Jelen írásválogatásunkkal az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményeiről szeretnénk megemlékezni. Az írások nagyrésze megjelent korábban a Déri Múzeum felületein.
1956 őszén érezhető volt a feszültség nemcsak Magyarországon, hanem Európa szerte is. Többek között felkelés tört ki Lengyelországban, Magyarországon pedig egyre nyíltabban kritizálták a szovjet típusú kommunista rendszert. Az események október 23-val vették kezdetüket – az első megmozdulás Debrecenben történt.
Alább Korompai Balázs összefoglalóját olvashatják a helyi történésekről. Ezúton szeretnénk felhívni az olvasók figyelmét, hogy a lenti sorok a Déri Múzeum Facebook-oldalán is elérhetők, ahol Történelem napról napra címmel november 4-ig bemutatásra kerülnek nemcsak a város, hanem Budapest és nagyvilág eseményei is.
Debrecen 1956 – október 23., kedd
Délelőtt a Kossuth Lajos Tudományegyetem Történelmi Intézetének egyik tantermében a hallgatók összeállították húsz pontból álló követeléseiket. Az egyetem előtti téren 11 óra körül felolvasták az összegyűlt egyetemistáknak, majd elhatározták, hogy a Perényi utcai MDP-székházhoz vonulnak. Az épület előtt Görbe János színművész elszavalta Petőfi Sándor: A nép nevében című versét. A Perényi utcánál csatlakoztak a felvonulókhoz a város középiskolásai és számos debreceni polgár is. A pártbizottság épületében tárgyalások kezdődtek a megye és Debrecen vezetőivel. A továbbvonuló tömeghez a Járműjavító munkásai is csatlakoztak. Délután megjelent a Néplap rendkívüli kiadása a 20 ponttal. A Kossuth utcán délután eldördült a forradalom első sortüze! Gorzsás András és Ács Zoltán a helyszínen meghalt, a sebesültek közül később Ádám Mihály is életét vesztette.
Az 1956-os évek eseményeinek egyik fő helyszíne a Kossuth utcán
A Déri Múzeum gyűjteményében 1956-tal kapcsolatban elsősorban dokumentumok, zászlók és emlékérmék találhatók. Ez utóbbiak közül kiemelkednek azok a darabok, amelyek a Numismatica Hungarica Társasághoz kötődnek. A szervezetről korábban Novák Ádám jóvoltából a Hónap érme sorozatban olvashattak, többek között a Nagy Imre, a mártír miniszterelnökről elnevezett díj emlékérme ismertetése kapcsán.
Az 1956-os eseményeket követően a Német Szövetségi Köztársaságba emigrált magyarok hozták létre a Numismatica Hungarica Társaságot Frankfurtban. A társaság azzal a céllal alakult, hogy az éremművészet eszközeivel is igyekezzen fenntartani a magyar forradalom és szabadságharc emlékezetét a szabad világban. A szervezet létrehívását Kéthly Anna, a Nagy Imre-kormány államminisztere kezdeményezte. A Numismatica Hungarica évtizedeken át az NSZK területén tevékenykedett, több jeles éremművészt nyert meg ügye számára. Az emlékérmek döntő többsége 1956 évfordulói alkalmából készült el, s ehhez a tematikához kapcsolódott. A rendszerváltás után a Numismatica Hungarica megszüntette tevékenységét, és több magyarországi múzeumnak, köztük a Déri Múzeumnak is juttatott az évtizedek során kiadott érméiből.
Nagy Imre Sztálin halála és Rákosi Mátyás lemondása után 1953-tól 1955-ig töltötte be a miniszterelnöki posztot, számos reformot vezetett be, melyekkel demokratikusabbá tette az országot. Az 1956-os események során újra miniszterelnök lett, azonban a szovjet csapatok bevonulásakor ismét eltávolították.
Bár az 1956-os forradalom emléke elválaszthatatlanul összefonódott Nagy Imre nevével, Mindszenty József szerepe sem hagyható figyelmen kívül. Szerepét és a róla készült emlékérmét Véber Zoltán mutatja be.
Mindszenty, Magyarország utolsó hercegprímása, a vallási és nemzeti függetlenség rendíthetetlen védelmezőjeként vált a forradalom meghatározó alakjává, különösen október 30-i szabadulása után és az ezt követő rövid, de jelentős közéleti szereplése révén, majd az amerikai nagykövetségen töltött közel negyed évszázados „félfogsága” okán.
Mindszenty József 1892-ben született Csehimindszenten (Vas vm.), és már fiatal korától elkötelezetten szolgálta a katolikus egyházat. 1915-ben pappá szentelték, majd a Horthy-korszakban a magyar legitimista mozgalom egyik vezető alakja lett. 1944-ben veszprémi püspöknek, 1945-ben pedig esztergomi érseknek nevezték ki, így Magyarország hercegprímásává vált. Mindszenty a kommunista rezsimmel szembeni bátor kiállásával nemzetközileg is elismertté vált, hiszen következetesen védelmezte az egyház és az ország függetlenségét, valamint a keresztény értékeket. Emiatt 1948-ban hazaárulás és valutaüzérkedés koholt vádjával letartóztatták, megkínozták, majd életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték egy koncepciós perben.
Az 1956-os forradalom egyik emblematikus eseménye volt Mindszenty október 30-i szabadulása. Másnap visszatért Budapestre, ahol hamarosan újra szerepet vállalt a közéletben, a forradalmat pedig nemzeti szabadságharcként értékelte. November 3-i rádióbeszéde jelentős hatással volt az ország lakosságára, bátorítva őket a további kitartásra, miközben hangsúlyozta az erkölcsi, vallási és politikai szabadság fontosságát.
[…] Himnuszunk így folytatódik: ha küzd ellenséggel. De mi rendkívül súlyos helyzetünkben is azt reméljük, hogy nincsen ellenségünk. Mi sem vagyunk ellenségei senkinek sem. Minden néppel és országgal barátságban akarunk élni. Egy olyan nemzetnél, mint a magyar, amelynek történelmi törzse mélyen gyökeredzik a múltban, különböző korszakok ismerhetők fel abban az érzésben, amivel helyet foglal a többi nép között. Fordulatairól, árnyalatairól le lehet olvasni fejlődésének jegyeit. […] A szabadságharc azért folyt, mert a nemzet szabadon akart dönteni arról, hogy miképpen éljen. Szabadon akart határozni sorsa, államának igazgatása, munkájának értékesítése felől. Ennek a ténynek valóságát maga a nép semmiféle illetéktelen előny érdekében nem engedi elcsavarni, kiaknázni. Új, visszaélésmentes választás szükséges, amelyben minden párt indulhat. A választás történjék nemzetközi ellenőrzés mellett. Én pártokon kívül és – állásom szerint – felül vagyok és maradok. […]
Mindszenty emellett követelte a szovjet csapatok kivonulását és a magyar nép önrendelkezési jogának tiszteletben tartását.
A forradalom leverését követően, november 4-én, a szovjet csapatok bevonulása elől az amerikai nagykövetségen keresett menedéket, ahol 15 évet töltött házi őrizetben. Száműzetése alatt sem hagyta abba a magyar szabadságért folytatott harcot, bár politikai lehetőségei korlátozottak voltak. 1971-ben a Vatikán közvetítésével elhagyhatta Magyarországot, de élete végéig hű maradt a magyar néphez. 1975-ben, 83 éves korában hunyt el száműzetésben, Bécsben. Az emlékét, a forradalom után emigrált magyarok is nagyra tartották, és ápolták. Ennek ékes példája, hogy a frankfurti Numismatica Hungarica Társaság, a bíboros-hercegprímás halálát követően egy emlékérmét készített róla.
Fotó: Lukács Tihamér
Az ezüstből készült, 38 mm átmérőjű érem előlapján az imára kulcsolt kezű Mindszenty József látható. Előlapi körirat: MINDSZENTY JÓZSEF · MAGYARORSZÁG · BIBOROS · HERCEGPRIMÁSA ·
Hátlapján az Esztergomi bazilika, a Nagyboldogasszony és Szent Adalbert Főszékesegyház látható. Jobbra: Esztergom vármegye címere. Balra: Mindszenty József érseki címere. Alatta felirat: ESZTERGOM · 1978. Felette a körívet követve: ÉRSEKI FŐSZÉKESEGYHÁZ
2013. óta november 4-e nemzeti gyásznap, az 1956. november 4-én történt események miatt. Ezen a napon a hajnali órákban a szovjet csapatok támadást indítottak Budapest és az ország más nagyobb városai ellen, válaszul Nagy Imre miniszterelnök bejelentésére (Magyarország semlegességének kinyilvánítása és a Varsói Szerződés felmondása) és az októberben kitört forradalom leverése miatt. A szovjet erőkkel szemben voltak, akik felvették a harcot, azonban a szovjetek túlerejükkel és a stratégiai pontok elfoglalásával november közepére felszámolták az ellenállást. A fegyveres harcok elcsitulásával a politikai tiltakozás erősödött fel, a külföldre menekültek és az országban maradók egyaránt próbálták követeléseiket érvényesíteni. Kádár Jánosék decemberben sortüzekkel és a diktatúra bevezetésével vetettek véget a tiltakozó akcióknak.
