Kép: Gondy és Egey (EF_2025.1.1) Digitális utómunka: Lukács Tihamér
Néhány éve két ízben is megjelent blogunkon Ambrus Zoltán A tóparti gyilkosság című regényének hőséről, Boránd Gyula (1861–1891) színészről szóló írásunk. Az akkori adatgyűjtés során két gyermekkori fényképen kívül más ábrázolást nem találtunk róla, s különösen fájó volt a felnőtt színészről készült képek hiánya – még ha a pálya rövidsége erre némi magyarázatot is ad –, amelyek segítettek volna színpadi valójában elképzelni, ha meg nem is eleveníteni azt a fürge kis alakot, akit Ambrus az emlékezés melegségével megrajzolt. Nemrégiben azonban váratlan ajándékot kapott a Fotótár egy könyvtáros kollégától: egy olyan személyes kis tablóképet, amelyen Boránd különböző szerepekben látható. Ezt a fényképet mutatjuk be alább – a hamarosan kezdődő színi évad elé is.
A személyes tablókép rektója
A szülőknek ajánlott tabló kabinetformátumú, albumin fényképe, mint dokumentum, a debreceni Gondy és Egey műhelyében készült, ám maga az eredeti, a minden bizonnyal színesen, bár nem túl ügyesen kifestett tábla az applikált fényképekkel egy másik fényképész műtermének terméke: a jelmezes képek legalábbis bizonyosan nem Gondyék munkái. Ezt nem pusztán az utánrendelőkönyvekből hiányzó voltuk támasztja alá – ami számos esetben előfordul a saját felvételeikkel is –, hanem a műtermi kellékek is: bár egészen hasonló festett háttereket Gondyék is használtak, sem az itt látható tájkép a kelléktuskóval, sem a szobafal nem az övéké, a szőnyegről nem is beszélve; megtaláljuk viszont azokat Ciehulski Péter marosvásárhelyi fényképész képein, aki 1865-től csaknem harminc évig tartott fenn műtermet a városban, sokáig az egyetlenként. Bár az installáció ettől még készülhetett volna Debrecenben, de a tény, hogy a jelmezes szerepképeket láthatóan ugyanazon alkalommal és ugyanott vették fel, azt feltételezi, hogy annak célja direkt a tablón való összesítés, az emlékképzés lehetett. Színészekről hasonló tablókat már a fényképezés feltalálása előtt készítettek kőrajzolók: ismert például az az Egressy Gáborról Marastoni József rajzai alapján összeállított műlap, amely a középső civil portrét a színész legismertebb szerepeinek egész alakos képeivel övezi, sokoldalú átváltozóművészetét hirdetve. Boránd ezt a példát követi: különféle színpadi alakjainak jelmezében s azok egy-egy felismerhetően karakterisztikus pózába beállva örökítette meg őt műtermében a fényképész.* A szülői ajándék átadása után pedig, már Debrecenben, készülhettek a tablóról tovább ajándékozható reprodukciók, mint azt a jelen példány is bizonyítja.
A személyes tablókép verzója
Előző írásunkban elmeséltük, hogy a színházban nevelkedett, gyerekszínészként felnövő és a színpadtechnikában is ügyes, de 17. évét éppen csak betöltő Boránd Gyula 1878 tavaszán, apja tilalma ellenére, leszerződött a Brassóban állomásozó Sztupa Andor színigazgatóhoz, aki akkor (valószínűleg a színházi lapban megjelent hirdetés útján) új tagokat keresett társulatához. Az önállóságra vágyó ifjú Boránd levélben jelentkezhetett nála, esetleg valaki beajánlotta a sokoldalúan használható színházi embert, akire Sztupának éppen szüksége volt – egyelőre a kar tagjául és ügyelőnek.
Boránd Gyula civil portréja
Sztupa Andor ezen a tavaszon zaklatott évadon volt túl. 1877 telén egy deficites nyári szezon után Marosvásárhelyen kezdett játszani Szathmáry Károllyal közös társulatával, ám a sorozatos konfliktusok miatt a társaság az év végére kettészakadt, s Szathmáry a színészek egy részével eltávozott a városból. Menteni a menthetőt, Sztupa ekkor a maradék emberekkel és városi segélyezéssel ’78 januárjától elvállal hat előadást, majd március elején rendszeres állomására, Brassóba indul, ahol hozzáfog a toborzáshoz, s a hónap végére Boránd mellett több új tagot sikerül szerződtetnie, bár társulata csak októberre válik kompletté. A szokásos nyári menetrendnek megfelelően – amely a távoli Brassóból a közbeeső nagyobb városok érintésével vezeti vissza a vándorokat őszre ismét Marosvásárhelyre – áprilistól Sepsiszentgyörgyön játszanak, júliustól pedig Kézdivásárhelyen, ám itt a hetekig tartó esőzés okozta látogatói részvétlenség és a hosszas veszteglés felemészti az előző évi csődjéből éppen kilábalt igazgató csaknem összes jövedelmét. Augusztus 20-ára Székelyudvarhelyre, szeptember végére Nagyszebenbe mennek, s novemberben érkeznek meg Vásárhelyre. Állandó épület híján a színielőadások ekkor az Apolló palota második emeleti báltermében zajlottak, bérleti díj ellenében (sok más helyen ezt a város állta), amelyet ráadásul a szezon előtt minden évben a színigazgatónak kellett színházzá alakítania a játszóhely megácsoltatásával. Az 1878-as téli szezonra a hírlapi tudósítás szerint ez különösen jól sikerül: „maga a színpad új beosztást és díszleteket nyert, az állóhelyek föl vannak fokozatosan emelve. Az öltöző nagy deszka-rekeszekkel van elkülönítve az elsőrendű nők és férfiak számára. Az ülőhelyek is czélszerűen vannak berendezve, csak az volna óhajtandó, hogy legyen közönség is a tett áldozatok jutalmazására”.
A december elején kezdődő téli évad virágvasárnapig tart, a búcsúelőadást 1879. április 6-án tartják, hogy másnap a színészek ismét nyakukba vegyék a világot, akár ezzel, akár másik társulattal. Sztupa 13 férfit és 14 nőt számláló, közepes nagyságú, jól szervezett színésztruppja négy hónap alatt 80 előadást játszott le Marosvásárhelyen, amelyeknek legalább a felében Borándnak is színpadra kellett lépnie kisebb-nagyobb szerepekben, ha másként nem, felvonásközi táncosként. Az előző írásunkban idézett, az első húsz előadás alapján megvont kritikai mérleg az „aránylag nagyon jó” színtársulat erősségei közé sorolja a „zsenigyereket”, akire, hamar felismert komikusi vénája ellenére, szükségből vagy próbaképpen olykor drámai szerepeket is osztanak, ám ezekben nem meggyőző, „már gyerekségénél fogva” sem. További szerepei mibenlétéről, alakításai sikeréről sajnos nagyon töredékesen tájékoztatnak a korabeli lapok, még ha a Maros-Vidék szerkesztője kiemelt figyelmet is fordít a színházra mint a legfőbb téli szórakozásra, ám a kritikával óvatosan bánik, hiszen mint írja, „a körülményeket és helyzetünket számba véve, nem is tehetünk fel valami hatalmas pápaszemet, hogy nagyzolt követelményeinknek adjunk kifejezést”, a színészek sorsát „száraz birálgatási szárnypróbálgatásokkal nem kivánjuk az ízetlenség mellett még keserűvé is tenni”. 1879 januárjában például beharangozza Csiky Gergely Az ellenállhatatlan című, új vígjátékának bemutatóját, amelyben „Borándnak, e fiatal tehetséges comicusnak különösen jó és mulatságos szerepe lesz” – arról azonban nem számol be, hogy az előadás valóban olyan élvezetes lett-e, mint amilyenre számított. A kritikai kímélet miatt az előadott színművek címén kívül a többi esetben sem igen tudunk meg mást; a műsorban Shakespeare éppúgy szerepel mint helyi szerzők alkalmi darabjai, Kotzebue éppúgy, mint Szigligeti népszínművei és a divatos francia vígjátékok és társadalmi drámák: „igen szép és változatos műsor”, a közönség „teljes méltánylatára és elismerésére”. A dicséret hiánya azért is furcsa, mert két év múlva, amikor Boránd már Kolozsváról jön vissza vendégszerepelni, mint a közönség egykori „kényeztetett kedvencére” emlékszik rá az újságíró – bár e szereplésről szintúgy nem számol be.
Boránd szerepei
Boránd a tablóra minden bizonnyal a saját maga által legjobbnak, legjelentősebbnek ítélt vagy a közönség által leginkább elismertnek vélt szerepeit válogatta össze, lássuk hát sorban, mik voltak ezek.
Boránd, mint „Samu”
Samu molnárinas Tóth Ede és Erkel Gyula A kintornás család című, iparoskörnyezetben, két falusi malomban játszódó, ekkor viszonylag friss, dalos-táncos népszínművének humoros és dramaturgiailag fontos szerepe: a molnár lánya például a molnárinastól tudja meg az esküvője előtt, hogy vőlegénye, a szomszéd falubeli özvegy molnárné fia korábban megejtette a kintornás lányát, a darab boldog végén bekövetkező lagzin pedig a minden lében kanál Samu játszik a verklin. Debrecenben ezt a szerepet ugyanekkor Latabár Kálmán (1855–1924) játszotta, aki csaknem ugyanazt a komikusi szerepkört töltötte be mint Boránd (csak ő még bonviván is volt, amire Boránd eredendően komikus alkata miatt nem volt alkalmas). Sztupa társulatával már novemberben, Nagyszebenben is előadta a darabot, más népszínművekkel együtt, kedvező visszhanggal, így Marosvásárhelyen is műsoron maradt, s Boránd a szerepét „igazán kitűnőleg adta”, olyannyira, hogy meg is tartotta, évek múltán is játssza Kolozsváron (és a társulattal Bécsben), Debrecenben és Budán is. Az öltözködés közben eltöprengő inas megörökített mozdulata a külsődleges jegyekkel való ábrázolás mellett már az apró megfigyelésekből felépített, jellemző gesztusokkal egyénített karakterformálásra utalhat. A népszínmű által ábrázolt társadalmi osztálynak és helyszínnek megfelelőleg a beállítás mögé a műteremben rendelkezésre álló festett hátterek közül a tájképet illesztették.
Boránd, mint „Tiburcz”
Mint a tablón olvassuk, ez a szerep jutalomjáték volt Boránd számára, tehát magának választotta, bizonyára korábbi előadások sikere nyomán, mert ilyenkor (bár mikor nem?) a minél több eladott jegy a cél, hiszen a bevétel fele őt illeti meg. Hogy választása bevált-e, az sajnos nem derül ki a krónikákból. Tiburce postahivatalnok Victorien Sardou Idegesek vagy hét bolond egy házban című vígjátékának fontos szereplője. A szüzsé szerint az előkelő francia vidéki társaság neuraszténiás tagjai közül egyedül a postamester nem szenved e bajban, ezért az ideges apa hozzá akarja adni a lányát. A darab egyik legkomikusabb jelenetsora az a próba, amelynek az apa aláveti az ostobaságig türelmes postahivatalnokot, hogy meggyőződjön állítása igazáról, ám Tiburce minden próbát hősileg megáll. Később azonban, amikor kiderül, hogy a lánynak nincs hozománya, maga is nagyon ideges lesz. A bohóckodásra számtalan alkalmat kínáló szerepet néhány év múlva a debreceni színházban szintén Latabár Kálmán játszotta, ugyanabban az előadásban, amelyben Boránd az apa egyik ideges barátját, a hősnő leendő apósát – ami életkoránál fogva még nemigen felelhetett meg neki, ám ezen segíthetett a maszkírozás, mint a képen Tiburce esetében is látjuk. A színházi előadás időbeli folyamatát egyetlen gesztusba, mimikába sűrítő, pillanatnyi fényképen a csücsörítő, cilinderét vigyázzba állva szorongató színész a játszott szereplő igyekvését, megfelelni vágyását mutathatta meg, mint legjellemzőbb karakterjegyet – természetesen szalondíszletben.
