Ez év tavaszán egy különleges felajánlás érkezett a Helyi Érték részére: egy már lebontott családi ház (ún. Kádár-kocka) története derül ki a beadott dokumentumokból és emlékekből. Az eset az 1960-as, 1970-es évek Debrecenébe kalauzol el. Ez utóbbi évtized végén kezdődött meg a nagy panelépítkezési program, amelynek során számos, a címben szereplőhöz hasonló családi házat bontottak el. Az alábbiakban következzék a Tócóskert utca 15. szám – a helyszín ma Tócóskert térként létezik, 1982 óta – rövid élete.
Ottó László és felesége (leánykori nevén: Nagy Irén) tősgyökeres debreceni lakosok voltak. Még 1938-ban kötöttek házasságot, három gyermekük és hét unokájuk született. Az unokák több év óta, évenként egyszer egy unokatestvéri találkozót szerveznek, amelyen felelevenítik a gyerekkori emlékeket, mi történt a nagyszülőknél, beszélnek a család múltjáról. Egy ilyen találkozóra készült el 2022-ben az Ottó Papa hagyatékában talált eredeti dokumentumok felhasználásával, kevés fényképpel a Tócóskert utcai ház története. Erre a házra az idősebb unokák még emlékeznek, de a fiatalabbaknak nincsenek emlékképei. Itt éltek a nagyszülők tizenkilenc évet, 1960–1979-ig.
A szöveget a menyük írta, de az elrendezés, a végső forma egyik unoka munkája. A MŰ tíz példányban készült. Ennek az írásnak kicsit rövidített változata jelenik meg a Déri Múzeum gondozásában.
Nagyapa visszaemlékezéseiből idézek bevezetésül.
„A Szűcs testvérek, édesanyám Szűcs Eszter és testvérei, Mariska és Julianna a szüleiktől örököltek és ezen az örökségen vásároltak három házhelyet egymás mellett, az abban az időben felparcellázott Móric telepen, ami utca később a Dobó utca nevet kapta. Számozás szerint 9. sz. a Mariska nénié, 11. sz. az én szüleimé, a 13. sz. Juliska nénié lett. Ők közösen vásároltak egy öreg malmot és annak az anyagából építettek a telekre. A mi telkünkre két lakást építettek, mindkettő szoba-konyhás lakás lett. Az egyikben laktunk mi, a másik rész kiadó lett. Édesanyámnak 1926. évben kenyérdagasztás közben tüdővérzése lett. Ezen betegség miatt egy éves Auguszta szanatóriumi kezelés után 1927-ben bekövetkezett halálakor 53 éves volt. Már írtam róla, szeptember 23-án temettük a Kossuth utcai temetőbe, a rokonság sorába. Az ő temetése volt az utolsó, a Kossuth utcai temetőt lezárták, majd felszámolásra került 1937-ben. Mi még gyerekek iskolások voltunk, állandó keresettel nem rendelkeztünk. Lajos bátyám barátjának, Tömöri Józsefnek az édesanyját kértük meg a háztartás vezetésére. Ő a Móric u 10. sz. alatt lakott, dohánygyári nyugdíjas volt. A meghívást elfogadta, odaköltözött és apámmal házasságot kötöttek. (Tömöri Nagy Ágnes) Az aránylag jó nyugdíját Ágnes mama a család szükségletére fordította. Ezért apám a ház fele részét a nevére íratta. A másik része édesanyám halála után a gyerekekre szállt. Évek múlva Ágnes mama az ő részét visszaíratta az Ottó gyerekekre, azon gondolattal, esetleg halála után az ő rokonsága ne lépjen fel követelőzően.”
Ottó Papa minden papírt megőrzött, az adásvételi szerződéseket, földhivatali bejegyzéseket, tervrajzokat, befizetési csekkeket, OTP-s kimutatásokat… Ezeket használtam fel a történet megírásához, fényképezve, szkennelve. Sok iratot kicsit megemésztett az idő vasfoga, de olvasható. Legjobban sérült Ágnes Mama végrendelete. (Ő volt a harmadik felesége Ottó Lajosnak, és mivel nagyon rendesen ellátta a gyerekeket és a háztartást, a nyugdíját is a közös konyhapénzbe beforgatta, a saját részét, a ház felét Ágnes Mamára íratta.) 1952-ben meghalt Ottó Lajos, a nagyapa apja és akkor írta meg Ágnes Mama a végrendeletét, 1952. november 20-án és ebben férje által ráíratott félházrészt visszaadja a négy testvérnek, Ottó Lajos gyerekeinek. Ágnes Mama a Dobó u. 11-ben élt még az 1957 februárjában bekövetkezett haláláig.
Halála után adták el a testvérek a házat, és a nagyapára jutó 10440 forintból vásárolják meg Szilágyiéktól a tócóskerti házhelyet. A Hadházi utcai házban három család lakott, Nagy Gyula és felesége (Ottó Mama szülei), Ottó Papáék öten és Szilágyi Mihályék, (a feleség, Vilus, a Mama testvére). Ez a ház, a Hadházi u. 19. az Ottó Mama szüleinek a háza. Egy hosszú, keskeny ház, sok helységgel, több házrész volt kialakítva benne, Csaba szerint még albérlő is lakott ott gyerekkorában a családon kívül.
Régóta kerestem régi térképeket Debrecenről, amelyen az ötvenes évek végi állapotot mutatják, de csak nagyon régi térképet találtam, vagy olyat, amin már az új lakótelep van ábrázolva. Szerencsére a Papa dolgai között találtam két térképet. Az egyiket összeragasztotta a Papa, ezen a térképen néhány utca be van rajzolva. Judit kiderítette, hogy ez 1969-ben nyomtatott térkép, nagyítóval megnéztük, az utcák neve jól olvasható. Ezen be lehet azonosítani, (az első törés után), a Csárdás utca bal oldalán a második telek volt a Papáéké. (De azt mondja Judit, hogy Zoli valamelyik találkozó után kért térképmásolatot.) A másik térképen nincsenek berajzolva a kialakított utcák, építési terület a felirat, kiderült, hogy 1980-as térképen már a Tócóskerti Lakótelep építési munkálatai kezdődtek. Nem egyenes utca volt, két törés osztotta három részre, három névvel, (az Acél utcától számítva) Tócóskert u., Csárdás u., Vass Pál u. Később, a hatvanas évek közepén kapta az egész utca a Tócóskert u. nevet. (Az Acél utcától a Margit utcáig.) Így lett a Csárdás utca 4-ből Tócóskert u. 15.
Térképrészlet 1969-ből
A nagyapa mindent dokumentált, a ház építéséről külön naplót vezetett, amibe az építéssel kapcsolatos minden kiadást feljegyzett, az anyag ára és a fuvar (megbontva), a munkadíjak, a jattok… minden az utolsó szegig.
Részlet a “Munkaelosztó” füzetecskéből
Kútfúrással kezdődött az építkezés, a Papa rajzán, amin a ház, a melléképület, az összes gyümölcsfa, szőlőtőkék (melyik tőke milyen fajta), virágok… látható, a kút is be van rajzolva.
Saját tervrajz a kertről
A ház alapja úsztatott beton volt, amibe sok minden töltőanyag, törmelék tégla, salak… bekerült. A ház falazata vegyesen tégla és vályog. Egy sor vályog, két sor tégla. A vályogot a telken helyben a család készítette 1959 nyarán, bár a Papa könyvében vályogvető cigányoknak is van munkadíja. Kiderült Csaba elbeszéléséből, hogy a cigányok nem vályogot vetettek, hanem a padlást tapasztották sárral. Ezt a nehéz munkát ők csinálták. Csaba sokat mesélt nekem a vályog készítéséről. A fa kalitkákat talán még a Horváth Árpád utcában is láttam. A megerőltető munkától a visszerei kidagadtak és az iskolában megkérdezték, miért ilyen a keze és ő büszkén mondta, hogy vályogot vetett, mire kitört a röhögés az osztályban. Ezek nem hagyományos méretű vályogok voltak, fal méretűek, 45x25x13. (A fal vastagsága 45 cm, két tégla magassága 13 cm.) A vályogvetéshez szükséges agyagot a pincéből termelték ki, a töreket a Papa vásárolta. 1959 nyarán, hogy nemcsak a házhoz szükséges mennyisségű vályogot készítettek, de eladásra is került belőle. A vályogkészítés színhelye az utca volt.
Az 1959-es építkezés dokumentumaiból néhány (helyszínrajz, kérelem, épületrajz)
Az eredeti építési tervrajzon csak egy kétszobás ház tervrajza szerepel, az előszoba, a fürdőszoba és a kamra alatt van pince. Az előszoba előtti kis teraszra öt lépcső vezetett, azért kellett annyi törmeléket, töltésföldet odaszállítani, mert a szobák és a konyha alatti részt fel kellett tölteni. Az építés során ésszerű átalakítás született. A házhoz toldottak egy műhelyt a bejárat meghosszabbításában és egy kinti wc-t. Innen, a műhelyből volt a pince lejárata is.
Mivel eltértek az eredeti tervtől, súlyos bírságot szabtak ki a hatóságok, de a fellebbezésnek helyt adott a hatóság. Módosítani kellett hozzá a tervet. Papa kérelmezte a büntetés eltörlését egy kézzel írt levélben, szociális helyzetére és az ésszerű átalakításra hivatkozva, amit a hivatal elfogadott és elengedte a büntetést. Emiatt késett a használatba vételi engedély is.
Fellebbezés bírság elengedésének ügyében
Az építkezést a megtakarított pénzükön kívül, a Papa fizetéséből és a 40 200 forint OTP kölcsönből (+ 8000 forint kamat) finanszírozták. A Papa feljegyzéseiből kiderül, hogy, 1958. XI. 4-től abeköltözésig 1960. IX. 15-ig 64 957forint, 91 fillérbe került. (Akkor még a fillér is számított.) 15 évre adómentességet kapott az új építésű ház.
Külön építési engedéllyel készült a tyúkól és a kerítés 1961-ben.
Beköltözéskor Icu és Csaba még középiskolások voltak, Csaba akkor kezdte a Vegyipari Technikumot a Csapó utcában, Icu a Csokonai Gimnáziumban harmadikba járt a Szent Anna utcára, gyalog. Ez kb. napi kétszer félórás gyaloglást jelentett. Csak rossz időben szálltak buszra. Laci az építkezés nagy része alatt katona volt, Baján szolgált.
A beköltözéskor minden helység az eredeti funkció szerint szolgált, de mivel nem volt vízvezeték, utcai kútról hordták az ivóvizet, a fürdőszoba nem volt berendezve. Így amikor Icuék 1965 májusában összeházasodtak, a konyha átköltözött a fürdőszobába és a konyha lett Icuék szobája. Itt laktak 1968 végéig, akkor költöztek a Lorántffy utcába önálló albérletbe. Itt egy szobájuk, konyhájuk, fürdőszobájuk, előszobájuk volt, egy családi ház udvarában. Innen költöztek szolgálati lakásba, Hajdúböszörménybe, az áramszolgáltató vállalatnál kapott Géza vezető beosztást. Innen 1974-ben költöztek vissza Debrecenbe, a Bethlen utcába, ahonnan 98-ban Józsára [kerültek].
Laciék 1964 májusában házasodtak össze és a környéken, két helyen laktak albérletben, a Tócóskert utca elején és a Csárdás utcában. Innen költöztek a Gáborjáni Szabó utcai kétszobás harmadik emeleti lakásba, ahonnan kb. 36-38 éve a Borsovai utcai házba.
Mi 1968. augusztus 31-én házasodtunk össze és már nyáron kerestünk albérletet, az István utcában laktunk egy nyári konyhának épült különálló kis házban, ami egy helységből állt. Szenes kályhával fűtöttünk, de állandóan hideg volt, én sokat fáztam. Amikor Icuék elköltöztek, felajánlották a Mamáék, költözzünk oda, a helyükre, mi elfogadtuk. Én 1969-ben diplomáztam és Hatvanban kaptam állást, 1969. augusztus 20 körül költöztünk be a hatvani albérletbe (Kölcsey u. 13). Az albérlet keresésébe és a költözésbe is besegített a Papa.
