Debrecen gazdag sporttörténelmében is előkelő helyet foglal el a vívás. A források alapján 1867-től eredeztethetjük a debreceni vívósport szervezett keretek közti működését. Ebben az évben alakult meg a Debreceni Tornaegylet. Az egyleten belül pedig a kezdetektől jelen voltak a vívók. Az 1900-as évektől pedig már a Debreceni Vívó Club is létezett. Hamarosan kiemelkedő vívótehetségek is gazdagították a város sportéletét, elsősorban katonavívók.
Így Békessy Béla (1875–1916) százados is debreceni gyökerekkel rendelkezett, sírja a Köztemetőben található. Pályafutása kiemelkedő eseménye volt az 1912-es stockholmi nyári olimpia, ahol kard egyéniben 2., tőr egyéniben 7. helyezést ért el. De nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy kard és tőr fegyvernemben 1902–1907 között nyolcszoros magyar bajnok volt. Nevét a debreceni Békessy Béla Vívó Club viseli és gondoskodik egyben a debreceni vívóutánpótlás képzéséről.
Tersztyánszky Ödön (1890–1929) ezredes életútjának szintén vannak debreceni vonatkozásai, hiszen 1908-ban a debreceni 3. honvéd gyalogezred kötelékébe került. Első vívóversenyei erre az időszakra esnek a Debreceni Vívó Club színeiben. Az első világháborúban több alkalommal is megsérült, hadifogságból történt szökése folyamán pedig jobb keze szenvedett súlyos sérülést. A világháború után Borsody László katonai vívómester tanította újra vívni, de már bal kézzel! Így szerzett a párizsi, 1924-es olimpián ezüst- és bronzérmet, majd az 1928-as olimpián kard egyéniben és csapatban is aranyat. A magyar bajnokságokon 1924–1928 között tíz arany és egy ezüst érem fűződik a nevéhez.
A gyűjteményeinkből három tárgyat választottunk ki tisztelgésképpen valamennyi vívóink előtt.
Az első tárgy egy alpakka serleg, melynek felirata: BÉKESSY BÉLA VIVÓ CLUB CLUBBAJNOKSÁG 1927 VERSÉNYI TIBOR DIJA.
Békessy Béla Vivő Club Clubbajnokság 1927. Dr. Hadházy Levente sportdíja
A további tárgyak már sporteszközök, egy vívósisak és egy kard. A három tárgyat a sporton túl összekapcsolja az is, hogy Hadházy Zsigmond, Debrecen volt főispánjának fia, Hadházy Levente hagyatékából kerültek a múzeum gyűjteményébe Debrecen sportéletének eme fontos emlékei.
Dr. Hadházy Levente vívósisakja és kardja
A fentieken kívül továbbá egy fényképet, egy oklevelet és két meghívót szeretnénk bemutatni.
A fényképen nyolc férfit láthatunk műtermi környezetben, négyen ülnek, négyen állnak. Kezükben fegyvert, kardot, tőrt tartanak, lábaiknál vívósisakok és talán néhány kesztyű fekszik. A kép kartonlapra kasírozott, a felvétel alatt a képhez tartozó szöveg felsorolja a képen látható vívókat, a dátumot és a helyszínt is. Az eladó a felvételt az első debreceni vívóklubként azonosította, 1869-ből. A Debreceni Tornaegylet ekkor már két éve működött, így a képen látható urak minden bizonnyal a tornaegylet keretein belül működő „vívókülönítmény” tagjai lehetnek. Sajnos, nevük Debrecen sportkronológiájában nem szerepel. A felvétel ennek ellenére Debrecen sporttörténetében és fényképészettörténeti szempontból is kiemelkedő darab. A felvétel háttere alapján a kép a Letzter Testvérek debreceni műtermében készült.
Fénykép az első debreceni vívóklubról, 1869.
Az oklevelet is nevezhetjük egyedülálló ritkaságnak, hiszen egy gyors internetes keresés összesen egy találatot adott ilyen oklevélről egy múzeumi közleményben. Nagyon kedves barátom, aki a legnagyobb vívástörténeti gyűjteménnyel rendelkezik, szóbeli közlése szerint több évtizedes gyűjtői pályája alatt egyetlen példányt tudott gyűjteményébe megszerezni és másik darabbal nem találkozott!
Az oklevelet Vecsey Zoltán nevére állították ki Debrecenben, 1894-ben. Az oklevelen Hoffman József, K. Nagy Kálmán és Tüdős János neve mellett Chappon Samu svéd tornász, torna tanár és vívó mester neve is olvasható pecsétjével együtt. Az oklevélen szereplő “Épség, erő, egyetértés” az 1885-ben megalakult Újpesti Torna Egylet jelmondata volt. A csehországi Troppau (ma Opava) városában nyomtatott igényes oklevélen további erre vonatkozó adat viszont nem található.
Szabadvivászati oklevél Vecsey Zoltán részére, 1894.
A két meghívó 1932-ből (X. nyári olimpiai játékok, Los Angeles, Piller György kard egyéni és a férfi kardcsapat arany érmet szerzett) és 1933-ból származik. Ezekkel kapcsolatban a korabeli sportnapilap beszámolóit ajánljuk olvasásra. A tartalmas beszámolókat csak annyival kiegészítve, hogy akit érdekelnek a magyar vívósport méltatlanul elfelejtett vagy elfelejtetett alakjai, keressenek rá Borsody László vívómesterre és Jekelfalussy Piller György nevére, nem feledve azt, hogy Békessy Béla vívómestere is Borsody László volt! Csodálatos életutakat ismerhetnek meg, megéri lelassítani az időt és elmélyülten olvasni!
