Szerző: Ormosi Viktória

A Déri Múzeum új helytörténeti kiállításában a „Megmaradás városa – A szabadság ára” egységnél az eddigieknél több ónkannát tekinthetnek meg a látogatók. Ezúttal az iparművészeti gyűjtemény virágdíszes ónkannáiról esik szó, melyekből június óta láthatnak kiállított példányokat a múzeum vendégei.

Előzmény gyanánt emlékezzünk meg Zoltai sokoldalú gyűjtői tevékenységéről:

Már a Városi Múzeum (a Déri Múzeum elődje) alapításától kezdve részt vett a munkában Zoltai Lajos levéltáros, mint a városi tanács ad hoc bizottságának jegyzője. Hamarosan tiszteletdíjas múzeumőr, 1907-től pedig a múzeum megbízott vezetője lett. Fontos pont ez a múzeum történetében, személyében nagy tudású gyűjtő és szervező vette át a múzeum irányítását, akinek figyelme egyformán fordult minden múzeumi szakág irányába. Első jelentésében az iparművészeti tárgyakat egyrészt a Művelődéstörténetnél, másrészt a Régiség tár gyarapodásánál jegyezte fel.
Zoltai Lajos a múzeumba való érkezésétől kezdve kivételes szakértelemmel, tervszerűen igyekezett felderíteni a megyében lévő muzeális értékű tárgyakat. Javaslatára a Múzeumi Bizottság körlevéllel fordult a Hajdú Városokhoz, hogy jelentsék a birtokukban lévő régiségeket; és egyben kérte átadásukat a múzeum részére. Kora muzeológusi szemléletét messze megelőzve nagy figyelmet fordított az egyházak, különösen a református egyházközségek tulajdonában lévő történeti, iparművészeti értékekkel bíró egyházi szertartási edények, terítők felderítésére. Mivel ekkoriban még nem voltak református egyházművészeti gyűjtemények, így a közgyűjteményekbe kerültek be a muzeális értékű egyházi műtárgyak.
A tanulmány szempontjából érdemes az 1912-es év jelentős gyarapodását kiemelni. Többek között ekkor kerültek be a múzeumba Derecskéről a 18. századi ónedények. Érdekességük, hogy az ón nemű tárgyaknál minden különösebb feltétel nélkül következett be ez. Letétként történő elhelyezésük, illetve cseréjük az egyházművészeti ezüst tárgyaknál gyakoribb eljárás volt. A presbitérium csak ily módon (letét formájában) engedte át őket a múzeumnak, míg az ónedényeknél nem ragaszkodtak ehhez.
Nagy eredmény volt, hogy a városi tanács határozatot hozott különböző városi hivatalokban lévő muzeális értékű tárgyakról, s így sor kerülhetett ezek múzeumnak való átadására. Az 1913-as esztendő jelentősége azért figyelemreméltó, mert Zoltai indítványára a Múzeumi Bizottság külön foglalkozott a templomi műtárgyak kérdésével. Felhívást intézett az esperesekhez a templomokban lévő festett virágos vagy faragott mennyezetek, karzatok, szószékek úrasztalok, padok összeírására.
1921-ben Zoltai ismét kísérletet tett a református emlékanyag felmérésére. A Magyar Iparművészet című folyóiratban közölte Baltazár Dezsőhöz írt levelét, amelyben a református templomok kincseinek veszélyeztetettségére hívja fel a figyelmet. Elégtelennek tartja a református egyház javainak őrzését. Tolmácsolja a Debreceni Múzeum Felügyelő Bizottságának ajánlásait, egyúttal javaslatokkal él ő maga is:

Az Egyházkerület területén kutassák fel és dokumentálják a gyülekezeteknél lévő régi templomi kegytárgyakat. Az 1700 előtti okleveleket küldjék be a Levéltárba, az anyakönyveket hozassák rendbe, az egyetemen pedig oktassák a református egyházművészetet.

Sajnálatos módon Zoltai nyugállományba vonulását követően P. Szalay Emőke hasonló jellegű és színvonalú tevékenységéig több évtizedes űr keletkezett.

