Megyery Ella (1889–1962) hírlapírónő és egyiptomi utazása 1933-ban

Első rész

Szerző: Mező Szilveszter

Balassa-Gyarmattól Bad Aiblingig – egy életút állomásai

Az Egyiptomról szóló útirajz-irodalomnak gazdag és szép hagyományai vannak hazánkban. A fáraók titokzatos és ősi országa iránt érdeklődő művelt magyar olvasó kalandos útirajzok és személyes élménybeszámolók hosszú sorából válogathat – ki-ki az ízlése szerint. A több könyvtári polcot megtöltő művek szerzői között régi diplomáciai utazók, hajdani követjárók, hitükhöz hű szentföldi zarándokok, dúsgazdag arisztokraták, különc régiséggyűjtők, elhívatott archeológusok, képzett természettudósok, egzotikus trófeákra vágyó vadászok és egyszerű, szimpla kalandorok is szép számmal találhatók.

Az első magyar nyelvű egyiptomi útirajz szerzője – jelenlegi ismereteim szerint – hetényi Kovács János (1816–1906) természetrajztanár, a debreceni Református Kollégium hajdani oktatója volt, aki 1855–56-ban – a súlyos tüdőbeteg Tisza Domokos (1837–1856) kísérőjeként – utazott Egyiptomba. Műve („Jelentés Áfrikai utamról“) 1857-ben jelent meg Debrecenben. Róla és egyiptomi útjáról 2012-ben időszaki kiállítást készítettem a Déri Múzeumban („Homokba temetett múlt“). Őutána jutott el Egyiptomba (s írt könyvet az országról) többek között Benedikty József (1829–1897) földbirtokos, Hell Lajos (?–?) földrajzi szerző, Erődi Béla (1846–1936) nyelvész és Ecsedi István (1885–1936) etnográfus, geográfus, a Déri Múzeum első igazgatója.

E rövid felsorolásból is kitűnik, hogy az Egyiptomot magyar nyelven bemutató írók, szerzők túlnyomó többsége a férfiak közül került ki. A kevés magyar nő egyike, aki a második világháború előtti időkben eljutott Egyiptomba, s nyomtatott formában is hírt adott a Nílus völgyében megtett utazásáról, egy saját korában népszerű újságíró, Megyery Ella (1889–1962) volt. Írásunk főszereplője egyszerre volt szépíró, zsurnaliszta, haditudósító, lapszerkesztő, bédekker-szerző, idegenvezető és rádiós személyiség. Egyik korai útirajzának jónevű kiadója [Lantos Rt.; vezetője: Lantos Adolf (1875–1942) antikvárius volt] 1928-ban így jellemezte őt a „Világvándora hercegnő“ c. könyv hátlapi ajánlójában:

„Megyery Ella a modern magyar ujságírásnak egyik legragyogóbb tehetsége. Mestere annak a nagyriportázsnak, amelyet napjainkban Luigi Barzini alapított meg és amely voltaképen a festői impresszionizmus stílusát vetítette át irodalmi térre. Megyery Ella írói művészete ugyancsak az impresszionizmus határait horzsolja: rögzítő szeme pillanat alatt megragadja a dolgok lényegét, az események mélyén zúgó végokokat, behatol az emberek szívéig, és ami értékeket így divinatorikusan tollhegyre tűz, azokat friss impressziók módjára, diabólikusan sokszínű palettával veti papírra.

Bárhova kövesse is az olvasó Megyery Ellát lélekzetelfojtó rohanásában Európán végig: a napsugaras Riviérára, a montecarlói Moloch gyomrába, Párizs kavargó életébe, vagy a holland gyémántköszörűsök rembrandtvilágítású műhelyeibe, az angol diákok etoni kavalkádjai közé, vagy megint a rőtaranyfényű Rómába, a Campagna kis zöldlugasos oszteriáiba, a hófehér Engadinba, vagy a csudakék Lac Leman partjaira, a bécsi Praterbe, vagy a megkótyagosodott berlini Westendbe, – mindenütt kiérezzük az életet, a zakatoló idegein keresztül szörpölő, forrófejű ujságíró-asszony tomboló temperamentumát.“