Egy tanévre fogadtak még ide két középiskolás tanuló fiút albérletbe. A tanév vége után a házban visszaállt minden. A konyha visszanyerte eredeti rendeltetését, és felszerelték a fürdőszobát is, mivel közben a vezetékes víz is kiépült az utcában. Egy fatüzelésű kályha szolgáltatta a meleg vizet.
A házban a szobák hajópadlósok voltak, a konyha burkolata 20×20 cm-s szürke betonlapok. Az előszoba, a kamra és a fürdőszoba piros színezett sima beton. (Piros porfestéket kevertek nagyon finom szemcséjű sóderból készült betonba, amit nagyon simára lehúzott a kőműves.)
A ház fűtését egy kis vaskályha biztosította, ami a kis szobában állt. Papa gondoskodott a jó minőségű tüzelőről, nagy égési kalóriájú szenet sikerült „szereznie”. Egy óriási bőröndszerű fém táskával járt dolgozni. A konyhában egy sparhelten főzött a Mama, ezzel télen a fűtést is megoldották. Amíg szobaként használtuk a konyhát, ott egy fűrészporos kályhával fűtöttünk. Amikor mi ott laktunk, Nagyapa fűtött itt legtöbbször, ha Csaba nappali műszakos volt a Biogal Gyógyszergyárban. Megkérdezte Ottó Papa, mikor érek kb. haza és úgy gyújtott be, hogy akkorra meleg legyen. Később építettek egy cserépkályhát. Ezt a kis szoba és a konyha falába építették be, a konyhából lehetett fűteni.
A ház többnyire „kalákában” épült, sok barát és rokon segített a munkában. Minden kőműves munkánál ott volt az az Ábrányi Józsi bácsi, aki még a mi sajószögedi házunknál is sok kőműves munkát csinált. Neki nem volt olyan „jogosítványa”, hogy felelős kivitelező legyen, ezért azt külön kellett fogadni. Három ilyen kőművest foglalkoztattak, az első meghalt, a második ott hagyta őket, a harmadikkal sikerült befejezni.
A kalákában épült háznál dolgozókat ebéddel látták vendégül, amit a Hadházi utcában főzött a Mama és gyalog vitték a Tócóskert utcába, Mama és Icuka. Ezt a távolságot megnéztem most a térképen, 4,2 km, és 52 perc a megtétele gyalog. Ne a mostani időben gondolkodjatok, akkor nagyon nehéz volt beszerezni a főzéshez való húsokat. Nem volt hűtőszekrény, nem lehetett húst előre vásárolni. Húsért hajnalban sorba kellett állni a hentesnél a bolt nyitásáig. A boltban az előző nap levágott egy-két sertést mérték szét. Nem biztos, hogy azt kaptunk, amit szerettünk volna vásárolni rövid idő alatt minden elfogyott. A napi pia mennyisége is egy-két liter bor volt.
A családban csak a Papának volt kerékpárja. Amikor dolgozni mentek, hogy ne kelljen végig gyalogolnia Csabának, és előbb kiérjenek, Papa kerékpárral indult, megbeszélt helyen otthagyta a kerékpárt, onnan Papa gyalog folytatta az útját és Csaba tette meg biciklivel a hátralévő távolságot.
Maguk készítették a kerítés és a szőlősor beton oszlopait. Szanáláskor még a Horváth Árpád utcai házhoz is vittek belőle.
Amikor kiderült 1971-ben, hogy Hatvanban még reményünk sincs arra, hogy valaha is lakáshoz jussunk, akkor pályáztam meg egy állást Leninvárosban (ma Tiszaújváros), akkor hirdették meg az „olefin programot”, új gyárak épültek és lakások. Ekkor még nem épültek meg a tervezett lakások, nem tudtam albérletet szerezni, a munkásszállón kaptunk Gombosné munkatársnőmmel egy kétágyas szobát, ahová nem vihettem Csabit. Így került 1971 augusztusában a mamáékhoz, és 1972. március végén került vissza hozzánk. Az első lakásunkat februárban kaptuk meg, a Munkácsi úton, másfél szobás 40 négyzetméterest. Még Ildi is ide született. Csaba még 1971 decemberéig Ikladon dolgozott az Ipari műszergyárban.
Csabi és Judit úgy emlékszem, töltött egy-két hetet Debrecenben a tócóskerti házban. Emlékeim szerint nemcsak Csabi, Marika is volt bölcsődés kora körül pár hónapig a Mamáéknál.
A ház még egy építménnyel bővült az idők során. Géza trabantjának készült a ház háta mögött egy garázs fából. Télen nem használta az autót, a Mamáéknál parkolt.
1977-ben elkezdték tervezni Debrecen egyik legnagyobb lakónegyedét, ezért a kis kertes házak szanálásra kerültek. 1979. márciusban kapták meg a hivatalos meghívót az ezzel kapcsolatos megbeszélésre, és megegyezés után már áprilisban meg is kapták a kártalanítást, 330 000 forintot. Már 1977. februárban visszafizették az építési kölcsön még meglévő részét, és töröltették a jelzálogot. A kapott pénzből vásárolták meg a Horváth Árpád utcai házat, alakították át az udvart, építették fel az ottani melléképületet, az ólakat, a kerítést. Később minden gyerek kapott egy kisebb tőkét (30 000 forintot. Mi ennek felhasználásával vettük meg a házunk telkét Sajószögeden).
Az 1979-es szanálási dokumentumok (jegyzőkönyv, “meghívó”, értesítés a kártalanításról)
A költözés 1979. június végén történt, a vasúttól kapott a Papa kedvezményes fuvart. A számla kelte június 27.
Tizenkilencévet éltek itt a Tócóskert utca 15-ben a nagyszüleitek.
Budapest, 2022. július
Lejegyezte: Ottó Csabáné, az utómunkálatok mestere: Ottó Judit
Kapják az Ottó unokák és szüleik.
Jegyzetek: [Váradi Katalin]
kaláka: erdélyi népszokás, olyan társasmunka (általában aratás, házépítés), amelyet szívességi vagy kölcsönösségi alapon végeznek. Az önkéntes jelleg mellett nagy szerepet kapott a szórakozás is. Bővebben: Magyar Néprajzi Lexikon
olefin-program: A szocialista gazdasági integráció részeként, 1970. szeptember 15-én kötötték meg a magyar–szovjet kormányközi Olefin egyezményt, mely alapja lett a későbbi nagyszabású petrolkémiai fejlesztéseknek. Az 1960-as évek második felétől ugyanis a magyar gazdaság igyekezett átállni a szénbázisú termelésről, működésről a földgáz alapú gyártásra. Ennek jegyében kezdődött meg a Tiszai Vegyi Kombinátban a vegyipari benzin hőbontásán alapuló, LINDE-technológiájú Olefingyár építése. Bővebben: Szocialista óriásvállalathoz köthető az egyetlen visszavont Kossuth-díj és A Tiszai Vegyi Kombinát története 1953–2013.
Ezúton is szeretnénk megköszönni a szíves felajánlást az Ottó családnak, hogy megosztották a családtörténetük egy szeletét!
Ezennel biztatjuk kedves Olvasóinkat, osszák meg történeteiket, akár a korábban közzétett felhívásban meghatározott témák valamelyikében!
Mirkovszky Géza (1855–1899) festőművész neve ismerősen csenghet minden várostörténet iránt érdeklődő debreceninek, s nem véletlenül. Bár nem volt helyi illetőségű, épületdíszítő alkotásai révén sokkal inkább kötődik Debrecenhez, mint bármely más településhez, hiszen rövid élete során festett négy nagyobb murális munkájából három debreceni középületekbe készült. Ezekből jelenleg egyedül a Zenede hangversenytermének mennyezetére festett allegorikus freskó tekinthető meg; a régi Bika Szálloda tánctermének mennyezet- és falképei 1913-ban, az épület lebontásával megsemmisültek, legfontosabb műve pedig, a Kereskedő Társulat székházának (utóbb Megyei Könyvtárnak) nagytermét díszítő kereskedelemtörténeti falképsorozat évtizedek óta sérülten és lemeszelve várja, hogy restaurálására a város végre pénzt találjon. 1893-ban és ’94-ben, amikor Mirkovszky e képeket festette, hosszan húzódó távkapcsolata éppen megbicsaklott ifjúkori ismerősével, szerelmével és levelezőpartnerével, a művészi hajlamú Greguss Gizellával (1862–1955), akivel azonban 1896-ban végül összeházasodott, s aki a néhány együtt töltött év alatt s Mirkovszky tragikus halála után maga is sikeres, innovatív iparművésszé érett. Mindkettejük születésnapja júliusban (25-én, illetve 17-én) esedékes:
erre való emlékezésül nyújtunk át egy válogatást a pár leveleiből, a kényszerűen külön töltött nyarak dokumentumaiból, amelyekből a múlt századforduló fürdőélete tárul elénk.
Fürdőre menni a 19. század második felében még nem jelentette a mai értelemben vett strandolást, de már nem is kizárólag gyógyulni járt a fürdőhelyekre az egyre több szabadidővel rendelkező városi polgárság. A növekvő iparosodás folytán egyre romló városi levegő, a magas házak között megszoruló nyári forróság, az életmód zártsága és monotonitása, párosulva a század vége felé egyre szélesebb körben terjedő egészségmegőrző mozgalmak tanításaival: mind a természetbe hajtotta a városlakót. A tiszta levegő élvezetére pedig nem volt alkalmasabb hely egy vidéki fürdőnél. A különböző gyógyhatású források vizét, amelyeket a környékbeliek akár évszázadok óta használtak bizonyos betegségek kúrálására, a tünetek enyhítésére, úgy külső-, mint belsőleges módon – ezidőtájt egyre több helyen vették birtokba és fordították saját hasznukra élelmes vállalkozók, akik a forrást körbeépítve, csinos tetőépítménnyel ellátva, mellé szállás- és szórakozóhelyeket emelve hirdették újonnan alapított fürdőjüket nyári üdülőhelyül. Máshol a korábban a helybeli földesurak által kezelt és kiépített régi fürdőtelepeket modernizálták új gazdáik. A gyógyvizekben való fürdést korábban kádakkal oldották meg, ekkor már „tükörfürdőket”, vagyis közös, fedett medencéket létesítettek, de bizonyos kúrákhoz elegendő volt a vizek reggeli előtti, lassú sétálgatás közbeni elkortyolgatása: ezt pedig a tisztesség kedvéért az is meg tudta tenni, akit csak a nap ezután következő része érdekelt: az udvarlás a sétányokon, kirándulás az erdőben, horgászás a patakban, ebéd a közös asztalnál, csibukozás a kávéházban, zenehallgatás a parkban, csónakázás a tavon, tánc az esti bálon. Sokkal több mindenre nem is nyílt mód e falusi fürdőhelyeken, a tartózkodás – a kúra – minimális ideje mégis egy hónap, de inkább hat hét volt; ennyi ideig tartó semmittevéstől pedig egyetlen korty víz nélkül is meggyógyult, felfrissült akárki.
A nemesség és az arisztokrácia, amelynek életmódjához a fürdőre járás szokása korábban is hozzátartozott, ekkoriban váltotta fel a messzi németországi és osztrák fürdők látogatását a Monarchia északi részén a vasútközlekedés fejlesztésének hatására fellendülni kezdő gyógyfürdőkével, s ha egyikük villát épített magának valahol, az odavonzotta előbb osztálya tagjait, majd a kíváncsi tömegeket. Így lett hamarosan „világfürdővé” a csehországi Karlsbad és Marienbad, a felvidéki Tátrafüred, majd a közelében alapított, a nyári mellett téli kúrákra is alkalmas tüdőszanatórium körül a századfordulóra kiépülő Újtátrafüred üdülőtelep. Ekkor kelt új életre Trencsénteplic, Pöstyén, Szliács, Bártfa fürdője – de ekkor épült fürdőház a korábban csak a táj szépségével kecsegtető Balatonfüreden is, amelybe a tó vizét vezették be és melegítették fel: magában az élővízben fürdeni még sokáig különcködésnek számított. E nemzetközi hírű s ezáltal egyre zsúfoltabb fürdővárosok mellett azonban egymás után létesültek és többnyire a második világháborúig virágoztak a kisebb, „helyi érdekű” telepek is, amelyek egy-egy szezonban mindössze néhány száz vendéget fogadtak.
