Interjú Debrecen szerelmeséről, Mocsár Gáborról

Szerző: Juhász Tibor

Az író, újságíró, szociográfus Mocsár Gábor egykor az Alföld folyóirat főszerkesztője volt. Nevéhez több, a debreceniséggel is foglalkozó fontos könyv fűződik, például az 1961-es Szellem és századok című történeti munka vagy az 1981-ben megjelent Délibábjaim városa, amely olvasható a cívisváros szociográfiájaként is. Irodalmi hagyatéka 1998-ban vált Déri Múzeum Irodalmi Gyűjteményének részévé. A megőrzött kéziratok közt található az utolsó befejezett, nagyobb lélegzetvételű szövege, az életművet lezáró önéletrajzi trilógia máig kiadatlan, harmadik kötete, amely a Magamban bízva címet viseli. Ez várhatóan jövőre jelenik meg a múzeum könyvsorozatában, a Leletmentésben. A sajtó alá rendezés feladatait Juhász Tibor segédmuzeológus látja el, aki az alábbi interjút is készítette. Bakó Endre irodalomtörténésszel, Mocsár Gábor egykori kritikusával és ismerősével beszélgetett a Debreceni Irodalom Házában az alkotó tekintélyes pályájáról, illetve azokról a korszakokról, amelyekben ez a pálya kibontakozott.

Miközben bekapcsoltam a diktafont, rengeteg jegyzetet készítettél elő.

Az az igazság, hogy amikor megkérdezted, lenne-e kedvem interjút adni Mocsár Gáborról és a munkásságáról, könnyelműen mondtam neked igent. Később vált világossá, hogy a felkészült válaszokhoz mennyi mindennek utána kell néznem, hiszen az 1988-ban elhunyt Mocsár Gábor több mint húsz könyvet írt, én pedig évek óta nem vettem kézbe egyik kötetét sem. Noha olvasója voltam, nagyra tartottam őt, sőt élete utolsó hónapjaiban viszonylag közeli kapcsolatba kerültem vele, de a halála óta sok idő eltelt, a mindennapok forgatagában, a vállalásaim teljesítése közben ritkán adódott lehetőség arra, hogy ismét elővegyem a munkáit.

A beszélgetésünkre készülve mely köteteit forgattad?

Az 1980-ban megjelent A város és a fejedelem, illetve az 1986-os …eleitől fogva című köteteket néztem át tüzetesebben. Utóbbi egyébként az önéletrajzi trilógiája első része. A második, a Minden időben 1989-ben jelent meg, a harmadik pedig, a Magamban bízva, amelyből a Hajdú-bihari Napló egykori főszerkesztőjeként a ’90-es évek elején magam is közöltem részleteket, egyelőre kiadatlan. Említetted, hogy épp most rendezed sajtó alá, ezért a hétvégén nemcsak Gábor pályájáról, hanem az önéletrajzi munkáiról is gondolkodtam. Találtam egy kis érdekességet, gondoltam, megmutatom, talán jó kiindulópontja lehet a beszélgetésünknek. Ez itt a Nyitott tenyér című regény egy dedikált példánya.

Mikor dedikálta a kötetet?

