Mi került vajon ünnep alkalmával egy debreceni család asztalára a 19. században? A Cívisek világa című kiállításunkban hamarosan erre is választ kaphatunk – addig is felszolgálunk némi karácsonyi kóstolót.
Ecsedi István a debreceni magyar ember táplálkozásáról írva azt állítja, hogy annak semmi meghatározó, egységes jellemzője nincsen, hiszen az étkezési rend a foglalkozástól és az életkörülményektől függ. A szegényember étrendje egyszerű és egyhangú: kenyér, szalonna, tésztás leves; a jobbmódúaké változatosabb és dúsabb, de az is legfeljebb két tál étel, sokszor hús nélkül.
„Ahárom tál étel úrparasztnál, gazdálkodó úrnál és jobbmódú iparosnál van meg.”
Családi ünnepek alkalmával azonban, legyen az kézfogó, lakodalom, névnap, szüret, disznótor, az erején túl is kitett magáért a debreceni ember, aki kitűnő vendéglátó hírében állt. Kézfogóra például a jobbmódú házaknál csigalevest főztek tyúkhússal, majd töltöttkáposztát és malactokányt szolgáltak fel, pulykakappant egészben sütve, malacpecsenyét befőttel, szilvával, végül fán sült kalácsot (kürtőst), gyümölcsöt és feketekávét. Névnapokon ünnepi vacsorát adtak, melyen télen disznóhús, kolbász és hurka, tavasszal és nyáron paprikáscsirke, sült tyúk, túrósbéles, kalács volt a menü. Óesztendő utolsó napján kappant sütöttek, mert az visszafele kapar, újév első napján malacot főztek és sütöttek, mert az előre túr.
Ecsedi mindezt saját tapasztalatából írta, így legrégebbi emlékei sem igen lehettek 1890-nél korábbiak. Kiállításunk Lassú városiasodás című egységének egyik készülő kisfilmjében azonban Sárváry Róza egy bátyjának írt levelében részletesen beszámol arról, miként zajlott 1870 decemberében édesapja névestéje, a Ferenc nap megünneplése.
„Az előkészületek néhány nappal előre tétettek meg, t. i. hétfőn kimentünk kocsin a disznóvásárba, mama, Bella és én s választottunk egy szép kis gyenge disznót. Másnap megöltük, töltöttünk jó hurkát, kolbászt. Több effélék történtek miket szükségtelennek tartok itt elősorolni [sajnos…]. Elég az hozzá, hogy eljött a nagy nap. Délután ebéd után egy nagy skatulyát hozott egy kisfiú, mama azt hitte, hogy a tortákat hozzák. De bizony Vas Pálné [a kollégiumi kertész felesége] egy bokrétát küldött. Alig hogy a kisfiú elment [érkezni kezdtek a vendégek: a négy családtag mellé tizennyolcan]. Nem voltunk olyan sokan, mint máskor, mert sokan hiányoztak. Fél kilenczkor asztalhoz ültünk. Először hurka, kolbász jelent meg. Aztán Peleskei nótárius szerint két nyúl spenczelbe, pulyka sülve, gesztenye főve, alma, szőlő, aztán az én süteményem és a két torta. Csécsi Móricz mi közzénk ült s mulattatott. Vacsora után beszélgettünk a francia-porosz háborúról későbben pedig kártyáztunk, s így töltöttük el az időt. 11 órakkor hazaszállingóztak.”
Az étlapot ismerjük tehát, a kérdés most már az: miként készítették el vajon ezeket az ételeket?
Bár Sárváry Ferenc egyészt nemesi, másrészt értelmiségi család sarja, Sárváry Pál kollégiumi professzor fia, maga pedig ügyvéd s a debreceni törvényszék első elnöke volt, életformáját tekintve ugyanúgy gazdálkodott, mint minden debreceni cívispolgár: háztartásának szükségleteit a Cegléd utcai háza után járó ondódi földbirtok, a háztáji gazdaság és a sestakerti szőlő terméséből fedezte. Az asztalára kerülő étkek sem nagyon lehettek mások, mint a többi helybeli polgár asztalán, hiszen felesége, a szintén jeles debreceni családból származó Simonffy Jozefa is ezen a konyhán nőtt fel, ahogy a cselédség, a szakácsnő is bizonyára debreceni vagy környékbeli lányok közül került ki. A Sárváry családban is olyan egyszerű polgári háztartást vezethettek, amely a hagyományos családi recepteket vegyítette a szomszédasszonytól, a divatlapokból, szakácskönyvekből tanult újdonságokkal, a helyi ízeket a nemzetköziekkel – bár csak módjával, amint arra Sárváry Bella egyik levele utal, aki egy frissen férjezett barátnője háztartásáról szólva gúnyosan említi az ott készített „aspic fricando fricassé és mit tudom én még minő úri étkeket”. Vadhúst sem igen fogyaszthattak, mert amikor egyszer vaddisznóhoz jutnak, érdeklődniük kell az elkészítés módjáról, s végül nem is nagyon ízlik nekik.
Kézírásos, családi receptfüzetek híján a korabeli szakácskönyvekhez kell fordulnunk. Szerencsére ilyen már akad: éppen ezidőtájt, 1864-ben jelent meg ugyanis Máté János Debreczeni szakácskönyv című munkája, az egyik legelső, magyar szakács által írt (nem fordított) receptgyűjtemény. Hogy Máté János debreceni volt-e, azt éppúgy nem tudjuk róla, ahogy mást sem – lehetséges, hogy csak a megjelenés helye miatt illette művét ezzel a címmel Telegdi Lajos, a könyv debreceni kiadója. A jórészt francia eredetű, de a szerző szerint a magyar konyhában is gyakran készített ételek leírásának gyűjteményét Telegdi mindenesetre jónak látta egy debreceni háziasszonnyal átnézetni, mielőtt kiadta – Somlyai Júlia röpke előszavából azonban nem derül ki, mit változtatott a kéziraton saját gazdasszonyi tapasztalatai alapján, mit tett esetleg hozzá a helyi hagyományból. A tartalomjegyzékben mindenesetre a számos angolos, franciás, portugallus, olasz és spanyol módi mellett mindössze két olyan ételt találunk, ami „debreczeniesen” készül: a gulyásoshús és a „vágott lé”. A debreceni gulyás: tarja, apróhús, hagyma, só, paprika és némi zöldség, esetleg krumpli, hosszú lével (vagyis inkább leveses, szemben a nem debreceni, erősen fűszerezett s beforralt levű, pörköltszerű változattal). A vágott lé pedig báránytüdő leves, aprított keménytojással, de ez szinte semmiben nem különbözik a nem debreceni változattól. A töltött káposztának viszont egyetlen leírása szerepel, savanyúkáposztából, füstölt kolbásszal, sódarral – debreceniesen. Az emellett felsorolt sok káposztás étel receptje vagy akár a spenót bundáskenyérrel sem származhat francia séfek konyhájából, ahogy a „száraz laska vagy szabó-gallér” sem (amelyet Ecsedi túróval-tepertővel, nagypénteki eledelnek nevez meg). A tengeri halak készítésmódja mellett pedig már szerepel a „szegedi paprikás potyka” is.
Lássuk azonban, hogyan készítené el Máté János a Sárváryéknál felszolgált vacsorát!
