Az 1956 utáni, a társadalmi osztályok egyenkénti megszelídítésére irányuló kádári konszolidáció egyik legnehezebb feladatát jelentette az 50-es évekbeli kötelező beszolgáltatásoknak, a földek elvételének és az erőszakos szövetkezetesítésnek még élénken élő emléke miatt minden fölülről jövő intézkedésnek erősen ellenálló parasztság becsatornázása a rendszerbe. A cél továbbra is a mezőgazdaság kollektivizálása maradt, az új rendszer azonban terror helyett a módszeres agitálásra építve próbálta a közösbe csábítani a gazdákat. Az ígéretek között szerepelt a társadalombiztosítás, vagyis a baleset- és betegbiztosítás valamint a rokkantsági és öregségi nyugdíj bevezetése is. Mindemellett, a földjéhez és tulajdonához ragaszkodó parasztság mentalitásához igazodó intézkedés volt a tsz-tagok számára engedélyezett háztáji gazdálkodás és a részes művelési rendszer bevezetése, amely a többlettermelés értékét százalékosan visszaosztotta a saját művelésbe kiadott földeken dolgozóknak. Mindezen intézkedések meggyőzték a jobbat tenni úgysem tudó falusi lakosságot és 1961 végére a magyar parasztság 75%-a belépett a termelőszövetkezetekbe.
Az ígéretek betartása felé tett fontos lépés volt, hogy 1960 szeptemberében Hajdú-Bihar megyében is megalakult, az Állami Biztosító felügyelete alatt, a Termelőszövetkezetek Megyei Biztosítási és Önsegélyező Csoportja. Az új intézmény vállalta tagjai számára a biztosítási szolgáltatások juttatását, a segélyezést, a kulturális ellátást és a dolgozók jól megérdemelt pihenésének biztosítását. E célból a debreceni Városi Tanács a Nagyerdő legszebb részén telket bocsátott az önsegélyező csoport rendelkezésére, hogy ott felépíthessék tervezett százszemélyes üdülőjüket, amelyhez a közös gazdaságok, a használatukban levő föld arányában, holdanként 20 forinttal járultak hozzá.
A csoport vezetői, lelkes megyei tsz-elnökök, rögtön hozzáláttak, természetesen állami felhatalmazással, a legfontosabbnak tartott feladat, a tsz-tagok ingyenes üdültetésnek megszervezéséhez. Az év végéig öt csoport, összesen 160 fő tölthetett a megyéből 10 napot Parádfürdőn, s márciusig újabb 500 tagnak akarták ezt a lehetőséget biztosítani. 1962-ben már Jósvafőre és a budapesti Szabadáság-hegyi üdülőbe is utazhattak a turnusok, de gyógyfürdő-beutalót is kaphatott, akinek szüksége volt rá, s amikor 1963-ra valóban felépült a Nagyerdőn a tsz-üdülő,
Tsz-üdülő a Nagyerdőn
gyorsan kapcsolatba lépve a szomszédos országokkal, kiépült a csereüdültetés rendszere is, s attól kezdve a Tátrában is pihenhettek télen a dolgozók; illetve társasutazások indultak Moszkvába, Kijevbe, Prágába. Akkor már 47 000 szövetkezeti gazda volt tagja a biztosítási és önsegélyező csoportnak, amely a havonta befolyt tagsági díjak 25 százalékát fordította üdültetésre és rendkívüli segélyekre, a többiből az életbiztosításokat fedezte. Az ötödik év végére tízezer megyei tsz-tag részesült valamilyen segélyben, ötezernél többen üdültek belföldön, hétszázan külföldön.
Az üdültetés mellett a másik népszerű kezdeményezése volt a csoportnak a kultúrprogrammal egybekötött belföldi társasutazások szervezése.
Az Állami Biztosító kultúrvonata a Keleti pályaudvaron
Az első „kultúrvonatot” 1961. február 23-án indították Debrecenből Budapestre. A csoport által mintegy a jó munka jutalmául biztosított két napos kiránduláson 500 megyei tsz-tag vett részt.
Az élénk sajtófigyelemmel kísért eseményről fényképsorozat készült, amelyet a szervezők egy albumba összegyűjtve ajándékul adtak Gódor Ferencnek, az MSZMP megyei első titkárának – a pártirodáról került, az 1980-as években, több hasonló ajándék-albummal együtt a Déri Múzeumba. A képek annak a lelkesültségnek jegyében készültek, hogy íme, a gondoskodó szocialista rendszer minden dolgozóját megbecsüli, a kultúrlehetőségeket mindenki számára egyaránt biztosítja, a világot kinyitja és megismerhetővé teszi, mert aki megérdemli, az elnyeri jutalmát – és mindezért az ember nem lehet elég hálás. A világgal ismerkedő szegényember történetének megjelenítéséhez mind az újságírók, mind a fényképészek kiváló alanyt találtak a legidősebb utazó, a 81 éves Kállai István furtai tsz-nyugdíjas személyében, aki a tudósítások főszereplőjévé lépett elő.
Az idős ember kalandos életével, természetes kedélyével és mimetikus készségével, mesebeli nagy bajuszával éppen megfelelt a rendszer által felemelt nép sugallani akart képének. A képeket uraló derű nemcsak az utazás feletti örömnek, de annak is betudható, hogy az utasokat filmesek is kísérték, akiknek semmi sem kerülte el a figyelmét s mindent rögzítettek, „az összes kínálkozó szituációkat kihasználva. Ez azután fokozta egy-egy mozzanat felvételekor a jókedvet, mert az is várható, hogy a filmet minden községben levetítik majd.” Kérdés persze, hogy a riporterek állandó sürgölődése és az események jelenetezése mennyiben engedte meg az utazás élményének valódi átélését, a közvetlen tapasztalás fesztelenségét.A fényképek beállítottsága és látható megjátszottsága a kor MTI tudósításainak sajátja, amely a véletlen minden lehetőségét kizárva igyekezett egy boldog és optimista, a fényes jövő felé tartó társadalmat ábrázolni, képeskönyv-illusztrációként illeszkedve a hasonló tónusban íródó újságcikkekhez.
Tsz-tagok a budapesti földalattin
A vonat reggel kilenckor indult Debrecenből, délben érkezett a Keleti pályaudvarra, ahol az ebédszünetüket töltő ismerős, megyei képviselők várták az utasokat, azzal a meglepetéssel, hogy másnap estére Kállai Gyula (akkor a minisztertanács elnökhelyettese) meghívta az egész csoportot a Parlamentbe. A beszámolók szerint ezután a várakozás izgalma a két nap minden programját áthatotta. Az állomásról idegenvezetők kísérte buszos városnézésre indultak, majd szállásukon átöltöztek, hogy este megnézzék az Erkel színházban a Cigánybáró előadását. Amikor a színházban:
“elsötétült a nézőtér – szól a tudósítás [Hajdú-Bihari Napló, 1961. február 26.] – újabb kedves figyelmességben volt részük a kirándulóknak: az Operaház vezetőségének a nevében üdvözölték őket. A hangulat tehát ismét felforrósodott, otthoniassá vált. Ennek eredményeképpen néhányan kijelentették, hogy szeretnének a szereplőkkel is közelebbről megismerkedni. S mivel hajdú-bihari nap volt Pesten, ezt is lehetővé tették a második felvonás után.
