„UTAZÁS A NAPSUGÁR FELÉ”

Szerző: varadikatalin | 2025.04.28. | Fotótörténet, Kultúra

Megyery Ella (1889–1962) hírlapírónő és egyiptomi utazása 1933-ban

Második rész

Szerző: Mező Szilveszter
A képek forrása: a szerző gyűjteménye

Utazás a fáraók kriptáihoz

Megyery Ella 1933-ban utazott Egyiptomba. Úti emlékei először a „Magyarság“ c. folyóirat hasábjain jelentek meg, folytatásokban. Az „Istenek, fáraók, emberek“ c. könyve Budapesten, a Dante Könyvkiadó gondozásában került a boltokba 1935-ben.

A nagy útra 1933 februárjában és márciusában került sor. Megyery Ella Budapestről előbb vonattal Triesztbe utazott, ahol hajóra szállt. Az utazás szeretete és szent misztériuma tükröződik azokban a sorokban, amiket a Triesztbe tartó vonat mahagónifülkéjének magányában vetett papírra:

„Egyedül vagyok a hálókocsiban… Hogy szeretek így nézelődni, nyitott szemmel heverve a friss párnákon, míg odakünn, a párás ablak mögött, titokzatos tájak rohannak, piros-zöld szemaforok néznek farkasszemet a sötéttel, tűzkígyók cikáznak, fénytavak fakadnak egy-egy állomás körül és folynak el a végtelenségbe.“ Trisztbe érkezve így folytatta Megyery: „A tenger köszönt be jó reggelt – az édes, habos Adria! Álmos vitorlaszárnyak a fátylas kékségen, apró öblökben égősárga bárkák – örökhatásos giccse a felderengő Délnek, amely mindég elnarkotizál!“

Megyery hajójának neve: Conte Verde (Zöld Gróf) volt, egy hatalmas, 5 emelet magas hajó, amit a Lloyd-Triestino társaság üzemeltetett. A hajó abban az időben a Trieszt – Velence – Alexandria – Port Szaid – Szuez – Bombay – Hong Kong – Shanghaj vonalon közlekedett. Első állomása: Velence, a tengerek királynője volt. Itt érdekes epizódként írta le Megyery, hogy a lagúnák városában bolyongva teljesen véletlenül összefutott a Zöld Gróf korábbi – időközben már nyugdíjazott – olasz kapitányával, aki – mint hű szerelmesét – minden alkalommal a kikötőben várta vissza egykori hajóját.

Különleges része Megyery könyvének a hajón zajló társadalmi élet tárgyilagos leírása. A szerző osztályról osztályra haladva mutatta be a Zöld Grófon zajló életet és – általa használt kifejezéssel – a hajós „kasztrendszert“. Sorra megelevenedtek az első, második és harmadik osztály utasai, majd a fedélköz lakói.

4 napos hajóút után érkeztek meg Alexandriába, a hellenisztikus világ egykori fővárosába. Amikor Megyery Egyiptom földjére lépett, az ország angol uralom alatt volt. Ún. brit protektorátus volt, Szudánnal együtt (Angol-Egyiptomi Szudán). Az angol főmegbízott (helyi nevén British High Commissioner) ebben az időben Sir Percy Loraine (1880–1961) volt, akiről Megyery Ella is megemlékezett művében. Mint később kiderült, találkozott is az angol tisztviselővel egy fényes kairói fogadáson.

A magyar újságírónő a szemtanú hitelességével szólt a gyarmati Egyiptom életéről, ami önmagában is értékessé, érdekessé, dokumentaristává avatja könyvét. Leírta, hogy az egyiptomi rendfenntartó erők legénysége mindenhol helyi, tehát egyiptomi volt, de a parancsnok mindig, mindenhol angol. Vezető, főnök (laktanyában, hivatalban, minisztériumban stb.) csakis angol lehetett. Az is kiderül a könyvből, hogy az egyiptomi tanintézetekben már ekkor heti nyolc órában kötelező volt a diákoknak angolt tanulni.