Foghagymás kolbász. A jó kövér sertéshúst apróra összevágjuk, sóval, borssal megfűszerezzük, aztán foghagymát jó bőven megtisztitván, megfőzzük olyan zsíros lében, melyben kövért fonnyasztottunk, és szitán átverjük a hús közzé, jól összegyurjuk s vékony bélbe töltjük. Foghagyma helyett készíthetjük czitromhéjjal vagy majorannával.
Véres hurka. A disznóból kivett vért kevés sóval jól felkavarják, hogy meg ne aludjék, ehez koczkásan vagdalt zsemlyét vesznek, tejbe megáztatják, egy darab szalonnát az állából megfonnyasztanak vizbe, azt kihűtik s koczkásra vágva a vér közé vegyitik, a zsemlyével és tejjel együtt egy marok kifakadoztatott rizskását tesznek hozzá, sót, szegfüt s apróra tört kapormagot adnak füszerül belé, így bélbe töltvén, forró vizbe kifőzik, s gyengén megsütve asztalra adják.
Kásás hurka. Köleskását vizbe fonnyasztanak, leszürvén, kihülni hagyják, ezalatt a disznó fehér máját és a háj szélit jól megabárolják, apró koczkára megaprítják s a kása közé elegyitik, sóval, borssal, fehér gyömbérrel füszerezik, a disznó vastag belébe töltik s forró vizbe kifőzik.
Tüdős hurka. A megfőtt tüdőt és lépet, miután gyökereiktől megtépték, jó apróra vágják, apró kövért és a cseplesz háját vágnak közzé, kifakadoztatott rizzsel összekeverik, jól megfüszerezik és forró vizbe kifőzik.
Sárváry Róza leveléből nem derül ki, hogy náluk milyen fajta kolbász és hurka készült, Máté János és Somlyai Júlia azonban nem közöl májashurka receptet, noha a többi belsőséget, tüdőt, lépet, hasnyálmirigyet, hashártyát, hájat, vért, tokaszalonnát fölhasználja. A kolbászban pedig, láthatjuk, nincsen paprika, csak só, bors és sok fokhagyma (vagy helyette: citromhéj!). Közlik viszont a kolbász egy lehetséges föltálalásnak módját, amikor azt szálanként hirtelen kisütve még lúdzsírban „pergelt vereshagymával” is összesütik, „leves után való étek” gyanánt, zsemlével.
A másodikként tálalt fogás a rejtélyes „nyúl spencelben”, amelynek nevéből arra következtethetünk, hogy nem nyúlpecsenyét, hanem valami burokban (spencer = kabátka) elkészített húst szolgáltak fel. Ez lehet esetleg panírburok, bár rántani csak az egész fiatal nyúl alkalmas, de lehet tésztaburok is, ha a nyulakat pástétomnak dolgozták fel. A Peleskei nótáriusra való utalás is ezt támogathatja: abban képesztik el a főhőst a franciás étlappal (s a színdarabot ezen a télen láthatta is Róza a debreceni színházban).
Nyul pástétom. Vagdald el a nyulnak husos részét két ujj szélességnyi darabokra, s párold puhára egy kevés szeletekre vágott szalonnával és vereshagymával, két babérlevéllel, sóval és egy kis füszerrel, párolás közben feltöltvén azt többször egy kis veresborral. Midőn megpuhult a nyulhús, vedd ki, s tégy egy másik lábosba apróra vágott szalonnát, vereshagymát és fél font, vékony szeletekre vágott borjumájat, párold és piritsd meg hirtelen, adj hozzá egy kevés tejben áztatott és ismét kinyomott zsemlyebelet, vágd meg apróra vágókéssel, sózd és füszerezd meg, s ugy törd meg mozsárban finomra, add ezen tölteléket és nyulhúst a körülövedző parázs tésztából készült pástétomba, és süsd meg szépen és vigyázva, hogy meg ne égjen.
Sárváryék névnapi asztalán mindezt egy sült pulyka követte, köretként főtt gesztenyével. Máté János a töltött pulyka receptjét közli, amelynek édeskés ízhatása hasonló lehetett.
Pulyka. Tisztitsd meg és készitsd el a pulykát, fejtsd ki a mell-csontját, mosd és sózd meg jól, tüzd meg csinosan a mellét szalonnával, tömd ki a begyét tejben áztatott zsemlyével, és süsd meg egyenlő tűznél. Ha nagy a pulyka, majd 2 óra szükséges míg megsül. Sütés alatt öntsd meg gyakran zsirral, és ha kisült, add a lecsorgott levével együtt az asztalra.
Pulyka töltve. Egy darab elvert irósvajat három tojással jól habarj össze, s tégy közzé két, tejben áztatott, de jól kifacsart zsemlyét egy negyed font apró szőlővel, ugyanannyi mazsolával és szeletekre metszett mandulával; azzal egy elkészitett pulykának a begyét töltsd meg, czérnával kösd be és süsd meg lassan.
Aki még bírta, ezután pihenésképpen gyümölcsöt ehetett, mielőtt behozták volna a süteményt és a tortát. A Sárváry lányok lelkesen próbálkoztak a sütéssel, változó sikerrel. Mint arról egy másik névnap alkalmából Róza beszámol, „süteményem most kitünőleg sikerült s mindenki megdicsérte s vitt magával néhány darabkát”. Bella pedig egy ízben a bátyjának küldött ajándéka sikerét nyugtázza:
„örömmel értesültem, hogy pogácsáim megnyerték nem csak a te izlésedet hanem barátaidét is, kiknek a nyilvánított többszörös „hoch”ért köszönetet szavazok”.
Bár a szakácskönyv számos pogácsa, palacsinta, vajas és kelt tészta, fánk, kalács és cukros aprósütemény, torta, puding, krém, fagylalt és ostya receptjét közli, támpont nélkül nehezen tudnám kitalálni, vajon erre az alkalomra melyiket készíthette el Róza, aki nagy türelemmel bírhatott, hiszen mint arra a szakácskönyv szerzője figyelmeztet:
„akármilyen czukros tésztát készitesz, mindig folytonos kavarás kivántatik hozzá, és télen nyáron jég, vagy hideg hely; ezt azért emlitem meg, hogy ne unja meg senki ezen készitésmódot, mert sokan bele fáradnak és elvesztik béketürésöket, azért is, ha valaki nem szereti a módját megadni, ne is fogjon hozzá, mert csak a hozzávalót vesztegeti el”. Aki azonban mégis sikerrel jár, az ne feledkezzen meg a gondos és csinos tálalásról sem. „Mindenféle süteményeket, melyeket édesen adunk fel, finomra tört czukorral hintünk be. Ünnepélyesebb vendégségeknél különös gondot fordítunk a süteményekre, s azt a lehető ékesen czifrázva, egészben fel nem vagdalva tesszük teritéskor az asztalra, hogy azt diszitse.”
Ha a süteményekkel kísérletezhettek is a házikisasszonyok, a torták elkészítését mégis inkább szakemberre bízták. Egy másik levélbeli tudósításban szintén az ünnepi előkészületek között szerepel, hogy „megérkeztek a Koldáné asszonyom által készített nélkülözhetetlen torták és bisquittek”. Valószínűleg ezen a Ferenc napon is az ő tortáit várták: Kolda Jánosné az első, Debrecenben megtelepedett cukrászmester, Kaderász Violand lánya volt, így beleszületett a szakmába, férje cukrászdája, melyet megözvegyülve sokáig egyedül vezetett, évtizedekig a Kossuth utca sarkán álló Táncos Kovács ház aljában üzemelt, majd a század végén Dörre Ferenc vette át és folytatta a jól menő üzletet, egész az 1920-as évekig. Tőle származik az a gyűjteményünkben megőrzött számla, amely egy diótorta leszállításáról tanúskodik, s mivel a Ferenc napi tortákról sem tudok közelebbit, ennek a receptjét kerestem ki egy másik debreceni szakácskönyvből (mivel Máté János ebben nem segített).