„Kiváló mezőgazdász vagyok” — mondja büszkén Kállai bácsi az Erkel Színház öltözőjében Szilvássy Margitnak és Nagypál Lászlónak
A 81 esztendős Kállai István valósággal elérzékenyült, amikor a fotóriporterek pergőtüzében Szilvássy Margit és Nagypál László operaénekesek közrefogták, beszélgettek vele. Elmesélte, hogy fiatal korában mint tengerészkatona bejárta az egész világot, volt Olaszországban, Kínában, Egyiptomban, de Budapesten: most van életében először. Csak átutazott rajta, amint egyik szolgálati helyről a másikra vezényelték. Ma a furtai Petőfi Tsz nyugdíjasa, de még mindig dolgozgat. Most is volt vagy 130 munkaegysége.
Közben befejeződtek a harmadik felvonás előkészületei és a látogatók is elfoglalták nézőtéri helyüket. Valami azonban még mindig lehetett, mert csak nem húzták fel a függönyt, holott a türelmetlenebbjei már tapsolgattak. Ekkor a színház vezetője kilépett a függöny elé és bejelentette, hogy a hajdú-bihariak meg akarják köszönni a szép előadást és hálájuk jeléül kis ajándékkal kívánnak a két főszereplőnek kedveskedni. S a következő pillanatban már ott is állt Szilvássy Margit és Nagypál László, velük szemben pedig Kiss Lajos, a mikepércsi Rákóczi Tsz elnöke néhány társával. Egy szép babát és kulacsot nyújtott át a művészeknek, amit Szilvássy Margit csókkal köszönt meg. Ezen Kiss Lajos annyira felbátorodott, hogy átkapta a művésznőt és a közönség tombolása közepette össze-vissza csókolta. (A felesége kedvéért hadd jegyezzük meg: utólag kijelentette, csak az előadás további sikere érdekében.) Azután folytatódott a műsor, de olyan emelkedett hangulatban, hogy több produkciót vastapssal honoráltak a megjelentek.
Tsz-tagok az Erkel színházban
A jókedv az előadás végeztével sem csökkent, amikor már nem volt kötött program, hanem »szabad foglalkozás« előtt álltak a kirándulók, ami – Budapest lehetőségeit tekintve – kellemesnek ígérkezett.”
Esti séta, ismerkedés Budapesten
Az esti szórakozás mibenlétéről nem szól a fáma, a képek tanúsága szerint azonban másnap reggel a Mezőgazdasági Múzeum kiállításait tekintette meg a csoport,
Tsz-tagok a múzeumban
ezt nézelődés és vásárlás követte a Váci utcában,
„A fiam Veszprémben postatiszt és egyetemre jár. Neki írtam a levelet.” Tsz-tagok a Váci utcai AEROFLOT irodában„Ajándékvásárlás” és „borkóstolás” a Váci utcában
az Állami Biztosító jóvoltából a Hungária étteremben ebédeltek,
Tsz-tagok egy budapesti presszóban
majd saját kérésükre, a Körhinta című filmet vetítették le számukra. Este azonban elérkezett a látogatás fénypontja, a parlamenti fogadás ideje, amelyről érdemes ismét a jellemzően leereszkedő-beleélő hangvételű tudósítást idéznünk.
“Végre, hajszálpontosan fél 6-kor kitárult a főbejárat két szárnya. S látni kellett volna azokat a megilletődött arcokat, amelyeken szinte visszatükröződött az áhítat, amint a mesebeli szépségű épület vörös szőnyegein felfelé lépkedtek. És odafent Kállai Gyula elvtárs, Ortutay Gyula, a Hazafias Népfront országos elnöke, Gódor Ferenc elvtárs, Vass Istvánné, az országgyűlés alelnöke egyenként üdvözölt mindenkit, úgyhogy volt olyan látogató, aki újból lement, hogy még egyszer szemtől szembe kerüljön visszatértekor a fogadókkal. Ezután mindenkit a parlament üléstermében helyeztek el, s addig nem is volt fennakadás, amíg a képviselők padjait a vendégek teljesen megtöltötték. A többieknek azonban sehogy sem volt ínyükre – hiába kínálgatta Kállai elvtárs – a miniszteri bársonyszékekbe ülni. Ami aztán megint csak érthető, mert ilyesmi sem igen adódott még az életben.”
Hajdú-Bihari Napló, 1961. február 26.
Tsz-tagok a Parlament lépcsőinTsz-tagok fogadása a ParlamentbenTsz-tagok a bársonyszékekben
Miután elrendeződtek, beszédében Kállai Gyula rámutatott arra, hogy “ma, miként az ország, úgy ez az épület is a dolgozó népé”, hogy a legfontosabb feladat a termelőszövetkezetek megszilárdítása, és hogy ez nem megy munka és harc nélkül, mert “a béke ügye harc kérdése is”. Válaszában Kiss Lajos megígérte, hogy a szíves fogadtatást becsületes munkával hálálják majd meg.
Kiss Lajos mikepércsi tsz-elnök megígéri
Végül Kállai Gyula körbevezette a Parlament termein a népes csoportot, s az este hosszantartó, közvetlen hangú, szívélyes, sőt bensőséges beszélgetéssel zárult a büfében.
Kállai Gyula és Ortutay Gyula kedélyeskedik a vendégekkel
A kultúrvonat másnap kora hajnalban indult haza, hogy a dolgozók idejében felvehessék a munkát.
Hazafelé
Az első utazás alkalmával bevált programot nyújtották az ezután csaknem az évtized végéig, a megyéből évente legalább kétszer (s az ország többi részéből sokszor) útnak indított többi nagylétszámú csoport számára is, kis változtatásokkal, színház helyett cirkusszal, állatkerttel vagy üzemlátogatással. A továbbiakban, ha az utaztatásnak ez a látványos és demonstratívan hírértékű formája meg is szűnt illetve átalakult, – mert már nem volt szükséges kampánycélokra használni – a biztosítási és üdültetési rendszer, több millió taggal, életképes maradt a rendszerváltozásig.
Felhasznált források:
Szakirodalom:
Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Budapest, 2003.
Sajtó:
Bényei József: Számok és gondolatok. Ötéves a Hajdú-Bihar megyei tsz-tagok biztosítási és önsegélyező csoportja. Hajdú-Bihari Napló, 1965. december 31.
Felkai Ferenc: Ez az ország a mi országunk. Ötszáz hajdú-bihari termelőszövetkezeti tag látogatása Budapesten és a parlamentben. Hajdú-Bihari Napló, 1961. február 26.
(b. l.): „Pekingben már voltam, de Budapesten még sohasem…“. Népszava, 1961. február 25.
