Képtörténetek a Fotótárból

(Az írást három részletben közöljük)

Szerző: Szabó Anna Viola

Képek: Boczkó Sámuel amatőrfényképész (Déri Múzeum Fotótára, EF_2019.40.1–3), lovag Chylinski György (EF_15077–079P), Gondy és Egey (EF_2019. 50.1, 3–5, 53.6, 44.1; EF_14944P), Goszleth István (EF_2019. 44.1), Tóth István amatőrfényképész (FAd_920–927) Digitális utómunka: Lukács Tihamér

„De minden élet olyan súlytalan, ha már csak mondható. …
Szöveggé válik minden élet nélkül végül a nyelven túlra költöző jelentés.”
(Borbély Szilárd)

A Déri Múzeum frissen megjelent, 2023-as évkönyvében már olvasható Harangi Attila és Váradi Katalin tanulmánya, amely a 19. és 20. században Debrecenben élt Dragota és Boczkó család házépítési dokumentumainak feldolgozásával és a családtörténeti iratanyag bemutatásával a Déri Múzeum Történeti Tárában található hagyatékok széles körű kutathatóságára hívja fel a figyelmet. Az alábbi bejegyzésben arra teszek kísérletet, hogy az említett, részben már publikált és elemzett iratok szorosabb olvasása és más forrásokkal való kiegészítése révén nyert új információk s némi történelmi empátia segítségével megrajzoljam egy másik változatát a Dragota, a Boczkó és a Magoss családot összekötő Dragota Natália (1865–1942) eddig ismert arcképének. Lehetséges-e vajon, a sorsához kissé közelebb hajolva, meglátnunk a valóságos embert, személyes döntései okát s látnunk magát az életet, nem csak a lezajlott eseményeket? Lehetséges-e gazdasági iratokból és fényképekből kihámozni a személyiséget? Végül lehetséges-e őáltala, aki a debreceni úriasszonyok egyike volt csupán, s akit nagy tettek sem érdemesítenek az emlékezetre, de társadalmi pozíciójánál fogva több irat maradt utána, mint kortársai többsége után, jobban megérteni a hosszú 19. század végén élt nők életlehetőségeit? Az újraolvasott életrajz szervezőjeként a család kismacsi tanyáján készült fényképeket használom, azok készítési körülményeiből kiindulva.

II.

„A család tagjai itt már többé nem aratnak!”

A bejáratott, önsúlyuknál fogva tovagördülő folyamatok megindítása mellett mindenekelőtt leltárba kellett venni a gazdaság ingóságait, amelyhez Natália nagybátyja, Rickl Géza kereskedő és földbirtokos, illetve a családi barát, Békessy László gazdasági szakember segítségével kezd hozzá. Ennek során döntenek arról is, mely saját birtokrészeket adják bérbe, melyek bérletét adják tovább másnak. Natália, mintha nem is először csinálná életében, határozott döntéseket hoz és a birtokos öntudatával intézkedik már az első pillanatban: az eladandó kisborjúk felbecsült árából nem enged, a Miklós úrral kötött szóbeli megállapodásokra hivatkozókat elutasítja, a maga hasznára dolgozó kertészt „megpirongatja”, a földeken zajló munkákat, a sarjadó vetést személyesen ellenőrzi, latolgatja, megtarthatja-e a kastélyt, kertet, ha minden mást esetleg árendába ad. Vetőmagot vásárol, lovakat ad és vesz, eladja a szálfákat kerékgyártónak, kefegyárnak, fakereskedőknek, oláh cigányoknak, javíttatja a cséplőgépet, kőművesekkel az épülettetőket, tyúkot ültet és csirkét neveltet, a gyümölcsöt maga szedi le a szakácsnéval. Két új szekeret csináltat, mert az szükséges, de az elegáns járműveket, az egyfogatút, a „Prerani kocsit”, az amerikai versenykocsit, az acetilén kocsilámpákat egymás után adja el s a Miklós által rendelt, de ki nem fizetett gépeket is visszamondja. A tényszerű megállapítások, számadatok mögül olykor a személyisége, az értékválasztása is előbukkan egy magafeledt pillanatra, amikor például ezt olvassuk:

„Gazdatisztnek ajánlkozik Nagy Sándor, földműves iskolát végzett egyén, becsűletes családos ember, szerény, túl szomorúnak látom. Most már be van töltve félig-meddig az állás, Czájliknak válaszoltam. – 10 köböl búza, 3 köböl árpa, 3 k. tengerit, szabad lakás, fűtés, 200 forintot kér ½ évre.” Szánakozik a kerülőn is, amikor az panaszkodik, hogy megverettetett: „Szegény öreg, jó becsűletes ember, sajnálom”. Máskor a nyelvtankönyvi tőmondatok közé bekúszik az ébredező munkásöntudattól való félelem: „A burgundi répát vetik, ahol a barkó megette, felét kipusztította. Az ökrök trágyát visznek az istállóból. A gépész a gépet javítja. A kertész a dinnyét kapálja. A kápolnánál a füvet kaszálták le. A kerékgyártóval is beszéltem, hogy ha nem akar engedelmeskedni, elmehet. Az egy alattomos socziálista, úgy nézem.”

A háztáji gazdaságban ekkor 19 állandó alkalmazott dolgozik, akik mind ott is laknak családostul: egy gazda, hat béres, egy tehenes, egy takarmányos, egy csikós, egy lovász, egy tejhordó kocsis, két igáskocsis, egy úrikocsis, egy kertész, egy kerékgyártó, egy kovács és egy gépész. Belső személyzet a szakácsné és nyilván több házicseléd, akik mosnak, vasalnak, takarítanak, fát vágnak, olykor meszelnek vagy kukoricát morzsolnak. A gazdasági cselédek feleségei nevelik a baromfit, tömik és tépik a libát, kacsát, gyűjtik a párnába való tollat, segítenek a kertésznek a zöldségeskertben kapálni, gyomlálni, szüretelni, aratás után forgatják a gabonát a magtárban, rostálnak. Június elején kijön a tanyára dr. Csikos Sándor kórházi főorvos (aki majd a szabadkőműves páholy nevében Boczkó felett az emlékbeszédet is mondja), és „beoltja a gyerekeket himlővel” – vagyis a cselédek gyerekei védőoltást kapnak.

Natália különös figyelmet fordít a kertre, amely olyannyira, a lelke legmélyéből fontos a számára, hogy még annak tudatában is, hogy esetleg soha többé nem látja, létrehozza benne a testvéri szeretet szimbolikus emlékművét.

„A kertész takarította a parkot 3 leányával, a segítség kertész a bukszusokat nyírta és szegfűket ültetett.” „A kertész fiát öntözésre felfogadtam, havi 3 koronát kap; ezenkívül ha az apja mellett segít utakat tisztogatni stb. még 3 koronát kap, összesen 6 koronát egy hónapra. Meglátom hogy igyekszik.” „Práger kertész a mienkkel ültette a szőnyegágyat, 50 forintért vállalta, nyáron ingyen nyírja, és két virágágyat ültet be a bejáratnál vanillia, fukszia és begóniával. A szőnyegágy ott van ahol Miklós szerette, középen van piros szőnyegpalántból egy szív, keresztül szúrva egy nyíllal, jobbról N, balról M betű¸ alúl egy líra, fent egy bőségszaru kicsibe.”

Júniusban megszületik a döntés, hogy felparcellázzák a macsi földet, és ezt a döntést már a birtokra bejelentkezett vevővel együtt hozza meg Natália. „Tegnap kint voltak Böszörményből a földet megnézni a parczellákat venni akarók. Az ispán azt mondja el voltak ragadtatva, azt mondták nem hitték, hogy milyen jó föld, – igazi mintagazdaság.”

Júliusban kezdik az aratást, augusztusban a cséplést, a gép körbejár a környékbeli tanyákon. Natália ekkor, fél év múltán tudja fájdalmát először szavakba önteni, bár ekkor sem enged önmagának pár szónál többet.

„A rozst gépelik, igen szép. Az idő meleg. Hordanak rozst, és az árpát is kezdték. 13 napszámos van, azt fizetjük amit a folyóban. Az aratóknak adtam 50 koronát ma délben, miután befejeződött az aratás és az idén a családi gyász miatt aratóbált nem tartunk. Könnyek jöttek a szemembe, Miklósra gondoltam! – Ő meg nem érte ezt, milyen passióval volt a gép körűl!” Szeptember 12-én pedig leírja: „Ma bevégezték a gépelést a Dragota tanyán. A család tagjai itt már többé nem aratnak!”