A megjelenés évében, egészen pontosan 1963. november 5-én. Aznap ismertem meg őt, együtt utaztunk író-olvasó találkozóra, Tépére. Akkoriban az volt a szokás, hogy a rendezvényekre mindig elkísérte valaki a szerzőt, a kísérőt pedig a Népművelési Tanácsadó választotta ki, általában a tanács alkalmazottjai vagy a Napló munkatársai közül. Tépére én mentem Gáborral, a beszélgetést is én vezettem, amely más könyvbemutatókhoz hasonlóan a korszak „szokásrendjének” megfelelően hamar italozásba fulladt. Gábor gyorsan felöntött a garatra, és úgy dedikálta nekem a könyvet, hogy Szeretettel Bakó Sándornak, útitársamnak. A névtévesztés ellenére egyébként a találkozó színvonalasra sikerült, Gábor jól tudott bánni a közönséggel, volt beszélőkéje, de nem vitte túlzásba se az anekdotázást, se a politizálást. Természetesen tisztában voltam vele, hogy az Alföld főszerkesztőjeként, neves íróként ő akkor a város egyik meghatározó kulturális személyisége volt, de azt nyilván nem sejthettem, hogy kultúrpolitikai támadások készülnek a háttérben, amelyek következtében 1964-ben el kellett hagynia a szerkesztőséget. Egyébként sokan, ideértve magamat is, úgy emlékeznek vissza erre az időszakra, mintha Gábornak több éves főszerkesztői működése lett volna, holott ’63 januárjától ’64 elejéig volt a folyóirat élén, tehát, ha jól számolom, összesen tizenhárom lapszámot szerkeszett. Mindenesetre azt talán e gyakori tévedésünk is jelzi, hogy nagy hordereje volt a ténykedésének, hiszen az Alföld neki köszönhetően vált kéthaviból havi megjelenésű folyóirattá, sőt az ő munkáját dicséri az is, hogy a lap az ’50-es/’60-as évek fordulójához képest egy országosan is meghatározó, mérvadó orgánummá fejlődött. De miután 1963. december 8-án megjelent a Népszabadságban egy egészoldalas támadó cikk, a Tévedések és torzítások, amely ugyan névtelenül látott napvilágot, de később bebizonyosodott, hogy Szabolcsi Miklós volt a szerző, hamar világossá vált, hogy Gábornak a sikerek ellenére előbb-utóbb mennie kell. A cikk egyébként nemcsak az Alföldet, hanem a Jelenkort is támadta, hiszen Szabolcsi szerint a két lap egy gyökérből fakadt, ami az ő értelmezésében az egymással szoros kapcsolatban álló polgári csoportok felbukkanását példázta. Az Alfölddel konkrétan az volt a problémája, hogy túl nagy teret engedett a népi íróknak, akiknek a közleményeiben állítása szerint nem kívánatos nézetek nyertek hangot. A kaput, ha szabad így mondanom, tulajdonképpen Barsi Dénes cikke tette be, a Szabó Pál 70 éves című írása, Szabolcsi erre hivatkozva támadta túlzott nacionalizmussal az Alföldet, összhangban a központi bizottság 1958-as állásfoglalásával, amely kollektíven ráolvasta a népi írókra a nacionalizmus vádját.  

Szabolcsi ideológiai érvelése nyilvánvalóan hatalmi érdekeket szolgált. Ugyanakkor az sem hagyható figyelmen kívül, hogy Mocsár Gábor irodalomfelfogását elsősorban a népi írók művei és politikai szerepvállalásai határozták meg. Mit gondolsz, ami a népiek jelenlétét illeti, volt alapja annak a kritikának, miszerint az Alföld túl nagy teret adott nekik és a szemléletmódjuknak?

Az Alföld Gábor szerkesztése idején valóban Veres Péter és Szabó Pál, illetve az őket követők fóruma lett. Egyébként Barsi, aki nem mellesleg a Kelet Népe folyóirat egyik alapító szerkesztője volt, ebben a cikkben mai szemmel nézve sem mutat fel többet, mint merő képzelgéseket,

hiszen nyilvánvalóan nehezen tartható az a nézet, miszerint Biharban a parasztok és az arisztokraták, a főurak között Szabó Pál születése és fiatalkora idején semmi különbség nem volt. Az a kijelentése meg egyenesen nevetségesnek tűnik, hogy itt nem lehetett tudni, ki kinek a gyereke, mert az osztályok a dolgos hétköznapokban keveredtek egymással.

Barsi a korszak egyik különös figurája, és bár választott témánk miatt hosszabban most nem beszélgethetünk róla, annyit mindenképpen el kell mondani vele és a cikkével kapcsolatban, hogy Gábor akkoriban úgy gondolta, őt tulajdonképpen nem a debreceni pártérdekek miatt váltották le. Úgy vélte, Barsi írásának következtében menesztették. Én ebben nem tudok igazságot tenni, nem is szeretnék, inkább egy újabb személyes emléket osztanék meg veled és az olvasókkal, mégpedig azt, amelyik 1964 elejére vezet vissza bennünket. Akkoriban én még a Népművelési Tanácsadó dolgozója voltam, és Szöllősi Gyulával, a Megyei Tanács Művelődésügyi Osztályának helyettes vezetőjével egy januári vagy februári éjszakán betévedtünk a Hungária étterembe (ennek helyén ma a Piac utcai McDonald’s található), ahol éppen Jani Jóska és zenekara muzsikált, és minden második vagy harmadik nóta után azt húzták, amit Gábor újra és újra el akart énekelni:

Engem a vármegye nem szán,
mert sok csínyt tettem a pusztán.
Megvertem a Bacsót is,
elloptam a juhát is,
a Bacsó mellől a Bacsónét is!

