EMLÉKEZÉS A MÚZEUMALAPÍTÓ DÉRI FRIGYESRE, HALÁLÁNAK 100. ÉVFORDULÓJA ALKALMÁBÓL
A Déri Múzeum életében az idei évben egymást követték a jeles évfordulók, amelyekről kiállítások, előadások, publikációk és konferenciák által emlékezett meg az intézmény. Jelen írásválogatásunkkal a múzeumalapító Déri Frigyes emléke és gyűjteménye előtt tisztelgünk, halálának 100. évfordulója alkalmából.
DÉRI FRIGYES ÉS A DÉRI GYŰJTEMÉNY
Szerző: P. Szalay Emőke
Első találkozás a Déri gyűjteménnyel
Dankó Imre, a magyar muzeológia utolsó, minden múzeumi területet ismerő, átfogó és átlátó múzeumigazgatója, 1978-ban a Déri Múzeum akkor megújult állandó kiállításához készült Vezető a Déri Múzeum kiállításaihoz című ismertetőben írta:
„A debreceni Városi Múzeumot Déri Frigyes adománya egyszerre kiemelte az egyszerű, kis és egyszínű gyűjteménnyel rendelkező vidéki múzeumok sorából és nemcsak országosan, hanem bizonyos mértékben nemzetközileg is jelentőssé, számontartottá tette.”
1970. október 1-jével kerültem a Déri Múzeumba néprajzos muzeológusként, történelem-latin-etnográfus végzettséggel. Életem nagy fordulata volt, amikor 1971 végén Dankó Imre megkérdezte:
„Lenne-e kedve a Déri Frigyes gyűjteményben dolgozni?” 1972. január 1-jén kinevezett a Déri Frigyes és Iparművészeti Gyűjtemény élére. Ezzel kezdetét vette több mint három évtizedes múzeumi pályafutásom, amely során olyan sokrétű ismeretanyagra tehettem szert, amelyben egyébként nem lett volna részem.
Szoborportré a Déri házaspárról Forrás: Déri Múzeum
Déri Frigyes, a gyűjtemény és Debrecen
Először Déri Frigyes élettörténetét ismertem meg; sikereit, a magyar selyemgyártás fellendítésében játszott szerepét. Nagypolgári életét családi tragédiája, felesége elvesztése változtatta meg. A mély gyász évei után született meg az az elhatározása, hogy az eredetileg kedvtelésből és érdeklődésből gyűjtött műtárgyakból tudományos igénnyel, szakértők segítségével nagyszabású gyűjteményt hoz létre. Bár Déri Frigyes Bécsben élte élete nagy részét, hazája, Magyarország iránt nem halványult ragaszkodása és hazaszeretete. A magyar államnak felajánlott gyűjtemény Czakó Elemér államtitkár támogatásával a Trianon után fokozatosan meginduló és újjászerveződő Csonka-Magyarországra, azon belül Debrecenbe került:
„ …..nemzetem iránti hálával adományozom, ….nevezetesen a debreceni tanuló ifjúság oktatására és művelődésére szolgáljon.”
Déri Frigyes felajánló szavai, amelyek a nagylelkű adományozó lelkületét tükrözik
A Déri Frigyesnek 1923-ban átadott díszpolgári oklevél tervezete, Zoltai Lajos munkája. Az elkészült darab megtalálható a Déri Múzeum állandó kiállításában, a Déri-emlékteremben. Fotó: Lukács Tihamér
A múzeum pincéjében láttam az épület alapkövét, amelynek 1923 augusztusi letételén személyesen jelen volt Déri Frigyes. Olvastam Sőregi jelentését, amikor beszámolt arról, hogy bejelentkezése után 1924. október 26-án Déri Frigyes szívélyesen fogadta, majd másnap a második találkozóra megjelenve, halálhírét közölték vele. Bár Déri Frigyes a múzeum építésére jelentős összeget ajánlott fel állampapírok formájában, ezek a világválság előzményeinek folyamatában hirtelen elértéktelenedtek, így a város vállalta a jelentős építési költségeket. Az új múzeum építése a 20. század első felében nagy jelentőségű volt, hiszen ez az egyetlen megyei múzeum, amelyet eredendően múzeumnak – pontosabban a közművelődés szolgálatára építettek.
A „Déri Frigyes Múzeum” 1923 szeptember 23-án lerakott alapköve – ma a múzeum alagsorának falába építve Fotó: Lukács Tihamér
A Déri gyűjtemény sorsa a II. világháború alatt kalandos volt. A hivatalos Déri katalógusban olvashatjuk Sőregi János későbbi múzeumigazgató kézzel írott bejegyzéseit. „ A 3255-1944. XV. om. biz. sz. rendeletnek megfelelően 1944. okt. 3-án az aranyvonattal elküldve Budapestre”. A menekített anyag, amelyben ötvöstárgyak, kínai porcelánok, görög tanagra szobrocskák, keleti szőnyegek voltak – a háború alatt eltűnt. De tudunk Sőregi bátor és veszélyes elhatározásáról, hogy az utasítással szemben – miszerint „minden kiemelkedő muzeális anyagot Budapestre kell küldeni” –, a Déri gyűjtemény numizmatikai anyagát, többek között jelentős mennyiségű arany és ezüst pénzt, befalaztatta a múzeum egykori szenes pincéjébe, amely így sértetlenül és hiánytalanul vészelte át az eseményeket, és ma is a Nemzeti Múzeum után következő kimagasló magyar numizmatikai gyűjtemény.
Zománcos, ékköves aranyozott ezüst boglárokAranyozott ezüst kehely, Erdély, 1653. és Fedeles, füles, zománcos kancsó, Magyarország, 17. századDíszmagyar kard, 350 darab gyémánttalFlamand gobelin, 16. századPerzsa lakk-képMűtárgyak a Déri-gyűjtemény 1944-ben Budapestre szállított és elveszett részéből, Kozmann Leó felvételei
Tovább gyűrűző hatások
A kiemelkedő jelentőségű cselekedetek hatásai tovább gyűrűzhetnek. Így történt ez a Déri gyűjtemény esetében is.1926-ban egy régi debreceni család a japán Arita porcelán tálkészletétől kényszerült megválni. A város tisztviselői gyűjtést rendeztek és sikerült a városban tartani ezt a 18. századi jelentős tárgyegyüttest:
A gyarapodásnak praecedens nélküli módja múzeumunk életében Sesztina Jenő kormányfőtanácsos vállalkozása. Hogy idegen kézrejutástól, külföldre-viteltől megmentsen egy porcellán asztali készletet, amely eredetileg a Rickl, majd a Dragota és Novelli tekintélyes debreceni családok almáriumában díszelgett, kereskedő kartársai körében gyűjtést indított; az így gyűlt több millió koronáért múzeumunk megvásárolhatta ezt a 28 db. szép porcellán tálat és tányért. Száz ezertől egy millió koronáig adakoztak e célra: Fürst László és Mátyás, Kardos László, Kovács Gyula, Rickl László és Géza, Sesztina Jenő és Rickl Antal, Üvegkereskedelmi R.-T., Bosznay Dezső, Halmágyi Sámuel, Kontsek Kornél, Löfkovits Arthur és Társa, Márton Dezső, Benyáts Emil, Csanak József R.-T., Csáthv Dezső R. T., Króh Vilmos és Kaszanyitzky Andor.
Zoltai Lajos: Jelentés Debrecen sz. kir. város múzeumának és Közművelődési Könyvtárának 1926. évi működéséről és állapotáról (1927). 19–20.
Déri Frigyes öccse, Déri György követve bátyja példáját, 1938-ban Debrecennek adományozta kiemelkedő értékű néprajzi gyűjteményét, amely révén ezen anyagunk a Néprajzi Múzeum után sorolható. Az anyagegyüttes kiterjed az egész Kárpát-medencére. Csaknem 40 év múlva felesége, Müller Ilona a Déri Múzeumnak ajánlotta még férjével együtt gyűjtött jelentős üveggyűjteményét.
Déri György ezredes hazafias gyűjteménye: A Kárpát-medence népviselete. Lükő Gábor múzeumőr felvételei Déri György budapesti otthonábanPálinkásüveg, színtelen, formába fúvott, színes opak zománcfestéssel. Német–osztrák, XVIII. sz. végeTalpaspohár, zöldes, fúvott. Velence, XVII. sz. elejeTalpaspohár, színtelen, fúvott, köszörült, felirattal. XVII. sz. magyarPohár, színtelen, metszett, férfiarcképpel. XIX. sz. I. feleDéri Györgyné, üveggyűjteményének első kiállításán a Déri Múzeumban, kitüntetést vesz át és előadást tart, 1980. október / Déri Györgyné társalkodónőjével és P. Szalay Emőkével. Fekete Gáborné felvétele A Déri Györgyné üveggyűjtemény tárgyfotói Lukács Tihamér felvételei
Gyakori látogató volt a Déri Múzeumban Szomolányi Elemér, aki gyermekkorát Debrecenben töltötte. A Déri Frigyes gyűjtemény látványának a hatására határozta el, hogy ha lehetősége lesz, ő is műtárgyakat fog gyűjteni. Az 1992-ben múzeumunkba került, javarészt ezüst ötvösmunkákból és szelencékből álló Szomolányi gyűjtemény kisebb mértékben igyekezett a Déri gyűjtemény példáját követni. Néhány képpel, szőnyeggel, bútorral kiegészítve a magyar muzeológiában az évtized legkiemelkedőbb adománya volt.