A háború ellenére is gyarapodott a Múzeum ón állománya:

1915-ben a háborús események ellenére zökkenőmentesen folyt a múzeum gyarapodása. Löfkovits Artúr javasolta, hogy lépjenek kapcsolatba a Hadsegélyező Egyesülettel, és szerezzenek engedélyt arra, hogy a háborús fémgyűjtésnél bekerülő tárgyakat a múzeum munkatársai átvizsgálhassák és a muzeális értékűeket megszerezhessék. Többek között 6 darab ónkannát sikerült így megmenteni a pusztulástól.

Ékszerek – A temetőből a Cívisek világába:

Érdemes kiemelni az 1920–29 közötti időszakot is, az ekkor bekövetkezett gyarapodás jelentős. Ebben az időszakban kezdődött el Debrecen elhagyott temetőinek felszámolása. Folyamatosan kerültek elő ékszerek, viseletdarabok – amelynek köszönhetően gazdag temetői leletegyüttes állt össze. A gyűrűk, függők, menteövek, párták, csatok, karperecek, láncok az iparművészeti osztályhoz kerültek. A Cívisek világa említett alegységében egy szép válogatás ezekből is megtekinthető.

Déri Frigyes gyűjteményéből:

Ebben az időszakban már a gyűjtemény anyagának részét képezte Déri Frigyes gyűjteménye, amely általános művelődéstörténeti jellegének megfelelően jelentős iparművészeti anyagot is felölelt. A felvidéki és erdélyi ón remekek szép részét képezik a páratlan és szerteágazó műtárgyegyüttesnek. A két gyűjtemény tökéletesen kiegészítette egymást.

Általános érdekességek az ónnal kapcsolatban:

A következőkben essék néhány szó az ónművességről. Az ón a középkortól kezdődően a mindennapi használati tárgyak, elsősorban az asztali edények kedvelt anyaga volt. A korai időszakból meglehetősen kevés számú tárgy maradt fent, ennek oka, hogy az ón a hőmérséklet-változásra igen érzékeny. Hideg hatásra anyagában változás indul meg – megállíthatatlan reakciókkal. Az edény színe először szürkévé válik, felületéről levelesen válnak le a részek, végül teljesen megsemmisül. Ez az edényről-edényre is terjed(het)ő folyamat az ónpestis. Ezért az ónedényeket egymástól távol kell tárolni. A Déri Múzeum kivételes szépségű ónállományát szerencsére elkerülte ez az alattomos fertőzés. A régi edények megsemmisülésének másik oka, hogy puha állaguk miatt könnyen sérülnek. A hibás edények alapanyagként kerültek újra felhasználásra, így a régi formák eltűntek.
Hazánkban a 15. században kannagyártóként említik az ónöntő mestereket. Az első feljegyzések Budán, Kassán, Pozsonyban és Brassóban sorolnak fel ónöntő mestereket. Számuk eleinte alacsony volt, ezért nem alkottak önálló céheket, más – többnyire rokon – szakmákkal társultak.
A 16–17. században az ónedény elterjedése eredményezte az ónöntő céhek létrejöttét. Ez az időszak az ország három részre szakadásának kora. Az ország közepét elfoglaló török hódoltsági területen a 16. század közepéig tartó szerves fejlődés megakadt. Így érthető az, hogy az ebben az időszakban kiteljesedő ónöntés a felső-magyarországi és erdélyi területeken jelentkezett, legkorábban itt jöttek létre az ónöntő céhek is. A fényesített ónedényeket a csillogásuk miatt gyakran nevezték a szegények ezüstjének. A 17–18. században az arisztokrata udvarokban ugyanúgy kedvelt használati edények voltak, mint a városi polgárság körében. A 18. században a jobbágy, paraszti hagyatéki leltárakban is találkozunk ónedények említésével. A céhek is jelentős számban őriztek ónkannákat, tálakat, poharakat.
A 20. század elejétől kezdődően irányult ismét a figyelem az ónedényekre. Weiner Mihályné, Németh Gábor, Holl Imre tanulmányai jelentősek. P. Szalay Emőke kutatásai a határon túl is átívelnek: kárpátaljai, vajdasági és drávaszögi református ónedények feldolgozását és ismertetését is végezte. A magyar ónedény állomány nagyobb részét napjainkban is a református gyülekezetek őrzik.

