A mostani írást egy lelkes múzeumbaráttól kaptuk, aki édesanyja visszaemlékezését osztotta meg a Helyi Értékkel. A hölgy Tégláson született, s nevelkedett, iskolai tanulmányai miatt került először hosszabb időre Debrecenbe. Az alábbi sorokban egy tizenöt éves lány rácsodálkozásai, kollégiumi és közösségi élményei ismerhetők meg. A helyszín az egykor Nagyerdei körút 64. szám alatt működő Lorántffy Zsuzsanna kollégium:
1947. szeptember elseje volt. Édesapám velem és szülőfalum nyolcgyermekes cipészmesterének egyik lányával Debrecenbe indult, hogy a Dóczy Intézet líceumába és a Nagyerdei körúton lévő leánykollégiumba beirathasson. A kollégiumot nem kellett sokáig keresnünk, mert a ház kerítésén függő egyszerű pléhtábla, a rajta levő három egymásba fonódó búzakalásszal – ami a Magyar Kollégiumi Egyesület jelvénye volt –, valamint a kalászok fölött a következő felirattal: „Lorántffy Zsuzsanna Leánykollégium“ eligazított bennünket; mutatta, hogy jó helyen járunk. A kollégium eredetileg egy nyugatra menekült család gazdátlanná vált villája volt, ami a legfontosabb javítások elvégzése után 22 diáklány otthona lett.
Az egykori Lorántffy Zsuzsanna Kollégiumnak helytadó nagyerdei villa 2000-es években. Fotó: Báthory Zoltán (2010-es évek)
Én még elemibe jártam, s a 4. osztály elvégzése után debreceni gimnazista lettem. Bejáró kisdiák voltam, vonattal utaztam mindennap az iskolába. Így érthető, hogy milyen nagy izgalommal és várakozással készültem a kollégiumi életre, hiszen hosszabb időre addig még soha nem voltam távol a szülői háztól.
Az épületben nem volt sok helyiség. Egy nagy szobában volt a 22 ágy, s volt egy kisebb helyiség is, mely egyszerre töltötte be a társalgó-, a tanuló-, s – ha jött hozzánk valaki – a fogadószoba szerepét. Mosdó is csak egy volt, ahol hideg vízben, egymás után mosakodhattak a lányok, míg fürödni a városi fedett uszodába jártunk. A felügyelő tanárnőnek volt még a fentieken kívül egy kis szobája. Ennyire futotta, így sikerült helyreállítani a több lövést kapott épületet.
A kollégiumba lépve örömmel láttam, hogy a barátnőmmel mi vagyunk az elsők, a honfoglalók, így kedvemre válogathatok a fekhelyek között. Mivel már kislányként is korán kelő voltam, és nagyon szerettem olvasni, így a legtermészetesebbnek tartottam, hogy az ablak mellett lévő ágyat választom magamnak. Előre örültem, hogy milyen jó lesz nekem, mert amikor a szoba túlsó részén még szinte sötét van, én a felkelő nap világánál már kedvemre olvashatok. A csodálatosan szép szeptemberi nyárban dehogy gondoltam én arra, hogy ennek milyen hamar vége lesz, s jönnek az egyre sötétebb, hidegebb napok. Pedig, ha egy kicsit is figyelmesebb vagyok, megláthattam volna, hogy mint a korán őszülő emberek hajában az ezüstös szálak, a fák addigi, még dús lombkoronájában is feltűnik már itt-ott egy-egy sárguló falevél. Persze az sem tűnt fel nekem, hogy a katonás rendben sorakozó ágyak szalmazsákjait csak 1-1 durva lópokróc takarja, ami egyben hivatott lesz még a leghidegebb időben is a paplan, vagy a dunna szerepét is betölteni. Arról pedig már ne is beszéljek, amit már korábban is ismertem és tapasztalatból is tudhattam volna, hogy a nagy hálószobában egyetlen vaskályha van, s az is a helyiség túlsó végében, s amely tudvalevőleg egyébként is a világ leghitványabb fűtőalkalmatossága. Mert, ha van is mivel fűteni, csak addig melegít, míg ég a tűz benne, s ebből a melegből is jó, ha a harmadik ágyig jut majd el egy kevés, de az ablakig már abszolút nem jut el belőle semmi sem. Nem láttam meg azt sem, hogy az ablakokat csupán csak egy szimpla üveglap takarja, ami bizony később csak annyira lesz elég, hogy éppen ne essen be rajta az eső vagy a hó. De egy erősebb szél már szinte akadálytalanul süvít be majd rajta olyan huzatot okozva, mintha a szabadban lennénk. És ezekből a „földi javakból“ én részesülök majd mindig először, és nekem jut majd a legtöbb is belőle.
Ezekre az apróságokra azonban dehogy figyeltem én, hiszen maradéktalanul boldog voltam, mert az ablak előtti ágy már az enyém, azt nem veheti el tőlem senki sem. Ilyen érzésekkel trónoltam én a nagy szerzeményen, és kíváncsian figyeltem az egymás után érkező diáklányokat.
Hát, ami a bemutatkozás után egyből feltűnt, az az volt, hogy változatosságban nem volt éppen hiány. Mert ekkor derült ki, hogy korban, származásban, de a választott iskolákban is mekkora eltérések vannak: Volt közöttünk néhány tanulásra vágyó falusi és tanyasi parasztlány, volt többszáz holdas „levitézlett“ földbirtokos lánya, de voltak pedagógus, más értelmiségi, vagy iparos szülők gyermekei is. Ilyen szórást mutatott az érdeklődésünk is az ismeretek megszerzése iránt. Hárman jártunk líceumba, de voltak gimnazisták, bölcsészek, volt medika, egy gazdászlány, s ami akkor még nagy újságnak számított, volt közöttünk egy elsőéves teológuslány is. Korban a magam 15 évével én voltam a legfiatalabb, míg a legidősebb közöttünk már igazi nagylánynak számított: egy 23 éves egyetemista volt. De ebben a nagy, színes kavalkádban volt köztünk közös vonás is: az, hogy mindnyájan tanulni, tudni akartunk, és hogy valamennyien nagyon szegények voltunk.
Társkollégiumunk egy jóval nagyobb, modernebb épületben, a Simonyi úton, a Tildy Zoltán nevét viselő kollégium volt, ahol 60, ugyancsak vegyes származású, korú és érdeklődési körű fiúkollégista társunk talált otthonra, köztük az én egyetemista bátyám és a majdani férjem is.
A Tildy Zoltánnak helytadó nagyerdei villa régen és 2000-es években. Forrás: Méliusz Juhász Péter Könyvtár Helytörténeti Gyűjtemény. Fotó: Báthory Zoltán (2010-es évek)
Mi, lányok az ismerkedés után – fiatal felügyelő tanárnőnk vezetésével – együtt indultunk a Tildybe. Egyrészt, hogy megismerjük a fiúkat is, másrészt, hogy a menzán az első közös ebédet elfogyaszthassuk. Már az ebéd is jó hangulatban telt, ami a délutáni közös programon tovább folytatódott. A Tildy tanára és a mi felügyelő tanárunk ekkor mutatott be bennünket egymásnak, majd ismertették a házirendet, továbbá a két kollégium közös feladatait is: azt, hogy a jövőben együtt lesznek a szemináriumok, valamint a népi szokásokat ápoló és továbbfejlesztő népdalok és népi táncok tanulása is. Az ebéd és a vacsora ugyancsak együtt, a Tildy kollégium menzáján lesz, míg a reggelinket, a köménymagos levest, – amit mi később nemes egyszerűséggel csak zupának neveztünk – majd a helyünkbe hozza a kollégium egyetlen férfi alkalmazottja. Már az első este, a vacsora után közösen énekeltük azokat a népdalokat, melyeket mindnyájan ismertünk, és a kellemesen eltöltött nap után jó hangulatban indultunk vissza a Lorántffy kollégiumba. Másnap, az első tanítási napon az iskolával, a tanárokkal és az új osztálytársakkal ismerkedtünk, és már úgy tértünk haza, mintha valóban a családunkhoz mennénk.