Ötszáz Hajdú megyei tsz-tag látogatása a Parlamentben. Magyar Nemzet, 1961. február 25.
Valamint Hajdú-Bihari Napló, 1962. december 24., 1964. január 23., 1967. január 17., stb.
(A szerző a Debreceni Nőtörténet blog írója – ajánlónkat itt olvashatják -, jelen írása a 2023. szeptember 27-én a Déri Múzeumban elhangzott előadásának szerkesztett változata.)
1913. június 15. és 20. között Magyarország adott otthont a Női Választójogi Világszövetség VII. kongresszusának, a munka végeztével a résztvevők kirándulásokat tettek az országban, ami Debrecent (június 22.) is érintette. A látogatások célja az volt, hogy a világ nőjogi aktivistái megismerjék a magyar vidék gyermekvédelmi intézményeit.
A nemzetközi női választójogi mozgalom kezdetei
A 19. században az amerikai és európai feministák programjaiban egyformán fontos célkitűzésként szerepelt „az egyenlő munkáért, egyenlő bért”, a magánjogi és a közéleti egyenjogúsítás megvalósítása. A század második felében a politikai jogok kivívása vált az egyik legfontosabb céllá. Az Egyesült Államokban már 1890-ben megalakult az Amerikai Nők Nemzeti Választójogi Szövetsége. A különböző nemzetek női választójogért harcoló szervezetei 1904-ben Berlinben szövetségre léptek egymással. Hivatalosan ekkor, a második nemzetközi konferenciájuk alkalmával mondta ki megalakulását az Nők Választójogi Világszövetsége, amely célul tűzte ki a női jogegyenlőség előmozdítását. Jus Suffragiicímmel saját havi lapot is indítottak.
A Nők Választójogi Világszövetsége korabeli logója Készítette: International Woman Suffrage Alliance – Jus Suffragii (1904) Forrás: wikipedia
Az amerikai szervezet vezetője, Carrie Chapman Catt az alapítástól, egészen 1923-ig viselte a világszervezet elnöki pozícióját. 1909-ben tartott európai előadókörútja keretében hazánkban is járt. A női választójog támogatása mellett agitált Temesvárott, Aradon, Nagyváradon, Kaposvárott, Szombathelyen, Pécsett, Nyitrán és Pozsonyban. 1911-ben Stockholmban a Nők Választójogi Világszövetsége VI. nemzetközi konferenciáján a következő találkozó megrendezésének jogát Magyarország nyerte el. A helyzet pikantériáját az adta, hogy abban az esztendőben Ausztria is pályázott erre a megbízatásra. Bár a bécsi polgári nőmozgalom gyökerei 1848-ra nyúltak vissza, mégis az 1904 óta működő Feministák Egyesületére voksolt a vezetőség. Ennek okai, hogy az 1867-es osztrák egyesületi törvény tiltotta a nők számára, hogy bármilyen politikai céllal szervezett csoporthoz csatlakozzanak, illetve Magyarország mellett szólt, hogy kilátásban volt a választójogi reform. Bíztak abban, hogy 1913 nyarán már közösen ünnepelhetik a magyar nők szavazati jogának megadását.
Carrie Chapman Catt 1913-ban Készítette: Suffrage Procession Committee(?), restored by Adam Cuerden Forrás: wikipedia
A magyar mozgalom kezdetei
A 19. században Magyarországon sorra alakultak nőegyletek. Az első a Pesti Jótékony Nőegylet volt. Tevékenységüket a caritas gyakorlása határozta meg. A század végén aztán megjelentek a munkavállaló nők érdekeit védő szervezetek, hiszen a nők hivatalviselését 1885-től engedélyezték Magyarországon. Az 1896-ban alakult Nőtisztviselők Országos Egyesülete volt az a szervezet, amelynek tagjai 1904-ben megalakították a Feministák Egyesületét. Ez volt az első olyan csoport hazánkban, amely céljául a nők teljes társadalmi emancipációját tűzte ki. “A magyar nő egyenjogúsítása minden téren“ szerepel a célok meghatározásánál az egyesület alapszabályában. 1907 és 1913 között saját folyóiratot is adtak ki A nő és a társadalom címmel.
A feminizmus megjelenése Debrecenben
Alapkutatások hiányában csak néhány mozaikot emelnék ki, amelyek arra mutatnak, hogy a 20. század első évtizedében Debrecen városában is napirendre került a női egyenjogúsítás kérdése.
Az első bizonyíték arra nézve, hogy a feminista mozgalom Debrecenben is gyökeret tudott verni, egy szomorú hír kapcsán találkoztam. Az országos sajtóorgánumok is rendre közreadták a hírt, hogy 1911. április 12-én Steier Etelka, az Alföldi Takarékpénztár tisztviselőnője forgópisztollyal halántékon lőtte magát (az esetről bővebben a Debreceni Nőtörténet blogon olvashat). Ő volt a választójogi harc debreceni csoportjának, a Nőtisztviselők Debreceni Egyesületének alapítója. 1907 májusában olyan aktivistákkal együtt járt Debrecenben és Miskolcon felolvasást tartani, mint Bédy-Schwimmer Rózsa vagy Glücklich Vilma. 1907 tavaszán a Piac utcai Hegedűs és Sándor cégnél már elérhetők voltak az aláírásgyűjtő ívek, amelyek segítségével az érdeklődőt pártolhatták a női választójogi mozgalmat. Steier Etelka harcos feminista nézetei, szarkasztikus humora az 1908-ban megjelent Debreceni Lányok Könyvébe szánt írásából is kitűntek:
„Ha magyarországon annyira megvalósulna a feminizmus, hogy képviselőnőket választanának, fellépnék én is „hozomány eltörlési” programmal. Biztos siker. Mert valamennyi „antifeminista” lányos papa mind-mind reám szavazna.
Az egyesület tagjait nyilvánvalóan megrendítette vezetőjük elvesztése, egyelőre nem ismert, hogy az esemény mennyire zilálta szét soraikat, tevékenységüket. Ugyanakkor nem csak ők tematizálták a nők politikai emancipációját a városban, hanem például 1907 őszén a Szabad Iskola programjában szerepelt Dr. Benedek János A nők választójogáról című előadása.