A nyár nagy részét hazai vagy külországi fürdőn tölteni a századvégre olyan általános divattá, sőt elvárássá lett a polgárság körében, hogy aki ezt mégsem engedhette meg magának, annak a megszólást elkerülendő, jóformán bérházi lakásának behúzott függönyei mögött kellett bujkálnia. Mirkovszky Géza 1891 júliusában egész Berlinről állítja, hogy nincs benne senki, mert „mindenki el van utazva fürdőben”.
Stubnyafürdő
A Körmöcbánya mellett, egy fenyvesek övezte völgyben megbújó, eredetileg királyi tulajdonú hévvízfürdő (Turčianske Teplice, Szlovákia) már a 13. században ismert és látogatott volt a reumatikus bajokat enyhítő hatása miatt, tulajdonjogát a 16. században kapta meg a város, ekkortól több állandó főúri lakóház épült itt és a század közepén már hét medencében lehetett fürdeni, ezt követően azonban egészen a 19. század végéig nem történt semmilyen fejlesztés. 1884-ig kellett várni, hogy Körmöcbánya elöljárói felismerjék a fürdőben rejlő gazdasági lehetőséget s megszavazzák a modernizálás költségeit. Azon a nyáron állandó fürdőorvosi állást létesítettek (amelyet csak 1893-ban tett kötelezővé a törvényhozás) és építkezni kezdtek, hogy a következő nyáron átadják a jellegzetes, kupolával fedett fürdőházat és a kétemeletes új szállodát. A fürdőorvosi állást elsőként nem más töltötte be, mint ifjabb dr. Horvát Árpád (1855–1887), Szendrey Júlia harmadik fia, Mirkovszky Géza barátja, s nem mellesleg Greguss Gizella első férje. Horvát és Mirkovszky már egyetemista koruk óta ismerték egymást, Gizellával azonban csak 1885 farsangján találkozott Horvát, s a fellobbanó szerelemből a következő tavaszon házasság lett, amely azonban a morfinista orvos öngyilkossága miatt egy évig sem tartott. (Egy későbbi stubnyai fürdőorvosnak szintén ez a szer okozta végzetét: őt Csáth Géza néven ismerjük.) Azt, hogy Greguss Gizella is járt Stubnyán, azt az a legutóbbi időben a Fotótárba került, saját kezű meghatározásaival ellátott, hivatásos fényképész által készített fényképsorozat bizonyítja, amelynek egyik darabján a fürdőközönség között a pár is feltűnik a stubnyai parkban – arra azonban, hogy ez 1885 nyarán történt-e vagy esetleg már nászutasként a következő évben, semmi sem utal.
A stubnyai fürdő kertészháza előtt napernyővel Greguss Gizella, balról ifj. Horvát Árpád áll. Jávorik Gyula kassai fényképész felvétele, 1895/1896 – Az állítólag Korom Bálint blatnicai várúr által 1495-ben építtetett ún. „Kőház” a stubnyai fürdő területén, amelynek emeletén az orvosi lakás volt (jobb szélen megjelölve). Baker Alajos selmecbányai fényképész felvétele, 1895/1896Az 1885 nyarán újonnan átadott „zöld tükörfürdő” és a közös étkező, előtte a nagytapolcsányi cigányzenakarral, mögötte az új, 58 szobás szállodával a stubnyai fürdőtelepen. Jávorik Gyula felvételeiA stubnyai park bejárata és szökőkútja. Jávorik Gyula felvételei
Bad Kissingen és Lublófürdő
A fiatalkori ismeretség után Mirkovszky és Greguss Gizella 1889-ben veszik fel újra a kapcsolatot: mivel Mirkovszky ekkor Berlinben él, levelezni kezdenek. Az egész nyarat átdolgozó festő szeptemberben utazott fürdőre, mégpedig a bajorországi Bad Kissingenbe. Ez a manapság már legismertebb németországi fürdővároska akkoriban azzal szerepelt állandóan a hírekben, s az lendítette fel a forgalmát is, hogy mintegy húsz éven át itt pihent és kúráltatta magát Otto von Bismarck kancellár, minek folytán a politika mindig halaszthatatlan ügyeiben tárgyalófelei is itt voltak kénytelenek őt felkeresni, így az európai uralkodóházak tagjai és képviselői rendszeresen megfordultak a fürdőben, nyomukban pedig a kor számos híres művésze. Bár a jódos-sós vizű forrásokat már az ókorban ismerték, a fürdő újkori fellendülése a 18. században kezdődött: egyik hatalmas erővel a szabadba törő forrását ekkor nevezték el II. Rákóczi Ferenc fejedelemről (akinek helyi kultuszát a legújabb korban minden évben megrendezett fesztivállal s történelmi jelmezbállal ápolják), de a virágkor itt is a 19. század harmadik harmada volt, amit a főúri vendégkör paloták és ivócsarnokok építtetésével segített elő. Egy kissingeni fürdőkúra ahogy régen, úgy ma is hatásos fáradékonyság, teljesítőképességcsökkenés (jódhiány) és gyulladásos betegségek esetén, 2–3 hetes ivókúraként pedig a gyomornedvek termelését serkenti. Mirkovszkynak mindezen hatásokra szüksége lehetett.
„Kedves Gizikém! Csak nagyon hamarjában írom ezt a levelet mert már vár rám a fürdő szolga lepedővel. Furcsa dolog ilyen Commando után élni. De szükséges hiába. Amint látja fürdőpatiens vagyok s hogy pénzemet hiába ne adjam ki, Berlinben preparáltam magam a fürdő számára, túlzott munkával és számos éjszakázással s így most nyugodt lelkiismerettel élvezem a curát. Csak kár hogy előbb nem mozdulhattam. Az idő ugyan felséges szép, de azért kissé mégis unalmas már itt az élet, annál is inkább mert a vidék nem igen bővelkedik igazi festői szépségekkel. E helyett majd Tirol fog kárpótlást nyujtani hová a cura után egy pár napra rándulni fogok. Örülök hogy magának lelkem olyan jót tett a fürdő s reméllem én is visszanyerem jó étvágyamat és munkakedvemet. Már most egy pár nap mulva is rendkívül frissnek érzem magam.”
A kúrát ekkor nemigen csinálhatta végig, mert áprilisban már ismét szükségét érezte egy kissingeni látogatásnak „egészségi és üzleti szempontból”, vagyis némi munka vagy megrendelés reményében is utazott oda, de e tekintetben, mint kiderült, korán, mert „nem talált még ott senkit”.
„Rövid lesz a levelem, akár csak a nyúlfarka – írta 1890. május 1-jén Gizellának –, hanem azért ne haragudj! tegnapelőtt ólta itt csücsülök a Rákóczy forrás hazájában s iszom és fürdöm nagy buzgalommal – s ma már, az első napok hatása alatt olyan módon meglágyultam és gyengültem hogy akár dohányt lehetne rajtam vágni. Ép ezért nem igen van az írás nagy ínyemre csak az evés meg a heverés. Különben gyönyörű napok járnak s a napocska jó melegecskén sütöget hátunkra – s egyebekre ami éppen útjába akad. Kint lakom egészen a szabadban a várostól 10 perczre (Villa Germania) s pompás levegővel rendelkezem. Az első napi ébredésem egészen tündéres volt. Első tekintetem a zöld hegyekre esett s a sokféle madár, rigó, fülemüle, pacsirta, vörösbegy s. a. t. dala keltett fel mámoromból. Most ép egy ismerős madár is hallatja hangját s már vagy egy negyedórája hallom hogy: kakuk, kakuk – negyven, ötven, hatvan – – – száz. Szent atyám! ennyi ideig éljek? – – A szobácskám kicsi de kedves és rendkívül olcsó – havonkint 15 mark – madárdallal és meleg napsugárral együtt! … Ne haragudj babám! hanem inkább öleld és csókold meg gyógyuló Gézád”
Bad Kissingen és Lublófürdő századfordulós képeslapokon
1889 júliusát, mint Mirkovszky is utal rá, Greguss Gizella szintén fürdőhelyen, ám a Kissingennél jóval kevésbé előkelő, Szepes megyei kis Lublófürdőn (L’ubovnianske kúpele, Szlovákia) töltötte. Az ottani gyógyforrás vastartalmú, szénsavas vizét főleg női bajokra, vérszegénységre, gyengeségre ajánlották, de mivel egy hölgy nem utazhatott egyedül, Gizella édesapja (s feltehetően szobalánya) társaságában nyaralt; a kúralapot mindkettejük számára kiállították.
„Hát maga hogy mulatott a fürdőben? Soká volt ott? Írjon róla egy pár sort. Udvaroltak-e erősen? Csak azután mindent meg kell írni őszintén!” – évődik Mirkovszky Géza első leveleinek egyikében Gizellával.
A kissé nehézkesen megközelíthető fürdőtelep (a lubotini vasúti megállótól másfél órányi, erdőn át vezető kocsiút), amelyet régi alapokon, szintén az 1880-as évek elején kezdtek fejleszteni, hasonlóan családias volt még ekkor, mint Stubnya, mindössze 10–12 épületből állt, 63 vendégszobával és 22 fürdőkamrával, amelyek egy része még a régi kis földszintes faházakban, más részük az új, emeletes fürdőházban vagy a „svájci házakban” volt. Bár Greguss Gizella szerette a falusi egyszerűséget, ekkor saját jövedelemmel még nem rendelkezve, hivatalnok édesapja anyagi helyzetére való tekintettel, választását az itteni alacsony árakat hangsúlyozó reklámok is befolyásolhatták, hiszen Lublón napi átlag 1 forintért már bérelhető volt egy szoba, 50 krajcárba került az ásványvízfürdő, 25-ért reggeli kávét és süteményt, 1 forintért jó és bőséges ebédet adtak menüben. A vasas víz kortyolgatása mellett csónakázni és kirándulni, epret szedni és halászni, tombolát játszani és táncolni itt is nyílt lehetőség s udvarlókban sem lehetett hiány; a társasélet élénksége s így az idény sikere e helyeken mindig azon múlt, akadt-e a vendégek között kellően lelkes személy a szervezésre. Ha azonban Greguss Gizella akkori kedélyállapotában csak magányos sétákra vágyott az erdőben: Lublón kedvére elveszhetett a fenyvesekben.
Bad Tauschim
Greguss Gizella szlovák származású édesanyjának testvére, vasúti mérnök férjének nyugdíjba vonulása után a férj szülőfalujába, a Prága melletti Tausimba vonult vissza, ahol Vincenc Došeket hamarosan polgármesterré választották. Bad Tauschim (Lázně Toušeň, Csehország) fürdőjét 1868-ban alapították s 1891-ben bővítették pompás iszapfürdővel, melynek tulajdonosa Došekék szomszédjában lakott, Gregussék pedig mind a családnak, mind a fürdőnek szívesen és gyakran látott vendégei voltak; Greguss Gizella később Mirkovszkyval együtt is nyaralt ott.
„Köszönöm a szíves és barátságos meghívásodat s reméllem óhajtásodnak mely az enyém is, eleget tehetek. De bizonyosat nem mondhatok mert tudod az nálam a viszonyoktól függ mindig … Ha csak lehetséges lesz úgy rendezem be ügyeim hogy vagy 10-14 napra hozzád rándulhassak s együtt szívnánk be jó friss levegőt s a természet költészetét. Hoznék azért magammal plajbászt, papírt, festéket s szorgalmasan tanulmányokat tennék, te pedig ezalatt mellettem ülnél és hímeznél vagy varrnál és vígan fecsegnél mint egy kis madárka! Vederemó! Amíg itt egészen nem rendezem el ügyeim addig nem írok semmi biztosat. A hegedűt szintén elhozom és egy kissé majd muzsikálunk, van ott zongora ugye? Falu Tauschim? vagy város? Van-e benne egy kis idillikus hangulat?”
