Az egyik legjellegzetesebb, s legmagyarabbnak tartott férfi ruhadarab, a cifraszűr számos táji variációban ismert. A Déri Múzeum gazdag népviseleti gyűjteménye közel félszáz cifraszűrt és szűrkabátot őriz.
A dunántúli, felföldi és erdélyi típusok mellett az alföldi tájakról, például a Nagykunságból, Mezőkövesdről is megtalálhatóak itt érdekes darabok. Legnagyobb számban azonban a debreceni, illetve a környékbeli szűrszabó műhelyekben készült szűröket találunk. Ilyenek például a barna színű böszörményi szűrök, a fekete gazdaszűrök és számos rátétes nagyváradi és derecskei készítésű ruhadarab.
A pásztori, paraszti használatból a múzeumi gyűjteménybe került darabokon túl a múzeum értékes, népi iparművészeti alkotásnak tekinthető szűrökkel és szűrhímzésekkel is büszkélkedhet. Nem véletlen ez, hiszen a szűrhímzés, illetve a szűrrátét készítés Debrecenben, valamint a megyében – elsősorban Derecskén Erdei Lajos szűrszabó révén – már az 1950-es évektől kitüntetett figyelmet kapott. A mesterek alkotókként számos alkalommal kaptak országos elismeréseket. Erdei Lajos például az elsők között kapta meg a Népművészet Mestere címet. A hímzők közül Dankovszky Lórántné Varga Zulejka munkái emelkedtek ki, aki a szűrhímzés motívumainak felhasználásával futókat, faliképeket is készített.
A hagyományos szűrtípusok közül a hímzett bihari cifraszűrt is elkészítette. Ez ugyan nem tekinthető autentikus viseleti darabnak, de a bihari cifraszűr minden jellegzetessége megfigyelhető rajta, tudatos újraalkotás eredményeképpen. A szűrt alkotója unokaöccse számára készítette, s neki ajándékozta, azzal a szándékkal, hogy külföldön értékesítsék. Ez a terv azonban nem valósult meg, s a szűrt egy esztergált fa állványon szobadíszként használták, készítőjére, “Zulejka néni”-re emlékezve mindaddig, amíg a múzeumi gyűjteménybe nem került.
Ki ne csodálkozna rá a természet lenyűgöző erejére, ki ne érezné a zabolátlan elemek mellett saját lényének törékeny kicsinységét? A debreceni születésű Nagy Gabriella korai munkáin a természet hatalmas energiája által gerjesztett, emelkedett érzést formálja festőivé – láthatóvá teszi a láthatatlant.
Melankolikus hangulatú tájakat, távoli hegyormokat, döndülő tengereket és a hozzájuk képest parányi ember meghitt találkozását festi meg.
Voltaképpeni tárgya maga a tájélmény, ami vidéki nagyszülőkhöz fűződő gyerekkori emlékeiből, felnőttkori utazásaiból táplálkozik. A Téli köd (2010) című munkáján az égbolttal egybemosódó, sűrű, ködbe burkolózó természeti környezet karakterét alig érzékeljük.
Bizonytalanságunkat fokozza a festő által választott magaslati nézőpont, ahonnan nehéz megállapítanunk, hogy fennsíkról vagy domboldalról tekintünk-e a messzeségbe, és a keskeny utat szegélyező bokrok alatt tengert vagy völgyet takar-e az átláthatatlanul gomolygó nedves, légköri tömeg. Az egyhangú, lilás, szürkés tónusú elmosódó látványt, csupán a két alak háttal álló sziluettje töri meg. Nagy Gabriella tájábrázolásainak rendszeresen visszatérő szemlélője a művész maga (ezúttal kislányával), mintha épp egy történetbe lépne be, amiről nem tudjuk, valóság-e, vagy a káprázat teremtette szellemi világ.
Nagy Gabriella: Téli köd, 2010 olaj, vászon (100×150 cm) (Déri Múzeum Képzőművészeti Gyűjtemény – 2011. műtárgyvásárlás, NKA támogatással)
Nagy Gabriella tájkép-asszociációja, ahogyan a német romantikus Caspar David Friedrich „Vándor a ködtenger felett” című munkája, az elvágyódás és a líraiság allegóriája. A festményen mégsem hatalmasodik el a romantikus pátosz; megmarad az egyensúly a valós történés és a fantázia keskeny mezsgyéjén, a befogadó pedig az elbeszélés részesévé válik.
Nagy Gabriella munkáiból néhány évvel ezelőtt kiállítás nyílt a MODEM-ben. Munkásságáról és pályafutásáról bővebben az alábbi oldalakon olvasható: Életrajzi cikk az Artportal-on Interjú Nagy Gabriellával – Hamu és gyémánt Interjú a Mercure hotel belső tereinek díszítésével kapcsolatban – Mercure Debrecen
A Magyar Éremgyűjtők Egyesületének Hajdú-Bihar Megyei Szervezete jogelődjének az 1925-ben alakult, 1926-ban tagszervezetként is elismert Magyar Numizmatikai Társulat debreceni csoportját tekinti. Eszerint időszerű megemlékeznünk a 95 éves évfordulóról egy olyan egyedülálló éremsorozat segítségével, melyre méltán lehet büszke a debreceni szervezet. Így 2021 májusában a Hónap Érmének a MÉE HBM által kiadott Erdélyi Fejedelmek sorozat bronz záróérmét választjuk.
Az alapítást követően a város polgárai vállaltak vezető szerepet a csoport munkájában, mint Greiner Mihály (1876–1955) kereskedelmi iskolai igazgató, vagy Kanabé Dezső (1878–1950) polgári iskolai igazgató.
A tagok között múzeumi dolgozók, Zoltai Lajos, Sőregi János, vagy az ifjú Balogh István mellett nagypolgárokat is találunk, például Thamássy Lajost vagy Sesztina Jenőt. A kezdetben helyhiánnyal küszködő csoportot több mint tíz éven át a Déri Múzeum látta vendégül.
A kommunista hatalomátvétel sajnos ezt a civil szervezetet is eltörölte, 1950-ben éppen múzeumunkban mondták ki feloszlásukat. Nem hivatalosan azonban már legkésőbb 1952-től összejártak a tagok, 1956-tól pedig a MNT is számot adott működésükről. A rezsim enyhülésének következtében 1975. május 14-én a társulat Debrecen Város Tanácsának Művelődésügyi Osztálya támogatásával emlékezhetett meg a csoport megalakulásának 50. évfordulójáról.