Alexandriában, a Nagy Sándor által alapított városban Megyeryék mindössze 1 napot tartózkodtak. Ez alatt felkereste az abukiri tengerpartot, ahol Nelson admirális annak idején legyőzte a francia tengeri flottát. Megyery Abukirban – e nevezetes történelmi helyen – kissé megmosolyogtató módon… fodrászhoz ment.

Az Alexandria-Kairó távolságot egy „fehér trópusi expressz“ kabinjában tette meg Megyery Ella. A magyar utazó luxuskörülményeket élvezett. Zöld bőrűlések, metszett, tejüveg ablakok, csendes járású ventillátorok és finom fényű gömblámpák tették otthonossá és emlékezetessé a Nílus deltavidékén robogó vonat délszaki utazásélményét. Az európai látogatókról kabinszolgák törölgették a port és az izzadtságot, s időről időre frissítőket szolgáltak fel nekik. A dohányzás akkor még engedélyezett volt, s mivel e káros szenvedélynek Megyery is nagy hódolója volt, gyakran füstfelhőbe burkolózott a luxuskabin belseje. A magyar zsurnaliszta az egyiptomi dohányrudacskák élvezetét gyakorta márkás whiskey-vel párosította.

A vasútvonal mellett üdén zöldellő és „frissföldszagú“ Nílus-menti táj Megyeryt helyenként a mi televény alföldi tájainkra emlékeztette, s a vidéki egyiptomi élet egyes motívumai jellegzetes hazai képeket hívott elő az írónő memóriájából:

Megyery – könyvének ebben a fejezetében – beszámolt a Nílus-deltában húzódó öntözőcsatornák mellett épült falvak általános megjelenéséről, a fellahok sanyarú életéről és nehéz munkájáról és az egyiptomi földműveseket segítő háziállatokról: a szamárról, tevéről és bivalyról. A tekintélyes méretű bersim (lucerna) kötegeket cipelő szamarakat mint „mozgó fűboglyákat” írta le a szerző. A tevéket „bölcsnek”, a bivalyokat „olcsó szolgálóknak” nevezte. Az expresszvonat elegáns luxuskupéjának ablakából kitekintő írónő borzalmasan siralmasnak találta a helyiek életkörülményeit, s mély megdöbbenésének eléggé lesajnáló tónusú leírások formájában adott hangot:

„Milyen sírnivalóan nyomorúságosak ezek a parasztfalvak, ezek a Nílus-iszapból összerótt sárkalyibák, a portól-ősz pálmaerdők között, amelyek, mintha papírból lennének kivágva, olyan rezdületlenül ácsorognak a csönd roppant kupolája alatt. […] Fekete kecskék őgyelegnek a barna putrik között, mint nálunk a kutyák, szomorú öszvérek hozzák nyerstömlőkben az ivóvizet és mindenen valami névtelen, évezredes lehangoltság…”.

A nyers és profán valóság mellett ugyanakkor a végtelenség és örökkévalóság szent érzései is meglegyintették a magyar asszonyt, amikor szembesült az ősi folyamvölgy lakóinak szinte évezredek óta változatlan életformájával. Elmondása szerint sokszor mélyebben és őszintébben megérintették őt az élők küzdelmes pillanatai, mint a holtak monumentális építményei: a „gúlák, szfinxek s a fáraók egyéb tákolmányai…”.

Kairóban „isteni napsütés” várta:

„Az ég kéksége elmondhatatlan… egy-egy kupola valóságos aranyöntvénynek tűnik benne s a mecsetek tornyai felnyúlnak a zafír-bolt mélyére, ahol egy angol repülőgép száll magányosan és eltűnik a Nílus fölött…”. Nem csoda, hogy az arab nagyvárost, Kairót hirtelen – ahogy írta – „egy slukkra” kívánta felhajtani. „Kövér arabok színes kaftánban, tarbusos, szakállas fejjel, szépiabarna arcok, a kezekben itt-ott egy-egy ámbraolvasó, amelyet szórakozottan pörgetnek… Óriási autóforgalom… de ami különösképpen feltűnik: hosszúfarkú, gyönyörű arabslovak ókori landaurekben, finomfejű, hófehér paripák…”.