A „repülő riporternő“, vagyis Megyery Ella 1933-ban járt Egyiptomban, ahol – egy nemzetközi kongresszus résztvevőjeként – Alexandriától Asszuánig sikerült beutaznia az egzotikus észak-afrikai országot. Érdekesség, hogy ebben az időben (az 1920–30-as években) tette híres felfedező utazásait a Michael Ondaatje (1943–) ceyloni származású kanadai író regénye nyomán „angol betegként“ elhíresült Almásy László (1895–1951) sivatagkutató, valamint a debreceni KLTE hajdani földrajzprofesszora, Kádár László (1908–1989) is. Utóbbi személy később (az 1960-as években) is járt Egyiptomban.

Megyery Ella „Istenek, fáraók, emberek“ címen 1935-ben könyvet írt Egyiptomról, amiben a viszonylag kevés számú fekete-fehér fotográfia (Megyery E. és M. Knapp felvételei) mellett leginkább plasztikus tájleírásai őrizték meg az utókor számára a mumifikált istenkirályok földjén megtett utazása emlékképeit.

Egy személy életének mindig meghatározója a család, a családi háttér. Azok a familiáris gyökerek, amelyek legtöbbször már a kezdetek kezdetén determinálják az egyén indulását és megszabják az életpálya irányát.  A genealógiai kutatások szerint az apai Megyery család ősi magyar nemesi família volt. A családi legendárium a familia eredetét egészen a honfoglalásig vezeti vissza és a vérvonalat a honfoglaló Megyer törzsből eredezteti. A család tagjai kezdetben egyszerű várjobbágyok voltak, később innen emelkedtek fel magasabb társadalmi osztályokba. A Megyeryek első okleveles említése 1294-ből való. Tudomásom szerint a Megyery családnak 3 ága volt: szabolcsi, ugocsai és egy dunántúli. A család címerét Bocskai István (1557–1606) fejedelemtől kapta 1606-ban. A családi birtok központja: Vasmegyer volt, később pedig a szomszédos Kemecse. Az anyai Korniss vonal szintén nemesi származású volt. Ismereteim szerint mindkét család – Megyery és Korniss – római katolikus hagyományokkal rendelkezett.

Megyery Ella édesapja vas-megyeri Megyery István (1859–1931) jogász, jogi szakíró, cs. és kir. kamarás, királyi alügyész, majd királyi főügyész-helyettes, koronaügyész-helyettes volt. Az apa középiskolai tanulmányait Nyíregyházán és részben Debrecenben, a Református Kollégiumban végezte. Megyery István az egyetemet végül Budapesten fejezte be. Világot látott, művelt, több nyelven beszélő ember volt, aki járt többek között Franciaországban és Angliában is. Fontos szerepet játszott a magyar büntetőjog és börtönügy hazai szabályozásában. Jelentős publikációs tevékenységet fejtett ki. Írási egyebek mellett a „Debreczen” és a „Debreczeni Ellenőr” c. lapokban jelentek meg. Írt többek között Lord Byronról, a Versaillesi kertekről és a hazai börtönügyről is. Egyszerre volt szépirodalmi és jogtudományi író. Versei, költeményei is megjelentek 1893-ban Balassa-Gyarmaton.

Megyery Ella édesanyja tóthváradgyai Korniss Sarolta (Nagyszőlős, 1869–?) volt, akinek az édesapja Korniss Ferenc (1835–1922), a tiszaeszári vérvád törvényszéki elnöke volt.

Megyery István és Korniss Sarolta 1887. október 29-én Büdszentmihályon (Szabolcs vármegyében) kötött házasságot. A család eleinte Balassagyarmaton élt, később felköltöztek a fővárosba, ahol az Üllői út 21. sz. ház harmadik emeletén laktak. A házaspárnak 3 leánygyermeke született: Ella, Irma és Sarolta.

