Érdekességek a Cívisek világa állandó kiállítás az Arany Egyszarvú patikát bemutató egységéből
Szerző: Korompai Balázs
A Cívisek világa keretén belül megújult a Városi Múzeum megnyitása óta állandó kiállítási egységet képező Arany Egyszarvú patika bemutatása is. Az új kiállítótérben a tárgyak jobban szemügyre vehetők, miáltal számos, eddig rejtett érdekességük tárul fel. Jelen írás ezek közül kettőre hívja fel a figyelmet.
A ROMBUSZ
Magyar Fűvész Könyv Debrecen, 1807
A patikus lehetséges könyvtáraként összeválogatott könyvek között látható az a kötet, amelynek különlegességét egy bizonyos rombusz jelenti. A kötet önmagában nem ritkaság, mert szerencsére rengeteg példány maradt fenn belőle, bár ezt a szerzők kevéssé tekinthették szerencsének. Példányunk zöld papírkötéses, gerincén vörös címke arany felirattal, kopott, a gerincénél szakadt. Címlapján korabeli tulajdonos lehúzott névbeírása: Végh vagy Vígh István mk. Lapjai épek, végig olvasható, ám különböző foltok sok helyen előfordulnak. A 250. oldalig a lapszélen egybefüggő, szélről induló ázásnyom látható váltakozó kiterjedésben. Ez annak fényében lehet érdekes, hogy a kötetekből visszamaradt példányokat egy nedves pincében tárolták. Ez a folt is ennek lehet bizonyítéka. A 306–307. oldalak közt egy növénypréselés okozta folt miatt három sorban rövid szöveghiány látható, néhány szót és betűt érintve. A folt egészen a 334. oldalig követhető a kötetben. A 340–341. oldal között apró növényi préselmény. 370–390. oldalak közt is sárgás folt. A 424–456. oldalak közt is növénypréselés miatti sárgás folt van a lapok alsó fele közepén. Az 506–507. oldalak közt ismét növénypréselés okozta rövid szöveghiány és a folt az 530. oldalig látható. A 601–608. oldalakon található Index Generum minden tétele fekete és vörös ceruzával jelzett. A fentiek arra utalnak, hogy valaki aktívan használta a kötetet.
Diószegi Sámuel Debreczeni Prédikátor és Fazekas Mihály Fő Hadnagy Magyar Fűvész könyvéről van szó, mely Debrecenben jelent meg 1807-ben. Annak, ami példányunkat egyedivé, unikálissá teszi, kicsit hosszabb a története, de érdemes szánni rá néhány pillanatot.
Volt egy élelmes könyves ember az 1960-as években, aki gyűjteményéből leközöltetett a Magyar Könyvszemlében néhány emlék-exlibrist. Ezt minden bizonnyal meglátta valaki a Déri Múzeumból, mert a kötetet hamarosan megvásárolták a gyűjtőtől, 600 forintot fizetve érte, ami akkor komoly összeg volt. De mi is ez a különleges emlék-exlibris? Arady Kálmán így írt róla a Régi magyar emlékexlibrisek című közleményében:
„Lehetetlen bizonyos megilletődés nélkül szemlélnünk FAZEKAS István diószegi prédikátor egyetlen példányban készült exlibrisét, amit hőn szeretett bátyjának, FAZEKAS Mihály (1766–1828) ny. főhadnagynak, a Ludas Matyi írójának és a debreceni füvészkönyv társszerzőjének adományából bírt Magyar füvész könyv (Debrecen, 1807) példányába ragasztott be. Vékonypénzű ember lévén, költségesebb exlibrisre nem tellett kedves bátyja emlékét nagy becsben tartott könyvében mégis meg akarván örökíteni ezért egy szépíróval, bizonyos TÓTH Sámuellel készíttetett könyvjegyet, amelynek szép kalligrafiája szinte rézmetszetnek hat. Vékony vonal keretelte 79×98 mm rombuszalakú térben 9 sor szöveg: „Cs. K. Fő Hadnagy | FAZEKAS MIHÁLY Úrnak, | NSzK. Debreczen Városa’ Esküdtjének | és Fundualis Perceptorának, | mint kedves Báttyának | ajándékából bírja | Fazekas István | Diószegi Predik. | 1824.” A szépíró a keret jobb alsó szélén jelezte művét: ,,Scr. Sam. Tóth m. propr.” Utána vakarás nyoma, amelyből egy nagy L vagy D (Debrecen?) még kivehető.”
A fenti leírás már érthetővé teszi, hogy miért rendkívüli ritkaság ez a Fűvész könyv. Azonban néhány fontos dolog a fenti leírásban nem pontos. Ilyen például a méretek kérdése! A rombusz ugyanis egyenlő oldalú négyszög! Tehát a 79×98 mm méretadatok nem fedhetnek rombuszt. A rombuszforma keret valós mérete: 62×64 mm. Nem szabályos rombusz, mivel az oldalai nem egyenlőek. A leírást készítő összekeverte a rombuszt és a paralelogrammát. A rombusz valóban szebb kifejezés, mint a paralelogramma. Nem is lenne ezzel semmi baj, ha ugyanazt jelentenék! De nem ugyanaz a két alakzat. A rombusz olyan négyszög, melynek minden oldala egyenlő hosszúságú. A paralelogramma is négyszög, de párhuzamos oldalai egyforma hosszúak! Két oldala vastag, két oldala vékony vonal, de az emlékexlibris leírásában vékony vonal szerepel! Ha a méretadat csak néhány milliméterrel tér el, az még esetleg a mérési hibahatárba beszámítható. Itt azonban igen erős, több centiméteres eltérés látható. Erre nehéz magyarázatot találni.
A másik fontos kérdés az a címlapon szereplő, ám lehúzott névbeírás: Végh vagy Vígh István mk. Amennyiben Fazekas Mihály ajándékba adott egy könyvet, pontosabban egy saját maga által írott könyvet, akkor feltételezhető, hogy nem egy harmadik személy könyvét adta oda. Pedig ez a névbeírás egy harmadik személyt sejtet. Ez főleg annak ismeretében különös, hogy sajnálatos módon a Fűvész könyvből sok száz példány maradt meg, mert nem volt rá kereslet. Ez is még megválaszolandó kérdés, további kutatást igényel. A névbeírásra talán választ adhat, ha azt feltételezzük, hogy Fazekas István birtokából már kikerülve lett a kötet Végh vagy Vígh Istváné.
A szépíró jelzete sem egyezik már a leírással, csak a Scr. Sam. Tóth m. olvasható, aztán valóban vakarás látható. Nagyon fontos kérdésnek érzem, hogy a közlemény szerzője egyértelműen egyetlen példányban készültnek írja le az exlibrist, s úgy, mint aminek „szép kalligrafiája szinte rézmetszetnek hat”. A kötetbe beragasztott lapon lévő emlék-exlibris viszont biztosan nyomdai termék, amihez valamilyen nyomólemezt, dúcot kellett készíteni. Ebben az esetben nem beszélhetünk egyetlen példányról, hisz a lemez éppen a többszöri előállítást szolgálja. Pontosabb megfogalmazással egyetlen ismert példánya lehet ez Fazekas István emlék-exlibrisének!
A legnagyobb probléma viszont a Magyar Könyvszemlében megjelent leírással kapcsolatban az, hogy Fazekas Mihálynak nem volt életben maradt fiútestvére! Julow Viktor Fazekas-monográfiájából is ismerhetjük, hogy két fiútestvére született, mindkettőt István névre keresztelték, de kiskorukban meghaltak. Fazekas István szintén István nevű édesapja után lett diószegi prédikátor és Julow munkája alapján unokatestvére volt Fazekas Mihálynak. Így elképzelhető, hogy az emlék-exlibris soraiban olvasható, “mint kedves Báttyának” kifejezés nem vér szerinti testvért jelent, hanem rokoni fokot, esetünkben unokabátyát. Czuczor – Fogarasi Magyar nyelv szótára (Pest, 1862) a bátya kifejezésnél ezt írja: „Szorosabb értelemben nálunk idősebb atyafi, vérrokon”. Ez alapján elfogadhatónak tűnik az ajándékozáshoz készített emlék-exlibris szövegezése. A név leírása is kérdéseket vethet fel, hiszen, ha alaposan megnézzük a Fazekas István névbeírást, akkor feltűnhet, hogy a keresztnévből hiányzik az s betű. Az I és a t között csak egy, a t szárának tetejéhez kapcsolódó, alulról induló ívelt vonalat találunk. Ez eltér a szöveg többi s betűjének kétféle írásképétől.
A leírásban sem Arady Károly, sem később Julow Viktor nem említi, hogy a beírt név, vagyis Fazekas Itván neve alatt tizenhárom, eltérő hosszúságú és egymástól is eltérő távolságú fekete vonal látható, mint a névnek szabadon hagyott hely. Szokatlan megoldás mind az exlibrist, mind a leírást készítő részéről.
A múzeumi leltárkönyvi bejegyzés sem egyértelmű a kötettel kapcsolatban, mert először könyvként jegyezték be: 1 mű 1 kötetben 608 oldalon, ezt azonban éppen Julow Viktor törölte és áttette a fénykép, egyéb anyag kategóriába.
Az emlék-exlibris leírása, bemutatása eltér megfogalmazásában, stílusában, szóhasználatában Arady Károly közleményében a többi exlibrisétől. Olyannak hat, mintha valaki a piacon a portékáját dicsérné. Ez annak fényében különösen érdekes, hogy Arady Károly főorvos művészettörténeti diplomával is rendelkezett, a magyar exlibris-történet legkiválóbb tudósa volt, maga is több tízezer lapos gyűjteménnyel rendelkezett. Kozocsa Sándor írt róla nekrológot a Magyar Könyvszemlében 1965-ben. Nem tartom valószínűnek, hogy az adott témában mély tudással rendelkező tudós ilyen alapvető hibákat vétene egy általa is látott tárgy leírásával kapcsolatban. Inkább arról lehet szó, hogy készen kapta a leírást és beemelte készülő közleményébe, ellenőrzés nélkül.