Szöllősi Gyula lehet, hogy sejtette, amit én csak aznap este tudtam meg (bár nem hiszem, mert erről felsőbb szinteken döntöttek), hogy Gábort leváltották. A történtek után Gábor jobbnak látta, ha elköltözik Debrecenből, úgyhogy a nyolcvanas évek második feléig Szeged városában élt és alkotott.

Önéletrajzi trilógiájának első kötetében az 1956-ban megjelent Forró napok című regényéhez köti az írói pályakezdését. Viszont ezelőtt már két kötete is megjelent, 1952-ben az Aratáskor a Kubány vidékén című útirajz, valamint 1956-ban az Egy párttitkár feljegyzései című kisregény, amelyek a szocialista realizmus szemléletével íródtak. Ezekről nem ír a trilógiában, és érdekes az is, hogy az ’50-es évek első felében a Szabad Nép újságírójaként, szerkesztőbizottsági tagjaként dolgozó Mocsár Gábor a későbbiekben felülvizsgálja politikai álláspontját. Bár élete végéig – némi iróniával, de – öreg kommunistaként jellemzi önmagát, az ’50-es évek második felében a gondolkodásában fordulat következik be. Innentől szinte folyamatos konfliktusban áll a párttal.

Gábor fémipari szakközépiskolát végzett Debrecenben, ahol géplakatosi szakmát szerzett. Ezt követőn Diósgyőrben vállalt munkát, majd Pesten a Fegyver- és Gépgyárban, később Csepelen dolgozgatott, ahonnan végül visszatért Debrecenbe és a villanygyárban kapott állást. Bár nagyon intelligens fiú volt, csak a véletlennek köszönhető, hogy a felsőbb vezetés a háborút követően éppen őt emelte ki. Először a debreceni Néplaphoz hívták, majd egy rövid salgótarjáni és egy hosszabb győri kitérőt követően pártfőiskolára küldték, a Szabad Népnél, ’56 után pedig a debreceni Naplónál helyezték el. Tehát egy olyan időszakban indult a pályája, amikor újságíróként vagy azt írtad, amit kellett, amit megkövetelt a szerkesztő, a szerkesztőtől pedig a párt, vagy nem írtál semmit, mert nem lehettél újságíró. Érdekes, hogy Gábor a pályája során többször is feltette magának a kérdést, hogy van-e oka a szégyenre amiatt, amit ezekben az években írt, és mindig arra jutott, hogy nem, hogy ő nem szégyenkezik. Egyrészt azért, mert akkoriban újságíróként nem tehetett mást, csakis azt mondhatta ki a nyilvánosságban, amit lehetett.

Másrészt pedig gondoljunk bele, Gábor a guthi erdőben született, a periférián, újságírói kiemelésével ő, először a családjából, osztályt léphetett, vagyis az a bűnös rendszer őt kezdetben a mobilitás élményében részesítette, nem meglepő tehát, hogy a pártfőiskolában is a tájékozódás, a tudásszerzés esélyét látta. Ne felejtsük el azt se, hogy a fémipari szakközépiskolát végzett Gábor szépíróként, szociográfusként autodidakta volt. Sok rosszat lehet mondani a párfőiskolára, sőt kell is, de ez az intézmény neki elsősorban lehetőséget jelentett, eszközt, hogy elkezdje felépíteni magát és elinduljon azon az úton, amelyen évek kemény munkájával tájékozott, olvasott, művelt emberré vált.

Népi író Mocsár Gábor?

Kimondottan az volt. Ami meglátszik azon a három témán is, amely tulajdonképpen az egész munkásságát szervezi. Egyik fő témája a nemzet és a nép. Gábor népben és nemzetben gondolkodott, ahogy az egyik legfontosabb írója és barátja, Veres Péter ezt írta és kívánta. Másik nagy témája a parasztság.

Debreceni, alföldi emberként erősen érdeklődött a parasztság múltja, jelene és jövője iránt, amiből esetenként komolyabb problémái is adódtak.