Nagyszabásúra sikerült a 60. évforduló megünneplése is: 1985. október 26-án a Déri Múzeumban Déri Frigyes gyűjteményéből Erdély pénzverése címmel kiállítás nyílt, A 16–17. századi magyar pénzverés és nemesfémbányászat címmel pedig konferenciát is szerveztek. A 60 és a 65 éves fennállást egy éremsorozat kiadásával kötötték össze, mely 1982-ben indult meg és 1990-ben zárult.
Az erdélyi fejedelmeknek emléket állító 15+1 darabos sorozat remekül kapcsolódik a Déri Múzeum numizmatikai gyűjteményéhez és Debrecen város történetéhez. János Zsigmondtól kezdve Bethlen Gáboron át II. Rákóczi Ferencig készültek a fejedelmekről emlékérmek 42,5 mm-es átmérővel, ezüstből és bronzból.
A portréknak eredeti tallér és dukát veretek szolgáltattak mintát. Ez alól Székely Mózes fejedelemé kivétel, akinek arcmását az éremművész képzelete formázta meg.
A sorozatot 1990-ben egy 70 mm-es záróéremmel, és a II. Rákóczi Ferencet ábrázoló érem arany változatával zárták. Az érmeket Tóth Sándor Munkácsy-díjas szobrászművész tervezte.
Az érem előlapján pontozott vonallal elválasztva két körben a MÉE HBM Erdélyi Fejedelmek sorozat 11 és 4 darabjának előlapja látható. A belső kör 4 éremképe között a magyar és az erdélyi címerek elemei láthatók, középen zárókövet mintázó egységben: PRINCEPS TRANSSYLVANIAE.
A hátlapon az ÉREMGYŰJTŐK HAJDÚ-BIHAR MEGYEI SZERVEZETE körirat fogja közre a fejedelmek címerpajzsait, középen pedig Erdély címere foglal helyet. E körül a MCMLxXXII – DEBRECEN – MCMXC körirat olvasható, alul pedig a művész neve: TÓTH SÁNDOR.
Mérete: 70 mm.
Leltári szám: DM VIII.91.2.2.
Fotó: Lukács Tihamér
A cikkel szeretnénk felhívni az olvasóink figyelmét a Déri Múzeum egyik legújabb kiadványára: az Erdélyi pénzek a Déri Múzeumban c. katalógusra. A Déri Múzeum őrzi a Kárpát-medence egyik legnagyobb, és legkülönlegesebb erdélyi pénzgyűjteményét. Az NKFIH Mecenatúra pályázatának támogatásával igényes kivitelű kötet jelent meg december elején, mely limitált példányszámban közel 550 db érme képét közli Szapolyai János királytól Mária Terézia királynőig. Az éremképek mellett egyéb, különleges tárgyak fotói is megtalálhatóak, mint a kismarjai Bocskai-gyűrű, Fráter György levele, vagy a 17. század elején készült pénzes korsó. Kálnoki-Gyöngyössy Márton bevezető tanulmányában a nagy egyházi és magángyűjtemények 19. századi kialakulását mutatja be, mely kontextusba helyezi mecénásunk, Déri Frigyes egyedülálló kollekcióját. A katalógus egy-egy kuriózum darabját eredetiben is megtekinthetik az érdeklődők a Cívisek világa kiállításban.
A kötet bemutatójára 2024. január 17-én kerül sor a Déri Múzeum Dísztermében. Szeretettel várjuk az érdeklődőket!
A fotólap, amelyhez az alábbi történet kapcsolódik, a Történeti gyűjtemény képanyagának feldolgozása során akadt a kezembe. A régi leltárkönyvi bejegyzés és a kép verzóján olvasható felirat csak azt árulta el, hogy azt Szatai Ferenc lapszerkesztő ajándékozta Ecsedi Istvánnak 1922-ben, feltehetően valami közös emlék gyanánt, hiszen a képen mindketten láthatóak, az újságíró a karácsonyfa mellett, az akkor még bajuszt viselő Ecsedi, a városi múzeum néprajzi tárának őre és a tanítóképző tanára pedig balra, kissé hátul áll. Az ábrázolt esemény különben egy szegényes, háborús karácsonynak tűnik, a papírszalag-díszekkel, fejkendős gyerekekkel, a hangulat szomorúságával – csak a képből amúgy is mintegy kilépő úr nem illik a társaságba a drága télikabátjában. Az esemény mibenlétének megfejtését a Szatai által szerkesztett Egyetértés című debreceni napilap 1922. december 28-án megjelent számában találjuk. A tudósítás szerint december 24-én
„vasárnap délután fél három órakor tartotta az Egyetértés karácsonyfa-ünnepélyét az amerikai karácsonyfa alatt – amelyre tudvalevőleg Tóth Ferenc, ez az Amerikába szakadt melegszívű debreceni ifjú küldötte az ajándékokat Debreczen szegényei számára. Az ünnepi aktuson megjelent özv. Tóth Ferencné, Tóth Ferenc édesanyja is, továbbá ott voltak [Szatai és Ecsedi mellett] Márkus Károly, a Royal-kávéház társtulajdonosa, Iványi Sándor színművész és Erdélyi Gyula, az Egyetértés kiadóhivatalának tisztviselője, mint az adományokat kiosztó bizottság tagjai. Dr. Szatai Ferenc lapszerkesztő beszédében hangsúlyozta, hogy meg kell becsülni azt a jóságot és szeretetet, amely a messze idegenből, az Oceántulról árad felénk s meleg szavakkal emlékezett meg Tóth Ferencről, aki a messze távolban sem feledkezett meg városáról s annak támogatásra szoruló szegényeiről.” A beszámoló utolsó mondata szerint „az Egyetértés amerikai karácsonyfa-ünnepségéről Takács Vince fényképész sikerült fényképfelvételt készített, amelyet dr. Szatai Ferenc lapszerkesztő kiküld Amerikába s egyben neki is egyik legkedvesebb emléke marad.”
A fényképész, az időpont és az esemény tehát azonosítva, ám hogy a dolog teljesen érthető legyen, korábbra kell visszalapoznunk, hiszen ha a korabeli olvasó számára „tudvalévő” volt, akkor az előző lapszámokból számunkra is fény derülhet Tóth Ferenc kilétére és jótékonysága okára.