A fenti problémákra a kötetet értékessé, egyedivé tevő emlék-exlibrissel kapcsolatban pillanatnyilag nem tudunk magyarázatot találni. Az ügyben érdekeltek, így Arady Károly, Julow Viktor és a gyűjtő már halottak. Az azonban bizonyos, hogy az 1960-as években viszonylag könnyen és aránylag kevés befektetéssel lehetett régi könyvekhez hozzájutni. Egy, esetleg utólag beragasztott emlék-exlibris pedig már komolyan megemelhette az adott kötet értékét.
Egy helytelenül(?) felvett méretadatból kiindulva nem gondolhatnánk, hogy eljuthatunk addig, hogy ez már hamisítás! Hamisítás? Korabeli a papír, korabeli a nyomtatás, korabeli a kötet is, ám mégis azt érzem, hogy valami nem illik össze a történetben.
A CSENDÉLET
Rothschnek Olga: Csendélet Olaj, 1896.
Egy asztal és néhány tárgy. Csendélet. Ezt az asztalt és tárgyait értelmezésemben soha nem a festőével azonosítottam, hanem a patikatulajdonos édesapa dolgozószobája bútorának gondoltam. Megismerve Rothschnek Olga életét, hajlok a közös „asztalhasználat” gondolatára, de még mindig erősebb az apai használat érzése. Minden képnek van jelentése, tartalmaz rengeteg információt akár a festőről, akár a korról, és minden szemlélőben – szerencsére – más és más érzéseket kelt.
Sokban különbözik ez a kép a „szokásos” csendéletektől. Főleg abban, hogy olyan tárgyak megörökítésével festette meg Rothschnek Olga ezt az asztali csendéletet, amely a tulajdonosról árul el sok információt. Egy virágos csendélet is sokszor tartalmaz többletinformációt, hiszen a virágoknak is külön jelentése lehetett. A fehér rózsa a lelki tisztaságot jelképezheti egy festményen. Korokon átívelő a téma, hiszen a művészettörténészek az ókori római képek világában látják a csendélet eredetét. Minden korszaknak megvolt a jellegzetes csendéleti témája. Azonban a leggyakrabban előforduló téma a virágok, gyümölcsök, az azokhoz tartozó vázák, korsók, tálak, tartóedények voltak. Természetesen ezeknek is lehetett többlettartalmuk önmaguk szépségén túl. Viszonylag ritkák az olyan képek, ahol ennyi, pontosan beazonosítható tárgy alkotja a csendéletet. Ez a festmény ezért különleges. Akár a könyvekkel, akár a gyertyatartóval, akár a földgömbbel kapcsolatban olyan információkhoz juthatunk, amely vagy a tulajdonosról, vagy az adott tárgyról árul el sok érdekességet, különlegességet. A kiválasztott tárgyakból összeállított festmény a tárgyak gazdájáról, annak jelleméről, tulajdonságairól is hasznos információkhoz juttathatja az érdeklődő, művészetet szerető, azt elemző látogatót.
Miről is árulkodik ez a csendélet, mit fedezhetünk fel a segítségével? Megtudhatjuk, hogy cigarettázott a tulajdonos, hiszen gondosan az asztal szélére van fektetve egy égő cigaretta. Szerette a természetet és ezzel együtt a természettudományokat is: egy kagyló, a teknős és daru alkotta gyertyatartó, a körző és alatta egy szögmérő mind ennek a képi megjelenítése. Sokat dolgozott, olvasott és írt, hiszen a gyertyatartóban lévő gyertya oldalán igen nagy az olvadt viaszmennyiség és a gyertya mérete is ezt támasztja alá. A jómód ellenére is takarékos volt, elég egy pillantást vetni az íróeszközök közt az elhasznált lúdtollra, és a gyertyát sem cserélte egy újra, pedig már elég rövid. A földrajz iránt is komoly érdeklődése lehetett, s egy nagyon szép kidolgozású földgömb a talpába épített iránytűvel segíthette ebben. Sok nyelven olvasott és minden bizonnyal beszélt is. Az asztalon egy kéziratos latin könyv, a háttérben egy német és egy francia kötet. Az asztal közepén, könyvek előtt és könyvek takarásában kissé, egy igen fontos tárgycsoport: írószertartó! Két ceruza, egy használt lúdtoll, tinta és porzó. Ez a tartó a 19. század második felében volt divatos darab. Ez a felszerelés és az asztalon található rengeteg papír és kézirat mind annak a jele, hogy egy alkotó ember asztalát látjuk. A fehér márvány Petrarca mellszobor a klasszikus művészet iránti szeretet jelképe is lehet, akár az irodalomra, akár a művészetre gondolunk. A kagyló utalhat Szent Jakabra, aki a gyógyszerészek védőszentje is volt.
A könyvek
Nyolc könyv került a csendélet tárgyai közé. Egy fekszik a hozzá készült tokban a kép jobb oldalán. Erre borul félig két kötet, mellettük három áll. Az asztal lapján egy nyitott, kéziratos-másolt könyvön fekszik a nyolcadik darab. A könyvek közül kettőt a gerincén lévő felirat alapján könnyen lehet azonosítani. Egy továbbinak a gerincén szintén látszanak betűk, de ennek azonosítása nem sikerült. Az asztalon fekvő, nyitott könyv a három beírt sor alapján egyházi vonatkozású, latin nyelvű darab. A két, biztosan azonosítható kötet egymás mellett van. Egyikből jelzésnek használt két papírcédula áll ki a lapok közül. Barna, egészbőr kötése gerincén aranyozott mintákkal díszített, világosbarna alapon arany felirattal. A kötés a gerincénél alul és felül is szakadt, sőt, magán a gerincen is található szakadás rajta. Ez azt jelezheti, hogy sokat forgatták, olvasták, és ezt támasztja alá a kötetből kilógó két jelzőcédula is. Az olvasó valamilyen fontos gondolatot talált és bejelölte magának, hogy bármikor visszataláljon a számára fontos vagy kedves szakaszhoz. Ez is sokat elárul arról, hogy aktívan olvasták a kötetet, nem csak egyszer vették kézbe, hogy aztán már többet ne foglalkozzanak vele. A címe a gerincén olvasható: Les Avantures de Telemaqé vagyis Télemakhosz kalandjai. A könyv első kiadása 1699-ben jelent meg. Szerzője François Fénelon francia érsek. Magáról a műről, azaz Télemakhosz kalandjairól könyvtárnyi szakirodalom szól. Az egyik szerint a francia iskolások legkedveltebb olvasmánya volt majd két évszázadon keresztül. Akit érdekel a téma, azok gazdag magyar szakirodalmat is találnak ezzel kapcsolatban. A Telemaqé a könyv gerincén minden bizonnyal elírás lehet a Telemaque helyett. Az már kevesek előtt ismert, hogy a könyvnek van debreceni vonatkozása is. Ez – a talán a festő előtt sem ismert vonatkozás – is különlegessé teszi, hogy megjelenik a képen. Abban szinte teljesen biztos vagyok, hogy nem ezért a debreceni vonatkozásért volt a Rothschnek-könyvtár darabja, hanem azért, mert ismerni kellett ezt a fontos tanregényt!
Köpeczi Béla szöveggondozásában és tanulmányával 1980-ban jelent meg a Református Kollégium Nagykönyvtárában őrzött kézirat. A tanulmányból néhány bevezető gondolat:
„Nincs könyv, amelyet többet olvastak volna a XVIII. században, mint Fénelon püspök Télémaque kalandjai című erkölcsi-politikai tanregényét. Lelkesedtek érte a legkonzervatívabb körök, a felvilágosodás hívei, sőt még a forradalmárok is. A könyvet nemcsak politikai-erkölcsi tartalma miatt forgatták, hanem azért is, mert sokan a francia nyelv legtökéletesebb alkalmazóját, a kor stílusának legjellemzőbb kifejezőjét látták benne.” „A Télémaque stílusát természetességéért, látszólagos hanyagságáért, eleganciájáért és bájáért szerették a kortársak. A könyv egész Európában elterjedt, lefordították a legkülönbözőbb nyelvekre, és olvasói között a kor legkitűnőbb íróit találjuk meg Voltaire-től Rousseau-n át Goethéig, s a legkülönbözőbb politikai és irodalmi irányzatokat táplálta.”
Köpeczi Béla gondolatai kellően érzékeltetik, hogy egy kiemelkedően fontos, meghatározó irodalmi darabról van szó. Arról, hogy milyen volt a magyar fogadtatása, kik fordították és mikor, nem ejtenék szót, mert az egy önálló és hosszú előadás lehetne. Inkább egy személyt emelnék ki a művel foglalkozó magyarok közül. Ő a debreceni jegyző, főjegyző, főbíró, országgyűlési képviselő, a református kollégium gondnoka, majd főgondnoka, azaz Domokos Lajos (1728–1803). Sok fontos tett kapcsolódik a nevéhez, többek között a magyar nyelv használata a kollégiumi oktatásban vagy a Debreceni Grammatika szerkesztésében való részvétel. Ahogy Köpeczi jellemzi: „A provinciális Debrecen mítoszának ő az egyik fő cáfolója.” 1803-ban halt meg, sírfeliratát Budai Ésaiás írta. Értékes életéből egy fontos munkát ragadunk ki, a Fénelon-mű fordítását, amelyet 1782-ben kezdett el és 1802-ben fejezett be. Azért fogott ebbe a komoly munkába, mert ha már majd minden európai nyelvre lefordították, a magyar nyelvet is próbára tette.
„Ha minden erőlködésimmel sem vihettem véghez, hogy fordításom jó legyen: azt ugyan sajnálni fogom, de magamat azzal vigasztalom, hogy jó és szükséges dologban tettem próbát, ha hasznot nem, legalább kárt nem tettem…”
A festményt látva legközelebb ne csak a gyógyszerészre gondoljanak, hanem Debrecen főbírájára is, aki az élet sok területén derekasan bizonyított.
Végül legyen még egy kapcsolódási pont Fazekas Mihály, a Fűvész könyv egyik szerzője és a festményen ábrázolt, Domokos fordította regény között: Fazekas Mihály Domokos halálára írt nyolc versszakos költeménye.
Fazekas Mihály: Néhai debreceni főbíró Domokos Lajos halálára
Horác hatalmas lelke! ki számtalan Időkre nyúló életeket merél Igérni lantos verseidnek, Vétkezem-é, ha nevedre vágyok?