Sokan ezután a passzív ellenállást választva próbálták életben tartani 1956 forradalmának eszményét. Ezek közé tartozott többek között a nemzetőrségi igazolványok és más forradalmi tárgyak megtartása, valamint az eszmék hangoztatása. A Déri Múzeum történeti gyűjteménye a 2020-as évek elején egy ilyen nemzetőrségi igazolvánnyal gyarapodott, amely ritkaságnak számít, hiszen birtoklását komoly szankciókkal, akár börtönbüntetéssel is sújthatták. Az 1956-os nemzetőrség az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc nemzetőri hagyományokat követte, felállítására 1956. október 31-én került sor. Célja kimondottan a szovjet csapatok kiverése volt az országból, tagjai igazolványt és fegyvert kaptak, akik többnyire a felkelőkből kerültek ki. A dokumentumot Budapesten állították ki Ojtozi Attila 20 éves fiatalember részére.
Forrás: Déri Múzeum
Az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményei november 11-vel értek véget, miután a legtovább kitartóan harcoló Csepel is elesett.
Jelen újraközléssel Debrecen zöld tüdejét, a Nagyerdőt szeretnénk ünnepelni, ezzel is csatlakozva a nemrégiben megtartott Nagyerdő Hete rendezvénysorozathoz.
A VI. 2015. 63. leltári számon nyilvántartott természeti tárgy – egy kis darab nyírfakéreg – a Déri Múzeum „Nagyerdő” c. kiállítási egységében látható. Az alig 10 centiméter hosszú kéregdarab egy Debrecen környékén honos bibircses nyír törzsének alsó részéről származik. Az állandó tárlaton csupán egyszerű demonstrációs szerep jut ennek a nem túl látványos, szakmai berkekben cortex betulae (lat.) néven ismert naturália-képződménynek. A fehér, illetve részben szürke és fekete színű faminta a természettudományi kiállításon egyszerre utal a Dél-Nyírség földrajzi kistáj délnyugati peremén elhelyezkedő erdőség napjainkban is előforduló ritka, erdészetileg azonban nem túl sokra tartott fájára, s természetesen Magyarország második legnagyobb homokvidékeként számontartott Nyírség (Betuletum) magyar és latin elnevezésére.
Forrás: Déri Múzeum
A közönséges vagy bibircses nyír (Betula pendula Roth) Magyarországon őshonos faj, igaz, elterjedése nem túl jelentős. Az őszi hónapokban aranysárga lombozatú és fiatal korukban még vakítóan fehér törzsű faegyedek kontinensünkön az északi (boreális) vidékeken alkotnak nagyobb állományokat, az Urálon túl pedig főleg Szibériában jellemzőek a tájra a nyíresek kiterjedt, messze elnyúló ritkás ligetei. A hideget és a téli fagyokat kiválóan tűrő faj areáját (elterjedési területét) a források euroszibériainak írják le.
Hazánkban a hűvösebb és csapadékban gazdagabb középhegységi, dombvidéki térségeken terjedt el, ugyanakkor a mocsaras, lápos, ingoványos, illetve a felszínalatti vizekben bővelkedő, magas talajvíznívójú alföldi területeken is rendre találkozhatunk nyírligetekkel, sokszor mint a homoki tölgyesek kísérői. Hasonlóan az égerhez és fűzhöz, ez a fásszárú növény is pára- és vízkedvelő faj. Nyirkos és nedves élőhelyeit különösen a savanyú, mészszegény talajkörnyezetben kereshetjük, bár máshol is megjelenhetnek. Mivel a nyírnek különösen nagy a fényigénye, zárt állományokban csak ritkán fordul elő. Pionír jellegénél fogva a taxonnak fontos szerep jut a mesterségesen kialakított írtások, antropogén eredetű bolygatások és erodált erdei tisztások növénytársulásaiban, szukcessziós folyamataiban.
Debrecen környékén régebben Haláp környékén voltak ismertek nagyobb nyíresek, amelyek sokáig északias hangulatot kölcsönöztek a homokbuckákkal tarkított dimbes-dombos tájnak. Rapaics Rajmund (1885–1954) botanikus, a pallagi Gazdasági Akadémia tanára a 20. század második évtizedének elején kereste fel a megyeszékhelytől keletre elterülő nyírláp-vidéket, ahol valósággal elbűvölte őt a buckaközi vegetáció korabeli gazdagsága, s az ott látott ősi nyírligetek még érintetlen szépsége. Könyvében lelkendezve számolt be a Halápon talált különleges természetvilágról:
„Csodálatos, szinte hihetetlen egy ilyen láp hatása arra a természetkutatóra, aki az Alföldnek csak a szárazabb vidékeit ismeri, a Nyírséget pedig még nem látta. Amint belépünk a nyírfaligetbe, egyszerre más világban érezzük magunkat, vagy pedig mintha nem is az Alföldön lennénk, hanem északra a Kárpátoktól, a sziléziai síkon. A nyírfák, Betula pendula és pubescens, ragyogó fehér törzsükkel és lebbenő leveleikkel, romantikus koronájukkal egészen új élvezetet adnak a puszták egyhangúságában elfáradt szemnek.”
A maximum 80–100 éves kort és legföljebb 25–27 méteres magasságot elérő közepes termetű, viszont feltűnően gyors növekedésű fa habitusképe egyedi képet mutat. A törzs – fiatalabb korban és a nem megfelelő adottságú élőhelyeken – helyenként ferde, görbe, csavarodott. Koronája ritka, ezért csak minimális árnyékot ad, és a heves esőktől sem védi a törzs körül elhelyezkedő élőhelyek organizmusait. Magányosan, kisebb csoportokban és ligetszerűen egyaránt előfordul. A betulintól (egy triterpén-vegyülettől) fehér törzs külső megjelenése nehezen összetéveszthető a többi hazai állományalkotó fafajéval, bár a Betula nemzetségen belül azért még a botanikában otthonosan mozgó szakemberek számára is adódhatnak determinálási nehézségek. S bár elsőre talán úgy gondolhatnánk, hogy a ‘bibircses’ kifejezést a nyírfakéreg felszínének minőségi megjelölésére használják a dendrológusok, igazából a faj nevében szereplő jelző a fiatal növények felálló hajtásainak mirigydudoraira utal, amelyek a fa viaszkiválasztásában játszanak fontos szerepet. A kezdetben még fehér és jórészt sima törzs idősebb korban mind sötétebb tónusú lesz, továbbá a talajfelszínhez közelebb eső alsó részeken a sötétszürkére változó ritidoma durván megrepedezik.
A nyír, illetve annak kérge egyfajta bioindikátorként is ismert, hiszen az atmoszféra legalsó rétegével érintkezve, érzékenyen reagál a légszennyezettségre. A fa külső és belső tulajdonságainak finom módosulásaiból a kutatók következtetéseket tudnak levonni a levegő összetételében végbemenő tér- és időbeli változásokról.
Az egyébiránt hajlékony és rugalmas faanyag xilotomiai, erdőműszaki paraméterei általában annál jobbak, minél északabbra helyezkedik el a nyírfa termőhelye. Dél felé haladva fokozatos minőségi romlás figyelhető meg a törzs makroszkópos szerkezetében. Mindezek ellenére nemcsak az északi népek életében játszott fontos gazdasági szerepet a nyírfa – amelynek szinte minden részét felhasználták valamilyen formában a régi időkben – hanem Magyarországon is sokfelé, így természetesen Debrecen vidékén is sokoldalúan hasznosították.
Forrás: Déri Múzeum
A növényhez hazánkban is számos érdekes néphagyomány kötődik, melyek ápolása és bemutatása az etnográfia feladata. Bár nem tisztem, röviden mégis illik szólnom a nyír felhasználásának néhány érdekesebb népies módjáról. Az egyik legkülönlegesebb erdei tevékenység az idősebb, termetesebb nyírfák „megcsapolása” volt. Ennek lényege, hogy a nyíri emberek – miként Amazóniában a kaucsukot – a megvágott, illetve megfúrt törzsekből kicsorgó levet (a nyírfavizet) gyűjtőtékákban felfogták. Az édes folyadékot elsősorban hűsítő italként fogyasztották. Bőséges hozam esetén arra is jutott a nedűből, hogy kereskedjenek vele. Egyes források szerint a régi idők debreceni vásárain cseberszámra árusították a magas cukortartalmú üdítőitalt.