Megyery Ella idősebb húga: Megyery Irma (1890–1937) volt, akit otthon csak nádszálnak, ill. Irminek becéztek. Róla kevés információ maradt fenn. Úgy tudni, ő is szeretett volna színésznő lenni, mint a legkisebb leány, Sarolta, de nem nagyon volt hozzá tehetsége. Elsősorban a muzikalitásával, szép hangjával, gyönyörű szopránjával tűnt ki. Jó érzéke volt a zenéléshez, s gyakran szórakoztatta a család többi tagját kifinomult zongorajátékával, klasszikusokat (többek között Beethovent és Lisztet) adva elő otthon. Irma – tudomásom szerint – semmilyen szakmai pályát ne futott be. Személyes tragédiát sem nélkülöző élete 1937-ben ért véget.

Megyery Ella fiatalabb húga: Megyery Sarolta (1897–1983) volt, akit művészberkekben Megyeri Sári, ill. Sacy von Blondel néven ismertek. Otthoni beceneve „kis Matyi”, ill. „kis Mókus” volt, amit néha eléggé dehonesztálónak tartott, mert nővérét, Ellát „kedves kis Georges Sand” néven becézte az irodalomkedvelő édesapa. Sarolta kezdetben az Erzsébet Nőiskola növendéke volt. Névjegyét először a filmes szakmában tette le. Fiatal korában hazai és nemzetközi némafilmsztár volt. Ünnepelt színésznőként dolgozott Budapesten és Berlinben, majd újra Budapesten. Közel 50 filmalkotásban szerepelt. A színészetet Rózsahegyi Kálmán (1873–1961) magán színitanodájában tanulta. Ekkoriban vette fel a Sacy von Blondel (Szőke Saci) művésznevet. A filmezéstől 1932-ben végleg visszavonult. Ettől kezdve – kizárólag mint írónő – működött. Megyery Sárinak több önálló verseskötete, regénye is megjelent. Rajongott Miltonért és Shakespeare-ért, férfiúi eszményképe pedig Charles de Gaulle (1890–1970) francia tábornok volt. Mint újságíró, Sári az alábbi folyóiratokba, lapokba írt: „Az Újság”, „Pesti Napló”, „Ünnep” és „Pester Lloyd”. Mint írónő, Szabó Lőrinc pártfogoltja volt. Emellett jó emberi és szakmai viszonyt ápolt Kosztolányi Dezsővel, Karinthy Frigyessel, Márai Sándorral és József Attilával is. Legádázabb kritikusa, Babits Mihály felesége, Tanner Ilona (írói nevén Török Sophie) volt, aki sokszor maró kritikával illette Sacy von Blondel költészetét a Nyugat hasábjain. Verseit „közhelyesnek” és „lokálhangulatúnak” nevezte. Sacy von Blondel első verseskötete: „Csak a fényre vigyázz” 1932-ben jelent meg. A könyvet Molnár C. Pál (1894–1981) grafikus, festőművész és plakáttervező, a „római iskola” egyik reprezentánsa illusztrálta. Megyery Sári elsősorban nőközpontú, jellegzetesen női műveket írt – főleg nők számára. Könyvei – ahogy egy helyen megjegyezték – a lelki problémákkal küszködő nők „nyomtatott tanácsadói” voltak. Irodalmi alkotása – ahogy egy francia kritikus találóan megfogalmazta – „kis cipzáras pszichoanalízis a kézitáskában a púder és a szájrúzs mellett.” Sacy von Blondel – a szélsőjobboldali eszmék itthoni térnyerése miatt – 1938-ban Párizsba emigrált. Ott férjhez ment egy francia újságíróhoz, André Langhoz, aki a háború alatt később német hadifogságba került. Megyery Sári sokszor – szó szerint – hajlék nélkül, rendkívül nehéz körülmények között élt Párizsban. Volt, hogy mindenét el kellett adnia, még a selyem fehérneműit is, hogy talpon maradhasson. Sokáig más nevében írta lektűr jellegű műveit, hogy képes legyen megélni, s megállni a saját lábain. Később megkapta a francia állampolgárságot, így papíron francia lett, de az álmaiban – ahogy ő írta, az „éjszaka filmjeiben” – örökre magyar maradt. Régi vágya volt, hogy egyetemi diplomát szerezzen. Ez 1955-ben (Cambridge-ben) sikerült neki. 1983-ban – 85 éves korában – Párizsban hunyt el.