– érdeklődött Mirkovszky első látogatása előtt, 1890 júniusában, amelyre azonban egy váratlanul érkező megbízás miatt akkor nem került sor, csak a következő évben, de a rövidre sikerült pihenés után rögtön visszavágyott.
„Nem is hiszed édesem milyen kietlen, nyomott hangulat vett rajtam erőt amint lakásom küszöbét átléptem. Az ellentét létrejöttét persze az a pár veled töltött szép nap, melyet nyugodt idyllikus magányosságban és a szent természet poetikus benyomásai alatt éltünk át – nagyon elősegítette. Ah, édesem, ha mi oly nyugodtan gondtalanul és ártatlan megelégedésben élhetnénk mindig, mint ez alatt a 4 nap alatt. Itt megint csak benne vagyok a harczban a lármában, a küzdelemben, magammal, másokkal a csúf világgal. Hogy fogy a szép egészséges erő, mindennapias küzdelemben a gyomorért, a testért!! – – Hagyjuk! nem folytatom, mert nagyon sentimentalis hangulatban vagyok. Reméllem holnap megint a régi leszek és gondtalanul és friss kedéllyel nézek a világba. Csak ne grüblerezz, édesem, légy okos és élj gondtalanul, vesd magad a természet keblére … Ott vagy most a forrásnál csak üdülj! Meglátod hogy megifjít és megerősít. Bár csak ott maradhattam volna én is, soká még, akár örökké azok között [a] csendes egyszerű emberek között. Hiszen ez már maga biztos gyógyszere a kedélynek. Nagyon jól éreztem magam, elhiheted és boldog voltam! … A vajas kenyeret egy Collegával még délelőtt a megérkezés után becsaptuk s véghetlenül jól esett s nyalogattuk utána a szájunk szélét. Boldog falusi nép!”
„Csak nem vagy beteg? El nem tudnám képzelni, a mellett a testileg, lelkileg egészséges falusi existentia mellett. – Itt nálunk könyebben megeshetnék az emberen, mert roppant hőség van, s emellett rosz koszt, és fárasztó városi hangulat.” Mirkovszky Géza levelezőlapja, 1891. június 30-án.
A kihalt, nyári Berlinből két hét múlva vissza is menekült Tauschimba: „kedden reggel indulok a gyorsvonattal. Prágába érkezem 3.5. Celakovicba 4.50, és 5.05 Tauschimba ölellek avagy talán már előbb?! alig várom hogy láthassalak és együtt lehessünk.” A tartózkodás ezúttal hosszabb lehetett, de az időjárás kevéssé kedvezhetett a nyaralásnak, mert Mirkovszky augusztus végén írt levele szerint Berlinben akkor „gyönyörű napok vannak s azt hiszem Tauschimban is így lesz most mikor már itthon vagyunk”.
1897-ben a beteg és fáradt Mirkovszky, családja rábeszélésére, sürgős pihenésre egyedül utazott Tauschimba; érkezéséről tudósító táviratára felesége így felelt:
„…nagyon örülök hogy jól fogadtak Vincziék és Te jól érzed magadat ott. Remélem jó hangulatod mi sem fogja zavarni, s a kívánt nyugalmat meg fogod találni minden tekintetben. … jó a szobád? fürdesz és szeded az orvosságot? milyen hatást tesz rád a gyógyszer és a cseh levegő? … Képzelheted hogy legjobban szeretnék magam is ott lenni köztetek – én mindég szerettem azt a helyet! – s most meg kétszeresen jól esnék ott lenni! Hát csak írjál édes babám legalább jó sokat mindenről.”
. „Nagy reactio volt rajtam egy pár napig, de tegnap este szerencsésen megszabadultam tőle, hiában az orvosság tulajdonsága egy pár napig nem veszek, de azután megint kiteszem magam a viszhatásnak, mert azután erősebbnek érzem magam. Az étvágyam is jó megint s úgy veszem észre hogy kissé hízom … Papa és baba egészséges-e? Ma délután kisütött a nap!! a levelező lapokat megkorrigáltam. A dinnyék kitűnőek voltak s a néni nagyon köszöni.” A beteg Mirkovszky Géza utolsó levele Tauschimból, 1897. szeptember 18-án
Tenkefürdő
Mirkovszky és Greguss Gizella 1896 márciusában házasodott össze, áprilisban megszületett a kislányuk, majd augusztusban közös családi nyaralásra utaztak a Bihar megyei Tenkefürdőre. Az itteni sós és vasas gyógyvizet szintén női bajokra ajánlották, amely Gizellának a szülés utáni regenerációban segíthetett, de az eldugott és kicsiny, vonatok szállította vendégseregtől fel nem dúlt (utolsó állomás Szalonta, három órányira), néhány éve kiépíteni kezdett, de ekkor még nagyobb szállodával sem bíró fürdőtelep pénztárcájuknak és nyugalomra, békére vágyó természetüknek is megfelelt; szállást bent, a közeli városkában vettek, így még kevésbé zaklatták őket a szervezett kedélyes mulatságok, nyugodtan élvezhették egymás társaságát és a természetet. És mint mindig, mindenhol, rajzolni is jutott idő.
Mirkovszky Géza rajza Tenkéről, 1896 nyarán. Építő Ipar, 1897. június 2.
Kőröshegy és Balatonföldvár
Greguss Gizella 1897-ben próbálja ki először az úri közönség által egyre látogatottabb Balatont. Jellemző módon azonban nem a kiépült Füredet, Almádit netán Siófokot választja, kislányával egész júliusban férje csatlakozását várva, hanem egy a déli parton újonnan megnyitott fürdőtelep melletti falut. A gróf Széchenyi Imre és Viktor által a saját birtokukon a semmiből rögtön készre épített Balatonföldvárnak ez volt a második szezonja: kényelmesen berendezett, emeletes, villanyvilágításos szálloda, étkezde, fürdőház, kitakarított sétautak, kilátók, sportpályák, csónakok várták a vendégeket s már villák emelkedtek a parti sétány mentén – Mirkovszkyéknak azonban ilyesmire nem volt pénzük, ezért a telephez tartozó Kőröshegyen vettek ki szállást, de az nem váltotta be reményeiket: a nyaralás kényelmetlennek és szemtelenül drágának bizonyult.
„Azt kérded hogy érezzük magunkat? Nos hát idáig jól – különösen a babsi! olyan jó kedvű – mindig nevet és pajkoskodik – adja isten hogy továbbra is úgy legyen! Engem kicsit izgat a levegő – fáj a fejem és nem igen tudok aludni, de azt hiszem, majd hozzászokom. Tegnap reggel már fürdöttem és gyönyörű szép volt – nem is vízben hanem igazán kék színekben fürdik az ember. Gyenge szél fújt – remek kis fodros hullámok úsztak a felületen – és az a távlat hozzá isteni volt! Hanem a lakással majdnem hogy baj volt. Ezek ugyanis iszonyú ügyetlen népség – még sohasem adtak ki szobát és sehogy se tudták magukat belé találni – mondom se fogast se szekrényt, se mosdótálat vagy vizeskorsót nem adtak – mikor aztán a legszükségesebb dolgokat követeltem, elkezdtek duzzogni hogy ha tudták volna hogy ennyi kellemetlenségük lesz még 20 frtért se adták volna ki a szobát. Másnap aztán hallottam hogy úgy nyilatkoztak, fel fognak nekem mondani 15ére. Erre én aztán felszólaltam és magam mondtam fel a lakást, kerestem és találtam is egyet, hol kocsi is lett volna – persze sokkal drágább!! szoba 25 frt, minden napi fuvar 18 frt – mivel ma 60 kron alul nem kapni kocsit. Foglalót is adtam – amire aztán kántor uraimék nagyon megváltoztak. Mindeddig még a kertet se mutatták meg – most pedig csináltak utakat, hegyeket – szóval mindenben kedvemet keresték, minden kényelmet megadtak, sok pourparlé után aztán megegyeztünk hogy fizetek 25 frtot, ők meg adnak tüzelőt – számodra ágyneműt, egyszóval mindent, amire szükségem lesz. Igy persze most sokkal többe jön, mint ahogy számítottuk – ha majd eljössz megbeszéljük, talán a második hónapot lehetne valahol közelebb a parthoz tölteni, mert hasonlíthatatlanul enyhébb ám ott a levegő. Hiszen nekem minden nap 60 kr kell fuvarra – e szerint a szoba jön 40 frt-ba, koszt ill. ebéd 40 frt, fürdőkabin per 25 kr = 7 frt – egyébb kiadásokkal 100 frt – mi pedig 75re számoltunk. … A kertben elég csinos motívumok vannak [rajzolni] – egyelőre ki se kell mozdulni a házból, és ez nagyon kellemes. Csak a Balaton lenne közelebb, szerelmes vagyok B. Földvárba – bizony de nagy boldogság lenne itt egy kis villát bírni! De nekünk fő az hogy állandó lakásunk legyen Pesten…”
Miután hetek múlva is hiába várja a határidős munkákat végző Mirkovszkyt, kissé elmegy a kedve a magányos nyaralástól: „mikor megyünk már elibéd a vasúthoz? délután is jön vonat, akkor szokott Földvárra jönni ép mikor fürdöm. Nincs kedved akkor jönni?” Végül mindezt megunva, új javaslattal áll elő.
„Vasárnap óta napról napra, óráról órára várom leveledet melyben jöttödet [jelzed]. Késedelmednek oka sejtem – pénzzavar, még mindég nem kaptál sehonnan pénzt. Nos édes lelkem akkor én azt proponálom Neked – ha még nem vagy útban, ne is gyere, hanem inkább hagyjál engem is hazajönni és azután menjünk inkább más, olcsóbb helyre. A babának itt úgy is semmi haszna a Balatonból – lehetnénk ép úgy bármely egészséges vidékű falun, hol nem kell minden lépést, minden falatot méregdrágán megfizetni és még utóvégre is kegynek tartani ha valamit kaphat az ember. Én itt mondhatom Neked, egy cseppet sem érzem magam jól. Tudod hogy se finnyás se kényes nem vagyok bizonyos tekintetben, szeretek falun, parasztok közt, magamnak élni, szívesen nélkülözök kényelmet, elegancziát és társaságot, de hidd el, itt ahol vagyok soha egy perczig se éreztem magam kedélyesnek. Kényelemről még a legprimitivebb és a legpatriarchálisabb módon véve szó sincs – magány és idilli nyugalom helyett 3 rossz gyerek örökös sivítása, egy fölfuvalkodott ostoba kántornénak a pletykái, szeszélyei és örökös czivódása a Terkával – és mindez drága pénzért – ennek azt hiszem nincs értelme. Ha abban a parasztházban, hová menni akartam, csak egy árnyékos fa lett volna – hasonlíthatatlanul jobban éreztem volna magam, de így vagy a szobára vagy az utczára lettünk volna utalva, így hát mégse mertem a cserébe bele menni. Mondhatom akár Isaszegen akár Tenkén hasonlíthatatlanul szebben laktunk – és azt hiszem Te sem éreznéd magad itt jól. Én tehát azt proponálom, ha Téged – mint tudom hogy nem vonz ide valami egészen határozottabb czél, akkor hagyj engem most hazajönni, és ha lehet menjünk el Jászkisérre, még 2-3 hétre a babával. Azt hiszem ott jóval olcsóbban fogunk kapni egy parasztszobát és ami köll, inkább főzök a Terkával egy kis ebédet magunknak – ha nincs ott arravaló jutányos vendéglő. … Különben is őszintén szólva meglehetősen vágyom egy kis társaság, főleg intelligens, művelt nők után. Azt hiszem mindezt ott meg lehetne találni, sokkal olcsóbban mint itt az unalmat. Kérlek gondold meg az ottani körülményeket, és fogadd el propositiomat; nagyon hálás lennék ha innen elvinnél, nem is kötöm magamat Jászkisérhez, bár azt hiszem magad is szeretsz oda menni, azt is megtehetjük, ha hazajövök elmegyünk együtt egy napra valahová és keresünk egy kis szobát. Mert a babának bizony szüksége van még a friss levegőre.”