A fővárosban naphosszat járva-kelve Megyery Ella sorra találkozott a kairói utcák (ma is) jellegzetes alakjaival. Elsőként a cipőtisztítóval, aki „gyanús krémekkel” ragacsozta be a magyar hölgy fénylő cipellőit. Másodikként a légycsapó-árussal, akitől a legyek – és más légycsapó-árusok – ellen lószőrből készült hessegetőt vásárolt. Harmadikként egy „hálóinges” árus termett előtte, akinek a kosarában narancs, mandarin, perec és pörkölt pisztácia illatozott. Nem maradhatott el a „hivatásos” régiségkereskedő sem, aki „valódi” ókori szkarabeuszokat, fáraófejes bőrtárcát és autentikus teveszőrgyűrűt kínált Megyerynek. Utoljára az illatszerboltos égő, fűszeres rudacskákkal felfegyverkezett rikkancsa jelent meg előtte, hogy a gyanútlan járókelőt az egyik közeli parfümériába csábítsa. (Csupán érdekességként jegyzem meg, hogy az 1990-es években megtett egyiptomi utazásaimon én is találkoztam ezekkel a figurákkal, a Megyery Ella által (is) leírt alakok hat évtizeddel későbbi reinkarnációiként.) A nyitott szemmel és befogadó szellemmel járó írónő felkereste Kairó híres mecsetépületeit. Járt a Mokattam-hegyen is, a Citadellánál, ahonnan feltárult előtte az „500 mecset városa”. Tisztelettel szólt az iszlámról és a muzulmánok erős hitéről, ami olyan „szilárd és szent, mint Mekkában a Kába köve…”. A helyi emberek vallásukhoz és hitükhöz való ragaszkodását élesen szembe állította az európaiak vallástalanságával és hitetlenségével. Érdekes volt számomra, hogy ezt a napjaink Európájában különösen aktuálissá vált problémakört és jelenséget Megyery Ella már az 1930-as évek első felében személyesen megtapasztalta, s fontosnak tartotta megemlíteni művében.

Valósággal elbűvölte, megbabonázta őt a régi városmag fülledt egzotikuma:

„Végig sétálok az arab városrészen, folyosószerű utcikák között, amelyeknek minden négyzetcentiméterén áll, ül, guggol vagy hever valaki-valami, zöldséges csacsitól elkezdve nargiléh mellett szundikáló tisztes arabig…”. A 20. század első felére olyannyira jellemző rasszizmus és a korabeli európai (ill. nyugati) ember kultúrfölényét hirdető vélemény nyomai fedezhetők fel Megyery alábbi soraiban: „Senki, akit még színes boy vagy pincér ki nem szolgált, nem tudja, mi a kényelem, mi az uraság, a fehér ember rabszolgatartó fölénye, ami bizonyos fokig kötelez is: nem illik, hogy magad csinálj bármit, kitöltsd a teát, meggyújtsd a cigarettát, bedobj egy levelet az előtted álló postaszekrénybe.”

Megyery gasztronómiai újdonságként írt azokról az arab ételekről, amiket ma már minden nagyobb európai városban könnyűszerrel megkóstolhatunk. Mint a legtöbb jómódú nyugati utazó, ő is bejáratos volt a nagy fővárosi szállodák belső kertjeibe és előkelő halljaiba. Figyelemreméltó része Megyery egyiptomi útibeszámolójának, amikor egy belvárosi vadsólyom-csapat etetéséről írt, amely eseményre a Shepheard’s Hotel parkjában került sor!