Boránd, mint „Filippó”
François Coppée 1876-ban bemutatott egyfelvonásos, négyszereplős vígjátéka, A cremonai hegedűs (amely alapján Hubay Jenő 1894-ben vígoperát írt) kulcsszereplője a púpos hegedűkészítő inas, Philippo. A történet középpontjában Ferrari hangszerkészítőmester áll, aki lánya kezét annak ígéri, aki a legjobb hegedűt tudja elkészíteni. Mindenki tudja, hogy Philippo hegedűje a legcsodálatosabb, de a lány a mester másik inasát szereti, ezért a nemeslelkű Philippo a megnyert verseny ellenére átengedi a lányt a vetélytársának. A játékidőt a kedves humorral előadott, lebilincselő verseny teszi ki, félreértésekkel, rivalizálással, szerelemmel, a műfaj követelményeinek megfelelően. A képen látjuk, hogy a szerepet Boránd valóban púppal játszotta s hosszú művészhajjal, s a változatos cselekmény során sokrétűen mutathatta be tehetségét – bírálat azonban erről az előadásról sem maradt.
Boránd, mint „Quekker”
A lábát tánclépésre emelő furcsa alak kilétéről a Maros-Vidék 1878. december 22-i száma tájékoztat. A karácsony előtti műsorban három rövid vígjátékot mutattak be. A második darab után „»Quäcker és Grisette« pantomimikus jellemtáncz következett Boránd Gyula és Püspöki Anna által bemutatva. Elvitázhatlan ügyességgel, de inkább csak karzati effectus mellett járt le ezen mutatványszám, mely a vígjátékról a bohózatra képezett átmenetet.” A lelkes tapssal jutalmazott, de alig néhányszor előadott produkció csak az egyike volt a kiválóan táncoló Boránd hasonló mutatványainak, így csak a betölteni tudott szerepkörök példájaként kerülhetett fel a tablóra. Az pedig, hogy ezt az alkalmi művet is megörökíttette, még inkább megerősíti a feltételezést, hogy a fényképek ott készültek, ahol a táncot is előadta: Marosvásárhelyen.
Boránd, mint „Lűrincz”
A sajátos helyesírással leírt név talán az előadáson elhangzott kiejtését őrzi a Lőrinc nevű szereplőnek, aki a cselekmény mozgatója Szigligeti Ede Zsidó című színművében. A darab cselekményének gerincét az öreg Jákob megvakítása és kirablása, majd Lőrinc fia érte állt bosszúja adja. Az ügynökként dolgozó és szüleit szegényesen eltartó Lőrinc véletlenül ismerkedik meg az apja vagyonából meggazdagodott, hamis identitással élő ficsúrokkal (a Nemzeti Színház ősbemutatóján e két szerepet Egressy Gábor és Lendvay Márton, a kor legnagyobb színészei játszották), akiket önleleplezésük után csőbe húz; ficsúrruhája és vakszemüvege, amiben a képen látható, ennek az akciónak a kellékei, miként a tájképháttér a népszínműé.
A képek segítségével immár magunk előtt láthatjuk Borándot a színpadon, azt azonban mégsem tudjuk, miként töltötte meg élettel ezeket a figurákat. Az ifjú ember legfőbb törekvése, úgy tűnik, a közönség folytonos derültségben tartása, s ennek eléréséhez nem nagyon akar, bár talán ekkor még nem is tud az eszközökben válogatni. Néhány év múlva Pécsen figyelmezteti is erre a különben neki igencsak drukkoló színikritikus. Az Üdvöske című operettben „a bolondos Lorán fejedelmet Boránd adta kifogyhatatlan mókával. Boránd már is megnyerte s valóban ki is érdemelte a közönség tetszését; de figyelmeztetjük jóakarólag, hogy a jóból is megárt a sok: az a sok eszeveszett lótás-futás, tipegés-topogás, mekegés, arcz-eltorzítás, jók néha a magok helyén, de az egész játékon végig s mindinkább túlzott mértékben – untatják a színismerőt.” S bár komoly törekvése dicséretes, az olyan nagyívű, drámai szerepek megoldásához, mint a kísértetként bolyongó Gáspár apóé Robert Planquette A corneville-i harangok című operettjében, akinek őrülési jelenete rendszerint az előadások csúcspontja – még nem elég virtuóz színész. Tanulhatott az intésből, mert két hónap múltán már azt olvashatjuk ugyanitt, hogy „színpadunkon már sok Gáspár apót láttunk, de ily kitűnő alakításút, még egyet sem”.
1879 tavaszán Marosvásárhelyről „személyes ügyességének” hírére Kolozsvárra szerződteti a budai Népszínház vezetői tapasztalatával érkező, ifjú tehetségeket maga köré gyűjtő Molnár György, aki ebben az évben kapja meg a kolozsvári Farkas utcai színház művezetői feladatát. A kolozsvári színház minden más magyar színház felett áll e korban, közönsége valóban a nemzetiség templomának tekinti a színházat s hazafiúi tettnek a színház látogatását – és szíve jogának olyan igazgató választását, aki ennek tudatát előadásai színvonalával megadja számára. A közönségszínházi tervekkel érkező Molnár György operetteket és látványosságokat is bőségesen felvonultató műsora tehát heves ellenérzést vált ki, bár a közönséget mégis hamarabb meggyőzi, mint a kritikusokat, s ebben nagy segítségére vannak fiatal színészei. Boránddal táncoltatja újra a budai Népszínház hajdani legnagyobb sikerét, a Vasmegyei csárdást, amely akármilyen rosszul sikerült előadást képes feledtetni – ez Boránd első fellépése a kolozsvári színpadon. Nem csak fiatalsága és ügyessége miatt választhatta azonban őt ki Molnár: alkalmasnak láthatta az általa is követett groteszk, stilizált színjátszó modornak való megfeleltetésre. A műsorból látszik, hogy próbálgatja színészeit, lehetőséget teremt számukra szokatlan vagy még nehéznek ítélt szerepekben megmutatkozni. A Fatinitza című Suppé-operettben például a Borándnál csak hat évvel idősebb, maga is huszonéves tragikus színész (később a Nemzeti Színház örökös tagja), Gabányi Árpád által játszott háremőr szerepét váratlanul Borándra osztja – s ez olyan jól sikerül, hogy évekig repertoárdarabja marad. Máskor Kassai Vidort helyettesíti Boránd, akinek művészi karaktere viszont sokban hasonlít az övéhez, s nemcsak sokoldalúsága, hanem játéktechnikája miatt is. Kassai – mint a színháztörténész írja róla – mint komikus, erősen hajlott a torzításra, de játéka sohasem volt üres bohóckodás, mert mindig jellegzetesen torzított, aki figuráit az ellesett, egészen apró mozdulatokból építette fel, mint egy miniatúrafestő. Mindez a kritikák alapján Borándra is igaz, s talán mindketten Molnár György iskolájában nevelődtek ebbe bele, tanulva egymástól is. Később a pesti Népszínházban is Kassai egyik szerepében fedezi fel és követeli aztán Borándot színpadra a közönség.
Kolozsváron nemcsak maga a színigazgató, de Boránd is Bartha Miklós újságíró, ekkor a Magyar Polgár színikritikusa s a következő évben az Ellenzék alapító-szerkesztője kíméletlen kezébe kerül – de végül mégis tőle tudjuk meg, milyen színész volt egyéves kolozsvári működés után, 1880 tavaszán a 19 éves Boránd Gyula. (Megengedve, hogy a kifogásolt eszközök talán csak neki nem tetszettek, hiszen nem tudjuk, egészében milyennek mutatta az alakot Boránd, nem volt-e túlzó gesztusai összessége mégis jellemfestő erejű. Bartha Miklós kényes ízlése máskor sem találkozik a többi nézőével: a Fatinitza említett szereplőcseréjekor csak ő gondolja úgy, hogy „nincsen ennek a jó léleknek fogalma se e szerepről” – a közönség rokonszenvét azonban éppen e szereppel nyeri el.)
„Hanem amit régen el akartunk már mondani Borándról, azt elmondjuk most — kezdi fejtegetését a színészről Bartha Miklós Molière Fösvényének előadása után, amelyben egy inast alakított. — Ő még nagyon fiatal ember — s ezen kívül ritkán jut olyan szerephez, mely alkalmul szolgálna nekünk biztos ítéletre az iránt, vajon köthetni-e várakozásokat jövőjéhez. Annyit azonban már eddig láttunk, hogy sok színpadi készséggel rendelkezik; hogy alkalmazható operettében, vígjátékban, drámában; hogy — ha kell tánczmester, ha kell inas, ha kell genre színész; szóval, hogy bármely társulatnak hasznos egy tagja. Úgy tetszik azonban nekünk, hogy magasabb törekvései nincsenek. Mi legalább nem vettük rajta észre, hogy szeretné jól megtanulni szerepét, sőt azt sem, hogy gondolkozni szokott volna szerepei minőségéről, de sőt még azt sem, hogy a darabok elolvasása által magának szerepe felől biztos megállapodást igyekeznék szerezni. — E bajokon kívül erős kitartással igyekszik karzati tetszéseket aratni. Innen van — úgy hisszük — örökös hánykódása kezének lábának; innen van örökös keresettsége az esetlen mozdulatokban; innen van örökös durva maszkírozása. Jó lenne, e már modorossá válni kezdő szokásokat abban hagyni, és jó lenne annak öntudatára ébredni, hogy a mely alakot a szerző nem tett rúttá és nyomorékká, azt a színésznek sem szabad — karzati röhögés kedvéért — azzá tenni. Tudná-e nekünk bármily halványan indokolni, hogya Fösvénybenmiért torzította el fekete festékkel az arczát? … miért vett föl olyan — nem is groteszk, hanem — purdé kabátot, melynek nyaka a hátközépig csúszott le? miért kellett egész a sántaságig menő nehézkességgel járkálnia? miért tátja ki mindég száját, nyújtja előre idomtalan nyakát és terpeszti szét mereven ujjait, midőn valaki a szereplők közül hozzá szól ? miért vágott egész játék alatt ostobábbnál ostobább képeket? miért gesztikulált balkezével folytonosan a Demidor orra alatt a szerződési pontozatok felolvasásakor? és végre, ha haladni akar, miért nem tanulta meg szerepét? Örvendenénk, ha Boránd utána gondolna e kérdéseknek — s még inkább örvendeznénk, ha majd minden föllépésével nem nyújtana alkalmat e kérdések fölvetésére. Tud ő más is lenni, csak akarjon. … — Igyekezzék ügyességéhez szorgalmat, tanulást és gondolkozást csatolni, hogy minél előbb megdicsérhessük.”
Vivát Boránd!