Rövid idő alatt beleszoktunk az új életünkbe is. Napost választottunk, s egy-egy kis rajzzal, díszpárnával és kézimunkával igyekeztünk szebbé, lakályosabbá tenni új otthonunkat. A közös feladatokat a Tyldistákkal is gyorsan kialakítottuk, és egyre kellemesebbek, vidámabbak lettek a népdal- és népitánc-próbák is. Majd egymás után kaptuk a környékről a különböző meghívásokat, ahová nyitott teherautóval, de nagy lelkesedéssel mentünk „kultúrműsort“ adni.
Ami a nagy szegénységet illeti, hát azt sem úgy éltük meg, mint valami istencsapást, hanem egyszerűen tudomásul vettük. Mert nem csak mi voltunk szegények, hanem az ország is, hiszen még alig sikerült eltakarítani a háború okozta romokat. Pedig voltak időszakok, amikor az egész kollégiumnak nem volt egy darab kenyere, vagy néhány almán kívül más eledele. Ilyenkor valaki elkezdte, majd valamennyien torkunk szakadtából énekeltük a „Haj, búra termett idő“ című népdalt, vagy rázendítettünk az „Éhesek vagyunk, enni akarunk“ című dalra. S ahogy teltek a napok, egyre hidegebb lett, s ráadásul úgy köszöntött ránk a tél, hogy elfogyott a tűzifánk, s mi már az egyetlen vaskályhába sem tudtunk begyújtani. Odáig jutottunk, hogy míg más éjszakára levetkezik, mi, ami meleg holmink csak volt, mind magunkra vettük, hogy a hideg szobában meg ne fagyjunk.
Máig sem tudom, hogy honnan, de a korabeli újság két riporternője tudomást szerzett nehéz helyzetünkről, és egy zord téli estén meglátogattak bennünket. Elismeréssel csodálták a szép házirendet, de megdöbbentette őket a jéghideg lakás.
Látogatásuk után egész oldalon számoltak be arról, hogy milyen meleg testvéri szeretetben, de embertelen hidegben élnek a Lorántffy Zsuzsanna kollégium lakói. Az újságcikknek azt a címet adták, hogy „Egy darab fát a kollégiumnak!“ Ez az újságcikk indította el az emberek segítőkészségét, és hozott pozitív változást addigi életünkben. Egymás után érkeztek az adományok: nem csak fa, hanem élelem és meleg ruhanemű is. A legnagyobb segítség mégis az volt, amikor – ugyancsak az újságcikknek köszönhetően –, mi is és a Tyldisek is UNRA csomagot kaptunk, melyben egy-egy finom vastag gyapjú hálózsák volt.
Látni kellett volna azt az örömöt, ahogy most már dacolva a hideggel is, úgy hajthattuk álomra a fejünket, hogy nem kell éjszakára felöltöznünk. A végig cipzáras, meleg hálózsákból csak a szemünk és az orrunk látszott ki, s valahogy úgy nézhettünk ki benne, mint a múmiák. Ma is fülemben cseng az az önfeledt nevetés, ami a napos takarodó előtti felhívását kísérte, hogy most már felvehetjük a hálózsákokat, ami estéről estére külön szertartássá vált. Javulás állt be a menzán is. Bár a reggeli „zupa” megmaradt, de a heti két-háromszori borsóporleves mellett elő-előfordult – igaz, hogy csak egytálételként – a babgulyás vagy a csülkös bableves is.
Így telt el a tél, és beköszöntött a várva várt tavasz. A vacsorák után nagy sétákat tettünk a Pálma cukrászda körül, ahol mindig vidám cigányzene szólt. Akkor tanultuk meg az éppen divatos dalokat, az „Este, ha lefekszik, álmodozzon rólam“ vagy az „Ide figyelj Lajos!“-t és másokat. Persze a cukrászdából nekünk csak annyi jutott, mert még egy fagylaltra való pénzünk sem volt. Nem volt pénzünk villamosra sem, így a város különböző részein lévő iskoláinkba is gyalog közlekedtünk. Akinek a Piac utcán vezetett az útja, az széles ívben kikerülte a hat oszlopon álló kis árkádot, az úgynevezett szekunda barlangot.
Akkor még vidámak voltunk, és mindennek tudtunk örülni. Különösen annak, amikor Budapestről meghívást kaptunk egy országos népitánc-versenyre, melyen aztán szép sikert arattunk. Jól alakultak a tanulmányi eredményeink is – úgy a bátyám, mint én tandíjmentesek lettünk –, de kollégista társaink eredményei is nagyon szépek lettek. S amikor már úgy tűnt, hogy minden rendeződik, kaptuk a szörnyű hírt, hogy megszüntetik a kollégiumunkat, és a Magyar Kollégiumi Egyesülettől a kollégistákat a NÉKOSZ veszi át.
Azt hittük, hogy ennél nagyobb csapás az életünkben már soha nem érhet bennünket. Megpróbáltunk lázadozni, de ki figyelt oda? Sőt, pár napon belül névre szólóan is megkaptuk, hogy kit, melyik kollégium vesz majd át. Tudtuk, hogy másutt is van élet, és vannak hozzánk hasonló fiatalok, de azt is, hogy ezt a kedves kis közösséget nem találjuk meg többé sehol. A felajánlott helyet volt, aki elfogadta, mert a tanulást csak így folytathatta tovább, de a többség a bejárást, vagy más megoldást választott. Az utolsó napokat úgy töltöttük el, mint aki gyászol, mint akinek kedves halottja van. Sírva borultunk egymás nyakába, és jártuk be utoljára a kétholdas kertet, s így búcsúztunk el az épület legkisebb zugától is. A kollégiummal szemben, az utca túlsó oldalán állt egy nagyon öreg tölgyfa, hárman sem tudtuk átfogni a törzsét. Hány évszázad telt el már felette, azt senki sem tudta. Mi viszont úgy néztük, mint a régmúlt idők élő tanúját, mint amely már akkor is ott állt, amikor még élt kollégiumunk névadója, Lorántffy Zsuzsanna. Ez alatt a fa alatt voltunk mind a 22-en utoljára együtt, és tettünk fogadalmat, hogy bárhová is sodorjon bennünket az élet, mindig szeretettel fogunk gondolni egymásra.
Azóta többször sétálok, vagy villamossal haladok el a régi házak előtt, s szomorúvá tesz, hogy a tölgyfának már csak a helye van meg. Azt viszont jó érzéssel látom, hogy mindkét hajdani kollégium épülete szinte változtatás nélkül, a mai napig is áll. A helyén áll még a szekunda barlang is, és hűen őrzi a város polgármesteri hivatalának bejáratát. Én ösztönösen a mai napig is kikerülöm, pedig engem már nagyon régen nem osztályoz senki…
Ha visszagondolok a „régi szép időkre“, tárgyilagosan meg kell mondanom: ezek a fényes szelek bizony nem is voltak annyira fényesek. Mégis, ma már több, mint egy fél évszázad távlatából sem tudok nosztalgia nélkül emlékezni életemnek erre a nehéz, de nekem mégis nagyon kedves és felejthetetlen időszakára, pedig nálunk szegényebbek akkor talán csak a templom egerei voltak.
Sokan, sokféle módon emlékeztek meg azóta az akkori diákok kollégiumi életéről. Én, akiben olyan élénken él minden, mintha csak tegnap történt volna, az akkori életünkre úgy emlékszem vissza, mint a közösségformálás, az emberré nevelés és összetartás nagyszerű korszakára, amely megtanított arra is, hogy a kevésnek is örülni tudjak, és meglássam a szépet egy szál virágban, egy falevélben, de még egy tavaszi gyenge kis fűszálban is. Ez teszi számomra azokat az éveket ennyi idő elteltével is felejthetetlenné.
