Egy viaszarckép története

Szerző: Szabó Anna Viola

Az 1848. március 15-én kitört vértelen magyar forradalom dicsőséges napjai után ősztől elkövetkeztek a fegyverre kelt nemzet szabadságküzdelmének a hadiszerencse változásától függően lelkes vagy elkeseredett hónapjai. 1849. február 4-étől „négy nap dörgött az ágyu / Vizakna s Déva közt”, Bem tábornok erdélyi hadjáratának kezdetén, a szabadságharc legvéresebb ütközetében. A hadszíntér és a hátország, s általában a háború emberi, személyes viszonylatairól mesél az a különleges múzeumi műtárgy, amelynek bemutatásával az idén nemzeti ünnepünkről megemlékezünk.

A Déri Múzeum Képzőművészeti gyűjteményében őrzött, s az állandó kiállítás Casinójában jelenleg meg is tekinthető tárgy egy cerotypia, vagyis viaszdombormű. A viaszplasztika eljárását már az ókorban is ismerték és használták, többek között halotti maszkok, kisebb-nagyobb szobrok, amulettek, offerek készítésére. Fogadalmi- és hálaajándék funkcióját a kereszténység hívei is átvették, de a testrészek apró szobrocskái mellett a reneszánsz és barokk idején Itáliában már egész szoborcsoportok, betlehemek, tragikus jelenetek készültek viaszból, Firenzében pedig külön viaszmodellező iskola nyílt, amely az elhunytak megszólalásig hű portréit gyártotta nagy tömegben; később tudományos célú, anatómiai modellek százai készültek ugyanitt (lásd pl. itt). Az olcsó, könnyen megmunkálható anyag a világi portrékészítés széles körben való elterjedését is lehetővé tette.

A térbeli szobrok mellett ez volt a viaszdomborművek, az apró arcképek, portrémedálok virágkora is (Báthory István erdélyi fejedelemről például két kis viaszportré is fennmaradt), de a technika még sokáig, tulajdonképpen a fényképezés feltalálásáig kedvelt módja maradt az arcmás megörökítésének. A viaszarcképek többsége profilban ábrázolja a modellt, így valószínű, hogy mintául egy előzetesen felvett árnykép vagy sziluettkivágás (a portrékészítésnek önmagában is egy másik, korai módja) szolgálhatott az arcról. A viaszt nem önmagában, hanem méhviasszal, gyantával, terpentinnel keverve használták a modellezéshez, s vagy anyagában színezték némi vörös ólom, agyag vagy vörösbor hozzáadásával, vagy a kész művet festették színesre, esetleg alkalmazták mindkettőt. A lapos felületre felhordott puha, képlékeny anyagot (a rajz nyomán) szobrászspatulákkal mintázták meg. A kész művet romlandósága, sérülékenysége okán hasznos volt mielőbb beüvegezni. A 19. század első felében még gyakorta bukkantak fel a vándorló viaszképkészítő-mesterek a városok piacán, nagyvásárok idején, akár később a vándorfényképészek, még később a gyorsfényképészek, hogy könnyen, gyorsan megörökítsenek bárkit, aki erre vágyott.

A mi tárgyunk is egy ilyen alkalommal készülhetett, a jellegzetes, hátulról előre fésült hajviselet alapján az 1820-as évek táján, feltehetően Kolozsváron vagy valahol Erdélyben. A testhezálló, sötét kabát szabása frakkszerű lehetett, mellénnyel, szűk nadrággal, csizmával, fejfedőként cilinderrel.

A tárgy a kép modelljének dédunokájától került 1957-ben a múzeumba: Kolozsi Lászlóné Mezey Irma családjának képi hagyatékából illusztrálni lehetne az egész magyar fotótörténetet (Déri Múzeum Évkönyve 2020. 81-97.), hiszen annak különböző részeiben szinte minden korai fényképezési technikára találunk példát: dagerrotípia, talbotípia, átfestett sópapír és olajjal színezett albumin fényképek, albumin sztereoképek, vizit- és kabinetképek, üvegnegatívok is találhatók benne, témára nézve műtermi portrék, zsánerek, városképek, családi csoportképek, eseményfotók – a fényképezés technikájának megjelenése előtti időből pedig rajzok és olajportrék, s mint látjuk, még viaszarckép is.