A Szabad Népnél dolgozott, amikor a szerkesztőbizottságból többen is a szemére vetették, hogy fémipari szakiskolát végzett újságíróként, aki a munkások üzemi életét élte, hiszen géplakatosként dolgozott, miért mindig a parasztokról ír. De Gábort ez nem érdekelte, kitartott a parasztság sorskérdései mellett újságíróként, íróként egyaránt. A ’60-as években Taar Ferenccel közösen kezdtek el vizsgálódni a tanyakérdést illetően. Gábor gyermekkoránál fogva a Haláphoz, az úgynevezett fekete földön született Taar meg Macshoz kötődött, és hát borzasztó következtetésekre jutottak az ott élők egzisztenciális lehetőségeivel kapcsolatban, az egészségügyi állapotokat illetően és a kultúrához történő hozzáférés tekintetében is. Ők ketten élharcosai lettek az ügynek, hogy a tanyavilágot föl kell számolni, és ez a kérdéskör nyilvánvalóan összefüggött a téeszesítéssel is, amelyről Gábor gyakran írt.

Mi volt a harmadik nagy témája?
Debrecen. Gábor szerelmes volt Debrecenbe, rendkívül mélyre ásott a város történetében, sőt újra és újra visszatért hozzá, állandóan azon munkálkodott, hogy gyarapítsa, mélyítse a tudását. Mikor megírta a kiváló Szellem és századok című könyvét, ezt a sok tekintetben ma is releváns, aktuális kötetet, amelyet a Napló közölt folytatásokban, tudományos igénnyel fordult Debrecen emlékezetéhez. Ami azért is nagy teljesítmény, mert, mint említettem, Gábor autodidakta volt. Ebben a műben olyan számottevő következtetésekre jutott, amelyeket olvasmányosabb, közérthetőbb módon egy későbbi munkájában, a szintén izgalmas és fontos, bár kissé túlírt, ugyanakkor viharos fogadtatásban részesülő Délibábjaim városa című szociográfiájában is megismételt, felhasznált.

Hogyan változott a városhoz fűződő viszonya akkor, amikor a ’60-as években azt kellett tapasztalnia, hogy Debrecen elfordul tőle?

Az ’50-as/’60-as évek fordulóján, amikor egy közösségi térként is használható művészklub megnyitásán fáradozott, illetve újabb és újabb irodalmi rendezvényeket szervezett, egészen meghatározó volt a jelenléte. Miután Szegedre ment, egy-két évig Debrecen felé se nézett, azután viszont ő is megjelent a város nagymúltú eseménysorozatán, a Debreceni Irodalmi Napokon. Vissza-visszajárt, és általában hozzá is szólt a témákhoz. Ő az a típusú ember volt, az az újságíró vagy író, aki vitatkozni akart, mert volt mondanivalója a világról és ezt nem szerette volna véka alá rejteni. E tulajdonsága miatt egyébként nem igazán hiányolták őt a ’60-as/’70-es évek fordulójának Debrecenjéből, de ez végül megváltozott, tizenvalahány év elteltével maga a pártbizottság fogadta, és örömmel álltak a rendelkezésére. Az már más kérdés, hogy amikor a ’80-as évek második felében, élete alkonyán visszaköltözött, nagy magányban töltötte napjait. Sokat ír az önéletrajzi regényeiben arról, hogy teljesen egyedül maradt, és ezt elég nehezen viselte még annak ellenére is, hogy újra szeretett városában élhetett. Az elszigeteltségét egyébként én is megerősíthetem, ugyanis többször meglátogattam őt ekkoriban a Csapó utcai lakásán.

Az életkörülményei is akadályozták abban, hogy részt vegyen a város kulturális életében?

Ezt nem tudom megmondani. Arról nincs tudomásom, hogy az érszűkületen kívül, amelyről önéletrajzában is ír, küzdött-e más egészségügyi problémával, de az biztos, hogy már bottal közlekedett és nehezen mozdult ki otthonról. Megkockáztatom, ekkorra már az életmódjában is komoly változások történtek. Nem hallgathatom el, hiszen még a neves debreceni költő, Kiss Tamás bácsi is, aki nálam szorosabb barátságot ápolt vele, fontosnak érezte kihangsúlyozni egy Gáborral kapcsolatos megemlékező interjúban, hogy Gábor keményen ivott.

Súlyos alkoholista volt, ami többek között azért is hihetetlen, mert ha végigtekintesz az életművén, akkor hatalmas léptékekkel szembesülhetsz. Felvetődik a kérdés, hogy mikor volt neki ereje és ideje az írásra? És még nem is ejtettünk szót a levelezéséről, az újságcikkeiről vagy az egyéb írói munkáiról, például a hangjátékairól!

