Szerző: Váradi Katalin

Debrecen életében meghatározók voltak az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc eseményei. Ennek egyik legismertebb mementója a Haldokló oroszlán, amely az 1849. augusztus 2-i debreceni csata elesett hőseinek állít emléket. Az ütközet napján a magyar sereg I. hadtestét Nagysándor József vezérőrnagy vezette, akinek neve az egyik aradi vértanúként is bevonult a történelembe. Jelen írásunkkal az emlékmű történetének felidézésével egyúttal az aradi vértanúkra is emlékezünk.  

Debrecen lakossága kezdetektől fogva ápolta 1848–1849 emlékét, hol titokban, hol büszkén-dacosan – ezzel is kifejezve szembeállását, tiltakozását a Bach-rendszer ellen. A forradalmi okmányok, a Kossuth-bankók őrzése, rejtegetése és a Kossuth-szakáll viselete mellett a paci erdőben található dombocska vált még az emlékezés szimbólumává. Korabeli újságok hasábjain olvashatunk ennek szinte misztikus történetéről:

Ha az utas Debreczenből Hosszu-Pályi felé megy s beér a debreczeni erdőségbe […] mindjárt szemébe ötlik az úttól balra egy dombocska, melyről soha nem hiányzik a koszorú; ez egy honvéd sirja. 1849. augusztus 2-án volt a debreczeni csata a nagy orosz hadsereg, és Nagy Sándor 5—6,000-nyi csapatja között; […] a csata eldőlte után, a számtalan irányban szétporló honvédsereg egyeseit űzték mindenfelé; egy honvéd huszárszázados (sokak szerint Szarka vagy Zarka nevü) az erdőszélig futhatott, ott rogyott össze sebesült lova, ott látták őt magát is az erdőcsőszök elvérzeni, miután zsebkendőjével a lándsaszurásból ömlő vért tovább feltartani nem birta, ezek temették őt el is, ott a hol meghalt, Szabó József debreczeni lakos által a városból hozott koporsóba. Azóta a sir iránt az utas kegyelettel van, tavasztól késő őszig friss virágokat hint rája, vagy legalább zöld galyat teszen a már száraz fölé. Vadászó tisztek több ízben elhányaták e sírhalmot a csőszök által, kik azt a vitéz urak távoztával újra meg újra felhantolták, szóval, a nép kedvenczévé vált ez erdei magános sir.

Még tündérekkel is hozá azt kapcsolatba. Ezt is elmondom. A nép azt tartja, hogy e sirt tündérek őrzik; egy a kegyeletről nem nagy fogalommal biró debreczeni parasztasszony, meglátva a siron egy szép pántlikás virágkoszorut, megállitá a talyigást, kivel nem messze levő kaszálójából hazafelé ment; elvevé a koszorút a sirról, s ismét fölült a talyigára; alig mentek azonban egy pár száz lépést, megáll a ló, s a kíméletlen ostorcsapások daczára sem mozdult meg helyéről. „Már komám asszony” – szólt a talyigás – „itt nem boldogulunk; tudom én, hogy a tündérek álltak lovam elé, azért nem mozdul, – hanem vigye vissza azt a koszorút a sirra, honnan elvevé.” – Az asszony ugy tett mint komja javaslá, visszahelyezé a koszorút, s visszamenve a talyigához, alig tudott arra felkapaszkodni, mert a ló minden nógatás nélkül hazáig nyargalt. – Szóval, nagy kegyelet van a népben e honvédsir iránt.

Vasárnapi Ujság, 1861. február 17.

Az 1860-as évek elején, az októberi diploma kiadása után lehetővé vált a forradalom és szabadságharc nyílt emlékezete. Ennek nyomán Debrecenben elhatározták, hogy az ismeretlen hős sírja fölé méltó emlékművet állítanak az egykori honvédeknek. A gondolatot hamarosan tett követte, egy „társulat” alakult a megvalósítására a város akkori vezető polgáraiból (nagyrészt a Polgári Casino tagjai; kereskedők, céhmesterek, értelmiségiek), melynek első feladata a pénz előteremtése volt. Az anyagi kérdések után következett az emlékmű megterveztetése. A beérkezett tervek közül a társaság választása Komlóssy Imre elképzelésére esett, amely „megsebzett oroszlánt ábrázolt, amint az ország cimerét erősen szorítja magához, – az állami önállóságához még haldoklásában is szívósan ragaszkodó magyar nemzetet jelképezvén. Talapzatán ezzel a fek irással: MDCCCXLIX. aug. 2. Ez az év és napszám fejezte ki, hogy a szobormű a debreceni csatában küzdött honvéd-sereg emlékét is őrzi.” (Zoltai Lajos: A debreceni honvédemlék keletkezése. A vándorló kőoroszlán története – Alkalmi visszaemlékezések. Debreczeni Usjág, 1931. augusztus 1.)