Megyery Ella (eredetileg Megyery Gizella) 1889. március 18-án született Nógrád vármegyében, Balassagyarmaton. Teljes anyakönyvi neve: Megyery Gizella Mária Rózsa Norbertina volt. Férjét csíkcsatószegi és szentimrei Györffy Aladárnak (Piliny, 1882—Bad Aibling, 1960) hívták, aki rendőrezredes és államrendőrségi tanácsos volt. Róla eddig nagyon kevés érdemi információt találtam.

Ella (és a másik két Megyery lány) az olvasás és a könyvek szeretetét az édesapától örökölték. Megyery Istvánnak gazdag és minőségi magánkönyvtára volt, így a nevelés során mindig értékes irodalmat, klasszikusokat adhatott leányai kezébe. Voltak olyan művek is az otthoni könyvek között, amelyek olvasását a fiatal lányok fejlődésére akkoriban veszélyesnek tartották (pl. Oscar Wilde: „Dorian Gray arcképe” c. művét), ezeket kulccsal elzárt szekrényben tartották a Megyery család otthonában. Az édesapa leginkább Andersen meséket, görög és latin műveket, az antikvitás örökbecsű remekeit és Shakespeare műveit olvastatta a lányokkal, különösen Ellával és Sárival, mert ők sokkal fogékonyabbak voltak az irodalomra, mint a középső leány, Irma. A két „irodalmár” lány (Ella és Sári) egymással versengve tanulta a költeményeket és családi szavalóversenyeket rendeztek egymás között. Az irodalmat jól ismerő és értő atya Ellát kedvesen „Georges Sandnak” becézte, míg Sárit csak „kis Matyinak” vagy „kis Mókusnak”, amit az utóbbi gyermek – érthető módon – kicsit sérelmezett.

Megyery Ellát a kezdeti időkben a neves zsidó költő, Kis József (1843–1921), a Petőfi Társaság tagja, a debreceni Református Kollégium egykori diákja pártfogolta. Testvére, Megyery Sári írta memoárjában („Én is voltam jávorfácska…”), hogy óriási szerencse az, hogy az 1921-ben elhalálozott Kis József nem élte meg egykori pártfogoltja (Megyery Ella) szellemi pálfordulását, s az előretörő szélsőjobboldal felé való orientálódását.

Megyery Ella első verse a Kis József által szerkesztett politikai és irodalmi szemle: „A Hét” lapjain jelent meg. Kedvenc író: Gyulai Pál (1826–1909), Herczeg Ferenc (1863–1954) és Endrődi Sándor (1850–1920) voltak. Írásait a kezdeti időkben „A Hét” és az „Új idők” c. lapok közölték. Önálló verseskötete: „Konfesszió” címen jelent meg 1917-ben.

Egyik ismertebb verse, amit az első világháború szörnyűségei és egy személyes veszteség ihletett, alább olvasható:

Ma a szívemben meghalt valaki…

Ma a szívemben meghalt valaki,
Fiatal, erős, diadalmas Élet;
Meleg, virágzó valóság, aki
Egy szívveréssel örök semmivé lett.
Úgy tűnt el tőlem egy ködös órán,
Mint bús illata fonnyadt virágszálnak,
Ha kelyhéből halk hervadást szórván,
Foszlányai a nyári estbe szállnak…

S túl az örök, búcsútlan Halálon,
Csak úgy vergődik most úttalan útlan,
Álomnak való s valónak álom,
Fakó árnyék, kósza és koszorútlan.
Félénk nesszel a csöndet megkísérti
S a hűlt vágyat új fénnyel rakja ki,
De régi szavát már senki sem érti,
_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _
Ma a szívemben meghalt valaki…

A két világháború közötti időben lényeges változás állt be a szépírónak induló nő életében. Megyery Ella politikai beállítottsága és szellemi orientációja erősen jobboldali lett. A források szerint rokonszenvezett az olasz fasiszta, a német nemzetiszocialista, ill. a spanyol és magyar szélsőjobboldal korai eszmevilágával. Elmondható róla, hogy alapvetően olasz és németbarát gondolkodás jellemezte őt. Erről a nézetrendszerről tanúskodnak ekkoriban megjelent könyvei, melyek miatt később – 1945 után – bajba is került.