A gyomorbántalomban szenvedő betegek különös előszeretettel itták a nyírfavizet, amitől enyhülést reméltek kínjaikra. Horhi Méliusz Péter, a botanizáló debreceni református püspök„Herbarium…” c. 1578-ban megjelent művében a „meleg természetű, nedves” nyírfa gyógyhatásairól így írt könyve 17. fólióján:
„Az Nyirfa vizét ha Tavasszal vészed, és iszod, igen jó kő ellen, és Sárgaság ellen vízben főzd az levelét azt id meg.”Majd így folytatta: „Az Nyirfa succussa és vize, á szay rothadassát gyogyittya.”
A gyengébbik nem szépségükre hiúbb képviselői múló női vonzerejük fenntartása érdekében fogyasztották a nyírerdők cseppfolyós halmazállapotú ajándékát, mert úgy tartották, hogy a „favíz” megvédi őket a szeplősödéstől. Volt, ahol speciális eljárással pezsgőt is gyártottak a nyírfavízből, igaz, nem champagne-minőségben. A fa ágaiból, csüngő gallyaiból seprűket, gereblyéket készítettek, a xilofág rovarok (pl. nyírfa kéregszú, illetve nyír üvegszárnyú lepkék lárvái) kártevéseitől mentes egészséges törzsből pedig bútorok szerkezeti elemeit és székeket állítottak elő a fával dolgozó mesteremberek. Az asztalosok, ácsok számára az is létfontosságú volt, hogy a megmunkálandó faanyag ne legyen fertőzött különböző törzskorhasztó gombák, pl. nyírtapló (Piptoporus betulinus) által, mely rendszerint a sérült fák sebzésein keresztül támadja meg a pusztulásra ítélt gazdanövényt. Eurázsia északi tájain a Betula vékony, gyűrűsen elváló kérgének papírszerű lapocskáit (bőrparáit) csónakok borításához használták fel, így próbálva a vízzel és az időjárás viszontagságaival szemben ellenállóbbá tenni járműveiket. A középkori Novgorod lakói „leveleket” írtak nyírfakéregre, máshol különféle szükségleti- és dísztárgyakat készítettek a fehér törzsű fa jellegzetes külső burkából. Többek között lábbelik, szőnyegek, kosarak, szalagok, szíjak, kötelek, dobozok, sziták kerültek ki a nyír faanyagát és kérgét feldolgozó kézműves műhelyekből. Újabban a nyírfa kérgének ipari felhasználása is jelentős. Betonba keverve például növekszik a kültéri burkoláshoz használt építőanyag fagytűrése, ezáltal télállósága.
Felhasznált és ajánlott irodalom:
BARTHA Dénes: Magyarország fa- és cserjefajai. Mezőgazda Kiadó, Budapest, 1999. 46–47. pp.
BARTHA Dénes—TOBISCH Tamás (Összeállította): A bibircses nyír (Betula pendula). Az év fája 2001. Nyíregyháza, 2001. 1–8. pp.
(Az írást teljes terjedelmében a Polgári sikk c. katalógusban olvashatják. Polgári sikk. Válogatás a Déri Múzeum Iparművészeti gyűjteményéből. Debrecen, 2020. február 12.–november 30. Szerk. Ormosi Viktória. Debrecen, Déri Múzeum, 2020.)
A Színházi Figaró
Debrecen első, hetente megjelenő képes színházi lapját 1916 decemberében indította meg Szatai Ferenc újságíró, a Debreczeni Újság színikritikusa. A Színházi Figaró névre keresztelt tizenöt oldalas hetilap nem közölt kritikákat, hiszen leginkább szerkesztőjének színház iránti rajongásából született, s legfőbb feladatának a Heltai Jenő vezette két debreceni színház (a Csokonai és az Arany Bikában ekkor megnyílt Vígszínház) „fővárosi színezetű élénk színházi élete” bemutatását, a színészek sztárolását tekintette. Bár Szatai saját hitvallása szerint csak annak a színésznek csapott hírverést, aki szorgalmas munkájával szerinte azt kiérdemelte – a társulat behatárolt létszáma miatt idővel mindenki sorra került a lapban. Önként vállalt feladatát Szatai nagyon komolyan vette, és semmilyen anyagi áldozatot nem sajnált a színészek, s így lapja felfuttatására. Példája bevallottan a Budapesten megjelenő Színházi Élet volt, így lehetőségeihez képest ő is indított rejtvénypályázatokat és kedvenc-versenyeket kivágható szavazólapokkal, közölt folytatásos regényeket és divattanácsokat, színházi tréfákat és pletykákat, de a legnagyobb figyelmet a színészképek készíttetésére fordította, amelyben Takács Vince fényképész volt a segítségére.
A nyomdai képminőség azonban, a rossz háborús papíron, meglehetősen silány volt, így hiába biztatta a szerkesztő a képsorozatok kedvéért a lapszámok összegyűjtésére olvasóit, azok még az elvakult rajongókat sem igen elégíthettek ki. Ezért hamarosan képeslapok formájában kezdte kiadni a színészképeket, amelyeket a Püspöki palotában megnyitott „szalonban” árusított, s amelyek már valóban gyűjtőkre leltek. A Debrecenben sztárrá vált ifjú Honthy Hanna fényképeiről például az alábbiakban számolt be a lap.
„Takács Vince fényképész műtermének kedves vendége volt a múlt héten: Honthy Hannát fotografálták. Takács mester – ahogy Bohémiában becézik – a szó teljes értelmében nem is ebédelt ebből az alkalomból. Nem törődött volna ő még egy püspöki lakomával sem, csak Honthy Hannával. Ezt meg is lehet érteni, mert a kitűnő szubrett nagyszerű „médium”, úgy hogy attól lehet tartani, hogy még a fényképezőgép lencséje is nagyot dobban örömében, ha Hannát látja maga előtt. Takács Vince olyan mesteri felvételeket csinált Honthyról, hogy az igazán feltűnést fog kelteni a Színházi Figaró szalonjának kirakatában, ahol rövidesen megjelennek.”
Honthy Hannát fotografálják, Színházi Figaró, 1918. november 29 – december 5
Honthy Hanna civilben, a Színházi Figaró szalonjában. Takács Vince felvételeHonthy Hanna Leo Ascher Heje-huja báró című operettjének főszerepében, Garnie Adél jelmezeiben, 1918. Takács Vince felvételei
A színésznők és a divat
A színészképek készítésének és gyűjtésének nem elhanyagolandó fontosságú oka volt a színésznők toalettjeinek számontartása és követése. A színésznők az arisztokrácia hölgyei mellett a divat legfontosabb alakítói és propagátorai voltak már a 19. század közepétől kezdve, a két háború között, a hangosfilmek sztárkultuszának köszönhetően pedig már-már kizárólagos szerepben. A színházi lapok rendszeresen és részletesen beszámoltak az általuk akár a színpadon, akár a hétköznapokban viselt legújabb kreációkról. Ahogy a Színházi Élet fogalmazott egy alkalommal:
„Némely előkelő szalonokban talán még tagadják, de bizonyos, hogy a színpadok diktálják a női divatot. Egy-egy nagyszerű színházi ruha valóságos forrongást jelent és matematikai pontossággal kiszámítható, hogy mikor jelennek meg utcán és szalonokban első követői. Vannak színházi ruhák, melyek szürkén és jelentéktelenül enyésznek el a függöny összecsapódásánál, de vannak olyanok is, melyek valóságos forrongást idéznek elő a nők táborában. Az utóbbiakhoz tartozik az a ragyogó és csupaötlet toilette, melyet Gombaszöghy Frida visel a Démonok harmadik felvonásában. […] Páva-ruhának nevezi a Neumann-cég Gombaszöghy új ruháját és egészen bizonyosak vagyunk abban, hogy az új kreáció rövidesen hódító útra indul…
Gombaszöghy Frida toilettje. Színházi Élet, 1917/1, 14.
A téma olyan fontos volt, hogy a divatreklámok mellett szinte elméleti írások is rendszeresen megjelentek róla.
