókról rendelkeznek, megtiltva azok használatát, illetve érvénytelenné nyilvánítva a magyar bankjegyeket. Ebben az időszakban Debrecen volt az ország fővárosa, így a bankjegynyomda is itt működött a Református Kollégium épületében. Az 5 forintos bankjegyek nyomtatása korábban megkezdődött, mégis a debreceni példányok jól felismerhetők, mivel a feliratok barna árnyalatúak a pesti nyomatok vöröses színéhez képest. Debreceni nyomtatásúak közé tartoznak az aprópénzhiányt enyhítendően kiadott 15 és 30 krajcáros címletek.
Debreceni nyomatPesti kiadás100 forintos utalvány, Almásy-bankó
A következő felhívások a tavaszi hadjáratot követően, az új megbízott, immár teljhatalommal rendelkező Haynautól származnak. A Nagyigmándon 1849. július 8-án kelt hirdetmény az előző nyomtatványokhoz hasonlóan a pénzhasználatról rendelkezik. Ezúttal az Almásy-bankóként is ismert kincstári utalványokról van szó, amelyet a Habsburg-kormányzat átmeneti megoldásként törvényes fizetőeszközként szánt és alkalmazott az 1848–1849-es szabadságharc és forradalom leverésére. Az 1, 2, 5, 10, 100 és 1000 forintos címletekben nyomott bankjegyekből szintén kevés maradt fenn az utókorra. A haynau-i szigor e szövegben is megjelenik.
Az olmützi alkotmány és Haynau hirdetése Pest, 1849. november 1.
Az utolsó említendő kiadvány a Habsburg-kormányzat oldaláról az olmützi alkotmány ismételt kihirdetése 1849. november elsejei keltezéssel. A dokumentum tartalmazza Haynau hirdetményét, melyben a rend helyreállítását és a birodalom egységét dicsőíti.
Kazinczy Lajos felhívása Győr, 1848. november 21.Kossuth Lajos rendelete Debrecen, 1849. április 22.
Magyar oldalról két dokumentumot mutatunk be. Az egyik Kazinczy Lajostól – Kazinczy Ferenc író, költőnek a vértanúk között is számontartott fiától – származó felhívás 1848. november 21-ről, akinek a nevéhez fűződik a magyar honvédek utász csapatának megszervezése. A győri kiadvány betekintést nyújt abba, hogy az ifjú parancsnok miként képzelte el az utász egységet: mérnökök és mesteremberek, így asztalosok, molnárok, hajósok, halászok, kosárfonók és más hasonló kézművesek jelentkezését várta, akik hidászati, árkászati és aknászati munkálatokban nyújthatnak segítséget. A másik dokumentum debreceni vonatkozású, Kossuth Lajos 1849. április 22-én kormányzóként közzétett rendeletét tartalmazza. Ebben a fentebb említett Almásy-bankók használatát, illetve elfogadását tiltja meg a néhány nappal korábban deklarált függetlenségi nyilatkozat jegyében. Nyomatékul hazaárulás vádját helyezi kilátásba az ellen, aki nem így jár el.
Jelen ismertetésünk közel sem nyújt teljes körű áttekintést, csupán szemléltetni kívánja a gyűjtemény gazdagságát és sokszínűségét.
A bemutatott dokumentumok segítségével az 1848 késő ősze és 1849 ősze közötti eseményeket idézhettük fel, érintve a debreceni történéseket. A kiadványok nagy része a Kossuth-bankókról rendelkezett, bizonyítva, hogy az önálló magyar pénzkibocsátás nemcsak gazdasági célokat szolgált, hanem a szuverenitás egyik fontos pillére volt a hadsereg és a kormányzás mellett.
2023 késő őszén a Déri Múzeumban megterveztünk egy könnyedebb témájú programsorozatot Dívaságok címmel. Ennek első felvonása, a Bálról-bálra álarc nélkül című program 2024. február 16-án sikerrel lezajlott.