Jegyzetek:
Jelen írás három részben megjelent az Alföldi Tollforgatók Lapjában [Alföldi Tollforgatók Lapja 2009. (3. évfolyam) 2. sz. 12., 3. sz. 12. és 4. sz. 12.], valamint részleteket közölt belőle Nyul Imre. [Nyul Imre: A debreceni Sétakert. Debrecen, magánkiadás, 2019. 131–133.]
A “fényes szelek” kifejezés a népi kollégiumi mozgalommal kapcsolatban jelent meg. A mozgalom célja a szegény, szerény származású paraszt (később munkás) ifjúság továbbtanulásának elősegítése volt bentlakásos internátusok segítségével. A mozgalom saját indulóval rendelkezett, a “Sej a mi lobongókat” című dal után kapta a korszak ifjúsága a “fényes szelek” nemzedéke elnevezést. Ezzel a címmel készült Jancsó Miklós 1968-as filmdrámája.
A népi kollégiumi mozgalom az 1930-as évek népiírók és falukutatók mozgalmából bontakozott ki. Az első népi kollégium 1939-ben jött létre. Az 1940-es évek közepére megalakult a NÉKOSZ (Népi Kollégiumok Országos Szövetsége), amely néhány év alatt több mint 160 kollégiumot létesített. Többnyire elhagyott, részben romos ingatlanokat (villák, iskolák, laktanyaépületek) vettek birtokba, illetve újítottak fel. A sikeresnek tekinthető pedagógiai mozgalomnak a politika, a Rákosi-rendszer vetett véget, mely nem tűrte az autonóm, önálló szervezeteket.
Az írásban szereplő Lorántffy Zsuzsanna Kollégium és Tildy Zoltán Kollégium is ennek a mozgalomnak eredményeként alakult meg, bár azokat még a MAKE (Magyar Kollégiumi Egyesület) hozta létre. Debrecenben az első nép kollégium, az országban első vidékiként a hatvan utcai Bartók Béla Kollégium volt, mely 1946. szeptemberében kezdte meg működését. Ezt követte 1947 tavaszán az említett két kollégium, a Lorántffy Zsuzsanna lányok számára nyújtott lehetőséget, míg a Tildy Zoltánban fiúkat helyeztek el. Mindkettő a nagyerdei villák egyikében (Nagyerdei körút 64. és Simonyi út 23.) fogadta az ifjúságot. A Lorántffy Zsuzsanna Kollégium később a tanítónőképzésben résztvevők központja lett, a Tildy a NÉKOSZ égisze alatt működött tovább annak feloszlatásáig. A debreceni népi kollégiumokhoz bővebben lásd (a teljesség igénye nélkül): Vaskó László: A debreceni népi kollégiumok történetéhez és nevelőmunkájához 1–2. Alföld 1971. 8. sz. 40–53., 9. sz. 59–68.; Lemhényi Jenő: Adalékok a debreceni népi kollégiumok történetének első két évéhez. In: Vaskó László (szerk.): Tanulmányok és dokumentumok Hajdú és Bihar megye közoktatásügyének történetéből 1945–1948. Debrecen, 1973. 43–74.
A két intézmény létrejöttéről többek között a Néplap 1947. május 4-i számában, valamint a Kis Ujság 1947. június 26-i számában is olvashatunk.
A Régi Városháza árkádos részét a diáknyelv szekunda-barlangnak nevezte el, mivel a babona szerint aki áthaladt rajta, az szekundát, vagyis egyest kapott aznap az iskolában. A hiedelem szerint ezen segíthetett az, ha az illető áthaladáskor nem vett levegőt vagy összeszorította mutató és középső ujját.
Debrecen története szorosan összefonódott az 1848–49-es forradalom és szabadságharc eseményeivel. Kossuth Lajos és az akkori kormány itt tartózkodása vagy az 1849. augusztus 2-i csata a városi emlékezet részévé vált, miként Nagysándor József alakja. A debreceni csata hadvezére az aradi vértanúk egyikeként is ismert. Emlékét ma a 2-es számú toborzóiroda (Péterfia utca 58/A) falán elhelyezett emléktábla és a róla elnevezett halmon található mementó őrzi. Jelen írásunkkal előtte és a többi aradi vértanú előtt tisztelgünk.
A Déri Múzeum 1848–1849 emlékezete című kiállításban több tárgyi emlék is megtekinthető az aradi vértanúkkal kapcsolatban. Talán az egyik legkülönlegesebb kiállítási tárgyak közé tartozik az aradi kivégzésük színhelyéről származó csontmaradványokat és bitófatöredékeket tartalmazó, fenséges faragású ereklyeláda. A másik egy kézirat, mely az aradi vértanúk kivégzési helyének 1932–33-ban történt feltárásáról tudósít. Pataky Sándor (1880–1969) festőművész 1937-ben a Déri Múzeumban mutatkozott be egyéni tárlatával. Ekkor adta a múzeumnak az aradi kivégzés helyszínén történt régészeti feltárások rendkívül alapos leírását, melyet gazdag szövegközi ábrák tesznek még érdekesebbé és értékessé. A tárlatra az egykori 1848–49-es nemzetőrök „vigyáznak”, akik a Debreceni Honvédegylet tagjai is voltak. Az öreg honvédeket tulajdonképpen a Városi Múzeum első teremőreiként tartjuk számon.
A Honvédegylet célja a szabadságharc és forradalom emlékének ápolása, a rokkant honvédek és hozzátartozók (özvegyek, árvák) segítése volt. A Honvédegyleti igazolványok kiállításával igazolta az arra jogosultakat, s biztosította ellátásukat. Az oklevelekből néhányat a Déri Múzeum történeti gyűjteménye is őriz, melyek többségét Kutassi Imre műhelyében nyomtatták ki. A díszes nyomtatványok tartalmazzák az illető egykori titulusát is. Figyelemreméltók a keretdíszben megbújó, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc győztes csatáiról megemlékező szalagszerű motívumok.
Debrecenben – más településhez hasonlóan – 1867-ben alakult meg a Honvédegylet a kiegyezést és a koronázást követően, amikor az uralkodó, Ferenc József szimbolikus gesztusokkal (koronázási ajándék átengedése, katonai nyugdíj engedélyezése) elismerte a volt honvédeket. A Debreceni Honvédegylet elnöke, Patay István a szabadságharc idején honvédezredesként teljesített szolgálatot, később országgyűlési képviselőként vált ismertté. Patay István, a Honvédegylet elnökeként elrendelte, hogy az aradi vértanúk előtt tisztelegve 13 volt honvéd egyenruhába öltözve minden nemzeti ünnepély alkalmával az esemény díszének emelésére csákóval és oldalfegyverrel jelenjen meg. Az öltözet a következőkből állt:
„az 1848/49-ki honvédek öltözete szerint kávészín atilla piros zsinórral, kék magyar nadrág piros zsinórral, setétszürke köpenyeg fényes gombokkal, fekete csákó, elöl országcímerrel, altiszti jelvények nemzeti-szín rózsával, felül zsinór helyett nemzeti-szín szalaggal, és bakancs”
Szabó Anna Viola: Némethi József fényképész felvételei a debreceni 48-as honvédekről. In: Magyar Kultúra magazin, 2022/3. (Huszár), 56–57.
Az egyenruhát bemutató sorokat Szabó Anna Viola, a Déri Múzeum fotótörténész írásában találjuk meg, melyben a debreceni öreg 48-as honvédekről készült 1902-es fényképfelvételek története ismerhető meg.