Pogánypénzes kanna. Erdély, 16. századNautilus serleg, aranyozott ezüst és gyöngyházkagyló. Bécs, 17. századTalpas pohár, aranyozott ezüst. Debrecen, 17. századBagoly alakú fedeles edény, ezüst. Urach Baumann (?), 17. századÉkszerszelence, aranyozott ezüst, zománcképpel. Augsburg, 17. század végeFedeles kupa, aranyozott ezüst. Nürnberg, 17. század
A Déri gyűjteményről
A Déri gyűjteménynek 1924-ben történt múzeumba kerülésétől csaknem öt évtizeden át nem volt muzeológusa.
Ismerkedésem során külön hatással volt rám, hogy a katalógust, amelyben 350 oldalon sorakoznak a rövid műtárgyleírások, maga Déri Frigyes állította össze szakértők segítségével. A tárgyakra rápillantva arra gondoltam, ott van rajtuk Déri Frigyes kezének nyoma, hiszen bizonyára mindegyiket kézbe vette, gyönyörködött benne.
A gyűjteményből az akkori állandó kiállításon az egyiptomi és görög-római anyag mellett az üveganyag egy része és a képzőművészeti gyűjtemény képei közül néhány szerepelt. A Munkácsy terem mellett lévő kis helyiségben volt bezsúfolva a kiállításban nem szereplő anyag. Amikor először beléptem a hosszú, szűk helyiségbe, a polcokon sűrű sorokban, ahogy a hely engedte – mint egy addig elzárt kincstárban – sorakoztak a különleges, szépséges tárgyak, amelyekről szinte semmit sem tudtam. Bár a szakszerű katalógus segítségemre volt a revízió elvégzéséhez (a nem mindig tökéletes ismeretekről árulkodó múzeumi leltárkönyvekkel szemben), meg kellett ismerkedni a szerteágazó, nevének megfelelően általános művelődéstörténeti műtárgyállománnyal.
Mit is tartalmaz tehát a gyűjtemény?
A legkorábbi régészeti emlékek után az egyiptomi anyagról jelentős kortárs egyiptológus szakértő adott véleményt Déri Frigyesnek; kiemelve egy óbirodalmi fegyveregyüttest, amely egyedülálló volt az 1920-as években. Egy írnok szobor feltehetően Amarna kori, szintén kiemelkedő jelentőségű. A múmiakoporsók a tragikus sorsú Ferenc Ferdinánd világ körüli utazása után kerültek Európába. Értéküket mutatja, hogy az Amarna kor előtti, az Újbirodalom korából származó példánynak a British Múzeumban és Ontarioban [The Royal Ontario Museum] vannak analógiái. A késői korból származó koporsó három sztélé [írásos és/vagy ábrákat tartalmazó kőtábla] alapján – amelyből az egyiket Louvre-ban őrzik – Hor nevű papi családhoz köthető.
Az antik anyagegyüttes tárgyait Szilágyi János György, a legkiválóbb görög–római kori művészettörténész határozta meg és írta le felülmúlhatatlan szakszerűséggel és kiemelkedő tudással. Ő mutatott rá, hogy a görög, de már Itáliában készült egyik kratér [ókori görög edénytípus, nevét a kráterszerű öblös és mély szájnyílásról kapta] alapján határozták meg egy vázafestő személyét. Így az általa készített további munkákat, mint a Déri gyűjtemény mesterének alkotását említik. Ugyancsak Szilágyi János György hívta fel elsőként a figyelmet arra, hogy a ma világhíres Seuso kincs magyarországi eredetű lehet.
A gyűjtemény gazdátlansága csaknem az egyik római műtárgy egy részének eltűnését okozta. A raktári maradványok között fedeztem fel egy áldozati állvány, tripusz [háromlábú állvány, amelyre edény helyezhető] letört darabját; az egyik láb felső oroszlános fejét. Az összecsukható állvány szétnyitása tette lehetővé az addig ismeretlen tárgyként nyilvántartott tálszerű lappal visszaállítható egységét.
Déri Frigyes szívéhez feltehetően közel álltak a fegyverek, mert ez az egyik számottevőbb része a teljes gyűjteménynek, amelyekből már a stájerországi vadászkastélyában is jelentős mennyiség volt található – ezeket külön lerajzoltatta.
Nyílpuska, számszeríj, 16. század, német, csontberakás, acélív, eredeti idegGránátvető puska, német, 18. sz.Díszpajzs, velencei, fa, bőr, festett, 16. sz.Katar, indiai, 18. sz.Dísz-csatabárd, perzsa, aranyozott 18. sz.Nehéz torna- és tábori sisakSzamuráj sisak, 17-18. sz.Szárnyas sisak, lengyel, 16. sz. végeMorion sisak, 16. sz.Salap, vas, olasz, 15. sz.
Az iparművészeti anyagban a már említett, jórészt eltűnt ötvöstárgyak mellett az ónedényeket tartotta még fontosnak Déri Frigyes. A 16. századi, háborús veszteségként nyilvántartott flamand gobelin mellett a 19. század végén készült keleti szőnyegek iránt fokozatosan megnyilvánuló érdeklődés jele, hogy ilyen szőnyegeket is befoglalt gyűjteményébe – sajnos csupán egy erdélyi szőnyeg maradt meg.
Sokrétű a kerámiaanyag, amelyben 18. századi erdélyi szász edények mellett a magyar fajanszgyártás három fő központjából: Holicsról, Tatáról és Budáról egyaránt szerzett edényeket. A világhírű herendi porcelángyár 19. századi emlékein a leghíresebb, legjelentősebbnek tartott, sajátos herendi stílusok láthatók, amelyeket a kínai és japán porcelánok hatása alatt alakítottak ki a gyár első fénykorában, a 19. század második felében. Ez idő tájt vált fokozatosan európai hírűvé az üzem. Mellettük láthatjuk a 19. első feléből származó bécsi porcelán csészéket, amelyek ekkor élték virágkorukat.
Bécsi porcelán kávéskészlet Fotó: Lukács Tihamér
Az üvegpohár gyűjtemény Déri Györgyné üveggyűjteményével kiegészülve lehetővé tette a magyar, az osztrák és a cseh üvegművészet felvázolását. Az ezek alapján Miskolccal és Sárvárral közösen megrendezett nagy üvegművészeti kiállításunk sikere kapcsán folyamatosan gyarapíthattuk az üveganyagot, így vásárolhatott meg akkoriban a Déri Múzeum egy nagy népi üveg kollekciót, ékes példaként a Déri gyűjtemény gazdagító hatására.
Az ifjúság művelésének szándékát láthatjuk abban, hogy Déri Frigyes figyelme kiterjedt az okiratokra is. Egy Árpád-kori oklevél mellett minden királyunktól és erdélyi fejedelemtől rendelkezünk oklevelekkel. Ez mutatja, hogy a történelem oktatásában igen fontos, figyelmet felhívó résznek tarthatta a korabeli írásos dokumentumok eredetiben való tanulmányozását.
Ugyancsak ezt mutatja a régi könyvek együttese, amelyben Régi Magyar Könyvek – azaz 1711 előtt megjelent magyar munkák közül – 11-et sorolt fel. Sajnos éppen a Debrecenben Fodorik Menyhért által nyomtatott Hét napoki edgyuett beszélgetések, Medgyesi Pál fordításában elkészült könyv jelenleg nincs meg.
A keleti művészetek iránti érdeklődés a 19. század végén kezdődött. Déri Frigyes fontosnak érezte, hogy ezek is képviselve legyenek gyűjteményében. Így a legismertebb kínai iparművészeti ág, a porcelán mellett bronz és zománcdíszes tárgyak, jade és elefántcsont faragványok, faszobrok és hímzések képviselik ezt a legrégibb, folyamatosan élő kultúrát. Ez a gyűjteményrész tette lehetővé, hogy hozzánk kerüljön Hopp Ferenc világutazó, a Hopp Ferenc Múzeum névadója által adományozott, családi örökségből származó jelentős ún. sárkányos köntöse, amelyet a császári udvarba bejáratos személyek viselhettek.
Fönt japán lakktárgyak, inró, tálak, fésű és bronzváza, középen apró japán elefántcsont-szobrocskák, necukék, lent lakkdoboz és inrók. Fotó: Lukács Tihamér
A hasonlóan bronz szobrokból, ezüst és zománcdíszes tárgyakból, porcelánokból álló japán gyűjteményhez a japán művészet legsajátosabb művészi alkotásai, a lakktárgyak társulnak, amelyek között több, ún. inró, gyógyszeres dobozka található. Ezeket a lakktechnika legkülönbözőbb változataival készítették, többük jelzett munka. Az inrók tartozékai voltak a szintén jellegzetes necukék, kis elefántcsont faragványok – közöttük szintén akadnak jelzettek. Ferenczy László, a japán művészet kiemelkedő kutatója a Hopp Ferenc Keletázsiai Múzeum és a Néprajzi Múzeum után a legjelentősebb gyűjteménynek tartotta a Déri gyűjtemény japán kollekcióját. Sajnálatos módon ebben a anyagrészben is van háborús veszteség. Ezen japán műtárgyak révén kerülhetett sor 1934-ben Sőregi János szervezésében a tokioi császári múzeummal egy kortárs iparművészeti tárgycsoport megszerzésére, csere útján.
Japán csereküldemény: kerámiák és textilek, kiállítva a Déri Múzeum földszinti kiállítótermében Kozmann Leó, 1934. december
Külön kell szólni a gyűjtemény gazdag történeti grafikai anyagáról. A közel 200 darabos metszetgyűjteményt – melynek legkorábbi lapja Buda várát ábrázoló fametszet – 16–19. századi vár és városképek, csataábrázolások, királyok, főnemesek, katonák, híres személyek arcképei alkotják.