Nem, sőt ha mindjárt vétkezem is, merőn Nyomodba lépek, már ihol a paizst, Miként te, szintúgy elvetettem, Csak hogy igaz követőd lehessek.
Te Lolliusnak címeres életét Hosszúra nyújtád, én se szabok határt Rezegve zengő verseimnek, Míg valahol magyarul beszélnek.
S nem engedem meg, hogy Domokos nevét Irígy feledség éjje borítsa be, S ha érdemét kizengi Múzsám, Gyenge, zokog, s kesereg kimúltán,
Ne éljen önnön kénye szerint, kire Hazája lelkét bírta, nem éle ő, Ne légyen egy ember magába, Sok vala ő, sok is a mi híjjunk.
Dicső halandó! mely keseregve néz Az árva község, a közügy és ez a Bajnoktalan vallás utánnad. Mely sok ezernyiszer ásna még fel!
Kicsinyhitűek! nemde nem így vala Az atyja Márton hunytakor is, pedig Láttátok ő képét fiában, Mert hiszen a nagyok a nagyoktól
Lésznek, ne szűnjön senki reményleni, Engedd atyáink Istene, hadd legyen Háládatos szívünk örökre Oszlopa a Domokos neveknek.
Fénelon könyve mellett az asztalon egy fehér pergamenkötéses kötet áll, gerincén barna bőr vinyettán aranyozott felirattal a könyv címe: Hübner’s Lexicon. 1816–17-ben jelent meg a magyar fordítása öt kötetben. Ebben a munkában Fejér György (1766–1851) érdemeit kell kiemelni, aki a magyar és erdélyi részeket dolgozta ki, vagyis „magyarította” a lexikont. Fejér Györgyöt, mint történetírót, egyetemi tanárt, könyvtárigazgatót, egyházi elöljárót ismerjük. Egyetemi és teológiai tanulmányai befejeztével a Festetics és Ürményi családoknál nevelősködött. Amiért érdekes ez a kötet, az az a furcsaság, ahogyan ma ismerik és hivatkozhatnak rá: Hübner Lexikon. Az első kiadása ugyanis 1704-ben névtelenül jelent meg, majd páratlan pályafutása során legalább ötven német kiadása látott napvilágot, de ekkor már az előszót jegyző Johann Hübner nevével azonosították. A lexikon összeállítását azonban Philipp Balthasar Sinold von Schütz készítette el és eredeti címe Reales Staats-, Zeitungs- und Conversations-Lexicon volt.
Sinold von Schütz neve mára szinte teljesen feledésbe merült, a lexikonnal kapcsolatban csak a Hübner név tűnik fel. Magyar változata pedig Fejér György nevével kapcsolódik össze, aki a kötetek előszavaiban felsorolta, hogy hányan segítették nehéz munkájában. A magyar kiadás utolsó kötetében felsorolják a megrendelők neveit is tíz oldalon keresztül, ami szintén páratlanul fontos, mert egy jó könyv a megrendelők-olvasók nélkül csak raktári maradvány. Néhány név a magyarított lexikon megrendelői közül:
Festetics Antal (császári és királyi kamarás), Karacs Ferenc (térképész, rézmetsző), Horváth István, a múzeumi országos könyvtár (az OSZK elődje) igazgatója, Guzmics Izidor bencés szerzetes, a bakonybéli Szent Mauríciusz monostor apátja (a lexikon megjelenésekor a pannonhalmi iskolában tanított, mellette még majd 20 bencés szerzetest is találunk a megrendelők között), Aranka György (az erdélyi művelődés kiemelkedő alakja), báró Wesselényi Farkas főispán, Pethe Ferenc gazdasági szakíró, a keszthelyi Georgikon vezetője, Bolla Márton történész, piarista tartományfőnök, Bacsó Bálint debreceni patikus (a hosszú listában még hat debreceni megrendelő szerepel illetve még három patikus), Eggenberger József pesti könyvárus 63 példányt rendelt, valószínűleg előfizetői íveket használhatott; Csáthy György debreczenyi typografus és könyvárus 10 példányt, Bartha István debreceni könyvkötő 2 példányt rendelt.
A megrendelők között igen magas számban találunk vármegyei és városi tisztviselőt, nemesi családoknál dolgozó nevelőket, katolikus és református papokat. Voltak olyan könyvkötők, aki tíz-tizenhárom példányt rendeltek. A teljes lista 515 megrendelő nevét tartalmazza, de ennél jóval több kötetről van szó, hiszen még néhány egyéni megrendelő is több példányt kért.
Ezeknek a megrendelt köteteknek önmagukon túlmutató jelentősége az, hogy a debreceni, elmaradottnak mondott-gondolt kulturális viszonyok képét sokkal árnyaltabbá teheti. Tudom, hogy zajlanak ilyen munkák, de továbbra is rendkívül fontosnak érezném a könyvtári állományokban elvégezhető feltárásokat a tulajdonosi viszonyokra vonatkozóan, nem csak egy-egy kötet esetében, hanem az egész állomány tekintetében. Érdekes könyvtárak alakulhatnának ki, csakúgy, mint az Arany Egyszarvú patika esetében!
A földgömb
Mivel a könyvek esetében bebizonyosodott, hogy valós kötetekről van szó, ezért a földgömböt is alaposabban megnéztem. Itt is kiderült, hogy különleges darabról van szó! Annyira, hogy összesen kevesebb, mint tíz ilyen földgömböt ismer a magyar földrajztudomány és térképészettörténet a mai Magyarország területén.
Amit a mi földgömbünkről tudni lehet a festmény alapján: három lábú állványra szerelt gömb, kasírozott, rézből készült teljes meridiánkörös, olvasható felirata: Földünk Hunfalvy János Felkl, köztük további sorok csak jelzésszerűen, összesen hat sor, az állvány lábai közt fém szereléken egy iránytű.
Ezen adatok alapján kellett elindulni az azonosítás nehéz útján. A kutatás során sikerült egy nagyszerű oldalt és egy kitűnő professzort találni. Az oldal a Virtuális glóbuszok múzeuma, alapító szerkesztője Márton Mátyás, az ELTE professor emeritusa. Ő a magyar földgömbök történetét kutatva külön is foglalkozott az ún. Hunfalvy-glóbuszokkal. Kutatásai során 2011-ig nyolc ilyen gömböt talált magán- és közgyűjteményekben. Büszkén mondhatjuk hát, hogy Debrecenben, a Déri Múzeumban van a kilencedik, bár nem anyagi valóságában, hanem képi ábrázolásában.
Ezek a gömbök két méretben készültek: 6 bécsi hüvelyk azaz 15,8 cm, és 8 ¼ bécsi hüvelyk azaz 21,7 cm átmérővel. Márton Mátyás kutatásai alapján a mi gömbünk a kisebb átmérőjű lehet. Ez egy 1867 előtt készült földgömb. Az azonosítást segítő teljes felirat a magángyűjteményben lévő darabon:
FÖLDÜNK a legújabb felfedezések nyomán Magyarul szerkeszté Hunfalvy János Kiadta Felkl J
A festményen látható, kiolvasható és jelzésszerű szövegek összehasonlítása alapján erről a földgömbről van szó. (A katalógusban a 103. számot kapta, de a leírásában a kolofon szövegét tévesen mutatják be és téves fényképet is rendeltek hozzá.)
A földgömb kiadója Jan Felkl cseh nyomdász volt. Prágában, majd 1870-től egy Prága melletti kistelepülésen működött a műhelye egészen az 1950-es évekig. Márton Mátyás kutatása alapján ismerhetjük azt az adatot a céggel kapcsolatban, hogy 1873-ban kb. 15 ezer glóbuszt gyártottak 8 méretben és 17 nyelven.
A Geodézia és Kartográfia 2011/2. számában jelent meg egy rövid tanulmány Márton Mátyás tollából arról, hogy Pilhál Katalinnal közösen találtak egy újabb Hunfalvy-glóbuszt az egyik közgyűjteményben. Ennek leírását és fotóját azért adom közre itt is, mert az állvány, a meridiánkör, a naptárkör a fénykép alapján szinte teljesen megegyezik a festményen ábrázolt földgömbbel.
„A 32 cm átmérőjű, fából készített, feketére lakkozott három lábon álló, három kar tartotta naptárkörben elhelyezett teljes sárgaréz meridiánkörhöz rögzített tengelyen forgatható a gömb.
Az északi pólusnál a meridiánkörre sárgaréz, fél óra beosztású 2×12, óránként az óramutató járásával ellentétes haladási irányban megírt számozású órakör illeszkedik, amelynek acél mutatója valószínűleg pótlás.
A naptárkeret vagy horizontkör tizenkétszögű, amelynek minden csúcsában egy-egy állatöv jele helyezkedik el. A naptárkör beosztása klasszikus. A naptárkör belső körén a kelet és a nyugat ponttól észak és dél felé 0-tól 90°-ig haladóan 1°-os, 5°-onként kiemelt és megírt beosztás látható; a következő körben pedig az állatövi jegyek grafikus rajza és magyar megnevezése található. Érdekességként említem meg, hogy az Ikrek korabeli megnevezése: “KETTŐNCZ”. Kifelé haladva, a következő körben az állatövhöz kapcsolódó asztrológiai naptár következik napi beosztással, 5 naponként megírva. Az ezt követő kör a Gergely naptár napjainak jelölése az előzővel azonos módon, majd a hónapmegírások köre következik.” […] A földgömb tehát „III. számú felszerelésű” példány.”
Márton Mátyás: Új Hunfalvy-Felkl földgömb. In Geodézia és Kartográfia 2011., 63. évfolyam, 2. szám 10-11. o.
Azonban ahogy a Virtuális glóbuszok múzeuma további bemutatásait olvassuk, kiderül, hogy a mi iránytűvel kiegészített glóbuszunk a III. számú teljes felszerelésű kategóriába tartozik. Azt, hogy a festményen ábrázolt földgömb naptárkörén milyen felirat szerepelt, nem tudjuk.