„A modern színművészetnek egyik hatalmas hódító fegyvere a toilett – kezdte például Szederkényi Anna A divat című írását –. Úgy hozzátartozik ez a külső szépítő eszköz a színművészethez, ahogyan ma már a mindennapi életben is megszűnt a ruha egyedül azt a célt szolgálni, amit még az elemi iskolában tanultunk róla: »A ruha az eszköz, amely testünket a külső hideg és meleg ellen védelmezi.« Ma a ruha nemcsak védelmez, hanem támad is. Támad, izgat, ingerel, lázít, hódít és gyönyörködtet mindenekfelett. A toilett ma kifejezője az egyéniségnek. A ruha beszél, vallomásokat tesz a viselőjéről. — Nézd meg a toilettjét és megtudod, ki rejtekezik benne, vagy kívánkozik ki belőle. A művészet szolgálatába állott az asszonyi raffinériának és így alkotódnak meg a modern toilett csodák, amelyekben úgy lejtenek körülöttünk a hölgyek, mint megelevenedett és a századunkban újra született görög és római nők, vagy a kilencszáztizenhármas rokokó-dámák. A ma asszonya minden szépet a múlttól kölcsönöz ki. […]
Egy-egy premier nemcsak az írónak, nemcsak a zeneszerzőnek, hanem a divatszalonoknak is a premierje. A szezon nagy divatalkotásainak a sorsa is a színpadi deszkákon dől el. Míg a fülek mohón isszák be az új áriákat, és míg a szavak muzsikájától, összecsengésétől részegül meg a hallgatóság, addig a látcsövek izgatottan, mohón tapadnak a színpadra, ahol a selyem, krepdesin suhog, gyöngy csillog, ahol a legújabb toilett-szenzáció születik meg a reflektorok fényében. A színpadon bújtak ki először a vállak az ujj alól, a színpadi ruhán szalad beljebb, lejjebb az olló egy centiméterrel, a színésznő tudja legjobban, hol kell elhelyezni a Balzac-féle szépségtapaszt, amely mint tökéletes befejezése egy toilettnek, egy csokorral, virágszállal, egy redővel ad különös lendületet, pikantériát az egész öltözéknek… […]
[A legújabb színpadi toiletteknek] nem egy mását fogjuk az idei szezonban viszontlátni a bálteremben, vagy az annyira divatos tangó-tea asztalkák mellett.
Szederkényi Anna: A divat, Színházi Élet, 1913/41, 18-19.
1920-ban Szász Zoltán értekezik hosszasan a témáról.
„A színésznők nemcsak Thália papnői, de a divatéi is s bátran lehet mondani, hogy ezt a második papnői hivatást a legtöbben közülök nagyobb buzgalommal teljesitik, mint az elsőt. S ez érthető is: a divat valóban nagyon hasonlít valami alsórendű valláshoz, amelynek esztelen, de szigorú meghódolást követelő hittételei vannak s mint ilyen közelebb áll az átlagnők lelkéhez — akik közül valók nagyobbrészt a színésznők — mint a mégis magasabb szellemi fejlettséget megkívánó színművészet. Azok a dogmák, melyeket a divat előír, hol így hangzanak: harangalj, nagy kalap, meztelen nyak, hol így: szűk szoknya, bő ujjak, redős gallér, hol egy-egy kötelező színben, vagy akár csak valami különösen elhelyezett rojtban, vagy egy sajátos napernyőnyélben jelentkeznek. S bizony nincs az a katholikus vagy orthodox zsidó, aki a vallás-előírta szabályokat olyan bigottul, olyan gondolkodás nélkül követné, mint a legtöbb divatnő azokat a hol szép, hol azonban rút öltözködési módokat, amiket a divat felvet. […]
Így van ez legalább normális időkben. Most, hogy öt évig el voltunk szakadva Párizstól, a divat Rómájától vagy Mekkájától, s hogy most is még az igazi párizsi modellek behozatala túlságosan költséges és nehézkes, itt lehet az a korszak, amikor a nők öltözködése kissé egyénibbé és ésszerűbbé válhatik. Szerintem különben is az igazi elegáns nő nem a legdivatosabb nő. Az igazi elegáns nő bizonyos divatújításokat nem fogad el, ha azt mégoly tolakodóan reklámozzák s bizonyos öltözködési formáktól, amelyeket szépnek tart, nem tér el, még ha elavultnak jelentik is ki a divat-cikkek. […] Hál’ Istennek az ész, a célszerűség még e téren is hódit. Ennek bizonysága a rövid szoknya állandósulása. Ki ne emlékeznék a hosszú, aszfaltot vagy utcaporát söprő szoknyára, melyet a sárban fel kellett emelni s ami a nő egyik kezét állandó rabszolgaságra ítélte. Ez az ostoba és rút ruhadarab meghalt, remélhetőleg örökre. Én nem akarom feltenni a női nemről — pedig sok dőreséget teszek fel róla — hogy még egyszer visszatérjen ehhez az inpraktikus és rút viselethez. A hosszú szoknya mellett még két szörny-alkotása van a női öltözködésnek: a fűző és a magassarkú cipő. A fűző, szerencsére szintén haldoklik. Aki nő csak teheti, már nem viseli. Remélni lehet, hogy az emberfaj nemesedésével, főleg a kövér nők ritkulásával a fűző teljesen múzeumi jelenséggé fog avulni. Legjobban tartja még magát a magassarkú cipő. Az igazi, elegáns nők ugyan nem viselik, de általában még nagyon kedvelt s a nők nagy része egészen komolyan szépnek tartja.
S itt jutottam el a színésznők, az elegancia papnőinek a szerepéhez! Nekik kellene az öltözködésnek divatfölötti, az egyes divatokat túlélő változatait felkarolni s jobb, egészségesebb s épp ezért esztétikusabb öltözködésre nevelni a női tömegeket. […]
Szász Zoltán: A színésznők és a divat, Színházi Élet, 1920/11, 2-3.
A nadrágszoknya
Vannak bizonyos divatötletek, amelyeket a tervezők időről-időre, különböző formákban, megpróbálnak bevezetni, de hasztalan. A legnehezebben elfogadott ötlet a nők nadrágviselése volt, amelynek lehetősége csaknem a második világháborúig közfelháborodást váltott ki. A színpadon még csak-csak elnézegették a nadrágszerepekben játszó Fedák Sárit és nyomában a vidéki színházak számos csinos, trikónadrágos János vitézét és Bob hercegét, de egy úriasszony a korzón nem viselhetett ilyen frivol ruhadarabot.
A nadrágviselet bevezetésének egy átmeneti állomását jelentette a nadrágszoknya, amelyet az 1910-es években kapott fel a divat.
Mint minden divatújdonságnak, a tervezők ennek is a színpadról igyekeztek propagandát csinálni. Hazai elterjedésekor ez volt „a beszéd tárgya, művészkörökben, kávéházban és szalonokban egyaránt”, s bár mindenki kíváncsi volt rá, maguk a divatházak vezetői sem voltak tőle elragadtatva. Maga Holzer Sándor is úgy nyilatkozott, hogy „a nadrágszoknya se nem szép, se nem ízléses, de nem is sikkes, s így igazán nem tudjuk, hogy tulajdonképpen minek köszöni létrejöttét”. [Magyarország, 1911. február 23.]
Mindez azonban nem akadályozta meg a szabókat, hogy megrendelésre készítsenek ilyen darabokat a merészebb divathölgyeknek. A legbátrabbak természetesen itthon is a színésznők voltak, így elsősorban a primadonnák, akik kolléganőikkel szemben és a közönség előtt a toalett-versenyben is érdekeltek voltak, s ki lett volna más ebben is az első, mint Fedák Sári, aki már februárban bemutatta a színpadon az új divatot. Leo Fall Babuska című új operettjének premierjén viselt néhány percig egy nadrágszoknyát, amely „szenzációt keltett, de nem tetszett. Csúnya, ízléstelen portéka; feszélyezi mozgásában a viselőjét, de még a nézőjét is. Pláne Fedák Sári még föl is emelte egyik szárnyát, hogy jobban lássák a látnivalóját”, s miután nehezen járt a szokatlan ruhadarabban, „a közönség nevetett az új toaletten, de tapsolt Fedák Sári merészségének”. [Pesti Hírlap és Világ, 1911. február 24.]
Bár a botrányos ruhadarabot első látásra semmi nem különböztette meg egy szűk bukj-el szoknyától, hiszen maga a nadrág tulajdonképpen egy hosszú, oldalt vagy elöl felhasított ruha alatt volt, amelyből csak bokánál kandikált ki, illetve járás közben fedte fel magát, a polgárság körében nem nyert létjogosultságot. Aki mégis magára öltötte, azt utcagyerekek szégyenítették meg vagy a felháborodott asszonytársak hangos megjegyzései üldözték kapualjakba, az őrület tetőfokán még a Vatikán is elítélő nyilatkozatot adott ki róla, erkölcstelennek ítélve a női nadrágot, ezzel végleg megbélyegezve azt.