A képtári részben a 19. század híres magyar festőinek képei közül Székely Bertalan Zrínyi kirohanását megörökítő műve az egyik büszkeségünk.
Utoljára hozzuk elő, hogy a Déri Múzeumot napjainkban híressé tevő Munkácsy trilógia két darabjának múzeumunkba kerülését is Déri Frigyes adományának köszönhetjük, hiszen a sorozat utoljára elkészült darabja, az Ecce homo az ő gyűjteményének része, amelyhez a múzeum tervezői a Munkácsy terem nevet viselő galériát tervezték.
Méltán lehetünk büszkék a hazánkban egyedülálló gazdagságú Déri Múzeumra!
Hálás szívvel helyezzük a megemlékezés koszorúját Déri Frigyes bécsi sírjára.
A Déri család sírja a bécsi Központi temetőben [Zentralfriedhof]
SZENVEDÉLY-GYŰJTÉS-MÚZEUM – A konferencia, ahol bepillanthattunk a gyűjtemények titkaiba
A gyűjtés az emberi kultúra egyik ősi és egyetemes tevékenysége. Valamit gyűjteni általában szenvedéllyel párosulva lehet, s kellő elhivatottság is szükséges egy gyűjtemény kialakításához. A debreceni Déri Múzeum gyűjteményének egy részét a régi Városi Múzeum azon tárgyai alkotják, melyeket Löfkovits Artúr debreceni órás és ékszerész 1902-ben adományozott a városnak, hogy létrejöhessen a helyi emlékezet tere. A gyűjtemény másik jelentős részét Déri Frigyes, a Bácskából származó, élete nagy részét Bécsben élő selyemgyáros magángyűjteménye alkotja. Déri kezdetektől úgy tekintett magángyűjteményére, mint közgyűjteményre, célja egy oktató múzeum létrehozása volt. 1919-ben ajándékozta gyűjteményét a magyar államnak, azzal a megkötéssel, hogy Debrecenben építtethessen múzeumot.
Déri Frigyes halálának 100. évfordulója alkalmából SZENVEDÉLY-GYŰJTÉS-MÚZEUM címmel a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával vármegyei hatókörű konferenciát szervezett a Déri Múzeum 2024. november 11-én. A rendezvény központi témái a címben is megjelölt hívószavak köré összpontosultak.
Az alkalmat még érdekesebbé tette egy kizárólag erre az alkalomra összeállított minikiállítás, amely a programra érkező magángyűjtők és intézmények kincseit mutatta be (Kiállításrendezők: Orbázi Zoltán, Tóth Róbert). A tárlat a múzeum dísztermében kapott helyet, ahol a tér nemcsak a bemutatás színhelyévé vált, hanem az előadások által egy olyan élő közeggé is, ahol a kiállított műtárgyak és a mögöttük rejlő történetek egyszerre mutatkozhattak meg. Az esemény nyitott volt a nagyközönség számára. A kiállítás népszerűnek bizonyult a tárgyakat nem szakmai oldalról szemlélő látogatók körében is, hiszen számos olyan műtárgyat láthattak, amelyeket egyébként ritkán mutatnak meg a múzeumok, s amelyek más esetben nem lehetnének egyszerre egy időben és egy helyen együtt más intézmények tárgyaival.
A konferencia első szekciójában Lakner Lajos, a Déri Múzeum tudományos igazgatóhelyettese előadásában megemlékezett Déri Frigyesről. Mielőtt élettörténetébe is beavatta volna a jelenlévőket, felolvasott egy naplóbejegyzést Sőregi János volt múzeumigazgatótól, mely Déri halálának napját és körülményeit idézte fel. Ezt követően Kovács József Dénes, főmuzeológus-történész előadásában a műtárgyhamisítás kérdéskörét járta körül többek között a Déri-gyűjteményben megbújó hamis darabok bemutatásán keresztül.
A rendezvény egy tapasztalt magángyűjtő és egy nagy múltú magángyűjtemény bemutatása után, egy ifjú műgyűjtő bemutatkozásával folytatódott. A közel 100 éves Antal–Lusztig Gyűjtemény tulajdonosa, dr. Antal Péter előadásában elmesélte, hogyan indult el a műgyűjtés útján, hogyan vált élete legmeghatározóbb szenvedélyévé e tevékenység. A magángyűjtők új generációját Mészáros Mátyás, a debreceni Napraforgó Waldorf Iskola diákja képviselte, kinek gyűjtési tematikája egy konkrét tárgycsoport köré összpontosul: vegyvédelmi és katonai gázálarcokat gyűjt. Mészáros Mátyás előadása nemcsak azért volt különleges, mert szokatlan gyűjtési területről szólt, hanem mert a tudás és a személyesség együtt formálták előadását.
Az első szekció utolsó előadója a Déri Múzeum egyik múzeumpedagógusa, Sándor Zita volt, aki egy Déri Frigyes életét bemutató készülő kiadványról számolt be a közönségnek. A készülő könyv inkább a fiatal generációt szólítja majd meg, fogalmazásmódja a mesekönyvek világához áll majd közelebb, bár a szöveget valós személyek és események ihletik.
A második szekcióban a közgyűjtemények mutatkoztak be és az őket képviselők által egy- egy különleges tárgyukat ismerhettük meg az előadások során. Bár a konferencia vármegyei hatókörű volt, a gyűjtemény történetét és összetételét figyelembe véve, a szomszédos vármegyéből a Kállay Gyűjtemény is meghívást kapott a rendezvényre. Az intézmény képviseletében dr. Holmár Zoltán történész-muzeológus mutatta be a gyűjteményt és II. András 1224-es aranypecsétes oklevelének a Kállay család levéltárába vezető útját. A hajdúsámsoni Petőfi Sándor Városi Könyvtár, Művelődési Ház és Kiállítóhely gyűjteményét Tarné Hajdú Judit igazgatónő mutatta be, aki előadásában kitért az intézmény Déri Múzeummal való kapcsolódási pontjaira is. Szót ejtett a kiállítóhely létrejöttében játszott szerepéről, a település közelében talált régészeti leletek jelentőségéről és a jövőbeli tervekről is. A Széchenyi Ferenc Tájmúzeum gyűjteményét és kiállított tárgyát az Ebes Kulturális Közhasznú Nonprofit Kft. ügyvezetője, Eignerné Bartusz Andrea előadásában ismerhették meg az érdeklődők. A múzeum 2004-ben nyílt állandó kiállításának egy darabját hozták magukkal a rendezvényre. Választott műtárgyuk egy antik utazóbőrönd volt. A püspökladányi Karacs Ferenc Múzeum egy igazán különleges tárgyat adott a kiállításhoz. Farkas Bertalan 1980-ban, első magyar űrhajósként járt az űrben Valerij Kubaszov szovjet parancsnok társaságában a Szaljut-36 űrhajó fedélzetén. Farkas Bertalan összebarátkozott a követségen dolgozókkal, így Szűrös Mátyással, a püspökladányi születésű moszkvai nagykövettel is. Ennek eredményeképpen magával vitte a püspökladányi zászlót az űrbe, amelyet az űrhajósok aláírásával később a Karacs Ferenc Múzeumban helyeztek el a nagykövet közreműködésével. A múzeum gyűjteményét és az űrben járt zászló történetét Györfi Lajos, Püspökladány város alpolgármestere, volt múzeumigazgató mutatta be. A berettyóújfalui Berettyó Kulturális Központ és Bihari Múzeum képviseletében Sándor Mária főmuzeológus, múzeumpedagógus tartotta meg gyűjteményismertető előadását, melynek záró akkordjaként a nézőket is bevonta. A pulpitus mögül kiállva, múzeumpedagógiai módszereket alkalmazva mutatta be a kiállított rátétes bihari szűrt
A Déri Múzeumon kívül más debreceni közgyűjtemények is képviseltették magukat a konferencián. A Debreceni Református Kollégium Múzeumából Hegedűs Gyöngyi muzeológus mutatta be röviden a gyűjteményt, majd részletes harangtörténeti ismertetőt hallhatott a közönség az általuk választott barabási harang bemutatásán keresztül, mely az ottani református templomból került a gyűjteménybe megrepedése után a leltárkönyvük szerint 1967-ben. Vizi Katalin ügyvezető-igazgató a MODEM–gyűjtemény múltját, jelenét és jövőjét mutatta be előadásában. Nagy örömmel számolt be arról, hogy hogyan vált a MODEM galériából muzeális intézménnyé és megosztotta a jelenlévőkkel azt is, hogy a jövőben különös figyelmet fordítanak majd arra, hogy még inkluzívabbá váljon az intézmény és a speciális igényekkel és nehézségekkel élő gyermekek és fiatalok számára különleges és színvonalas programlehetőségeket kínáljanak.
A Déri Múzeum a kiállításba a már említett tárgyak mellett választott még két darabot a numizmatikai gyűjteményéből is. A régi Városi Múzeum gyűjteményéből egy osztrák 10 000 koronást 1918-ból, mely 1919-ben osztrák felülbélyegzéssel lett ellátva. Az installáció különlegessége volt, hogy a pénz egy bőröndben kapott helyet, melyben sokszorosítva másolatok vették körül. A másik kiállított tárgy Bocskai István hatos garas éremképű, négyszeres súlyban vert aranyforintja volt. Az érme Déri Frigyes numizmatikai gyűjteményéből való, s minden jel szerint a Festetics-család gyűjteményéből származik, melynek nagy részét Déri Frigyes vásárolta meg 1917-ben. A Festetics-gyűjtemény felvásárlásának körülményeit és a darabok Déri numizmatikai gyűjteményébe kerülésének útját Sajtos Anna múzeumpedagógus ismertette, majd magáról az 1606-os aranyveretről Véber Zoltán történész beszélt részletesebben.