Diótorta. 28 deka cukrot 12 tojásnak sárgájával jól kidörzsöljük (=felverjük). Most a kemény habot, majd 28 deka darált dióbelet és 6 deka szitált zsemlemorzsát lassan közékavarva, kikent, lisztelt tortaformában lassú, egyenletes tűznél kisütjük. Mikor kihűlt, a következő töltelékkel töltjük. 25 deka darált diót ugyanannyi cukorral összevegyítünk, és kikavarjuk annyi hideg tejszínnel, hogy krémsűrűségű legyen. Ezzel a tortalapokat megtöltjük. Egy citrom lereszelt héjával 15 deka cukrot dörzsölünk, hozzákavarjuk 2 tojás kemény habját és verés közben addig főzzük, míg sűrűsödni kezd. Ezzel a masszával a tortát bevonjuk. Diószeletekkel díszítjük s pár pillanatra száradni a sütőbe visszatesszük.
A diótorta receptjét – amelynek elkészítését, tekintettel a felhasznált cukor és tojás mennyiségére, manapság még ünnep alkalmával sem ajánlanám – egy a fentinél hatvan évvel később, 1926-ban megjelent szakácskönyvből idéztem, amely tartalmazza a narancsos diótorta, a rumtöltelékes diótorta, a diókrémtorta és a diós csokoládétorta receptjét is, a számtalan egyéb mellett. A könyv szerzője Tüdősné Kálmánchey Irén, akinek szép, jelmezes fényképét korábban láthatta már e blog olvasója, s leányáról is többször írtunk már: Zsindelyné Tüdős Klára, a magyardivat feltalálója akkor állt karrierje kezdetén, amikor édesanyja szakácskönyve megjelent. Mint írja róla:
„az én anyám elegáns volt nagyon, de csak karton ruhában és kötényben érezte jól magát, és a konyhában s nem a szalonban. Falusi asszonynak született, növények és állatok közé, de a szerelem megtréfálta, és parkettre került nagyvilági dámának. Megtanulta ő jól az ura kedvéért az etikettet, de boldog akkor volt, ha aratáskor leülhetett egy kereszt tövébe a tücsköket hallgatni.”
A leírásból úgy tetszik, mintha egy parasztlányról lenne szó, miközben a Kálmánchey család a legelőkelőbb debreceni családok egyike, az első református prédikátor leszármazottja volt; Irén egy mezőrendőrként dolgozó ügyvéd gyermeke s egy országgyűlési képviselővé választott ügyvéd felesége. Ugyanaz a társadalmi osztály, mint a Sárváryak, de a leány egy nemzedékkel fiatalabb: 1872-ben, 25 évvel Sárváry Bella és 15-tel Róza után született, s 1923-ig, amíg leányával Pomázra nem költözött, Debrecenben élt. Mindazok az ételek tehát, amelyeket szakácskönyvében közöl, a saját maga által vezetett debreceni konyhából származó kipróbált receptek: eredetükre nézve épp olyan sokforrásúak, mint az Sárváryék esetében is lehetett (egymás után szerepel például a debreceni perec és a talán lányától tanult angol töltött sajtos keksz). Kálmánchey Irén azonban könyvét mintegy pedagógiai céllal is írta, azért, mert
„a hajdani magyar asszonyoknak tudomány és művészet volt a főzése és szivesen forgatott szerszáma a főzőkanál, ám a modern Magyarországban megváltozott a női tipus, internacionalizálódott ez is, mint minden, az asszonyok nem szeretnek és nem tudnak főzni s ezáltal elveszti eredetien nemzeti jellegét és kedvesen tudományos értéket a magyar konyha”.
A debreceni polgári konyhára alapozott, de úri, paraszti és nemzetközi irányokból is gazdagodott receptgyűjtemény tehát a magyar nemzeti konyhaművészetnek jelentené az alapját. Mindemellett beosztani tanítja a háziasszonyt, azzal a „háborús tapasztalattal, amit egy hatszázágyas tisztikórház élelmezésénél szerzett”, „hogy a hajdani ínyenc, de erős magyar konyhát átformálja a mai kevéspénzű, nagyigényű és a jó táplálásra nagyon is rászoruló középosztály ízlése szerint” – még ha az idézett recept mintha nem is erre utalna, ahogy a sokféle, ínycsiklandó pecsenye felsorolása sem, amelyek előkészítését érzékelhető gyakorlati tapasztalattal és élvezettel részletezi, a lefejezéstől és kopasztástól a szappannak való zsír kisütéséig. Lássuk, szerinte mi a karácsonyi pulyka titka!
Pulykasült. A jól és szépen sült szárnyas elkészítése kiváló gondot igényel. Első feltétele, hogy szép, kövér legyen az állat, a második, hogy használat előtti napon megölve, azt azonnal egy nagy edény hideg vízbe tegyük, s benne hagyjuk egy éjen át. Ezáltal válik a húsa porlóssá. Másnap gondosan megkopasztva és megtisztítva bontsuk fel. Aprólékát tegyük félre s használjuk el leveshez. Besózva hagyjuk egy ideig állani. Tepsibe téve a mellét jól spékeljük meg, öntsünk alá egy merőkanálnyi vizet, s nagyon gyakori locsolgatással, forgatással puhítsuk meg. Ha már pirulni kezd, külön kis lábasban tartott forró zsírból kenőtollal gyakran kenegessük meg és gyors tűznél süssük pirosra és ropogósra. Franciasalátát és kompótot adjunk hozzá. Ez egyike a legfinomabb szárnyassülteknek.
Hasonlítsuk össze még egyetlen ponton, a hurka- és kolbászkészítés tekintetében a két debreceni szakácskönyvet! Változott-e s vajon miben ez a hagyomány, azon kívül, hogy a mozsarat a daráló váltotta fel a konyhában?
Kálmánchey Irén, miután aprólékosan leírja a sertésöléshez való előkészületeket, a rizs és kása előző napi megfőzését és kiszárítását, az abálólé összeállításával folytatja.