Aztán persze még lezajlanak az ősz munkák: törik a tengerit és góréba hordják, felszedik a krumplit, leverik a diót, felvágják a tűzifát, lehúzzák a pálinkát, eladják a zsúpszalmát, télre a libát. Október elsején Natália végleg átadja a gazdaságot a böszörményi birtokos özv. Cseh Béláné br. Maldiny Arankának (aki azonban a következő évben férjhez megy és a fővárosba költözik, a gazdaság pedig tovább száll Aufricht Vilmos gőzmalomtulajdonosra, aki majd a következő húsz évben birtokolja). „Miután Seres úr feküdt [az ispánnak vérhasa van], a felszerelést átadni nem tudtam éppen szabályszerint, de megtekintették Stengel úr, Marton úr, Kovács polgármester úr, Kovács Károly bátyám” – írja a naplóba, majd afelett aggodalmaskodik, hogy az éjjel megdöglött tehén mármost kinek a kára lesz. Miután számadást készít az évről, mindennek elrendezi a további sorsát és befejezi a munkát, Natália hazaköltözik: a baj most már otthon várja.

„Chilinszky felvett több képet a tanyából”

A naplókönyvecske korábbi bejegyzéseiből megtudtuk, hogy a gazdaság működése idején a tejet rendszeresen, akár naponta széthordták a családtagoknak, szomszédoknak, cselédségnek (láttuk, hogy erre külön tejhordó kocsist is alkalmaztak), így a Chylinski családot is a tanyáról látták el tejjel – a kapcsolat tehát nem csak az iparos szolgáltatásának igénybevételére szorítkozott. Az ősz beálltával, a betakarítás végéhez közeledve, mégis a lovag urat kéri meg Natália, hogy nyilvánvalóan az emlékőrzés céljából, fényképezze le még utoljára a tanyát: a nagyítások reprezentatív méretéből következően (22.5×17 cm, 36×30 cm kartonra kasírozva) talán egyenesen a falra szánva. Ha Boczkó Sámuel fényképezett is még ekkoriban, ezen az őszön már túl beteg ahhoz, hogy az egykori beköszönő képek után a tanyától való búcsúvétel képeit is ő készítse el. Chylinski szeptember 18-án érkezik meg a Macsra Sárika nevű kislányával, aki a fényképekre is rákerül.

Látható, hogy a kastély alig változott az eltelt tíz évben, mindössze a teraszt üvegezték be, a kéményeket építették át és a rózsabokrok nőttek meg a kertben; a lombokon átszűrődő napfény keltette árnyékok erős hangulati ereje, maga az örökké tett őszi napsütés pedig képes az utólagos szemlélőben is az időtlen otthonlét érzetét kelteni, így betölteni a képnek feltehetőleg szánt funkciót, az elmúlt feletti bánkódás nélkül.

Mindez „csak annyit jelent, hogy az élet művészetének nincs története, nem fejlődik: az elveszett öröm örökre elveszik, pótolhatatlanul. Más örömök jöhetnek, de nem pótolnak semmit” – mondja ismét Barthes. Az elveszett öröm azonban, ha nincs is jelen, talán mégsem múlik el végleg, ha a képek által felidézhető.

A másik fényképen ismét erős gesztus, hogy bár a tanyán élők közül számosan szerepelnek rajta, nem egy közös képbe állnak be, hanem a családi csoport, kiegészülve a gazdatiszttel, élesen elkülönül a cselédek gyerekeinek távolabb álló csoportjától – s ebben feltehetőleg egyik fél sem látott semmi kivetnivalót.

Sajátos mindemellett, hogy az emlékőrzés feladata kizárólag a tanya külső képét megörökítő felvételekre van bízva: az enteriőrökről nem készült (vagy csak nem maradt?) fénykép. Lehet, hogy az elveszett örömök forrása csak a birtok, a kert, a táj volt? Az otthonos lakótér pedig bárhol máshol megteremthető? Vagy a szobák a lakók nélkül mégiscsak üresek, túl nyilvánvalóan üresek lennének egy fényképen?

(Folytatása és befejezése következik)