A vidéki városok közönségének jellemzésére álljon itt két eset.
„Két vidéki városban jelent meg tegnap este a szoknyanadrág. Temesvárott valóságos rendőri közbelépésre adott okot az új divat. Egyik belvárosi divatáruüzlet plakátokon hirdette, hogy csütörtök délután hat órakor kirakatában meg fog jelenni a szoknyanadrág. Nagy közönség gyűlt össze estére a szűk utcában. Pontban hat órakor egy lefátyolozott nő lépett a kirakatba szoknyanadrágban. Nagy tolongás keletkezett a kirakat előtt, úgy, hogy az utcai forgalom és a villanyosok is megakadtak. A rendőrség azon a címen, hogy a „mutatvány” nem volt előre bejelentve és hogy forgalmi akadályt okoz, meghagyta a kereskedőnek, hogy azonnal távolítsa el a kirakatból a szoknyanadrágos nőt. A hölgy eltávozott a kirakatból és a közönség szomorúan oszlott szét.
A másik eset Debrecenben történt. A színlap előre hirdette, hogy a Cigányszerelem csütörtöki előadásan Szilassi Etel szoknyanadrágban fogja játszani szerepét. Az óvatos rendőrség harminc polgári ruhás rendőrt helyezett el a nézőtéren, különösen az olcsóbb helyeken, hogy az esetleges tüntetéseknek elejét vegye. A közönség ezt megtudta és a körülményekhez képest csendesen nézte végig a nadrágszoknyás Ciganyszerelmet.”
Pesti Hírlap, 1911. március 11.
(Az igazság kedvéért e hírhez hozzá kell tenni, hogy a debreceni lapok nem számolnak be semmiféle rendőrkordonról, csak megjegyzik, hogy „Debrecen nem az a tüzes temperamentamú város, amelyben holmi divat-extremitások izgalmat okoznának” s „a nevezetes ruhadarab határozott bugyogó formájával már komikusnak tetszik, s komoly húrokat igazán nem lehet pengetni róla”, így a közönség is hamarosan napirendre tért felette. [Debreczeni Újság, 1911. március 10.])
A nadrágviselet tehát ekkor még nem törte át a polgári erkölcs korlátját, mert nemcsak a férfiak nem látták szépnek és kellően nőiesnek, de hétköznapjaikon a nők sem igen szorultak még rá a nagyobb mozgásszabadságra. Általános elterjedéséig a nők tömeges munkába állásáig kellett várni.
Görög Olga, ha nem is nadrágszoknyában, de nadrágszerepben, a Gül baba és a Stambul rózsája című operettekben. Takács Vince felvételei
Az öltözködés művészete a színpadon
És most álljon itt néhány valóságos színpadi kosztüm leírása a Színházi Figaró hasábjairól, debreceni színésznők tollából.
Elsőként a „hatalmas hangú” Görög Olga számol be Robert Stolz Favorit című operettjéhez csináltatott új kosztümjeiről. Görög Olga 1908–1928 között a vidéki színpadok legünnepeltebb koloratúr énekesnője volt, Debrecenben 1916–1919 között játszott.
„Felesleges azt megállapítanom, hogy az öltözködés valóságos művészet. Nem elég hozzá anyagi tehetség – bár mindenesetre elengedhetetlen – hanem jó érzék is kell hozzá – kezdi beszámolóját Görög Olga –. Én az öltözködésre mindig a legnagyobb gondot fordítottam. Talán szabad már arra hivatkoznom, nem veszik szerénytelenségnek, hogy itt is föltűnt ez. A Csárdáskirályné, különösen pedig a Stambul rózsája után a gratulációk jóleső özönével árasztottak el. Legutóbb pl. őszinte örömömre sokaknak tetszett a Bőregér III. felvonásában a sötétlila kosztümöm is, fehér muff és kalap garnitúrával.
Új premieremre, a Favorit-ra is teljesen újonnan staffirozom ki magam. És pedig a legújabb divatot igyekszem érvényre juttatni, amely alul szűk, felül pedig puff és raffolt.
Tudni kell, hogy az az alak, amelyet játszom, grófnő ugyan, de gépírólánynak adja ki magát, hogy a grófot meghódíthassa. Luxust tehát csak gazdag grófkisasszony kaphat, míg a gépírókisasszonynak az egyszerűségben kell kifejtenie az eleganciát. Ennek figyelembevételével toilettemet így állítottam össze:
felvonás
Búzakék csíkos raffolt szoknya fekete alsó aljjal, búzakék derék és kék masni fejdísszel, búzakék selyemharisnya, fekete brokát cipő.
Egész modern rózsaszínű taft-toilette két nagy puffal, crepe de chine övvel és gyöngyrojtokkal az aljon és derékon gyöngy- és csipkedísszel. Nagy rózsaszínű kalap, fekete rayerrel kalaptollal, rózsaszínű selyemharisnya, rózsaszínű tangó cipő. Ékszerek: butonok, collié, nagy brilliáns agraf [fülbevaló, nyakék, ruhakapocs].
Tiszta fekete crepe de chine ruha fehér köténykével, fehér fejdísszel, fehér harisnya, fekete cipő.
A fináléban: piros kabát, piros sapka.
felvonás
Egyszerű csipkeruha.
Egyszerű sötétzöld selyemruha, arany csipkedísszel. Zöld kalap, zöld harisnya, arany cipő.
Fehér taft selyemruha csipkékkel, gyöngyökkel, fehér selyemharisnya, ezüst cipő.
felvonás
Egy egész egyszerű sötétkék ruha. – Így fog festeni Waldorf Manon grófnő! Hiszem, hogy nagyon szimpatikus lesz a hölgyeknek.”
A legújabb divat a Favorit-ban. Az öltözködés művészete. I. Görög Olga, Színházi Figaró, 1917. november 16-22.
Az álruhás grófnő tehát 8 különböző kosztümben, selymekben és csipkékben próbálja gépírókisasszonynak kiadni magát – ami még egy operettgróf számára is gyanakvásra adhat okot. A boldog vég nem is marad el.
Görög Olga a Favorit című operett első felvonásában, a modern rózsaszínű taftruhábanGörög Olga a Stambul rózsája című operett különböző felvonásaiban. Takács Vince felvételei
Lássuk azonban, hogy egy színműben, nevezetesen Molnár Ferenc Úri divat című darabjában milyennek képzelte Borosnyai Kató a legkevésbé sem álruhás gépírólányt, 1918 tavaszán.
„A mesét az írógépkisasszonyról nem én írtam. Én csak eljátszom. És nagyon, de nagyon boldog vagyok, mert hiszen Molnár Ferenc Úri divatjának a hősnője az én szerepem: Paula, az egyszerű, de végtelenül bájos kis gépírólány. […] Hogy milyenek lesznek a toilettjeim? Ahogy a gépírólány-szerep megkívánja.
1. felvonás
Na, itt meg kell állni, mert jóllehet egy egyszerű ing-blouse lesz rajtam sötét aljjal, fekete nyakkendővel és lakk-övvel, mégis egy roppant drágaságot és ritkaságot is fogok viselni: egy pár vadonatúj félcipőt.
2. felvonás
Fehér ruha (bricses szabás) piros selyem matrózgallérral, piros lakk-övvel és manchettával, fehér cipő.
3. felvonás
És itt, miután a szerzői instrukció »Paula igen jól öltözködik«: vadonatúj sötétkék selyemruha aranyszálú hímzéssel, sötétkék selyem kis Napoleon-kalap, fekete lakkcipő keskeny fehér betéttel. – Még egyet! Sohse tudtam, hogy miért végeztem el a női kereskedelmit, miért tanultam meg a kettős könyvvitelt? Most már tudom. Hogy az én kis Paulácskám mindenképpen perfekt gépírókisasszony lehessen!”
Borosnyai Kató: Mese az írógépkisasszonyról. Paula fehérben, Színházi Figaró, 1918. január 18-24.