A rendezvény egészét áthatotta a gyűjtés iránti szenvedély, és a konferencia sikere reményt ad arra, hogy a hasonló események a jövőben tovább erősítsék a múzeumok egymás közötti és a magángyűjtőkkel való együttműködést, új kapukat nyitva a gyűjtemények bemutatása és megőrzése terén.
A Helyi Értéken és a Déri Múzeum közösségi felületén az olvasók korábban már találkozhattak sporttörténeti tárgyi emlékekkel. Ezek a tárgyak sajnos esetlegesek, csupán egy-egy epizódot villantanak fel Debrecen sportmúltjából. A tárgyak nagyrésze személyi vagy családi hagyaték útján került be a múzeumba.
Jelen írás Debrecen vívómúltjához kíván néhány érdekes adalékkal szolgálni. Az összeállítás a 2024. november 16-i, Asszók nyomában című vívás- és várostörténeti sétán elhangzott előadás szövege és az alkalmi tárlat tárgyi anyaga alapján készült. Az esemény apropóját Békessy Béla 149. születési évfordulója adta. Az olimpiai ezüstérmes vívó életútját Parádiné Kenéz Tünde sporttörténész, a DHSE Békessy Béla Olimpiai Baráti Kör Szakosztályának szakvezetője ismertette. A program zárásaként a Békessy Béla Vívó Klub kiállításában kalauzolta a résztvevőket Dezső Zsigmond elnök.
Forrás: Déri Múzeum és Parádiné Kenéz TündeForrás: Déri Múzeum
A kezdetek
Debrecen első sportegyesülete az 1867-ben megalakult Debreceni Torna Egylet (a továbbiakban DTE) volt. Ám előtte is jelen volt a cívisváros életében a szervezett sportélet – mégpedig a Református Kollégiumnak köszönhetően. Itt egyszerre lehet megemlíteni a diáktűzoltó társaság és a kollégiumi tanárok szerepét, akik fontosnak tartották, s rendszeresen gyakorolták a test edzését a szellemi pallérozás mellett. Nem véletlen, hogy a DTE létrejöttében és működésében nagy szerepet játszott Örkényi Vilmos, a kollégium első tornatanára, aki a szervezet első művezetője, tulajdonképpeni edzője volt. A DTE-ben egyaránt foglalkoztak rend- és szabadgyakorlatokkal, szertornával, gyors- és akadályfutással, árokugrással, súlydobással, gerelyhajítással és vívással. Az évek folyamán sorra jöttek létre a különböző sportszakosztályok, amelyek később különváltak, s új egyesületként folytatták tovább.
Fenn középen lovag Scheibanhof Guido vívómester ovális mellképe látható. Valószínűleg a DTE első vívómesterei közé tartozhatott a korabeli híradások alapján. Gondy és Egey felvétele, Debrecen, 1866 körül Forrás: Déri Múzeum, tárgyfotó: Lukács Tihamér
A Déri Múzeum Történeti Tárában megtalálható egy fénykép 1869-ből, amelyen nyolc férfi látható műtermi környezetben különféle vívófelszereléssel (kard, tőr, vívósisak, vívókesztyű). A kép alján feltüntették nevüket, míg hátoldalán az első debreceni vívóklub megjegyzés szerepel. A nevek nem tűnnek fel Debrecen sporttörténetét összefoglaló munkákban, s az internetes keresés sem hozott találatot. Azonosításuk folyamatban van, mindenesetre az megállapítható, hogy a többségük a helyi polgári elit tagjai közé tartozhatott – néhányuk portréja megtalálható a Gondy-Egey albumokban. Tarbay József például jónevű órásmester volt, üzlete a Piac utcán működött évtizedekig. Ugyancsak további kutatást igényel annak eldöntése, hogy a vívóklub kifejezés a DTE-n belül működő vívóegységre vonatkozik-e, vagy egy magán vívómester tanítványait foglalja magába. A sport- és várostörténeti kronológiákban erről az évről vívásra vonatkozóan nem találtunk adatokat, így csupán a helyi újságokra támaszkodhatunk. A korabeli sajtóban rendszeresen lehetett olvasni a DTE eseményeiről – köztük közgyűléseiről – beszámolókat, valamint arról is értesülhettek az olvasók, hol és kinél lehet tanulni vívást. A vívás ugyanis nemcsak testedzést jelentett a korszakban, hanem sokszor becsületbeli ügyek rendezését, amelynek során a felek karddal (vagy pisztollyal) párbajoztak.
„A vívást ez évben is Jeney Miklós tanította, de a vívás iránt kevés érdeklődés mutatkozott, a vívást tanulók száma összesen 28 volt.”
(Beszámoló a DTE közgyűléséről, Debreczen 1890. október 13.)
„Lovagias korunknak ugy szólván életszükségletévé lett a karddal való bánás tudománya. A ki hát korának háta mögött nem akar maradni, de a vívás testedző sportját különben is el akarja sajátítani, erre jó alkalmat talál Chappon Károly jeles vívó mesterünknek a piacz utcai Simonffy ház első emeletén a polgári kör mellett megnyílt tágas vívó-termében.” [Másnap már a DTE felhívását olvashatták a vívás iránt érdeklődők – külön tanfolyam indult a kezdők és haladók részére heti 2 órában.]
(Debreczen 1890. szeptember 22. és 23.)
Miről mesél(het) a szabadvívászati oklevél?
A soron következő tárgy egy szabadvívászati oklevél Vecsey Zoltán, a neves építőmester, Vecsey Imre fia részére. A dokumentum a ritkaságok közé tartozik, hasonló más gyűjteményben nem igen lelhető fel. Első látásra néhány ellentmondás fedezhető fel az 1894-ben kelt oklevélen, mint például, hogy a fejlécen található Épség, erő, egyetértés jelmondat az Újpesti Torna Egylethez kötődik, míg a kiállítás helye Debrecen. (A DTE-nek az Ép testben, ép lélek kifejezés volt a jelszava.)
Forrás: Déri Múzeum, tárgyfotó: Lukács Tihamér
A magyarázat Chappon Samu személyében rejlik, aki a korszak egyik jeles vívómestere volt, s maga is vívódinasztiából származik. A család francia származású, az édesapa, Chappon Lajos a Pesti Nemzeti Vívó Intézet egyik tanára volt, a feljegyzések szerint több költő, író – többek között Petőfi Sándor is – nála sajátította el a vívás alapjait. Fiai közül többen is követték pályáján, ketten Debrecenben ugyancsak megfordultak: Samu mellett Károly szintén a cívisváros egyik meghatározó szereplője lett, a kezdeti magánórák után már a DTE kötelékében oktatta a vívást, sőt művezetői tisztséget is viselt. A Chappon család – így Samu is – életük során bejárták az egész történeti Magyarországot, a legtöbb városban hosszabb-rövidebb ideig vívómesterként tevékenykedtek; hol magántanárként, hol az adott egyesület oktatójaként. Valószínűleg az Újpesti Torna Egyletben eltöltött ideje alatt készülhetett ez a szabadvívászati oklevélsorozat is, melyben csupán az adatokat hagyták üresen. Chappon Samu „vándorlása” során ezeket magával vihette, s ezzel igazolta az újabb tanítványok teljesítményét. A família nemcsak gyakorlatban adta át tudását, hanem könyveket is írt a vívás művészetéről. Az apa még német nyelven tette közzé művét, a Chappon fiúk már magyarul osztották meg ismereteiket. A teljesség igénye nélkül:
1892: Chappon Samu: A vívás művészetének elmélete 22 ábrával a természet után
1893: Chappon Károly: Kardvívás (Vértessy Gyula előszavával)
Korabeli felvétel az Aranybika Szálloda díszterméről Forrás: Déri Múzeum
A bemutatott dokumentum azért is különleges, mert feltételezhetően ez lehet a Debrecenben Chappon Samu által kiállított vívóoklevek utolsó darabjainak egyike, mivel 1894 nyarán elhagyta a cívisvárost családjával együtt. Ez alkalomból nagyszabású vívóünnepélyt tartottak az Aranybika szállodában, amely vacsorával zárult, s egyben elbúcsúztatták az egykori vívómestert. Az eseményről a korabeli sajtó beszámolt, s elragadtatással írt arról, micsoda mérkőzéseket láthatott a közönség – részletesen ismertetve az eredményeket – az ünnepelt és a többi mester között, valamint báró Chappon Samu a tanítványaival is megvívott. Bár a tanítványok nevei között nem szerepelt Vecsey Zoltán neve, gyaníthatóan jelen volt az ünnepségen, mivel a közönség bemutatásakor megemlítették a Vecsey család jelenlétét. A búcsú szintén emlékezetesre sikeredett, ahol a zenét a Magyari testvérek szolgáltatták. A Debreczeni Ellenőr szó szerint idézte dr. Tüdős János ügyvéd (Tüdős Klára édesapja, aki később szintén feltűnik a debreceni vívóklub életében) tósztját:
„Legszebb sport a vívás – úgymond – fejleszti az erőt s azzal a bátorságot. Annak a bucsu lakomáját üljük itt, ki a közeli napokban remélhetőleg rövid időre távozik körünkből, aki sikeres buzgalommal vezetett bennünket e nemes sportba.”
(Debreczeni Ellenőr 1894. június 2.)