A tervek megvalósítására pesti kőfaragókat, szobrászokat kérdeztek meg, végül Marshalkó Jánost bízták meg a feladattal. (Később számos alkotást készített még Debrecen városának, mint például a színház szobrait vagy az István gőzmalom parkjában található szökőkút szobrot.) Marshalkó János számára az oroszlánmotívum nem volt ismeretlen, ugyanis személyében a Lánchíd kőoroszlánjainak készítőjét tisztelhetjük. Az elkészült gipszmodellen és a művön az eredeti tervekhez képest némi változás fedezhető fel: címer helyett nemzeti zászlón fekszik az oroszlán. Valamint eredetileg még a Pro Patria feliratot helyezte volna még el a szobrász, amelyet végül nem véstek fel a talapzatra. A terveket látva a korabeli sajtó a következőképp értékelte az emlékművet:

Szikladarabokból álló talapzaton nyugszik egy kifáradt, harczban kimerült oroszlán, erőteljes karmaival őrizvén a nemzeti czimert és háromszínű zászlót, legféltettebb kincseit. Sörénye le-omlott, szemének fénye kihalt, de a szobrász gyanittatja, hogy ez oroszlán csak tetszhalálban van, s él és élni fog, bár most merev és mozdulatlan. Az oroszlán alatt, mohhal körülrakott kőtáblán lesz az elhunytat s a csata napját magyarázó felirat.

Vasárnapi Ujsag, 1861. június 23.

A szobor a források szerint 400 mázsa sóskúti kőből készült, négy méter hosszú és három méter magasságú. Elhelyezésére és felavatására azonban még éveket kellett várni, mivel ismét az abszolutizmus ideje – még ha valamennyivel szelídebb formában – köszöntött be az elkészülése idején. Az elrejtéséről szintén a „társulat” tagjai döntöttek, s gondoskodtak. Az oroszlán Vecsey Imre építőmester piac utcai házánál „bujdosott”, s várta sorsának jobbra fordulását.

Mielőtt ismertetnénk az oroszlánszobor további történetét, érdemes megemlíteni annak eredetét és mintáit. Maga a pajzsot őrző, fekvő oroszlánalak – amelyet a szakirodalom hol haldoklóként, hol alvóként említ – a napóleoni koalíciós háborúk követően váltak elterjedtté a katonai sírokon. A legismertebb, s gyaníthatóan első példányok egyike – amelyről a többi hasonló emlékművet mintázták – a svájci Luzernben található, amelyet Bertel Thorvaldsen tervei alapján készített el Lukas Ahorn. A szobrot 1821-ben állították fel a francia forradalomban részt vett és elesett svájci gárdisták emlékére. A Mark Twain által “világ legszomorúbb és legmegindítóbb szobrának” nevezett alkotást egy sziklába vájták. A források szerint egy gárdistatárs kezdeményezte az emlékmű felállítását.

Talán kevésbé ismert a Görögországban található példány, amelyről egy raktári rendezés során előkerült korabeli német nyelvű újságból, az Illustrierte Zeitung-ból szereztünk tudomást. A naupliai (nafplioni) emlékművet maga a bajor király, I. Lajos emeltette az 1830-as évek görög forradalmában részt vett és elesett bajor katonák emlékére – a feliraton 1833 és 1834-es évszám szerepel. (Az uralkodó nem minden hátsó szándék nélkül támogatta a görög mozgalmat, ugyanis ennek során fiát, Ottót ültette a görög trónra.) Az alkotás 1841-re készült el, Christian Heinrich Siegel munkája, aki később az athéni művészeti iskola professzora lett. Bár a korabeli tudósítás nem jegyzi meg – csupán a görögök megsemmisítési kísérleteiről írt a szobor ismertetése során – az emlékmű adatlapján egyértelműen jelzik, hogy a luzerni oroszlán másolataként készült, ugyanakkor az antik görög kultúra hatását is kiemelik.

Harmadik külföldi mintaként az Atlantában található művet említjük meg egy helyi sajtóban megjelent cikk nyomán. Az 1894-ben elkészült alkotás az oaklandi temetőben volt található 2021 augusztusáig – eltávolításának indoka a restaurálás, illetve vandalizmus utáni helyreállítás – T. M. Brady munkája, aki a források szerint eredeti alkotásként hivatkozott az oroszlánszoborra. Az emlékművet az amerikai polgárháború konföderációs táborának ismeretlen hőseinek emlékére és tiszteletére emelték az atlantai nők emlékegyletének kezdeményezésére.