A fenti adatok alapján, akár a könyvek, akár a földgömb esetében, azt láthatjuk, hogy a Rothschnek család kulturális igénye kimagasló volt. A könyvtáruk minden bizonnyal még sok érdekes, fontos kötetet tartalmazhatott. Elképzelhetetlen, hogy csak ők voltak ilyenek a 19. század második felének s a 20. század elejének debreceni társadalmában.
Ezeknek a tárgyaknak a bemutatása, elemzése nem tartalmaz világra szóló újdonságokat, de arra mindenképpen jó, hogy – Köpeczi Béla után szabadon – a provinciális Debrecen mítoszának cáfolata legyen!
A mostani írást egy lelkes múzeumbaráttól kaptuk, aki édesanyja visszaemlékezését osztotta meg a Helyi Értékkel. A hölgy Tégláson született, s nevelkedett, iskolai tanulmányai miatt került először hosszabb időre Debrecenbe. Az alábbi sorokban egy tizenöt éves lány rácsodálkozásai, kollégiumi és közösségi élményei ismerhetők meg. A helyszín az egykor Nagyerdei körút 64. szám alatt működő Lorántffy Zsuzsanna kollégium:
1947. szeptember elseje volt. Édesapám velem és szülőfalum nyolcgyermekes cipészmesterének egyik lányával Debrecenbe indult, hogy a Dóczy Intézet líceumába és a Nagyerdei körúton lévő leánykollégiumba beirathasson. A kollégiumot nem kellett sokáig keresnünk, mert a ház kerítésén függő egyszerű pléhtábla, a rajta levő három egymásba fonódó búzakalásszal – ami a Magyar Kollégiumi Egyesület jelvénye volt –, valamint a kalászok fölött a következő felirattal: „Lorántffy Zsuzsanna Leánykollégium“ eligazított bennünket; mutatta, hogy jó helyen járunk. A kollégium eredetileg egy nyugatra menekült család gazdátlanná vált villája volt, ami a legfontosabb javítások elvégzése után 22 diáklány otthona lett.
Az egykori Lorántffy Zsuzsanna Kollégiumnak helytadó nagyerdei villa 2000-es években. Fotó: Báthory Zoltán (2010-es évek)
Én még elemibe jártam, s a 4. osztály elvégzése után debreceni gimnazista lettem. Bejáró kisdiák voltam, vonattal utaztam mindennap az iskolába. Így érthető, hogy milyen nagy izgalommal és várakozással készültem a kollégiumi életre, hiszen hosszabb időre addig még soha nem voltam távol a szülői háztól.
Az épületben nem volt sok helyiség. Egy nagy szobában volt a 22 ágy, s volt egy kisebb helyiség is, mely egyszerre töltötte be a társalgó-, a tanuló-, s – ha jött hozzánk valaki – a fogadószoba szerepét. Mosdó is csak egy volt, ahol hideg vízben, egymás után mosakodhattak a lányok, míg fürödni a városi fedett uszodába jártunk. A felügyelő tanárnőnek volt még a fentieken kívül egy kis szobája. Ennyire futotta, így sikerült helyreállítani a több lövést kapott épületet.
A kollégiumba lépve örömmel láttam, hogy a barátnőmmel mi vagyunk az elsők, a honfoglalók, így kedvemre válogathatok a fekhelyek között. Mivel már kislányként is korán kelő voltam, és nagyon szerettem olvasni, így a legtermészetesebbnek tartottam, hogy az ablak mellett lévő ágyat választom magamnak. Előre örültem, hogy milyen jó lesz nekem, mert amikor a szoba túlsó részén még szinte sötét van, én a felkelő nap világánál már kedvemre olvashatok. A csodálatosan szép szeptemberi nyárban dehogy gondoltam én arra, hogy ennek milyen hamar vége lesz, s jönnek az egyre sötétebb, hidegebb napok. Pedig, ha egy kicsit is figyelmesebb vagyok, megláthattam volna, hogy mint a korán őszülő emberek hajában az ezüstös szálak, a fák addigi, még dús lombkoronájában is feltűnik már itt-ott egy-egy sárguló falevél. Persze az sem tűnt fel nekem, hogy a katonás rendben sorakozó ágyak szalmazsákjait csak 1-1 durva lópokróc takarja, ami egyben hivatott lesz még a leghidegebb időben is a paplan, vagy a dunna szerepét is betölteni. Arról pedig már ne is beszéljek, amit már korábban is ismertem és tapasztalatból is tudhattam volna, hogy a nagy hálószobában egyetlen vaskályha van, s az is a helyiség túlsó végében, s amely tudvalevőleg egyébként is a világ leghitványabb fűtőalkalmatossága. Mert, ha van is mivel fűteni, csak addig melegít, míg ég a tűz benne, s ebből a melegből is jó, ha a harmadik ágyig jut majd el egy kevés, de az ablakig már abszolút nem jut el belőle semmi sem. Nem láttam meg azt sem, hogy az ablakokat csupán csak egy szimpla üveglap takarja, ami bizony később csak annyira lesz elég, hogy éppen ne essen be rajta az eső vagy a hó. De egy erősebb szél már szinte akadálytalanul süvít be majd rajta olyan huzatot okozva, mintha a szabadban lennénk. És ezekből a „földi javakból“ én részesülök majd mindig először, és nekem jut majd a legtöbb is belőle.
Ezekre az apróságokra azonban dehogy figyeltem én, hiszen maradéktalanul boldog voltam, mert az ablak előtti ágy már az enyém, azt nem veheti el tőlem senki sem. Ilyen érzésekkel trónoltam én a nagy szerzeményen, és kíváncsian figyeltem az egymás után érkező diáklányokat.
Hát, ami a bemutatkozás után egyből feltűnt, az az volt, hogy változatosságban nem volt éppen hiány. Mert ekkor derült ki, hogy korban, származásban, de a választott iskolákban is mekkora eltérések vannak: Volt közöttünk néhány tanulásra vágyó falusi és tanyasi parasztlány, volt többszáz holdas „levitézlett“ földbirtokos lánya, de voltak pedagógus, más értelmiségi, vagy iparos szülők gyermekei is. Ilyen szórást mutatott az érdeklődésünk is az ismeretek megszerzése iránt. Hárman jártunk líceumba, de voltak gimnazisták, bölcsészek, volt medika, egy gazdászlány, s ami akkor még nagy újságnak számított, volt közöttünk egy elsőéves teológuslány is. Korban a magam 15 évével én voltam a legfiatalabb, míg a legidősebb közöttünk már igazi nagylánynak számított: egy 23 éves egyetemista volt. De ebben a nagy, színes kavalkádban volt köztünk közös vonás is: az, hogy mindnyájan tanulni, tudni akartunk, és hogy valamennyien nagyon szegények voltunk.
Társkollégiumunk egy jóval nagyobb, modernebb épületben, a Simonyi úton, a Tildy Zoltán nevét viselő kollégium volt, ahol 60, ugyancsak vegyes származású, korú és érdeklődési körű fiúkollégista társunk talált otthonra, köztük az én egyetemista bátyám és a majdani férjem is.
A Tildy Zoltánnak helytadó nagyerdei villa régen és 2000-es években. Forrás: Méliusz Juhász Péter Könyvtár Helytörténeti Gyűjtemény. Fotó: Báthory Zoltán (2010-es évek)
Mi, lányok az ismerkedés után – fiatal felügyelő tanárnőnk vezetésével – együtt indultunk a Tildybe. Egyrészt, hogy megismerjük a fiúkat is, másrészt, hogy a menzán az első közös ebédet elfogyaszthassuk. Már az ebéd is jó hangulatban telt, ami a délutáni közös programon tovább folytatódott. A Tildy tanára és a mi felügyelő tanárunk ekkor mutatott be bennünket egymásnak, majd ismertették a házirendet, továbbá a két kollégium közös feladatait is: azt, hogy a jövőben együtt lesznek a szemináriumok, valamint a népi szokásokat ápoló és továbbfejlesztő népdalok és népi táncok tanulása is. Az ebéd és a vacsora ugyancsak együtt, a Tildy kollégium menzáján lesz, míg a reggelinket, a köménymagos levest, – amit mi később nemes egyszerűséggel csak zupának neveztünk – majd a helyünkbe hozza a kollégium egyetlen férfi alkalmazottja. Már az első este, a vacsora után közösen énekeltük azokat a népdalokat, melyeket mindnyájan ismertünk, és a kellemesen eltöltött nap után jó hangulatban indultunk vissza a Lorántffy kollégiumba. Másnap, az első tanítási napon az iskolával, a tanárokkal és az új osztálytársakkal ismerkedtünk, és már úgy tértünk haza, mintha valóban a családunkhoz mennénk.
Rövid idő alatt beleszoktunk az új életünkbe is. Napost választottunk, s egy-egy kis rajzzal, díszpárnával és kézimunkával igyekeztünk szebbé, lakályosabbá tenni új otthonunkat. A közös feladatokat a Tyldistákkal is gyorsan kialakítottuk, és egyre kellemesebbek, vidámabbak lettek a népdal- és népitánc-próbák is. Majd egymás után kaptuk a környékről a különböző meghívásokat, ahová nyitott teherautóval, de nagy lelkesedéssel mentünk „kultúrműsort“ adni.
Ami a nagy szegénységet illeti, hát azt sem úgy éltük meg, mint valami istencsapást, hanem egyszerűen tudomásul vettük. Mert nem csak mi voltunk szegények, hanem az ország is, hiszen még alig sikerült eltakarítani a háború okozta romokat. Pedig voltak időszakok, amikor az egész kollégiumnak nem volt egy darab kenyere, vagy néhány almán kívül más eledele. Ilyenkor valaki elkezdte, majd valamennyien torkunk szakadtából énekeltük a „Haj, búra termett idő“ című népdalt, vagy rázendítettünk az „Éhesek vagyunk, enni akarunk“ című dalra. S ahogy teltek a napok, egyre hidegebb lett, s ráadásul úgy köszöntött ránk a tél, hogy elfogyott a tűzifánk, s mi már az egyetlen vaskályhába sem tudtunk begyújtani. Odáig jutottunk, hogy míg más éjszakára levetkezik, mi, ami meleg holmink csak volt, mind magunkra vettük, hogy a hideg szobában meg ne fagyjunk.