Boránd valóban megfogadhatta, s idővel meg is érett Bartha Miklós szigorú tanácsaihoz, mert néhány év múlva egy pécsi kritikusa szerint úgy játszik a Csizmadia mint kísértet-ben, hogy az megközelíthetetlen, „így alakítani s ily tökéllyel csak több évi kitartó szorgalom s nagy műgond mellett lehet valamely szerepet. Vivát Boránd!” Budapesti éveiben pedig éppen azzal érdemli ki a figyelmet, hogy komikuma sohasem vaskos, hanem választékos, finom és intelligens. Végül még egy emlékezés róla, amely a kiteljesedett komédiást mutatja – bár még ekkor is csak húszas évei közepén.
„Van annak ide s tova negyven esztendeje, amikor Schönthanék A szabin nők elrablása a legkedveltebb műsordarabja volt a Krisztinavárosi Színháznak. Az emberek gurultak a kacagástól, amikor a szikár Boránd Gyula mint a vándorszíntársulat ripacs igazgatója a második felvonás végén a római klasszikus hősök jelmezében megjelent. Vékony lábszárakkal mint a nádszál, a haja helyén torzonborz vörhenyes kóc. Ez a jelenet, amelyben így jelmezben menekül színházából a lármázó, zajongó, a függönylebocsátást és a beléptijegyek árát követelő közönség elől, éppen Boránd Gyula páratlan humorán, alakítóképességén át örök emlékezetében maradt azoknak a keveseknek, akik még élnek azok közül, akik látták. Ujházy mester állapította meg annak idején Boránd ripacsáról, hogy az a legtökéletesebb teljesítmény, amit színésztől látott, a legellenállhatatlanabb!”
Boránd Gyula aggódó szüleinek szánt ajándéka tehát nagy életfordulata, valódi színésszé avatása küszöbén, mintegy bizonyítékként (s bocsánatkérésként) készülhetett arról, hogy önállóan is megállja a helyét, hogy immár komoly szerepeket old meg sikerrel, olyannyira, hogy a legrangosabb magyar színház is méltónak ítélte a tagjai sorába felvenni, művész voltának igazolásaként. A kolozsvári Nemzeti Színház tagjaként pedig nem lehet kétséges többé, hogy „e fiúból pap lesz, akárki meglássa!”
*Kürthy Emil színész egy 1893-ban kelt tréfás levelében ezzel az átváltozóképességgel támasztja alá kollégája, Zilahy Gyula megbízhatatlanságát, s mintha egy konkrét tablót írna le, amelyen Zilahy tizenöt, Gondyék műtermében készült képen lenne látható (bár ennek jelenleg sajnos nincsen nyoma).
„Hogy szavaim igazságáról meggyőzzem – írja levelében –, felkérem, írjon Debrecenbe (Teleki utca 6. sz.) Gondy és Egey fényképész uraknak, hogy küldjék meg az állítólagos Zilahy Gyula úr arcképét. Ezen az érdekes corpus delictin egy éhező Gringoiret, egy büszke Szelimet, egy igazságos Mátyás királyt, egy zsivány Angyal Bandit, egy szelíd János apostolt, egy nyelves Polillát, egy mélabús Hangayt, egy világtalan I. Bélát, egy szemtelen Kozák Manót, egy skót Max Allant, egy magyar Petit, egy pöffeszkedő Schumrich urat, egy kétségbeesett Bezerédit, egy derék Tankrédet, és egy Figaro nevezetű szevillai borbélyt fog látni… és mindez a különféle alak, jellem, náció és név Zilahy Gyula úr.”
Lásd: Debreczeni Független Ujság, 1911. április 16.
Felhasznált irodalom
Kincses Károly: A színház, a fénykép. A 200 éves magyar színjátszás és a 151 éves magyar fotográfia közös történetéből. OSZMI, Budapest, 1990.
Orosz Timea-Gabriella: Molnár György, a színházi újító. Acta Universitatis Christianae Partiensis – Studia culturale, 1 (2024), 39–56.
Pukánszkyné Kádár Jolán: A budai Népszínház története. OSZMI, Budapest, 1979.
Székely György (főszerk.): Magyar színháztörténet II. 1873–1920. I./3. fejezet: Színjátszás vidéken (Kísérletek a vidéki színészet rendezésére, 1873–1890; Színjátszás Erdélyben). Magyar Könyvklub–OSZMI, Budapest, 2001. 220–317.
Sajtótermékek:
Sándor Kálmán [cím nélkül = Marosvásárhely, 1879. január 6.] Hölgyek Lapja, 1879. január 12.
T–s [Törös Tivadar]: Színész-pantheon III. Boránd Gyula. Aradi Közlöny, 1886. december 29.
[szerző nélkül = Kerekes Sámuel]: A mi színészetünk. (Visszapillantás egv 10 éves cyclusra). Maros-Vidék, 1881. szeptember 29.
[szerző nélkül] Raub der Sabinerinnen. Ujság, 1937. május 11.
[szerző nélkül] Szinészet. Pécsi Figyelő, 1883. november 3., december 29., 1884. január 26.
Zete [Bartha Miklós]: Színházban. Magyar Polgár, 1879. február 20., június 27., december 11., 1880. március 20., 1881. október 4.
A Maros-Vidék (Marosvásárhely) 1878–1879-es évfolyamainak színházi hírei
A Magyar Polgár (Kolozsvár) 1879–1881-es évfolyamainak színházi hírei és színlapjai
A Színészeti Közlöny (Kassa) 1879–1880-as évfolyamainak hírei
Bizonyára járt már más is úgy, hogy kutatásai során mellékszálként olyan érdekes és nem várt témákra bukkant, melyek felkeltették a figyelmét, megmosolyogtatták és esetlegesen újabb kutakodásokra sarkallták. Az alábbi történet is ilyen.
Löfkovits Arthurra csakis szeretettel és tisztelettel gondolhat, aki a Déri Múzeumban dolgozik, hiszen az ő gyűjteménye teremtette meg a Városi Múzeum alapjait, így jelentős érdeme volt abban, hogy Debrecenben is sikerrel indult el a múzeumügy. Tárlatvezetéseim során, vagy ha csak éppen keresztülmegyek a helytörténeti részen a „Múzeum a múzeumban” egységnél, jól esik rápillantani az alapítókat ábrázoló fényképekre: Ecsedi, Sőregi, Löfkovits, Zoltai…
A debreceni városi múzeum tisztviselői 1927-ben: Ecsedi István tb. múzeumőr, Sőregi János múzeumi segédőr, Löfkovits Arthur múzeumalapító igazgató, Zoltai Lajos múzeumőr, tb. igazgató Kozmann Gusztáv felvétele, 1927. Forrás: Déri Múzeum
Hány alkalommal találkozhatunk nap mint nap a nevükkel, a múzeumi évkönyvekben, leltárkönyvekben?! Milyen sokszor gondolunk rájuk, etalonként emlegetve őket. Mennyire szerencsés lehetett az, aki találkozott velük.
Paál Jób újságíró 1933. december 10-én az Ellenzék című lapban közzétett egy interjút Löfkovits Arthurral, melyből idézek:
„Löfkovics Artur harmincegy évvel ezelőtt sok ezer darabból álló régiséggyűjteményét ötezer korona adománnyal együtt Debrecen városának ajándékozta és ezzel megvetette alapjait a városi múzeumnak, amelynek –minden fizetés és költégmegtérítés nélkül –huszonhét esztendőn keresztül igazgatója volt. Erzsébet királyné halála után a király a Ferencz József-rend lovagkeresztjével tüntette ki azért, mert összegyűjtötte szerte a nagyvilágban azokat a képes levelezőlapokat, amelyek valamilyen vonatkozásban állottak a meggyilkolt Erzsébet királynéval. […] Életének egyik legérdekesebb emléke az is, hogy nála tanult ki és debreceni műhelyében szabadult fel az érmihályfalvi Weisz Nándor, aki ma Norman Weiss néven a világ legtekintélyesebb és legvagyonosabb drágakő kereskedője. Párizsban és Londonban vannak üzletei és valósággal irányítója a drágakő kereskedelemnek.
Eszes fiú volt a kis Nándi – meséli Löfkovics Igazgató ur – ott dolgozott nálam Debrecenben a műhelyemben és amikor évek multával találkoztam vele, még mindig neheztelt rám azért, hogy a feleségem után cipelnie kellett a kosarat a debreceni piacra és bizony verést is kapott tőlem, ha nem viselte magát rendesen. Pedig ezért lett belőle ember… … Az igazgató úrnak tökéletesen igaza van… Ha Weiss Norman urat Nándi korában nem szidják össze és nem náspángolják el a debreceni műhelyben, talán nem szed annyi emberséget magára, hogy fejedelme legyen a briliánsok birodalmának…”
Interjú Löfkovits Arthurral 1933 decemberében [Ellenzék, 1933.december 10.]
Weiss Normanról újabb regényes adalékok kerültek a kezembe a korabeli sajtónak köszönhetően. A Magyarország hasábjain szalagcímként jelent meg 1932 októberében: „Névtelen feljelentés alapján küldték vissza a határról Budapestre N. Weiss ékszerészt és feleségét. Normann Weiss tiltakozik az ékszer- és valutacsempészés vádja ellen. A Nemzeti Banktól kér szakvéleményt a rendőrség”. A Magyar Hírlap „Norman Weiss ékszercsempészési ügye”-ként számol be az esetről. Az Est pedig a még hangzatosabb, „Nászútján feltartóztatták Norman Weiss londoni ékszerkereskedőt” címmel rukkolt elő. A bombasztikus címeket sorolhatnánk.
Dióhéjban foglaljuk össze, mi is történt: Weiss házasságot kötött Nemes Ibolykával, épp nászútjukra igyekeztek volna és át akarták lépni a magyar határt. A névtelen feljelentés szerint nagy értékű ékszereket, részvényeket és angol fontot akart volna az országból kicsempészni. A Magyarország említett cikkéből idézve:
„A rendőrség megállapította, hogy Norman Weiss szombaton tényleg elhagyta a fővárost és Oroszvár felé vette útját. Nyomban értesítették az oroszvári határrendőrséget, ahová vasárnap hajnalban érkezett meg kocsiján Norman Weiss. […] meglepetve értesült arról, hogy ékszer-, részvény- és valutacsempészéssel vádolják. Weissné Nemes Ibolyka egymásután vette le a karjáról, ujjairól, valamint a táskájából az ékszereit: négy brilliánsgyűrűt, két platina karkötőt, egy igazgyöngy kolliét és három karkötőórát. Norman Weiss is táskájába nyúlt és kivett onnan négyszáz darab Magyar Általános Takarékpénztár Részvényt, továbbá kisebb csomag Chrysler autógyári részvényt.”
A hosszú kihallgatási procedúrát követően vissza kellett térniük Budapestre, ahol a főkapitányságon ismét részletesen kihallgatták őket. Weiss biztosította a szerveket, hogy a pazar ékszereket ő vette Londonban és Franciaországban még jegyességük idején a nejének. Tehát családi ékszereket akartak kivinni, amiket ő hozott ide külföldről. A részvény- és valutacsempészés alól is tisztázta magát, sőt még azt is felajánlotta, hogy Chrysler autóját is bontsák szét. Hangsúlyozta, hogy feljelentése egy bosszú műve lehet, ami minden alapot nélkülöz.