Az arckép modellje Szilágyi István, aki a 19. század elején született Kolozsváron, katolikus családban. Vélhetően a helybeli Katolikus Líceumban tanulhatott, mert az 1830-as években a városban székelő főkormányszéken kapott irodai állást; 1843-ban „cancellista” s 1849-ben is „kormányszéki írnok” volt, vagyis minisztériumi hivatalnok. Az 1830-as években meg is nősült: felesége az unitárius Mátéfi Karolina lett, akinek édesapja városi szolgabíró volt. (A családi emlékezet szerint Szilágyi István az apósa mellett dolgozott, ami persze lehetséges, de én nem látom át a hivatali szövevényt.) Legalább öt gyermekük született, három érte meg a felnőttkort.

Kolozsvárt 1848/49-ben elkerülték a harcok, de az 1848. március 20-án ide is elérkezett fáklyás, nemzeti zászlós forradalmi hangulat, majd májusban a Redutba összehívott országgyűlés és az unió illetve a jogegyenlőség kimondása, a törvény júniusban megtörtént szentesítése, az erdélyi közéleti férfiak állandó, nagyszámú jelenléte, a városbeli tüntetések és tárgyalások, a kolozsvári lapok lelkes szózatai, s egyáltalán, a szabad sajtó megjelenése a gubernium tisztviselőire sem lehettek hatástalanok, főleg, miután az új törvényekkel a hivatal is a magyar minisztérium fennhatósága alá került.

Nem találtam arra vonatkozó adatot, hogy Szilágyi István az ősszel megkezdődő fegyverkezés során melyik oldalon állt, mit csinált Kolozsvár katonai elfoglalása, feladása illetve Bem általi felszabadítása során, felcsapott-e esetleg nemzetőrnek vagy honvédnek (a tisztek között nem szerepel a neve, s úgy tűnik, a Kolozsváron toborzott Mátyás huszárok közé sem állt be). Felesége testvérének családtagjai ugyanakkor részt vettek a harcokban: sógora, a hozzá hasonlóan tisztviselőként dolgozó Nappendruck Károly illetve az ő sógora, Velits György például mindketten önkéntesnek álltak a kolozsvári toborzáskor és főhadnagyként érték meg a fegyverletételt. Szilágyi október közepén biztosan otthon volt, mert nyárra a felesége gyermeket várt. Ha nem volt katona, nem is lett volna szükséges sehová mennie, a város biztonságos volt, őt pedig szerető család vette körül: Ottilia lánya 10, Gyula fia 6, Adél pedig 4 éves ekkor. Ha esetleg nem hivatali kötelességből tette, kevéssé érthető tehát, vajon mi célból ment ki egy hadszíntérre, de megtette. 

Az 1849. február 4-én vívott vízaknai csata az orosz csapatokkal megtámogatott ellenség tízszeres túlereje miatt nagy veszteségekkel zárult: 346 honvéd esett el, 132 sebesült meg; elveszett 16 ágyú, 52 ló, több szekér muníció és élelem, valamint Bem hivatalos iratai és pecsétje is.

„Egy felvert, felzavart hangyaboly állapota nem lehet rendetlenebb és kuszáltabb, mint a csata alatt és azutáni állapota, kinézése s belélete volt Vizakna városának! A nép egyik része gyülésezett, a másik ijedve menekülni akart, a harmadik szívszakadva várta végét a borzasztó eseményeknek.”

„A menekülők szekerei, valamint a hadipoggyász és társzekerek vágtatva rohantak ki egyik s másik udvarból. A piacz szeginél éjszak-nyugatra levő, a Visza feletti híd az üres pénztárszekér alatt … összeroskadt. Itt a szekerek annyira összebonyolódtak, hogy valódi eltorlaszolást készítettek. … A nagy sürgés-forgás, az irtózatos zaj, az utcán káromkodó tüzérek és huszárok, a házakban siránkozó nők és gyermekek, az egymásba ütköző vagy roskadozó szekerek ropogása, felettünk a magasban a város mellett, és hátunk megett vágtatva robogó ágyuk zöreje és eldördülése, az egymásra lövöldözés, kiabálás, golyók surrogása, az ellenségnek mindenfelőli „hurrázás” kiabálása, iszonyú és borzasztó állapotot és helyzetet idézett elő a város lakosságát nézve. Rablás engedtetett a császári katonáknak 2 óráig. A rablás azonnal megkezdetett, ahogy városba a császáriak bevonultak.”