A történet alakulását, a fentebbi idézeteket is tartalmazó teljes (fennmaradt) levelezést, a kapcsolat részleteit és a művészi életműveket olvasóink egészében megismerhetik az ezt feltáró, tavaly megjelent kötetből, amely már hozzáférhető a könyvtárakban, de akár meg is vásárolható a kiadó webshopjában.
Az alkalmat megragadva, érdeklődő olvasóink figyelmébe ajánljuk azt az ez év elején elektronikus formában megjelent könyvet is, amely a házaspár lányának, Mirkovszky Mária mozdulatművésznek állít emléket,
Felhasznált irodalom:
Kósa László: Fürdőélet a Monarchiában. Holnap Kiadó, Budapest, 1999.
A levelezéskötetben publikáltak mellett idézett személyes szövegek forrása az a néhány levelezőlap és fénykép, amely a megjelenés óta került elő; a szerző birtokában.
Korabeli sajtó:
Stubnyafürdő
A stubnyai fürdőben. Orvosi Hetilap, 1884. május, 552.
Egy ujjászülető fürdő. Budapesti Hírlap, 1884. július 14.
Fürdői élet. Stubnya fürdő. Pesti Hírlap, 1885. június 26., július 7., július 24., augusztus 14.
Stubnya-fürdő. Fővárosi Lapok, 1885. július 31.
Egy hatszáz-esztendős fürdő. Stubnya. Budapesti Hírlap, 1885. augusztus 8.
Lublófürdő
Dr. Szontagh Ábrahám: Tátravidéki gyógyító és nyaraló helyek. Lubló fürdő. Államorvos. A Gyógyászat melléklete, 1884. május 24. 70–72.
Fürdői élet. Lubló. Pesti Hírlap, 1884. augusztus 23.
A lublói fürdő. Budapesti Hírlap, 1885. július 5.
Lublórúl. (Fürdői levél.). Fővárosi Lapok, 1886. július
Tenke
Fürdőkből. A tenkei fürdő. Pesti Hírlap, 1895. augusztus 11.
Balatonföldvár
Balaton-Földvár. (Egy uj fürdőről.). Fővárosi Lapok, 1896. július 12.
A nagy meleg elől sokan keresnek menedéket a strandokon. Nem volt ez másképp korábban sem; az alábbiakban a debreceni fürdőtörténetről olvashatnak egy kis összefoglalót.
Nagy eseménynek számított – különösen a pandémia korlátozásait követően – a Nagyerdei Strandfürdő megnyitása 2020. június 20-án. A Békás-tó és a Nagyerdei Stadion felújítása után a város vezetése ismét jelentős közösségi teret adott át a látogatóknak a város tüdejének is nevezett helyszínen. A Nagyerdő ehhez hasonló beépítésére volt már példa történelmünkben, az 1920-as, 30-as években zajlottak az első jelentős beruházások a területen. Akkor a fürdőügy került előtérbe, majd 1936-ban átadták a Nagyerdei Stadiont is.
A nagyerdei fürdőház egy 19. századi zsebalbumban. Forrás és fotó: Déri Múzeum
A debreceni fürdőkultúra története visszavezethető a 19. század elejére. A most átadott komplexum közelében 1826-ban készült el Simonyi óbester kezdeményezésére, a városi tanács döntése és támogatása nyomán, a vendéglővel párosult fürdőház, melynek tervezője Povolny Ferenc építőmester volt. A klasszicista stílusban megálmodott épület 1896-ban gőzfürdővel, 1925-ben hideg vizes úszómedencével bővült. Nagy lendületet adott a terület fejlődésének az első hévízkút fúrása. Pávai Vajna Ferenc geológus vezetésével 1929–33 között olajkutató fúrások nyomán ugyanis hévíz fakadt a város területén. Az így felfedezett földalatti „kincs” kiaknázására a Vásáry István irányította városvezetés nagyerdei fürdőtelep fejlesztését kezdeményezte. A strandfürdőt vári Szabó Tibor városi építészmérnök tervei alapján építették, és 1932-ben nyitották meg. Még ugyanebben az évben, november 19-én átadták a város első fedett uszodáját is.
“Aminthogy Debrecen város közönsége, de a nyár folyamán a városban nagy számmal megfordult idegenek is a legnagyobb elismeréssel nyilatkoztak a strandfürdő berendezéseiről, melyeknek artisztikus mivolta, modernsége, használhatósága és olcsósága országos hírűvé tették a nagyerdei strandfürdőt.”
“Ennek a reményen felüli nagy látogatottságnak oka amellett, hogy a strandfürdő környezete, a Nagyerdő százados tölgyei alatti elhelyezkedése, virágos díszítései, világfürdőkéhez hasonlatos tarka, sokszínű fürdőző tömegei vonzó hatással voltak mindenkire, kétségtelenül a fürdő belépődíjainak olcsósága volt.”
“A város vezetősége azonban nem elégedett meg ennyivel, hanem a hőforrás vizének teljes kihasználása érdekében szeptember 12-én megindította a téli fedett medence építését. November hónap folyamán ez is elkészül s egész télen át megfelelő orvosi felügyelet és gyógyberendezkedések mellett a hőforrás vizének gyógyhatását kereső, gyógyulni kívánó közönség rendelkezésére fog állani. A medence olyan méretekben készül, hogy úszóversenyek rendezésére is alkalmas lesz.”
Részletek CS. A Debreceni strandfürdő c. cikkéből. Városok Lapja, 1932. december 1.
Eme jeles alkalomra készült egy emlékplakett, melyet a Hónap Érmének választottunk.
A fehér fémből készült plakett mérete 45×65 mm. Felső részén Debrecen város címere, alsó részén az alábbi felirat olvasható:
Bal alsó sarkában S.G.A. mesterjegy, mely arra utal, hogy a Scheid Ezüstáru és Éremgyárban készült az emlék.
Leltári száma: DM VIII.74.20.7.
Debrecenben nem csak a Nagyerdőn létesültek fürdők. Szikszay Gyula földbirtokos és nagyvállalkozó 1888 decemberében nyitotta meg a nejéről elnevezett Margit-fürdőt az István Gőzmalom közelében. Itt volt a város első, sportolásra alkalmas medencéje is. Az épületet 1941-ben bontották el. A cívis vendéglátás vagy a mozié mellett a fürdőzés történetéről is összeállított a múzeum Fotótára egy virtuális kiállítást.
Jegyzetek: [Váradi Katalin]
Az idézet a mostani szerkesztés során került be az írásba.
Kis adalék az 1826-ban megépült fürdőházhoz: az óbester kezdeményezése mellett a megvalósulásban szerepet játszott Nagyvárad példája is, ahol már négy fürdőhely is működött. A régi Fürdőház, vagy ahogy akkor nevezték „Feredőház”, végül 1826-ban készült el a Királyi Kamara tervei alapján. Az építkezés három éven át tartott, irányítója a Városháza építőmestere, Povolny Ferenc volt – tulajdonképpen ő pályázott egyedül a tervek kivitelezésére. Hasonlóan a belvárosi épületekhez szintén klasszicista stílusban húzták fel az új épületet, ugyanazok a stíluselemek csodálhatók meg a mai Vigadón, mint a Nagytemplomnál vagy a Régi Városházánál. Tizenkét fürdőszobát építettek az úri vendégek számára, valamint biztosították a szórakozást a kör alakú hatalmas bálteremmel, és az amellett található biliárd- és kártyaszobákkal. A Fürdőház a 19. század második felében vált igazán felkapott és kedvelt hellyé, de már 1849-ben a városba menekültek is felfedezték maguknak, itt pihenték ki fáradalmaikat és tartották vígságaikat.
Az 1920-as, 1930-as évek nagy építkezéseit, változásait többféle módon igyekezett reprezentálni Debrecen városa. Ennek egyik példája a „Debrecen 1933. augusztus 4.” című fényképes album. Az albumot a városba érkező cserkészek tiszteletére adták ki, akik a Gödöllőn megrendezett IV. Cserkész Világdzsemborin vettek részt. A kiadvány első oldalán dr. Vásáry István üdvözlő szavai szerepelnek angolul. A 14 darab fényképet tartalmazó album 5 nyelvű képaláírásaival méltán tekinthető a két világháború közötti városfejlődés lenyomatának. Az albumról részletesebben a HATÁr-sorSOK c. kiállítási katalógusban olvashatnak, melyben helyet kapott a cikkben ismertetett emlékplakett is.
Debreceni fürdőtörténetéhez a teljesség igénye nélkül az alábbiakat ajánljuk még:
Krankovics Ilona: A Debreceni Gyógyfürdő története. Debrecen, 2021.
Helytörténeti fórumokat bemutató sorozatunk következő alanya – az olvasóink számára bizonyára jól ismert –Debrecen házaihonlap és Facebook-oldal, amely a Podmaniczky-díjas Harangi Attila, fiatal építészmérnök nevéhez fűződik.
Az elmúlt évek építkezései során sokszor döbbenten és szomorúan konstatálták a debreceniek az újabb és újabb cívisházak eltűnését, amelyekről és amelyek után sok esetben nem maradt semmi emlék. Pedig a cívisek házai, a város legrégebbi épületei adják (adták) meg Debrecen sajátos karakterét és hangulatát. Történetiségüket, specifikusságukat többen kutatták (Zoltai Lajos, Balogh István, Horváth Péter és mások), melynek során mindvégig hangsúlyozták értékeiket is, s fontosnak tartották megőrzésüket, illetve megörökítésüket. Ebbe a sorba illeszkedik a Debrecen házai nevű oldal is, amelyet szerzője 2019. november elején indított.
Harangi Attila figyelme a téma iránt már az egyetemi tanulmányai alatt megmutatkozott, amelynek során személyes projektjévé vált a cívisváros épített örökségének, a cívisházaknak feltárása és megőrzése. Szakdolgozatához jelentős alapkutatást végzett Debrecen közgyűjteményeiben, így a Déri Múzeumban is. Kutatását számos ösztöndíjjal elismerték, melynek során lehetősége nyílt más városok jellegzetes épületeit tanulmányozni, példákat, ihletet keresni. Eredményeit folyamatosan teszi közzé a honlapon és Facebook-oldalán, de készült már belőlük vándorkiállítás és sikeres könyv is.
Diplomamunkájában a Lorántffy utca 42. cívisház kortárs design műhely / közösségi alkotótérként való újragondolásáról és a környezetében kialakítható kulturális-művészeti-turisztikai cívis negyed koncepciójáról értekezett. A debreceni cívis lakóépületek megőrzésének s „újrahasznosításának” kérdése áll azóta is munkásságának középpontjában. Tagja a Debreceni Városvédő és -szépítő Egyesületnek, továbbá igyekszik minél több fórumon felhívni ennek fontosságára a figyelmet. A Debrecen házai oldal célja a fentieken túl:
„egy online, interaktív gyűjtemény létrehozása Debrecen megmaradt és már eltűnt cívis lakóházairól”
A honlapon a Kataszter menüpontban találjuk meg valamennyi összegyűjtött cívisház adatait – épülettípus szerint csoportosítva. Emeletes lakóépületből kevesebb akad, ám ezek többsége korábban meghatározó szerepet töltött be Debrecen társadalmi életében, mint például a Kossuth utcai 15 számú épület, amely évtizedekig a Kontsek fűszerkereskedésnek adott otthont. A földszintes cívisházak jelentős számmal képviseltetik magukat, ezek zömében a történeti belvárost környező utcákon találhatók. Az összegyűjtött információk változatos építészeti és történeti adalékokat (építés ideje, korábbi helyrajzi szám, tulajdonosok változása, családtörténetek) szolgáltatnak a helyszínekről. Ez utóbbiak komoly kutatómunka eredményei, a pontosan adatolt források között a vonatkozó szakirodalom mellett levéltári és múzeumi iratgyűjtemények is fellelhetők.