Cikkek Norman Weiss csempészbotrányáról: Nem mindennapi nászútkezdet [Magyarország, 1932. október 11.], Szolid ajándékok [Színházi Élet, 1932.], A nászút folytatódhat [Magyarország, 1932. október 14.]
Ugyancsak a Magyarország című napilap három nappal későbbi cikkében ezt alá is támasztja: „N. Weiss visszakapta értékeit, folytathatja nászútját” címmel. Itt kiderült, hogy az ügy az angol konzulátust is foglalkoztatta, és a rendőrfőkapitány-helyettes közölte a jelenlévőkkel, hogy a Nemzeti Bank és ékszerészek vizsgálata alapján Weiss részéről semmilyen rosszhiszeműség nem történt.
Gondoljunk bele miként alakulhatott volna ez az ügy, ha annak idején Löfkovits Arthur nem náspángolja el őt. Na de a viccet félretéve, a Kis Ujság 1932. október 11-i számában közli: „A gyémántkirály valószínűnek tartja, hogy a följelentő azonos a nyelvtanárnővel, aki ilyen módon akarta elérni azt, hogy az angol sofőr visszajöjjön Budapestre.” Ugyanis Weiss jóképű sofőrje megismerkedett egy nyelvtanárnővel, aki kérlelte őt, maradjon Budapesten, ám az úriember nem volt hajlandó feladni állását a gyémántkirálynál. A gépkocsivezető budapesti napjai egyébként meglehetősen eseménydúsan telhettek, hiszen egy sajnálatos gázolás is történt gazdái nagy nászúttervezgetése közben. (Déli Hírlap – Temesvár, 1932. október 16.)
Zárójeles megjegyzésként: Azt, hogy az esküvőjekor 52 éves ékszerkirály 23 éves újdonsült arája mit szólt ehhez a finoman szólva sem mindennapi házasságkezdéshez, nem lehet tudni. Gyors frigyük szerelem első látásra indíttatású volta, valamint az, hogy állítólag az esküvő napján még nem voltak sem tanúk, sem jegygyűrűk(!), mintha előrevetítették volna a gyors válást is. A Színházi Élet 1933. júliusi 23. száma arról számol be, hogy már el is váltak, és Nemes Ibolya színésznői ambíciói révén Elly Namash néven lép fel Londonban. A válást azonban a szépasszony a Pesti Naplóban 1934 tavaszán cáfolta.
Cikkek Nemes Ibolya, azaz Elly Namash színésznői pályafutásáról: Nemes Ibolya színésznő lesz [Kis Ujság, 1933. július 22.], Elly Namash lóháton [Színházi Élet, 1933. július 23.]
Kép: Fidrus testvérek (EF_2024.1.3.6–14; 2024.1.5.1–9), Horváth István (EF_2019.220.1), Benkő László (FAd_19093) Digitális utómunka: Lukács Tihamér
Az idén június 22-én megünnepelt Úrnapja alkalmából ismét elővettük a tavaly bemutatott Fidrus család fényképlemezeit, amelyek legkorábbi és legkésőbbi darabjai is debreceni körmeneteket örökítenek meg, s melléjük tettük a Fotótár néhány korábbi felvételét. A fényképek nem pusztán egyházi és liturgikus, de várostörténeti szempontból is érdekesek.
Úrnapi körmenet a Szent Anna utcán 1936-ban, középen a kamerába néz Mellau Márton prelátus, a Svetits Intézet igazgatója. Horváth István felvétele
A pünkösdi ünnepkör utolsó napja, a húsvétra következő hatvanadik nap, a pünkösd utáni tizedik nap, a Szentháromság vasárnapját követő csütörtök, vagyis Úrnapja a kereszténység számára a középkor óta az Oltáriszentség ünnepe: a szentmise áldozatának idején a kenyér és a bor színe alatt Jézus Krisztus valóságosan és lényegileg jelenvaló testéé és véréé. Az átlényegülés a keresztény vallás olyan ősi és központi eleme, amelyre még Luther is szentségként tekintett és akként őrzött meg – éppen ez vezetett radikális szakításhoz kezdetben csak közte és a helvét reformátusok, majd a lutheránus és a kálvinista felekezet között –, látványos ünneplését azonban ő sem szorgalmazta. Az Oltáriszentség dicsőítésére rendelt nap ezért a protestáns egyházszakadás óta csak a katolikus felekezet hívei számára ünnep, amelynek időpontját és liturgiáját IV. Orbán pápa 1264-ben kelt rendelete állapította meg.
Az úrnapi liturgia legfontosabb eleme a reggeli szentmise után a települést, a városrészt vagy a templomot körüljáró ünnepélyes, éneklő körmenet, amelynek során baldachin/umbellátum/szuperlát alatt papi segédlettel hordozzák körbe Krisztus testét, a monstranciába zárt Oltáriszentséget. A körmenetnek mindig négy, a világtájakat jelképező állomása van sátor-oltárokkal, amelyek mindegyikénél megállva, vonatkozó evangéliumi szakaszok és könyörgések hangzanak el, amit áldásosztás követ a település minden irányába. A pünkösdi ünnepkör többi szokásához hasonlóan az úrnapi körmenetnek is fontos eleme a tavaszi virágok, zöld növények használata: a menet útját hagyományosan virágszirom- és fűszőnyeg borítja, a négy sátrat zöld ágakkal, lombokkal díszítik, amelyeket, szenteltek lévén, a szertartás után a hívek rontásűzőként, védelmezőként hazavisznek.
Magyarországon már a 13. század végén ünnepelték Úrnapját, amelynek első említései is látványos, karneváli pompájú ünnepségről számolnak be, amihez kezdettől szervesen hozzátartozott a katonazenekari kíséret, a hangos zene, dobolás és díszlövés. Az ellenreformáció kezdetekor a tridenti zsinat ki is mondta, hogy mindez a pompa és ragyogás, a győzedelmes igazság diadalmenete és örömünnepe szükséges ahhoz, hogy visszatérítsék a katolikus egyházhoz az eltévedt bárányokat.
Debrecenben az első feljegyzett adatok az Úrnapja megünnepléséről 18. századiak, a katolikusok 1715-ben történt visszatérése utáni időből valók, noha évszázadokkal korábban, a reformáció felvétele előtt is kellett hasonló körmeneteknek lenniük. Akkorra azonban a reformátussá lett, puritán város lakossága annyira elszokott az ünnepélyesség e külsődleges formájától, hogy feltétlenül valami varázslatot látott benne, a körülhordozott fényes monstranciának csodatévő, védelmező erőt tulajdonított. A városi tanács azonban éppen annak látta mindezt, ami volt: látványos katolikus térfoglalásnak. Az említések ugyanis mind az állam által támogatott katolikus követelések és a város és vallása autonómiáját védeni próbáló magisztrátus harcának példáiként maradtak fent. A reformáció óta először 1717-ben átengedett, „az olyat nem látott község csudálkozásával” kísért zajos pócsi processzió után két évvel tesznek említést a feljegyzések a vélhetően a Szent Anna utca körüli utcákban vonuló úrnapi körmenetről, de 1724-ben Csáky bíboros már a piactéren, a templom előtt tartott e napon prédikációt, 1739-ben pedig (a törökök feletti aktuális császári győzelem ürügyén) a váradi püspök a református templom harangjait is meg akarta húzatni Úrnapján, ami azonban éppúgy sikertelen maradt, mint az elöljáróság vagy a céhek részvételre való kötelezése. 1740-ben a pestisjárvány megszűnése utáni hálaadással kapcsolódott össze a katolikus diadalmenetként értelmezett, a városon áthaladó úrnapi processzió, amelyen a váradi püspök hívására csillogó nemesi és papi díszruhákban vonultak fel a bihari rendek és egyházi méltóságok. Jóllehet, a tényleges katolikus terjeszkedés (templom, szerzetesrendek, iskolák, ispotály, szenátori székek, házhelyek) mellett mindez csak a lakosság meggyőzésére, elkápráztatására irányuló gesztus volt, tömegeket nem mozgathatott, tekintve a katolikusok városbeli számát, amely még a 18. század végén is alig volt 3%. Létszámuk a 19. század elejétől, a helybeli keresztelések mellett a betelepülések növekedésével kezdett lassanként emelkedni, s ezzel párhuzamosan a körmenetek évente ismétlődő látványa is megszokottá vált. Az 1819-es és 1824-es beszámoló szerint zavartalanul és a „szokott fényes pompával” ülhették meg Úrnapját a debreceni katolikusok, magas papi méltóságok részvételével, „az ünneplésnek díszesíttésére” pedig „ki állott Nemes Duka gyalog Regementnek egy százada ’s mind a’ Mise részeire, mind az áldásokra salvékat lőtt”.
Az úrnapi koreográfiát illetően, a körmenettel igyekeztek minél nagyobb területet körülfogni, mintegy birtokba venni, legalább képletesen az egyház kebelére ölelni, illetve minél több ember szeme előtt elvonulni, így a menet bizonyára már a kezdetektől a Piac utcán, a város közepén haladt. Bizonyos értelemben az utca középső szakasza valóban katolikus negyed volt, hiszen itt álltak a város idegen származású, többnyire katolikus vallású, betelepült kereskedőinek házai és üzletei. Ismeretes, hogy a Rickl család maga állította fel a négy oltár egyikét háza kapualjában, hogy az áldásból a ház és lakói csakúgy, mint az üzletmenet, közvetlenül részesüljenek a következő évre. A menet külsőségei egyebekben épp olyanok lehettek, mint bárhol máshol.
„A körmenet útjában eső utczák füvel voltak bevonva s zöld gajjal díszítve. A postaház épülete előtt [a Piac utcán] disz-katonaság volt felállítva, mely a menet elvonulásakor tisztelgett. A menetben is egy disz-század vett részt, a fényes és nagy közönséggel együtt. Időnként az önkéntes tűzoltó-egylet zenekara játszott. Végül a közönség a templomba vonult, hol az áhitatos ünnepély véget ért”
– olvashatjuk például 1878-ban.
A katolikus terjeszkedés az ultramontán irányzat megerősödésével a 19. század végén új lendületet kapott, s ekkorra a társadalmi bázisa is megnőtt annyira, hogy a reformátusok ismét fenyegetve érezhették magukat – nem függetlenül a katolicizmust államvallásként tételező uralkodói akarattól. Az 1890-es évektől mind több híradás számol be az egyre nagyobb tömegeket megmozgató, látványos felvonulásokkal zajló katolikus ünnepélyekről, mintegy társadalmi térfoglalásról, amelynek legfőbb szervezője Wolafka plébános – míg végül a református egyház a „külső vallásosság” hasonló módszereihez kénytelen nyúlni a város tereinek szimbolikus visszafoglalása érdekében. Ezért kezdik ekkortól nagytemplomi istentisztelettel, tanítási szünettel, iskolai ünnepéllyel, koszorúzással és Piac utcai felvonulással ünnepelni a reformáció emléknapját.
1906-ban arról szólt a panasz, hogy „a magyar képviselőház, először mióta fennáll”, küldöttséggel vett részt a hivatalos úrnapi körmeneten a budai várban, amely ellen az egyházkerületi gyűlésen, a vallásfelekezetek közötti egyenlőség felrúgásaként értékelve a gesztust, a reformátusok felháborodottan tiltakoztak.