A művek, melyek miatt később meghurcolták:

• 1. „Rabszolgák és rabszolgatartók”. „3 ember 5 napja, mely alatt nem történik semmi” (Budapest, Magyarság, 1928)
• 2. „Franco Spanyolországában” (Budapest, Dante, 1938)
• 3. „Első villámháború” (Budapest, 1939)
• 4. „Ejtőernyős villámháború” (Budapest, Stádium Sajtóvállalat Rt., 1940)

Később azt is felrótták neki, hogy interjút készített B. Mussolinivel és más szélsőjobboldali nézeteket valló politikai vezetővel. Írt cikket Líbiáról „Mussolinivel Líbiában” címen, amiben a Duce észak-afrikai útjáról tudósított. Szerzője volt szélsőjobboldalinak titulált lapoknak. 1925 áprilisában cikket közölt az „Esti Ujság” oldalain a fasizmus bolognai székházáról, amit meg is látogatott. Írt az „Ellenőr” és a „Függetlenség” c. lapokba is. Utóbbi egy fajelméletet is népszerűsítő hazai lap volt. Ismert az a tény is, hogy a Sztójay-kormány időszakában Megyery Ella 2 előadást tartott a Magyar Rádióban, amit a háború után vádként hoztak fel ellene.

Az 1945 előtti markáns kulturális szerepvállalása, valamint megjelent könyvei és cikkei miatt a második világháború alatt (1944-ben) elmenekült Magyarországról. Emigrációba kényszerült. Előbb António de Oliveira de Salazar (1889–1970) Portugáliájába utazott, ahol Horthy Miklós is élt emigrációja végén, majd Németországba, Bajorországba költözött. 1947-ben – mint háborús bűnöst – Magyarország kikérte Németországtól Megyery Ellát, de ez nem valósult meg. Olyan személyekkel együtt nyilvánították háborús bűnösnek, mint Szeleczky Zita, Bosnyák Zoltán, Werth Henrik, Marsallkó Lajos, Dohnányi Ernő, Orsós Ferenc, Páger Antal és Nyírő József.

Megyery Ella – mint „repülő riporternő” („flying reporter”):

Megyery Ella az 1930-as években egy új nőtípus, az „utazó riporternő” megszemélyesítője volt, akit extravagáns, nem mindennapi életformája miatt sokan irigyeltek. Az ún. útirajz-irodalom műfajának magyar úttörője volt. Ráadásul női úttörője.

Az „utazó riporter” első híres képviselője egy férfi, Egon Erwin Kisch (1885–1948) cseh újságíró volt, aki több érdekes művet is írt, pl. Kínáról, Mexikóról, Ausztráliáról és az USA-ról. Őt „száguldó riporternek” hívták. E. E. Kisch néhány ismertebb műve:

• „E. E. Kisch tisztelettel bemutatja az amerikai mennyországot” (USA)
• „Íme Ausztrália”
• „Kína titkai”
• „Chicago, az ellentétek városa”

Miként Kisch, úgy Megyery Ella számára is a hírnevet a külföldi tudósításai és az utazásairól írt cikkek, könyvek, népszerű előadások hozták meg. Megyery Ella első utazásai még családi kirándulások voltak. Megyery Sári jegyezte le az „Én is voltam jávorfácska…” c. önéletrajzi könyvében, hogy a Megyery család többször is elutazott a Magas-Tátrába, illetve Tirolba, Ausztriába. Az utazásra mindig 2 szülő, 3 leánygyermek, 1 nevelőnő és 1 komorna társaságában került sor. Később – már felnőtt fejjel – beutazta egész Európát. Ez az ő korában nagyon ritka volt, ami miatt az olvasó nők ezrei bálványozták, s szerettek volna úgy élni, mint ahogy ő.

Megyery Ella több európai nyelven is jól beszélt. Interjúit a legtöbb külföldi hírességgel mindig a saját anyanyelvükön készítette. Főleg vonattal, ill. később repülővel utazott, ezért is nevezték őt „repülő riporternőnek”. Egy helyen leírta, hogy a repülés hőskorának számító 20. sz. első harmadában még hidroplánnal utazott Észak-Afrikába. Mint megjegyezte, a gépre történő beszállás úgy történt, hogy a vízen sikló repülőre egy mozgásban lévő hajóról kellett átugrania.