Tóth Ferenc 1893. április 8-án született egy suszter fiaként Debrecenben; a történet kezdetének idején kirakatrendezőként, táblarajzolóként dolgozott Mester utcai műhelyében. 1920 nyarán megpályázta és el is nyerte a város ún. Meszena Sándor-féle alapjából, debreceni illetőségű kezdő iparosok számára kiírt egyik külföldi tanulmányi ösztöndíjat. Az ösztöndíj feltétele az iparostanonc iskola elvégzése volt, ebből következőleg Tóth Ferenc is oda járhatott, a Burgundia utca sarkára, ezen felül esetleg elvégezhette Budapesten az 1912 körül indult magán kirakatrendező-szakiskolát – szakirányú képzettségre ezidőtájt máshol még nemigen tehetett szert. Kirakatrendezőnek az üzlettulajdonosok többnyire ügyes kezű kereskedősegédeket alkalmaztak – álláshirdetésekben e készséget előnyként számították be – de már voltak, s a keresletnek megfelelve egyre többen, akik magukat önállósítva, vállalkozóként művelték a szakmát. Tanfolyam híján a tanonciskolai rajzoktatás, szépérzékkel és fantáziával párosulva elég lehetett a kirakatrendezés gyakorlati műveléséhez, amely éppen ennek révén válhatott mesterséggé, szakmává; Tóth Ferencnek, pedig, ha végzettsége nem is, gyakorlata mindenképpen volt e téren: Debrecenben általánosan elismerték ügyességét és szakértelmét. Tudását és képességét fejleszteni vágyó ambíciója azonban külföldre csábította: 1920 telén Berlinbe utazott. A vállalkozás merész volt, mert az infláció erősen megcsappantotta az ösztöndíj alapítólevélben rögzített összegének értékét: 1920-ban 300 koronából nemigen lehetett huzamosabban külföldön tartózkodni (ennyi volt ekkor egy takarítónő vagy egy kifutófiú havi bére, és ennyi volt a dollár árfolyama).
Tóth Ferencnek nem sikerült Berlinben elhelyezkednie, s nem sikerült Németország többi nagyvárosában sem, amelyeket sorra végigjárt; alkalmi, fizikai munkákat kellett vállalnia. A továbbiakról ő maga számolt be 1921 nyarán, Szatainak írt levelében.
„Hozzáfogtam tehát levelezőlapok rajzolásához. Amit nappal rajzoltam, azt este eladtam a kávéházakban. Ezzel a rajzolással jártam be Franciaországot, Belgiumot, Spanyolországot, Portugáliát részben vasúton, de legnagyobb részt gyalog. Hálva országúton, árokban és elegáns, tetves lebujokban. Éhezve és fázva is. Hollandiában aztán rámmosolygott a szerencse. Egy újságíró meglátott rajzolni az országúton, megvette kész rajzaim és írt egy 45 soros kritikát, ami után, amit rajzoltam, mindjárt meg is vették. Egy kis levelezőlapért 200–1000 korona között kaptam és így lassan-lassan sikerült összehoznom, inkább koplalnom 100.000 koronát, amivel hajóra ültem és Mexikóba jöttem. [1921. május 1-jén érkezett.] És jó órában legyen mondva, nem is bántam meg. Öt nap után sikerült munkát kapnom saját szakmámban, ahol igazán a legjobban bánnak velem.”
Monterrey városában, előbb egy nagyáruház alkalmazottjaként, majd hamarosan önálló díszítő-tervezőként dolgozott. Leveleiben részletesen beszámolt a helybeli, öt családból álló magyar közösségről, amelynek létszáma még a vele együtt érkezett három szerencsepróbáló ifjúval is mindössze húsz fő volt. Volt köztük Jókai-rajongó, tíz nyelven beszélő öreg zsidó rézbútorgyáros, Petőfi-szavaló, szanatóriumalapító kolozsvári orvos, egy építészmérnök, egy gépgyáros, egy iparoscsalád négy képzett, garázstulajdonos fiúval, egy feltaláló vasúti lakatosmester. Mindannyian saját szorgalmukból karriert építő, vagyont és társadalmi megbecsültséget szerző emberek, egymás és a hazai magyarok segítői, akik e célból, éppen Tóth ottléte idején alapítanak magyar egyletet, Ujváry Gyula orvos elnökletével és Tóth Ferenccel, mint titkárral. Erről az eseményről 1921 októberében számolt be levelében, a február elején érkező következőt azonban már a texasi San Antonio városából írta, ahová átköltözött, s ahol szintén csatlakozott a helybeli osztrák-magyar egylethez. Ennek az egyletnek elnöke Ernst Wilhelm Raba, a csehországi német származású, akkor éppen harminc éve San Antonioban élő, jó nevű fényképész volt, a város fejlődésének, átalakulásának dokumentátora – aki ezen kívül is több művészeti klubot szervezett és vezetett. Tóth levele szerint Raba „egy nemesszívű emberbarát”, aki „önzetlen barátja a magyarságnak”, de egyesületi vezetőként ügyel, hogy az osztrák és magyar rászorulók egyenlő arányban részesüljenek a segítségből. Említést tesz még bizonyos Deutsch Salamonról, egy „nagyon érdekes, nagyműveltségű ember[ről], aki praktikus ötleteivel igen nagy hasznot szerzett vállalatának, amelytől ő is megkapta munkájának megérdemelt jutalmát”, s aki „nem felejti el Magyarországot s a legszebb áldozatkészséggel segíti honfitársait”.