A református egyház különösen kedvelte az ónedényeket. A nagyobb méretű kannákat az úrvacsora osztás során úrasztali boros kannaként használták. Kenyérosztó tányérként szintén gyakran vettek igénybe óntálakat, tányérokat. Az a tény, hogy a felvágott úrvacsorai kenyeret a tányérra helyezik, sokban hozzájárult ahhoz, hogy a tányérok a poharakhoz, kelyhekhez képest nagyon egyszerű díszítésűek voltak, mivel a rátett kenyér miatt szépségük kevéssé érvényesülhetett. Több gyülekezetben megelégedtek az ón kenyérosztó tányérokkal, tálakkal – de a poharak, kelyhek esetében aranyozott ezüst illett az úr asztalára.

Az ónedények díszítésének két alapvető technikája ismert: a domborműves öntés és a véséssel való díszítés. A domborműves díszítések a használati edényeken megjelenve a billentők és a lábak esetében szinte kizárólagosan, míg a fülek esetében jóval ritkábban készültek ezzel a technikával. Ugyancsak domborműves a kannák egyik jellegzetes díszítése az úgynevezett fenékrózsa. A vésés, benne a zeg-zugos vonalat létrehozó flechtelés gyakoribb volt a domborműves díszítésnél. A kor általánosan elterjedt keleti eredetű virágmintái díszlenek az edényeken; a gránátalma, rozetta, szegfű, tulipán különféle levelekkel, amelyek közül az akantuszlevelek a legváltozatosabbak. Kedveltek voltak a madárábrázolások, mitológiai, bibliai történetek, céhjelvények, szarvasok is. A 17–18. században a díszítőelemek minden iparművészeti ágban, így az ónöntésben is szinte azonosak. A díszítésben fontos szerepe van az edényeken megörökített feliratoknak, melyek dekoratív jellegét elhelyezésük mellett egyéb elemek, koszorúk, céhjelvények is fokozzák.
Tehát az ónedényeknél is megfigyelhetőek a művészeti stílusok meghatározott jellegzetességei. A magyarországi ónedények az általános európai, úgynevezett német formákat követik. Az ónedények formái közül a református egyház rendtartásában a legjellegzetesebb az általam is bemutatni kívánt kanna volt, ezen kívül a tál, kancsó és tányér formák a leggyakoribbak. Pohárból, palackból pedig ezeknél is kevesebb maradt fent.

Az ónedények jelzését illetően:

Az ón a lágysága miatt nem a legalkalmasabb használati edények készítésére, ezért keményebbé tétele miatt más fémekkel ötvözték. Például ólommal, ami mérgező, így csak mérsékelt mennyiségben vegyíthették. Az ártalom megelőzésére előírták a használat megengedett arányát. Ez volt a minőség jelzése, amit kötelezően ellenőriztek. Így alakult ki az óntárgyak esetében a jelzés használata. Ilyen a mesterjegy, melyből megállapítható a tárgy készítője. A másik csoportot a céhjegyek vagy a városjegyek alkotják. A harmadik jelzés az ón összetételére utal. 10:1 ón-ólom arányt fejezte ki a Feinzinn jelzés, melyet Fz vagy koronás rózsa, valamint a Probzinn felirat jelzett. Különböző európai országokra, illetve nem ólommal való ötvözésre utaló jelzések is léteznek. Ennek ellenére az ónedények jelentős részén nem találunk jelzéseket.  Ennek oka lehet, hogy korábban még nem vették szigorúan ezek meglétét, valamint elég jelentős volt a céhen kívüli kontár mesterek száma. Az előírások ellenére bizonyos tárgytípusokat nem volt kötelező jeggyel ellátni, illetve a kiemelkedő darabokat általában nem jelezték. Ez lehet a magyarázata annak, hogy míg a tálak tányérok legnagyobb része jelzett, a kancsók között jóval kevesebb a jelzéssel ellátott darabok száma.