Újságírói, tudósítói munkája révén bejárta Európa csaknem valamennyi országát: a Mediterráneumtól a Skandináv-félszigetig, Portugáliától Németországig. Járt Észak-Afrika több országában: Marokkóban, Tunéziában (Karthago romjainál), Líbiában, Egyiptomban. Eljutott a Szentföldre is, az akkori Palesztina területére. Volt Szíriában és Törökországban is.

Útjairól előadásokat, felolvasóesteket tartott. Főleg a női hallgatók között volt rendkívül népszerű, hiszen csodálták őt önállóságáért, nyelvtudásáért, társadalmi kapcsolataiért. Számtalan cikk, tudósítás jelent meg a tollából ezekről az utazásokról. Természetesen önálló könyvszerzőként is bemutatkozott.

Ismertebb művei:

• 1. „Egy tavasz Marokkóban” (Budapest, Utazási könyvek, 1933)
• 2. Ún. notesz-sorozat / bédekkerek, útikönyvek, amelyeket nagyon sokan forgattak, használtak/
• 2. a. „Római notesz” (Budapest, Pfeiffer, 1929)
• 2. b. „Velencei notesz” (Budapest, Dante, 1937)
• 2. c. „Budapesti notesz” (Budapest, Dante, 1937)

Írt „Madridi noteszt” is, de az csak folyóiratban jelent meg.

Első útirajzai a „Világvándora hercegnő” c. művében jelentek meg 1928-ban. Ez volt az első ilyen jellegű önálló könyve. Úti beszámolói eleven képekben, szinte filmszerűen jelenítették meg a bemutatott tájakat, városokat, embereket.

Említésre érdemes, hogy szakmai berkekben is elismerték őt. Egyes írásai, pl. az Albániáról szóló cikke a Magyar Földrajzi Társaság ismeretterjesztő folyóiratában: „A Földgömb” hasábjain jelent meg. Tudjuk, hogy tagja volt a Magyar Földrajzi Társaságnak, melynek keretében előadásokat tartott. Volt, hogy a világhírű földrajzprofesszor, Cholnoky Jenő (1870–1950) konferálta őt fel egy-egy előadás előtt.

Svédországi útján találkozott Sven Hedin (1865–1952) világhírű svéd földrajztudóssal, felfedezővel és sinológussal, aki jelentős utazásokat tett többek között Perzsiában, Közép-Ázsiában és Tibetben. Ugyancsak svédországi útján járt Selma Lagerlöf (1858–1940) Nobel-díjas írónőnél. Két napot töltött Lagerlöf otthonában, az írónő egyik magyar fordítójának társaságában. Német nyelven társalogtak. Lagerlöf igencsak elcsodálkozott azon, hogy Megyery Ella utazás közben is tud írni, mert az írás neki – saját elmondása szerint – sohasem ment utazás alatt. Lagerlöf meghívta Megyeryt a legintimebb környezetébe, a dolgozószobájába is, s beszélt neki személyes munkamódszeréről.

Megyery Ella – európai utazásain – találkozott kora jelentős politikusaival, prominens személyeivel, akikkel rendre interjút készített. Hírnevet és ismertséget szerzett magának az 1920-as genfi népszövetségi tudósításokkal. Számtalan cikk, interjú, karcolat és tárca fűződik a nevéhez. Lényegében beszámolt a két világháború közötti Európa csaknem valamennyi jelentősebb eseményéről. Nőiesen, könnyedén, szinte csevegve társalkodott az olvasóval.

Megyery Ella elsősorban hírlapíró, zsurnaliszta volt. Fontosabb munkahelyei: az „Ünnep” c. képes lap (1936–1939) és a „Pesti Hírlap” (belső munkatárs 1941-ig) voltak. Érdekelte őt Thalia világa is. Kevésbé ismert vele kapcsolatban, hogy írt színikritikákat, színházi témájú cikkeket is. Később – „Utolsó riport” címen – színdarabot is írt. Rengeteg előadást és nyilvános estet tartott a legváltozatosabb témákban. Néhány előadástéma:

• „Az olasz művészetről” (1927);
• „Az új Európa modora” (1929);
• „Az egyéniség válsága” (1930);
• „Telehold Istambul fölött” (1930);
• „Sven Hedin hazája” (1931);
• „A magyar népművészet” (1932);
• „Az elfelejtett sziget – Szardínia” (1934);
• „Carthago romjain” (1934);
• „A németek Hollandiában” (1940);

de értekezett a teaivásról, a makarónievésről, a házasodási szokásokról és sok-sok más érdekes témáról. Kutató legyen a talpán az, aki vállalkozik arra, hogy megpróbálja hiány nélkül összeállítani Megyery Ella írásait és előadásait.