Mindez a trianoni Magyarországon, ahol „csak azt látjuk, hogy szinte mindenfelől ellenségek vesznek körül, belső gazdasági életünk sivár, napról-napra nagyobb itt a rettenetes nyomor és az elviselhetetlen drágaság”: ritka, már-már elfeledett, polgári-békebeli adakozókedvnek hatott, amelyet Szatai, bárhogy is igyekezett, egyre nehezebben tudott honfitársaiban felkelteni: az emberek a saját bajukon is nehezen tudtak enyhíteni, nemhogy a másokén. Amikor a szerkesztő az év vége felé szembesült azzal, hogy nem fogja tudni megszervezni az Egyetértés szokásossá vált téli segélyakcióit, mert adományok híján kimerült a máskor azt fedező gyorssegély-alap, ismét eszébe jutottak Magyarország amerikai barátai. Annak reménységét, hogy az amerikai magyarok gondolnak ránk és segítenek rajtunk, hogy megtakarított millióikat hazaküldik vagy élelmiszerraktárat létesítenek a városban, Szatai lapja éppúgy ébren tartotta és táplálta, mint a teljes magyar sajtó – a segítség ilyen közvetlen és azonnali formájának híresztelése a magyar társadalmat egészében átható, a határrevízióra vonatkozó amerikai segítség politikai reménységének a hétköznapokra való lefordítása volt. Az Egyetértés rendszeresen szemlézte az amerikai magyar lapokat is, minden vigasztaló apróságot felnagyítva, s különösen bízva a reformátusok hazaszeretetében, hiszen ezt tette a lap kiadója, Baltazár püspök is, nemcsak várva, de mintegy be is hajtva hónapokig tartó amerikai gyűjtőútján az egyház és a kollégium támogatására szánt adományokat. Most Szatai is, szorult pénzügyi helyzetében, de vállalt programját teljesíteni akarva, mentő ötlettel egyetlen használhatónak tűnő amerikai kapcsolatához fordult: Tóth Ferenc segítségét kérte, aki megértette e „legnemesebb intenciót”. Szatai tehát elküldte Texasba a korábbi cipőakcióról – 500 mezítlábas iskolásgyerek megsegítéséről – szóló tudósítást, amit Tóth Ferenc, érzékenyítésként, felolvasott az osztrák–magyar egyletben. Szavainak megvolt a kellő hatása: a tagság (Raba és Deutsch vezetésével) 22.650 koronányi összeget és használt ruhaneműt adott össze és küldött el a debreceni szegények számára, amelyet aztán a fényképen is látható, fent felsorolt bizottsági tagok hatvan családnak osztottak szét. A karácsonyi beszámoló idejére Szatai eltűnik a történetből, háttérbe húzódik, s az amerikai karácsony immár egyedül Tóth Ferenc „példás jó cselekedetének” látszik, aki tettével „hálás mosolyt varázsolt a fáradt, beesett arcokra”. A pénz, a ruha pillanatnyilag bizonyára segített néhány emberen, s a szervezők jószándéka sem vonható kétségbe, az önmaguktól való meghatottság mégis nagyobb lehetett, mint a dolog jelentősége. A fényképen, mindenesetre, nem mosolyog senki.
Tóth Ferencnek pedig bármennyire is fájtak a hazai állapotok, mégis jobb dolga volt Amerikában annál, hogysem haza akart volna jönni. Már az akció idején is fél lábbal St. Louisban volt, 1923 tavaszán pedig New Yorkból jelentkezik, ahol, saját beszámolója szerint, sikeres, a helyi lapok dicséretét is kiérdemlő kirakatrendező, aki adományképpen is sok dekorációt és plakátot készít – amelyet, ezek szerint, megengedhet magának. Long Island-i üzletnyitását azonban, ha jól értem, a Ku-Klux-Klan idegenellenes zaklatásai megakadályozták. Mindezt nem a személye elleni támadásnak, hanem Magyarország rossz külföldi megítélésének tudja be, amellyel szemben, szerinte, ellentétben mondjuk a csehekkel („nincs olyan nap, hogy valamelyik napi vagy heti lapban Csehországot ismertető közlemény ne jelenne meg”) a magyar kormányzat nem tesz semmit – pedig, teszi hozzá Szatai, a jótékonyságot, a szimpátiát államközi szinten is fel lehetne kelteni. (A leplezetlen cseh propaganda lehetőségének, hatásának illetve a magyar ugyanerre való képtelenségének nagypolitikai okairól megjelent elemzések hivatkozását lád alább.)
Tóth Ferenc utolsó levelét 1923 májusában közli az Egyetértés.
„Ma már én is vittem valamire – számol be. – Fizetésem éppen ma egy hete emelték, dacára annak, hogy most rossz üzleti viszonyok vannak. Ha nem volnának velem megelégedve, biztosan már az első héten elküldtek volna. Különben én is osztályvezető vagyok. Mondhatom, hogy a legnehezebb üzleti résznél. Most csak két üzlet tartozik hozzám: Patchogue és Bellport [egymás melletti kis falvak Long Islanden]. Szerződésem 6 hónapra szól“.
Hogy mindez egészen pontosan mit takar s hogy a fél év letelte után mi lett vele, arról többet nem érkezett hír. A családfakutató oldal bevándorlási, honosítási és népszámlálási dokumentumaiból azonban megtudható, hogy Franz Toth nem jött többé haza, és Amerikában sem vándorolt tovább: megtelepedett Patchogue-ban, 1926-ban feleségül vett egy helybeli lányt, a nála nyolc évvel idősebb Carolyne Owent, gyermekük nem született, 1933-ban megkapta az állampolgárságot, még 1940-ben is áruházi kirakatrendezőként dolgozott helyben, s minden bizonnyal ott is halt meg.
Amerika felénk nyújtott segítő keze pedig továbbra is egyének keze, alkalmi akciója maradt: egyszeri karácsonyfái az egyetértésnek.
Felhasznált források: Az Egyetértés című napilap cikkei: Egy debreceni kirakatrendező Mexikóban, 1921. június 15. Magyarok Mexikóban, 1921. szeptember 10. Kik támogatják Amerikában a magyarokat? 1922. március 2. Az „Egyetértés” amerikai karácsonyfája, 1922. december 17, december 28. Az „Egyetértés” amerikai karácsonyfája alatt, 1922. december 24. Karácsonyi melléklet Egy debreceni ifjú sikere, 1923. április 8. Mit tudnak külföldön Magyarországról? 1923. április 22. Milyen az amerikai kereskedelem? 1923. május 13. The Ernst Wilhelm Raba Photograph Collection – Texas History Szülöttek és megkereszteltetek anyakönyve a debreceni református egyházban az 1893.-ik évben; New York, County Naturalization Records, 1791-1980; United States Census, 1930, 1940; Texas, Laredo Index of Arrivals, 1903-1929 – FamilySearch Éva Mathey: Egy csoda kergetése: az Egyesült Államok felé irányuló magyar revíziós törekvések a trianoni béke megváltoztatására, 1920-1938 – DEA Csutak Zsolt: A Trianonhoz vezető út néhány amerikai vonatkozása: az Inquiry csoport és a cseh-szlovák propaganda hatása – Ujkor.hu
Ezúton szeretnénk Kedves Olvasóinknak Kellemes Karácsonyi Ünnepeket és Boldog Új Évet kívánni! Köszönjük, hogy a Helyi Érték írásait figyelemmel kísérik, s ígérjük, a következő évben is hasonlóan érdekes cikkekkel várjuk Önöket. Bízunk benne, hogy egyre többen hozzászólnak a bejegyzésekhez, s megosztják történeteiket és kutatásaikat is!