Borosnyai Kató matrózruhában, civilben
Divat a debreceni korzón
A színészi pálya, amely szinte a legkorábban vált szabaddá a női önmegvalósítás számára, sokszor, főleg a vidéki színésznők életében, csak addig tartott, amíg be nem eveztek a tisztes polgári házasság révébe. Művészházasság esetén könnyebben elnézte a társadalom, ha a bohémpár mindkét tagja megmaradt hivatásánál, de egy polgáremberrel, egy „civillel” kötött frigy szinte mindig az asszony pályaelhagyását vonta maga után: a művészi elhívatás alárendelődött a polgári morálnak: a háztartásnak és a férj által biztosított vagyonnak. Előfordult néha az is, hogy a pálya hamarabb ért véget, mintsem hogy elkezdődhetett volna, mint Kaszab Anna (1898–1975) esetében, aki egyszerre tipikus és rendhagyó példa. Színitanulmányai után első szerződésével Debrecenbe jőve, 1920 szeptemberében lépett színpadra, mint drámai hősnő, s a kritika rögtön szép sikert és primadonna-népszerűséget jósolt a „láthatóan ambiciózus leánynak” – ám miután öt éve várt vőlegénye végre hazatért a fogságból, októberben összeházasodtak, olyan hirtelen, hogy a színésznőnek búcsúelőadást sem tudtak tartani. Kaszab Anna ígéretes karrierje ezzel véget is ért volna, ám a színpadról szőtt álmai nem hagyták nyugodni, így öt év múlva, immár férj nélkül, de diadalmasan visszatért, s pályájától ettől kezdve eltántoríthatatlan volt.
Szokványosabb eset Retteghy Margité (1883–1973). Az erdélyi nemesi családból származó leány sokoldalú tehetség volt: jól írt, ügyes szobrász volt és szép jövő előtt álló, komoly és mély drámai színésznő. A kolozsvári leányiskola után Olaszországban tanult szobrászatot majd egy budapesti magántanárnál színészmesterséget, oly sikerrel, hogy rögvest szerződtette a Vígszínház és egy filmszerepet is kapott. Feladatait kevésnek érezve azonban, 1912-ben vidékre szerződött: Miskolcon, Nagyváradon, majd a buda-temesvári társulatnál töltött egy-egy évadot, 1916-ban pedig megérkezett Debrecenbe. Szatai Ferenc rögtön felfedezte, hogy az új színésznő nemcsak ritka talentum, hanem egyúttal „nagy koncepciójú nő” is, s felkérte állandó munkatársnak decemberben induló színházi hetilapjához. Retteghy Margit olvasmányos, önéletrajzi ihletésű tárcáiban szerelemről, divatról, hivatásról és művészetről írt a debreceni lányoknak, „az új női nemzedéknek, akik kezükben tartják a világ alakulását”, s akiket biztatott anyákká lenni, de hivatást is választani, hogy „azok az erők, melyeket a múltban csak jelentéktelen dolgokra forgácsoltunk el, összegyűjtve és tudatosan felhasználva” reorganizálják a társadalmi életet. A nagy koncepció azonban az ő esetében is a szokásos mederbe terelődött: rá kellett ébrednie, hogy a színészi pálya biztos megélhetést nem ad, így a következő évben férjhez ment egy debreceni fogorvoshoz, s a továbbiakban már, mint decens úriasszony, csak jótékonysági rendezvényeken vállalt fellépést, vagy olvasta fel saját maga írta beszédeit.
Az alábbiakban divattörténeti sorozatának a debreceni korzóról írt darabját idézzük, Divat-panoráma címmel.
„…Ha a mi szép magyar asszonyaink olyan jó ízléssel tudnának öltözni, mint a párizsi, s általában a francia nők, nem is volna csúnya nő az utcákon, olyan kiváló öltöztetési anyagot ad a magyar faj. A baj ott van minálunk, hogy mindenki maga akarja megkomponálni a toilettjét. Pedig hát ehhez minden száz nő közül egy ért. Ez egy külön művészet. S akik kevésbé értenek hozzá – ami még egyáltalán nem szégyen kérem – rá kellene bízzák magukat egy jó ízlésű divatterem-tulajdonosra. […] Mikor Debrecenbe érkezve először végigmentem a korzón, meglepett, hogy mennyi szép asszony van ebben a városban. Egy nyárutói estén, villanyfényben, nem győztem csodálkozni, mennyi teljesen ismeretlen, szép arc suhan el mellettem. Egy magas, karcsú, arisztokrata születésű fiatal asszony, a Gretchen-típus ideális megtestesülése. […] Aztán egy szép sötét asszony haladt el a villanyfényben mellettem. Nagyon elegáns, majdnem mindig feketében vagy fekete-fehérben láttam. Azt a hatást teszi reám, amit egy ismert erdélyi mágnás asszony, aki fia halálától mindig feketében járt, mert fogadalmat tett rá. […] Két fehér leányalak sétált előttem közvetlenül. Testvérek. Az egyik egészen olyan, mint Paquin Európát megjárt divatmodelljei voltak hat évvel ezelőtt. Hogy ragyogna fel Paquin vagy Woorth mestereknek a szeme, ha őket egyszer felöltöztethetnék! […] Egy asszony és két leány, mind sötétek és különbözőképpen érdekesek. A magosabbik leány távolbanéző, gyönyörű szemeivel, elefántcsontszínű sárga teintjével, mint egy spanyol táncosnő. Nagy fekete kalapban, vállán átdobott kendővel kellene megfesteni. […] Meg kell állapítanom, hogy kevés vidéki városban láttam ennyi elegáns, szép nőt, mint Debrecenben.”
Retteghy Margit: Divat-panoráma, Színházi Figaró, 1917. június 15–22.
A magyar nemzeti hadsereg csapatainak felvonulása a Horthy Miklós kormányzó előtt, 1920. április 14-én, a tiszteletére rendezett díszszemlén. Háttérben a Püspöki palota sarkán a Színházi Figaró szalonja. Liener Béla és Berzéki Sándor műtermének felvétele
Jegyzet:
Szederkényi Anna (1882-1948) író, szerkesztő, az Újságírók Egyesületének első női tagja.
Jelen írással szeretnénk a kedves Olvasóink figyelmébe ajánlani a Déri Múzeum Amit a divatipar takar c. programját, amely a Dívaságok a Dériben c. rendezvénysorozat harmadik alkalma. Az előadók és a szervezők sok szeretettel várják az érdeklődőket a Déri Múzeum Dísztermébe október 18-án 17:30-kor kezdődő eseményre.
Debrecen életében meghatározók voltak az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc eseményei. Ennek egyik legismertebb mementója a Haldokló oroszlán, amely az 1849. augusztus 2-i debreceni csata elesett hőseinek állít emléket. Az ütközet napján a magyar sereg I. hadtestét Nagysándor József vezérőrnagy vezette, akinek neve az egyik aradi vértanúként is bevonult a történelembe. Jelen írásunkkal az emlékmű történetének felidézésével egyúttal az aradi vértanúkra is emlékezünk.
Debrecen lakossága kezdetektől fogva ápolta 1848–1849 emlékét, hol titokban, hol büszkén-dacosan – ezzel is kifejezve szembeállását, tiltakozását a Bach-rendszer ellen. A forradalmi okmányok, a Kossuth-bankók őrzése, rejtegetése és a Kossuth-szakáll viselete mellett a paci erdőben található dombocska vált még az emlékezés szimbólumává. Korabeli újságok hasábjain olvashatunk ennek szinte misztikus történetéről:
Ha az utas Debreczenből Hosszu-Pályi felé megy s beér a debreczeni erdőségbe […] mindjárt szemébe ötlik az úttól balra egy dombocska, melyről soha nem hiányzik a koszorú; ez egy honvéd sirja. 1849. augusztus 2-án volt a debreczeni csata a nagy orosz hadsereg, és Nagy Sándor 5—6,000-nyi csapatja között; […] a csata eldőlte után, a számtalan irányban szétporló honvédsereg egyeseit űzték mindenfelé; egy honvéd huszárszázados (sokak szerint Szarka vagy Zarka nevü) az erdőszélig futhatott, ott rogyott össze sebesült lova, ott látták őt magát is az erdőcsőszök elvérzeni, miután zsebkendőjével a lándsaszurásból ömlő vért tovább feltartani nem birta, ezek temették őt el is, ott a hol meghalt, Szabó József debreczeni lakos által a városból hozott koporsóba. Azóta a sir iránt az utas kegyelettel van, tavasztól késő őszig friss virágokat hint rája, vagy legalább zöld galyat teszen a már száraz fölé. Vadászó tisztek több ízben elhányaták e sírhalmot a csőszök által, kik azt a vitéz urak távoztával újra meg újra felhantolták, szóval, a nép kedvenczévé vált ez erdei magános sir.