Az örökkön nyüzsgő Kairó hangos zsivajából Megyery útja következő szakaszán Memphis csöndes pálmakertjeibe menekült. Útközben látta az ősi vízkiemelő-szerkezeteket, a bivalyok által a fáraók kora óta forgatott szakijét és a „szúnyogtestű” sadufot. Memphis pálmaoázisában megdöbbentette őt az enyészet hihetetlen mértéke, hiszen a régmúlt fényes városából szinte semmi sem maradt fenn: „Minden, minden elpusztult itt, a századok nagy földrengésében…”. Mindezek ellenére meghatóan vallott az egykori óbirodalmi főváros, Memphis semmi máshoz nem fogható aurájáról:

Az írónő – egy szellemes dialógus formájában – finom humorát is megcsillantotta a memphisi fejezetben. A fő hangsúlyt azonban a történelmi romok és a szakkarai nekropolisz leírására helyezte. A „profán emberek és szent bikák” sírürgei között bolyongva hálával idézte fel a jeles francia tudós, Auguste Mariette (1821–1881) alakját, aki úttörő szerepet vállalt az itteni ásatásokban. Jóval kisebb rokonszenvvel írt Megyery az akkoriban már fokozottan kibontakozott romturizmus illúzióromboló jelenségéről:

„…mi van itt ma, az angol autocar-csordák lármájában, a minden áhitatot és múltidéző romantikát leköpő baksis-zsarolás üzemében, tevehajcsárok, szamaras fiúk, árusok, vezetők, portörülgetők rohamai között… mi van itt, ó, Ptah isten, ezen a zsúfolt terraszon, ahol feketekávét, sört, limonádét árulnak a Ramsesek mezítlábas utódai s teleszájjal ebédlők zsiros papírjai pettyezik, mutatják a Serapeumhoz lefutó homokösvényt…”.

Mint a szerző szarkasztikusan megjegyezte, a turistáknak két csoportja létezik Egyiptomban: teve-párti és szamár-párti. Megyery az utóbbiak közé sorolta magát, s gyakran kis „csengős csacsi” kényelmetlen nyergébe pattant, amikor a sivatagban porló romok közé indult.

Először itt, a szakkarai kripták leírásánál áradozott Megyery az egyiptomi romkerületek rejtelmességéről:

Hosszú órákon át nézegetve a szakkarai sírok festett falait és az egykori élet fennmaradt rekvizitumait, Megyeryben eleven erővel törtek fel a kérdések a hajdanvolt egyiptomiak életével és halálával kapcsolatban. Itt, a szakkarai katakombák mélyén értette meg igazán az archeológusok örök kíváncsiságát régmúlt korok és tovatűnt kultúrák mesés titkai iránt. A falakra rótt jeleket egy olyan filmszalaghoz hasonlította, ami akárcsak egy filmhíradó, „Atlantiszként elsüllyedt világok kultúráját, ősiparát, földmívelését, szokásait, erkölcseit hozza elénk, mozivászon helyett, sírkamrák, kriptafalak síkjain lepergetve: a Halál Házaiban az Élet Filmje!”.

Szakkara romkerületében Megyery három sírt keresett fel: „Ti, Ptahotp és Mereruka” – ahogy ő írta neveiket – „halotti kastélyait”. „Blind-visit, ezt tudjuk, a háziurak vagy háromezer év óta Krisztus előtt nincsenek otthon, de hogy jól tudtak élni, azt így is elárulják, elsősorban abból, hogy halni is milyen jól tudtak” – jegyezte meg Megyery. Legrészletesebben Ti masztabájáról írt. Beszámolt az egykor élt nagyúr fényűző életéről, ünnep- és hétköznapjairól és a Nílus mocsaraiba vezetett vadászatairól stb. Mintha csak egy mágikus tükörlap lenne a kripta mennyezete, úgy projektálódott le az élők fenti világa a holtak házának falaira Megyery leírásaiban. A 32 teremszobából álló sír mélyén bolyongva a magyar újságírónőt észrevétlenül is magával ragadta a hely különös hangulata: „Valami varázslat elfúj előlem háromezer évet, amint itt lapozgatom ezt a kő-lapos képeskönyvet: a színes reliefek, beszédesen eleven domborművek sorozatát, mennyezettől padlásig, függőleges és vízszintes sávokban sokasodva s illusztrált naplóként elmesélve: ki volt uruk és mit csinált életében?”