„Gyakran váltott bő vízben erősen kimosott és áztatott cseplesz- és fodorhájat, bélkövéret, egy kiló friss, sótlan szalonnát főzzünk meg bő, sótlan vízben. Vágjuk a szalonnát apró kockákra, daráljuk meg a többi részeket. A kövér levet merjük le egy edénybe. A visszamaradt lében főzzük meg a hurkába való többi részeket, úgymint tüdőt, lépet, szívet, bélfekvést(?), torokrészeket, állkapcsot. Ha kihűlt, osztályozzuk el és daráljuk meg. Semmit ne főzzünk egész puhára. Ugyancsak sótlan lébe tegyük bele a májat, s pár perc múlva, ha külső része kissé megszilárdult, belseje azonban teljesen nyers maradt, vegyük ki. Ha kihűlt, apró lyukú darálón kétszer daráljuk meg.” Az alapanyagokból négyféle hurkatölteléket készíthetünk, „melyeket nagy edényben kavarjunk jól össze és fűszerezzünk ízlés szerint”. Kásás hurkához bélfekvés, húsos kövér, esetleg a gyomor, fodorháj kövérje, köleskása, só bors és gyömbér szükséges. Tüdős hurkához tüdő, lép, szív, cseplesz, kövérlé, rizs, só, bors, szegfűszeg. Véres hurkához a szív és tüdő gyökerei, torokrészek, állkapocs, kockára vágott főtt szalonna, 2-3 db tejben áztatott, kicsavart zsemle, aprókövér, kövérlé, szűrt vér, rizs, kapormag, bors, só, paprika. Májas hurkához máj, fehérmáj, aprókövér, kövérlé, 4-5 darab nyers, reszelt alma, rizs, gyömbér, só, bors.
A kolbászhoz vegyesen használjunk sovány és kövér húst, daráljuk meg, s „kevés meleg vízzel, sóval, paprikával, borssal, esetleg ízlés szerint fokhagymával gyúrjuk ki erősen. Készíthetjük sóval, borssal, citromhéjjal és lével is” – mondja Kálmánchey Irén: nem változott tehát szinte semmi, csak a kolbászba is belekerült a paprika. „A debreceni kolbászt azonban nem daráljuk, hanem teknőben hosszú, keskeny, hegyes késsel vágjuk.”
„Ünnepélyesebb alkalommal tiszta asztalruhák vétetvén elő, az asztalra ugy kell teriteni az abroszt, hogy feszesen álljon és hogy szélei egyenlő szélességben csüngjenek le” – figyelmeztet még Máté János. „A fényes asztalteritéshez szép asztalnemü, tiszta evőszerek, fehér üveg s finom porczellán-edény mulhatatlanul megkivántatik.”
Akár így, akár másképp, mindezek az ételek, a nyúl, a pulyka, a hurka és a kolbász a karácsonyi asztal díszei is lehetnek –
mi pedig e gazdag asztal reményében kívánunk blogunk olvasóinak és látogatóinknak Boldog Karácsonyt és Újévet!
Felhasznált irodalom
Ecsedi István: A debreceni és tiszántúli magyar ember táplálkozása. Debrecen, 1935
Dizseri Eszter: Zsindelyné Tüdős Klára. Budapest, 1994
Máté János: Debreceni szakácskönyv. Nélkülözhetetlen tanácsadó Magyar Gazdasszonyok számára. Debrecen, 1864
T. Kálmánchey Irén: Magyar leányok hozománya. Szakácskönyv. Debrecen, 1926; második, bővített kiadás: 1930
Magyar leányok hozománya. Előjegyzés. Magyarság, 1926. augusztus 5.
Jelen sorozatunkban olyan tárgyakat mutatunk be, amelyek segíthetnek az adventi várakozás örömteli pillanatainak megélésében. A mostani írásban szereplő képeslapok a boldog „békeidők” és a két világháború közötti időszak ünnepi hangulatát idézik meg.
A képeslapok Greiner Mihály, a debreceni négyévfolyamú fiú felső kereskedelmi iskola egykori igazgatójának hagyatékából származnak. Greiner Mihály Greiner Károly Mihály néven született Pozsonyban 1876. november 18-án vendéglős szülők gyermekeként. Tanulmányait Pozsonyban, majd Budapesten végezte. Tanári oklevelét megszerezve a Pozsonyi Felső Kereskedelmi Iskolában helyezkedett el, 1913-ban került Debrecenbe, a Kereskedelmi Tanintézet Négyévfolyamú Fiú Felső Kereskedelmi Iskolájának élére, s egészen az 1930-as évek közepéig az intézmény igazgatója maradt. Emellett számos csoport, egyesület tagja volt, a két világháború között aktívan részt vett néhány kulturális-művelődési kezdeményezésben.* Az első világháború idején a debreceni 3. népfelkelő gyalogezred hadnagyaként, később főhadnagyaként teljesített szolgálatot a szerb határt őrző csapatoknál.
A karácsonyi képeslapok története a 19. század utolsó évtizedeire nyúlnak vissza.
Az első üdvözlőlap (Sir) Henry Cole, a Viktória és Albert Múzeum első igazgatójánaknevéhez köthető, aki egy grafikus barátját, C. Horsley-t kérte meg, tervezzen egy díszes, ünnepi jókívánságokkal ellátott kártyát.
Magyarországon a századfordulón egyre népszerűbbek voltak ezek a lapok, ám ekkor nagyrészük német és olasz importból származtak, utólag kerültek rájuk a magyar nyelvű üdvözlő sorok. A korabeli lapok képi ábrázolásukban igen változatosak lehettek, gyakoriak voltak a vallási témájú jelenetek, melyekkel többnyire Jézus születését mesélték el. Közkedveltnek számítottak a téli táj-, illetve életképek vagy a karácsonyi szokások, mint például a faállítás vagy ajándékozás megjelenítése is.
Greiner Mihály karácsonyi képeslapjai közül kiemelendőek azok a lapok, melyeket frontszolgálata alatt kapott családjától, barátaitól vagy (egykori) tanítványaitól. Ezeket Greiner Károly hadnagynak, majd főhadnagynak, esetenként ezred segédtiszt úrnak címezték, amelyeken mindig feltüntették a csapatát is, illetve a tábori postaszámot is.
A gyerekek által küldött képeslapokon „főhadnagy bácsi”, „Greiner bácsi” megszólítás szerepel. A csemeték buzgóságát a “hazafias tisztelettel” aláírás is jelzi.
A levelezőlapok képei egyaránt lehettek grafikák, ábrázolások vagy fényképek. A fotók között tájakról készült felvételek, műtermi beállítások, csatatéri és frontbeli jelenetek is előfordultak. A legszemélyesebb fényképes lapok közé tartoznak azok a darabok, amelyek a levélíró(k)ról, az otthonmaradtakról készült képekkel köszöntötték a címzettet. A szánkózó kisgyerekek és a karácsonyfa körül álló anya kislányával ennek csodás példái; az utóbbit színezett volta teszi különlegesebbé.
Végezetül meg kell említeni azokat a képeslapokat a két világháború közötti időszakból, melyek szereplői népviseletben, magyaros motívumú ruhákban vagy szimbólumokkal övezve tűnnek fel. Ez a korszak érzésvilágát tükrözi vissza, ugyanis az irredenta kultuszban fontos elem volt a nemzeti jelleg hangsúlyozása. Így a magyar történelmi, kulturális és népi formavilág motívumai, szimbólumai jelennek meg az 1920-as, 1930-as és az 1940-es évek elején készült tárgyi emlékek többségén. A sajátosan magyaros képeslapok tervezése nagyrészt Szilágyi G. Ilona festő, grafikus nevéhez fűződik, a nevével jelzett darabok ma napig népszerűnek és ritkának számítanak a gyűjtők körében.