Még tündérekkel is hozá azt kapcsolatba. Ezt is elmondom. A nép azt tartja, hogy e sirt tündérek őrzik; egy a kegyeletről nem nagy fogalommal biró debreczeni parasztasszony, meglátva a siron egy szép pántlikás virágkoszorut, megállitá a talyigást, kivel nem messze levő kaszálójából hazafelé ment; elvevé a koszorút a sirról, s ismét fölült a talyigára; alig mentek azonban egy pár száz lépést, megáll a ló, s a kíméletlen ostorcsapások daczára sem mozdult meg helyéről. „Már komám asszony” – szólt a talyigás – „itt nem boldogulunk; tudom én, hogy a tündérek álltak lovam elé, azért nem mozdul, – hanem vigye vissza azt a koszorút a sirra, honnan elvevé.” – Az asszony ugy tett mint komja javaslá, visszahelyezé a koszorút, s visszamenve a talyigához, alig tudott arra felkapaszkodni, mert a ló minden nógatás nélkül hazáig nyargalt. – Szóval, nagy kegyelet van a népben e honvédsir iránt.
Vasárnapi Ujság, 1861. február 17.
Az 1860-as évek elején, az októberi diploma kiadása után lehetővé vált a forradalom és szabadságharc nyílt emlékezete. Ennek nyomán Debrecenben elhatározták, hogy az ismeretlen hős sírja fölé méltó emlékművet állítanak az egykori honvédeknek. A gondolatot hamarosan tett követte, egy „társulat” alakult a megvalósítására a város akkori vezető polgáraiból (nagyrészt a Polgári Casino tagjai; kereskedők, céhmesterek, értelmiségiek), melynek első feladata a pénz előteremtése volt. Az anyagi kérdések után következett az emlékmű megterveztetése. A beérkezett tervek közül a társaság választása Komlóssy Imre elképzelésére esett, amely „megsebzett oroszlánt ábrázolt, amint az ország cimerét erősen szorítja magához, – az állami önállóságához még haldoklásában is szívósan ragaszkodó magyar nemzetet jelképezvén. Talapzatán ezzel a fek irással: MDCCCXLIX. aug. 2. Ez az év és napszám fejezte ki, hogy a szobormű a debreceni csatában küzdött honvéd-sereg emlékét is őrzi.” (Zoltai Lajos: A debreceni honvédemlék keletkezése. A vándorló kőoroszlán története – Alkalmi visszaemlékezések. Debreczeni Usjág, 1931. augusztus 1.)
A francia királyt védő svájci gárda 1792-ben forradalmárok által lemészárolt több száz tagjának emlékezetét egy luzerni sziklafalban őrző szobor („Löwendenkmal”) helyi fafaragó által készített szuvenírmásolata, Komlóssy Imre debreceni polgár tulajdonából. Feltehető, hogy e szobrocska szolgált mintául a Haldokló oroszlán szoborhoz. Forrás: Déri Múzeum
A tervek megvalósítására pesti kőfaragókat, szobrászokat kérdeztek meg, végül Marshalkó Jánost bízták meg a feladattal. (Később számos alkotást készített még Debrecen városának, mint például a színház szobrait vagy az István gőzmalom parkjában található szökőkút szobrot.) Marshalkó János számára az oroszlánmotívum nem volt ismeretlen, ugyanis személyében a Lánchíd kőoroszlánjainak készítőjét tisztelhetjük. Az elkészült gipszmodellen és a művön az eredeti tervekhez képest némi változás fedezhető fel: címer helyett nemzeti zászlón fekszik az oroszlán. Valamint eredetileg még a Pro Patria feliratot helyezte volna még el a szobrász, amelyet végül nem véstek fel a talapzatra. A terveket látva a korabeli sajtó a következőképp értékelte az emlékművet:
Szikladarabokból álló talapzaton nyugszik egy kifáradt, harczban kimerült oroszlán, erőteljes karmaival őrizvén a nemzeti czimert és háromszínű zászlót, legféltettebb kincseit. Sörénye le-omlott, szemének fénye kihalt, de a szobrász gyanittatja, hogy ez oroszlán csak tetszhalálban van, s él és élni fog, bár most merev és mozdulatlan. Az oroszlán alatt, mohhal körülrakott kőtáblán lesz az elhunytat s a csata napját magyarázó felirat.
Vasárnapi Ujsag, 1861. június 23.
A szobor a források szerint 400 mázsa sóskúti kőből készült, négy méter hosszú és három méter magasságú. Elhelyezésére és felavatására azonban még éveket kellett várni, mivel ismét az abszolutizmus ideje – még ha valamennyivel szelídebb formában – köszöntött be az elkészülése idején. Az elrejtéséről szintén a „társulat” tagjai döntöttek, s gondoskodtak. Az oroszlán Vecsey Imre építőmester piac utcai házánál „bujdosott”, s várta sorsának jobbra fordulását.
Rajz és animáció: Orbázi Zoltán és Tóth Róbert Szöveg: Szabó Anna Viola Narráció: Csikos Sándor, Bakota Árpád, Vranyecz Artúr, Papp István Zene: Molnár Attila Vajk Forrás: Déri Múzeum
Mielőtt ismertetnénk az oroszlánszobor további történetét, érdemes megemlíteni annak eredetét és mintáit. Maga a pajzsot őrző, fekvő oroszlánalak – amelyet a szakirodalom hol haldoklóként, hol alvóként említ – a napóleoni koalíciós háborúk követően váltak elterjedtté a katonai sírokon. A legismertebb, s gyaníthatóan első példányok egyike – amelyről a többi hasonló emlékművet mintázták – a svájci Luzernben található, amelyet Bertel Thorvaldsen tervei alapján készített el Lukas Ahorn. A szobrot 1821-ben állították fel a francia forradalomban részt vett és elesett svájci gárdisták emlékére. A Mark Twain által “világ legszomorúbb és legmegindítóbb szobrának” nevezett alkotást egy sziklába vájták. A források szerint egy gárdistatárs kezdeményezte az emlékmű felállítását.
Luzern Képeslap, 19. század vége Forrás: Déri Múzeum
Talán kevésbé ismert a Görögországban található példány, amelyről egy raktári rendezés során előkerült korabeli német nyelvű újságból, az Illustrierte Zeitung-ból szereztünk tudomást. A naupliai (nafplioni) emlékművet maga a bajor király, I. Lajos emeltette az 1830-as évek görög forradalmában részt vett és elesett bajor katonák emlékére – a feliraton 1833 és 1834-es évszám szerepel. (Az uralkodó nem minden hátsó szándék nélkül támogatta a görög mozgalmat, ugyanis ennek során fiát, Ottót ültette a görög trónra.) Az alkotás 1841-re készült el, Christian Heinrich Siegel munkája, aki később az athéni művészeti iskola professzora lett. Bár a korabeli tudósítás nem jegyzi meg – csupán a görögök megsemmisítési kísérleteiről írt a szobor ismertetése során – az emlékmű adatlapján egyértelműen jelzik, hogy a luzerni oroszlán másolataként készült, ugyanakkor az antik görög kultúra hatását is kiemelik.
Illustrierte Zeitung, 1849. december 8. Forrás: ANNO – Österreichische Nationalbibliothek
Harmadik külföldi mintaként az Atlantában található művet említjük meg egy helyi sajtóban megjelent cikk nyomán. Az 1894-ben elkészült alkotás az oaklandi temetőben volt található 2021 augusztusáig – eltávolításának indoka a restaurálás, illetve vandalizmus utáni helyreállítás – T. M. Brady munkája, aki a források szerint eredeti alkotásként hivatkozott az oroszlánszoborra. Az emlékművet az amerikai polgárháború konföderációs táborának ismeretlen hőseinek emlékére és tiszteletére emelték az atlantai nők emlékegyletének kezdeményezésére.
A fenti felsorolás korántsem teljeskörű a szobor adatlapján további külföldi példányok lelhetők fel. Magyarországon is elterjedt ez a motívum, már az 1820-as évek végén megjelent az első minta. Fleschner Fülöp síremléke sajnos nem maradt meg az utókorra, források alapján nagy sikert alkotott csodálói körében, ahogy egy korabeli kritika írta: „a mű magában foglalja: az ideált, a természetet, a szenvedélyt, a jellegzetességet és a tudást.” [Idézi: Soós Gyula: Adatok klasszicista szobrászatunk történetéhez (Huber József 1777–1832?) Művészettörténeti Értesítő 1964 1. sz.] A szakirodalom nagyrésze Huber Józsefnek tulajdonítja az alkotást, míg más kutatások Dunaiszky Lőrincet nevezik meg művészként – viszont a luzerni hatást valamennyien kiemelik. Az elpusztult szobor az egykori budai katonai temetőben volt található, a család viszont nem nézte jó szemmel a síremlék körüli csődületet, az ő felfogásuk szerint:
A síremléknek nem célja a gyönyörködtetés, értéke csupán a hozzátartozók részére van. Elégedjék meg a művészetek tetszésével.