1917-ben azonban Úrnapját, miként 1891-ben Szent István napjával is megtörtént, felvették a munkaszünettel járó nemzeti ünnepek sorába (míg a reformáció emléknapját nem). Az augusztusi ünneppel lassanként megbarátkoztak a reformátusok, hisz István nemcsak katolikus szent, hanem az első koronás magyar király (még ha az az elöljáró, aki reformátusként megjelenik a misén, „igazi protestáns öntudat dolgában gazdagnak éppen nem mondható” is). Az Úrnapja azonban kizárólagosan a katolikus egyház és hívei ünnepe lévén, ráadásul a „reformátusokkal szemben egyenesen agresszív ünnepe”, a katolikus vallás és egyház „ma is kétségtelenül meglevő uralkodó voltának valóságos kinyomata és mutatója”, a református körök határozottan felléptek az ellen, hogy bármely állami méltóságnak hivatali vagy illendőségi kötelessége legyen az úrnapi processzión való részvétel. A felháborodás azt követően tetőzött, hogy az erre az évre tervezett, békéért imádkozó, „országos” úrnapi körmenetre a kormánytagok, a főméltóságok, a képviselőház, a kúria, a bíróságok elnökei, tábornokok, törzstisztek, hatóságok képviselői mind hivatalosak voltak, felekezettől függetlenül. Az 1920-as években Debrecenben, ha a menetben részt venni nem is volt kötelező, arra azért felszólították „a körmenet útvonalában lakó polgártársainkat”, hogy üzleteiket zárják be, és „ablakaikat virággal, szőnyeggel feldíszíteni szíveskedjenek”.
Körmenet 1917-ben
A katolikus Fidrus testvérek éppen 1917. június 7-én örökítették meg először a körmenetet Debrecenben (s képeikből legalább két nagyítást a Szent Anna plébániának ajándékoztak, mint az publikációkból ismeretes). Akár a fönt idézettek miatti tiltakozásul, akár a háborús politikai események, harctéri jelentések és a távolodni látszó békekötésről szóló beszámolók sokasága miatt, ebben az évben a helyi lapok nem tudósítottak a körmenetről, aznap csak a moziműsor említi, hogy ünnepnap van, mert a ráérő idő megengedi, hogy az Apollóban Max Reinhardt német rendező egy műsorban adott két művészi filmjének több mint kétórás játékidejét is végigülje a néző, akinek ezt a mozi színpadán előadott színészi prológ, graciózus táncbetét és a lágy zenei aláfestés tette könnyebbé. Mást is választhatott azonban, aki már túl volt az Egy nászéjszaka története és a Boldogok szigete tapasztalatán, mert az Urániában Egy viharos élet címmel négyfelvonásos amerikai bűnügyi dráma volt műsoron – nemigen zavartatva sem az öldöklés, sem a béke istenétől. A következő évi tudósítás azonban rögzíti az úrnapi körmenet útvonalát is, amelyről feltehetjük, hogy ekkor már évszázados gyakorlatot követett.
„A katholikus templomtól kezdődően a Szent Anna-utca, a Piac-utcának a Kossuth-utcáig terjedő része, a Kossuth-utca a Batthyány utcáig, és a Batthyány-utca friss fűvel volt behintve, zöld gallyakkal díszítve. Ez úton haladt az impozáns tömegű körmenet, amelynek közepén baldachin alatt Gróh Ferenc praelatus vitte az oltáriszentséget. A mennyezet előtt és után a 75. gyalogezred egyik menetszázadából alakított szakasz haladt díszőrségül, amely az útközben felállított oltárok előtt dísztüzet adott. Menetközben a katonai zenekar játszott. A templomban Gróh Ferenc praelatus fényes papi segédlettel istentiszteletet tartott.”
A négy oltár a menet által bejárt négy utcán, a négy égtájnak megfelelően volt felállítva.
Fidrusék 1917-ben készült nyolc képén a Batthyány utcán a templomhoz visszafelé tartó menetet láthatjuk. A Kossuth utcáról érkezőket két díszegyenruhás lovasrendőr vezeti a fűvel vastagon behintett, tölgyfalombokkal szegélyezett, szűk utcán, mögöttük a zászlóvivők illetve az iskolanővérek kísérte gyerekek hada, velük szemben az utca kíváncsi lakói.
A körmenet a Batthyány utca 3 (fenn) illetve 13 számú (lenn) ház előtt, 1917. június 7-én
A 3. számú ház kapujában izgatott szobalányok, zöldágat gyűjtő kiscselédek állnak, matrózruhás, nagykalapos iskolásfiúk, türelmetlen gyermekek csipkegalléros anyjuk kezén, az utca két oldalán polgárok és parasztok együtt, békében álldogálnak – az esemény sem fenyegetőnek, sem a városlakók ellenére valónak nem tűnik.
A baldachint karinges kispapok és a menetszázad katonái, az egyházközség kirendelt zászlóvivői és előéneklői kísérik, de a hitüket és az egyházhoz tartozásukat belülről fakadóan megélő, bibliás, rózsafüzért mormoló, ünneplő kötényes-fejkendős asszonyok, foltozott ruhás vagy éppen öltönyös fiúcskák és fehérbe öltözött porcelánbabák is egyenlő tagjai a vonuló tömegnek – még ha a képekből olybá tűnik is, mintha a tömeget sokkal inkább a szegényebb néposztály, mintsem az úri társadalom tagjai alkotnák, és sokkal inkább spontán, népi ünnepély lenne ez még, mintsem szervezett. A fényképész maga is a vallásos tömeg része, nem külső megfigyelője, de a felé forduló értetlen vagy ijedt arcokat látva annak vélhetően egyetlen és szokatlan megörökítője – ennek a közvetlenségnek köszönhető a képek dinamikája.
A kép nézője az áhítatot megzavaró fényképész pozíciójábanMária-zászló és szobor, imádkozó asszonyok a körmenetben
Az esemény rögzítése mellett a képsor nem mellékes értéke, hogy még hiánytalannak ábrázolja a Batthyány utca ritkán fényképezett páratlan oldali házsorát: a sarki Simonffy-ház után következő szecessziós díszű polgárházat (megörökítve egyúttal szemben a 10. szám alatti kávémérés és házikosztot adó kifőzde cégérét), az 5-7-9-11. szám eklektikus polgárházait s a 13. szám egyemeletes házát (amelyet később visszabontottak földszintesre), benne a Miskolczi Kristály vegytisztító, ruhafestő és gőzmosógyár gyűjtőtelepével. Ha a fényképész még kissé hátrébb lép, a következő képére rákerült volna a 15. számú ház is, az egykori színházépület bejárata, s esetleg a sarki bérház helyén álló házikók is.
Ünneplés az 1940-es években
Az első világháború után a megcsonkított ország sebeire a régi dicsőséget s a regnum Marianum egységét flastromul kínáló politika törekvéseiből egyenesen következett a katolicizmus állami megerősödése: a két háború közt kibontakozó „keresztény kurzus” évi 16 hivatalos ünnepnapja március 15-e kivételével mind katolikus eredetű volt, köztük öt Mária-ünneppel (négy Boldogasszony és a Szeplőtelen fogantatás napja) és az Úrnapjával. Számos katolikus lelkiségi és társadalmi mozgalom, szövetség, egylet és társulat alakult a korszakban, eucharisztikus kongresszusok, evangelizációs tömeggyűlések és színpadi misztériumjátékok követték egymást, az állami, politikai megmozdulásokat a keresztény szimbolika keretezte, a vallásos rendezvényeken való megjelenés kötelező társasági esemény lett, az egyházi vezetők egyre nagyobb befolyással bírtak, a körmenetek liturgikus szabályozottsága pedig a menetbe delegált egyesületi képviselők szigorú beosztásával tetéződött, a tömegszervezés igyekezetében szinte elveszítve szem elől az eredeti, hitvalló célt.
A Kossuth utcára forduló körmenet 1941-ben Benkő László, és 1942-ben Fidrus József felvételén (Vágó Sándor férfiruha- és textilkereskedése 1942-ben nyílt a Mihalovits patika helyén, s 1949-ig működött. A Matador töltőtoll még egy életre szólt, a villamoskocsi színe pedig már ekkor is sárga volt.)
Az 1930-as években öt-hatezer ember vett részt a debreceni úrnapi körmeneten. 1932-ben a lovasrendőröket követő „végeláthatatlan menetet” a hagyomány szerint a gyermekek vezették, „akik között megkapó látványt nyújtott a Svetits-intézet elemistáinak festői szépségű, magyar ruhás csoportja”. Az összes debreceni középiskola katolikus vallású diákjai és „a Svetits leánynevelő intézet több mint ezer főnyi növendékserege következett ezután; a Szűz Máriás lobogó kékselyem szalagjait fehérruhás kisleányok tartották.” A Bocskai hajdúezred zenekara és díszszázada léptetett utánuk, majd a „Mária Társulat, Szent Ferenc Harmadrendje, Szociális Misszió Társulat, Árpádházi Boldog Margit Leányclub, az Urinők, Urak és Férfiak Kongregációi, a Szent Erzsébet Egyesület, Svetits Diákszövetség, Piarista Diákszövetség, Katholikus Legényegylet, Katholikus Népszövetség, Egyetemi Ifjak Szent László Köre, Szent József Kongregáció” tagjai vonultak fel, s a papságon kívül jelen voltak a katonatiszti, rendőrtiszti és világi előkelőségek, az egyházközségi képviselők, az egyháztanács és iskolaszék tagjai is. 1936-ban a gimnázium udvarán gyülekeznek az egyesületek tagjai a cserkészek táblái alá, s onnan fejlődik ki a népes menet. Az 1940-es években a hívek száma akkora, hogy Úrnapja reggelén a templom szűk befogadóképességére tekintettel tábori szentmisét tartanak a piarista gimnázium és a Svetits intézet udvarán is; 1943-ban a körmenet az egész várost végigjárja a Nagyerdőig; 1947-ben tízezernyi ember vonul az utcákon.
Magyar ruhás leányklub tagjai Mária-zászlóval és virágszóró kislányok az Oltáriszentség előtt a Szent Anna utcáról kikanyarodó úrnapi körmenetben a Piac utcán, 1942. június 4-én
Fidrus József 1942-ben és ’43-ban a örökítette meg újra a debreceni körmenetet (az 1920-as és 30-as években olykor a budai várban vonuló körmeneteken is fényképezett), már nem üveglemezre, hanem színes diára, s a színek megfakultan is szokatlan elevenséget kölcsönöznek a korszakhoz kötődő képi emlékezetnek. A tavasz kékje és zöldje, a napsütésben megszínesedett cégtáblák, plakátok, házak, ruhák, az utcai élet élénk látványa segít átlépni az idő távolságát és átélhetővé tenni az 1940-es évek – a jelentől sokban nem is különböző – közegét. Az itt kéknek, rózsaszínnek (a Szűzanya illetve az öröm színének), arannyal hímzett bézsnek és nemzeti színűnek látszó díszmagyar öltözet a kor általános női ünneplőruhája, a meghatározott viseletdarabokon túl láthatóan kötetlen szabásmintával (amelyeket lehet, hogy saját maguknak készítettek a lányok a katolikus ipari leányközépiskolában); az elsőáldozó kislányok esetében ugyanez egységesen fehér s párta helyett koszorú és fátyol egészíti ki. Látható a képeken az is, hogy a menetet még élénk közönségérdeklődés kíséri – fürtökben az ablakokban, sorfalat állva vagy kisszékeken ülve a járdaszélen, akárcsak később a Virágkarneválon – de az utcák feldíszítése, fűvel való behintése ekkorra már elmaradt, legfeljebb a kislányok szórnak még kosárkáikból virágszirmokat. Az 1942-ben született hírlapi beszámoló pontosan festi le a látványt és a korhangulatot.