A város 1848–49-es emlékezetében a debreceni csata és hősei kaptak nagyobb hangsúlyt, a Honvédtemető, illetve a Haldokló oroszlán is elsősorban nekik állít emléket. A korabeli források szintén a március 15-i és az augusztus 2-i események felelevenítéséről írnak. A kiegyezést követően tartottak először az aradi vértanúkra emlékezve gyászmisét a római katolikus templomban, amely szokás rendszeressé vált október 6-án. Az 50. évforduló alkalmából országszerte, így Debrecenben is nagyszabású ünnepélyekkel adóztak az 1848–49-es szabadságharcnak és forradalomnak. 1899. augusztus 2-án a debreceni csata fél évszázados fordulóján több nevezetes esemény történt: ekkor került át az Emlékkertből a Hősök temetőjébe a Haldokló oroszlán, amelyet eredetileg is odaszántak. Marshalkó János szobrát az új helyén koszorúk tömege lepte el, s lepi el mind a mai napig a március 15-i, augusztus 2-i és október 6-i megemlékezéseken.
Ugyanezen a napon történt meg a debreceni csata újabb mementójának leleplezése. Alig egy évvel ezelőtt született meg az elhatározás az emlékoszlop emeléséről, mely az ütközet helyszínén található. A 8 méter magas obeliszket a téglagyárak környékén lévő halomra állították fel, terméskőből és vörös, sajtolt téglából építették. A sajtóforrások Tóth Andrásnak tulajdonítják az alkotást. Oldalán egy kis táblán a következő felirat olvasható rajta még ma is:
E halomnál vezényelte Nagysándor József honvéd tábornok augusztus 2-án a szabadságért hősi elszántsággal küzdött honvéd csapatot a tízszerte nagyobb cári orosz haderővel szemben A csata elveszett, de hős honvédeink emléke örökké élni fog.
A helyi és országos lapok egyaránt beszámoltak az eseményről, amelyre a délutáni órákban a Honvédtemetőben tartott megemlékezést követően került sor:
„a menet pedig a Nagy Sándor halom felé indult. Gyönyörű látvány volt nézni a nemzetiszín zászlós és jelvényes csapatot, amint hazafias dalokat énekelve vonult a hős tábornokról elnevezett halom felé. Fél óra telt bele, míg megérkeztek.”
Debreczen 1899. augusztus 3.
Az ünnepély Petőfi Dalkör műsorával vette kezdetét. Vecsey Imre tanácsnok, tiszteletbeli főjegyző tartotta meg az emlékbeszédet, utána Kun Béla joghallgató szavalta el saját költeményét. Ezt követte a koszorúzás, majd újabb beszédek hangzottak el Simonffy Imre polgármestertől és Beniczky Miksa volt országgyűlési képviselőtől. A végén a közönség együtt énekelte el a Szózatot.
A debreceni csata helyszíne és emlékmű azóta szerves részét képezik a megemlékezéseknek. A halmot korábban Kakas- vagy Kokashalomként hívták, magaslati hely lévén kiváló terepet jelentett a helyszín szemrevételezésére, ahogy tette egykor Nagysándor József tábornok az ütközet napján. A nép a szomorú eseményeket követően Nagysándor halomként kezdte emlegetni a helyet. Az ott magasodó emlékmű ma Nagysándor József-emlékműként ismert, az idők folyamán az október 6-i megemlékezések egyik fontos helyszínévé vált. Az 1910-es évekig, az utolsó öreghonvéd haláláig tartották azt a szokást, hogy az aradi vértanúk napján az életben maradtak – kezdetben 13-an – körbeállták az obeliszket, és teljes ruházatban, fegyverzetben tisztelegtek a hősi halottak előtt.
A nagyváradi születésű Nagysándor József a tavaszi hadjáratban szerzett érdemeinek köszönhetően vált Kossuth Lajos tábornokává. A debreceni csata után Görgeit követte, jelen volt a világosi fegyverletételnél. 1849. október 6-án a szabadságharc és forradalomban való részvétele miatt kötéláltali halálra ítélték, s kilencedikként végezték ki. A fennmaradt források szerint utolsó szavai a következők voltak: Hodie mihi, cras tibi! Azaz “Ma nekem, holnap neked”. Az elmúlt évek nagy visszhangot kiváltó történelmi forrása volt az egy családi hagyatékból előkerült búcsúlevél, melynek sorait Nagysándor József 1849. október 6-án, hajnali órákban írta. A nagybátyjának, Nagysándor Imre kalocsai érseki orvosnak címzett levélben az egykori hadvezér elköszönt családjától.
A Helyi Érték fő célkitűzése közé tartozik, hogy teret adjon más helytörténeti műhelyeknek és kutatóknak eredményeik bemutatására. Elsőként egy izgalmas téma, Debrecen és sör viszonya kerül bemutatásra Új Judit helytörténeti kutató jóvoltából. Új Judit közművelődési szakemberként, az Ort-Iki Báb- és Utcaszínház alapítójaként és tagjaként is ismert, néhány évvel kezdett el komolyabban foglalkozni a témával.
A debreceni sörfőzés és -fogyasztás története nem teljesen ismeretlen kutatási terület: 2018-ban a 45. Hajdú-Bihar Megyei Levéltári Napok (2018. november 13–14.) keretén belül Katona Csaba történész előadásában a 18. és 19. századi debreceni és hajdúsági szokásokról mesélt. Azonban átfogó, a kezdetekre visszamenő feldolgozás ez idáig nem történt, melyre most Új Judit vállalkozott. Első kutatási eredményeit egy informatív és attraktív animációs kisfilmben tette közzé, amely 2023. április elején debütált.
Az alábbiakban Új Judit gondolatait olvashatjuk a kisfilmmel és kutatásával kapcsolatban:
Debrecen város sörtörténetének kutatása nem egyszerű feladat. Amikor a Debrecen Kultúrájáért Alapítvány ösztöndíjasaként arra vállalkoztam, hogy a cívisvárosi sörfőzés mérföldköveit egy néhány perces animációs kisfilmben mutatom be, akkor még nem gondoltam, hogy milyen mélységű kutatómunkát igényel ez a feladat, és azt sem, hogy a téma kifogyhatatlan kutatási forrás és nagyon szerteágazó.
Néhány éve, mikor „szembejött” velem a Debreceni Bölcs Férfiak Sörtársasága a Méliusz Juhász Péter Könyvtár Helytörténeti Részlegében, akkor teljesen elvarázsolt ennek a XX. század első felében működő asztaltársaságnak a szellemisége, intelligens humora. Úgy éreztem, ez olyan érdekes momentum a város történetében, amiről minden lokálpatriótának tudnia kell. Így kezdődött…
A kutatás során kiderült, hogy Debrecen „sörös” múltja évszázadokra tekint vissza, s a legtöbben még csak nem is hallottak arról, hogy főztek valaha sört a cívisvárosban. A kisfilm elkészítésénél a legnehezebb feladat ennek a többszáz évnek néhány percbe sűrítése volt. Az alkotásban a XVI. századtól kezdve követhetjük nyomon a debreceni sörfőzés történetét a XIX. század végéig, hogy ezen időszak alatt miként alakult a város és a sör kapcsolata. Az is kiderül, hogy milyen fajta söröket főztek a cívisek, hol álltak a város serfőző házai és sercsapszéke.
Forrás: saját szerkesztés Adatok: Zoltai, Debrecen a török uralom végén.