Máig sem tudom, hogy honnan, de a korabeli újság két riporternője tudomást szerzett nehéz helyzetünkről, és egy zord téli estén meglátogattak bennünket. Elismeréssel csodálták a szép házirendet, de megdöbbentette őket a jéghideg lakás.
Látogatásuk után egész oldalon számoltak be arról, hogy milyen meleg testvéri szeretetben, de embertelen hidegben élnek a Lorántffy Zsuzsanna kollégium lakói. Az újságcikknek azt a címet adták, hogy „Egy darab fát a kollégiumnak!“ Ez az újságcikk indította el az emberek segítőkészségét, és hozott pozitív változást addigi életünkben. Egymás után érkeztek az adományok: nem csak fa, hanem élelem és meleg ruhanemű is. A legnagyobb segítség mégis az volt, amikor – ugyancsak az újságcikknek köszönhetően –, mi is és a Tyldisek is UNRA csomagot kaptunk, melyben egy-egy finom vastag gyapjú hálózsák volt.
Látni kellett volna azt az örömöt, ahogy most már dacolva a hideggel is, úgy hajthattuk álomra a fejünket, hogy nem kell éjszakára felöltöznünk. A végig cipzáras, meleg hálózsákból csak a szemünk és az orrunk látszott ki, s valahogy úgy nézhettünk ki benne, mint a múmiák. Ma is fülemben cseng az az önfeledt nevetés, ami a napos takarodó előtti felhívását kísérte, hogy most már felvehetjük a hálózsákokat, ami estéről estére külön szertartássá vált. Javulás állt be a menzán is. Bár a reggeli „zupa” megmaradt, de a heti két-háromszori borsóporleves mellett elő-előfordult – igaz, hogy csak egytálételként – a babgulyás vagy a csülkös bableves is.
Így telt el a tél, és beköszöntött a várva várt tavasz. A vacsorák után nagy sétákat tettünk a Pálma cukrászda körül, ahol mindig vidám cigányzene szólt. Akkor tanultuk meg az éppen divatos dalokat, az „Este, ha lefekszik, álmodozzon rólam“ vagy az „Ide figyelj Lajos!“-t és másokat. Persze a cukrászdából nekünk csak annyi jutott, mert még egy fagylaltra való pénzünk sem volt. Nem volt pénzünk villamosra sem, így a város különböző részein lévő iskoláinkba is gyalog közlekedtünk. Akinek a Piac utcán vezetett az útja, az széles ívben kikerülte a hat oszlopon álló kis árkádot, az úgynevezett szekunda barlangot.
Akkor még vidámak voltunk, és mindennek tudtunk örülni. Különösen annak, amikor Budapestről meghívást kaptunk egy országos népitánc-versenyre, melyen aztán szép sikert arattunk. Jól alakultak a tanulmányi eredményeink is – úgy a bátyám, mint én tandíjmentesek lettünk –, de kollégista társaink eredményei is nagyon szépek lettek. S amikor már úgy tűnt, hogy minden rendeződik, kaptuk a szörnyű hírt, hogy megszüntetik a kollégiumunkat, és a Magyar Kollégiumi Egyesülettől a kollégistákat a NÉKOSZ veszi át.
Azt hittük, hogy ennél nagyobb csapás az életünkben már soha nem érhet bennünket. Megpróbáltunk lázadozni, de ki figyelt oda? Sőt, pár napon belül névre szólóan is megkaptuk, hogy kit, melyik kollégium vesz majd át. Tudtuk, hogy másutt is van élet, és vannak hozzánk hasonló fiatalok, de azt is, hogy ezt a kedves kis közösséget nem találjuk meg többé sehol. A felajánlott helyet volt, aki elfogadta, mert a tanulást csak így folytathatta tovább, de a többség a bejárást, vagy más megoldást választott. Az utolsó napokat úgy töltöttük el, mint aki gyászol, mint akinek kedves halottja van. Sírva borultunk egymás nyakába, és jártuk be utoljára a kétholdas kertet, s így búcsúztunk el az épület legkisebb zugától is. A kollégiummal szemben, az utca túlsó oldalán állt egy nagyon öreg tölgyfa, hárman sem tudtuk átfogni a törzsét. Hány évszázad telt el már felette, azt senki sem tudta. Mi viszont úgy néztük, mint a régmúlt idők élő tanúját, mint amely már akkor is ott állt, amikor még élt kollégiumunk névadója, Lorántffy Zsuzsanna. Ez alatt a fa alatt voltunk mind a 22-en utoljára együtt, és tettünk fogadalmat, hogy bárhová is sodorjon bennünket az élet, mindig szeretettel fogunk gondolni egymásra.
Azóta többször sétálok, vagy villamossal haladok el a régi házak előtt, s szomorúvá tesz, hogy a tölgyfának már csak a helye van meg. Azt viszont jó érzéssel látom, hogy mindkét hajdani kollégium épülete szinte változtatás nélkül, a mai napig is áll. A helyén áll még a szekunda barlang is, és hűen őrzi a város polgármesteri hivatalának bejáratát. Én ösztönösen a mai napig is kikerülöm, pedig engem már nagyon régen nem osztályoz senki…
Ha visszagondolok a „régi szép időkre“, tárgyilagosan meg kell mondanom: ezek a fényes szelek bizony nem is voltak annyira fényesek. Mégis, ma már több, mint egy fél évszázad távlatából sem tudok nosztalgia nélkül emlékezni életemnek erre a nehéz, de nekem mégis nagyon kedves és felejthetetlen időszakára, pedig nálunk szegényebbek akkor talán csak a templom egerei voltak.
Sokan, sokféle módon emlékeztek meg azóta az akkori diákok kollégiumi életéről. Én, akiben olyan élénken él minden, mintha csak tegnap történt volna, az akkori életünkre úgy emlékszem vissza, mint a közösségformálás, az emberré nevelés és összetartás nagyszerű korszakára, amely megtanított arra is, hogy a kevésnek is örülni tudjak, és meglássam a szépet egy szál virágban, egy falevélben, de még egy tavaszi gyenge kis fűszálban is. Ez teszi számomra azokat az éveket ennyi idő elteltével is felejthetetlenné.
Jegyzetek:
Jelen írás három részben megjelent az Alföldi Tollforgatók Lapjában [Alföldi Tollforgatók Lapja 2009. (3. évfolyam) 2. sz. 12., 3. sz. 12. és 4. sz. 12.], valamint részleteket közölt belőle Nyul Imre. [Nyul Imre: A debreceni Sétakert. Debrecen, magánkiadás, 2019. 131–133.]
A “fényes szelek” kifejezés a népi kollégiumi mozgalommal kapcsolatban jelent meg. A mozgalom célja a szegény, szerény származású paraszt (később munkás) ifjúság továbbtanulásának elősegítése volt bentlakásos internátusok segítségével. A mozgalom saját indulóval rendelkezett, a “Sej a mi lobongókat” című dal után kapta a korszak ifjúsága a “fényes szelek” nemzedéke elnevezést. Ezzel a címmel készült Jancsó Miklós 1968-as filmdrámája.
A népi kollégiumi mozgalom az 1930-as évek népiírók és falukutatók mozgalmából bontakozott ki. Az első népi kollégium 1939-ben jött létre. Az 1940-es évek közepére megalakult a NÉKOSZ (Népi Kollégiumok Országos Szövetsége), amely néhány év alatt több mint 160 kollégiumot létesített. Többnyire elhagyott, részben romos ingatlanokat (villák, iskolák, laktanyaépületek) vettek birtokba, illetve újítottak fel. A sikeresnek tekinthető pedagógiai mozgalomnak a politika, a Rákosi-rendszer vetett véget, mely nem tűrte az autonóm, önálló szervezeteket.
Az írásban szereplő Lorántffy Zsuzsanna Kollégium és Tildy Zoltán Kollégium is ennek a mozgalomnak eredményeként alakult meg, bár azokat még a MAKE (Magyar Kollégiumi Egyesület) hozta létre. Debrecenben az első nép kollégium, az országban első vidékiként a hatvan utcai Bartók Béla Kollégium volt, mely 1946. szeptemberében kezdte meg működését. Ezt követte 1947 tavaszán az említett két kollégium, a Lorántffy Zsuzsanna lányok számára nyújtott lehetőséget, míg a Tildy Zoltánban fiúkat helyeztek el. Mindkettő a nagyerdei villák egyikében (Nagyerdei körút 64. és Simonyi út 23.) fogadta az ifjúságot. A Lorántffy Zsuzsanna Kollégium később a tanítónőképzésben résztvevők központja lett, a Tildy a NÉKOSZ égisze alatt működött tovább annak feloszlatásáig. A debreceni népi kollégiumokhoz bővebben lásd (a teljesség igénye nélkül): Vaskó László: A debreceni népi kollégiumok történetéhez és nevelőmunkájához 1–2. Alföld 1971. 8. sz. 40–53., 9. sz. 59–68.; Lemhényi Jenő: Adalékok a debreceni népi kollégiumok történetének első két évéhez. In: Vaskó László (szerk.): Tanulmányok és dokumentumok Hajdú és Bihar megye közoktatásügyének történetéből 1945–1948. Debrecen, 1973. 43–74.
A két intézmény létrejöttéről többek között a Néplap 1947. május 4-i számában, valamint a Kis Ujság 1947. június 26-i számában is olvashatunk.
A Régi Városháza árkádos részét a diáknyelv szekunda-barlangnak nevezte el, mivel a babona szerint aki áthaladt rajta, az szekundát, vagyis egyest kapott aznap az iskolában. A hiedelem szerint ezen segíthetett az, ha az illető áthaladáskor nem vett levegőt vagy összeszorította mutató és középső ujját.
Debrecen története szorosan összefonódott az 1848–49-es forradalom és szabadságharc eseményeivel. Kossuth Lajos és az akkori kormány itt tartózkodása vagy az 1849. augusztus 2-i csata a városi emlékezet részévé vált, miként Nagysándor József alakja. A debreceni csata hadvezére az aradi vértanúk egyikeként is ismert. Emlékét ma a 2-es számú toborzóiroda (Péterfia utca 58/A) falán elhelyezett emléktábla és a róla elnevezett halmon található mementó őrzi. Jelen írásunkkal előtte és a többi aradi vértanú előtt tisztelgünk.