Emigrációs esztendők:

Mint korábban már említettem, Megyery Ella 1944-ben Nyugat-Európába emigrált (Portugália, NSZK). Élete utolsó szakaszán a nyugatnémet emigráció jobboldali köreihez tartozott. Egy csendes bajor településen, Bad Aiblingban élt szegényen, szerényen, küzdelmesen. Megyery Sári írta nővéréről az „Én is voltam jávorfácska…” c. kötetében, hogy a kis bajor faluban magányosan és nélkülözések között tengődő Megyery Ella úgy élt a helyiek között, mint egy régi magyar grófnő:  „… nem kívánt mást, mint azt a pillanatnyi fénykört, mit a grófi cím varázsával vetített magára.”

Ő maga is nagyon szegény volt, de a saját kevéskéjét (a jótékonysági intézetek és a nemzetközi segélyalapok ruha- és élelmiszercsomagjait) is szétosztotta a nálánál még szegényebb helyiek között.  Szintén Megyery Sári jegyezte le, hogy Megyery Ella egész évben arra kuporgatott, hogy Karácsonykor egy napig (24 óráig) igazi „grófnőként” mutatkozhasson München legelőkelőbb szállodájában. Egy teljes évig készült erre az ünnepre, félretéve az USA-ból kapott adományok szebb darabjait:

„… a filmsztároktól levetett, derékig kivágott, uszályos, aranylamé csáböltözékben, a csillogó üveg- és pakfonékszerek, csinált virágok, muszlinfátylak díszeit magára aggatva, a tükörben régi énjét vélte látni. A vacsorát jelző gongütésre illatfelhőbe burkolva, erősen kifestve, bodrozott frizurában, hol szűk, hol túl nagy estélyi cipőben – ajándék lábbelinek ne nézd a számát – levonult az étterembe. Elnézve a jelenlevők feje felett – szemüveg nélkül amúgy se sokat látott –, nem vette észre az elképedő tekinteteket, s hogy már nemigen hallott, a gúnyos suttogás sem ért a füléhez. Öntudatos fölénnyel élvezte gazdagsága illúzióját. Másnap délben rangsor szerint, egyenként csengette be a személyzet tagjait, hanyag mozdulattal kezükbe csúsztatva a számla kifizetése után maradt vagyonát. Borravalónak szórva szét azt az összeget, amiből legalább egy hónapig „grófosan” nyomoroghatott volna.”

Azt is feljegyezték róla (Juhász József), hogy az emigrációs magyarok könyvtáraiban a laphiányos könyvek pótlását, a hiányzó lapok megírását sokszor ő végezte el – emlékezetből. Az emigráció tagjai maguk között a „magyar betű Nagyasszonyának” nevezték őt. Írásai ekkoriban a landshuti „Hungaria” (1947 és 1949 között), ill. a müncheni „Új Hungaria” (1953 és 1954 között) c. lapokban jelentek meg.

1959 és 1961 között szerkesztője volt a kölni „Magyar Könyvbarátok” c. irodalmi tájékoztatónak és szemlének.

A beszámolók szerint nagyon erős, intenzív honvágyat érzett a távoli haza iránt. Egy helyen leírta, hogy ő igazából nem is honvágyat, hanem inkább honfájdalmat érez, mert – szerinte – a vágy nem tükrözi hűen azt a kínzó érzést, ami benne él Magyarország iránt.

Megyery Ella hosszú szenvedés után – Bad Aiblingban (Bajorország, NSZK) halt meg 1962. március 9-én. 72 éves volt ekkor. Halálos ágyán Arany Toldiját találták kinyitva…