Fotók a Kossuth u. 15. épületének történetéből Forrás: Debrecen házai
További érdekességek érhetők el az Adatbázis és a Blog menüpontban. Az előbbi segítségével az olvasó megismerheti, hogy egyes témákban milyen egyéb források lelhetők fel, amely a helytörténeti kutatásokhoz jó kiindulási alap lehet. Építészeti forrásként, példatárként szolgálhatnak azok a bővülő képgyűjtemények, amelyek négy jellegzetes cívisházi elem (ablakszemöldökök, oszlopfők, zárak, kilincsek és kapuk) különböző változatait mutatják be. A Blog menüpontban kutatásokról, aktuális projektekről lehet olvasni részletesebben. Ezek között találunk épületeket bemutató írásokat, újabb tematikus gyűjteményeket, valamint eseményleírásokat és felhívásokat is. Az oldal legutóbbi újítása az Utcaképek menüpont, amely régi fényképek segítségével egy-egy utca teljes házsorát rekonstruálja, s teszi összehasonlíthatóvá ezt a virtuális képet a mai látvánnyal. Jelenleg a Hatvan utca és a Csapó utca házai nézhetők végig egyenként a honlapon.
Remélem a fotóknak ez a rendszerezése is segíti Debrecen történetének a kutatását. Ma már rengeteg közgyűjtemény teszi közkinccsé a fotóit, illetve a családi cipősdobozokból előkerülő kincsek is könnyen eljutnak az emberekhez az interneten. Ezt a hatalmas forrásanyagot próbáltam meg rendszerezni, elsősorban saját magam számára, remélem másoknak is hasznos lesz. Természetesen az utcaképek feltöltése a honlapra, ahogyan a kataszterem is, hosszú évek munkája lesz, de már a keret megvan hozzá.
A honlap mellett a Facebook-oldalon is nyomon lehet követni a cívisházakkal kapcsolatos történéseket. Folyamatos bejegyzések, aktív hozzászólások jelzik, hogy a téma sokak szívügye. A hozzászólók, cívisház-lakók vagy városvédők személyes élményei és benyomásai mellett szakmai viták is végigkövethetők az oldalon, de történeti adalékokat és építészeti megoldásokat, javaslatokat is megismerhetünk. Az aktuális projektek is előtérben vannak, megtekinthetők például a Debreceni kereskedőcsaládok és házaik sorozat kisfilmjei, kattinthatók aDebrecen Podcastés az Építész/kul/túra műsor újabb adásai. Emellett programajánlóként is funkcionál az oldal, hiszen rendszeresen megjelennek más oldalak tartalmai, képei, értesülhetünk a városban zajló építészeti, helytörténeti eseményekről, kiállításokról, könyvbemutatókról, beszélgetésekről, frissen publikált írásokról, de a Városszépítő egyesület programjairól is.
A Debrecen házai honlap és Facebook-oldal helytörténeti és építészeti szempontból egyaránt érdekes tartalmakkal szolgál, jól kiegészítik az egykori cívisek lakóházairól szóló ismereteket. A folyamatosan bővülő adatbázis és képmelléklet egy összefogás eredménye is, nemcsak Harangi Attila és társai (elhivatott fiatalok, építészek mellett közgyűjteményi kollégák is segítik munkáját), hanem a cívisváros közösségéé is.
Végezetül szeretnénk ismételten megosztani a Debreceni cívisházak és lakóik nyomában című könyv második kötetével kapcsolatos felhívást, amelyre meghosszabbított határidővel, augusztus végéig lehet jelentkezni!
FELHÍVÁS!
A cívisházak és lakóik nyomában járó könyvünk második kötetéhez szükségünk lenne régi debreceni otthonok enteriőrjeinek fényképeire, szobák, konyhák, pincék, lakóterek ábrázolására a II. világháború előtti időből.
Cívisházakat keresünk, de minden másféle lakás képének is örülnénk, üresen vagy a lakóikkal, esetleg a hozzájuk fűződő történetekkel együtt.
Kérünk tehát mindenkit, akinek vannak ilyen családi, amatőr fényképei az otthoni albumaiban vagy cipősdobozaiban – osszák meg velünk!
Adják be képeiket a Déri Múzeum Fotótárába vagy küldjék el e-mail-címeinkre!
A szakszerű feldolgozás után a fényképeket visszaszolgáltatjuk.
Ha pedig egy percre sem szeretnék kölcsönadni családi kincseiket, az sem akadály. Laptoppal és szkennerrel házhoz megyünk, helyben digitalizáljuk a fotókat.
A jelentkezéseket 2024. augusztus 31-ig várjuk.
A könyv szerzőtársai nevében is köszönettel: Szabó Anna Viola fotótörténész, +3652322207 szabo.anna.viola@derimuzeum.hu Harangi Attila építész, +36302777598 debrecenhazai@gmail.com
Kép: Gondy és Egey (Déri Múzeum Fotótára, Gy. sz. 2024; PIM F.1706) Digitális utómunka: Lukács Tihamér
„A regényes látványok, a zajos jelenetek nincsenek ott mindig. A városi tanács intézkedései folytán lettek a Hortobágy mellé, túl a vizen, felterelve a szabad ménesek, festőnek, írónak, fényképésznek tanulmányozás végett.” Jókai Mór: A Hortobágy
Valószínűleg mindenki látta már valahol azt a fényképet, amely Jókai Mórt a hortobágyi pásztorok között ábrázolja: az egyetlen ismert eredeti példányt őrző Petőfi Irodalmi Múzeum számos kiadványában, szóróanyagán, online közlésében (és ezáltal szerte az interneten) megtekinthető, még poháralátétre is rákerült. A jelenetnek két (vagy talán több) fázisát rögzítette a fényképész, a másik felvétel azonban csak publikációból ismerhető. Az alábbiakban a képek keletkezéstörténetének és sorsának rekonstruálásával megpróbálok közelebb kerülni ehhez a „regényes látványhoz”.
Jókai a hortobágyi csárda előtt, 1889. május 20-án, I. Reprodukció a PIM-ben őrzött eredeti fényképrőlJókai a hortobágyi csárda előtt, 1889. május 20-án, II. Reprodukció az Uj Idők 1915 karácsonyi számából
Jókai hortobágyi utazásának történetét több közvetlen forrásból is ismerhetjük, hiszen a résztvevők közül megírta azt azonnali helyszíni tudósításként és tárcaként Karczag Vilmos újságíró (s az ő fordulatai köszönnek vissza minden lapban), megírta évtizedekkel később Jókai Róza, s megírta maga Jókai Mór, akinek az út során szerzett tapasztalatairól és élményeiről értesülhetünk friss útibeszámolójából is, de még hívebben közvetítik azokat a Sárga rózsa lapjai. Dely Mátyás állatorvos pusztai rózsájának anekdotáját sok évvel Jókai Róza előtt, Móricz Pál publikálta először, aki azt Debrecenben szintén elsődleges forrásból hallhatta. Miután azonban ugyanazon események különböző interpretációja esetén a hangsúlyok óhatatlanul máshová kerülnek, szükségesnek látszik a szövegek összeolvasása, hogy az így nyert adatmátrixból, az okok és következmények egymásutániságából megszerkeszthető legyen a történések legvalószínűbb menete.
A látogatás eredendő célja a Jókai főszerkesztésében megjelenő nagy összefoglaló munka, Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben soron következő, az Alföldet bemutató kötetéhez szükséges adatgyűjtés volt, mert Debrecen és a Hortobágy leírását Jókai kikötötte magának. Bár a könyvsorozat ötletgazdája és fővédnöke, Jókai személyes jóbarátja, Rudolf trónörökös 1889 januárjában bekövetkezett tragikus halála után az összetört írót a feladat „már csak kevéssé érdekli”, mint Mikszáth írja, a szívének oly kedves Debrecen és az igazán sosem látott Hortobágy még megér számára egy kirándulást. (A szabadságharc bukása utáni menekülés óta, amely a még lápos-mocsaras pusztán át vezetett, csak egy röpke bohémkirándulás, ebéd és csikósbemutató erejéig járt úgy tíz éve a Hortobágyon, e két kaland azonban elég volt, hogy visszavágyjon.) Erre biztatja fogadott lánya is, aki alig egy éve Feszty Árpád festőművész feleségeként, a közös háztartásban Jókai jókedvéért is felelősnek érzi magát. Az író tehát értesíti Simonffy polgármestert, hogy Jókai Róza, Feszty és barátja, Mednyánszky László társaságában (akik a többi kötet rajzolóiként is közreműködtek), május 19-én, vasárnap Debrecenbe jön, hogy kötelességét teljesítse:
„ismertetni, leírni és lerajzolni hazánk legnevezetesebb és legkedvesebb városát, megörökíteni annak régi és mostani jó hírnevét. Ezért mentől kevesebb vendégszeretetet és mentől több útbaigazítást kér.”
A város hallotta is, nem is Jókai kérését, mert pontól pontra megtervezett programját külön bizottság állította össze, az állomáson küldöttség fogadta és a városi ötösfogat, amely a Bikába szállította, este százfős, tósztokkal terhelt, éjfélig tartó társasvacsora várta a Dobos pavilonban, s utána még szerenádot is kapott. A nap hosszú volt, mert már rögtön megérkezésük után kiválasztották a városban a lerajzolandó helyeket, majd Jókai a kollégiumba, a városházára és ismerősei látogatására indult, a festők pedig vázlatkönyveikkel vették nyakukba a várost. A kiszemelt pontok között volt „a főtér a nagy templommal, a Csokonay-park a szoborral, a főiskola környéke, a színház, az uj templom, a főiskolai könyvtárból Hatvaninak a hires régi tanárnak arczképe stb. A legmagyarosabb debreczeni alakok közül le fogják rajzolni L. Nagy Bálintot és Kuczik Gábort” (mindketten hegyesbajszú, sertéshizlaló nagygazdák). E témák – a színház és a Cegléd utcai templom kivételével – be is kerültek az OMM illusztrációi közé, ám csak a két cívis és egy hortobágyi pásztor Feszty rajzolta portréjáról s a Mednyánszky által megörökített főtérről állítható, hogy ezen az úton készült. A többi kép Mészöly Géza és Dörre Tivadar korábbi munkái alapján (debreceni rokonságukhoz mindketten gyakran látogattak ide), a hortobágyi fametszetek többsége pedig a pusztaspecialista Pataky László festményeiről készült. A délibáb és a forgószél képét nem itt, hanem az Alföld általános bemutatásánál találjuk, de ismét mások rajzaként.
Hétfőn, 20-án reggel hét órakor indult a Bika elől az ötösfogat a Hortobágyra. (A tudósításokban szereplő, az utánközlésekből eredően egymásnak ellentmondó időhatározók miatti zavart a hortobágyi csárda vendégkönyve tisztázza, amelybe Jókai maga írta be a dátumot. A vendégkönyv létezése szintén bekerült a Sárga rózsa szövegébe.) A vendégeket Karczag Vilmos újságíró mellett Nánássy Ferenc, a gazdasági egylet elnöke kísérte a háromórás úton, hogy a Jókai által kért szakirányú ismereteket és adatokat már menet közben átadhassa a szorgosan jegyzetelő írónak. Útközben megálltak előbb a látóképi, majd a kadarcsi csárdánál, a juhtartó gazdaságban megnézték a birkanyírást, s céljukhoz,a hortobágyi csárdához közelítve a forró levegő előidézte számukra a délibáb hullámzó tengerét is, aminek prezentálása, a város e sajátos teátrumának bemutatása szintén a program része volt. A debreceniek igyekeztek mindent a legjobb színben feltüntetni, az eredményekkel büszkélkedni: mint Fesztyné írja, leginkább „kisöpörtetni, kifésülni, kivasaltatni szerették volna az egész pusztát”, miközben ők éppen annak „őseredetiségére” voltak kíváncsiak.