Mi került vajon ünnep alkalmával egy debreceni család asztalára a 19. században? A Cívisek világa című kiállításunkban hamarosan erre is választ kaphatunk – addig is felszolgálunk némi karácsonyi kóstolót.
Ecsedi István a debreceni magyar ember táplálkozásáról írva azt állítja, hogy annak semmi meghatározó, egységes jellemzője nincsen, hiszen az étkezési rend a foglalkozástól és az életkörülményektől függ. A szegényember étrendje egyszerű és egyhangú: kenyér, szalonna, tésztás leves; a jobbmódúaké változatosabb és dúsabb, de az is legfeljebb két tál étel, sokszor hús nélkül.
„Ahárom tál étel úrparasztnál, gazdálkodó úrnál és jobbmódú iparosnál van meg.”
Családi ünnepek alkalmával azonban, legyen az kézfogó, lakodalom, névnap, szüret, disznótor, az erején túl is kitett magáért a debreceni ember, aki kitűnő vendéglátó hírében állt. Kézfogóra például a jobbmódú házaknál csigalevest főztek tyúkhússal, majd töltöttkáposztát és malactokányt szolgáltak fel, pulykakappant egészben sütve, malacpecsenyét befőttel, szilvával, végül fán sült kalácsot (kürtőst), gyümölcsöt és feketekávét. Névnapokon ünnepi vacsorát adtak, melyen télen disznóhús, kolbász és hurka, tavasszal és nyáron paprikáscsirke, sült tyúk, túrósbéles, kalács volt a menü. Óesztendő utolsó napján kappant sütöttek, mert az visszafele kapar, újév első napján malacot főztek és sütöttek, mert az előre túr.
Ecsedi mindezt saját tapasztalatából írta, így legrégebbi emlékei sem igen lehettek 1890-nél korábbiak. Kiállításunk Lassú városiasodás című egységének egyik készülő kisfilmjében azonban Sárváry Róza egy bátyjának írt levelében részletesen beszámol arról, miként zajlott 1870 decemberében édesapja névestéje, a Ferenc nap megünneplése.
„Az előkészületek néhány nappal előre tétettek meg, t. i. hétfőn kimentünk kocsin a disznóvásárba, mama, Bella és én s választottunk egy szép kis gyenge disznót. Másnap megöltük, töltöttünk jó hurkát, kolbászt. Több effélék történtek miket szükségtelennek tartok itt elősorolni [sajnos…]. Elég az hozzá, hogy eljött a nagy nap. Délután ebéd után egy nagy skatulyát hozott egy kisfiú, mama azt hitte, hogy a tortákat hozzák. De bizony Vas Pálné [a kollégiumi kertész felesége] egy bokrétát küldött. Alig hogy a kisfiú elment [érkezni kezdtek a vendégek: a négy családtag mellé tizennyolcan]. Nem voltunk olyan sokan, mint máskor, mert sokan hiányoztak. Fél kilenczkor asztalhoz ültünk. Először hurka, kolbász jelent meg. Aztán Peleskei nótárius szerint két nyúl spenczelbe, pulyka sülve, gesztenye főve, alma, szőlő, aztán az én süteményem és a két torta. Csécsi Móricz mi közzénk ült s mulattatott. Vacsora után beszélgettünk a francia-porosz háborúról későbben pedig kártyáztunk, s így töltöttük el az időt. 11 órakkor hazaszállingóztak.”
Az étlapot ismerjük tehát, a kérdés most már az: miként készítették el vajon ezeket az ételeket?
Bár Sárváry Ferenc egyészt nemesi, másrészt értelmiségi család sarja, Sárváry Pál kollégiumi professzor fia, maga pedig ügyvéd s a debreceni törvényszék első elnöke volt, életformáját tekintve ugyanúgy gazdálkodott, mint minden debreceni cívispolgár: háztartásának szükségleteit a Cegléd utcai háza után járó ondódi földbirtok, a háztáji gazdaság és a sestakerti szőlő terméséből fedezte. Az asztalára kerülő étkek sem nagyon lehettek mások, mint a többi helybeli polgár asztalán, hiszen felesége, a szintén jeles debreceni családból származó Simonffy Jozefa is ezen a konyhán nőtt fel, ahogy a cselédség, a szakácsnő is bizonyára debreceni vagy környékbeli lányok közül került ki. A Sárváry családban is olyan egyszerű polgári háztartást vezethettek, amely a hagyományos családi recepteket vegyítette a szomszédasszonytól, a divatlapokból, szakácskönyvekből tanult újdonságokkal, a helyi ízeket a nemzetköziekkel – bár csak módjával, amint arra Sárváry Bella egyik levele utal, aki egy frissen férjezett barátnője háztartásáról szólva gúnyosan említi az ott készített „aspic fricando fricassé és mit tudom én még minő úri étkeket”. Vadhúst sem igen fogyaszthattak, mert amikor egyszer vaddisznóhoz jutnak, érdeklődniük kell az elkészítés módjáról, s végül nem is nagyon ízlik nekik.