Szakkara romjai után megtekintette a piramisokat is, amiket „kubista” látomásokként írt le. Érdekesség, hogy egyiptomi könyvében nincs egyetlen olyan fénykép sem, ami a piramisokat – teljes alakjukban – mutatná. Sőt, a nagy Szfinxről sincs fénykép a könyvében. A fotók és a vizualitás hiányát a szavak erejével helyettesítette. Szép költői képben írt a piramisok környezetéről:

Megyery Ella külön fejezetben számolt be a Níluson töltött napokról. A Cook brit hajótársaság luxusgőzösével utazott a szent folyón, először Kairó környékén. Hajójának neve: Memnon volt, hasonlóan mint Théba egykor éneklő kolosszusainak:

„… a Memnon vakít a napszórásban, amely már most reggel is kápráztatóan tékozló; a víz teteje tömör ezüstlap s minden úgy él és sugárzik a fényben, pattanásig tele nappal, nyárral élettel…”. Tájleírásai eleven színekkel keltik életre a Nílus-menti tájat: „A harangvirágszerű sárga ernyők alatt, a színes fűzfafotelből, milyen ismerős már a parton lassan-lassan elhúzódó falusi tájkép, enyhe vízfesték-színekben, mint François d’Antin keleti akvarelljei; a barna vályogházak, szürke csacsik, gyászosjárású tevék és lomha bivalyok lassított filmszalagja… a víz szélén apró baromfiak csipegetnek s kecskék, gyerekek, juhok néznek a nappal átitatott végtelenbe, amely olyan közel van hozzájuk…”.

Megyery Ella eljutott a kairói Nílus-gáthoz és vízierőműhöz, majd a folyó mocsaras – öntözőcsatornákkal gazdagon átszőtt – deltavidékére, ahonnan először Jankó János (1868–1902) geográfus, etnográfus közölt magyar nyelven információkat és érdemi ismereteket. Útjuk során Megyeryék felkerestek egy idilli szépségű kis szigetet a Níluson, amit a magyar írónő az „antik derű tündérkertjeként“ mutatott be könyve e fejezetében. Ugyancsak itt írt egy érdekes időjárási jelenségről, a khamszin nevű forró szélről is. Az 50 napon át tomboló, nemritkán 50 fokos hőségnek igazi réme ez a forró, tikkasztó légáramlat, ami növényt, állatot és embert egyaránt meggyötör:

„Szomjúság, szomjúság, de nemcsak a toroké, hanem egész testében, minden pórusában is valami emésztő égés süti az embert… és kint, a porlepte pálmák, szikkadt füvek, elpörkölt lombok is szomjaznak… egyetlen szorongás az egész táj…“. Majd így folytatta: „Délről jön, a nagy Szaharáról és mérhetetlen sebességgel száguld előre… forró csontkezével megkapja a torkot, elszorítja a lélegzetet s a névtelen idegesség, fáradtság, közöny és ingerültség egyszerre, amit az ember vérébe lop, már a trópus szélső feszültsége, robbanó túlérzékenysége, amely előre is felkavar, előre is lever a lábadról, mintha halálos betegség kísértene…“. Megyery Ella e „halálos betegség“, vagyis a tartós forróság ellen egy sajátos – ahogy ő nevezte – „khamszin-cocktail“-t ajánlott, ami konyakból, narancsléből, kis szódavízból és sok jégből állt.