A Déri Múzeum 1848–1849 emlékezete című kiállításban több tárgyi emlék is megtekinthető az aradi vértanúkkal kapcsolatban. Talán az egyik legkülönlegesebb kiállítási tárgyak közé tartozik az aradi kivégzésük színhelyéről származó csontmaradványokat és bitófatöredékeket tartalmazó, fenséges faragású ereklyeláda. A másik egy kézirat, mely az aradi vértanúk kivégzési helyének 1932–33-ban történt feltárásáról tudósít. Pataky Sándor (1880–1969) festőművész 1937-ben a Déri Múzeumban mutatkozott be egyéni tárlatával. Ekkor adta a múzeumnak az aradi kivégzés helyszínén történt régészeti feltárások rendkívül alapos leírását, melyet gazdag szövegközi ábrák tesznek még érdekesebbé és értékessé. A tárlatra az egykori 1848–49-es nemzetőrök „vigyáznak”, akik a Debreceni Honvédegylet tagjai is voltak. Az öreg honvédeket tulajdonképpen a Városi Múzeum első teremőreiként tartjuk számon.
A Honvédegylet célja a szabadságharc és forradalom emlékének ápolása, a rokkant honvédek és hozzátartozók (özvegyek, árvák) segítése volt. A Honvédegyleti igazolványok kiállításával igazolta az arra jogosultakat, s biztosította ellátásukat. Az oklevelekből néhányat a Déri Múzeum történeti gyűjteménye is őriz, melyek többségét Kutassi Imre műhelyében nyomtatták ki. A díszes nyomtatványok tartalmazzák az illető egykori titulusát is. Figyelemreméltók a keretdíszben megbújó, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc győztes csatáiról megemlékező szalagszerű motívumok.
Debrecenben – más településhez hasonlóan – 1867-ben alakult meg a Honvédegylet a kiegyezést és a koronázást követően, amikor az uralkodó, Ferenc József szimbolikus gesztusokkal (koronázási ajándék átengedése, katonai nyugdíj engedélyezése) elismerte a volt honvédeket. A Debreceni Honvédegylet elnöke, Patay István a szabadságharc idején honvédezredesként teljesített szolgálatot, később országgyűlési képviselőként vált ismertté. Patay István, a Honvédegylet elnökeként elrendelte, hogy az aradi vértanúk előtt tisztelegve 13 volt honvéd egyenruhába öltözve minden nemzeti ünnepély alkalmával az esemény díszének emelésére csákóval és oldalfegyverrel jelenjen meg. Az öltözet a következőkből állt:
„az 1848/49-ki honvédek öltözete szerint kávészín atilla piros zsinórral, kék magyar nadrág piros zsinórral, setétszürke köpenyeg fényes gombokkal, fekete csákó, elöl országcímerrel, altiszti jelvények nemzeti-szín rózsával, felül zsinór helyett nemzeti-szín szalaggal, és bakancs”
Szabó Anna Viola: Némethi József fényképész felvételei a debreceni 48-as honvédekről. In: Magyar Kultúra magazin, 2022/3. (Huszár), 56–57.
Az egyenruhát bemutató sorokat Szabó Anna Viola, a Déri Múzeum fotótörténész írásában találjuk meg, melyben a debreceni öreg 48-as honvédekről készült 1902-es fényképfelvételek története ismerhető meg.
A város 1848–49-es emlékezetében a debreceni csata és hősei kaptak nagyobb hangsúlyt, a Honvédtemető, illetve a Haldokló oroszlán is elsősorban nekik állít emléket. A korabeli források szintén a március 15-i és az augusztus 2-i események felelevenítéséről írnak. A kiegyezést követően tartottak először az aradi vértanúkra emlékezve gyászmisét a római katolikus templomban, amely szokás rendszeressé vált október 6-án. Az 50. évforduló alkalmából országszerte, így Debrecenben is nagyszabású ünnepélyekkel adóztak az 1848–49-es szabadságharcnak és forradalomnak. 1899. augusztus 2-án a debreceni csata fél évszázados fordulóján több nevezetes esemény történt: ekkor került át az Emlékkertből a Hősök temetőjébe a Haldokló oroszlán, amelyet eredetileg is odaszántak. Marshalkó János szobrát az új helyén koszorúk tömege lepte el, s lepi el mind a mai napig a március 15-i, augusztus 2-i és október 6-i megemlékezéseken.
Ugyanezen a napon történt meg a debreceni csata újabb mementójának leleplezése. Alig egy évvel ezelőtt született meg az elhatározás az emlékoszlop emeléséről, mely az ütközet helyszínén található. A 8 méter magas obeliszket a téglagyárak környékén lévő halomra állították fel, terméskőből és vörös, sajtolt téglából építették. A sajtóforrások Tóth Andrásnak tulajdonítják az alkotást. Oldalán egy kis táblán a következő felirat olvasható rajta még ma is:
E halomnál vezényelte Nagysándor József honvéd tábornok augusztus 2-án a szabadságért hősi elszántsággal küzdött honvéd csapatot a tízszerte nagyobb cári orosz haderővel szemben A csata elveszett, de hős honvédeink emléke örökké élni fog.
A helyi és országos lapok egyaránt beszámoltak az eseményről, amelyre a délutáni órákban a Honvédtemetőben tartott megemlékezést követően került sor:
„a menet pedig a Nagy Sándor halom felé indult. Gyönyörű látvány volt nézni a nemzetiszín zászlós és jelvényes csapatot, amint hazafias dalokat énekelve vonult a hős tábornokról elnevezett halom felé. Fél óra telt bele, míg megérkeztek.”
Debreczen 1899. augusztus 3.
Az ünnepély Petőfi Dalkör műsorával vette kezdetét. Vecsey Imre tanácsnok, tiszteletbeli főjegyző tartotta meg az emlékbeszédet, utána Kun Béla joghallgató szavalta el saját költeményét. Ezt követte a koszorúzás, majd újabb beszédek hangzottak el Simonffy Imre polgármestertől és Beniczky Miksa volt országgyűlési képviselőtől. A végén a közönség együtt énekelte el a Szózatot.
A debreceni csata helyszíne és emlékmű azóta szerves részét képezik a megemlékezéseknek. A halmot korábban Kakas- vagy Kokashalomként hívták, magaslati hely lévén kiváló terepet jelentett a helyszín szemrevételezésére, ahogy tette egykor Nagysándor József tábornok az ütközet napján. A nép a szomorú eseményeket követően Nagysándor halomként kezdte emlegetni a helyet. Az ott magasodó emlékmű ma Nagysándor József-emlékműként ismert, az idők folyamán az október 6-i megemlékezések egyik fontos helyszínévé vált. Az 1910-es évekig, az utolsó öreghonvéd haláláig tartották azt a szokást, hogy az aradi vértanúk napján az életben maradtak – kezdetben 13-an – körbeállták az obeliszket, és teljes ruházatban, fegyverzetben tisztelegtek a hősi halottak előtt.
A nagyváradi születésű Nagysándor József a tavaszi hadjáratban szerzett érdemeinek köszönhetően vált Kossuth Lajos tábornokává. A debreceni csata után Görgeit követte, jelen volt a világosi fegyverletételnél. 1849. október 6-án a szabadságharc és forradalomban való részvétele miatt kötéláltali halálra ítélték, s kilencedikként végezték ki. A fennmaradt források szerint utolsó szavai a következők voltak: Hodie mihi, cras tibi! Azaz “Ma nekem, holnap neked”. Az elmúlt évek nagy visszhangot kiváltó történelmi forrása volt az egy családi hagyatékból előkerült búcsúlevél, melynek sorait Nagysándor József 1849. október 6-án, hajnali órákban írta. A nagybátyjának, Nagysándor Imre kalocsai érseki orvosnak címzett levélben az egykori hadvezér elköszönt családjától.
A Helyi Érték fő célkitűzése közé tartozik, hogy teret adjon más helytörténeti műhelyeknek és kutatóknak eredményeik bemutatására. Elsőként egy izgalmas téma, Debrecen és sör viszonya kerül bemutatásra Új Judit helytörténeti kutató jóvoltából. Új Judit közművelődési szakemberként, az Ort-Iki Báb- és Utcaszínház alapítójaként és tagjaként is ismert, néhány évvel kezdett el komolyabban foglalkozni a témával.
A debreceni sörfőzés és -fogyasztás története nem teljesen ismeretlen kutatási terület: 2018-ban a 45. Hajdú-Bihar Megyei Levéltári Napok (2018. november 13–14.) keretén belül Katona Csaba történész előadásában a 18. és 19. századi debreceni és hajdúsági szokásokról mesélt. Azonban átfogó, a kezdetekre visszamenő feldolgozás ez idáig nem történt, melyre most Új Judit vállalkozott. Első kutatási eredményeit egy informatív és attraktív animációs kisfilmben tette közzé, amely 2023. április elején debütált.
Az alábbiakban Új Judit gondolatait olvashatjuk a kisfilmmel és kutatásával kapcsolatban:
Debrecen város sörtörténetének kutatása nem egyszerű feladat. Amikor a Debrecen Kultúrájáért Alapítvány ösztöndíjasaként arra vállalkoztam, hogy a cívisvárosi sörfőzés mérföldköveit egy néhány perces animációs kisfilmben mutatom be, akkor még nem gondoltam, hogy milyen mélységű kutatómunkát igényel ez a feladat, és azt sem, hogy a téma kifogyhatatlan kutatási forrás és nagyon szerteágazó.
Néhány éve, mikor „szembejött” velem a Debreceni Bölcs Férfiak Sörtársasága a Méliusz Juhász Péter Könyvtár Helytörténeti Részlegében, akkor teljesen elvarázsolt ennek a XX. század első felében működő asztaltársaságnak a szellemisége, intelligens humora. Úgy éreztem, ez olyan érdekes momentum a város történetében, amiről minden lokálpatriótának tudnia kell. Így kezdődött…
A kutatás során kiderült, hogy Debrecen „sörös” múltja évszázadokra tekint vissza, s a legtöbben még csak nem is hallottak arról, hogy főztek valaha sört a cívisvárosban. A kisfilm elkészítésénél a legnehezebb feladat ennek a többszáz évnek néhány percbe sűrítése volt. Az alkotásban a XVI. századtól kezdve követhetjük nyomon a debreceni sörfőzés történetét a XIX. század végéig, hogy ezen időszak alatt miként alakult a város és a sör kapcsolata. Az is kiderül, hogy milyen fajta söröket főztek a cívisek, hol álltak a város serfőző házai és sercsapszéke.