A Békessy Béla Vívó Club és Hadházy Levente
A vívással kapcsolatos legnagyobb tárgyi együttes Hadházy Leventéhez kapcsolódik. Hadházy Levente dr. Hadházy Zsigmond főispán fia volt, fiatal kora óta vívott. Később honvédorvosként vált ismertté, tagja, illetve orvosa volt a Békessy Béla Vívó Clubnak.
Debrecen első vívóklubjának létrejöttét az 1900-as évek elejére teszik a források, a legelfogadottabb dátum az 1910-es év. A klub alapítása Szigeti Benedek Sándor vívómester nevéhez fűződik, akinek a halálával viszont megszűnt a Debreceni Vívóklub működése. Az első világháború, majd az azt követő események megnehezítették az újjászervezést, amelyre végül az 1920-as évek elején került sor. Ekkor a család beleegyezését megszerezve Békessy Béla Vívó Clubként kezdte meg a működését a régi-új sportegyesület. Bár a létrejöttét 1922-23. évhez kötik, mégis ténylegesen 1925-26-ban indult meg a klub tevékenysége, miután sikerült helyiséget találni, illetve az alapszabályzatot is módosítani az előírásoknak megfelelően:
„1925-ben választattam meg a Club elnökévé […] első gondom volt, hogy a Clubnak helyiséget kerítsek és hogy az időközben megjelent belügyminiszteri rendelettel a Club alapszabályait összhangba hozzam arra is figyelemmel, hogy a katona tiszti karnak is módjában legyen tagjaink sorába lépni.”
(Dr. Kölcsey Sándor levele Debrecen polgármesterének. Debrecen, 1928. február 28. MNL HBVL X 301. 18.)
Szigeti Benedek Sándor (1875–1914) vívómester, 1910-ben a Debreceni Vívóklub alapítója, kezében karddal (meghalt a szerb harctéren, mint a 3. népfölkelő gyalogezred tizedese, 1914. szeptember 9-én) Burg Izsó felvétele, Debrecen, 1910-es évekA Debreceni Vívó Club tagjai (?): hét férfi vívóruhában, karddal 1907-1917 között Ruzicska Gyula felvétele, DebrecenKorabeli felvétel Degenfeld (ma Dósa nádor) tér 2.-ről Forrás: Déri MúzeumKorabeli felvétel a Simonffy utca 1.-ről (a mai Halköz felőli oldalról) Forrás: Déri Múzeum
Innentől kezdve a fennmaradt iratok tanúsága szerint folyamatos volt a klub működése, időnként a kor szellemének és az új miniszteri rendelkezéseknek megfelelően változtatva a klub alapszabályain, melynek elsődleges célja mindvégig: „különösen a vívósport gyakorlása és fejlesztése. De célja általában a sportszellem ápolása és testnek más zárttéri avagy szabadtéri sportok /u.m.: svéd torna, tenisz, úszás, korcsolyázás, stb./ művelésével való edzése” maradt. A régi egyesület a Degenfeld (ma Dósa nádor) tér 2. szám alatt működött, míg az 1920-as években Simonffy utca 1. szám alatt fogadták a vívni vágyókat. A szervezeti tevékenység, oktatás mellett szinte évente rendeztek különféle vívóünnepélyeket, vívóakadémiákat – a versenyek mellett –, amelyek helyszínéül gyakran szolgált az Aranybika szálloda nagyterme, illetve maga a Csokonai Színház is. Ezen események olykor jótékonysági célt szolgáltak, többnyire a vívóklub működésének támogatására, de előfordult, hogy sportolókat, sőt az olimpiai csapatot segítették ezzel.
Hadházy Levente neve gyakran feltűnt ezen alkalmak szereplőiként, valamilyen előkelő helyezést elérve. A vitrinben a Békessy Béla Vívó Club Clubbajnokság 1927. Versényi Tibor díja felirattal került kiállításra egy serleg. Versényi Tibor valószínűleg a verseny védnöke lehetett, neve az egyesület tagjegyzékei között többször feltűnik. A Kelet-magyarországi sportévkönyv 1927. című évkönyvben több vívóeseményről is lehet olvasni. Az egyik ilyen klubbajnokságon Hadházy Levente a junior kategóriában a dobogó alsó fokára léphetett fel. Később a külföldi egyetemi tanulmányai alatt is versenyszerűen űzte a sportot kiváló eredménnyel. A tanulmányai befejeztével a hagyaték többi tárgyi emléke szerint a galamblövészetben és lovaglásban versenyzett inkább, de azért az 1940-es évek elején még részt vett egy helyi kardbajnokságon. Az egykori ifjú vívó ekkor már az egyesület orvosaként tűnik fel a tagjegyzékekben.
Vívással kapcsolatos emlékek a Hadházy-hagyatékból Forrás: Déri Múzeum, tárgyfotó: Lukács Tihamér
Ami a Békessy Béla Vívó Club további sorsát illeti, az egyesület a második világháború ideje alatt felvette a Békessy Béla Honvédtiszti Vívó Club nevet, majd 1946-ban megszüntették tevékenységét. A fennmaradt iratok tanúsága szerint, miként az elődjénél, ennél a szervezetnél sem maradt fenn jóformán semmi az utókorra a háborús események miatt.
A fenti összeállítással csupán egy kis ízelítőt adhattunk Debrecen vívástörténeti múltjából. Bár kevés tárgyi anyag maradt fenn, a levéltári források, város- és sporttörténeti kronológiák, a fényképek és a korabeli helyi újságok segítségével meg lehet kísérelni a teljesebb kép kialakítását.
A Déri Múzeum fotótárában található néhány régi felvétel, amelyeket a Református Kollégium hajdani földrajz-természetrajz szakos gimnáziumi tanára, Nagy Jenő készített az egykori Hortobágyi Múzeum madárpreparátumairól. Azt hiszem, nem csak a puszta véletlen műve, hogy az élők sorából 64 esztendeje távozott tudós nevét – a helyi élővilágról szóló írásai mellett – főképp a madarakat, mint a szívéhez legközelebbi állatcsoport képviselőit megörökítő fotográfiák őrzik a közemlékezet számára városunk múzeumában. Kevésbé ismert tény vele kapcsolatban, hogy ez a nem mindennapi életutat bejárt jeles természettudor – aki önmagát elsősorban tanárként és ornithológusként jellemezte, és szakmai berkekben is mint „szentimentális madárrajongót” tartották számon – tudományos karrierje kezdetén a természeti földrajz területén is értékeset, maradandót alkotott.
Forrás: Déri Múzeum Fotótára
Betuletum gyermeke
Nagy Jenő Nyíregyházán született 1882. december 29-én egy evangélikus lelkészi család hatodik gyermekeként. Édesapja Nagy Lajos kántortanító, édesanyja Hankovszky Julianna volt. Jenőt korai tanulóévei még szülő- és bölcsővárosához kötötték. A szorgalmas diák a szabolcsi megyeszékhelyen végezte elemi iskolai és gimnáziumi tanulmányait is. Első kirándulásainak célja a város környéki erdők, mezők rejtelmes világának felfedezése volt. Gyakran megfordult a településtől keletre eső bujtosi „lápi föld” ösvényein, ahol az ifjú természetbúvár előtt még háborítatlan, ősi pompájában tárult föl a Nyírség (latinul Betuletum) régi, mára jórészt múltba süllyedt képe. Ezeken az izgalmas gyalogtúrákon kiváló alkalom nyílt számára a virányos nyíri rétek és a keskeny erek szabdalta párás pagonyok élővilágának megfigyelésére.
Homokbuckás terület a Nyírségben Déri Múzeum Fotótára
Elbűvölte őt egy-egy magános famatuzsálem és az „árkok mentén vadon sarjadzó” égeresek megragadó látványa, melyek az egykor jóval kiterjedtebb alföldi láp- és mocsárvilág veszedelmes ingoványokkal átszőtt mord tájait idézték fel előtte. A szélvájta mélyedésekkel, maradékgerincekkel és szegély- ill. parabolabuckákkal tarkított hepe-hupás felszín sívó homokbirodalma is idejekorán felkeltette érdeklődését. A dűnék között bolyongó és a természet szépségeire rácsodálkozó fiatalember akkor még nem sejthette, hogy évekkel később ő is tevékeny részt vállal majd e terület földrajzi megismerésének fáradságos munkájából.
„A futóhomok térszíni formáinak nyugtalan vidékei” – ahogy Mendöl Tibor (1905–1966) földrajztudós fogalmazott egyik 1940-ben írt debreceni témájú tanulmányában – korán határozott irányt szabtak az ifjú Nagy Jenő érdeklődésének.
A sikeres maturálást követően 1904-től geográfiai tanulmányokat folytatott a kolozsvári Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetemen, ahol 1909-ben földrajz-természetrajz szakos tanári oklevelet szerzett. Doktori értekezésében a Nyírség domborzati viszonyait mutatta be.
A kolozsvári egyetem 1908-ban. Levelező-lap, Schuster Emil kiadása Forrás: Déri Múzeum Történeti TáraNagy Jenő doktori értekezése 1908-ból. Nagy Jenő hagyatéka. Tiszántúli Református Egyházkerület Nagykönyvtára Fotó: Mező Szilveszter
A pályakezdő tanár oktató munkáját a vajdasági Újverbászon kezdte, ahol tizennégy évig élt. A Ferenc-csatorna partján fekvő dél-bácskai településről az első világháború után került városunkba, ahol 1944-ig a Református Kollégium Főgimnáziumának megbecsült tanára volt.