A film elsősorban nem kutatóknak szól, fontos szempont volt, hogy érdekes, hiteles, informatív, ugyanakkor könnyen befogadható legyen. A befogadást segítik az animációk is, amik eredeti rajzok, plakátok, fotók alapján készültek. Az animáció és a vágás Takács Tamás, a MOME média design szakos hallgatójának a munkája. A kisfilm szövege közel egy évnyi kutatómunka eredményeként született meg. Bár számos forrásban találunk adatokat, rövid leírást a témával kapcsolatban, összefoglaló publikáció csak 2021-ben jelent meg A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár Évkönyvében, melyet szerzőként Katona Csaba jegyez. A „sűrűadatos” tanulmány kiváló összefoglalója az eddig ismert forrásoknak, de sajnos még így is sok apró láncszem hiányzik a történetből, illetve több helyen egymásnak ellentmondó adatokkal találkozhatunk. Ezért, amennyire módom és lehetőségem volt rá, megpróbáltam visszamenni az eredeti forrásokig. Munkámat sokan segítették, amit itt is nagyon köszönök a Hajdú-Bihar Vármegyei Levéltár igazgatójának, Dr. Szendiné Orvos Erzsébetnek és munkatársainak, a Déri Múzeum muzeológusainak, Korompai Balázsnak és Szabó Anna Violának, a Méliusz Helytörténeti részlege munkatársainak, Marton Andreának és Bakó Zoltánnak, a Cívisporta kutatóinak, Balogh Lászlónak és Horváth Péternek, valamint Papp József helytörténet-kutatónak, akitől mindig kérdezhettem.
A szöveg szerkesztésénél felhasznált legfontosabb források
Ecsedi István: A debreceni és tiszántúli magyar ember táplálkozása. 343. p. In: Egyedi István – Sőregi János (összeáll.): A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2. (Debrecen Sz. Kir. Város Déri Múzeumának Kiadványai XXX. Debrecen, 1935. 149–395.)
Katona Csaba: Adatok a 16–19. századi debreceni sörgyártás történetéhez. In: A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár Évkönyve XXXVII. Debrecen, 2021. 131–145.
Komoróczy György: A reformkori Debrecen. Debrecen, 1974.
Szabadfalvi József: A magyar mézsörkészítés. In: Szabadfalvi József: Ötödfél évtized terméséből. Néprajzi és művelődéstörténeti tanulmányok. Miskolc, 1998. 31–51.
Szűcs Ernő: Átmeneti üzemi formák jelentkezése Debrecen ipari életében 1848–1867 között. 245. In: Gazda László – Módi György (szerk.): A Debreceni Déri múzeum Évkönyve, 1989–1990. Debrecen, 1992. 239–255.
Rácz István: A városgazdálkodás. In: Rácz István (szerk.): Debrecen története 2. 1693–1849. Debrecen, 1981. 244–270.
Zoltai Lajos: A város jövedelemforrása, bevételei. 9–36. In: Zoltai: Ismeretlen részletek Debrecen múltjából, Debrecen, 1936.
Zoltai Lajos: Debrecen a török uralom végén. Budapest, 1905.
Zoltai Lajos helyrajztörténeti anyagának kéziratos feljegyzéseiből. Déri Múzeum Történeti Tára
A kisfilm képanyagának forrásai
Déri Múzeum Fotótára
Dreher Söripari Emléktár
MJPK Helytörténeti Fotótár
MNL Hajdú-Bihar Vármegyei Levéltára
Harangi Attila
Új Juditnak további sikeres kutatást kívánunk! Ezúton szeretnénk biztatni a kutatókat, hogy osszák meg a Helyi Érték oldalán kutatási eredményeiket, és az olvasókat arra, hogy szóljanak hozzá az eddig felkerült írásokhoz, írják meg észrevételeiket, emlékeiket és élményeiket.
A Déri Múzeum új helytörténeti kiállításában a „Megmaradás városa – A szabadság ára” egységnél az eddigieknél több ónkannát tekinthetnek meg a látogatók. Ezúttal az iparművészeti gyűjtemény virágdíszes ónkannáiról esik szó, melyekből június óta láthatnak kiállított példányokat a múzeum vendégei.
Előzmény gyanánt emlékezzünk meg Zoltai sokoldalú gyűjtői tevékenységéről:
Már a Városi Múzeum (a Déri Múzeum elődje) alapításától kezdve részt vett a munkában Zoltai Lajos levéltáros, mint a városi tanács ad hoc bizottságának jegyzője. Hamarosan tiszteletdíjas múzeumőr, 1907-től pedig a múzeum megbízott vezetője lett. Fontos pont ez a múzeum történetében, személyében nagy tudású gyűjtő és szervező vette át a múzeum irányítását, akinek figyelme egyformán fordult minden múzeumi szakág irányába. Első jelentésében az iparművészeti tárgyakat egyrészt a Művelődéstörténetnél, másrészt a Régiség tár gyarapodásánál jegyezte fel. Zoltai Lajos a múzeumba való érkezésétől kezdve kivételes szakértelemmel, tervszerűen igyekezett felderíteni a megyében lévő muzeális értékű tárgyakat. Javaslatára a Múzeumi Bizottság körlevéllel fordult a Hajdú Városokhoz, hogy jelentsék a birtokukban lévő régiségeket; és egyben kérte átadásukat a múzeum részére. Kora muzeológusi szemléletét messze megelőzve nagy figyelmet fordított az egyházak, különösen a református egyházközségek tulajdonában lévő történeti, iparművészeti értékekkel bíró egyházi szertartási edények, terítők felderítésére. Mivel ekkoriban még nem voltak református egyházművészeti gyűjtemények, így a közgyűjteményekbe kerültek be a muzeális értékű egyházi műtárgyak. A tanulmány szempontjából érdemes az 1912-es év jelentős gyarapodását kiemelni. Többek között ekkor kerültek be a múzeumba Derecskéről a 18. századi ónedények. Érdekességük, hogy az ón nemű tárgyaknál minden különösebb feltétel nélkül következett be ez. Letétként történő elhelyezésük, illetve cseréjük az egyházművészeti ezüst tárgyaknál gyakoribb eljárás volt. A presbitérium csak ily módon (letét formájában) engedte át őket a múzeumnak, míg az ónedényeknél nem ragaszkodtak ehhez. Nagy eredmény volt, hogy a városi tanács határozatot hozott különböző városi hivatalokban lévő muzeális értékű tárgyakról, s így sor kerülhetett ezek múzeumnak való átadására. Az 1913-as esztendő jelentősége azért figyelemreméltó, mert Zoltai indítványára a Múzeumi Bizottság külön foglalkozott a templomi műtárgyak kérdésével. Felhívást intézett az esperesekhez a templomokban lévő festett virágos vagy faragott mennyezetek, karzatok, szószékek úrasztalok, padok összeírására. 1921-ben Zoltai ismét kísérletet tett a református emlékanyag felmérésére. A Magyar Iparművészet című folyóiratban közölte Baltazár Dezsőhöz írt levelét, amelyben a református templomok kincseinek veszélyeztetettségére hívja fel a figyelmet. Elégtelennek tartja a református egyház javainak őrzését. Tolmácsolja a Debreceni Múzeum Felügyelő Bizottságának ajánlásait, egyúttal javaslatokkal él ő maga is:
Az Egyházkerület területén kutassák fel és dokumentálják a gyülekezeteknél lévő régi templomi kegytárgyakat. Az 1700 előtti okleveleket küldjék be a Levéltárba, az anyakönyveket hozassák rendbe, az egyetemen pedig oktassák a református egyházművészetet.
Sajnálatos módon Zoltai nyugállományba vonulását követően P. Szalay Emőke hasonló jellegű és színvonalú tevékenységéig több évtizedes űr keletkezett.
A háború ellenére is gyarapodott a Múzeum ón állománya:
1915-ben a háborús események ellenére zökkenőmentesen folyt a múzeum gyarapodása. Löfkovits Artúr javasolta, hogy lépjenek kapcsolatba a Hadsegélyező Egyesülettel, és szerezzenek engedélyt arra, hogy a háborús fémgyűjtésnél bekerülő tárgyakat a múzeum munkatársai átvizsgálhassák és a muzeális értékűeket megszerezhessék. Többek között 6 darab ónkannát sikerült így megmenteni a pusztulástól.