Forrás: saját szerkesztés Adatok: Zoltai, Debrecen a török uralom végén.
A film elsősorban nem kutatóknak szól, fontos szempont volt, hogy érdekes, hiteles, informatív, ugyanakkor könnyen befogadható legyen. A befogadást segítik az animációk is, amik eredeti rajzok, plakátok, fotók alapján készültek. Az animáció és a vágás Takács Tamás, a MOME média design szakos hallgatójának a munkája. A kisfilm szövege közel egy évnyi kutatómunka eredményeként született meg. Bár számos forrásban találunk adatokat, rövid leírást a témával kapcsolatban, összefoglaló publikáció csak 2021-ben jelent meg A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár Évkönyvében, melyet szerzőként Katona Csaba jegyez. A „sűrűadatos” tanulmány kiváló összefoglalója az eddig ismert forrásoknak, de sajnos még így is sok apró láncszem hiányzik a történetből, illetve több helyen egymásnak ellentmondó adatokkal találkozhatunk. Ezért, amennyire módom és lehetőségem volt rá, megpróbáltam visszamenni az eredeti forrásokig. Munkámat sokan segítették, amit itt is nagyon köszönök a Hajdú-Bihar Vármegyei Levéltár igazgatójának, Dr. Szendiné Orvos Erzsébetnek és munkatársainak, a Déri Múzeum muzeológusainak, Korompai Balázsnak és Szabó Anna Violának, a Méliusz Helytörténeti részlege munkatársainak, Marton Andreának és Bakó Zoltánnak, a Cívisporta kutatóinak, Balogh Lászlónak és Horváth Péternek, valamint Papp József helytörténet-kutatónak, akitől mindig kérdezhettem.
A szöveg szerkesztésénél felhasznált legfontosabb források
Ecsedi István: A debreceni és tiszántúli magyar ember táplálkozása. 343. p. In: Egyedi István – Sőregi János (összeáll.): A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2. (Debrecen Sz. Kir. Város Déri Múzeumának Kiadványai XXX. Debrecen, 1935. 149–395.)
Katona Csaba: Adatok a 16–19. századi debreceni sörgyártás történetéhez. In: A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár Évkönyve XXXVII. Debrecen, 2021. 131–145.
Komoróczy György: A reformkori Debrecen. Debrecen, 1974.
Szabadfalvi József: A magyar mézsörkészítés. In: Szabadfalvi József: Ötödfél évtized terméséből. Néprajzi és művelődéstörténeti tanulmányok. Miskolc, 1998. 31–51.
Szűcs Ernő: Átmeneti üzemi formák jelentkezése Debrecen ipari életében 1848–1867 között. 245. In: Gazda László – Módi György (szerk.): A Debreceni Déri múzeum Évkönyve, 1989–1990. Debrecen, 1992. 239–255.
Rácz István: A városgazdálkodás. In: Rácz István (szerk.): Debrecen története 2. 1693–1849. Debrecen, 1981. 244–270.
Zoltai Lajos: A város jövedelemforrása, bevételei. 9–36. In: Zoltai: Ismeretlen részletek Debrecen múltjából, Debrecen, 1936.
Zoltai Lajos: Debrecen a török uralom végén. Budapest, 1905.
Zoltai Lajos helyrajztörténeti anyagának kéziratos feljegyzéseiből. Déri Múzeum Történeti Tára
A kisfilm képanyagának forrásai
Déri Múzeum Fotótára
Dreher Söripari Emléktár
MJPK Helytörténeti Fotótár
MNL Hajdú-Bihar Vármegyei Levéltára
Harangi Attila
Új Juditnak további sikeres kutatást kívánunk! Ezúton szeretnénk biztatni a kutatókat, hogy osszák meg a Helyi Érték oldalán kutatási eredményeiket, és az olvasókat arra, hogy szóljanak hozzá az eddig felkerült írásokhoz, írják meg észrevételeiket, emlékeiket és élményeiket.
A Déri Múzeum új helytörténeti kiállításában a „Megmaradás városa – A szabadság ára” egységnél az eddigieknél több ónkannát tekinthetnek meg a látogatók. Ezúttal az iparművészeti gyűjtemény virágdíszes ónkannáiról esik szó, melyekből június óta láthatnak kiállított példányokat a múzeum vendégei.
Előzmény gyanánt emlékezzünk meg Zoltai sokoldalú gyűjtői tevékenységéről:
Már a Városi Múzeum (a Déri Múzeum elődje) alapításától kezdve részt vett a munkában Zoltai Lajos levéltáros, mint a városi tanács ad hoc bizottságának jegyzője. Hamarosan tiszteletdíjas múzeumőr, 1907-től pedig a múzeum megbízott vezetője lett. Fontos pont ez a múzeum történetében, személyében nagy tudású gyűjtő és szervező vette át a múzeum irányítását, akinek figyelme egyformán fordult minden múzeumi szakág irányába. Első jelentésében az iparművészeti tárgyakat egyrészt a Művelődéstörténetnél, másrészt a Régiség tár gyarapodásánál jegyezte fel. Zoltai Lajos a múzeumba való érkezésétől kezdve kivételes szakértelemmel, tervszerűen igyekezett felderíteni a megyében lévő muzeális értékű tárgyakat. Javaslatára a Múzeumi Bizottság körlevéllel fordult a Hajdú Városokhoz, hogy jelentsék a birtokukban lévő régiségeket; és egyben kérte átadásukat a múzeum részére. Kora muzeológusi szemléletét messze megelőzve nagy figyelmet fordított az egyházak, különösen a református egyházközségek tulajdonában lévő történeti, iparművészeti értékekkel bíró egyházi szertartási edények, terítők felderítésére. Mivel ekkoriban még nem voltak református egyházművészeti gyűjtemények, így a közgyűjteményekbe kerültek be a muzeális értékű egyházi műtárgyak. A tanulmány szempontjából érdemes az 1912-es év jelentős gyarapodását kiemelni. Többek között ekkor kerültek be a múzeumba Derecskéről a 18. századi ónedények. Érdekességük, hogy az ón nemű tárgyaknál minden különösebb feltétel nélkül következett be ez. Letétként történő elhelyezésük, illetve cseréjük az egyházművészeti ezüst tárgyaknál gyakoribb eljárás volt. A presbitérium csak ily módon (letét formájában) engedte át őket a múzeumnak, míg az ónedényeknél nem ragaszkodtak ehhez. Nagy eredmény volt, hogy a városi tanács határozatot hozott különböző városi hivatalokban lévő muzeális értékű tárgyakról, s így sor kerülhetett ezek múzeumnak való átadására. Az 1913-as esztendő jelentősége azért figyelemreméltó, mert Zoltai indítványára a Múzeumi Bizottság külön foglalkozott a templomi műtárgyak kérdésével. Felhívást intézett az esperesekhez a templomokban lévő festett virágos vagy faragott mennyezetek, karzatok, szószékek úrasztalok, padok összeírására. 1921-ben Zoltai ismét kísérletet tett a református emlékanyag felmérésére. A Magyar Iparművészet című folyóiratban közölte Baltazár Dezsőhöz írt levelét, amelyben a református templomok kincseinek veszélyeztetettségére hívja fel a figyelmet. Elégtelennek tartja a református egyház javainak őrzését. Tolmácsolja a Debreceni Múzeum Felügyelő Bizottságának ajánlásait, egyúttal javaslatokkal él ő maga is:
Az Egyházkerület területén kutassák fel és dokumentálják a gyülekezeteknél lévő régi templomi kegytárgyakat. Az 1700 előtti okleveleket küldjék be a Levéltárba, az anyakönyveket hozassák rendbe, az egyetemen pedig oktassák a református egyházművészetet.
Sajnálatos módon Zoltai nyugállományba vonulását követően P. Szalay Emőke hasonló jellegű és színvonalú tevékenységéig több évtizedes űr keletkezett.
A háború ellenére is gyarapodott a Múzeum ón állománya:
1915-ben a háborús események ellenére zökkenőmentesen folyt a múzeum gyarapodása. Löfkovits Artúr javasolta, hogy lépjenek kapcsolatba a Hadsegélyező Egyesülettel, és szerezzenek engedélyt arra, hogy a háborús fémgyűjtésnél bekerülő tárgyakat a múzeum munkatársai átvizsgálhassák és a muzeális értékűeket megszerezhessék. Többek között 6 darab ónkannát sikerült így megmenteni a pusztulástól.
Ékszerek – A temetőből a Cívisek világába:
Érdemes kiemelni az 1920–29 közötti időszakot is, az ekkor bekövetkezett gyarapodás jelentős. Ebben az időszakban kezdődött el Debrecen elhagyott temetőinek felszámolása. Folyamatosan kerültek elő ékszerek, viseletdarabok – amelynek köszönhetően gazdag temetői leletegyüttes állt össze. A gyűrűk, függők, menteövek, párták, csatok, karperecek, láncok az iparművészeti osztályhoz kerültek. A Cívisek világa említett alegységében egy szép válogatás ezekből is megtekinthető.
Déri Frigyes gyűjteményéből:
Ebben az időszakban már a gyűjtemény anyagának részét képezte Déri Frigyes gyűjteménye, amely általános művelődéstörténeti jellegének megfelelően jelentős iparművészeti anyagot is felölelt. A felvidéki és erdélyi ón remekek szép részét képezik a páratlan és szerteágazó műtárgyegyüttesnek. A két gyűjtemény tökéletesen kiegészítette egymást.