A mise alatt a Szent Anna templom előtt vigyázzban álló díszszázad „magyar szíveket dobogtató, magyar büszkeséget nyújtó látvány”.
„A templom tömve, a piros posztós padokban magas rangú katonák, feketébe öltözött világi előkelőségek. És ezernyi ájtatos hivő, fejkendős öreg néni, kopasz öregúr, sudár leány és barnára sült arcú fiatal legény. Mindenki térdre borul az Úr előtt, aki a Szentségben köztünk maradt… Az Úr dicsőségét nem elég csak a templomban hirdetni. Megindul az ünnepi körmenet. Elől földből alig kilátszó csöppségek, gyors léptű gyerekhad, elemisták. Utánuk magyar ruhás leányok vitte templomi zászló, majd megint iskolások, leányok, fiúk. Fehér ruhás leányok Mária szobrát viszik s utánuk áhítatot és tiszteletet sugárzó öregek lámpással a kezükben, énekszóval ajkukon… Döng a föld a díszszázad lassú ütemű, határozott, kemény léptei alatt. Utánuk ismét fehér ruhás leánykák, mint valóságos kis angyalkák, úgy hintik a virágot az utánuk jövő Oltáriszentség elé. Csengettyűszó, karinges papok, ministránsok hada jelzi, hogy a baldachin alatt jön az Úr. Az ősz Lindenberger János prépost-plébános, kanonok hordozza körül a szentséget. Térdet hajt mindenki. Az Úr pedig körüljár a némává vált városon és áldásra emeli kezét.”
A tudósítás kitér a magánszemélyek által díszített oltárokra is, melyeknél megállva a Szent László dalegylet és a MÁV Egyetértés dalegyletének tagjai énekeltek, s melyek közül „különösen megkapó képet nyújtott a pénzügyi palota előcsarnokában felállított oltár, amelynek díszítői … az oltár fölött virágokból kiképzett gyönyörű magyar címerrel nyújtottak bizonyságot pompás ízlésükről, mintegy szimbolizálva a vallásos és hazafias érzés egybekapcsolódását.”
A Mária-szobor a Piac utcán és a Szent Anna utcára visszatérő körmenetben, 1943. június 24-énA katonai és papi kísérettel körbehordozott Oltáriszentség a Piac utcán vonuló körmenetben, 1943. június 24-én
Úrnapját 1911-ben X. Pius pápa törölte a kötelező egyházi ünnepek közül, s engedélyezte, hogy a körmenetet csütörtökről vasárnapra helyezzék át, de Magyarországon külön pápai engedéllyel ennek napja továbbra is csütörtök maradt, egészen 1951-ig, amikor a többi egyházi ünneppel együtt Úrnapja is megszűnt munkaszüneti nap lenni (bár egy darabig iskolaszüneti napnak még megmaradt). Az így kényszerűen vasárnapra tolódott körmenetet azonban ekkor már csak a templom közvetlen szakrális terében lehetett megtartani, egészen a rendszerváltozásig. Az 1989-ben ismét szabad ég alatt megrendezhető körmenet akkortól megváltozott útvonalon, a templomtól a másik irányba indulva, a Sumen – Tímár – Varga utcát körbejárva halad, de mindinkább az egyházi intézmények és a hívek szűk körének ünnepeként.
Felhasznált irodalom:
Balogh István: A rendi állam várospolitikája (A katolikus klérus és a város). In: Rácz István (szerk.): Debrecen története (1693–1849). Debrecen, 1981. 91–215. (142–146.)
Br. Bánffy Dezső elnöki megnyitó beszéde. Elmondotta az erdélyi egyházkerületnek f. hó 9-én megnyitott közgyűlésén. Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1907. november 17. 721–725.
Fazakas Gergely Tamás: Emlékezet és térhasználat. Nemzeti és felekezeti ünneplés Debrecenben a 19. század második felében. Debrecen, 2022
Orosz István – Papp Klára (szerk.): Katolikus újjászületés Debrecenben. Debrecen, 2015
Református: Új nemzeti ünnepek. Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917. június 10. 263–265.
Sári Zsolt: Egy ünnep mindennapjai. Adalékok a magyarországi úrnapi kultusz néprajzához. Debrecen, 2000
Szűcs István: Szabad Királyi Debrecen város történelme III. Debrecen, 1872
Takáts József (szerk.): Katolikusok Debrecenben 1715–2015. Debrecen, 2015 (Fidrus József két fényképe – név nélkül – a 627. oldalon publikálva.)
Tudósítások az úrnapi körmenetről:
Hazai és Külföldi Tudósítások, 1819. június 26., 1824. június 30.
Debreczen, 1878. június 22.
Pesti Napló, 1917. június 7.
Debreczeni Független Ujság, 1917. június 6–7., 1918. május 31.
Egyetértés, 1921. május 26., 1922. június 14.
Debreczeni Ujság, 1930. június 21., 1932. május 29.
Debreczeni Független Ujság, 1936. június 11.
Debreczen, 1942. június 4., 6., 9.
Debreczen, 1947. június 7.
Hajdú-bihari Napló, 1989. június 8. (képekkel), 1998. június 18.
A református–katolikus együttélés tanulmányozására ajánljuk olvasóink figyelmébe „Egy az Úr, egy a hit” című, tavalyi kiállításunk katalógusát!
Szöllősy Judit műfordító Esterházy Péter, Lázár Ervin, Örkény István, Ady Endre, Csáth Géza és még számos nagyszerű magyar szerző mellett Tar Sándor több művét is lefordított angolra. A mi utcánk 2015-ben jelent meg a Contra Mundum Press gondozásában, de Szöllősy Judit a ’90-es évek elejétől kezdődően számos Tar-szöveget ültetett át angolra, köztük a Szürke galamb egy részletét is. A kiváló fordítóval a 2024. évi Térey Könyvünnepen beszélgettünk, melynek központi hívószava a fordítás volt.
Forrás: Déri Múzeum
Mielőtt rátérünk arra, hogy milyen körülmények között találkoztál Tar Sándor szövegeivel, szeretném ha mesélnél egy kicsit arról, hogyan lett belőled műfordító, hiszen meglehetősen kalandos történet a tiéd: Győrben születtél, de ’56-ban az Egyesült Államokba vándoroltatok ki a szüleiddel, ahonnan a ’70-es években tértél vissza Magyarországra.
Ez egy nagyon hosszú történet, de igyekszem röviden összefoglalni: New Yorkban éltünk, és a nagymamán felhívott, hogy haza akar utazni Magyarországra, de fél egyedül repülni – én imádtam repülni, úgyhogy szívesen elkísértem. Itt egy filmklubbban megismerkedtem egy úrral, másnap reggel pedig nagyon korán felébredtem – ami gyanús volt, mert nem vagyok koránkelő –, és azt mondtam magamnak ékes angolsággal, hogy „Oh, my God, my life is over…” („Istenem, vége az életemnek…”) Mármint az amerikai életemnek, mert megtaláltam a páromat. Semmit nem tudtam az úrról, csak, hogy van valami köze a filmezéshez. Négyszer találkoztunk, a negyedik alkalommal megkérte a kezemet. Magyarországon dúlt a kommunizmus, én pedig hazamentem, és előadtam ezt a szüleimnek, akik kérdezték, hogy mi a neve az úrnak – Fehér Imrének hívták –, és hogy mivel foglalkozik csak később derült ki, hogy ő rendezte a Bakaruhában című filmet. Aztán Pestre jöttem, és férjhez mentem.
És hogy hogyan jutottam el a fordításhoz? Amikor Magyarországra jöttem, úgy-ahogy beszéltem magyarul, de nem jól, mert otthon angolul kommunikáltunk. Ezért minél gyorsabban és minél szebben meg akartam tanulni magyarul, és arra gondoltam, hogy a legcélravezetőbb módszer az lesz, ha jó magyar írókat olvasok.
A férjem polcán rengeteg könyv volt, az első, amit elolvastam Devecseri Gábor A meztelen istennő és a vak jövendőmondócímű műve volt, egy kiváló könyv, amiről akkor nem is gondoltam, hogy el tudom olvasni, de egyedül voltam otthon – Imre a filmgyárban volt –, és mire hazaért, sikerült befejeznem. Ez az irodalom varázsa, ha nagyon jó egy szöveg, akkor visz magával. Szintén ilyen korai olvasmányom Karinthy Micimackó-fordítása, amit Imre ajánlott, amikor influenzásan feküdtem otthon. Így tanultam meg magyarul, illetve így jöttem rá, hogy a remekműveket le kell fordítani, és mivel ekkor még nagyon kevesen voltak Magyarországon, akik jól tudtak angolul, ezért rögtön el tudtam helyezkedni a Corvina Kiadónál angol nyelvű szerkesztőként, illetve több helyről kaptam felkéréseket novellák fordítására is.
Aztán – egyszerűen fogalmazva – a fordítás lett az életem. Múltkor rendet raktam a fiókomban, és találtam 12-14 éves koromban, még az USA-ban írt leckéket: úgy tűnik, hogy ekkor lefordítottam a János vitéz egy részét. Ezt csak azért mondom, mert gyerekkorom óta elbűvöl az irodalom, és ha valami nagyon izgalmasat találok, szeretném, hogy a barátaim is el tudják olvasni angolul és át tudják élni azt az élményt, amit én.A fordítást én ajándékba szánom. Aztán a Columbia Egyetemen, ahová jártam, lefordítottam Ady verseit. Tulajdonképpen dacból, mert a könyvtárban találtam egy angol nyelvű Ady-kötetet, ami borzasztó volt, és úgy voltam vele, hogy ezt nem lehet megtenni Adyval, akinek később lefordítottam a novelláit is (melyekről kevesen tudnak, pedig nagyon izgalmas szövegek). Tar Sándor csak később került képbe: 1991-ben a Magyar PEN Club kért fel, hogy fordítsak le tőle egy novellát, a Zártkert címűt, aminek a fordítása tovább tartott, mint vártam, mert folyton meg kellett állnom a munkában, olyan nagy hatással volt rám a szöveg.
Hogyan kezdtél hozzá A mi utcánk fordításához? Ez a saját döntésed volt, vagy ez is felkérésre született?
Azt megelőzően, 1997-ben ismét kaptam felkérést egy Tar-szöveg fordítására. Akkor még volt a Rádiószínháznak egy angol nyelvű részlege, és megkértek, hogy fordítsam le a Lassú teher alapján készült rádiójátékot.
A lassú teher dedikálása közben 2003.
Nálam a fordítás idegállapot, ha valami nagyon jót olvasok, nem tudok ellenállni a kísértésnek.
Ezért, amikor lefordítottam a Lassú tehert, tudtam, hogy foglalkoznom kell még Tarral. Ekkor már olvastam A mi utcánkat, és eldöntöttem, hogy azt is lefordítom. Közben tisztában voltam vele, hogy hiába készítem el, az angol, amerikai kiadók maguktól nem fognak kapkodni a könyv után, így a részleteit közöltem olyan folyóiratokban, melyekről tudtam, hogy figyelnek rájuk a kiadók. Végül ez nem vált be, de közben Pesten járt az amerikai Contra Mundum Press igazgatója, érdeklődött magyar szerzők iránt, és én a kezébe nyomtam A mi utcánk kéziratát, majd 2015-ben meg is jelent a könyv.