Ékszerek – A temetőből a Cívisek világába:
Érdemes kiemelni az 1920–29 közötti időszakot is, az ekkor bekövetkezett gyarapodás jelentős. Ebben az időszakban kezdődött el Debrecen elhagyott temetőinek felszámolása. Folyamatosan kerültek elő ékszerek, viseletdarabok – amelynek köszönhetően gazdag temetői leletegyüttes állt össze. A gyűrűk, függők, menteövek, párták, csatok, karperecek, láncok az iparművészeti osztályhoz kerültek. A Cívisek világa említett alegységében egy szép válogatás ezekből is megtekinthető.
Déri Frigyes gyűjteményéből:
Ebben az időszakban már a gyűjtemény anyagának részét képezte Déri Frigyes gyűjteménye, amely általános művelődéstörténeti jellegének megfelelően jelentős iparművészeti anyagot is felölelt. A felvidéki és erdélyi ón remekek szép részét képezik a páratlan és szerteágazó műtárgyegyüttesnek. A két gyűjtemény tökéletesen kiegészítette egymást.
Általános érdekességek az ónnal kapcsolatban:
A következőkben essék néhány szó az ónművességről. Az ón a középkortól kezdődően a mindennapi használati tárgyak, elsősorban az asztali edények kedvelt anyaga volt. A korai időszakból meglehetősen kevés számú tárgy maradt fent, ennek oka, hogy az ón a hőmérséklet-változásra igen érzékeny. Hideg hatásra anyagában változás indul meg – megállíthatatlan reakciókkal. Az edény színe először szürkévé válik, felületéről levelesen válnak le a részek, végül teljesen megsemmisül. Ez az edényről-edényre is terjed(het)ő folyamat az ónpestis. Ezért az ónedényeket egymástól távol kell tárolni. A Déri Múzeum kivételes szépségű ónállományát szerencsére elkerülte ez az alattomos fertőzés. A régi edények megsemmisülésének másik oka, hogy puha állaguk miatt könnyen sérülnek. A hibás edények alapanyagként kerültek újra felhasználásra, így a régi formák eltűntek. Hazánkban a 15. században kannagyártóként említik az ónöntő mestereket. Az első feljegyzések Budán, Kassán, Pozsonyban és Brassóban sorolnak fel ónöntő mestereket. Számuk eleinte alacsony volt, ezért nem alkottak önálló céheket, más – többnyire rokon – szakmákkal társultak. A 16–17. században az ónedény elterjedése eredményezte az ónöntő céhek létrejöttét. Ez az időszak az ország három részre szakadásának kora. Az ország közepét elfoglaló török hódoltsági területen a 16. század közepéig tartó szerves fejlődés megakadt. Így érthető az, hogy az ebben az időszakban kiteljesedő ónöntés a felső-magyarországi és erdélyi területeken jelentkezett, legkorábban itt jöttek létre az ónöntő céhek is. A fényesített ónedényeket a csillogásuk miatt gyakran nevezték a szegények ezüstjének. A 17–18. században az arisztokrata udvarokban ugyanúgy kedvelt használati edények voltak, mint a városi polgárság körében. A 18. században a jobbágy, paraszti hagyatéki leltárakban is találkozunk ónedények említésével. A céhek is jelentős számban őriztek ónkannákat, tálakat, poharakat. A 20. század elejétől kezdődően irányult ismét a figyelem az ónedényekre. Weiner Mihályné, Németh Gábor, Holl Imre tanulmányai jelentősek. P. Szalay Emőke kutatásai a határon túl is átívelnek: kárpátaljai, vajdasági és drávaszögi református ónedények feldolgozását és ismertetését is végezte. A magyar ónedény állomány nagyobb részét napjainkban is a református gyülekezetek őrzik.
A református egyház különösen kedvelte az ónedényeket. A nagyobb méretű kannákat az úrvacsora osztás során úrasztali boros kannaként használták. Kenyérosztó tányérként szintén gyakran vettek igénybe óntálakat, tányérokat. Az a tény, hogy a felvágott úrvacsorai kenyeret a tányérra helyezik, sokban hozzájárult ahhoz, hogy a tányérok a poharakhoz, kelyhekhez képest nagyon egyszerű díszítésűek voltak, mivel a rátett kenyér miatt szépségük kevéssé érvényesülhetett. Több gyülekezetben megelégedtek az ón kenyérosztó tányérokkal, tálakkal – de a poharak, kelyhek esetében aranyozott ezüst illett az úr asztalára.
Fotó: Lukács Tihamér
Az ónedények díszítésének két alapvető technikája ismert: a domborműves öntés és a véséssel való díszítés. A domborműves díszítések a használati edényeken megjelenve a billentők és a lábak esetében szinte kizárólagosan, míg a fülek esetében jóval ritkábban készültek ezzel a technikával. Ugyancsak domborműves a kannák egyik jellegzetes díszítése az úgynevezett fenékrózsa. A vésés, benne a zeg-zugos vonalat létrehozó flechtelés gyakoribb volt a domborműves díszítésnél. A kor általánosan elterjedt keleti eredetű virágmintái díszlenek az edényeken; a gránátalma, rozetta, szegfű, tulipán különféle levelekkel, amelyek közül az akantuszlevelek a legváltozatosabbak. Kedveltek voltak a madárábrázolások, mitológiai, bibliai történetek, céhjelvények, szarvasok is. A 17–18. században a díszítőelemek minden iparművészeti ágban, így az ónöntésben is szinte azonosak. A díszítésben fontos szerepe van az edényeken megörökített feliratoknak, melyek dekoratív jellegét elhelyezésük mellett egyéb elemek, koszorúk, céhjelvények is fokozzák. Tehát az ónedényeknél is megfigyelhetőek a művészeti stílusok meghatározott jellegzetességei. A magyarországi ónedények az általános európai, úgynevezett német formákat követik. Az ónedények formái közül a református egyház rendtartásában a legjellegzetesebb az általam is bemutatni kívánt kanna volt, ezen kívül a tál, kancsó és tányér formák a leggyakoribbak. Pohárból, palackból pedig ezeknél is kevesebb maradt fent.
Az ónedények jelzését illetően:
Az ón a lágysága miatt nem a legalkalmasabb használati edények készítésére, ezért keményebbé tétele miatt más fémekkel ötvözték. Például ólommal, ami mérgező, így csak mérsékelt mennyiségben vegyíthették. Az ártalom megelőzésére előírták a használat megengedett arányát. Ez volt a minőség jelzése, amit kötelezően ellenőriztek. Így alakult ki az óntárgyak esetében a jelzés használata. Ilyen a mesterjegy, melyből megállapítható a tárgy készítője. A másik csoportot a céhjegyek vagy a városjegyek alkotják. A harmadik jelzés az ón összetételére utal. 10:1 ón-ólom arányt fejezte ki a Feinzinn jelzés, melyet Fz vagy koronás rózsa, valamint a Probzinn felirat jelzett. Különböző európai országokra, illetve nem ólommal való ötvözésre utaló jelzések is léteznek. Ennek ellenére az ónedények jelentős részén nem találunk jelzéseket. Ennek oka lehet, hogy korábban még nem vették szigorúan ezek meglétét, valamint elég jelentős volt a céhen kívüli kontár mesterek száma. Az előírások ellenére bizonyos tárgytípusokat nem volt kötelező jeggyel ellátni, illetve a kiemelkedő darabokat általában nem jelezték. Ez lehet a magyarázata annak, hogy míg a tálak tányérok legnagyobb része jelzett, a kancsók között jóval kevesebb a jelzéssel ellátott darabok száma.