A budapesti kongresszus
Az országos szervezetben Glücklich Vilma volt az elnök, a politikai bizottságot Bédy-Schwimmer Rózsa vezette. A kongresszusi végrehajtó bizottság élén Teleki Sándorné Kende Júlia (írói nevén Szikra) állt. Az arisztokrata nők közreműködésére azért volt szükség, mert a rendezvény sikeres lebonyolításához elengedhetetlen volt kiterjedt kapcsolati tőkéjük kamatoztatása. Nem volt könnyű összekalapozni a 100 000 koronás összköltségűre tervezett programsorozat büdzséjét. 1912-től magyarországi jelenlétével és toborzó előadások tartásával segítette a magyar szervezők munkáját Cicely Corbett Fisher, aki az angol választójogi szövetség oxfordi ágát vezette. Bárczy István budapesti polgármester felismerve, hogy a főváros és Magyarország pozitív imázsának építéséhez is jelentősen hozzájárulhat a rendezvény, pénzzel és közösségi terek átengedésével támogatta azt. Például a tanácskozás főhadiszállásául szolgáló Vigadó épületét ingyen bocsátotta a szervezők rendelkezésére. A berendezést is a fővárosi anyagszertár biztosította. Kiállítottak minden külföldi vendég számára egy Főváros albumot és számtalan képeslapot. 26 országból mintegy 1200 vendég érkezett és legalább ennyien voltak a hazánkból a fővárosba sereglett résztvevők.
A mindenre kiterjedő szervezés sem vehette elejét olyan váratlan nemzetközi eseményeknek, mint Emily Davison szüfrazsett ügye, aki június 13-án a nők választójoga mellett tüntetve a király lova elé ugrott az epsomi derbyn, majd belehalt sérüléseibe. Az eset óriási visszhangot váltott ki, a hír pár napon belül Magyarországra is eljutott. A Pesti Napló karikatúrában reagált az eseményre, utalva arra, hogy a vendégek részéről feltehetően nem lehet számítani hasonló atrocitásra. Az elnök beszédében a politikamentesség jegyében a kongresszus számára megtiltotta a szüfrazsettek metódusainak akár helyeslését, akár ellenzését.
Jönnek a szüfrazsettek! – A Pesti Napló karikatúrája Pesti Napló, 1913. június 15. 16.
A kongresszus tagjait elbűvölte a magyaros vendéglátás, a kitűnő szervezés és maga a főváros is. Június 15-én délután 3 órakor közel 300 kocsiból és automobilból álló konvoj indult el a Vigadó elől, hogy bemutassa a várost az 1200 külföldi vendégnek.
Nem hagyhatjuk említés nélkül aBalmazújvárosi Szabad Nőszervezet delegációjának fővárosi jelenlétét, amelynek tagjai demonstrálni szerették volna, hogy a mozgalom nem kizárólag a polgári nők jogaiért küzd.
A debreceni lapok nem tulajdonítottak jelentőséget a Budapesten zajló kongresszusnak, csak akkor utaltak rá, amikor már tudni lehetett, hogy vendégek érkeznek a városba. Nem adták közre a fővárosi programot sem. A nőkérdés azonban előtérbe került. Három nappal a látogatás előtt a Debreczeni Nagy ÚjságKenézy Gyula fordításában közreadta azEgyről-másról a feminizmus kérdésében – Angol visszhang a debreceni mozgalomra címmel Ethel Marie Smyth tollából. A cikk szerzője úgy látta, hogy Magyarországon nehezen értik meg, hogy a politikai jogok megadása nem cél, hanem eszköz. Egyáltalán nem elvárás a szüfrazsett mozgalom másolása, hanem az elsődleges cél a kenyérkereső nőtársak segítése. Úgy értékelte, hogy nehezen indul a magyar nőmozgalom főleg Debrecenben, mert tévesen értelmezik a lényeget. Nevetség tárgyává válnak a tagok, mert nem értek el politikai eredményeket. Nem értik, hogy a nő tud hasznos tagja is tud lenni a társadalomnak, akármilyen hivatást be tud tölteni, talán még jobban is, mint a férfiak. Üdvözölték a Szabad Iskola működését, de felhívták a figyelmet arra, hogy az nem csak társadalmi és ipari ismeretek átadására alkalmas, hanem morális elvek megalapozására is. Úgy vélte, hogy sok tehetséges nő van Magyarországon, aki álszeméremből lemond a kenyérkeresetről. Őket arra szólította fel, hogy alkalmazkodjanak a megváltozott időkhöz és ne élősködjenek!
„Nők! Mozdítsátok elő és fejlesszétek a feminizmust, hogy erősödjék, diadalmaskodjék az ebben az országban is. Ne hagyjátok elaludni ezt a mozgalmat! Ne elégedjetek meg üres ígéretekkel. Hiszen tapasztalásból tudjuk, hogy kormányférfiak mindig készebbek voltak ígérni, mint ígéreteiket beváltani.”
(Debreczeni Nagy Újság, 1913. június 19. 2.)
A látogatás napján pedig a Debreczeni Független ÚjságA nők joga című vezércikkel jelent meg. Ebben megírták, hogy a nő megszűnt a férfi árnyéka lenni, már elmúltak azok az idők, amikor csak a jótékonyság leple alatt érvényesülhettek. A lap szerint az iskolai oktatás és a bizonyos hivatalok betölthetősége nyomán már megindult egy egyenjogúsítási folyamat, amely jó jövőbeli kilátásokkal kecsegtet. Úgy értékelték, hogy a magyar társadalomban nincs ellenállás a feminizmussal szemben. Köszöntötték a városba érkező vendégeket és örültek az érkezésüknek, mert úgy vélték, hogy Magyarország rá van szorulva a figyelemre, a barátságra, hogy csökkenjen az előítéletektől, bántásoktól, igazságtalanságoktól való félelem.
Kenézy Gyula már 1911-ben tagja volt a női választójogért küzdő férfiligának Készítette: Gestrgangleri Forrás: wikipedia
A debreceni kirándulás
A fővárosi tanácskozást követően zajlottak az országos tanulmányutak, amelyek egyik állomása – Kisújszállás, Nagyszalonta, Mezőkövesd mellett – Debrecen volt. A város 1913. június 22-én vasárnap látta vendégül a kongresszus mintegy 30-35 résztvevőjét. Egy héttel korábban ült össze a közel 40 fős szervezőbizottság a városházán, hogy a programot összeállítsa. Kovács József polgármester Domahidy Elemérné főispánnét bízta meg a szervezés koordinálásával. A szakmai program előkészítésében részt vett Brokés Győző, a Magyar Királyi Országos Gyermekmenhely igazgató és veje, Kenézy Gyula, akkor udvari tanácsos, a megyei kórház névadója. Szerepvállalásukkal kapcsolatban gúnyvers is született a Debreczen lap hasábjain, Készülnek a feministák… címmel.
Készülnek a feministák Debreczenbe. Örülnek is nálunk sokan ennek, nemde? Brokés doktor s veje együtt a Kenézy. Az udvari tanácsos ur alig várja. Hogy Debreczent az a sok szép hölgy megszállja. Elibök megy, kifent bajusz orra alatt.
(Debreczen, 1913. június 16. 4.)
Az élc más módon is megjelent. A Debreceni Nagy Újság közreadott egy fiktív jelenetet Tisza István és szakácsnéja, Mari között, apropója az volt, hogy „most gyűléseznek itt Pesten a feministák, tudja?” Moliére mintájára Tiszának az volt a terve, hogy teszteli a választójogi törvényjavaslatot a szakácsnéján és ha nevet rajta, akkor működik.