„Eltelvén a félelmes és rémletes éj, másnap még annál ijesztőbb színben tűnt fel minden; a magyar Vízaknán olyan árva s élettelen lett, mint ősszel a lehullott levél… alig mert hajlékából kibújni, és ha kiment is, levert bús arccal és szorongó kebellel tette azt, félvén a következő bizonytalan eseményektől. Iszonyú és megbosszantó volt reá nézve látni reggel az utcákon az elesett vitézek megfagyott véres hulláit mély sebekkel elborítva, minden ruháikból, sőt még fejérnéműikből is kivetkeztetve és megrabolva. Szomorú egy jutalom ez… a hazáért és annak szent szabadságáért elhullott hősök részére!”

A következő napokban a város utcáin és határában összeszedték a holttesteket, és miután a fagyott földben sírgödröt ásni nem lehetett, a vízaknai sóbánya egyik elhagyott, vízzel telt tárnájába hánytak be háromszáznál több halott honvédet és civilt.

Szilágyi István ebben a helyzetben érkezett a helyszínre, a családi emlékezet szerint „odament szétnézni”, de hogy ott mi történt vele, az soha nem derült ki: többé nem került haza. A borzasztó események közepette egy eltévedt golyó is halálát okozhatta, s talán ő is a tárnában végezte.

Vízakna után a magyar sereg négy nap alatt hátrálva elérte Piskit, ahol aztán Bem a téli hadjárat legfényesebb győzelmét aratta kétszeres osztrák túlerő fölött.

„A magyar hadtörténet nem legszerencsésebb, de legdicsőbb napjai után” a csatákban részt vett Petőfi Sándor Debrecenbe visszatérve sietve megírja beszámolóját, pedig „a kiállott óriási fáradalmak után jól esnék egy kicsit melegednem és pihennem családi tűzhelyemnél, de kiszakítok drága perceimből néhányat, hogy tudassam a hazával, ha csak röviden is, az erdélyi utolsó eseményeket”. Neki ekkor még megadatott néhány hónap újszülött kisfia mellett, Szilágyi István azonban már nem láthatta július 21-én megszületett István nevű fiacskáját (aki nem is lett hosszú életű). Az anyakönyvben semmi sem jelzi az apa hiányát, jelen nem létét, hiszen azt ekkor, s még sokáig csak ideiglenesnek hiszik.

A vízaknai csatáról Petőfinek az események hatása alatt írt verse a dicső tábornok, a haza megmentője és egyetlen pártfogója, a példakép iráni lelkes hódolat, míg Kiss Tamásé százharminc évvel később az elveszített, hiányzó példakép helyét rajzolja körbe: – így szólva mindketten a háborúról, „ahol az élet pusztul, s a halál terem”.

Maradnak a képek, a versek, az emlékezet.

Kiss Tamás: Családi album
(Vízakna, 5. febr. 1849.)

Mikor már tízszeres erő
nyomja a kisded sereget,
hátrálni is csak verekedve,
utolsó töltényig lehet.

Ötven ágyú ontott tüzet
Déva alatt, négy napon át,
Tízezer számra jött a móc,
s velük a Puchner-katonák.

Ott eshetett el vagy ki tudja,
eltűnt, mint akkor hány, de hány
vitéz – ez katonadolog –
Szilágyi István kapitány.

Nem érkezett hír Kolozsvárra
a harc után. Ha jött a dél,
asztalt terített két leánya,
a szép Otil, a hű Adél.

Aki csak eltűnt, megjöhet,
úgy is ment el innéthazul,
él valahol az ég alatt,
hazasegíti majd az Úr.

Húsz éven át várta haza
harangszóra a két leány,
hogy csókot ád, asztalhoz ül,
megebédel a kapitány.

---

Felhasznált irodalom:

• Anyakönyvi bejegyzések, familysearch.org
• szentkatolnai Bakk Endre: Az 1848-49-iki szabadságharcz alatti események Vizaknán, Budapest, 1880
• Gaal György: Kolozsvár 1848/49-ben, Honismeret, 1998. április, 13–25.
• Mikár Zsigmond: Honvéd-névkönyv, Budapest, 1890
• Petőfi Sándor levelei, 1849. február 3., február 15., Közlöny, 1849. február 9. 83., február 17. 112.  
• Petőfi Sándor: Négy nap dörgött az ágyú…
• Süli Attila: Két visszaemlékezés az 1849. évi erdélyi hadjáratról, Korunk (1848–1849 Örökség és emlékezet), 2023. október, 41–55.