A Mátrai-Nagy Andrea által szervezett esten Dallos-Nagy Krisztina moderálása mellett Kocsár Valéria divattervező és Ormosi Viktória muzeológus mai és régvolt bálokról, társasági eseményekről mesélt az érdeklődőknek, Kovács József Dénes muzeológus pedig egy báli affér történetével és a harctéri divat bemutatásával járult hozzá az este sikeréhez. Az eseményt egy alkalmi kamarakiállítás is színesítette.
A Bálról-bálra álarc nélkül program számos érdeklődőt vonzott Fotó: Lukács Tihamér
A programsorozat minden felvonásánál feltett szándékom egy-egy korábban nem publikált vagy kiállításon még nem interpretált tárgy bemutatása is.
Ilyen az alábbiakban közölt két levél, melyekre Váradi Katalin történész kollegám hívta fel a figyelmemet. Ezekben Horthy Miklós testvére, István számol be érdekesen és szellemesen debreceni ifjúságának jelentős összejöveteleiről egy ismeretlen barátjának. Ebben az időszakban Horthy István a debreceni Református Kollégium diákja volt.
Az alábbi két levél szöveghű közlés. Lelőhely: Déri Múzeum, Történeti Tár gyűjteménye.
Első levél
Kedves Barátom!
Bizonyosan megkaptad a levelező lapot, melyben írtam, hogy foglalatosságaim miatt nem írhatok rendes levelet, de most mivel már átestem a szigorlatokon bővebben is beszélhetek élményeimről, mely ugyan mentől kevesebb.-
Először is a jogászbálról írok, mely bizonyára fog érdekelni. A bálanya volt br. Grefflné egy igen szép asszony, ezen a bálon én is részt vettem, és mondhatom, hogy jól mulattam, megismerkedtem Debreczen szépségeivel, ti. azokkal akiket még a bál előtt nem ismertem. Sok leány tetszett, de tudod úgy igazán kívül belől, mikor már a szívet is foglalkoztatja, egy sem ragadott el. Elő sorolnám neked az illetők neveit de ugy sem ismered és így csak hiábavaló helypazarlás lenne.-
Második bál melyben résztvettem, volt egy zsarolással és tánczvigalommal egybekötött közvacsora a nőegylet javára. Tudod már az ilyenek czélját, ugyanis, hogy az embert jól ki zsebeljék, de én egy bizonyos összegecskét reá szántam, azután bor és szép leány között elfelejti az ember a pénzt, de nem is sajnáltam egy cseppet sem, mert itt még jobban mulattam, mint a jogász bálban, reggel ½ 6 kor mentem haza 8 kor pedig előadásra.
Tegnapelőtt volt a gazdász bál, de mindhogy oda az én ismerős hölgyeim nem mentek én is itthon maradtam, de amint hallom daczára annak, hogy Prielle Cornélia volt az bálnak és az gazdászoknak annya, csúnyául megbukott.
Ma a színházban voltam a „jó barátokban”, melyben Prielle játszott, nagyon jól játszottak és a darab is kitűnő.
Most a színházban azt hoztam divatba, hogy váltok magamnak támlás széket, azután körül nézvén magamat abba a páholyba megyek ahol szép lányt látok.
Végzem levelem, mivel már kikoptam a helyből. Leveledet minél előbb elvárom ‘s csókol szerető barátod
Debreczen, 1877 jan 26án ifj Horthy István
Ma küldtük fel a török Consulnak a levelet, melyben kérjük, hogy jöjjön le a török sebesültek javára általunk rendezendő mulatságra
Második levél
Kedves Barátom!
Bocsáss meg hosszas hallgatásomért, de ennek egyrészt, az volt az oka, hogy meg akartam várni, hogy török-sebesültek javára adott hang-verseny és utána következő tánczmulatságnak vége legyen, hogy bővebben írhassak neked róla.