A Déri Múzeum iparművészeti osztályán 17 ónkanna található. A Déri Frigyes által bekerült darabok kivétel nélkül Erdélyből származó magyar és szász ónedények a 17. és 18. századból. Ezt az anyagot Sigerius Emil szerezte meg és állította össze a műgyűjtőnek. Érdekesség, hogy egy nagyobb csoport hasonló tárgyakból – szintén Sigerius révén – az Iparművészeti Múzeumba került. Esztétikájában kiemelkedik a fényképen és a Cívisek világa helytörténeti kiállításában is látható D. F. 273.1.5. jelzetű fedeles kanna. Lapos talpán két egymással szembefutó hullámvonalú poncolás, derekán két-két párhuzamos kör között poncolt stilizált virágok vannak. Fülén préselt indák között levelek és stilizált nefelejcsek. Felül két keresztbe tett kard mesterjegy, fedele pedig négyrészesen tagolt gombban végződik. Brassóból származó, 18. századi darab.
Fotó: Lukács Tihamér
A változatos formákat követő edények között kiemelkedő jelentősége van az ónkannáknak. Az úrvacsoraosztáskor ezekben a nagyobb méretű edényekben tették fel az úrasztalára a bort, majd ezekből töltötték a kelyhekbe. A reformátusok úrasztali boros edényeiként használatos ónkannák teljesen megegyeznek a saját korukban világi használatra készített edényekkel. Díszítésükben a vésés uralkodik. A kannák palástjának közepét tölti be leggyakrabban az álló virágbokor vagy a fekvő hulláminda különféle levelekkel és virágokkal. Fontos szerepük van a rajta elhelyezett feliratoknak, melyekből nem csak a keletkezés évszámára, de készítőjére és készíttetőjére is következtethetünk.
Érdemes ellátogatni a Déri Múzeumba a Cívisek Világa megújult helytörténeti kiállítást megtekinteni – és a sok arany, ezüst, drágaköves tárgy mellett a szegények ezüstjére is figyelmet fordítani.
Felhasznált irodalom:
DÉRI Frigyes 1922 A Debreceni Déri Múzeum gyűjteményeinek leírása. Debrecen Szab. Kir. Város és a Tiszántúli Ref. Egyházkerület Könyvnyomda Vállalata
NÉMETH Gábor 1981 Felső-Magyarország ónművessége a XVI-XVII. Században. Egyházi használatban lévő ónedények, különös tekintettel a kassai kannagyártó céhre. In: Művészettörténeti Értesítő, 171–188. 1983 Ónedények. Évezredek Kincsei 2. – Budapest, Múzsák
ORMOSI Viktória 2019 Virágmotívumokkal díszített ónkannák a Déri Múzeum Iparművészeti Gyűjteményében. In: Pietas et Scientia –Tanulmányok P. Szaly Emőke tiszteletére. Szerkesztette: P. Szászfalvi Márta és Kavecsánszki Máté. 213–225.
P. SZALAY Emőke 1977 A Déri Múzeum Iparművészeti Gyűjteménye 1905–1975. In: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve. 1976. 301–322. 2006 XVII. századi erdélyi ónkannák a Kárpátaljai Református Egyházkerület gyülekezeteiben. In: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2005. 83–94. 2012 Református Egyházművészet. Debrecen, Kapitális Kft. A Magyar Református Egyház Javainak Tára XXIV. A református gyülekezetek templomai, felszerelési tárgyai, könyv- és iratanyaga. 1978 Vezető a Déri Múzeum kiállításaihoz. Módy György közreműködésével szerk. Dankó Imre. Debrecen, Alföldi Nyomda
SŐREGI János 1941 Zoltai Lajos 1861–1939. In: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1939–1940. 197–348. (Zoltai bibliográfiával)
WEINER Mihályné 1971 Ónművesség. A magyar gyűjtemények legszebb óntárgyai. Budapest, Corvina 1975 Ónedények Hajdú-Bihar megyében. In: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1973.
ZOLTAI Lajos 1921 Protestáns egyházművészet. In: Magyar Iparművészet 27–28.
Debrecen kulturális életében különösen jelentős helyet foglal el az 1920. június 4-e és 1930. május 25-e közötti időszak. Amikor az ország a trianoni szerződés okozta veszteség bénultságában élte mindennapjait, Debrecenben a város arculatát évszázadokra meghatározó oktatási és művelődési intézmények kezdték meg működésüket: a Tisza István Egyetem és a Déri Múzeum. A szomorú emlékű diktátum hatására az oktatás és a múzeumügy is súlyos veszteséget szenvedett. Az egyetemektől több intézményt elcsatoltak, a múzeumok közül pedig több mint hatvan került Magyarország határain kívülre, felbecsülhetetlen értékű műkincseikkel együtt.
Ennek fényében különösen jelentős lépés volt Déri Frigyes nagylelkű felajánlása, amellyel Debrecent választotta a gyűjteményét bemutató múzeum helyszínéül. Támogatása nemcsak az ajándékozásra terjedt ki, a múzeum felépítésére is jelentős összeget különített el. Sajnos, a helyszín kijelölése elhúzódott, s eközben az építkezésre szánt pénz elértéktelenedett, így végül Debrecen városa vállalta magára a múzeum felépítését.
A döntés
Több körülményt is figyelembe kellett vennie a múzeumi bizottságnak a helyszín kijelölésekor. Déri Frigyes ragaszkodott a belvároshoz, azt kívánva, hogy a múzeum a Nagytemplommal és a Kollégiummal alkosson kulturális központot.
A tárgyak speciális igényei is befolyásolták a döntést. Ezt vették figyelembe akkor, amikor a vasútállomás közelében lévő telekről lemondtak „zajossága, illetve a vonatok által kibocsájtott füst” miatt. Felmerült még a Csokonai szobor mögötti egykori Egyháztér is, ma Kálvin tér, de a húszas években Debrecenbe menekültek elhelyezése – az itt álló lakóházak elbontását követően – nehezen lett volna megoldható. Szó volt a város tulajdonában lévő Degenfeld tér területéről, de ez gazdasági szempontok miatt nem felelt meg. Bizonyos érdekkörök szívesen látták volna az újonnan épült Tisza István Egyetem közelében, a Nagyerdőből elvett területen. Végül is Déri Frigyes határozott kérése segített a döntésben, amely a város centrumában látta egyedül felépíthetőnek a gyűjteményének helyet adó épületet. Így esett a választás az egykori Füvészkert a 19. század második felének modern, 1923-ra megkopott üvegházának és növénykertjének helyet adó telekre. Miután a város megoldotta a Füvészkert más helyre telepítését, tervezhetővé vált az új kultúrpalota épülete. Alapkövének letételét hatalmas ünnepély kísérte. Helyi és országos lapok vezércikkben számoltak be az eseményről, így a Hajdúföld is az alábbi módon tájékoztatta olvasóit.
Az alapkő elhelyezése
A Füvészkert ünnepi díszben:
A Déri Frigyes nemes adományából keletkezett múzeum alapkövének ünnepélyes letétele szeptember huszonharmadikán délután négy órakor kezdődött a kollégiumi Füvészkertben.
A kert kapujától egészen a gyep pázsittal és zöld girlandokkal feldíszített s lobogódíszbe öltöztetett üvegházig – hol az ünnepélyes aktusnak kellett lefolynia – debreceni középiskolások cserkészcsapatának kettős sorfala fogadta a vendégeket. Azon a helyen, hol rövid egy két év alatta a hatalmas Déri-palota kupolája fog az ég felé domborodni, egy kicsiny üreges téglakocka volt építve. Mellette egy asztalra helyezve a szürke márványból készült díszes fedőlap s rajta nagy sötét betűkkel D.F. M. 1923
A „Déri Frigyes Múzeum” 1923. szeptember 23-án lerakott alapköve – ma a múzeum alagsorának falába építve. Lukács Tihamér felvétele
Jóval négy óra előtt teljesen megtöltötte az ünnepségre meghívott közönség az alapkő körül elhelyezett egy pár száz ülőhelyet. A kultuszminiszter, valamint a többi előkelőség társaságában néhány perccel négy óra után érkezett meg Déri Frigyes kormányfőtanácsos, akit a közönség lelkes éljenzéssel fogadott.