A Déri Múzeum iparművészeti osztályán 17 ónkanna található. A Déri Frigyes által bekerült darabok kivétel nélkül Erdélyből származó magyar és szász ónedények a 17. és 18. századból. Ezt az anyagot Sigerius Emil szerezte meg és állította össze a műgyűjtőnek. Érdekesség, hogy egy nagyobb csoport hasonló tárgyakból – szintén Sigerius révén – az Iparművészeti Múzeumba került.
Esztétikájában kiemelkedik a fényképen és a Cívisek világa helytörténeti kiállításában is látható D. F. 273.1.5. jelzetű fedeles kanna. Lapos talpán két egymással szembefutó hullámvonalú poncolás, derekán két-két párhuzamos kör között poncolt stilizált virágok vannak. Fülén préselt indák között levelek és stilizált nefelejcsek. Felül két keresztbe tett kard mesterjegy, fedele pedig négyrészesen tagolt gombban végződik. Brassóból származó, 18. századi darab.

A változatos formákat követő edények között kiemelkedő jelentősége van az ónkannáknak. Az úrvacsoraosztáskor ezekben a nagyobb méretű edényekben tették fel az úrasztalára a bort, majd ezekből töltötték a kelyhekbe. A reformátusok úrasztali boros edényeiként használatos ónkannák teljesen megegyeznek a saját korukban világi használatra készített edényekkel. Díszítésükben a vésés uralkodik. A kannák palástjának közepét tölti be leggyakrabban az álló virágbokor vagy a fekvő hulláminda különféle levelekkel és virágokkal. Fontos szerepük van a rajta elhelyezett feliratoknak, melyekből nem csak a keletkezés évszámára, de készítőjére és készíttetőjére is következtethetünk.

Érdemes ellátogatni a Déri Múzeumba  a Cívisek Világa megújult helytörténeti kiállítást megtekinteni – és a sok arany, ezüst, drágaköves tárgy mellett a szegények ezüstjére is figyelmet fordítani.

Felhasznált irodalom:

DÉRI Frigyes
1922              A Debreceni Déri Múzeum gyűjteményeinek leírása. Debrecen Szab. Kir. Város és a Tiszántúli Ref. Egyházkerület Könyvnyomda Vállalata

NÉMETH Gábor
1981              Felső-Magyarország ónművessége a XVI-XVII. Században. Egyházi használatban lévő ónedények, különös tekintettel a kassai kannagyártó céhre. In: Művészettörténeti Értesítő, 171–188.
1983              Ónedények. Évezredek Kincsei 2. – Budapest, Múzsák

ORMOSI Viktória
2019            Virágmotívumokkal díszített ónkannák a Déri Múzeum Iparművészeti Gyűjteményében. In: Pietas et Scientia –Tanulmányok P. Szaly Emőke tiszteletére. Szerkesztette: P. Szászfalvi Márta és Kavecsánszki Máté. 213–225.

P. SZALAY Emőke
1977              A Déri Múzeum Iparművészeti Gyűjteménye 1905–1975. In: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve. 1976. 301–322.
2006              XVII. századi erdélyi ónkannák a Kárpátaljai Református Egyházkerület gyülekezeteiben. In: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2005. 83–94.
2012              Református Egyházművészet. Debrecen, Kapitális Kft. A Magyar Református Egyház Javainak Tára XXIV. A református gyülekezetek templomai, felszerelési tárgyai, könyv- és iratanyaga.
1978             Vezető a Déri Múzeum kiállításaihoz. Módy György közreműködésével szerk. Dankó Imre. Debrecen, Alföldi Nyomda

SŐREGI János
1941              Zoltai Lajos 1861–1939. In: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1939–1940. 197–348. (Zoltai bibliográfiával)

WEINER Mihályné
1971            Ónművesség. A magyar gyűjtemények legszebb óntárgyai. Budapest, Corvina
1975            Ónedények Hajdú-Bihar megyében. In: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1973.

ZOLTAI Lajos
1921            Protestáns egyházművészet. In: Magyar Iparművészet 27–28.