Most már hála istennek túlestünk rajta, halljad tehát a sikert, melyet arattunk: Félhétkor fényes társaság kezdett a termekbe özönleni és 7-re zsúfolásig tele volt, nemcsak azon terem, melyben a hangverseny tartatott, hanem még a másikba is kiszorultak. A hangverseny végeztével kirakattak a székek és kezdődött a táncz. Melynek folyama alatt igen jól mulattunk, bár én csak egy négyest rendezhettem, mert a többire nem volt tánczosném, ugyanis kettőnek épen a mulatság előtt 3 nappal halt meg a nagybátyja és így nem jöhetett el, egy pedig a helyszínen megbetegedvén eltávozott, ígytehát, minthogy az ott lévő ismerőseimnek mindnyájuknak volt már tánczosuk, kikoptam a 3 négyesből. A táncznak melyben nőválasz is volt, Cotilion jelvényekkel ½ 5 re lett vége. Vége szakadván felmentünk a bizottsági szobába ott felöltöztünk, illetőleg átöltöztünk és mentünk más fele; néhányan kik között volt Zoltán is hamarabb hazamentek, de én csak 7 óra után mentem haza, mikor is megmosakodtam és elmentem egy barátomhoz; de annál jobban esett aztán estve lefeküdni.
Tiszta jövedelmünk 595 frt, illetőleg 585 frt 1 arany és 3 tallér.
Hanem én sem panaszkodhatom, hogy tömve maradt volna az erszényem, mert fene sokba került ez az ellenőrségi hivatal, hozzá meg még az akkor éjszakai költségek.-
Petőcztől a napokban kaptam levelet, mondd meg neki kérlek hogy nem sokára fogok neki is írni és üdvözlöm! –
A félévi értesítőt kikaptuk már és így megírhatom neki az eredményt. Van öt kitűnőm és 4 jelesem, tehát a kitűnő rendűek közé tartozom Zoltánnal együtt.
Bár én nagyon egykedvűen veszem a kalkulusokat, de a papa kedvéért megteszem, hogy tanulok, de azért mulatok is eleget; mert most 12 óra előtt nem szoktam lefeküdni és így kijut az időből.
Végzem levelemet, mert már 11 óra elmult és még kell két levelet írnom, azonkívűl pedig olvasni is szeretnék.
Csókol tehát szerető barátod
Debreczen, 877, febr 25én Horthy István
Jegyzetek (Ormosi Viktória – Váradi Katalin):
br. Grefflné: Graefl Józsefné báró Győrffy Róza (1838–1911) férje révén később rokonságba került a Horthy családdal, amikor 1882-ben Graefl József unokaöccse, Graefl Jenő feleségül vette a levélíró nővérét, Horthy Paulát.
Sardou, Viktorien (1831–1908): A jó barátok – színmű négy felvonásban. Fordította: Szerdahelyi Kálmán – Pest, 1863.
Kalkulus: érdemjegy
Horthy István (1858–1937), Horthy Miklós legidősebb testvére volt, a főgimnázium felső két osztályát végezte Debrecenben. Jogi tanulmányai után katonai pályára lépett, melynek során lovassági tábornoki rangra jutott. Szolgálati ideje alatt számos katonai elismerésben részesült. A második levélben említett Zoltán (1860–1940) két évvel fiatalabb öccse volt, aki az alsóbb osztályokat egy évfolyamon végezte bátyjával a pozsonyi katolikus főgimnáziumban, majd Debrecenből együtt mentek tovább a budapesti jogi egyetemre is, ezután a kenderesi, családi birtokon gazdálkodott.
Az 1877–78-as orosz–török háború alatt, s azt megelőzően a magyar egyetemi ifjúság számos módon (mint például jótékonysági akciók, törökbarát tüntetések, törökországi látogatások keretében) kifejezte a törökök iránti szimpátiáját. Részben ez is hozzájárult, hogy 1877 tavaszán II. Abdul Hamid szultán újabb Corvinákat (legalábbis annak tartott köteteket) adott vissza a pesti egyetemnek. Nemcsak a diákság, hanem a cívisváros lakói is kivették részüket az adománygyűjtési akciókból, amelyek közül kiemelkedett a gróf Vay Dániel szervezte megmozdulás, miként Schrek Katalin tanulmányából kiderül.
A Dívaságok című programsorozat 2024. április 12-én, pénteken folytatódik a Déri Múzeumban, amelyre szeretettel várjuk az érdeklődőket!