* A mostani újraközléssel fontosnak tartjuk felhívni az olvasók figyelmét egy érdekes adalékra: Greiner Mihályt a hagyatékán túl további szálak is fűzik a Déri Múzeumhoz. A korszak egyik helyi műgyűjtőjeként tartották számon, művészeti hagyatéka 1951-ben került a Déri Múzeumba. Az 1920-as évek elején alakult meg a numizmatikát kedvelők köréből a Magyar Numizmatikai Társulat Debreceni Csoportja, melynek régészeti elnöke Greiner Mihály volt. Greiner Mihály közreműködött a Déri Múzeum numizmatikai gyűjteményének hiteles beosztásában. Az ő munkásságának nyomát is tartalmazza a múzeum erdélyi pénzgyűjteményének közelmúltban megjelent katalógusa, Novák Ádám szerkesztésében, lásd: Erdélyi pénzek a Déri Múzeumban. Katalógus. Debrecen, Déri Múzeum, 2023.
Az év vége az idén a Méliusz Juhász Péter halálának 450 éves évfordulójára való emlékezés alkalma is. Méliusz életének behatárolható helytörténeti-földrajzi vonatkozásait kellőképpen tisztázta a régi és legújabb kutatás; lakóhelyeiről és a hozzá fűződő legendákról a közelmúltban készült tanulmány illetve több előadás, életművét emlékülésen tárgyalják, írásait sajtó alá rendezik: tudásunk róla egyre pontosabb. Az alábbi bejegyzés nem e tudományos eredmények számát szaporítja:
az évfordulós alkalom csak annak lehetőségét teremti meg, hogy a Fotótár képeinek segítségével magunk elé képzelhessük a helyet, a várostól keletre fekvő, lankás temetőkertet, ahol Méliuszt 1572. december 17-én, a halálát követő (feltehetőleg) második napon eltemették.
Még a legöregebb debreceniek is csak képzelhetik az egykor volt helyszínt, hát még azok, akiknek nem fűződhetnek élményei a már romlásnak indult sírkerthez sem, emlékezetük nem őrizhet személyes benyomásokat. A temető felszámolásának teljes folyamatát, az élők általi bekebelezését, lakóövezetté alakulását nem rögzítette módszeresen fényképlemezekre senki, a szórványosan mégis fellelhető képeken csak nagy ugrásokkal követhető a változás – amivé pedig a helyszín mára lett, az olyannyira nem köthető semmihez az alább bemutatandó néhány régi felvételen, hogy a képek minden konkrétsága mellett is erős fantázia szükséges az egykori terepviszonyok láthatásához.
Azt, hogy Méliuszt hová temették, a történetírók számára egyértelműnek tűnően megnevezi a legfőbb hivatkozásul használt, s a síremléket csak „igen nagy kő”-ként említő városi jegyzőkönyv: a keleten fekvő temetőkert nagyobbik dombját a Cegléd utcai temető város felé eső dombjával azonosítják. Az azonban már erősen kétséges, hogy e hely a temetés után mennyire őrződött meg a városlakók nemzedékeinek kegyeletes emlékezetében. Ismeretes, hogy Csokonai sírja néhány évtized alatt elenyészett, fizikailag éppúgy, mint történetiségében, miután nem ügyelt rá senki, hogy ne így legyen – mennyivel inkább végbemehetett hát a felejtés hosszú századok alatt. A szájhagyomány vélhetően csak annak emléknyomát őrizte meg a fakuló időben, hogy a dombtetőn valamely nagy ember nyugszik, hiszen amikor Sárváry Jakab 1864 tavaszán kilátogatott oda, a sírt már Vígkedvű Mihályénak is hallotta emlegetni. Ő azonban, aki olvasta azt a bizonyos jegyzőkönyvet, „valóbbszínűnek” véli, hogy inkább Méliusz sírját fedheti a felirat nélküli, félig elsüllyedt, nagy kőszarkofág. A sétáján tapasztaltakról beszámoló újságcikkére válaszoló Komlóssy Imre, akit éppen akkor jelöltek ki a temetőrendező bizottság élére, elismeri, hogy
„valóban óhajtandó lenne, hogy szakértők által vezetett kíméletes ásatások nyomán puhatoltatnék ki valahára – mit már annyian hiába kíséreltek meg – hol nyugosznak dicső porai a három század előtt oda temetett Melius Juhász Péternek […]; szintén a nagyobbik sírkertbe temetett Vígkedvű Mihály városi főbírónak…”.
Az emlékezet lukacsai a következő ötven évben sem tűnhettek el, ám a téma exponálása révén felébredt városi lelkiismeret egy időre megakadályozta a terület rendezését; az ásatásokat végre elvégezni érkező Zoltai Lajos pedig talán ennek köszönhetően tudhatta azt a bizonyos nagy követ 1907-ben már „a hagyományon alapuló közfelfogás által Méliusz Péterének tartott síremlék”-nek – ám a feltárás végeztével ennek valószínűsítésénél maga sem jutott közelebb az igazsághoz. Mindennek tisztázása nem lévén e szöveg tárgya, alább csak a történet egyetlen biztosnak tűnő pontjával, magával a temetőkerttel foglalkozom. (A temető történetét és az itt feltárt leleteket a múzeum állandó kiállítása is bemutatja, az összefoglaló a honlapon olvasható.)
A Méliusz Juhász Péterének vélt, a homokba süllyedt sírkő feltárása a Dobozi temetőben – Zoltai Lajos felvétele, 1907Komáromi Csipkés György sírköve a Dobozi temetőben – Zoltai Lajos felvétele, 1907A Dobozi család és Baranyi Mihály főbíró szarkofágja kihantolva a Dobozi temetőben – Zoltai Lajos felvétele, 1907A Kossuth utcai temető 1909-ben (a feltárásnál Zoltainak segítő múzeumi hajdúval és Oláh Károly tanácsnokkal)
Jóllehet Zoltai Lajos a Méliusz sírjának kereséséről írott beszámolójában igen részletesen körülírta, térképeken is ábrázolta a nagy temető elhelyezkedését és domborzati viszonyait; mindez a korabeli kataszteri térképekről is leolvasható, mégis meglepett a fényképeket látva, hogy a temetőszéli dombok ténylegesen milyen közel estek a 20. század elejére egyre inkább beépülő, lakott területhez. A temetőkert azonban, amely vélhetően az első, városon kívül fekvő temetkezőhelye lehetett a reformátussá lett debrecenieknek, s amelyet talán éppen Méliusz kezdeményezésére létesítettek, a 16. században még valóban külterületnek számított. Mint Zoltai írja, a város sánca akkor a mai Nap és Kígyó utca vonalán húzódott, amelyen a Vöröstemplom helyén nyílott kapu. A sáncon túli területet csak a 17. század közepén kezdték belakni, ezzel egyidejűleg a sáncot is kijjebb helyezték, az akkor csak az egyik odalán beépített Pacsirta utcára. Ezen az újabb sáncon a 19. század elejéig csak egy kis ajtó nyílott a temető felé, amelyet az 1820-as években tágítottak kapuvá, amikor már országutak (többek között az éppen a temetőn átvezetett acsádi út) forgalma haladt ki s be rajta. Ekkorra újabb utcák létesültek a kapun túl is, kiépült a Csillag majd a Köteles (Bercsényi) utca, végül a már egészen a domb alján húzódó Temető-sor, a mai Rakovszky utca.