A Sárga rózsa szereplője, a lelkes és kétségbeesett festő már az újságírói beszámolóban feltűnik: „A ciceronek mindent gazdasági szempontból mutogattak meg, a vendégek meg mindent művészi szempontból néztek meg. Megmutatták a legszebb, legrendezettebb karámot. Nem ér semmit, az nem lett megörökítve. Nagyon takaros. Arrább el akartak egy mellett haladni, mert az szégyenteljesen düledező állapotban volt. De Mednyánszky elragadtatással kiáltott fel: »Ez az; ez az igazi, ez kell nekünk!« És lekapta.” A hortobágyi csárdát a Sárga rózsában leíró mondatok a Jókaival utazó festőknek a túl városiasnak vélt kadarcsi csárda láttán érzett csalódottságát is megőrizték: egyetlen benyomás sem maradt feldolgozatlan. „A hortobágyi csárda, azért, hogy csárdának hívják, nem valami bagolyrúgta nádfedelű ház, amilyennek a piktor képzelte: hanem egy tisztességes téglaépítmény, zsindelyfödéllel, kényelmes vendégszobákkal, úri konyhával és pincével ellátva; beillenék akármely város közepébe” – kezdődik a hortobágyi kirándulás élményeiből szőtt harmadik fejezet.
Az első napot a kirándulók itt, a csárda körül töltötték: az intéző ide tereltette fel a ménest és ide hívta össze a pásztorokat, hogy a pányvavetés bemutatásával s a maguk személyével és tapasztalatával festői látványt s etnográfiai adatokat szolgáltassanak. „A fiatalabbat, a Peczét” Jókai ismerősként üdvözli, mert „egyszer már látta” a produkcióját a cifra ménessel (bár itt is érzékelhető némi zavar, hiszen az ifjabb Pecze István valójában gulyás volt). A vendégek kényelmének biztosítására és tájékoztatásukra itt sorakozott fel a puszta intelligenciája is: a mátai biztos, a két állatorvos, a mezőrendőrkapitány, a jószágigazgató gazdasági tanácsnok – s már ott voltak Debrecenből a fényképészek is.
„A művész vendégek rögtön a megérkezés után munkához láttak, s Gondy-Egeyvel, kik mindketten kint voltak, pillanat fénykép felvételeket eszközöltek. A nagyhídhoz közel terelték a ménest, s pányvákkal csikót fogattak. A felvétel azon pillanatot tünteti fel, mikor a csikós a pányvát löki, de a festők számos rajzot készítettek maguk is, különösen nagy szeretettel rajzolták azt a képet a mikor a megfogott csikót a legények magukhoz húzzák, hogy a pányvát a ló nyakából kikössék. Lassanként kezdődött az ösmerkedés a csikósokkal, kiket ebéd utánra a csárdához rendeltek. Gondy és Egey lefényképezték még a birkaúsztatást, a gulyát, a ménest, több csoport-képet, a csikósokat lóháton.”
Hiába azonban minden bemutató, rajz és fénykép: „a trónörökös könyvében” a pányvavetés képe sem szerepel, sem Fesztyék, sem más keze nyomán, a fényképek pedig még róluk készült rajz formájában sem kerültek eddig elő. Az egyetlen eredeti, ez alkalommal felvett, ismerten fennmaradt fénykép a birkaúsztatást ábrázolja, ez Gondy és Egey kartonján két változatban is megtalálható a múzeum Fotótárában, s publikációban is megjelent a következő év tavaszán.
Birkanyáj a Hortobágy partján, háttérben a birkaúsztató. Gondy és Egey felvétele, 1889
Szabolcska Mihály (ekkor segédlelkész s a Debreczen-Nagyváradi Értesítő főmunkatársa), A délibábok városáról a Magyar Salon számára írt cikke illusztrációjaként közli Gondy és Egey illetve Egey (István) hortobágyi, s akár a fenti felsorolásnak is megfeleltethető képeit: gulyát, ménest, birkanyájat, úsztatást, csárdát. Egey birkanyáj-képei – vagy inkább birkaportréi – korábbiak, s már 1887-ben elküldte azokat Jókainak is, az OMM-ba szánt illusztrációként (az egyik meg is jelent az első kötetben), de a gulya és ménes képe akár ekkor is készülhetett. A cikkben megjelent képek jellemzően távoli tájképek vagy a műteremben megszokott módon beállított figurák képei: egyik fényképésztől sem ismerünk a Hortobágyról vagy annak lakóiról másmilyen felvételt. Bár a portrékhoz képest Gondy és Egey város- és tájképei eleve elenyésző számúak, a Hortobágy mint téma Gondy Károlyt nem is nagyon ihlette meg; az első szép tájakat Egey István rögzítette, már önállósodása után. Gondy szórványos hortobágyi fényképein az események szereplői is mintegy a távoli táj elemei, kamerája mindig befogja a teljes horizontot, nem fókuszál részletekre, nem emel ki, nem egyénít, figurái csak apró staffázsok. A puszta tágassága így érvényesül ugyan, azt mégis erősen kétségessé teszi e látásmód, mennyire sikerülhetett a festők számára mozgalmas jeleneteket rögzíteni. Felmerül ugyanakkor az a kérdés is, hogy kire vonatkozik a fenti újságcikk „Gondy-Egeyvel, kik mindketten kint voltak” kitétele. Egey István ekkor már régen önálló műtermet vezet, Gondyval pedig az öccse dolgozik: lehet, hogy nem Gondy Károly és Egey Imre voltak kint mindketten, mint cég, hanem Gondy is és Egey István is; esetleg csak Gondy, valaki mással. Akárhogy is, a többesszám fontosnak tűnik, amint az mindjárt kiderül.
Illusztrációk a Magyar Salon A délibábok városáról szóló cikkéhez 1890. március
Amikor a nap delelőre ért az égen, Jókai gyomra is megkordult, s ez e szavakra indította az írót: „Elég volt a délibábból, lássuk már most a déli levest!” A csárdában felszolgált menü pompás volt: csiga- és májgaluska leves, marhahús pöszméte mártással, töltött káposzta sertéskarajjal, malacpecsenye, rétes, feketekávé. A nagy ivószobában a behívott csikósokat is megvendégeltette a jószágigazgató, de a nap hősét, a délceg pányvavetőt, akinek mindazonáltal nem tudjuk meg a keresztnevét, csak Pákozdi marad, semmi rábeszéléssel nem lehetett rávenni, hogy leüljön közéjük.
„Tanácsbeli urak, vendégek, festők, magam is eleget invitáljuk – meséli Jókai –, de csak nem jön: nem kell neki sem étel, sem ital, s az okát sem mondja meg: miért nem? – Hát csak nem! Végre aztán kivallja, hogy van a csárdásnak egy szép leánya, akit ő nem akar többé látni. Két éve már hogy felfogadta, s állja ma is a fogadását. – A régi pusztai regény. – Szép volna leírva, de az egész történet a csikós titka, s mikor azt nekünk elbeszélte, a becsületünkre bízta, hogy nem adjuk tovább. Mit lehetett tenni. Ha a csikós nem akart az ivóasztalhoz bejönni, ki kellett vinni az ivóasztalt a szabadba; ott azután hozzáült a csikós, s az ő kedvéért a többi pásztorok is odatelepedtek.”
Hogy aztán Jókai megtartotta-e a szavát, és Decsi Sándor históriájában éppen csak a szép történet magját őrizte meg – kikerekítve azt a Dely Mátyástól ekkor hallott pusztai párbaj és a sziken termett rózsa anekdotájával – vagy ennél többet is, azt sosem fogjuk megtudni. Cserébe viszont megtudtuk azt, miként került a nagy asztal az udvarra. (Fesztyné harminc évvel később megírt emlékei szerint ezzel szemben, míg nekik bent a hűs szobában, a pásztoroknak eleve „kint, a hosszú deszka asztalnál” terítettek, s ők alig várták az ebéd végét, hadd mehessenek „a hosszú asztalhoz az udvarra, azok közé, kikért Jókai idejött”.) A délután folyamán, egész gyertyagyújtásig (a művészek korán feküdtek, hogy “hajnalpercenéskor” megláthassák a napfelkeltét), itt az asztal körül folyt a mulatság: a vendégek kedvéért vasárnapot csináltak a pusztán, szabadsága volt minden pásztorembernek, hát a csárda előtt iddogáltak, táncoltak, énekeltek, Rimóczi Lajos, a „parasztcigány” nyikorgó hegedűje mellett, aki „majd hanyatt esett, mikor Jókai egy ötforintost nyomott a markába, miután elébb végigkérdezte egész élete történetét” (amelyet azonban csak Szép Ernő írt meg negyven évvel később, amikor az öreg még mindig felemlegette Jókai bőkezűségét). Már közelítünk a fényképhez, amikor Jókai így folytatja a mesét.
„Ez alatt odavetődött egy juhászgazda is. Ősz haja volt már s az göndör fürtökben borult a vállaira, de fiatal arca s pompás, villogó ép fogsorai, mikor megszólalt. – Ha megengednétek, édes fiaim, hogy egy szegény juhász is közétek ülhessen – mondá nagy szerényen. – Üljön közénk, apámuram – mondának a fiatalok, helyet szorítva a számára a közös padon s megadták neki a becsületet, azért, mert öreg ember, dacára annak, hogy juhász. … Amint a boros palackot a juhász elé tették, ez rögtön rákezdte a dúdolást s aztán folyt belőle a dal végeszakadatlan. Festőművészeink a borozó társaságot siettek rajzolni, én pedig a juhász mellé telepedtem, poesist tanulni.” S aztán „magam is, meg művésztársaim is, mind együtt üldögéltünk a pásztor gazdákkal a borozó asztal mellett.”
A jelenetet végignéző újságíró szerint ezt a különös helyzetet vette észre a fényképész.
„Gondy fényképésznek sem kellett több, előkapta a pillanatfénykép apparátust s egy másodperc alatt már meg volt örökítve a kedves jelenet, mikor Jókai, a nemzet nagy költője együtt iszik a hortobágyi csikósokkal, bojtárokkal. (A kép, ha jól tudom, a »Vasárnapi Ujság«-nak van szánva.) Jókai végtelen jó kedvvel mulatott velük, még danolt is. Egyik nótájukat [a „szölke szamár” hosszadalmasan lamentáló, a Sárga rózsába is bekerült nótáját] feljegyezte, megtanulta s együtt énekelt velük”
– olvassuk Karczag Vilmos tudósításában; más lapokban pedig azt, hogy legérdekesebbnek az a felvétel ígérkezik, amely „lopva készült” e jelenetről, amikor koccintgatás közben „a koszorús író nem vette észre, hogy micsoda cselt forraltak ellene”.
De mit látunk ezen a fényképen?
Jókai a fényképésszel szemben ül a padon, könyökölve, illetve karba font kézzel igyekszik hanyagnak látszani, de nagyon is „pozíroz” a gépnek, az asztalnál ülők pedig nem nagyon látszanak törődni vele. Rimóczi ugyan éppen húzza Fülöp János, az öles termetű gulyásszámadó fülébe (aki korábban vagy később, „rövid talpraesett mondásokban” felköszöntötte Jókait a többiek nevében is), a kép jobb szélén pedig feltűnik Feszty Árpád, bár éppen nem rajzol. Semmiképpen nem egy önfeledt mulatság képe van tehát előttünk: olybá tűnik inkább, mintha annak éppen vége lenne, s az író távozni akarna. Miután azonban a fentebb leírt jelenet képe nem jelent meg sem a Vasárnapi Ujságban, sem máshol, lehetséges, hogy az a felvétel nem sikerült, a lemez eltört vagy éppen a postán veszett el, így a történethez tartozó kép nem is létezik. Lehetséges ugyanakkor az is, hogy az újságíró csak elképzelte, mi lehet a képen, hiszen nem ő nézett a keresőbe. Az viszont nem csak lehetséges, hanem biztos, hogynem egyetlen kép készült, hanem sorozat, amelynek lehetett egy a történetnek megfelelő darabja is. Némely tudósításban az is szerepel, hogy Fülöp János felköszöntőjéről is készült kép lopva, amely esetben ugyan a titkosságra semmi szükség nem lett volna, így ez az eredeti hír félreértését is jelentheti, de egy ilyen kép a sorozatba is beleillenék.