Kairóban és környékén Megyery idegenvezetője egy híres szakíró-hölgy, R. L. Devonshire (1864–1949) volt. Az angol hangzású név ellenére Devonshire francia nemzetiségű volt (Vulliamy), aki angol nevét a házasságának köszönhette, mivel egy brit ügyvédhez ment feleségül. A házaspár 1913-ban telepedett le Egyiptomban, Kairóban. Mrs. Devonshire több könyvet, kalauzt írt Kairó mecseteiről, a mecsetépítő uralkodókról és az iszlám építészeti emlékeiről Kairóban. Megyery Ellát ő (vagyis Mrs. Devonshire) kalauzolta Kairó kopt negyedében, a kairói kopt keresztény templomokban és a Kopt Múzeumban is. Látogatásuk idején 1 millió kopt keresztény élt Egyiptomban, ma kb. tízszer annyi. Megyery leírta, hogy a jelentéktelen külsejű kopt templomokra csak nagyon nehezen akadtak rá, mert azok szinte észrevehetetlenül el vannak dugva az egyszerű lakóházak között. Felkeresték a Szent Család egyiptomi emlékhelyeit is. Megyery és kísérője a Kopt Múzeum után az Arab Művészetek Múzeumába is ellátogattak. Ebben a gyűjteményben a drága szőnyegek, a különleges fafaragások és a finoman kidolgozott lámpások bűvölték el a magyar hírlapírónőt. Utóbbiakról így írt: „Mint ismeretlen, tropikus virágkelyhek, úgy lógnak-függnek-himbálják alá magukat aranyláncaikon, áttört bordázatú, égőkék, rubinpiros, aranyosbarna lótuszokként nyílnak termeken és termeken át – el lehet szédülni ettől a csodálatos keleti kerttől!

Kairóban Megyery felkereste az állatkertet is, ami nagyon lehangolta siralmas állapota és állatgyűjteményének szegénysége miatt. Egyedül a teknősök gazdag „kollekciója” nyűgözte le őt. A zoo után a kihagyhatatlan piramistúra következett. A 17. számú „tevetaxi” nyergében járta be a piramisok romkerületét. A dragománok, idegenvezetők, hotelboyok és kocsisok áradata elől Megyery megpróbált elmenekülni. Ez rövid időre sikerült is neki, s végre magára maradt az ősi gúlákkal. Az évezredek óta a sivatagban álló piramisok elrepítették őt egy ősibb világba:

1933-ban még engedték, hogy a vállalkozó kedvű látogatók felmásszanak a piramisok tetejére. Sőt, nemcsak megengedték, motiválták is őket erre. Megyery Ella kihagyta ezt az amúgy meglehetősen nyaktörő vállalkozást, a vele lévő útitársak közül viszont többen is megpróbálkoztak a Kheopsz-piramis meghódításával. Egy helyen olvastam, hogy sokáig több halálos áldozatot követelt az egyiptomi piramisok megmászásának különös hóbortja, mint a Magas-Tátra hegyvilága. A kimerítő fizikai túra helyett Megyery Ella darab ideig elidőzött a rejtelmes Szfinx előtt, amit a helyiek ma is „Szifinxnek” hívnak:

„Most itt állok előtte és szeretnék rájönni: csakugyan olyan rejtelmes Lény-e, amilyennek tartják? Napóleonra nézett így, evvel a pisze mosolyával, Khambysestől elkezdve Antoniusig és Szelim szultánig látta betörni, vért ontani az összes hódítókat… s a végén mind letűntek, elpusztultak, csak az maradt, ami van ma is: ez az egykedvű és változatlan nílusi táj, a nap, a homok, a fellah – csoda-e, ha csakugyan őrzi a legnagyobb titkot: az Örökkévalóság és Végtelenség titkát?”

A szerző beszámolt a Szfinx különös történetéről és régi korok trepanációiról, minek során – kincsek után kutatva – a sírrablók és hódítók több helyen is „meglékelték” az oroszlántestű és emberarcú lény szoborfejét: „Feje tetején, a napban villogó acéllemezen, amely, mint modern koponyaműtét, takarja az évszázados sebhelyeket, most trópusi-sisakos turisták járkálnak, taposnak, másfélméteres füléhez állnak…”. Megyery azt is megjegyezte, hogy neki a nagy szfinksznél sokkal jobban tetszett a kicsi, ti. a memphisi alabástrom szfinx, amit finomabbnak, nőiesebbnek, dekadensebbnek tartott, mint ismertebb gizehi társát.