Az ősi temetőnek ezt „a messze kiterjeszkedett városhoz közelebb eső részét” már a19. század közepén is felhagyottnak írja Sárváry Jakab, míg végül 1888-89-ben végleg eltiltották ott a temetkezést (az utolsó temetés 1892-ben történt), a Kossuth utcainak nevezett keleti rész azonban a nagyerdei köztemető megnyitásáig használatban maradt. A lezárás után a temető „dombhullámokat vető rengetege” végtelen szabadságú, bebarangolhatatlan nagyságú játszóhelyévé vált a környékbeli gyerekeknek: Oláh Gábor, kisgyerekként a nádas-házas Köteles utca lakója, érzékletesen festi le az itt megélhető kalandokat A táltosfiúcímű, önéletrajzi ihletésű regényében.
A hatalmas kiterjedésű, kerítetlen temetkezőhely „a Pavillon laktanyától csaknem a Csapókertig terjedt”; részeit az ott eltemetett legnevezetesebb családok neveivel illették. Keleti csücske, amelyet később a temető területén átvezetett vasút is elkülönített, így lett a híres főbíró magas, falazott epitáfiuma után Rakovszky temető; a Méliusz sírját is rejtő déli része pedig a városnak több elöljárót is adó Doboziak nevét viselte. A Dobozi temető alakja a 18. századból már ismeretes:
„nyugoti határa egyezik a maival a Bocskay-tér felől”, vagyis a sírkert nagyobbik dombját határoló nyugati temetőárok „80 méternyire húzódik a Czegléd-utca és Bocskay-tér sarkán lévő háztól” – írja Zoltai 1907-ben. Az észak felőli árok ekkor „37 méternyire a szembelévő Csillag-utca torkolatától” húzódik, ellenben a 18. században „a Rakovszky-utca felől beljebb volt, mint most s körülbelől a mai Csillag-utca jobb oldali házsora helyéig elért. Délfelől benyúlt a mai Pavillon-laktanya udvarába”.
A temetkezésre vonatkozóan semmiféle szabály nem létezett, sem parcellák, sem sírhelyek nem voltak kiosztva, századokig mindenki ötletszerűen fogott fel magának és családjának helyeket – ez a rendezetlenség még a kései fényképeken is érzékelhető – s az egész terület fátlan, virágtalan, sivár volt, amelybe csak a dombok és völgyek játéka hozott némi mozgalmasságot, amíg a 19. század közepén el nem határozták a befásítását. Akkortól akácfasor húzódott a temetőárok mellett végig, a dombok mögött pedig sűrűn, kuszán nőtt fák és bokrok árnyékolták a sírok tengerét.
Az egykori Cegléd utcai kapuval szemben fekvő, „tojásdad alakú nagy dombot” Zoltai a temető feltárásakor lefényképezte. A dombtetőn az ásatás védelméül ácsoltatott kerítés, illetve jobbra Szombati István főbíró és felesége 1827-ben emelt márvány síremléke látszik, amely az 1960-as évekig a temetőben maradt, bár 1920-tól, ünnepélyes temetést követően, a Kossuth utcai temető csőszházánál volt felállítva (a szintén a dombon eltemetett Komáromi Csipkés György síremlékével együtt) – amíg végül be nem szállították a házaspár donációjából épült Vöröstemplomba.
Zoltai Lajos felvétele, 1907
A képen jól látszik, hogy a domb alig néhány méterre fekszik a legszélső utcától – hogy az melyik, abban egy másik kép segít, amelyet a dombon állva vett fel Zoltai, a Kossuth utca végén, a temetődomb tövében minden szerdán és szombaton megrendezett zsibvásárról. Ez utóbbi képen jól felismerhető a Pacsirta utca sarki patika épülete, benne a mindkét képen látható Lisztraktárral. A város szélét jelentő temetődomb ekkor tehát valóban egészen a Csillag utcáig húzódott.
Zoltai Lajos felvétele, 1907
A dombon álló Zoltai arrébb fordított kamerája a mai Baross utca, Bocskai tér, Hajnal utca még teljes beépítetlenségét is rögzíti. A háttérben a Szent Anna utca végén (a mai Vágóhíd utca torkolatában) az 1906-ban épült Bábaképző épületei látszanak.
Zoltai Lajos felvétele, 1907
A város ezen szélén az első nagyobb szabású építkezésre egy merész vállalkozó adta a fejét: Csomor Gyula, az Amerikát is megjárt egykori színész, géplakatos, kocsmáros, aki a külországban megtakarított pénzéből mozit épített a Csillag utca sarkán 1911-ben, ekkor még szinte a temetőben. Amikor az építési engedélyt kérte és megkapta, a terület rendezésének szándéka már eldöntött tény volt, s 1913-ra fel is épült a mozival szemben a Délmagyarországi Közművelődési Egyesület Nevelőintézete, a népnyelvben Demke, 1927-től a város tulajdonában álló Népház, vagyis egyfajta népjóléti szociális intézmény, amely a szülőotthontól a közétkeztetésig sok mindent magába foglalt. Az 1916-ban a mozi felől készített felvételen jól látszik, hogy a temetődomb még szinte az épület faláig ér: ezidőben már Demke-dombnak is nevezték.
Haranghy György felvétele, 1916
Ahogy a területen a továbbiakban is folytatni kívánt építkezések miatt a város az 1920-as évektől elkezdte eladni a Dobozi temető homokját – amelyet, meglehetősen kegyelettelenül, a sírokkal, csontokkal együtt hordtak szét más építésekhez a városban a fuvarosok – úgy csökkent a domb mérete is, bár az egykor itt játszó gyerekek emlékezete szerint a dombtető a Meteor mozi tetejével azonos magasságban volt.
„A temető város felőli bejáratának északi oldalán fekvő „völgy”-ben folytak a labdajátékok, bigézés, golyózás, sárkányeregetés, a déli részen emelkedő homokhegyen pedig – melynek tetejében állítólag Dobozi főbíró sírja volt – a Csomor bácsi Meteor mozijában látott hajmeresztő filmek bravúrjait próbálták utánozni a környék gyermekei. A dombról jól lehetett látni a mozi előtt vonuló gyászmeneteket. … A gyászkocsi után cammogó konflisok tipegő varjaknak tetszettek a dombtetőről” – emlékezett az 1910-ben született Nyakas László. – A temető „dimbes-dombos területen feküdt, gazdag növényzettel. A vadon nőtt növények, akácfák úgy elburjánzottak, hogy sok helyen komoly mértékben akadályozták a közlekedést. S ennek a gazdag növényzetű területnek gazdag madárvilága volt, tavasztól őszig sohasem némult el a madárdal. … A sírok közötti keskeny ösvényeken kívül a főútvonal kelet-nyugati irányban szelte ketté a temetőt, ebbe torkollott egy ezt megközelítő szélességű egyetlen mellékút, mely a csőszháztól a mai víztoronyig húzódott. A fő- és mellékútvonal találkozási pontján, közel a mai [Víztorony utcai, már megszűnt] ABC áruházhoz állott a kis csőszház, a temető egyetlen épülete, melynek hátsó kamrája hullaházul szolgált, ahol főleg a tanyákról beszállított holtak vártak az utolsó útra.”