Kézírásos, családi receptfüzetek híján a korabeli szakácskönyvekhez kell fordulnunk. Szerencsére ilyen már akad: éppen ezidőtájt, 1864-ben jelent meg ugyanis Máté János Debreczeni szakácskönyv című munkája, az egyik legelső, magyar szakács által írt (nem fordított) receptgyűjtemény. Hogy Máté János debreceni volt-e, azt éppúgy nem tudjuk róla, ahogy mást sem – lehetséges, hogy csak a megjelenés helye miatt illette művét ezzel a címmel Telegdi Lajos, a könyv debreceni kiadója. A jórészt francia eredetű, de a szerző szerint a magyar konyhában is gyakran készített ételek leírásának gyűjteményét Telegdi mindenesetre jónak látta egy debreceni háziasszonnyal átnézetni, mielőtt kiadta – Somlyai Júlia röpke előszavából azonban nem derül ki, mit változtatott a kéziraton saját gazdasszonyi tapasztalatai alapján, mit tett esetleg hozzá a helyi hagyományból. A tartalomjegyzékben mindenesetre a számos angolos, franciás, portugallus, olasz és spanyol módi mellett mindössze két olyan ételt találunk, ami „debreczeniesen” készül: a gulyásoshús és a „vágott lé”. A debreceni gulyás: tarja, apróhús, hagyma, só, paprika és némi zöldség, esetleg krumpli, hosszú lével (vagyis inkább leveses, szemben a nem debreceni, erősen fűszerezett s beforralt levű, pörköltszerű változattal). A vágott lé pedig báránytüdő leves, aprított keménytojással, de ez szinte semmiben nem különbözik a nem debreceni változattól. A töltött káposztának viszont egyetlen leírása szerepel, savanyúkáposztából, füstölt kolbásszal, sódarral – debreceniesen. Az emellett felsorolt sok káposztás étel receptje vagy akár a spenót bundáskenyérrel sem származhat francia séfek konyhájából, ahogy a „száraz laska vagy szabó-gallér” sem (amelyet Ecsedi túróval-tepertővel, nagypénteki eledelnek nevez meg). A tengeri halak készítésmódja mellett pedig már szerepel a „szegedi paprikás potyka” is.
Lássuk azonban, hogyan készítené el Máté János a Sárváryéknál felszolgált vacsorát!
Foghagymás kolbász. A jó kövér sertéshúst apróra összevágjuk, sóval, borssal megfűszerezzük, aztán foghagymát jó bőven megtisztitván, megfőzzük olyan zsíros lében, melyben kövért fonnyasztottunk, és szitán átverjük a hús közzé, jól összegyurjuk s vékony bélbe töltjük. Foghagyma helyett készíthetjük czitromhéjjal vagy majorannával.
Véres hurka. A disznóból kivett vért kevés sóval jól felkavarják, hogy meg ne aludjék, ehez koczkásan vagdalt zsemlyét vesznek, tejbe megáztatják, egy darab szalonnát az állából megfonnyasztanak vizbe, azt kihűtik s koczkásra vágva a vér közé vegyitik, a zsemlyével és tejjel együtt egy marok kifakadoztatott rizskását tesznek hozzá, sót, szegfüt s apróra tört kapormagot adnak füszerül belé, így bélbe töltvén, forró vizbe kifőzik, s gyengén megsütve asztalra adják.
Kásás hurka. Köleskását vizbe fonnyasztanak, leszürvén, kihülni hagyják, ezalatt a disznó fehér máját és a háj szélit jól megabárolják, apró koczkára megaprítják s a kása közé elegyitik, sóval, borssal, fehér gyömbérrel füszerezik, a disznó vastag belébe töltik s forró vizbe kifőzik.
Tüdős hurka. A megfőtt tüdőt és lépet, miután gyökereiktől megtépték, jó apróra vágják, apró kövért és a cseplesz háját vágnak közzé, kifakadoztatott rizzsel összekeverik, jól megfüszerezik és forró vizbe kifőzik.
Sárváry Róza leveléből nem derül ki, hogy náluk milyen fajta kolbász és hurka készült, Máté János és Somlyai Júlia azonban nem közöl májashurka receptet, noha a többi belsőséget, tüdőt, lépet, hasnyálmirigyet, hashártyát, hájat, vért, tokaszalonnát fölhasználja. A kolbászban pedig, láthatjuk, nincsen paprika, csak só, bors és sok fokhagyma (vagy helyette: citromhéj!). Közlik viszont a kolbász egy lehetséges föltálalásnak módját, amikor azt szálanként hirtelen kisütve még lúdzsírban „pergelt vereshagymával” is összesütik, „leves után való étek” gyanánt, zsemlével.
A másodikként tálalt fogás a rejtélyes „nyúl spencelben”, amelynek nevéből arra következtethetünk, hogy nem nyúlpecsenyét, hanem valami burokban (spencer = kabátka) elkészített húst szolgáltak fel. Ez lehet esetleg panírburok, bár rántani csak az egész fiatal nyúl alkalmas, de lehet tésztaburok is, ha a nyulakat pástétomnak dolgozták fel. A Peleskei nótáriusra való utalás is ezt támogathatja: abban képesztik el a főhőst a franciás étlappal (s a színdarabot ezen a télen láthatta is Róza a debreceni színházban).
Nyul pástétom. Vagdald el a nyulnak husos részét két ujj szélességnyi darabokra, s párold puhára egy kevés szeletekre vágott szalonnával és vereshagymával, két babérlevéllel, sóval és egy kis füszerrel, párolás közben feltöltvén azt többször egy kis veresborral. Midőn megpuhult a nyulhús, vedd ki, s tégy egy másik lábosba apróra vágott szalonnát, vereshagymát és fél font, vékony szeletekre vágott borjumájat, párold és piritsd meg hirtelen, adj hozzá egy kevés tejben áztatott és ismét kinyomott zsemlyebelet, vágd meg apróra vágókéssel, sózd és füszerezd meg, s ugy törd meg mozsárban finomra, add ezen tölteléket és nyulhúst a körülövedző parázs tésztából készült pástétomba, és süsd meg szépen és vigyázva, hogy meg ne égjen.
Sárváryék névnapi asztalán mindezt egy sült pulyka követte, köretként főtt gesztenyével. Máté János a töltött pulyka receptjét közli, amelynek édeskés ízhatása hasonló lehetett.
Pulyka. Tisztitsd meg és készitsd el a pulykát, fejtsd ki a mell-csontját, mosd és sózd meg jól, tüzd meg csinosan a mellét szalonnával, tömd ki a begyét tejben áztatott zsemlyével, és süsd meg egyenlő tűznél. Ha nagy a pulyka, majd 2 óra szükséges míg megsül. Sütés alatt öntsd meg gyakran zsirral, és ha kisült, add a lecsorgott levével együtt az asztalra.
Pulyka töltve. Egy darab elvert irósvajat három tojással jól habarj össze, s tégy közzé két, tejben áztatott, de jól kifacsart zsemlyét egy negyed font apró szőlővel, ugyanannyi mazsolával és szeletekre metszett mandulával; azzal egy elkészitett pulykának a begyét töltsd meg, czérnával kösd be és süsd meg lassan.