A könyv második része Felső-Egyiptomot mutatja be. Megyery Ella az „Utazás Tutankhamenhez” c. fejezetben számolt be a Luxorban, Karnakban és Thébában megtett útjairól. Ismét a „fehér trópusi expresszel” utazott, ezúttal Luxorba. Leírása szerint „ugyanaz a film pergett” 13 órán át, reggel nyolctól este kilencig. A mű ezen részében szólt az egyiptomi mezőgazdaságról, az évi háromszori aratásról, a fontosabb gabonanövényekről és a gyapotról, amit épp akkoriban, az angol fennhatóság alatt kezdtek el nagyobb mértékben termeszteni Egyiptomban. A luxori szálló, ahol megszállt, telve volt amerikai turistákkal. Este – sejtelmes gyertyafénynél – olvasta Howard Carter (1874–1939) brit régész híres könyvét a Tutankhamen-sír 1922-es felfedezéséről szóló izgalmas tudósítást.

Másnap bricskával, kis egylovas kocsival kereste fel Luxor és Karnak híres templomait, Ámon isten varázsában bóklászva a hatalmas romok között. Ahogy írta, szorongva bolyongott Karnak nagy hypostül-csarnokában, az „oszloplabirintban”, szinte megrészegülve a látványtól, ami elébe tárult:

„Banális kísérlet a talpazattól csúcsig kivésett, kékkel és pirossal színezett tömbök domborműveiről beszélni, melyeken keresztül az elmúlt évezredek szólnak hozzánk, s ahogy az ember sétál alattuk, megsejti annak a régi életnek a titkait, azt a rétegekben egymásra halmozódott kultúrát, szépségszomjat és istenkísértésig pazarló pompát, melynek bágyadt és színtelen lenyomatait ma is megtalálhatod itt…”.

A történelem roppant terhétől lesújtva, szinte megrészegülve ült le a szfinx-allé köveire Megyery, s tekintett végig a „mitikus ösvényen”, ami egykor összekötötte Luxor és Karnak szentélyeit. 67 darab szfinx szegélyezi ezt az utat, sorfalat állva a ma utazóinak is.

Megyery ezután eljutott Osiris birodalmába, „Thebae” kriptáihoz is. Kis fapados csolnakkal kelt át a Níluson, ami után automobillal közelítették meg a Királyok völgyét: „Az autó csak lassan és döcögve bír előrehaladni ezen a fehéren izzó mezsgyén, homok, kő, homok, kő élettelen pusztaság ásít ránk minden oldalról, mintha nem is a földön járnánk, hanem valahol a Hold kráterében.” Itt Megyery felkereste Tutankhamen fáraó legendás sírját, ahol részletes leírást közölt a sírüreg felfedezéséről és a kincsek sorsáról. Villódzó neoncsövek fényénél járta be a földalatti nekropolisz kamráit, érzékletes leírást adva az itteni sírok szerkezetéről és díszítettségéről. Más – mintegy féltucatnyi – fáraósírt is megtekintett Megyery. Egyeseknek – leírása szerint – olyan széles volt a lejárata, hogy akár ökrös szekerek is megfordulhattak volna benne. A Királyok völgye után – vérbeli feministaként – Megyery nem hagyhatta ki Királynék völgyét sem. Felkereste Hatsepszut fáraónő emeletes sziklatemplomát Deir el-Bahariban, elment Medinet Habuba és a Ramesseumhoz is. Megcsodálta Memnon szoborkolosszusait és más érdekes műemléket.

Közép-Egyiptom után Asszuánba, ill. Szudán határára utazott a társaság, ahol a vasút is véget ér:

Hétórás utazás végén futott be a vonat Asszuánba. A Nílusban errefelé ősi sziklák emelkednek a víz fölé, kisebb-nagyobb szigeteket alkotva. A folyam sodrása felgyorsul, rohanókat, kisebb zuhatagokat, kataraktákat hozva létre. Járt erre Alfred Brehm (1829–1884), a híres német természettudós is, megörökítve könyvében az emlékezetes nílusi hajóutat. Megyery Ella így írt az asszuáni tájról: „A mészkősziklák fantasztikus várakként övezik a Níluspartot… s a vízben mindenütt roppant kőtömbök hevernek, szénfeketék és fénylőhátúak, akár Ptah isten szent apis bikái…”.