Nagy Jenő (jobb szélen) Debrecen határában (1935) TtREK R5964Nagy Jenő 1944–45-ben vezetett naplója. Nagy Jenő hagyatéka. Tiszántúli Református Egyházkerület Nagykönyvtára Fotó: Mező Szilveszter
A második világháború alatt kényszerűségből elhagyta Debrecent, s amikor 1945 tavaszán visszatért, nagyerdei otthonát feldúlva, kifosztva találta. Családi és személyes iratai, szakmai feljegyzései, kéziratai, fényképei, levelei csaknem mind megsemmisültek. Azt a keveset, amit végül sikerült megmentenie a pusztulástól, a szemétgödörből saját kezűleg ásta ki. Ezek a félig-meddig tönkrement, erősen hiányos papírosok őrzik a tudós Nagy Jenő földrajzi munkásságának emlékeit.
Részlet Nagy Jenő nyírségi terepnaplójából. TtREK R3129/1 Fotó: Mező SzilveszterNagy Jenő autográf megjegyzése a kéziraton. TtREK R3129/1 Fotó: Mező Szilveszter
Ezzel a súlyos, testamentumszerű gondolattal kezdődik Nagy Jenő saját költésű debreceni sírfelirata, mely a szülőföld iránt érzett szeretet megható írói megnyilvánulása. Cikkünk főszereplőjét – utolsó kívánsága szerint – a Nagyerdő öreg fái alatt, a Nyír peremén helyezték végső nyugalomra. A küzdelmes életutat bejárt, mindig tevékeny tudós, aki Herman Ottó és Chernel István nyomdokain haladva még a messzi északon fekvő skandináv „madárhegyek”-hez is eljutott, 1960. július 13-án örökre megpihent. 78 éves volt, amikor a madarak vidám énekétől hangos, általa oly jól ismert természetbirodalomból az elmúlás néma országába költözött. Lelkesedése, szorgalma, s a jó ügyekért való alázatos tenni akarása vele együtt a sír mélyére szállt, de életműve itt maradt velünk. Könyvei, nyomtatásban megjelent dolgozatai nagyon sok máig érvényes megállapítást, értékes gondolatfelvetést tartalmaznak, amiket érdemes a jelenkor emberének is újraolvasni, értelmezni.
Nagy Jenő egyik kitüntetése (Forrás: TtREK R5961) és egyik munkájának címlapja (Forrás: Déri Múzeum) Fotó: Mező Szilveszter
Mostani kis írásommal a 20. századi természettudományos muzeológia debreceni doyenjére, és a Nyírség földrajzi kutatásának egy alig ismert alakjára emlékeztem.
Felhasznált szakirodalom és források:
HORVÁTH Lajos: Megemlékezés dr. Nagy Jenőről. Állattani Közlemények 1962. 1–4. füzet, 1–2. p.
Nagy Jenő hagyatéka. Tiszántúli Református Egyházkerület Nagykönyvtára
NAGY Jenő: Nyírségi morfológiai tanulmányok. Útinapló 1905–1907. Tiszántúli Református Egyházkerület Nagykönyvtára (R3129/1)
NAGY Jenő: Nyírségi futóhomok tanulmányok. Jegyzetek. Tiszántúli Református Egyházkerület Nagykönyvtára (R3129/2)
NAGY Jenő: A Nyírség domborzati viszonyai. Doktori értekezés. Bonaventura Könyvnyomda, Kolozsvár, 1908. 20 p. Tiszántúli Református Egyházkerület Nagykönyvtára (R3129/3)
NAGY Jenő: Nyíregyháza természeti viszonyai. In.: Nyíregyháza az örökváltság századik évében. (Szerk.: SZOHOR Pál), Nyomtatott Jóba Elek Könyvnyomdájában Nyíregyházán, 1924. 49–84. p.
NAGY Jenő: Herman Ottó és Chernel István nyomában az északi madárhegyek tájain. Természettudományi Közlöny, 1935. 313–325. pp.
UHERKOVICH Zoltán: Nagy Jenő (1882–1960). In: A Debreceni Református Kollégium Gimnáziuma (1850–2012). Iskolatörténeti tanulmányok (Szerk.: GYŐRI L. János), Tiszántúli Református Egyházkerület, Debrecen, 2013. 703–725. p.
Jelen írással szeretnénk felhívni kedves olvasóink figyelmét a Déri Múzeum Nagy Jenővel kapcsolatos programjára. Az egykori tudós tiszteletére Mező Szilveszter főmuzeológus tárlatvezetést tart november 27-én a Nagyerdő – A természet szertára c. kiállításban.
Jókai és a magyar konyha kapcsán elsőként a Jókai-bableves juthat eszünkbe. De nem is tévedhetnénk nagyobbat. A tejfölös, zöldséges, csipetkés bableves Jókai kedvenc ételeként került a köztudatba. Ám a ma ismert változat nem a grafomán íróóriás, hanem Gundel Károly nevéhez fűződik, aki 1934-ben adta közre a Jókai-bableves ma is használatos receptjét a Kis magyar szakácskönyvében. Jókaiék konyhájában a sűrűre főzött bablevesben csupán malacköröm, csülök és bab főtt. A kedves étel különleges elnevezést is kapott az írótól: görög olvasó angyalbakanccsal. A görög szerzetesek rózsafüzérjéhez hasonló babszemek és a kocsonyásan puhára főtt, az angyalok légies lábbelijére emlékeztető malacköröm házasságából készült levest pont egyszerűsége tette nagyszerűvé. A kőszívű ember fiai című regényében Baradlay Richárdot is ezzel a fogással kínálja az író:
„– Nos, Pál úr, mi ma az ebéd? – kérdi a hazaérkező kapitány, kardját leoldva oldaláról, s fegyvergyűjteményébe akasztva, melyet pompás antik fringiák és handzsárok egészítének ki. Pál úr tudniillik, hogy szakács is. Hát – „görög olvasó” – felel Pál úr karakán flegmával. – Az jó lehet – szólt a kapitány –, s mi főtt bele? – „Angyalbakancs.” – Hisz az pompás eledel! Terített rám, Pál úr? Pál úr végigméri e szóra tetőtől talpig a kérdezőt. – Hát ma megint itthon ebédelünk? – Ha kapunk valamit, Pál úr. – Meglészen – szól Pál úr, s hozzáfog a terítéshez, […]” Nemsokára visszatért a gőzölgő tállal. „A „görög olvasó” paszuly volt, jó vastagon rántva, s a belefőtt „angyalbakancs” nem volt más, mint disznóláb. A vén huszár magának készítette azt, de ha kettőjük között megoszlott, akkor is elég volt mind a kettőnek. Richárd jó kedéllyel látott hozzá a katonás eledelhez. Evett, mintha sohasem látott volna annál jobbat.”
Szintén kevéssé ismert Jókai azon törekvése, hogy összeállítson egy olyan szakácskönyvet, mely a 19. század végi tisztán magyar receptek gazdag tárházát adhatná. 1862-ben a Vasárnapi Újság hasábjain jelent meg Jókainak a nemzeti eledeleinkről szóló cikke:
„Miért ne lehetne nekünk egy tisztán magyar szakácskönyvünk, mely azon ételek készítésmódját adná elő, amik éppen népünk kedvencei, s amiket a magyar gazdasszonyok tudnak ugyan, de a magyar szakácskönyvek nem ismernek. Majd minden vidéknek van ily kedvenc eledele, amit csak ott tudnak jól készíteni, ami után a külföldre jutott magyar ember visszasóhajtozik, és amik valóban nekünk valók, és jó ízűek. […] Fel tehát hazám hölgyei, kik az általam elsorolt, vagy még nem is ismert eredeti magyar ételek készitésének titkait birjátok; jegyezzétek azokat fel, akármilyen orthographiával, nem kell azt versbe szedni, se czifrázni; küldjétek be a Vasárnapi Ujsághoz; én azokat összefogom gyüjteni s amikor együtt lesznek, ellátom ékes előszóval, és kiadom e czim alatt: „Valódi magyar szakácsnék könyve.” Hadd legyen valahára egy művem, a miről hálásan emlegessen meg a késő utókor.”
Jókai támpontot is adott a receptek terén. Cikkében felsorolt 36 magyar ételt, mely belátása szerint a hazai konyha velejét adja, és tisztán magyar eredetű. Ám a listázott ételek korántsem adnak teljes képet a korabeli hazai konyha közkedvelt ételeiről. Jókai felsorolása igencsak önkényesnek mondható. Kiterjedt gasztrotörténeti kutatások híján saját tapasztalataira hagyatkozott. A felsorolt étkek között számos komáromi, erdélyi, debreceni fogást találunk, melyek azok a helyszínek, ahol Jókai gyerekkorában, vagy utazásai alkalmain megfordult.