Aki még bírta, ezután pihenésképpen gyümölcsöt ehetett, mielőtt behozták volna a süteményt és a tortát. A Sárváry lányok lelkesen próbálkoztak a sütéssel, változó sikerrel. Mint arról egy másik névnap alkalmából Róza beszámol, „süteményem most kitünőleg sikerült s mindenki megdicsérte s vitt magával néhány darabkát”. Bella pedig egy ízben a bátyjának küldött ajándéka sikerét nyugtázza:
„örömmel értesültem, hogy pogácsáim megnyerték nem csak a te izlésedet hanem barátaidét is, kiknek a nyilvánított többszörös „hoch”ért köszönetet szavazok”.
Bár a szakácskönyv számos pogácsa, palacsinta, vajas és kelt tészta, fánk, kalács és cukros aprósütemény, torta, puding, krém, fagylalt és ostya receptjét közli, támpont nélkül nehezen tudnám kitalálni, vajon erre az alkalomra melyiket készíthette el Róza, aki nagy türelemmel bírhatott, hiszen mint arra a szakácskönyv szerzője figyelmeztet:
„akármilyen czukros tésztát készitesz, mindig folytonos kavarás kivántatik hozzá, és télen nyáron jég, vagy hideg hely; ezt azért emlitem meg, hogy ne unja meg senki ezen készitésmódot, mert sokan bele fáradnak és elvesztik béketürésöket, azért is, ha valaki nem szereti a módját megadni, ne is fogjon hozzá, mert csak a hozzávalót vesztegeti el”. Aki azonban mégis sikerrel jár, az ne feledkezzen meg a gondos és csinos tálalásról sem. „Mindenféle süteményeket, melyeket édesen adunk fel, finomra tört czukorral hintünk be. Ünnepélyesebb vendégségeknél különös gondot fordítunk a süteményekre, s azt a lehető ékesen czifrázva, egészben fel nem vagdalva tesszük teritéskor az asztalra, hogy azt diszitse.”
Ha a süteményekkel kísérletezhettek is a házikisasszonyok, a torták elkészítését mégis inkább szakemberre bízták. Egy másik levélbeli tudósításban szintén az ünnepi előkészületek között szerepel, hogy „megérkeztek a Koldáné asszonyom által készített nélkülözhetetlen torták és bisquittek”. Valószínűleg ezen a Ferenc napon is az ő tortáit várták: Kolda Jánosné az első, Debrecenben megtelepedett cukrászmester, Kaderász Violand lánya volt, így beleszületett a szakmába, férje cukrászdája, melyet megözvegyülve sokáig egyedül vezetett, évtizedekig a Kossuth utca sarkán álló Táncos Kovács ház aljában üzemelt, majd a század végén Dörre Ferenc vette át és folytatta a jól menő üzletet, egész az 1920-as évekig. Tőle származik az a gyűjteményünkben megőrzött számla, amely egy diótorta leszállításáról tanúskodik, s mivel a Ferenc napi tortákról sem tudok közelebbit, ennek a receptjét kerestem ki egy másik debreceni szakácskönyvből (mivel Máté János ebben nem segített).
Diótorta. 28 deka cukrot 12 tojásnak sárgájával jól kidörzsöljük (=felverjük). Most a kemény habot, majd 28 deka darált dióbelet és 6 deka szitált zsemlemorzsát lassan közékavarva, kikent, lisztelt tortaformában lassú, egyenletes tűznél kisütjük. Mikor kihűlt, a következő töltelékkel töltjük. 25 deka darált diót ugyanannyi cukorral összevegyítünk, és kikavarjuk annyi hideg tejszínnel, hogy krémsűrűségű legyen. Ezzel a tortalapokat megtöltjük. Egy citrom lereszelt héjával 15 deka cukrot dörzsölünk, hozzákavarjuk 2 tojás kemény habját és verés közben addig főzzük, míg sűrűsödni kezd. Ezzel a masszával a tortát bevonjuk. Diószeletekkel díszítjük s pár pillanatra száradni a sütőbe visszatesszük.
A diótorta receptjét – amelynek elkészítését, tekintettel a felhasznált cukor és tojás mennyiségére, manapság még ünnep alkalmával sem ajánlanám – egy a fentinél hatvan évvel később, 1926-ban megjelent szakácskönyvből idéztem, amely tartalmazza a narancsos diótorta, a rumtöltelékes diótorta, a diókrémtorta és a diós csokoládétorta receptjét is, a számtalan egyéb mellett. A könyv szerzője Tüdősné Kálmánchey Irén, akinek szép, jelmezes fényképét korábban láthatta már e blog olvasója, s leányáról is többször írtunk már: Zsindelyné Tüdős Klára, a magyardivat feltalálója akkor állt karrierje kezdetén, amikor édesanyja szakácskönyve megjelent. Mint írja róla:
„az én anyám elegáns volt nagyon, de csak karton ruhában és kötényben érezte jól magát, és a konyhában s nem a szalonban. Falusi asszonynak született, növények és állatok közé, de a szerelem megtréfálta, és parkettre került nagyvilági dámának. Megtanulta ő jól az ura kedvéért az etikettet, de boldog akkor volt, ha aratáskor leülhetett egy kereszt tövébe a tücsköket hallgatni.”
A leírásból úgy tetszik, mintha egy parasztlányról lenne szó, miközben a Kálmánchey család a legelőkelőbb debreceni családok egyike, az első református prédikátor leszármazottja volt; Irén egy mezőrendőrként dolgozó ügyvéd gyermeke s egy országgyűlési képviselővé választott ügyvéd felesége. Ugyanaz a társadalmi osztály, mint a Sárváryak, de a leány egy nemzedékkel fiatalabb: 1872-ben, 25 évvel Sárváry Bella és 15-tel Róza után született, s 1923-ig, amíg leányával Pomázra nem költözött, Debrecenben élt. Mindazok az ételek tehát, amelyeket szakácskönyvében közöl, a saját maga által vezetett debreceni konyhából származó kipróbált receptek: eredetükre nézve épp olyan sokforrásúak, mint az Sárváryék esetében is lehetett (egymás után szerepel például a debreceni perec és a talán lányától tanult angol töltött sajtos keksz). Kálmánchey Irén azonban könyvét mintegy pedagógiai céllal is írta, azért, mert
„a hajdani magyar asszonyoknak tudomány és művészet volt a főzése és szivesen forgatott szerszáma a főzőkanál, ám a modern Magyarországban megváltozott a női tipus, internacionalizálódott ez is, mint minden, az asszonyok nem szeretnek és nem tudnak főzni s ezáltal elveszti eredetien nemzeti jellegét és kedvesen tudományos értéket a magyar konyha”.