Our street (A mi utcánk)
Milyen fordítói attitűddel közelítetted meg Tar Sándor szövegeit, milyen szakmai kihívások elé állított ez a nagyon sajátos szövegvilág?
Az elején azt hittem, hogy könnyű dolgom lesz, aztán rájöttem, hogy tévedtem. A fordítói attitűdöm – ahogy te fogalmaztál – abból állt, hogy mindenáron vissza akartam adni a szövegen keresztül Tar Sándort, mert az ő esetében nem lehet elválasztani a szerzőt a szövegektől, ezek éppen attól ilyen különlegesek, hogy Tar Sándor írta őket. Egy Tar Sándor-mondatot senki más nem írhatna meg. Nem lenne olyan mély, olyan ütős. Tar szövegei rendkívül tömörek, ezért arra törekedtem, hogy ha valamit vissza tudok adni angolul egy három szótagú kifejezéssel egy öt szótagú helyett, akkor előbbit válasszam. Tarnál nagyon erős a szövegtér, az atmoszféra is: azt akartam, hogy az angol olvasót is elragadja a szöveg már az első mondattal, és ne engedje szabadulni az utolsó mondatig. Néha annyira a hatása alá kerültem Tar szövegének én is, hogy abba kellett hagynom a fordítást, mert úgy éreztem, hogy be fog szippantani a könyv világa, és vigyáznom kellett, hogy ez ne történjen meg. Féltem hogy beszippant, aztán csak kereshetnek a barátaim!
A mi utcánk nyitónovellája a Vida bácsi, melynek így hangzik az első mondata: „Az utcában a postást várják.” Amikor hozzákezdtem a fordításhoz, és ezt a nyitómondatot olvastam, azt éreztem, hogy nem tudom megoldani. Pedig mennyire egyszerűnek tűnik, és közben mennyire sok mindent közöl, nem merül ki az értelme pusztán az információközlésben. Ettől zseniális Tar, hogy ebben az első mondatban az egész utcát, az egész kötetet sűríteni tudja. De nem is akarom ezt tovább magyarázni, a csodát és a tehetséget nem lehet megmagyarázni.
Illetve mindemellett Tar kitűnően ismerte a saját környezetét (Debrecent és környékét), valamint remekül tudott karaktereket írni és megszólaltatni – a fordítás során nagyon kellett figyelnem, hogy a rá jellemző, szabad függő beszédet alkalmazó elbeszélésmódot minél hitelesebben tudjam visszaadni.
Három nagyon fontos dolgot mondtál, melyeket én is kifejezetten relevánsnak tartok Tarral kapcsolatban, három sarokkövét említetted az életműnek, ha úgy tetszik: az egyik, hogy az ő szerzői alakja mennyire súlyosan rátelepedik az életműre (nyilvánvalóan elválaszthatatlanul ügynök voltának történetétől); a második az atmoszférateremtés, hogy ezek a szövege tényleg úgy behúzzák az olvasót, hogy utána nagyon nehéz szabadulni tőlük; a harmadik pedig a karakterformálás és a finom elbeszéléstechnikai megoldások jelentősége. Milyen volt ennek a könyvnek – A mi utcánknak – a recepciója az angolszász közegben, mennyire rezonáltak az olvasók, kritikusok ezekre a sok szempontból nagyon közép-kelet-európai történetekre?
Sajnos, szinte teljesen visszhangtalan maradt a kötet… ez, ha úgy vesszük, kicsit az én hibám is, mivel amikor 2014-ben találkoztam a Contra Mundum Press igazgatójával, akkor már 8 éve próbáltam elhelyezni a könyvet egy angol vagy amerikai kiadónál, azonban senki nem akarta kiadni, túl morbidnak, szomorúnak tartották. (Hát ennyit a „keep smiling” kulturájáról.) És akkor végre jött a Contra Mundum, és én nagyon boldog voltam, pedig tudtam, hogy ez egy kis magánkiadó, szóval nem várhatok túl sokat tőle – egy fordítónak kicsit menedzsernek is kell lennie –, tudtam, hogy a jelentősebb kritikusok valószínűleg nem fognak felfigyelni a könyvre. Sajnos így is lett, egy-két helyen írtak róla, de komoly visszhangja nem lett. Ha úgy vesszük, ez az én hibám. Talán várni kellett volna még 5-10-20 évet.
Említetted, hogy egy fordítónak kicsit menedzsernek is kell lennie, és a beszélgetés előtt váltottunk pár emailt arról, hogy Tar Sándor hagyatékában fennmaradt néhány levél tőled is, illetve Tartól is, melyeket neked írt. Az egyik, 1999 elején született levélben megkért téged – egy amerikai kiadó érdeklődött az egyik műve iránt –, hogy mivel ő nem beszél angolul, ezért járj el angol nyelvterületen minden esetleges fordítással, kiadással kapcsolatos ügyében. Ez hogyan alakult végül? Esetleg az ügynökbotrány húzta keresztül ennek a konkrét kötetnek a kiadását?
Tar Sándor igazolványképe 1984-bőlA Frankfurti Könyvvásáron Fotó: Claus Gretter, 1999.Fotó: Oláh Tibor
Én általában először nagyobb kiadókat szoktam megkeresni a lefordított kötetekkel. Tarnak is igyekeztem a legmegfelelőbb kiadót választani, ekkor éppen a new yorki New Directions Kiadónak ajánlottam a könyvét, akik sok külföldi szerzőt adnak ki angolul, de sajnos nem kellett nekik a kézirat.
Amit még említettél: ’99-ben derült ki, hogy Tar Sándor besúgó volt. Nem szeretem ezt a szót, pár nagyon rendes emberre is használják, akik beledöglöttek ebbe, de tény, hogy Tar is az volt. Amikor ez kiderült, írtam neki egy rövid, kézírásos levelet, amire válaszolt is, megköszönte, és érződött, hogy nagyon szégyelli magát, hogy mélyponton van.
Engem azonban a történtek a legkevésbé sem állítottak meg abban, hogy foglalkozzak Tar műveivel, ezt követően is több novellát közöltem A miutcánkból. Illetve megígértem neki, hogy nem csak a „menedzsere” leszek, hanem amit csak lehet, lefordítok tőle, ezt a mai napig nagyon fontosnak tartom. Nem szeretek össze-vissza kapkodni, szeretek elköteleződni egy-egy szerző mellett, és amit csak tudok, lefordítani tőle. Szóval Tarral kapcsolatban sem adtam fel ezt az elhatározásomat…
de talán a következő kérdésed erre is fog vonatkozni?
Igen, a Szürke galambbal kapcsolatban szerettelek volna kérdezni – teljes egészében lefordítottad ezt a könyvet is?
A teljes fordítás nem készült el, 69 oldalt fordítottam le ebből a nagyon izgalmas „egzisztencialista krimi”-ből. Minél jobb és különlegesebb egy szöveg, annál tovább tart megtalálni azt a hangot, melyen a szöveg érvényesen tud megszólalni egy másik nyelven. Egy komoly szöveg esetében ez akár 4-6 hónap is lehet, és csak ezt követően kezdődhet az érdemi fordítás. Vagyis, ezen a 69 oldalon több hónapot dolgoztam. Hatot, ha jól emlékszem. Különben, a Szürke galamb mellett, három félkész Esterházy is fekszik a fiókomban, egy félkész Kornis Mihály, a Napkönyv, egy félkész Horváth Viktor, a Török tükör.
Különben, alkatilag talán Esterházy Péter szövegei állnak legközelebb hozzám. „Testreszabott” szövegek, kicsit olyanok, mintha magamat fordítanám. Több megbízást adtam vissza, mert nem éreztem affinitást az adott szöveg és így a szerző iránt sem. Nem tudtam volna létrehozni egy autentikus szöveget.
A fordítás során valahogy vissza kell jutni a szövegen keresztül a szerzőhöz, aki a szöveget létrehozta. Amikor Ady-novellákat fordítottam, kaptam egy fekete-fehér fotót Adyról, amit kitettem a számítógépem mellé (egyébként Tar, Esterházy fotóját is kiraktam, amikor őket fordítottam). Amikor elakadok, ránézek a fotóra, és mondom, „Jól van, fiam – mert fiamozom őket –, akkor most légy olyan kedves, mondd meg, hogy mit akarsz”. Nézem, nézem a fotót, és egy idő után beugrik a megoldás, mert előbb-utóbb súg nekem a szerző.
Érintőlegesen utaltál már rá, de arra lennék még kíváncsi, hogy milyen a magyar irodalom fogadtatása, keresettsége az angolszász közegben? Illetve milyen a műfordítók helyzete? Egy, nemrég a Mércén megjelent írás – melynek szerzői Fáber Ágoston és Gulyás Adrienn műfordítók – alapján meglehetősen lesújtó kép alakulhat ki bennünk a műfordítás itthoni helyzetével, megbecsültségével kapcsolatban.
Magam is csodálkozom, hogy milyen népszerű most a magyar irodalom külföldön! A kérdés második felére válaszolva: magyar kiadónak én már nem fordítok angolra, nem is nagyon adnak már ki magyar kiadók angol nyelvű köteteket. Abból sem lehet megélni, ha valaki magyarról idegen nyelvre, külföldre fordít, de aki magyarra fordít, az végképp nem tud megélni a fordításból, tulajdonképpen évtizedek óta változatlanok a honoráriumok. Emiatt sajnos a szakma is romlik, sokan otthagyják a fordítást… Ez a szomorú helyzet részben a Kádár-rendszer hagyatékának is köszönhető: a magyar kiadók úgy veszik a fordítást, mintha krumplit vennének. Azt mondják, hogy egy ívre fizetnek 30.000 forintot, de ha jól akarod csinálni és nehéz a szöveg… szóval nem disztingválnak a kiadók az egyszerű és a nehéz szöveg, a közepes és a jó fordítók között sem, és amíg így van, addig tényleg nagyon nagy fokú elköteleződésre van szüksége a fordítónak.
Amikor a Harmonia Cælestist fordítottam – életem nagy ajándéka volt –, otthon ültem a computernél, és ott volt mellettem a takarítónő, akinek akkor 1800 forint órabért fizettem. A könyv megjelenése után, merő kíváncsiságból kiszámoltam, hogy én mennyiért dolgoztam, és kb. 50 forint per óráért. Később tanítottam pár amerikai fiatalt, akik Budapestre jöttek magyar irodalmat hallgatni, fordítók szerettek volna lenni, volt köztük néhány egészen kiváló diák. Később, miután hazautaztak, írtam nekik, kérdeztem, hogy haladnak, mivel foglalkoznak, és mindannyian azt válaszolták, hogy nem tehetik meg, hogy fordítsanak, mert akkor éhen halnának… Úgyhogy ez egy ilyen szakma sajnos… de imádom!
Majdnem kihagytam, de fontos elmondani, hogy egyetemen is tartottál kurzust a fordításról, könyvet is írtál a témában, tehát a fordítóképzésben is részt vettél. Látod azért a reményt, van utánpótlás, van jövője a műfordításnak itthon?