Általános érdekességek az ónnal kapcsolatban:
A következőkben essék néhány szó az ónművességről. Az ón a középkortól kezdődően a mindennapi használati tárgyak, elsősorban az asztali edények kedvelt anyaga volt. A korai időszakból meglehetősen kevés számú tárgy maradt fent, ennek oka, hogy az ón a hőmérséklet-változásra igen érzékeny. Hideg hatásra anyagában változás indul meg – megállíthatatlan reakciókkal. Az edény színe először szürkévé válik, felületéről levelesen válnak le a részek, végül teljesen megsemmisül. Ez az edényről-edényre is terjed(het)ő folyamat az ónpestis. Ezért az ónedényeket egymástól távol kell tárolni. A Déri Múzeum kivételes szépségű ónállományát szerencsére elkerülte ez az alattomos fertőzés. A régi edények megsemmisülésének másik oka, hogy puha állaguk miatt könnyen sérülnek. A hibás edények alapanyagként kerültek újra felhasználásra, így a régi formák eltűntek. Hazánkban a 15. században kannagyártóként említik az ónöntő mestereket. Az első feljegyzések Budán, Kassán, Pozsonyban és Brassóban sorolnak fel ónöntő mestereket. Számuk eleinte alacsony volt, ezért nem alkottak önálló céheket, más – többnyire rokon – szakmákkal társultak. A 16–17. században az ónedény elterjedése eredményezte az ónöntő céhek létrejöttét. Ez az időszak az ország három részre szakadásának kora. Az ország közepét elfoglaló török hódoltsági területen a 16. század közepéig tartó szerves fejlődés megakadt. Így érthető az, hogy az ebben az időszakban kiteljesedő ónöntés a felső-magyarországi és erdélyi területeken jelentkezett, legkorábban itt jöttek létre az ónöntő céhek is. A fényesített ónedényeket a csillogásuk miatt gyakran nevezték a szegények ezüstjének. A 17–18. században az arisztokrata udvarokban ugyanúgy kedvelt használati edények voltak, mint a városi polgárság körében. A 18. században a jobbágy, paraszti hagyatéki leltárakban is találkozunk ónedények említésével. A céhek is jelentős számban őriztek ónkannákat, tálakat, poharakat. A 20. század elejétől kezdődően irányult ismét a figyelem az ónedényekre. Weiner Mihályné, Németh Gábor, Holl Imre tanulmányai jelentősek. P. Szalay Emőke kutatásai a határon túl is átívelnek: kárpátaljai, vajdasági és drávaszögi református ónedények feldolgozását és ismertetését is végezte. A magyar ónedény állomány nagyobb részét napjainkban is a református gyülekezetek őrzik.
A református egyház különösen kedvelte az ónedényeket. A nagyobb méretű kannákat az úrvacsora osztás során úrasztali boros kannaként használták. Kenyérosztó tányérként szintén gyakran vettek igénybe óntálakat, tányérokat. Az a tény, hogy a felvágott úrvacsorai kenyeret a tányérra helyezik, sokban hozzájárult ahhoz, hogy a tányérok a poharakhoz, kelyhekhez képest nagyon egyszerű díszítésűek voltak, mivel a rátett kenyér miatt szépségük kevéssé érvényesülhetett. Több gyülekezetben megelégedtek az ón kenyérosztó tányérokkal, tálakkal – de a poharak, kelyhek esetében aranyozott ezüst illett az úr asztalára.
Fotó: Lukács Tihamér
Az ónedények díszítésének két alapvető technikája ismert: a domborműves öntés és a véséssel való díszítés. A domborműves díszítések a használati edényeken megjelenve a billentők és a lábak esetében szinte kizárólagosan, míg a fülek esetében jóval ritkábban készültek ezzel a technikával. Ugyancsak domborműves a kannák egyik jellegzetes díszítése az úgynevezett fenékrózsa. A vésés, benne a zeg-zugos vonalat létrehozó flechtelés gyakoribb volt a domborműves díszítésnél. A kor általánosan elterjedt keleti eredetű virágmintái díszlenek az edényeken; a gránátalma, rozetta, szegfű, tulipán különféle levelekkel, amelyek közül az akantuszlevelek a legváltozatosabbak. Kedveltek voltak a madárábrázolások, mitológiai, bibliai történetek, céhjelvények, szarvasok is. A 17–18. században a díszítőelemek minden iparművészeti ágban, így az ónöntésben is szinte azonosak. A díszítésben fontos szerepe van az edényeken megörökített feliratoknak, melyek dekoratív jellegét elhelyezésük mellett egyéb elemek, koszorúk, céhjelvények is fokozzák. Tehát az ónedényeknél is megfigyelhetőek a művészeti stílusok meghatározott jellegzetességei. A magyarországi ónedények az általános európai, úgynevezett német formákat követik. Az ónedények formái közül a református egyház rendtartásában a legjellegzetesebb az általam is bemutatni kívánt kanna volt, ezen kívül a tál, kancsó és tányér formák a leggyakoribbak. Pohárból, palackból pedig ezeknél is kevesebb maradt fent.
Az ónedények jelzését illetően:
Az ón a lágysága miatt nem a legalkalmasabb használati edények készítésére, ezért keményebbé tétele miatt más fémekkel ötvözték. Például ólommal, ami mérgező, így csak mérsékelt mennyiségben vegyíthették. Az ártalom megelőzésére előírták a használat megengedett arányát. Ez volt a minőség jelzése, amit kötelezően ellenőriztek. Így alakult ki az óntárgyak esetében a jelzés használata. Ilyen a mesterjegy, melyből megállapítható a tárgy készítője. A másik csoportot a céhjegyek vagy a városjegyek alkotják. A harmadik jelzés az ón összetételére utal. 10:1 ón-ólom arányt fejezte ki a Feinzinn jelzés, melyet Fz vagy koronás rózsa, valamint a Probzinn felirat jelzett. Különböző európai országokra, illetve nem ólommal való ötvözésre utaló jelzések is léteznek. Ennek ellenére az ónedények jelentős részén nem találunk jelzéseket. Ennek oka lehet, hogy korábban még nem vették szigorúan ezek meglétét, valamint elég jelentős volt a céhen kívüli kontár mesterek száma. Az előírások ellenére bizonyos tárgytípusokat nem volt kötelező jeggyel ellátni, illetve a kiemelkedő darabokat általában nem jelezték. Ez lehet a magyarázata annak, hogy míg a tálak tányérok legnagyobb része jelzett, a kancsók között jóval kevesebb a jelzéssel ellátott darabok száma.
A Déri Múzeum iparművészeti osztályán 17 ónkanna található. A Déri Frigyes által bekerült darabok kivétel nélkül Erdélyből származó magyar és szász ónedények a 17. és 18. századból. Ezt az anyagot Sigerius Emil szerezte meg és állította össze a műgyűjtőnek. Érdekesség, hogy egy nagyobb csoport hasonló tárgyakból – szintén Sigerius révén – az Iparművészeti Múzeumba került. Esztétikájában kiemelkedik a fényképen és a Cívisek világa helytörténeti kiállításában is látható D. F. 273.1.5. jelzetű fedeles kanna. Lapos talpán két egymással szembefutó hullámvonalú poncolás, derekán két-két párhuzamos kör között poncolt stilizált virágok vannak. Fülén préselt indák között levelek és stilizált nefelejcsek. Felül két keresztbe tett kard mesterjegy, fedele pedig négyrészesen tagolt gombban végződik. Brassóból származó, 18. századi darab.
Fotó: Lukács Tihamér
A változatos formákat követő edények között kiemelkedő jelentősége van az ónkannáknak. Az úrvacsoraosztáskor ezekben a nagyobb méretű edényekben tették fel az úrasztalára a bort, majd ezekből töltötték a kelyhekbe. A reformátusok úrasztali boros edényeiként használatos ónkannák teljesen megegyeznek a saját korukban világi használatra készített edényekkel. Díszítésükben a vésés uralkodik. A kannák palástjának közepét tölti be leggyakrabban az álló virágbokor vagy a fekvő hulláminda különféle levelekkel és virágokkal. Fontos szerepük van a rajta elhelyezett feliratoknak, melyekből nem csak a keletkezés évszámára, de készítőjére és készíttetőjére is következtethetünk.
Érdemes ellátogatni a Déri Múzeumba a Cívisek Világa megújult helytörténeti kiállítást megtekinteni – és a sok arany, ezüst, drágaköves tárgy mellett a szegények ezüstjére is figyelmet fordítani.
Felhasznált irodalom:
DÉRI Frigyes 1922 A Debreceni Déri Múzeum gyűjteményeinek leírása. Debrecen Szab. Kir. Város és a Tiszántúli Ref. Egyházkerület Könyvnyomda Vállalata
NÉMETH Gábor 1981 Felső-Magyarország ónművessége a XVI-XVII. Században. Egyházi használatban lévő ónedények, különös tekintettel a kassai kannagyártó céhre. In: Művészettörténeti Értesítő, 171–188. 1983 Ónedények. Évezredek Kincsei 2. – Budapest, Múzsák
ORMOSI Viktória 2019 Virágmotívumokkal díszített ónkannák a Déri Múzeum Iparművészeti Gyűjteményében. In: Pietas et Scientia –Tanulmányok P. Szaly Emőke tiszteletére. Szerkesztette: P. Szászfalvi Márta és Kavecsánszki Máté. 213–225.
P. SZALAY Emőke 1977 A Déri Múzeum Iparművészeti Gyűjteménye 1905–1975. In: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve. 1976. 301–322. 2006 XVII. századi erdélyi ónkannák a Kárpátaljai Református Egyházkerület gyülekezeteiben. In: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2005. 83–94. 2012 Református Egyházművészet. Debrecen, Kapitális Kft. A Magyar Református Egyház Javainak Tára XXIV. A református gyülekezetek templomai, felszerelési tárgyai, könyv- és iratanyaga. 1978 Vezető a Déri Múzeum kiállításaihoz. Módy György közreműködésével szerk. Dankó Imre. Debrecen, Alföldi Nyomda
SŐREGI János 1941 Zoltai Lajos 1861–1939. In: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1939–1940. 197–348. (Zoltai bibliográfiával)
WEINER Mihályné 1971 Ónművesség. A magyar gyűjtemények legszebb óntárgyai. Budapest, Corvina 1975 Ónedények Hajdú-Bihar megyében. In: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1973.
ZOLTAI Lajos 1921 Protestáns egyházművészet. In: Magyar Iparművészet 27–28.