A felszámolás előtt álló temető az Ótemető utca házai mögött, a bokrok között a csőszházzal – Béres András felvételei, 1963
A város 1923-ra szánta el magát a Dobozi temető végleges felszámolására, amely a lélekharang meghúzása óta egyre csak pusztult, hiszen szabad prédává vált. Ekkor már épültek a Demke mögött a Hajnal utcai városi bérházak, s hasonlókat készültek építeni a temető helyére is. A szomszédos Kossuth utcai vagy más temetőkbe való átszállíttatásról (a köztemetőről ekkor még nem volt szó) 1925-ig kellett a hozzátartozóknak határozniuk (leszármazottak híján így maradt Fazekas Mihály és Diószegi Sámuel sírja a lezárt temetőben az 1960-as évekig), a legrégibb síremlékek a múzeumba kerültek vagy az egyház gondoskodott róluk. 1925-ben elfogadták a terület parcellázási tervét, aztán az ősi homokdombokat végleg elhordatták, helyüket planírozták, s 1927 végére felépült a Rakovszky utcán az első, kislakásos városi bérház, amelyet gyorsan követtek a Dobozi utcaiak. Az 1912-ben született Balogh István történész egy a Dobozi utcai lakásán folytatott beszélgetés során, ablakán kimutatva, éppen e helyre, a mostani benzinkút mögötti, a Rakovszky és Dobozi utca sarkán álló bérház helyére tette a Méliusz-dombot.
„Itt, ahol az a piros bérház áll, az ez után következő, [az] én gyerekkoromban ott egy hatalmas domb állott, magas domb. Olyan magas, mint a bérház. Debrecenbe hegynek mondták… Ott volt a Méliusz sírja.”
Bal oldalt: A Bercsényi és a Rakovszky utca sarka a már felépült bérházzal. A kép alján még látszik a domb széle és az ide szorult zsibvásár, amely aztán még kijjebb, a csapókerti templom helyére vándorolt Jobb oldalt: A másik irányban a Demke és a Meteor mozi látszik az épülő Dobozi utcai bérházból nézve, 1927-ben. A dombnak ott már nyoma sincs. A háttérben feltűnik az 1925-ben épült MÁV-bérház Zoltai Lajos felvételei, 1927A Dobozi temető dombjai helyére épült Dobozi utcai bérházak, illetve a Demke 1963-ban – Béres András felvételei
A városrendezési terv minisztériumi bírálatának megfelelve, a városvezetés ígéretet tett, hogy a Kossuth utcai, a Dobozinál újabb, bár lezárt temetőt körülépíti ugyan, de soha nem építi be, hanem rendezett közparkká alakítja, amely az 1930-as évekre Pohl Ferenc városi főkertész irányításával meg is történt: a gyepszőnyeggel borított sírkertet salakos utak szelték. Közben azonban mindinkább összébb is szorult, területéből egyre többet parcelláztak: a Pavilon laktanyáig nyúló végét, a mai Munkácsy utca környékét például ekkor osztották ki villalakásoknak. Ám a kerítetlen temetőben felügyelet, sírgondozás nem volt, így a következő harminc évben nyugalmas sétakert helyett egyre inkább fosztogatások, sírrongálások, rablótámadások elrettentő, s egyre elhanyagoltabb helyszínévé vált.
A Kossuth utcai régi temető 1953-ban, Benkő László felvételei
Bár később is több kísérlet történt a parkosításra, a síremlékek védelmére, a jószándékot végül elsöpörte a szocialista tervgazdaság városrendező, lakásépítő lendülete: egy utolsó, nagy exhumálást követően 1957-58-ban fölépültek az Ótemető utca kockaházai, 1963-ban a víztorony, 66-ban a Dobozi lakótelep, az 1970-es évek elején pedig a Fényes udvari lakótelep. A„zöldövezetes városrész”tervezésekor a régi temetőt már csak jelzésként kívánták meghagyni, egy kis liget formájában, ahol összegyűjtötték volna a kulturális és művészi szempontból legértékesebb 25 síremléket – ezeket azonban végül inkább a köztemetőbe vitték, az ótemető pedig lassan magától eltűnt, elsüllyedt az emlékezetben.
A képen jól kivehető a vasút túloldalán a Rakovszky temető nyúlványa. Az innenső területre telepítették a Fényes udvari kiserdőt – Béres András felvétele, 1963 A Dobozi temető Árpád térig nyúló része az Ótemető utcai építkezés előtt – Benkő László felvétele, 1953.Síremlékek a lezárt temetőben – Módy György felvételei, 1964A Szombati-Veresmarti síremlék, amely egykor a Méliusz-dombon állt – Módy György felvétele, 1964
Felhasznált irodalom
A Dobozy-temető megszüntetése, Egyetértés, 1923. december 7.
Ahol tekéznek az ősök csontjaival, Egyetértés, 1922. április 20.
Béber László: A föld alatti Debrecen fölött épül az új, Hajdú-bihari Napló, 1970. november 22. (ua: Debreceni érdekességek, Debrecen, 1977)
Bencze Mihály: A Dobozy története. Főbírák, szenátorok csontjai az utak porában, Hajdú-bihari Napló, 1970. október 25.
Bencze Mihály: Új, zöldövezetes városrész épül két év múlva. Hajdú-bihari Napló, 1960. október 16.
„Azt kezdtem kutatni, hol vannak még látványban is kifejezhető szokások. Így jutottam el az ünnepekhez.”
Korniss Péter
Korniss Péter (Kolozsvár, 1937) pályája elejétől fényképez népszokásokat: regösöket, lucázókat, háromkirály-járókat, betlehemeseket – az eltűnőben lévő tradíciók jellegzetes alakjait. Ahol még sikerült elkapni a betlehemezők ünnepi hagyományát, azt a fotográfus megörökítette. Még 1969-ben a Bács-Kiskun megyei Szakmáron, a Tolna megyei Kakasdon, ahol 1945-ben letelepített bukovinai székelyek élnek, és a somogyi Vörs községben dokumentálta játékukat. Lefényképezte a behavazott falusi utcán vonuló álarcosokat, a háziakat, amint a tisztaszoba vetett ágya előtt, vagy a terített asztalnál, szertartásos hangulatban várják az esemény hírmondóit, akik eljátsszák és felelevenítik Jézus születésének történetét. Képei Dömötör TeklaMagyar népszokások című könyve számára készültek.
Az eltelt évtizedek alatt a világ, benne a falu és annak hagyományai megváltoztak. Megváltozott a hagyományhoz való viszony is. Korniss Péter egész életművének egyik fő jellegzetessége ennek a változásnak a megragadása. Ezért is kezdett az ezredforduló táján beállított betlehemes képeket készíteni. A hagyományokban bekövetkező változás kapcsán az a gondolat vezette, hogy a reklámfotózás vizuális eszköztárát használja fel, hogy megmutassa mindazt, ami a múltból megmaradt. Beállításainak kompozíciója az egykori vándor fotográfusok képeit idézi. Ezek egyik fontos jellemzője az ünnepélyesség: ahogyan a szereplők önmagukat kívánták megörökíttetni utódaiknak, az örökkévalóságnak. Így készültek hordozható, semleges háttér előtt a beállított, megrendezett képek a hagyományőrző csoportok tagjairól. Ezekből a kompozíciókból született a Betlehemescímű kötet. Kornisst még ezek után is foglalkoztatta a hagyomány és a jelen közötti feszültség megragadása.