Vasárnapi Újság 1862. július 16., 9. évf., 27. szám, 321. oldal Forrás: Arcanum
Jókai által a Vasárnapi Újság 1862. évi 27. számában említett magyar ételek listája:
A kolozsvári töltött káposzta
A szegedi paprikás hal
A komáromi halászlé
A kolozsvári levelen sült
A tordai aranygaluska
A kecskeméti béles (elnyújtott, de száraz tésztából készül)
A szabadkai rácz pite
Az abrudbányai bálmos
A háromszéki haricskapuliszka
A debreczeni magyar kolbász
A komáromi csiramálé
A szegedi tarhonya
A debreczeni borsoska
A csíki mézes pogácsa
A görheny
A kőrelebbencs
A katakönyöke (Komárom)
A boszorkánypogácsa
A vetrecze
A tokány
A bocskoros
A tárkonyos
A czibere
A debreczeni fonatos
A miskolczi perec
A csalóközi tejfelgombócz
Az erdélyi lucskos káposzta
A rest asszony derelyéje
A nyögvenyelő
A korhelyleves
A ludaskása
A hajdukáposzta
A csöröge
A kaproslepény
A dorongos fánk
A rétesek és derelyék minden féle nemei stb. stb. stb
Hogy a felhívására érkeztek-e hozzá receptek, nem tudható, mindenesetre a tervbe vett Valódi magyar szakácsnék könyve végül nem készült el. Hogy miért nem lett semmi a tervből, arra maga Jókai válaszolt élete végén, amikor Ignotus – aki Emma asszony álnéven szakácskönyvet állított össze – recepteket kért tőle. Jókai ezzel hárította el a felkérést:
„Megpróbáltam konyhareceptet írni, de semmi jóízű dolog nem sült ki belőle. Asszonyaink jobban értenek ehhez. Hiszen a mi ételeink készítésénél éppen a szájíz hatása, amit definiálni nem lehet.”
Jókai és Laborfalvi Róza háztartásában fontos szerepe volt az étkezéseknek. Nagy konyhát vittek, melyben minőségi és változatos étkek készültek. Állatokat tartottak, disznót vágtak, veteményest, gyümölcsös kertet, szőlőst gondoztak.
Jókai Jolán visszaemlékezései alapján tudjuk, hogy Móricz bátya kisevő volt, de nagyon szerette a csibének a zúzáját, a combját, libának a mellét hidegen. Tavasszal a tárkonyos bárányt. Tőle tudjuk azt is, hogy minden hüvelyes veteményt nagyra becsült. A lencsét például disznó fülével és sonkával, a borsót csíkos káposztával. Egész évben szívesen evett a gombák minden fajtájából. A tinóru tojással, a kucsmagomba hússal töltve, korallgomba tejfölben dinsztelve voltak talán a legkedvesebbek. Tavaszi ételkülönlegessége a komáromi kőttes volt. Kicsíráztatott búzából készült, melyet mozsárban törtek össze. Levét kicsavarták és megszűrték, majd liszttel összekavarták, és megsütötték.
A debreceni fonatos
Jókai kedvenc magyar ételeket soroló listáján három debreceni fogást is megemlít: a debreczeni magyar kolbászt, a debreczeni borsoskát (mézeskalács) és a debreceni fonatost. A híres fonatos fánk a debreceni vásárok legismertebb, közkedvelt étke volt. Jókai művében, A debreceni kastélyban is megidézi a csemegét.
Menyhárt József: Lacikonyhák / fonatos sor a debreceni nagyvásárban Akvarell, 1930-as évek (Chylinski György 1895-ben készült fényképe alapján) Forrás: Déri Múzeum
„A fonatos egy olyan specziális eledel, melyet csak Debreczenben tudnak készíteni. Zsírban sült tészta, könnyű mint a hab, s igen jóízű, darabja 1 kr, s a laczipecsenyével és debreczeni kolbásszal egyetemben sátrakban sütik és árulják.”
– idézi fel debreceni emlékeit az egri dalkör egyik tagja az Eger című hetilap hasábjain 1891-ben.
De milyen alapanyagok és módszer szükséges a debreceni fonatos elkészítéséhez? A titkokat Ecsedi István foglalja össze nekünk A debreceni és tiszántúli magyar ember táplálkozása (1935) című kötetében:
Ehhez jó élesztő, tojás, tej, cukor, Debrecenben újabban citromhajat is reszelve, finom liszt kell. Élesztővel megteszik, azután teknőben párnával leborítják, hogy jól keljen meg. Mikor megkelt, a kisebb mennyiséget, mint a „Lacikonyhán” szokták, a teknőben hagyják, és onnan szaggatják ki. A kiszakítás úgy történik, hogy a gazdasszony fehér abroszt köt maga elé. Előtte sül egy nagy lábas, serpenyő vagy vasfezék zsír. Éles késsel levág egy hüvelykujjnyi széles, 10-15 cm vastag darab tésztát, két végét megfogja és a hasán két tenyerével megnyújtja. Újra a két végét megfogja, összefonja és óvatosan beleteszi a forró zsírba. A zsír serceg a hideg tésztától, a tészta lesüllyed a fenekére, onnan pár perc múlva felvetődik a forró zsír tetejére. A gazdasszony kétágú villával megfordítja a másik oldalára. Előbb az egyik, majd a másik oldala pirul meg szép pirosra. Azután a villára szúrja és kiveszi. Ezt a zsírban sült tésztát egyik ember cukorral eszi, a másik anélkül.
Ecsedi cukorral szereti. Az ősi fajta azonban az, melyben kevés tej van, kissé rágós, és nem cukrozott.
A debreceni nagyvásárok világáról és a “lacikonyhákról” számos írás született – többek között korabeli tudósítások, visszaemlékezések – melyek közül szinte mindegyik sajátos, figyelemreméltó jelenségként írta le a “női céh” jelenlétét, akik gyékénnyel fedett, ekhóformájú sátrat vertek, teknőkben kelesztették a tésztát és vasbográcsban sütötték a fonatost.
Érdekes Újság 1913., 1. évf., 8. szám, 6. oldal Forrás: Arcanum
Ennek ellenére napjainkban a fonatos talán kevésbé ismert, s debreceni “cívis” étekként sem szokás azonosítani, szemben például a debreceni párossal vagy a mézeskaláccsal. Ezt orvosolta a Déri Múzeum Debreceni Irodalom Házának egyik utóbbi rendezvénye,Minden lében kanál Jókai címmel, ahol bemutatták Ács Bori Jókai által ihletettElfelejtett magyar konyha című könyvét, s a résztvevők megkóstolhatták a finom fonatos fánkot, amelyet a pallagi Spájzban sütöttek.
Fonatos rekonstrukció az 1990-es évek elején és napjainkban Forrás: Déri Múzeum
„ím, hogy lebben a must-fanyar őszben e perc” (Meditáció egy távíróoszlop tövében)
Niklai Ádám költészetének jellegzetes motívuma az ősz, hiszen szerteágazó témavilágában az idő múlásával kialakított viszonyrendszer visszatérő, állandó elem. Szinte minden verse számot vet az elmúlással, minden érzést, képzetet, hangulatot átjár az ebbe való belenyugvás. Jelen írássorozat a 100. évforduló apropóján arra vállalkozik, hogy Niklai Ádám szövegeit ismertesse, járja körbe, népszerűsítse eddigi és új olvasói között egy-egy a Debreceni Irodalom Házában őrzött személyes tárgyával kísérve.
Ez alkalommal a hagyatékban találhatófaládikát mutatjuk meg.
Niklai Ádám faládikája egy asztali díszdoboz, amely nemesfából készülhetett és ezüst pántokkal van ellátva. Érdekesebbnél érdekesebb anekdotákat gyárthatnánk, vajon mire használta a költő. Lehetett ez egy „furcsa rejtek” vagy szimplán egy hétköznapi használati tárgy. Legalább annyira rejtélyes a ládika funkciója, amennyire a versek keletkezése és tovább élése. Két nagyalakú füzete maradt versekkel tele és számos gépiratlap tartalmazza alkotásai kéziratát, amelyekből kötetet rendezett vagy folyóiratpublikációkat válogatott. Jól látszanak általuk az írás egyes részfolyamatai: előfordulnak versek több változatban, ahogyan javítással, kisebb-nagyobb átdolgozással nyerték el végleges, legtöbb esetben publikált formájukat. Niklai a személyes tárgyakhoz hasonlóan a verseket is a hétköznapi élet részének tekintette, úgy fogalmazott, költőként „éppen az a vágyunk, hogy az olvasók-hallgatók hétköznapjaiban legyünk jelen”.
Niklai Ádám életútjára és pályakezdésére a Bakó által használt rendhagyó jelző nagyon is helytálló. A következő sorokban magát Niklait idézem, az Előjelek című, életében utoljára megjelent kötet fülszövegével.
„1924-ben, egy budapesti klinikán születtem. Nincs képzetem szülői házról: anyai nagyapámnál, majd a Gyermekvédő Liga farkasgyepűi telepén, apám szolgálati szobájában, majd másik nagyapám Balaton-parti házában, rokonoknál a pesti Szondi utcában, intézetben Pécsett, majd Kassán éltem: meglaktam vagy tíz várost és falut a felszabadulásig. Miután apám 1939-ben meghalt (első világháborús hadirokkant volt és magántisztviselő, ha dolgozhatott éppen), anyám trafikjogot kapott, no, nem a Belvárosban, hanem egy abaúji nagyközségben. (Ott lett először főbérleti lakásunk, 1942-ben.) Jogot végeztem, 1943-47-ben. Közben korábban magántisztviselő voltam Pesten – majd 1945-től MADISZ-titkár, 1948-ig. Tíz éven át pénzügyi tisztviselő földművesszövetkezetben, állami gazdaságban; 1958-ban a magam varázshegyére kerültem, Mátraházára: súlyos műtét, kétszer átélt klinikai halállal – s az első versek… Valamint még dolgoztam a miskolci megyei könyvtárban, majd leszázalékoltak. 1965-ben – válófélben első feleségemtől – Debrecenbe költöztem; 1966-ban itt nősültem ismét meg. Első kötetem 1965-ben, a második 1970-ben jelent meg.
Eddig a pontok. Ami köztünk volt és van, az persze nem feltétlen »egyenes vonal« szakaszai: az az élet maga, a lélek állapotváltozásai, kevés öröm, sok fájdalom – meg minden. Meg a versek.”