Délután 15:30-kor érkezett be a vonat, a vasútállomáson egy szűkebb delegáció mellett több száz fős sorfal várta az érkezőket. A közeli Royal Szállodában tartották az ötórai teát, majd megszemlélhették a vármegyei székházat, a városháza dísztermét, a Nagytemplomban lovag Csiky Lajos teológiai tanár tartott számukra angol nyelvű történelmi előadást a templom jelentőségéről. Ezt követően a vendégek megtekinthették a nőipariskola kézimunka kiállítását, a református kollégium anyakönyvtárát, majd villamoskocsikon fuvarozták őket az állami gyermekmenhelyhez, amelynek szemléje a látogatás fő célja volt. Itt Ruffy Pál miniszteri tanácsos német nyelvű előadásban mutatta be a magyar gyermekvédelmi rendszert. A vendégek és kísérőik a szakmai programot követően egy órás sétát tettek a Nagyerdőn, majd a vacsorának és a táncos mulatságnak a Royal Szálloda adott otthont. Itt a város nevében Vargha Elemér, a helyi nőtársadalom nevében özv. Schenk Leóné mondott beszédet. A kultúrműsor keretében fellépett a debreceni zenede gyermekkara, ifj. Magyary Imre után Zöldi Márton pedig magyar nótákat játszott. A vendégek kérésére a csárdás bemutatására is sor került. Másnap reggel a vendégek tovább utaztak Nagyvárad felé.
Bouillon Balatoni fogas Idei liba Befőtt Parfait Gyümölcs Fekete kávé
A látogatás visszhangja
A világ nőjogi aktivistáinak debreceni tartózkodását követően a nőkérdés még egy ideig intenzívebben kapott helyet a napi sajtó hasábjain. Négy nappal később a Debreczeni Független Újság leközölte a francia Annales lap körkérdésére adott írónői válaszokat, miszerint mi a véleményük a szüfrazsettekről, a bírák helyében hogyan döntenének felettük? Abban mindegyik válaszadó egyetértett, hogy a szüfrazsettek eszközei túl radikálisak és emiatt szigorú elbírálást érdemeltek. Női választójog tekintetében már nagyobb volt a szórás. Míg valaki feltétel nélkül híve volt, addig más csak házasoknak vagy magasabb társadalmi, műveltségi szinten állóknak adta volna meg. Volt, aki úgy tartotta, hogy a választójoggal a nők rászabadulnának a társadalomra. Egy héttel később jelent meg A nő a gazdasági életben – Tapasztalatok a feminizmusról című írás.
Irodalomjegyzék:
Antalfy József (szerk.): Debreczeni Lányok Könyve. Gondolatok XX-on innen…XX-on túl… I. kötet. Debreczen, 1908.
Burucs Kornélia: Nők az egyesületekben. História 1993. 2. sz. 15–18. (Arcanum)
Szécsényi Mihály: Nőkongresszus Budapesten, anno. Budapest, 2013 július. 2–5. (Arcanum)
Korabeli sajtótermékek:
A feministák Debreczenben. A program. Debreczeni Nagy Újság, 1913. június 21. 2.
A feministák Debreczenben. Debreczen, 1913. június 25. 5.
A feministák Debreczenben. Debreczeni Nagy Újság, 1913. június 22. 5.
A feministák Debreczenben. Debreczeni Nagy Újság, 1913. június 24. 3.
A feministák Debreczenben. Megtekintették a várost. Angolok, franciák, németek, svédek, finnek. Debreczen, 1913. június 24. 4.
A nők joga. Debreczeni Független Újság, 1913. június 22. 1–2.
A nők kongresszusa után. Vasárnap Debreczenbe érkeznek a feministák. Értekezlet a városházán. Debreczen, 1913. június 21. 2.
A szüfrazsettek Debreczenben. A látogatás részletes programja. Debreczeni Független Újság, 1913. június 21. 5.
A szüfrazsettek Debreczenben. Előkészületek a fogadásra. Debreczeni Független Újság, 1913. június 19. 5.
A szüfrazsettek Debreczenben. Látogatás a gyermekmenhelyen. A nagytemplomban és a kollégiumi könyvtárban. Five o’clock thee és ünnepi vacsora. Debreczeni Független Újság, 1913. június 21. 1–2.
A világ szüffrazsettjei Debreczenben. Debreczeni Független Újság, 1913. június 18. 5.
Egyről-másról a feminizmus kérdésében – Angol visszhang a debreceni mozgalomra. Debreczeni Nagy Újság, 1913. június 19. 1–2.
Feminista-javaslat. Debreczeni Nagy Újság, 1913. június 18. 3.
Jönnek a feministák. Debreczen, 1913. június 22. 4.
Jönnek a szüfrazsettek! Pesti Napló, 1913. június 15. 16.
Kik fogadják Debreczenben a feministákat. Debreczeni Nagy Újság, 1913. június 19. 2.
Nők a szüfrazsettekről. Debreczeni Független Újság, 1913. június 26. 5.
Képek: Boczkó Sámuel amatőrfényképész (Déri Múzeum Fotótára, EF_2019.40.1–3), lovag Chylinski György (EF_15077–079P), Gondy és Egey (EF_2019. 50.1, 3–5, 53.6, 44.1; EF_14944P), Goszleth István (EF_2019. 44.1), Tóth István amatőrfényképész (FAd_920–927) Digitális utómunka: Lukács Tihamér
„De minden élet olyan súlytalan, ha már csak mondható. … Szöveggé válik minden élet nélkül végül a nyelven túlra költöző jelentés.” (Borbély Szilárd)
A Déri Múzeum frissen megjelent, 2023-as évkönyvében már olvasható Harangi Attila és Váradi Katalin tanulmánya, amely a 19. és 20. században Debrecenben élt Dragota és Boczkó család házépítési dokumentumainak feldolgozásával és a családtörténeti iratanyag bemutatásával a Déri Múzeum Történeti Tárában található hagyatékok széles körű kutathatóságára hívja fel a figyelmet. Az alábbi bejegyzésben arra teszek kísérletet, hogy az említett, részben már publikált és elemzett iratok szorosabb olvasása és más forrásokkal való kiegészítése révén nyert új információk s némi történelmi empátia segítségével megrajzoljam egy másik változatát a Dragota, a Boczkó és a Magoss családot összekötő Dragota Natália (1865–1942) eddig ismert arcképének. Lehetséges-e vajon, a sorsához kissé közelebb hajolva, meglátnunk a valóságos embert, személyes döntései okát s látnunk magát az életet, nem csak a lezajlott eseményeket? Lehetséges-e gazdasági iratokból és fényképekből kihámozni a személyiséget? Végül lehetséges-e őáltala, aki a debreceni úriasszonyok egyike volt csupán, s akit nagy tettek sem érdemesítenek az emlékezetre, de társadalmi pozíciójánál fogva több irat maradt utána, mint kortársai többsége után, jobban megérteni a hosszú 19. század végén élt nők életlehetőségeit? Az újraolvasott életrajz szervezőjeként a család kismacsi tanyáján készült fényképeket használom, azok készítési körülményeiből kiindulva.