A debreceni polgári konyhára alapozott, de úri, paraszti és nemzetközi irányokból is gazdagodott receptgyűjtemény tehát a magyar nemzeti konyhaművészetnek jelentené az alapját. Mindemellett beosztani tanítja a háziasszonyt, azzal a „háborús tapasztalattal, amit egy hatszázágyas tisztikórház élelmezésénél szerzett”, „hogy a hajdani ínyenc, de erős magyar konyhát átformálja a mai kevéspénzű, nagyigényű és a jó táplálásra nagyon is rászoruló középosztály ízlése szerint” – még ha az idézett recept mintha nem is erre utalna, ahogy a sokféle, ínycsiklandó pecsenye felsorolása sem, amelyek előkészítését érzékelhető gyakorlati tapasztalattal és élvezettel részletezi, a lefejezéstől és kopasztástól a szappannak való zsír kisütéséig. Lássuk, szerinte mi a karácsonyi pulyka titka!
Pulykasült. A jól és szépen sült szárnyas elkészítése kiváló gondot igényel. Első feltétele, hogy szép, kövér legyen az állat, a második, hogy használat előtti napon megölve, azt azonnal egy nagy edény hideg vízbe tegyük, s benne hagyjuk egy éjen át. Ezáltal válik a húsa porlóssá. Másnap gondosan megkopasztva és megtisztítva bontsuk fel. Aprólékát tegyük félre s használjuk el leveshez. Besózva hagyjuk egy ideig állani. Tepsibe téve a mellét jól spékeljük meg, öntsünk alá egy merőkanálnyi vizet, s nagyon gyakori locsolgatással, forgatással puhítsuk meg. Ha már pirulni kezd, külön kis lábasban tartott forró zsírból kenőtollal gyakran kenegessük meg és gyors tűznél süssük pirosra és ropogósra. Franciasalátát és kompótot adjunk hozzá. Ez egyike a legfinomabb szárnyassülteknek.
Hasonlítsuk össze még egyetlen ponton, a hurka- és kolbászkészítés tekintetében a két debreceni szakácskönyvet! Változott-e s vajon miben ez a hagyomány, azon kívül, hogy a mozsarat a daráló váltotta fel a konyhában?
Kálmánchey Irén, miután aprólékosan leírja a sertésöléshez való előkészületeket, a rizs és kása előző napi megfőzését és kiszárítását, az abálólé összeállításával folytatja.
„Gyakran váltott bő vízben erősen kimosott és áztatott cseplesz- és fodorhájat, bélkövéret, egy kiló friss, sótlan szalonnát főzzünk meg bő, sótlan vízben. Vágjuk a szalonnát apró kockákra, daráljuk meg a többi részeket. A kövér levet merjük le egy edénybe. A visszamaradt lében főzzük meg a hurkába való többi részeket, úgymint tüdőt, lépet, szívet, bélfekvést(?), torokrészeket, állkapcsot. Ha kihűlt, osztályozzuk el és daráljuk meg. Semmit ne főzzünk egész puhára. Ugyancsak sótlan lébe tegyük bele a májat, s pár perc múlva, ha külső része kissé megszilárdult, belseje azonban teljesen nyers maradt, vegyük ki. Ha kihűlt, apró lyukú darálón kétszer daráljuk meg.” Az alapanyagokból négyféle hurkatölteléket készíthetünk, „melyeket nagy edényben kavarjunk jól össze és fűszerezzünk ízlés szerint”. Kásás hurkához bélfekvés, húsos kövér, esetleg a gyomor, fodorháj kövérje, köleskása, só bors és gyömbér szükséges. Tüdős hurkához tüdő, lép, szív, cseplesz, kövérlé, rizs, só, bors, szegfűszeg. Véres hurkához a szív és tüdő gyökerei, torokrészek, állkapocs, kockára vágott főtt szalonna, 2-3 db tejben áztatott, kicsavart zsemle, aprókövér, kövérlé, szűrt vér, rizs, kapormag, bors, só, paprika. Májas hurkához máj, fehérmáj, aprókövér, kövérlé, 4-5 darab nyers, reszelt alma, rizs, gyömbér, só, bors.
A kolbászhoz vegyesen használjunk sovány és kövér húst, daráljuk meg, s „kevés meleg vízzel, sóval, paprikával, borssal, esetleg ízlés szerint fokhagymával gyúrjuk ki erősen. Készíthetjük sóval, borssal, citromhéjjal és lével is” – mondja Kálmánchey Irén: nem változott tehát szinte semmi, csak a kolbászba is belekerült a paprika. „A debreceni kolbászt azonban nem daráljuk, hanem teknőben hosszú, keskeny, hegyes késsel vágjuk.”
„Ünnepélyesebb alkalommal tiszta asztalruhák vétetvén elő, az asztalra ugy kell teriteni az abroszt, hogy feszesen álljon és hogy szélei egyenlő szélességben csüngjenek le” – figyelmeztet még Máté János. „A fényes asztalteritéshez szép asztalnemü, tiszta evőszerek, fehér üveg s finom porczellán-edény mulhatatlanul megkivántatik.”
Akár így, akár másképp, mindezek az ételek, a nyúl, a pulyka, a hurka és a kolbász a karácsonyi asztal díszei is lehetnek –
mi pedig e gazdag asztal reményében kívánunk blogunk olvasóinak és látogatóinknak Boldog Karácsonyt és Újévet!
Felhasznált irodalom
Ecsedi István: A debreceni és tiszántúli magyar ember táplálkozása. Debrecen, 1935
Dizseri Eszter: Zsindelyné Tüdős Klára. Budapest, 1994
Máté János: Debreceni szakácskönyv. Nélkülözhetetlen tanácsadó Magyar Gazdasszonyok számára. Debrecen, 1864
T. Kálmánchey Irén: Magyar leányok hozománya. Szakácskönyv. Debrecen, 1926; második, bővített kiadás: 1930
Magyar leányok hozománya. Előjegyzés. Magyarság, 1926. augusztus 5.