[Idézi: Soós Gyula: Adatok klasszicista szobrászatunk történetéhez (Huber József 1777–1832?) Művészettörténeti Értesítő 1964 1. sz.]
Szinte a debreceni kőoroszlánnal egy időben készült el az esztergomi katonai síremlék a város 1848–1849-es forradalom és szabadságharc alatt az Esztergom tábori kórházban elhunyt 604 honvéd emlékére. Palkovics Károly vármegyei alispán indítványára készült el a szobor Gerenday Antal piszkei kőfaragó munkája nyomán, melyet még 1861-ben lepleztek le. Egy korabeli beszámoló szerint a közgyűlésen az alábbiakat határozták el a szobor kapcsán:
az emlék sóskúti kőből készíttessék 2 láb magas talapon 6 láb magas, 4 láb széles és 3 láb vastag oszlop álljon, ez oszlop tetején féllap talapzaton 2 lábnyi magasságot tartva, egy haldokló oroszlán az ősi magyar czimert körmei és fogai közt tartsa. Homlokrészén Bajza e versei legyenek felírva: Nyugosznak ők a hős fiak duló csaták után. Jobboldalán: Hatszáznégy honvéd temetkezesei. Baloldalán: Százhetvenöt osztrák katona nyughelye, kiket a felebaráti szeretet sebjeikben ápolt és a magyar nagylelkűség hősei sirgödrébe temetett. Hátulsó részén: 1848-49 Esztergom a haza védőinek. 1861.
Vasárnapi Ujság, 1880. június 22.
Az 1861-ben felállított Esztergom-szentgyörgymezei Honvédemlék, Gerenday Antal szobra a kövesdi hegyekkel 1868 körül Esztergom, Beszédes Sándor fényképész felvétele Forrás: Déri Múzeum
Ennyi kitérő után következzék ismét a debreceni kőoroszlán története. A kiegyezés évében látták úgy a debreceniek, hogy a szobrot méltó módon felavathatják. Ekkor már az Emlékkert Társulat kezelte az ügyet, melynek célja a Nagytemplom és Kollégium közötti terület rendbetétele, s olyan emlékszobrok felállítása, azok számára akik a haza és a tudomány érdekében nagy érdemeket szereztek. Tulajdonképpen ez volt az első köztéri szobor, amelyet felállítottak a kijelölt területen – a második Izsó Miklós Csokonai szobra az ún. kis emlékkertben. Három évtizedig állt a kőoroszlán a Kollégium főépülete előtt, melyet fényképen és ennek nyomán korabeli képeslapon is megörökítettek.
Korabeli emlékkép a Haldokló oroszlánról, Letzter Lázár eredeti felvétele Forrás: Déri Múzeum
1899. augusztus 2-án a debreceni csata 50. évfordulóján Debrecen városa nagyszabású ünnepélyekkel emlékezett meg az eseményekről. Ez alkalomból több szoboravatás is történt – ekkor szállították el a Kollégium elől a Hősök temetőjébe a Haldokló oroszlánt (amelyet eredetileg is odaszántak), s innentől kezdve vált a március 15-i, augusztus 2-i és október 6-i megemlékezések egyik kiemelt helyszínévé a kőoroszlán.
A Haldokló oroszlán helye nem maradt sokáig üresen az Emlékkertben – szintén a nemzeti eszme szellemében állították fel 1902-ben a Szabadságszobrot. A „vastyúkként” vagy „Vas Zsuzsiként” emlegetett sisakos Hungária élete nem volt hosszú életű, pár évvel később a Városháza udvarára került, majd az első világháború idején beolvasztották. Helyén napjainkban is látható Bocskai István szobra került. De ez egy már másik történet…
Ezúton szeretnénk felhívni a kedves olvasók figyelmét a Cívisek világa megújult helytörténeti kiállításunk Lassú városiasodás egységére, ahol különböző történetek fedezhetők fel a kiállított tárgyak segítségével. Bár a Marshalkó-féle kisszobor az 1848–1849 emlékezete tárlatban található – amelyet sokáig a kaszinóban állítottak ki –, ebben az egységben is helyt kapott az oroszlánszobor. A múzeum munkatársai egy izgalmas animáció formájában dolgozták fel azt a pillanatot, amikor elhatározták a szobor elrejtését, s annak módját.
Van, aki várja, s van, aki retteg Egyed és Egon napjától. Szeptember 1-je ugyanis az új tanév kezdete. Véget ér diák s tanár számára is a nyári szabadság, kezdődnek a munkás hétköznapok. A Déri Múzeum – a debreceni közművelődés egyik bástyájaként – a tanévre elsősorban olyan lehetőségként tekint, amellyel a tudás újabb generációk számára adható át. Tudjuk azonban, hogy az iskola nem csak a tanulásról szól. A diákélet emberi kapcsolatokról, kihívásokról, jellemformálódásról is szól: a felnőtté válás örömmel, s bánattal kövezett útjáról.
Talán ezért is választották Móricz Zsigmond Debrecenben játszódó, Légy jó mindhalálig című regényét annak idején kötelező olvasmánynak a 8. osztály számára. A regény főhőse, a Református Kollégium kisdiákja, Nyilas Misi ugyanis számos megpróbáltatáson megy keresztül, míg ráeszmél: az élet sokszor még a legbecsületesebb emberekkel is igazságtalan.
A mű az 1879-ben, Tiszacsécsén született szerző önvallomása. A tízgyerekes család az 1880-as évekre nyomorúságos körülmények közé sodródott, ám a szülők célul tűzték ki a gyermekek taníttatását. Zsigmond Istvándiban, majd Prügyön járt elemi iskolába 1886–1890 között. Ezután kezdte meg tanulmányait a Debreceni Református Kollégiumban, ahonnan 1894-ben Sárospatakra került. Nem véletlen tehát, hogy a regény az 1890-es években játszódik, és a negyvenes évei elején járó író – az első kiadás 1920-ban látott napvilágot – tűéles pontossággal írja le a várost, a kollégiumi életet és a körülményeket.
A 13–15 éves diákok így azon túl, hogy saját korosztályuk problémáit élhetik meg Nyilas Misivel, „pakkot kaphatnak” a századforduló cívis városának történetéből is.
Ezért nélkülözhetetlen a mű feldolgozását segítő értelmezés, vagy a regényre épült filmfeldolgozás megismerése. Igaz, az újabb film is – Ranódy László rendezésében – elmúlt hatvanéves, segítségével mégis mélyebben élhető át a történet.
Az alább bemutatott érem készítője Csúcs Ferenc (1905–1999) szobrász, éremművész, aki tanulmányait itthon és külföldön az 1930-as években végezte, majd az 1950-es évektől egyre több megbízást kapott. Munkássága során körülbelül 250 érmet készített, ezek többsége történelmi személyeket ábrázol. A Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjével kitüntetett művész alkotásai könnyen azonosíthatók anyaghasználatuk, kialakításuk és köriratuk betűtípusa miatt.
Fotó: Lukács Tihamér
Az érem adatai
Előlap: Móricz Zsigmond jobb profilja. Körirat: MÓRICZ·ZSIGMOND·
Hátlap: Meztelen ülő női alak, mellette az alkotó jele (cs) és egy szám: 46. Körirat: ·A·MAGYAR·SORS·S·LÉLEK·TÜKÖRE…
Alkotó: Csúcs Ferenc
Anyag: bronz
Technika: öntött
Méret: 6 cm (átmérő)
Itt van az ősz, itt van újra, S szép, mint mindig, énnekem. Tudja isten, hogy mi okból Szeretem? de szeretem. (Petőfi)
Kedves olvasóink!
A Helyi Értéken szeptemberben még nincs vége a nyárnak: bár az iskola elkezdődött s a családi nyaralásokról mindenki hazatért, a vakáció meghosszabbítható, az emlékek felidézhetők nyári írásaink olvasgatásával, amelyekre most egy egész hónapot biztosítunk. Oldalunk az elmúlt időszakban is frissült minden pénteken, de a valódi felfrissüléshez, az újabb, aktuális tartalmak szolgáltatásához a Helyi Értéknek is hosszabb pihenésre van szüksége.
Szeptemberben tehát elmegyünk egy kicsit, hogy októberben új erőben köszönthessük olvasóinkat ismét.
A viszontlátásig kellemes böngészést kíván
a Helyi Érték szerkesztősége
Forrás: Déri Múzeum Fotótára, Vencsellei István felvételei