III.
„A kertésszel rózsákat ültettünk a kápolnánál”
Chylinski lovag harmadik felvételén a kápolnás családi sírboltot örökítette meg, amely a tanyától negyedórányi sétára, egy nyárfás „allée” végén, az ún. Kovács halmon állt, a felsőjózsai Hadházy-telep keleti széléhez közel. (A Hadházy család a Dragota tanya utolsó birtokosa volt.)
„Kápolna a vajdhunyadi és felsőszilvási Dragota család sírboltjával, Puszta Kis-Macson, 1903. September hó 18.” Lovag Chylinski György felvétele
Dragota Ignác 1882. január 6-án meghalt testvére, Dragota Miklós, végrendeletében kifejezett óhaja szerint a macsi tanyán temettetett el ideiglenesen, bátyja pedig „a tavasz kinyíltával” engedélyt kért a tanácstól, hogy nyughelyén „kápolnaszerű sírboltot” építtethessen, s az ehhez szükséges 24.000 téglát kivettethesse „a rendes téglavetőben”. Májusban püspöki engedélyt, júliusban pedig építési engedélyt kap, s a kápolna talán még abban az évben fel is épül, a Chylinski képén látható formában, romantikus stílusban, akkor még valóban csak a fiatalabb testvér sírboltjául. Három további, ugyanekkor készült képen láthatjuk a dombot és a kriptát is a márványtáblával, amelyen Dragota Ignác és családtagjai búcsúznak Dragota Miklóstól.
Tóth István építész felvételei a Dragota család sírkápolnájáról, 1903 őszén
Az idő jártával azonban valamennyien e sírbolt lakói lettek maguk is; Natália ide temettette első gyermekét, szüleit és öccsét is, akikért itt haláluk évfordulóján minden évben csendes szentmisét mondatott, miként tette azt már apja is. (Natália, bár a válás miatt kényszerűen áttért a református egyházba és Boczkó életében az evangélikus filléregyletet is támogatta, szívében és minden gesztusában katolikus maradt: részt vett egy debreceni katolikus nőegylet megszervezésében s tagja vagy mecénása volt minden katolikus patronáló egyesületnek és mozgalomnak.) Az 1903-as gyászév kegyeletes kötelességei közé tartozott a kápolna körüli terület felméretése, mert azt a 2 és fél holdat „örök időkre a család nevére akarta telekkönyveztetni”. A sírbolt és a park gondozását halála napjáig maga kívánta végezni, azonban erről annak utána is gondoskodni akarva, már ekkor 2000 koronás alapítványt tett, hogy a kamatokból a katolikus egyház, mint plébániabirtokos, fenntartsa a kápolnát, a parkot és az ottani lakházat, amely „a parkon kívüli területtel együtt az ott lakó felügyelőnek s a park gondozójának adassék használatra”. Mindeme rendelkezések mellett elhatározza a kápolna felújítását, átépítését is, amelynek tervezésére és kivitelezésére Tóth István építészt kéri fel, aki néhány évvel korábban a szomszédos Steinfeld uradalom kriptáját is építette.
A kápolnát az emlékképek felvétele után néhány nappal kezdik felállványozni, ezt megelőzően azonban az építész, aki szintén amatőrfényképész, maga is elkészíti a képeit az eredeti állapotról. A nagyszabású építkezés során, amely az építész rendkívül részletes, összesítő számlája szerint csaknem 6000 koronájába került Natáliának, s amelyet csak a következő év nyarán fejeznek be, teljesen átalakítják a kápolna szerkezetét, mert annak már a kezdetektől fogva statikai hibái voltak. Ehhez kőműves, ács, bádogos, lakatos, üveges, burkoló, kőfaragó, szobrász és festő munkákra is szükség van (október 3-án például 31 kőművessegéd és 25 napszámos dolgozott a bontáson/építkezésen). A lépcsőfeljáró látványos, gótikus tornyát egészen elbontják és új, vasszerkezetű, lanternás kupolát építenek, bent gázlámpákkal, gipszrozettákkal, posztamensekkel, kint tíz fiatoronnyal, faragott oszlopokkal, konzolokkal és ívekkel; elkészül 46 négyzetméter cementburkolat, 16 folyóméter új lépcső, 6 új vasablak és megjavított ajtók, két új faragott márványtábla aranyozott szegekkel stb., a festő pedig 3 oltárkép és 4 kisebb kép javításáról nyújt be külön számlát. Az elkészült épület összességében sokkal zömökebb és masszívabb a réginél, a romantikus légiesség feláldozásával valószínűleg az egyszerűbb kezelhetőséget megnyerve. Az építész az elkészült munkát is dokumentálja, miként ő a fényképezést elsősorban saját épületeinek regisztrációjához használta.
Tóth István építész felvételei az elkészült kápolnáról, 1904 június
Mindeközben azonban, Boczkó Sámuel december 16-án belehal a szervezetét három év alatt lassan felemésztő, szívelhájasodásként megnevezett betegségébe, amelynek minden fájdalma ellenére, óriási akaraterővel, szinte az utolsó hétig dolgozott. Csak ideiglenesen temetik el ekkor a Hatvan utcai temetőben; amikor nyáron elkészül a kripta, őt is ott helyezik végső nyugalomra.
Epilógus
Boczkó Béla hét éves s éppen iskolába megy, amikor elveszíti az apját. Nem sokáig maradnak azonban anyjával egyedül, mert Natália két év múlva, negyven évesen, 1905. október 25-én feleségül megy a birtokügyek körül neki segítő Magoss György ügyvédhez, ekkor már tiszti főügyészhez, aki kilenc éve megözvegyülve, egyedül neveli három gyermekét.
Az eltelt két év az első olyan időszak Natália életében, amikor nemcsak legközelebbi hozzátartozói, családja nélkül, de immár igazi otthon nélkül is kell élnie: nincs hová hazamenni, vigasztalódni, gyereknek lenni.
A Mester utcai, alig belakott új házban fiával kettesben, úgyszólván egyedül töltött két év alatt Natáliának volt ideje gondolkozni rajta, elegendő feladat-e számára hátralévő életében is pusztán a társasági kötelezettségeknek megfelelni, esetleg a férjétől rámaradt birtokai kezelésével foglalkozni – hiszen e birtokok jövedelme a megélhetését biztosította volna, ahogy özvegyasszonyként társadalmi státusza is tisztes volt. Ő azonban radikálisan mást választ, s inkább mindent újrakezd.