Első verse 1959-ben, az ezt követő huszonöt évben pedig négy verseskönyve jelent meg, amelyek szép szakmai sikert arattak. Írott kő című kötete halála után jelent meg (1988), mint ahogy összegyűjtött verseinek újabb kiadása is, Aczél Géza gondozásában (Redivivus, 2004).
„Valamelyest is teljes és hű – vagyis nemcsak valódi, hanem egyszersmind igaz – képmást csak a mű maga adhat, lévén az nem pillanatfelvétel, hanem rajz, ha úgy tetszik: önéletrajz is.”
E gondolatát követve jelen írásban Niklai Ádámot három, eddig ismeretlen költeményével közelítjük, Bakó nyomán „versére vetkezetten”, ahogyan „azt az érzést sugallja, mintha vívódása közben titokban megleshetné a költőt” a befogadó.
Szemrehányás Mellettem ültél tegnap este is: de mégis, mégis milyen messze vitt pár szó, pár röpke, lenge tréfa, lám, egy harmadikkal. Hangod aranyán nem-ismert-fényű csillogása kélt a nevetésnek: bennem elalélt minden emlékünk híd-remegése. Bámultam bágyadt kezem fejére és éreztem, mint pereg belőle időnk: tűnt perceink szemfedője.
A Szemrehányás című vers kezdő sora máris megjelöli az első szóval az egyes szám első személyű beszélőjét, aki egy egyes szám második személyű megszólítotthoz szól. Ez a viszony azonban múlt időben rajzolódik ki, egy közeli múlt folyamatosságában, amely egyre távolodik az emlékképek említésével, a „tűnt perceink”–kel. A távolodást ugyanakkor nemcsak időben, hanem mintha térben is érezhetné az olvasó, hiszen „mellettem ültél (…) / de mégis, mégis milyen messze vitt (…)”. A váltást jelzi is a „de” kötőszó, amely az ellentét erősítéséhez strófakezdő, nyomatékos helyzetével is hozzájárul. Ha a valóságos térben ugyan nem is, de a lelki térben, az érzelmek világában biztosan „messze” kerültek egymástól, hiszen az emlékek ellenére „(h)angod aranyán / nem-ismert-fényű csillogása kélt / a nevetésnek”.
Niklai versei költői képekkel telítettek, akár ebben a versben is találhatóak példák szineztéziára, alliterációra („mégis, mégis milyen messze” vagy „bámultam bágyadt”), hasonlatra, amelyek ebben az esetben is uralkodnak a versben. A záró strófában ugyanis az „én” kerül előtérbe: „(b)ámultam bágyadt kezem fejére / és éreztem, mint pereg belőle / időnk: tűnt perceink szemfedője”. A távolodást semmilyen tekintetben nem tudja már ellensúlyozni, az elmúlással kell számot vetnie a lírai énnek. Ezzel nyer értelmet tulajdonképpen maga a cím is, mint egy „szemrehányás”, amely mindinkább saját maga szemrehányásává válik, eszerint valódi megszólítottja akár a versbeszélő maga lehetne.
A gazdag képi világ a következő, Láz című verset is nagyban jellemzi. Konkrét alliterációra tett kísérlet ugyan csak egy van a versben, ami ráadásul éppen megakasztja a hangzás harmóniáját, hiszen egyrészt inkább kakofóniát ér el a „könnyű könnyfátyol”, másrészt erőltetett hatása is van a szinte egymásból képzett (nyelvtani és képzeti értelemben vett) szóalakoknak. Azonban sokkal jelentősebb a belső hangok finom összecsengése, amely a teljes verset végig kíséri. Több strófában is erőteljes az m, l, s, g és gy hangok ismétlése, egymáshoz közelítése („moccan a láz ritmusa lassan”; „dong / még egy-egy légy”; „lázong / lám a valóság”).
Láz Moccan a láz ritmusa lassan. Meg-megemel lágyan és könnyű könnyfátyolt ad a perc: talán, hogy ne lássam a partok távolodását. Dong még egy-egy légy a csend kelyhében. Homlokomban lázong lám a valóság, szép s buta dolgok körtánca. De jő már a semmi és puha gitt-testével rámtapad. Innom kellene… Nem nyúl a kéz a pohárért: elejteném. Eh, innom az álom ad tán, vagy majd – furcsa rejtekén aki vár – halálom.
„Ezek a versek mindig valamilyen külső élmény hatására születtek, hogy aztán a kiváltó ok egyre inkább csak ürüggyé váljon, és átadja a helyét a már korábban elmélyített, belső, lélektani — morális — tanulságnak.”
Kis Pintér Imre gondolatát követve külső hatás lehet a láz, az idő múlása, „a partok távolodása”, a légy dongása, egyre-másra nehezebb megfogható képekként, majd ezek a behatások elmaradnak és a sortörések késleltető, töredeztető játékával váratlanul ott terem a belső tanulság. A sortörés a Szemrehányás versben is jellegzetes eszköz volt, de a Láz versben talán még megrázó is. Erőteljesebb itt, több esetben az egyes – egyébként megtört – sorok önállóan, önmagukban is képesek (lennének) jelentést teremteni, amely így felmutatja ugyan ennek a lehetőségét, de egyúttal azonnal ki is zárja azt. Mennyivel másabb értelmezést adhat az olvasó a „(d)ong / még egy-egy légy a csend / kelyhében” és a „még egy-egy légy a csend” verssoroknak az állítmány változásával. De akár a „lám a valóság, szép” vagy a „(d)e jő / már a semmi és puha” sorainak önállóan. A belső betűrímek és sor végi rímek, a hangzást tovább segítő ritmus mellett a sortörések akár játékosak is lehetnének, ha nincs az utolsó mondat, pontosabban a záró szó. Az itt közölt három versből a Láz az, amely egyedül viszi színre a lírai ént, nincs mellette valóságos alak, sőt a semmi („(d)e jő / már a semmi”), az álom, a halál képei vannak csupán. Egymás mellé kerül az élet („innom az álom / ad tán”) és a halál („aki vár – halálom”), amely utóbbi zárszóként sokáig, fájón kong az olvasó fejében az addigi pozitív(abb) hangzás után, hiszen szinte elringatnak a páros rímek („lágyan” – „lássam”; „dong” – „lázong”; „(i)nnom” – „álom” – „halálom”).
A rím, a ritmus a Képeslapra című versben szintúgy értelmezési horizontot nyithat meg. Egy levelében Niklai ezt maga ajánlja: olvassák verseit hangosan, sőt, egyes versei úgy nyerik el igazi küldetésüket. Ez a Képeslapra vers esetében is igaz lehet, hiszen előadva, a sortörések átnyúló lendületét kihasználva jól működnek az ölelkező és keresztrímek.
Képeslapra Szép itt a nyár… De vajjon ez őszre, télre egymás szemébe nézünk-e már az alkony meghitt csendjében: Te, aki visszavártál s én, ki megtértem, magunkat látva-látván?
Az időbeliség tárgyalása mindhárom versnek sajátossága, néhol egészen explicit módon ábrázolva (lásd a Láz versben a „halálom” zárszót). A Képeslapra vers kezdete ugyancsak az elmúláshoz, a halál képéhez szól hozzá, erre erősít rá a hagyományos eszközkészlet, a toposzok alkalmazása. A nyár mellé „de” kötőszóval kerül az ősz és a tél, viszont ezen túl pontos időbeli kapaszkodókat a vers nem ad. Mintha minden jelen időben történne, rejtetten érzékelhető az „ez őszre, télre” sorban valamiféle jövőkép, ami ráadásul nem lehet messze már. Időt jelölne ki az alkony, de talán nem ebben a tekintetben ad a jelentéshez, hanem sokkal inkább a végesség érzetére erősít rá, amely azért sem annyira súlyos, mert annak „meghitt csendjében” jelenik meg. Megfoghatóbb ugyanakkor a múlt, amelyben ott van a „(t)e, aki visszavártál” és az „én, ki megtértem” viszonya. Kérdés marad azonban, hogy „egymás szemébe / nézünk-e […] magunkat látva-látván?”. Egymást kiegészítettnek látszik ez a kapcsolódás, már-már tökéletesnek, mégis bizonytalan módon, válasz nélkül találja magát az olvasó, megkérdőjelezve egyáltalán a kérdés létjogosultságát, hiszen a várakozás-megtérés egymásra talált.
Mindehhez új távlatot nyit(hat) a vers címe, egy új jelentéssík rajzolódik ki a képeslapra jegyzéssel. Ha az „itt” nem időre, hanem helyre vonatkozik, akkor „(sz)ép itt a nyár”, ahol már feltehetően nem lesz az „én” „ez őszre, télre”, hiszen van, aki várja és felszámolva a távolságot megtér a lírai én – akár a transzcendenshez való viszonyban (is) értelmezve. Kérdezhetnénk a Fák című vers egy sorával, „hallják-e még, / hallják-e már / ez éneked?”, reflektálva arra a tényállásra, miszerint több értő, érző figyelmet érdemel Niklai Ádám életműve. „Versei, kötetei jelentek meg, elismerést is kapott, de mégis úgy vélem, nem annyit, mint amennyit megérdemelt volna.” – mondta Vitányi Iván. Arra buzdítunk ezúttal mindenkit, hogy a fent közölt három vers mellett olvassuk közösen a következő Tárgy-szöveg írásokban is költeményeit, illetve magányos olvasással köteteit, mert:
![„Művelődéstörténeti gyűjteményemet […] Debrecennek ajándékozom”](https://helyiertek.derimuzeum.hu/wp-content/uploads/2024/11/image003-5-951x675.jpg)