Megtévesztő lehet a pillanatfénykép kifejezés, amely valamiféle riporteri gyorsaságot idéz, ám ez ekkor még nem a kattintások gyors egymásutániságának lehetőségre utal. A képkészítés még mindig rögzített állványos, fakazettás, lemezes géppel történik, csak ehhez már nem helyi érzékenyítésű, kollódiumos nedves lemezeket, hanem brómezüstös, előre elkészíthető vagy már készen megvásárolható, “száraz” lemezeket használnak: vagyis laborálni már nem a helyszínen kell. Az új találmányt a debreceni műtermekben 1882 óta használták, s ez az előző gyakorlathoz képest kétségtelenül felgyorsította a folyamatot, de a képrögzítés még mindig nehézkesebb annál, hogy a gyorsan változó látványt, a tömegmozgást, a hirtelen mozdulatokat követhetné; az egymásutáni jeleneteknek is viszonylag statikusaknak kell lenniük.
A statikus sorozat képzetét támogatja az az újabban, egy aukcióról a Fotótárba került eredeti pozitív is, amely láthatóan ugyanakkor, ugyanott, szinte ugyanarról a helyről készült, mint a másik két kép, bár Jókai már vagy még nem ül a pásztorok között.
Pásztorok mulatnak a hortobágyi csárda mellett, 1889. május 20-án. Szemben Fülöp János tinógulyás
A műteremjelzés nélküli kartonon fennmaradt felvételen jóval több pásztort látunk az asztal körül, mint a Jókais képeken. Fülöp János ugyanúgy ott ül a helyén hosszú pipájával, előtte a korsóban a sör is ugyanannyi, miként a sörösüvegek száma is, a másik képen csak két teli borosflaskával van több. (Fesztyné említi, hogy Jókait bántotta a pásztorok söröző kedve, amit ő nem tartott magyar italnak, de úgy lehettek vele, hogy „melegben a ser jobban megemberel, mint a bor” – mint azt Fülöp számadó mondta egy ízben, amikor elszámolt a „József főherceg érdekében”, vagyis a fogadására szánt tésztáskása főzése közben elfogyasztott tekintélyes mennyiségű sörrel.) Fülöp mellett itt eggyel több kollégája ül, Rimóczi az asztal másik oldalára került, s az ott a túlvégen álló alak itt az asztalfőn ül. Jókai helyén itt egy söröző csikóslegény játszik a kutyával, de mellette, nekünk háttal, ott van ugyanaz a hosszú hajú, szűrös-kalapos pásztor, aki a másik képen is, akit Feszty is lerajzolt, s aki talán Jókai éneklő-mesemondó juhászával azonos.
Borozó juhász Feszty Árpád rajzán az OMM-ban és a megfordított fényképrészleten
De mégis, ki volt a fényképész?
Egy kép meghatározásának fontos eleme a fényképész kilétének megállapítása, s ez ebben az esetben talán kevésbé egyértelmű, mint azt a dokumentumok elsődlegesen mutatják. A tudósítás fentebb olvasható szövege Gondyt és Egeyt nevezi meg, mint a terepen fényképezőket, s a “pillanatfénykép” elkészítését is Gondy fényképésznek tulajdonítja, akit a debreceni újságíró személyesen ismerhetett. A Petőfi Társaság gyűjteményéből a Petőfi Irodalmi Múzeumba került eredeti fénykép valóban a Gondy és Egey cég kartonján maradt fenn, de mintegy tizenöt évvel később használt, boudoir méretű, szecessziós kartonon, vagyis későbbi nagyítás. A verzón olvasható, vélhetően tulajdonosi rájegyzés 1904-es dátumából következően akkoriban készülhetett az eredeti negatívról. Miután addig az időpontig, úgy tűnik, a kép(sorozat) egyetlen változatát sem publikálták, könnyen lehet, hogy a fényképésznél csak a két hasonló negatív maradt fenn. Még ekkor is különös azonban, hogy miért nem tette a képeket frissen hozzáférhetővé a bulvárra már akkor is fogékony közönség számára: pláne, ha (a szöveg szerint) még tervezte is.
A jelenlegi adatok alapján úgy tűnik, hogy a kép először 1903-ban jelent meg az Uj Idők című folyóiratban, minden szenzáció és minden értelmező kontextus nélkül, nem is túl látványos méretben, ám nem Gondy és Egey, hanem Kiss Ferenc neve alatt! A kép ugyanaz, de mégsem: másolója kiretusálta az elő- és háttérből a kompozíciót valóban zavaró fákat és a hátsó bemozdult alakot, gondosan visszarajzolva az ablakkeret sarkát, s pozitív retussal az élfényeket is megerősítette, amely azt valószínűsíti, hogy eleve egy pozitívot másolt tovább, és azt küldte be a saját munkájaként: az eredeti kartonon látható dátum talán ezzel is összefügg. Miután azonban a retusálás/átfestés önmagában nem jogosít fel egy mű szerzői tulajdonának bitorlására: nem lehetséges-e, hogy az eredeti fényképet is ő készítette s nem Gondy Károly?
“Kiss Ferenc fényképe”. A kép retusált változata az Uj Időkben, 1903. március 1.
A debreceni születésű, egy napszámos ötödik gyermekeként a Késes utcában felnőtt Kiss Ferenc (1857–1936 k.) előbb volt „előnyösen ismert festő”, aki szalonok számára festett apró tájképeket, mint hogy fényképezőgépet vett volna a kezébe; 1888-ra datált első ismert városfényképe mindazonáltal már alapos gyakorlatra vall. Amikor Gondy Károly 1890 áprilisában fiókműtermet nyit a Kádas (Arany János) utcában, annak vezetését Kiss Ferencre bízza, ami korábbi ismeretséget és a képességeibe vetett bizalmat feltételez, sőt esetleg azt is, hogy tanítványi viszony lehetett köztük, bár Kiss hivatalosan csak ekkor lépett a céggel szövetségbe. Noha a fiók csak pár hónapig üzemelt, Kiss még 1893-ban is Gondyék alkalmazásában állt, ezt követően azonban már rendszerint amatőr fényképész vagy festő és fényképész a titulusa. Kiss 1892 nyarán saját neve alatt állíthatta ki hortobágyi fényképfelvételeit a Gondy és Egey műterem kirakatában; a millenniumi kiállításra nagy hortobágyi zsánerképsorozatot készített, amelyért oklevelet is nyert, a századfordulón pedig népszerű képeslapsorozatot adott ki a témában. Szintén a millenniumra jelent meg a Hortobágyi emlék című kis leporelló, amely fényképei nyomán készült rajzokat tartalmaz. A már említett hortobágyi vendégkönyvben 1891-ben és 99-ben magát törzsvendégként jegyzi be, egy évtizedekkel későbbi látogatásakor pedig mint a hely régi lakója ismeri fel egykori “feledhetlen szép otthonát”.
Ezek az adatok a Hortobágy iránti vonzalmat s a Gondyval való későbbi kapcsolatot igazolják ugyan, kérdés, hogy elég erősek-e visszamenőleg is igazolni, kellőleg alátámasztani egy korábbi kapcsolat lehetséges voltát – azt tehát, hogy lehetett-e Kiss a hortobágyi kiránduláskor Gondy társa vagy segédje, s készíthette-e ily módon a fényképeket ő maga? 1903-ban Gondy Károly még ereje teljében van: természetét ismerve, lehetetlen, hogy ne szólamlott volna fel, ha tudomására jut egy esetleges plágium. A Jókai-fénykép karba tett kezű változatát már Gondy hagyatékából közli 1916-ban Móricz Pál (majd 1925. június 11-én a Magyarság lapjain ismét, s ugyanez a változat jelenik meg a Pesti Hírlap 1925. évi naptárában is – amiből valószínűsíthető, hogy a kép az ő tulajdonában volt). A Jókai nélküli, most előkerült fénykép pedig jelöletlen kartonon van ugyan, de egy felismerhetően Kiss Ferenc által készített, egységesen installált képcsoport részét képezi. Kiss hortobágyi fényképeinek általános jellemzője ugyanis a színpadias jelenetszerűség, amelyeken a valóságos élethelyzeteket is mintegy eljátszatja a puszta lakóival, ezért azok nem csak a kép rögzítése miatt merevedtek meg, hanem eleve mindenki egy helyben állt vagy ült, mozdulatával megállt a levegőben, amíg a kép elkészült. Képeinek szereplői önmaguk modelljei, akik minden esetben tisztában vannak a fényképezési helyzettel, s azt “büszke önérzettel” vagy “naiv, ártatlan affectálással” tűrik, mint azt már Karczag is megfigyelte; tulajdonképpen úgy, mint e fényképen Jókai is. Kiss képei minden véletlenszerűséget kizáró, statikus, irodalmi illusztrációk, s ebben az értelemben a szóban forgó felvétel is készülhetett annak a tételnek az ábrázolásaként, hogy “a nagy író mulat” – még ha éppen ezt megmutatni kevéssé sikerült is. Akár tervezetten, akár alkalmilag készült a kép, s akármelyik fényképész vette is fel, annak sokirányú sikerületlensége magyarázat lehet rá, hogy az miért csak Jókai és Gondy halála után, “ereklyeképként” került elő. Végül mindez, ha nem is érvényteleníti, legalábbis felfüggeszti a Gondy szerzőségét illető határozatot – a további bizonyítékok előkerüléséig.
A következő egy évben Jókai hűlt helyének képe sok más eredeti kézirat, fénykép és relikvia mellett megtekinthető a Debreceni Irodalom Háza Jókai másképp című kiállításán, ahol még számos remek történet olvasható a sokarcú (sokfejű:) íróról, s amelyet ezúton is ajánlunk látogatóink figyelmébe!
Felhasznált irodalom:
Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képbenVII. (Magyarország II.) Az Alföld. Budapest,1891. Arcanum
E. Csorba Csilla szerk.: „Baráti emlékül – Jókai Mór”. Jókai Mór összes fényképe (ikonográfia). NPI, Budapest, 1981.
Feszty Árpádné: Hogy született a Sárga rózsa? A Pesti Hírlap Vasárnapja, 1925. június 12. 4–5.
Jókai a Hortobágyon. Debreczeni Ellenőr, 1889. május 22.; Nemzet, 1889. május 23.; Fővárosi Lapok, 1889. május 24.
Jókai Debreczenben. Nemzet, 1889. május 21–22.
Jókai Debreczenről. Debreczen, 1887. június 11.
Jókai Mór Debreczenben. Debreczeni Ellenőr, 1889. május 21.; Debreczen-Nagyváradi Értesítő, 1889. május 21. (= május 26!)
Jókai Mór: A Hortobágy. Nemzet, 1889. május 28–30, június 1–2. Kötetben: Napraforgók, Révai, Budapest, 1890.
József főherczeg a Hortobágyon. Vasárnapi Ujság, 1893. június 11. 400–401.
Kahály [=Szabolcska Mihály]: A délibábok városáról. Magyar Salon, 1890. március 16–26.
Karczag Vilmos: Jókai a Hortobágyon. Debreczeni Ellenőr, 1889. május 23.; Nemzet, 1889. május 24.
Mikszáth Kálmán: Jókai Mór élete és kora I-II. Akadémiai, Budapest, 1960.
Móricz Pál: Jókai a Hortobágyon. Budapesti Hírlap, 1911. június 4.
Móricz Pál: Egy Jókai ereklye-kép. A költőkirály a hortobágyi pásztorok között. Uj Idők, 1915. Karácsony (1916/1), 24–25.
Móricz Pál: Hortobágyi legendák. Elbeszélések, rajzok, történetek a puszta XIX. századbeli multjából. Városi Nyomda, Debrecen, 1927.
Oláh Gábor: Jókai és Debrecen. Irodalomtörténeti Közlemények, 1906. 2. 132–151.
Szép Ernő: Öreg Rimóczy. In A Hortobágy. Singer és Wolfner, Budapest, 1930.
A Hortobágyon megjelent vendégek bejegyzési könyve 1886–1895. DM Történeti Tár, Szap.1909.533; Hortobágyi vendégkönyv 1897–1917. DM Történeti Tár, I.1917.653