Egy alkalommal, amikor nála voltam, és ő a heverőn feküdt, megkért, adjam már oda a gyógyszerét, amelyet arrébb tárolt egy kis helyiségben. Odavittem hozzá, mire megragadta az éjjeliszekrényen álló borosüveget, hogy vörösborral vegye be a gyógyszert. Valószínűsítem, hogy az elszigetelődésben az életmódja, a függősége is közrejátszhatott.

Melyek Mocsár Gábor legfontosabb művei?

Mindenképpen a Debrecennel, a debreceniséggel foglalkozó, már említett Szellem és századokat emelném ki először, valamint a ’48-as szabadságharc regényeként is olvasható 1972-es Gyémántpert, amely szerintem egy jól megírt, pazarul szerkesztett munka. Előbbiről már beszéltem, az utóbbihoz pedig már csak a Jókai-emlékév miatt is annyit szeretnék hozzátenni, hogy Gábor saját megrögzött Kossuth-pártisága miatt rossz véleménnyel volt Jókairól, Nyáry Pálról, és mindazokról, akik a magyar kormány debreceni működése idején a békét pedzegették. És ne feledkezzünk el arról, amiről itt most köztünk eddig kevés szó esett, hogy Gábor kiváló szociográfus volt! Ezt nemcsak a Délibábjaim városa bizonyítja,

hanem az a munkája is, amellyel 1970-ben újraindult a Magyarország felfedezése sorozat, és amelyben Gábor a hazai olajbányászat történetét írta meg – az Égő arany az egyik legnívósabb és legmerészebb Mocsár Gábor-kötet, nem csoda, hogy olyan nagy felháborodás kísérte.

Személy szerint én nem tartom jónak A város és a fejedelem című regényét, amelyet megjelenése idején sokan emlegettek, szerintem nagyon túlírt munka, amit abban megcsinál, ahhoz valójában egy terjedelmesebb novella kerete is elegendő lenne. Élete vége felé egyébként a túlírás egyre jellemzőbb volt a műveire, és ez szerintem utolsó kötetein, az önéletrajzi trilógia eddig kiadott részein is meglátszik.

Ezt a meglátásodat, feltételezem, az is motiválja, hogy Mocsár Gábor rengeteg vendégszöveggel dolgozik az önéletrajzi köteteiben. Nemcsak a saját korábbi újságcikkeit emeli be, de azokat az írásokat is felhasználja, amelyek az általa fontosnak gondolt közéleti, kultúrpolitikai vitákkal vagy történelmi kérdéssel foglalkoznak. Munkája ekképpen monumentális sajtótörténeti szemleként is olvasható, amellyel mintha az lett volna a szándéka, hogy betekintést nyújtson a Rákosi- és a Kádár-korszak újságírásába.

Ez kétségkívül így van, mindazonáltal én fenntartom a véleményemet amellett, hogy ezek a kötetek nem a legkiemelkedőbb művei. Alig van szó bennük a magánéletéről, például az első és a második feleségéről, az írói műhelytitkokról is csak mellékesen beszél.

Emiatt nehéz eldönteni, és ez szerintem egy életrajznál nagy probléma, hogy pontosan milyen műfajiságú szöveget is olvasunk. Regényt? Memoárt? Sajtószemlét? Történeti munkát? Ami egyértelmű, az az, hogy az életrajzát, vagyis tulajdon élettörténetét nagyon következetesen történelmi eseményekhez köti, szemtanúként láttatja magát, és ebben tulajdonképpen igaza van, azt nem is lehet elvitatni tőle, hogy egy igen sajátos perspektívát nyit meg ezekben a kötetekben.

A kritikai észrevételeim után, és mivel a rendszerváltás óta többen is hangoztatták, köztük a nemrégiben elhunyt író-szerkesztő, Onagy Zoltán, hogy Mocsár Gábor híján volt a tehetségnek, én fontosnak érzem kihangsúlyozni, hogy Gábor jó író volt. Nem tartozik a legnagyobbak közé, ez tény, de karakteres tehetséggel áldotta meg a sors, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy a legtúlírtabb köteteiben is találni emlékezetes fejezeteket. Hatalmas életművet hagyott ránk, nem csoda, hogy a mai olvasó, aki talán most, ebben az interjúban olvas először Mocsár Gáborról, nem tudja, hogyan érdemes nekikezdeni az ismerkedésnek.