A Déri Múzeum alapkő-letételi ünnepsége a Fűvészkertben, 1923. szeptember 23-án. Takács Vince fényképész felvétele
Az üvegház előtt rögtönzött pódiumon foglaltak helyet: középen Déri Frigyes és gróf Klebelsberg Kunó kultuszminiszter, dr. Czakó Elemér államtitkár, dr Orsós Ferenc, a Tisza István Egyetem rektor magnifikusza, dr. Láng Nándor egyetemi professzor, Hadházy Zsigmond főispán, Csóka Sámuel polgármester, gróf Degenfeld József református egyházkerületi főgondnok, dr. Révész Imre református lelkész, egyházkerületi főjegyző és még többen. A közönség soraiban ott láttuk a Debrecen város előkelő társadalmának legnagyobb részét, a polgári és katonai hatóságok képviselőit, az egyetem tanári karát és még számos előkelő személyiséget.
A szónokló Klebelsberg Kunó kultuszminiszter mellett balra Déri Frigyes ül. Háttérben az ez alkalomra feldíszített üvegház – ennek a helyére épült a múzeum. Takács Vince fényképész felvétele
Az ünnepélyes programot a Himnusz vezette be, azután Klebelsberg Kunó „Új mecénása támadt a nemzetnek” köszönő szavaival méltatta Déri Frigyes múzeumalapító szándékát, majd Degenfeld József beszélt a nemes szívű adományozóról. Az alapítási jegyzőkönyvet Czakó Elemér államtitkár olvasta fel.
Az alapkő elhelyezésekor készült díszokirat nyomtatványtervezete
Az alapító okiratot elsőként a kultuszminiszter, Klebelsberg Kunó, majd Déri Frigyes, Csóka Sámuel polgármester-helyettes, Hajdú vármegye képviseletében Hadházy Zsigmond főispán, a tiszántúli egyház nevében Degenfeld József, végül Czakó Elemér államtitkár és Csürös Ferenc kultúrtanácsnok írta alá. A dokumentumot ezután Déri Frigyes helyezte el az e célra készült vörösréz hengerben.
A szónokló Klebelsberg Kunó kultuszminiszter mellett balra Déri Frigyes ül. Háttérben az ez alkalomra feldíszített üvegház előtérben a díszokirat elhelyezésére kialakított üreges oszlop és az alapkő rajta a kalapács. Takács Vince fényképész felvétele
Ünnepélyes, megható pillanatok következnek ezután, Györgyi Dénes és Münnich Aladár építészek a rézhengert lehelyezik az alapkőbe és ráteszik a súlyos szürke márványlapot. Ezután elsőnek a kultuszminiszter lép oda kalapáccsal kezében s hármat üt a kőlapra, e szavak kíséretében ”Alkossunk, építsünk”. Majd az ősz Déri Frigyes áll meg az előtt a pár téglakocka előtt, amely alapját fogja képezni élete nagy alkotásának…Nagy, néma csönd… Mindenki érzi ennek a pillanatnak az ünnepélyességét s az ősi Füvészkert fái, bokrai között egy halk áhítatos ima száll, Déri Frigyes imádkozik… Aztán a kőlapon háromszor cseng a kalapács s Déri Frigyes emelthangon mondja: – A magasságos Isten adja áldását e kulturális művünkre és vegye oltalmába szeretett hazánkat. Ebben a pillanatban az egész közönség feláll és percekig viharosan ünnepli Déri Frigyest, aki könnyes szemekkel áll a szeretetnek és tiszteletnek ebben az elemi erővel feltörő nagy megnyilvánulásában.
Az ünneplés lecsillapultával Láng Nándor egyetemi tanár mondott a Tisza István tudományegyetem képviseletében ünnepi beszédet. – Az egyetem nevében szólalok fel, egyrészt, hogy hódolatunknak adjak kifejezést a magyar kultúra nagy Mecénása iránt, másrészt, hogy egyetemünket elkötelezzem az immár megalapozott Déri múzeummal. Nagy örömmel fogadtuk a Déri múzeum megalakítását és a legnagyobb örömmel és készséggel ajánljuk most fel az egyetem tanárainak, valamint tanuló ifjúságnak közreműködését minden tudományos kutatómunkában, minden ebből folyó muzeális működésben. Tudjuk, hogy Déri Frigyesnek választása sok tekintetben azért esett Debrecenre, hogy Debrecenek egyeteme van. Az egyetem tudja ebből folyó kötelezettségeit a Déri múzeummal szemben, amelyeknek mindig örömest fog eleget tenni. Az egyetem képviseletében elhangzott beszéd után a város polgármester-helyettese, Csóka Sámuel köszöntötte Déri Frigyest és közvetítette a maga és Debrecen háláját nemes adományozásáért.A Dalegylet végül a Szózatot énekelte el.
A teljes szövegrészlet a Hajdúföld, 1923. szeptember 25. (Debreczen V. évf. 216.) számából származik.
Az ünnepélyes alapkőletételt követően még hosszú évek munkájára volt szükség ahhoz, hogy a Déri Múzeum 1930. május 25-én, az ország legmodernebb múzeumaként megnyílhasson. A szervezési és tervezési munkákban résztvevők közül sokan nem élhették meg ezt a pillanatot, így fájdalmas veszteség volt, hogy maga Déri Frigyes sem tudott jelen lenni. Álmai mégis valóra váltak, hiszen nagyszerű gyűjteménye Debrecen kulturális életének szerves részévé vált.
Az alapítási emlékirat
Mi alulírottak, a magyar királyi kormány, Debrecen szab. kir. város és a magyar tudományos és közművelődési intézmények gondozóinak képviseletében írásban adjuk a mai és jövő nemzedéknek tudomására és okulására, hogy az Úr egyezerkilencszázhuszonharmadik esztendejének Szent-Mihály hava huszonharmadik napján a debreceni Déri-múzeum alapkövét a debreceni református Kollégium száz éves Füvészkertjének területén elhelyeztük s ezáltal a régi tiszteletreméltó kultúra helyén egy újabb művelődési gondolat megvalósítását indítottuk meg.
Déri Frigyes, a múzeum alapítója, Bajáról elszármazva, félszázadot töltött Bécsben, idegenben is hü fia maradt hazájának. Élete nagy munkájával létrejött értékes muzeális gyűjteményét a magyar nemzet művelődésének emelésére ajánlotta fel s azt örök ajándékképpen magyar államnak adta, azzal a céllal, hogy a gyűjteményt a magyar nemzeti hagyományok ősi városában, Debrecenben helyezzék el.
További áldozatkészségével Déri Frigyes biztosította a Déri múzeum kultúrpalotájának építési költségeit. Az ev. ref. egyházkerület pedig a Füvészkert telkét csereképen engedte át Debrecen szab. kir. városának építkezés számára. A Déri múzeum terveit Györgyi Dénes és Münnich Aladár építészek készítettek Czakó Elemér muzeológiai irányítása mellett. Az épületben a Déri gyűjteményen kívül a városi múzeum, a városi közkönyvtár, az állami letétkép kezelt képtár, a debreceni irodalmi és tudományos társulatoknak szánt helyiségek s a nagy előadó terem nyer elhelyezést.
Megegyezés készül afelől, hogy a különféle tulajdonjogi viszonylat – a debreceni Déri múzeum felállítása, berendezése s befejezése után – egy külön jogi személy alakításával rendeztessék. A tervezet szerint az állam, a város és Déri Frigyes hozzájárulásával a múzeum összessége, anyagával, telkével és épületével együtt, mint alapítványi vagyon fog kezeltetni, az összes illetékes és érdekelt faktorokból álló kuratóriummal az élén.
Szolgáljon e mű a magyarság szellemi fegyvertárául és segítse elő porig alázott és széttépett országunk lelki egységbe foglalását és fölemelését.