Szerencsére van, nagyon sokan vannak, akik szeretik az irodalmat, és szeretnek fordítani. Én azt szeretem, ha egy szöveg kihívást teremt, amikor az elején elbizonytalankodom, tudok-e egyáltalán magyarul és angolul? És nagyon sokan vannak, akiket – azt gondolom hasonló okokból – szintén érdekel a fordítás, mert ez egy remek játék, nagyszerű szórakozás, ami közben persze nagyon komoly dolog is. Nem csak két nyelven kell tudni, nem árt, ha ismersz még néhány további nyelvet is, ismerni kell két kultúrát, ismerni kell a két kultúra irodalmát, a Bibliától napjainkig.
A beszélgetés elején belekezdtem egy felsorolásba, hogy kiket fordítottál, korántsem volt azonban teljes ez a lista. 2024 nyarán Bartis Attilával közösen vehettétek át A vége című regényéért, illetve annak angol nyelvű fordításáért az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) irodalmi díját, amiért ezúton is szívből gratulálunk. Arra már azt hiszem válaszoltál, hogy ki a legkedvesebb számodra azok közül, akiket fordítottál – Esterházy Péter –, de ki volt az, aki a legnagyobb kihívás elé állított?
Az is Esterházy Péter volt. Illetve Parti-Nagy Lajos. Valakivel összefutottam egyszer, aki kérdezte, „Judy, most min dolgozol?” Én mondtam, hogy Parti-Nagyot fordítok, mire az illető azt mondta, „de hát őt nem lehet lefordítani!” És kijött a számon, hogy „hát éppen azért!” Meggyőződésem, hogy nincs olyan szerző vagy mű, amit ne lehetne lefordítani. Arra jöttem rá az évek során, hogy az igazán jó, összetett, izgalmas szöveg megmondja, hogy mit akar, nekem nem kell tudni, csak fülelni. Van egy pont – mikor a legnehezebb a szöveg –, amikor ha újraolvasom az adott szakaszt, ő megmondja, hogy mit akar. Súg. Inspirál. Ez nálam azt jelenti, hogy csak ülök szépen és várok, és ő megmondja, hogy mit akar, csak tudnom kell kivárni.
Min dolgozol jelenleg, vannak-e közelebbi megjelenések kilátásban?
Egy könyvet kezdtem el írni nemrég: rövid lesz és vicces. A szavak fenomenológiájáról fog szólni, hogy honnan erednek a szavak, mi közük van a szerzőhöz, a szöveghez és az olvasóhoz, illetve, hogy mi köze van mindennek a fordításhoz. Elkezdtem írni egy kantátát is, Esterházy Péter legfontosabb mondatait fűzöm össze, öt hangra. Nem szeretném, ha ezek a mondatok feledésbe merülnének. De Tar Sándor mondatai sem.
Szöllősy Judit 1946-ban született Győrben, majd Amerikában nőtt fel és járt egyetemre. 1975 óta él ismét Magyarországon, immár Budapesten. Évekig újságíró (Budapest Week, Budapest Sun) és szerkesztő volt a Corvina Kiadónál. 1980 és 2023 között az ELTE-n tanított fordítást és műfordítást. Hunglish Into English című könyvét a mai napig is egyetemi tankönyvként használják. Adytól Závadáig több tucatnyi magyar szerzőt fordított angolra. Közben két társával színházat alapított (International Merlin Theater). Főbb publikációi között szerepel Esterházy Péter Celestial Harmonies (Harmonia caelestis) és öt további regénye, színdarabja, Nádas Péter Shimmering Details (Világló részletek) című regénye, két kötetnyi egyperces novella Örkény István tollából, és Tar Sándor Our Street (A mi utcánk) című novelláskötete. Jelenleg könyvet ír a szavak eredete és csodálatos életéről. A magyar irodalom angol nyelvű megismertetéséért végzett munkájáért 1996-ban megkapta a PEN Club Ady-díját, majd 2024-ben Bartis Attila The End (A vége) című regénye fordításáért elnyerte az EBRD (Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank) nagydíját.
Pótor Barnabás 1992-ben született Nyíregyházán, Debrecenben él. A Déri Múzeum Irodalmi Gyűjteményének muzeológusa, a Debreceni Egyetem Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskolájának abszolvált PhD-hallgatója, a KULTer.hu felelős szerkesztője.
Talán nincs még egy állat, melyet annyi kettősség jellemezne, mint a vaddisznót. Egyszerre jelképezi a hősies harcost és az erőszakot, a kitartást és a kegyetlenséget, a merészséget és a vadságot, a termékenységet és a bujaságot. Vajon honnan ered a vaddisznók ennyire erősen ambivalens megítélése?
Ha szeretnénk feltárni az emberiség és a vaddisznók kapcsolatának múltját, rövid kutatás után hamar rádöbbenhetünk, hogy a történet gyökere a régmúlt idők homályába vész. Mondhatjuk úgy is, hogy az ember ezer szállal kapcsolódik ezekhez az állatokhoz, hiszen időtlen idők óta jelen van életünkben, mint zsákmány, mint totemállat, és mint a metafizikai létezés egyik legfontosabb szimbóluma.
A régészeti ásatásoknak köszönhetően tudjuk, hogy az őskori közösségek már vadásztak rájuk. A vaddisznó fontos táplálékként szolgált, csontjaiból szerszámokat, agyarából ékszereket készítettek. Feltételezhető, hogy már ekkor megjelentek az állatot misztikus attribútumokkal felruházó hiedelmek. Mindennek vélhetően szakrális funkciója volt, melynek segítségével a totemállaton keresztül keresték a kapcsolatot a látható és a láthatón túli világ között. Erre utal, hogy a vadkanagyarból készült ékszereknek fontos szerep jutott a temetkezési rítusokban, illetve a vaddisznó ábrázolása is hangsúlyos volt az őskori művészetben (lásd Altamira-barlang).
Az ókorban szinte az összes kultúrkörben megjelenik a vadkan, mint szimbólum. Egyes helyeken negatív, máshol pozitív jelentéstartalmat kapcsoltak alakjához.
Azegyiptomi és zsidó hitvilágban egyértelműen tisztátalan állatnak számított. Kínában az erőszak jelképe, Perzsiában démoni alakban jelent meg. A buddhizmusban a tudatlanság, a lustaság és a falánkság szimbóluma. Ezzel szemben Japánban a bátorság és a hősiesség megtestesítője. Indiában Visnu inkarnációja, aki egy fehér vadkan alakjában győzte le a gonosz dánavákat. Nem véletlen, hogy a hindu társadalomban a vaddisznó a harcos kaszt, a ksatrija jele.
A korszak Európájában elsősorban a görög és kelta mitológiában bukkan fel. Előbbi kultúrkör mítoszaiban gyakran az embereket és városokat fenyegető, isteni eredetű szörnyként jelenik meg, amit a hősöknek (pl. Meleagrosz, Thészeusz, Héraklész) kell legyőzniük. Ezt támasztják alá Homéroszi költeményeinek sorai, melyek a vadkanvadászatot az arisztokrácia privilégiumaként tartják számon.
A kelta hagyományok a göröggel ellentétben a szellemi létezés egyik legfontosabb szimbólumának tekintették a vadkant. Így nem meglepő, hogy a szent tölgy termésével táplálkozó vaddisznó a druidák jelképe volt. A téma legkiemelkedőbb kutatói (pl. Anne Ross, James MacKillop) a vadkant egyenesen a kelták „par excellence kultuszállatának” tartják.
A középkori Európában jelentősen megváltozott az állat megítélése.
„Keresztény értelmezésben az ördög szimbóluma, amely az Egyházat támadja meg. A középkori templomok szobordíszein a vadkanvadászat a gonosz üldözését és legyőzését jelképezi.”
Pál József: Szimbólumtár – Jelképek, motívumok, témák az egyetemes és a magyar kultúrából (Balassi Kiadó, 2001.)
Ennek megfelelően a vaddisznóhoz a legmegvetendőbb tulajdonságokat kapcsolták (pl. paráznaságot, kéjvágyat, falánkságot), aminek köszönhetően a „Gonosz kísértő erejének”* jelképévé vált.
A vaddisznókkal (és általában a disznókkal) szembeni, középkori babonákban gyökerező előítéletek az újkorban is jelen voltak/vannak, gondoljunk csak például George Orwell Állatfarmjára, Ady Endre „disznófejű Nagyúrjára”, vagy József Attila Eszmélet c. versére.
A 20. század azonban némi változást is hozott a vadkan megítélésben. A tradicionalisták értelmezésében ugyanis – a hindu és kelta hagyományokhoz hasonlóan – a vadkan a legtisztább és legősibb szellemi-metafizikai létezés egyik kiemelkedő szimbóluma (lásd René Guénon: Vadkan és medve; Hamvas Béla: A vadkan).
Mindesetre akár dúvadnak, akár szakrális totemállatnak tekintjük a vaddisznót, egy dolog biztos: a szemtől szembeni vadászatuk nem kevés bátorságot igényel. Elejtésük számos vadászbalesethez, halálhoz vezetett (lásd Imre herceg és Zrínyi Miklós történetét).
Az állat elejtésének legősibb eszköze a lándzsa. Az antik mitológia szerint Meleagrosz is ilyen vadászfegyverrel ölte meg a kalüdón-i vadkant.
A középkorban is hasonló módszert alkalmaztak: a vadászkutyáktól körülfogott, sebesült állatot gyalogosan, dárdával vagy lándzsával terítették le. Ehhez rendkívüli ügyesség és bátorság kellett, hiszen a sebzett vadkan veszélyessége közismert. Nem meglepő, hogy ezeket a vadászjeleneteket több korabeli címeren is ábrázolták, ezzel utalva a cím birtokosának rettenthetetlen merészségére.
A lándzsás vadászatot még a 19–20. században is ismerték Magyarországon – bár már nem használták. Hőnig István 1889-ben így írt a fegyverről:
„Dákos (Saufeder) 1 ½ m. hosszú kétélű pöngével és keresztvassal ellátott dárda v. gerely, melynek a végére a karhoz kötendő, hosszú szíj van erősítve…”** A vad elejtésének módszeréről Kékessy László 1925-ös könyvében olvashatunk: „Régi jó virtusos vadászaink kanászó ebekkel hajszoltatták, tereltették s ha ezek kimozdították, a vadász térdenállva fogadta s a dárdát, gerelyt nekiszegezve – felfogta, rászalajtotta és felnyársalta a dárdába belerohant agyarast.”
Hőnig István: Vadászati műszótár (Bp., Országos Magyar Vadászati Védegylet, 1889.)
A Déri Múzeum vadászati fegyvertárában több vaddisznónyárs (un. Saufeder) található. Ezek a fegyverek a 16–17. században, feltehetően német területen készültek. Közös jellemzőjük a több centiméter széles, levél alakú, bordával ellátott, kétélű lándzsahegy és a masszív, szegecsekkel és szíjakkal megerősített lándzsanyél. A Hönig István által leírt keresztvas több darabon megfigyelhető.
A műtárgyak jelenleg a Déri Múzeum „Nagyerdő” c. kiállításán, illetve a Hatvani Vadászati Múzeumban tekinthetők meg.
Felhasznált irodalom:
Hőnig István: Vadászati műszótár. Bp., Országos Magyar Vadászati Védegylet, 1889.
Kékessy László: A magyar vadász kézikönyve. Athenaeum Kiadó, 1925.
Pál József: Szimbólumtár – Jelképek, motívumok, témák az egyetemes és a magyar kultúrából. Balassi Kiadó, 2001.