Éles szemű megfigyelőként beszámolt az itteni emberek eltérő antropológiai jellegéről, a sajátos núbiai vonásokról. Akárcsak Kairóban, Asszuánban is felkereste a bazárt, amiről érzékletes leírást közölt: „A sással fedett utcasorban szinte hűvös van és álmos, jóleső csönd, dacostekintetű, szép szál beduinok álldogálnak a boltfülkék előtt, átható, ismeretlen fűszerek súlyosítják a levegőt, itt narancs, ott banán, amott zöldség, tojás- és szárazfőzelékpiramisok tornyosulnak.” A bazárban előbb szárított gazellabőrt, majd két eleven oroszlánkölyköt próbáltak eladni a magyar utazónak, nem sok sikerrel.

Megyery csónakkal elment a Philae-szigeten épült Ízisz-templomhoz, amit az év egy részében a Nílus elöntött megáradt vizével. Ő még az asszuáni Nagy Gát megépülése előtt járt ezen a területen, ami önmagában is dokumentumértékű látogatásnak tekinthető. Az Öreg-gátnál akkor is folytak a munkálatok, amikről Megyery is hírt adott könyvében. Épp bővítések, robbantások zajlottak, s Megyery szemtanúja volt ezeknek a grandiózus építkezéseknek. Járt az Elephantine-szigeten is, majd visszatért Kairóba.

A kongresszus kötelező protokollja után kiköltözött az előkelő hotelből és egy olcsó német penzióban szállt meg. Ezután magányosan bejárta egész Kairót, megismerkedve a helyi életformával, az arab gasztronómiával és életérzéssel. Eljutott, s egy hétvégét eltöltött a Nílushoz legközelebb eső oázisban, Fajjúmban, ami inkább áloázisnak tekinthető, mert a terület a József-csatornán keresztül régtől fogva összeköttetésben áll a Nílussal. Leírta, hogy kis, rozoga vicinálissal közlekedett az oázisban, ahol már egyetlen ember sem akadt, aki beszélt volna angolul, franciául vagy németül.

Egy másik exotikus kirándulása – mint valami „női Almásynak” – a sivatag peremére vezetett. Hajnali ötkor – automobillal – indultak el a Líbiai-sivatagba, s egészen déli 12 óráig haladtak előre, a Nátron-völgy sós tavacskáiig, az ottani 4–5. században épült kopt keresztény kolostorokig és sivatagi remetelakokig:

„A szívós, makacs FIAT-ok teste szédült, imbolygott az úttalan keringőzésben, tántorgott, mint a részeg ember, elbotlott, megállt, minduntalan megfeneklett a homokban, úgyhogy ki kellett ásni a kerekeket – az ember kábán, agyonpörkölve ült fekete szemüvegjei, trópusi sisakjai mitsem érő védelmében s kóstolhatott egyet a Szahara-expedíciók viszontagságaiból…”.

A Wadi en-Natrun vakító kopárságában láthatta, amint az angol Soda & Salt Company emberei aktiv bányászati tevékenységet folytatnak.

Megyery Ella utoljára a kairói Bulaq múzeumot kereste fel. Elbűvölte őt a megannyi kincs, a sok ódonság, a múmiák és mindenekelőtt Tutankhamen aranya:

„Arany, arany, arany… ó mennyi arany! Pénzt nem vertek még belőle akkor, viselték és használták, egyszerűen, mert szép volt, szerették, mert csillogott, ragyogott és fényes arccal lehetett megérkezni tőle a másvilágra. Nem sose fogom elfelejteni ezeket a sápadt arany víziókat!”

Ezután a Sínai-félsziget északi részén keresztülvágva, Megyery Ella tovább folytatta utazását Palesztinába, a Szentföldre. Látta a brit fennhatóság alatt álló Szuezi-csatornát is, amin – mint „lopódzó fémpatkány“ a kanálisban – kis utaskomppal utazott át Ázsia földjére.

De az már egy új helyszín és egy másik történet…