A fenti felsorolás korántsem teljeskörű a szobor adatlapján további külföldi példányok lelhetők fel. Magyarországon is elterjedt ez a motívum, már az 1820-as évek végén megjelent az első minta. Fleschner Fülöp síremléke sajnos nem maradt meg az utókorra, források alapján nagy sikert alkotott csodálói körében, ahogy egy korabeli kritika írta: „a mű magában foglalja: az ideált, a természetet, a szenvedélyt, a jellegzetességet és a tudást.” [Idézi: Soós Gyula: Adatok klasszicista szobrászatunk történetéhez (Huber József 1777–1832?) Művészettörténeti Értesítő 1964 1. sz.] A szakirodalom nagyrésze Huber Józsefnek tulajdonítja az alkotást, míg más kutatások Dunaiszky Lőrincet nevezik meg művészként – viszont a luzerni hatást valamennyien kiemelik. Az elpusztult szobor az egykori budai katonai temetőben volt található, a család viszont nem nézte jó szemmel a síremlék körüli csődületet, az ő felfogásuk szerint:

A síremléknek nem célja a gyönyörködtetés, értéke csupán a hozzátartozók részére van. Elégedjék meg a művészetek tetszésével.

[Idézi: Soós Gyula: Adatok klasszicista szobrászatunk történetéhez (Huber József 1777–1832?) Művészettörténeti Értesítő 1964 1. sz.]

Szinte a debreceni kőoroszlánnal egy időben készült el az esztergomi katonai síremlék a város 1848–1849-es forradalom és szabadságharc alatt az Esztergom tábori kórházban elhunyt 604 honvéd emlékére. Palkovics Károly vármegyei alispán indítványára készült el a szobor Gerenday Antal piszkei kőfaragó munkája nyomán, melyet még 1861-ben lepleztek le. Egy korabeli beszámoló szerint a közgyűlésen az alábbiakat határozták el a szobor kapcsán:

az emlék sóskúti kőből készíttessék 2 láb magas talapon 6 láb magas, 4 láb széles és 3 láb vastag oszlop álljon, ez oszlop tetején féllap talapzaton 2 lábnyi magasságot tartva, egy haldokló oroszlán az ősi magyar czimert körmei és fogai közt tartsa. Homlokrészén Bajza e versei legyenek felírva: Nyugosznak ők a hős fiak duló csaták után.
Jobboldalán: Hatszáznégy honvéd temetkezesei.
Baloldalán: Százhetvenöt osztrák katona nyughelye, kiket a felebaráti szeretet sebjeikben ápolt és a magyar nagylelkűség hősei sirgödrébe temetett.
Hátulsó részén: 1848-49 Esztergom a haza védőinek. 1861.

Vasárnapi Ujság, 1880. június 22.

Ennyi kitérő után következzék ismét a debreceni kőoroszlán története. A kiegyezés évében látták úgy a debreceniek, hogy a szobrot méltó módon felavathatják. Ekkor már az Emlékkert Társulat kezelte az ügyet, melynek célja a Nagytemplom és Kollégium közötti terület rendbetétele, s olyan emlékszobrok felállítása, azok számára akik a haza és a tudomány érdekében nagy érdemeket szereztek. Tulajdonképpen ez volt az első köztéri szobor, amelyet felállítottak a kijelölt területen – a második Izsó Miklós Csokonai szobra az ún. kis emlékkertben. Három évtizedig állt a kőoroszlán a Kollégium főépülete előtt, melyet fényképen és ennek nyomán korabeli képeslapon is megörökítettek.

1899. augusztus 2-án a debreceni csata 50. évfordulóján Debrecen városa nagyszabású ünnepélyekkel emlékezett meg az eseményekről. Ez alkalomból több szoboravatás is történt – ekkor szállították el a Kollégium elől a Hősök temetőjébe a Haldokló oroszlánt (amelyet eredetileg is odaszántak), s innentől kezdve vált a március 15-i, augusztus 2-i és október 6-i megemlékezések egyik kiemelt helyszínévé a kőoroszlán.

A Haldokló oroszlán helye nem maradt sokáig üresen az Emlékkertben – szintén a nemzeti eszme szellemében állították fel 1902-ben a Szabadságszobrot. A „vastyúkként” vagy „Vas Zsuzsiként” emlegetett sisakos Hungária élete nem volt hosszú életű, pár évvel később a Városháza udvarára került, majd az első világháború idején beolvasztották. Helyén napjainkban is látható Bocskai István szobra került. De ez egy már másik történet…

---

Ezúton szeretnénk felhívni a kedves olvasók figyelmét a Cívisek világa megújult helytörténeti kiállításunk Lassú városiasodás egységére, ahol különböző történetek fedezhetők fel a kiállított tárgyak segítségével. Bár a Marshalkó-féle kisszobor az 1848–1849 emlékezete tárlatban található – amelyet sokáig a kaszinóban állítottak ki –, ebben az egységben is helyt kapott az oroszlánszobor. A múzeum munkatársai egy izgalmas animáció formájában dolgozták fel azt a pillanatot, amikor elhatározták a szobor elrejtését, s annak módját.