A megoldást a 2006-ban Debrecenbe költözött Betlehemes Találkozó hozta meg. A csoportokat ott fényképezte, ahol azok felléptek. A fotográfus „csak” annyit tett, hogy az adott helyszínen, vagy azok közelében elrendezte a szereplőket. Így születtek a stilizált képek plázában, lakótelepen, buszmegállóban, graffitis fal előtt, kortárs művészeti múzeumban. Korniss úgy tanulta a néprajzosoktól, hogy egy népszokás akkor kezd kihalni, amikor azt már csak gyerekek adják elő. Legújabb „debreceni” sorozatában azonban kizárólag felnőtt csoportokat örökített meg. Azokat, akik a népszokás ma is autentikus képviselői, őrzői, gyakorlói, megélői. A fotókon így nemcsak feszültség teremtődik a népszokás és a szokatlan helyszín között, hanem egyensúly is.
Egyensúly múlt és jelen között.
Betlehemesek a bérház udvaránBetlehemesek ünnepi díszkivilágításbanBetlehemesek a lakótelepenBetlehemesek a MODEM udvaránBetlehemesek a plázában
A képek megvásárlására a Nemzeti kulturális Alap támogatásával került sor 2014-ben.
A közelmúltban a fenntartónk jóvoltából Sőregi Jánoshoz, múzeumunk volt igazgatójához írt levelekkel gazdagodtunk. Ezek a levelek 1928-1948 közöttiek. Összesen 38 darab levélről van szó. Ezeket három csoportba osztottam. A legfontosabb csoportot azok a levelek alkotják, melyeket Déri György, Déri Györgyné és Déri Miksa írtak. A második csoport az, amely Sőregi méhkasalakú üregekkel foglalkozó feltárásaihoz kapcsolódnak. A harmadik egység pedig az egyéb témákat jelenti. A levelek forrásközlésére ebben a sorrendben kerül sor.
A levelek átírása során a nyilvánvaló helyesírási, nyelvhelyességi vagy központozási hibákat, hiányokat a jobb érthetőség miatt javítottam. Néhány esetben előfordult, hogy a kéziratos levélszövegekben egy-egy szó kiolvashatatlan volt, ezt így jeleztem: … A levelek szövege előtt néhány sorban ismertettem az adott levelet és a hozzá tartozó borítékot is. A leveleket jellemző régies alakokat vagy egyéni írásformákat nem javítottam, pl. Debreczen, czím, injektió, doctor stb.
Most, a forrásközlés során, csak a levelek szövege kerül megjelenésre, három alkalommal, a fenti felosztás szerint. A levelekben foglaltak elemzése, kísérő tanulmánya később készül el. Fontosnak tartottam, hogy az érdeklődő közönség mielőbb megismerhesse ezt a rendkívül fontos levélanyagot, mivel igen sok és értékes adat található bennük.
1., Arifkhán Ibrahim autograf levelezőlapja Sőreghy Jánosnak budapesti postabélyegzővel és 928. szep. 13. dátummal.
Arifkhán Ibrahim B-pest 112. Horthy kollégium
Nagyságos Dr. Sőreghy János úrnak Debrecen Déri múzeum
Nagyon tisztelt Doctor Úr! Becses levelét megkaptam, hálásan köszönöm Doctor úr fáradozásáért és szívességéért. Számításaim szerint f. h. 17-én Reggel Debrecenben leszek. Györffy igazgató úr volt Debrecenben és kérdezte Millekker Professzor úrtól és mondja biztos beiratkozva leszek. Mély tisztelettel Arifkhán Ibrahim
Nagyságos dr. Sőregi János múzeumi őr úrnak Debrecen Déri múzeum
1933. okt. 19.
Igen köszönöm a múzeumi értesítőt. Remélem, hogy újévtől kezdve viszonozhatom megint a küldeményeket és azt is remélem, hogy kérhetünk majd egy-egy cikket érdekes kutatásairól és feltevéseiről. A rövidebb, könnyebb cikkeket napilapokban is el tudnánk helyezni, mert most már vannak ilyesmihez összeköttetéseink és nagyot változott ám a világ tavaly óta, amikor még nem szívesen látták az ilyen tárgyköröket, most már méltányolják kellőképen! Ha kívánna valamit elhelyezni vagy kiadatni, kérem küldje akár Túrmezei Lászlóhoz, akár hozzám.
Szívélyes üdvözlettel
Békéssy Gyöngyi
3., Dr. Kiss autograf levelezőlapja Sőregi Jánoshoz Konyár postabélyegzéssel. Dr Kiss Konyár N. Dr. Sőregi muzeumőr urnak Debreczen Déry muzeum feladóval és címzéssel
Kedves Sőregy Úr!
Már kétszer is jártam arra, de nem volt időm bemenni, hogy megköszönjem a füzetet és főként a cikket. Mind lesz szerencsénk, azóta nyugodtan alusznak az ősök, én legalább is nem zavartam. Ha lehet legyen szerencsénk szívélyes üdvözlettel Konyár 1932. XI. 10. Dr. Kiss
4., Túrmezei László két oldalas autograf levele Sőregi Jánoshoz, a hozzá tartozó bélelt borítékkal. 20 filléres bélyeggel ellátva, rajta Budapest 932 sep. 13. bélyegzés és mellette Debrecen 932 sep 13 érkezési postabélyegző. A boríték hátoldalán a bélyeg és a pecsétek felett pecsételt feladó: Túrmezei László Budapest II. Rózsahegy-u. 8. A címzés tintával: Nagyságos Dr. Sőregi János muzeumőrnek Debrecen Déri Muzeum. A címzés felett ceruzával: Válasz ment IX. 14-én.
Bp. II. Rózsahegy u. 8.
932. IX/12.
Kedves Barátom! Kérnélek, írnád meg nékem otthoni címed is. Legutóbbi levelemben kérdeztem, hajlandó volnál-e Magyar Adorján „Kérdések” c. műve ellenében Kontinuitási elméleted egy példányát hozzám juttatni cserében? Egyik tagtársunk – Zajti – Kemál meghívására hosszabb időre Törökországba utazik. Ott kimondottan turán szempontú, erős tudományos munka folyik. – Zajti is kér Részedről egy Kontinuitási példányt, hogy még magával vihesse. Esetleg én utána küldöm. Kérlek – ha t.i. érdekelnek ezek a dolgok – tájékoztatnál arról is, beszélsz-e külföldi nyelveket, …, s milyen fokban? Melegen gratulálok a tiszaparti eredményhez! Szeretettel köszönt: Túrmezei László
5., Gróf Waldeck Frigyesné egy oldalas, autograf levele Sőregi Jánoshoz a hozzá tartozó bélelt borítékkal. A levélpapír vízjeles: Kingstone Paper. A borítékon két, 8 filléres bélyeg, pusztamonostori és debreceni postabélyegző. A boríték hátoldalán, jobbra alul szárazbélyegzős lenyomat: Szénásy Béla Budapest IV. Ferencziek tere. Címzés: Nagyságos Dr. Sőreghy János úr múzeumőr Debrecen Déri Múzeum. A címzés felett későbbi ceruzás felírás: Waldeckné
Puszta-Monostor Szolnok megye
Jún. 25.
Mélyen tisztelt Doktor úr!-
Mindkét becses levelét megkaptam, méltóztassék érte leghálásabb köszönetemet fogadni, a küldött könyveinek igen nagy hasznát fogom venni.- A nyár végén óhajtanám a gyönyörű Déri múzeumot újból megtekinteni, nagy hálával venném Doctor úr szíves kalauzolását-szakszerű magyarázatait, ha becses ideje engedi.- Őszinte tisztelettel Gróf Waldeck Frigyesné