Egy korábbi beszélgetésünk során említetted, hogy a ’80-as/’90-es évek fordulóján alakult, mára megszűnt debreceni Csokonai Kiadó igazgatójaként ki akartad adni az önéletrajz harmadik kötetét. Végül miért nem került sor a Magamban bízva megjelenésére?

1988-ban alapítottam meg a Csokonai Kiadót, amire nagyon büszke vagyok. Manapság keveset emlegetik ezt az intézményt, pedig a maga korában fontos szerepe volt, hiszen olyan szövegeket jelentettünk meg, amelyek addig tabunak számítottak, kiadtuk például Szabó Dezső műveit, és fontosnak tartottuk a debreceni kötődésünket is, ebben a szellemiségben gondoskodtunk Stetka Éva vagy Niklai Ádám egyes műveiről. Gábornak ugyan volt kiadója, a trilógia első két kötete a Magvető gondozásában jelent meg, én azonban felajánlottam neki, hogy átveszem a harmadikat, mert jelentős debreceni szerzőnek tartottam őt. Az ajánlatomra azt válaszolta, hogy egyrészt még nincs kész a szöveggel, másrészt viszont ott akarja lezárni a trilógiát, ahol elindította, tehát nem szándékozik kiadót váltani. Közben Gábor sajnos meghalt, jött a rendszerváltás, a Magvető pedig elállt a kiadástól, vagy el se jutott hozzájuk a kézirat, ezt nem tudom.

Az viszont bizonyos, hogy a ’90-es évek elejére szinte mindenki megfeledkezett Gáborról. És ami még fájóbb, hogy a debreceni irodalmi élet is ejtette őt. Nincs jele annak, hogy itt élt és alkotott az író, Mocsár Gábor, aki rengeteget tett Debrecenért, sőt tudomásom szerint a város soha, egyetlen egyszer sem ünnepelte a születésnapját, nem ápolja, nem őrzi az emlékezetét. Pedig sok érdekes dolog van Gábor szövegeiben!

Csak az önéletrajznál maradva – különösen izgalmasan ír arról, hogy az ’56-os események forgatagában a Szabad Nép néhány újságírója, szerkesztője, köztük ő, bejár dolgozni, vitatkozik és megkísérli újjáalakítani a lap arculatát. Ne felejtsük el, hogy Gábor baloldali, plebejus gondolkodású és pártszerű író volt, akit kizártak és nem is akartak visszavenni a pártba. Talán azért, mert részt vett a Petőfi-kör vitáin, vagy mert önfejű és nyughatatlan jellem volt. Vagy mert a riportjaiban, különösen a nevezetes zsákai riportjában, nem azt a valóságot írta meg, amit a párt látni és láttatni szeretett volna, hanem azt, sőt egyre inkább azt, amelyet ő maga, Mocsár Gábor személyesen megtapasztalt. És ezt a kijelentésemet, nem számítva az első két kötetét, a pálya egészére nézve érvényesnek gondolom.

---

Bakó Endre 1938-ban született Derecskén, Debrecenben él. Irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő, újságíró. A KLTE magyar-történelem szakán szerzett oklevelet 1961-ben. Hajdúnánáson tanított, Debrecenben népművelő lett, majd 1964-től a Hajdú-bihari Napló munkatársa volt. A kulturális rovat vezetője, főmunkatárs, 1990-től 1998-ig, nyugdíjazásáig főszerkesztő. Közben 1969–72-ben a debreceni egyetemek lapjának főszerkesztője, 1979–91-ben az Alföld c. folyóirat rovatvezetője, 1988-tól a Bihari Irodalmi Társaság elnöke. 1988–90-ben az újonnan alakult Csokonai Könyvkiadó igazgatója. A debreceni és Hajdú- Bihar megyei irodalom múltjának egyik legjobb ismerője és kutatója.

Juhász Tibor 1992-ben született Salgótarjánban. Költő, író, az Irodalmi Szemle és a Pannon Tükör szerkesztője, a Déri Múzeum segédmuzeológusa, a FISZ Könyvek egyik sorozatszerkesztője. Kötetei: Ez nem az a környék (versek, FISZ-Apokrif, 2015), Salgó blues (prózák, Scolar, 2018), Amire telik (versek, Scolar, 2021). Díjai: Bezerédj-díj (2017), Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíj (2018), Sziveri-díj (2023), Alföld-díj (2024).