Az új, közös élet alapja ismét egy új ház, amelyet Magoss a megszaporodott családnak, a megváltozó életformához igazítva építtet ekkor a Rákóczi utcán. (Eközben Natália saját vagyona nem kerül be a közösbe, így a Mester utcai ház ondódi földjével és haszonvételeivel továbbra is az övé marad, később fia költözik oda; még a harmincas évek végén is értesülhetünk arról, hogy valahol istállót építtet; függetlenségének a föld biztosította materiális alapját végig megőrizte magának). Elsősorban azonban Natália anyai teendői növekednek és változnak meg, hiszen egy saját fiával szinte egykorú kislányt, egy kamaszodó nagylányt s egy Bélánál hét évvel idősebb fiút kap a házassággal, a következő két évben pedig maga is szül még két gyermeket (s a két Magoss fiúnak, a legnagyobb és legkisebb gyermeknek a túl korai halálát is meg kell majd érnie). „Anya igazán hűségesen elkövetett mindent a nevelésem körül, ami tőle tellett” – mondja később Natáliáról az esküvő idején 11 éves Magoss Olga, sőt, „agyonnevelte” őt, ahogy annak idején nyilván vele magával is tették, a női erkölcs és viselkedés társadalmi rendszabályainak számonkért kizárólagosságával olyan gátakat építve ki a gyermekben, amelyek később megakadályozták önálló személyisége, akarata érvényre juttatását. Magoss Olga levelezőpartnere, Móricz Zsigmond szerint Olga állandó lázrohamai is egyfajta szeretetvágyból fakadtak, abból a gyerekként felismert önkéntelen gyakorlatból, hogy a tudata által megbetegített testével képes a szülei figyelmét, a hatalmas és távoli apa és a jelenlévő, de szigorú és rideg anya szeretetét maga felé fordítani. Mi lehetett vajon Dragota Natália technikája ugyanerre?
Mint Magoss Olga leveleiből megtudjuk, az ő gyerekkorában Magoss Györgynek „mint főügyésznek és mint ügyvédnek óriási jövedelme volt és szerettünk jól élni”, minden nyarat a tengernél vagy Ausztriában tölteni, télen nagyszabású társasági életet élni, nagy vacsorákat és teaestélyeket adni, hetente színházba és hangversenyre járni, társadalmi ügyeket gazdagon támogatni, amely élet húsz év múltán, Magoss György öt évig tartó polgármestersége idején ráadásul a legelőkelőbb körökben zajlott. Mindez azonban csak külsőség, pazarlás nélküli, nagy részben hivatalos kötelezettség, amely nem érintette meg sem Magoss György egyszerű, személyes méltóságát, sem a tekintélyének adózó tiszteletet, amellyel családi életét, otthonát is csak „Puritánia”-ként emlegették. Mindebben meg is egyeztek a feleségével (még ha a háztartás, az ellátás bőségének állandó biztosítása Dragota Natália számára olyan születésétől fogva fennálló evidencia is volt, amelytől az általános anyagi romlás idején sem tudott eltekinteni – hiszen az „etetés” mindkettejüknek szinte az egyetlen használni megtanult szeretetnyelve volt), aki a rangkülönbségek tiszteletben tartását sokkal szívesebben bízta volna a társadalmi tudatra, mintsem a látszatnak való állandó megfelelésre.
Natália és két nevelt lánya: Magoss Olga és Magoss Margit. Ismeretlen fényképész felvétele, 1910 körül
Az anyakönyvi bejegyzések adatainak és a gazdasági iratok számainak összeolvasásától el lehet akár addig a következtetésig is jutni, hogy Dragota Natália teljes életében tudatosan törekedett volna valamely, önmagának vagy családjának választott, előnyös pozíció elfoglalására, ebből a képből azonban hiányzik minden gyöngédség a hősünk iránt. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy bár az élete töréspontjain hozott döntései mögött nem látjuk az előtte álló választási lehetőségek teljességét még utólag sem, s ezt róla magáról még kevésbé feltételezhetjük, Natália szinte gyermekkorától feleség volt, mégpedig úriasszony, akit úgy tartottak el, mint egy gyermeket; aki a háztartási és gazdasági munkában mindig csak felügyelőként vett részt. Az élet berendezésének más konstrukcióját nem ismerte, de talán bátorsága és kíváncsisága is hiányzott e megismeréshez, kellő kreativitása az önállósághoz. A házassággal szembeni averziója, amiről válásakor beszél, csak a megszokottból való kitaszítottság érzése, a feloldhatatlan idegenségérzet, nem egy esetleges önálló életvitel lehetőségének elveszítése. Natália élete inkább a saját család iránti vágy beteljesítésére irányuló, kényszerűen megújuló törekvések sorának tűnik, amely nemcsak a természetes, biztonságos és szeretetteli közeget s az ebben fellelt boldogsághoz való visszatalálás egyetlen lehetséges módját jelenthette számára, hanem az egyetlen helyet is, ahová kora és társadalmi osztálya rendelte – még ha megfelelni talán inkább csak ez utóbbinak sikerült is. A nő helye a századfordulón változik, de még nem feltétlenül szükségszerűen: a család ekkor még képes megtartó erőként működni a kevesebb jövedelemmel bírók számára is.
Az éles szemű Magoss Olga nevelőanyja halálakor írt tanulságos rezüméjénél jobban nem lehet összefoglalni ezt az életet. Mint írja, Natália
„olyan szelíd volt az utolsó hónapokban; régi energiája, s az a bizonyos kis szigorúsághoz hasonló, de pontosan meg nem jelölhető jellemvonása, amit kötelességének érzett szegény hajdanában magára erőltetni, s amely oly könnyen félrevezette az embereket, pláne a gyermekeket, mint hajdan mi is voltunk, mikor összekerültünk: teljesen eltűnt. S aki mintegy kínosan ügyelt arra, hogy az érzelmeit elpalástolja egy méltóságteljes magatartással, az utolsó években olyan egyszerűen állott előttünk: csupa szív és lélek. Miért van az, hogy némely ember oly szerencsétlen, hogy a szeretet és jóság úgy nyilatkozik meg nála, mintha csak kötelesség lenne? És miért olyan gyarló az ember, hogy ezt nem méltányolja úgy, mintha ezt csalhatatlanul szívből jövőnek érezné, hiszen még nagyobb érdem erkölcsi törvény alapján végezni ilyen teljesítményeket, mint ösztönösen.”
Mindez pedig azt is nyilvánvalóvá teszi, hogy „a találkozások, a barátságok, a szerelmek, az utazások, az olvasmányok, az örömök, a félelmek, a hitek, az élvezetek, a boldogságok, a felháborodások, az aggodalmak, egyszóval: a visszhangok” (Barthes) és az egyedül formatartó beszéd (Borbély) ismerete nélkül valójában csak elképzelhetjük az egykor volt embert – bár minél többféle forrás minél elemzőbb olvasása segíthet a tisztánlátásban.
Dragota Natália „szerepben” és „otthon”, az 1910-es évek elején és végén. Letzter József és Ruzicska Gyula felvételei
Felhasznált források
Borbély Szilárd: Gyászvers Szuromi Lajos halálára. In Bukolikatájban. Idÿllek, Jelenkor, Budapest, 2022.
DM Történeti Gyűjtemény, Dragota-hagyaték, I.1958.39.
(Dragota Ignác) Napló, 1890–91 – Dragota Ignác;
(Dragota Ignác) Napló. Kiadás és bevétel 1892. D. I.;
(Dragota Miklós) Háztartási kiadás és bevétel 1895. június 15-től;
(Dragota Natália) Gazdasági Napló. 1903.; Válóperi vallomás, 1890;
Áttérési bizonyítvány, 1890. május 14.;
Békéltetési bizonyítvány Ladányi Gyula segédlelkész által, Debreczenben, 1890. július 11.;
valamint szerződések, számlák, fizetési jegyzékek, levelek és anyakönyvi kivonatok
Harangi Attila – Váradi Katalin: Rejtett kincsek és kutatási lehetőségek a családi hagyatékok iratanyagaiban. A Mester utca 33. számú Dragota – Boczkó-ház története és a Dragota család hagyatéka. DMÉ 2023, Debrecen, 2024.
Korabeli újságok:
(Dragota Natália eljegyzése) Debreczen, 1881. június 22.;
(Dragota Miklós halálhíre) Egyetértés, 1882. január 17.;
(ifj. Boczkó Sámuel halálhíre) Debreczeni Hirlap, 1894. június 24.;
(Dragota Ignác halálhíre) Debreczeni Reggeli Ujság, 1895. június 7.;
(Dragota Ignác temetése) DRU, 1895. június 9.;
(dr. Major Endre halálhíre) Pesti Hírlap, 1895. október 11.;
Boczkó Sámuel jubileuma. DH, 1897. október 30.;
(özv. Dragota Ignácné Frindt Anna halálhíre és temetése) DRU és DH, 1898. március 21.;
Az első fekete fakeresztek. DB, 1902. augusztus 6.;
(Dragota Miklós temetése) Debreczeni Ujság, 1903. március 25.;
(Boczkó Sámuel halála) DB, 1903. december 17.;
(Jászárokszállásról) Fővárosi Lapok, 1882. július 7., 1884. február 12., 1885. február
Lévai Béla: Józsa története a földrajzi nevek tükrében. Múzeumi Kurír, 37. Debrecen, 1981. 3–59.
Móricz Zsigmond és Magoss Olga levelezése. Püski, Budapest, 1995.
Nagybákay Antal Zelmos: Debreceni családtörténetek. A vajdahunyadi és felsőszilvási Dragota család debreceni ága. DMÉ 2000–2001, Debrecen, 2001. 93–106.
Roland Barthes Roland Barthes-ról. (Fordította Darida Veronika) Typotex, Budapest, 2016.
Szabó Anna Viola: A fényképész: Chylinski György (1861–1936). In Egy építész, egy festő és egy fényképész találkozása a XIX. század végi Debrecenben. DMÉ 2017, Debrecen, 2017. 73–81.
Két évvel ezelőtt jelent meg a Debreceni cívisházak és lakóik nyomában című könyv, amelyben 21 cívisház történetét dokumentálták a szerzők. Megjelenését nagy siker övezte, s nemcsak a szerzők, hanem az olvasók is a folytatásra gondoltak. A következő kiadvány előkészületei már megkezdődtek, amelyhez a szerzők az olvasók segítségét kérik.
Ezúton tesszük közzé a felhívásukat, s buzdítjuk a kedves olvasókat, ha tudnak, segítsenek e vállalkozásban!
FELHÍVÁS!
A cívisházak és lakóik nyomában járó könyvünk második kötetéhez szükségünk lenne régi debreceni otthonok enteriőrjeinek fényképeire, szobák, konyhák, pincék, lakóterek ábrázolására a II. világháború előtti időből.
Cívisházakat keresünk, de minden másféle lakás képének is örülnénk, üresen vagy a lakóikkal, esetleg a hozzájuk fűződő történetekkel együtt.
Kérünk tehát mindenkit, akinek vannak ilyen családi, amatőr fényképei az otthoni albumaiban vagy cipősdobozaiban – osszák meg velünk!
Adják be képeiket a Déri Múzeum Fotótárába vagy küldjék el e-mail-címeinkre!
A szakszerű feldolgozás után a fényképeket visszaszolgáltatjuk.
Ha pedig egy percre sem szeretnék kölcsönadni családi kincseiket, az sem akadály. Laptoppal és szkennerrel házhoz megyünk, helyben digitalizáljuk a fotókat.
A jelentkezéseket 2024. július 15-ig várjuk.
A könyv szerzőtársai nevében is köszönettel: Szabó Anna Viola fotótörténész, +3652322207 szabo.anna.viola@derimuzeum.hu Harangi Attila építész, +36302777598 debrecenhazai@gmail.com
Harangi Attila – Löki Viktor: Debreceni cívisházak és lakóik nyomában
Harangi Attila és Löki Viktor 2019 és 2021 között 21 debreceni cívisház és lakóik történetét dokumentálták. A könyv alapja a helyszínbejárás során készített fotósorozat a házakról és lakóikról, illetve az interjúk formájában rögzített történetük. A jelenlegi lakóktól első kézből megismert, személyes hangvételű történeteket a tudományos igényű levéltári kutatások során feltárt korabeli források adatai egészítik ki. A debreceni cívisházakról írt összefoglaló tanulmány helyezi kontextusba, és segíti értelmezni az egyes házak történetét. A szerzők arra vállalkoztak, hogy a bemutatott 21 ház által átfogó képet kaphasson az olvasó Debrecen cívisházairól, a szakma és a nagyközönség egyaránt. Az volt a céljuk, hogy feltárják, mit jelent a múlt, a házak és a cívisek története a jelenben, ami a jövőjük alakításához, a megőrzésükhöz is hozzájárulhat.
2024 júniusában lesz a 80. évfordulója Debrecen első bombázásnak, melynek során a háború pusztításaitól addig megkímélt cívisvárost sokként érte a szövetségesek légierejének támadása.
A bombázás során mind emberéletben, mind anyagiakban jelentős veszteség érte a várost. Voltak városrészek, ahol az áldozatok (halottak és sebesültek) száma elérhette akár a 25% -ot is, a város ipari területei (elsősorban a MÁV-hoz tartozó létesítmények) és a közüzemi szolgáltatók pedig komoly károkat szenvedtek.
Kiállításunk célja ennek a végzetes napnak és a pusztításnak a bemutatása. Ugyancsak feladatunknak érezzük, hogy megemlékezzünk a mentési munkálatokról, az áldozatokról és arról a megfeszített munkáról, mellyel az elszánt cívisek újra élhetővé tették a várost.
A látogatók a kiállításban Debrecen bombázásának végzetes napját a családjával együtt túlélő, 93 éves Timár László szavait is hallhatják majd.
A felperzselt város – Debrecen bombázása 1944. június 2. című tárlat június 2-ától december végéig lesz látható.
Szeretettel várjuk a kedves olvasókat mind a kiállítás megnyitójára, mind a tárlat megtekintésére!
,_now_the_International_Alliance_of_Women_(IAW).png){kind=link}