Békessy Béla Vívó-Club meghívói 1932. és 1933. évből
Hajdú vármegye előkelősége forró ünneplésben részesítette a vívóolimpikonokat Debrecenben Nyíregyházáról Debrecenbe utaztak a vívóolimpikonok, hogy a vívás egyik legerősebb vidéki állomásán bemutassák kivételes tudásukat. Délután 5 órakor érkeztek meg s a pályaudvaron meleg fogadtatást rendeztek nekik. A híres debreceni ötösfogat vitte őket az Arany Bikába, ahol este 7 órakor kezdődött a vívóbemutató. Hajdú vármegye előkelősége, estélyi ruhás közönsége lelkes és forró ünneplésben részesítette a világbajnok csapatot. A vívóporondon Vay László főispán mondott ünnepi beszédet. Az ünneplés után bemutatók következtek. Santelli Petschauerrel iskolázott, utána Borsodi mutatott be iskolát Pillerrel. Majd Nagy-Glykais, Betzner-Ferenczi, Kabos-Gerevich, Kabos-Nagy, Glykais-Ferenczi, Betzner-Gerevich bemutató asszó következett. Utána rendkívüli érdekességben volt módja gyönyörködni a debreceni közönségnek: Bogáthy (Bogén) alezredes vívott leányával, Bogén Ernával s végül az est fénypontjaként Piller asszózott Petschauerrel. A közönség az olimpiai vívók munkáját nagy tetszéssel szemlélte és minden mérkőzés után tapsorkánnal jutalmazta. A vívóakadémia után a vívók bankettre gyűltek egybe, amelyen a debreceni előkelőség tovább ünnepelte a győztes csapatot.
Nemzeti Sport, 1932. október 18. Kedd
Gerevich Aladár a Békessy Béla-emlékverseny valószínű győztese. A Békessy Béla-emlékverseny néhány esztendővel ezelőtt a szezon legszebb eseményei közé sorolt. A háború utáni idők fellángolásában a bajnoki mezőnnyel volt egyenrangú a debreceni verseny. Posta, Tersztyánszky, Rády, Tóth, Uhlyarik nyert Békessy-versenyt. Aztán a nehéz idők megőrölték a Békessy-verseny nimbuszát és most egy-két éve sokkal szerényebb keretek közé szorult. Ennek elsősorban anyagi okai vannak. Az egyesületek olyan szegények, hogy nem képesek elküldeni versenyzőiket messzebb fekvő vidéki városokba. A vívóknak sincs arra pénzük, hogy hosszabb kirándulásokat tegyenek. De egy-két évig visszatartotta a vívókat a versenytől a kétségtelenül elharapódzott primadonna-szellem. Szerencsére ez a primadonna-szellem az újabb generáció sorában kiveszőben van s ez nagyrészben a H(onvéd)T(iszti)V(ívó)K(lub) érdeme, amely versenyzőit sikeresen távol tartotta ettől a káros szellemtől. A vidéki versenyek válsága most már csaknem kizárólag anyagi okokra vezethető vissza. Ha az egyesületek anyagi helyzete megjavul, akkor a nagy, hagyományos vidéki versenyek újra felölthetik azt a keretet, amit régebben betölthettek. Az idei Békessy-verseny megrendezése nagy feladatot rótt a debreceniekre. A rendezőség azonban nagy áldozatok árán mégis csak összehozta a versenyt, ami annál is fontosabb, mert Debrecennek ma már jelentős vívógárdája van s azoknak a fővárosi vívókkal való versenyzése a klubnak létérdeke. Az idei versenyre kisszámú, de igen előkelő mezőny utazik el a fővárosból. Gerevich Aladár, Maszlay Lajos, Tímár Gyula, Herendy Béla, Kőszeghy Attila utazik Budapestről a legjobbak közül. A debreceni vívók pedig a tehetséges Vikollal az élen teljes számban elindulnak. A versenynek a papírforma szerint Gerevich a favoritja s a legutóbbi formája alapján bátran jósolhatjuk győztesnek. A HTVK pompás vívói akadályozhatják meg győzelmét. Különösen Maszlay készül nagy lelkesedéssel a versenyre, amelyen a legutóbb mutatott ingadozó eredményeit akarja előkelő helyezéssel jóvátenni. A Debrecenben ma eldöntésre kerülő Békéssy Béla-emlékversenyre a legtöbb benevezett már tegnap este megérkezett Debrecenbe. A fővárosi versenyzők közül Maszlay, Kőszeghy, Eckl, Dingfelder, Tímár, Idrányi érkezett meg tegnap este Kalmár István szövetségi kiküldöttel egyetemben s mára várják Gerevich érkezését.
Nemzeti Sport, 1933. május 14. Vasárnap
Tímár Gyula HTVK nyerte a Békessy Béla emlékversenyt
Előkelő közönség előtt zajlott le ma este a Békessy Béla-emlékverseny döntője. (Az előmérkőzések nem sok izgalmat hoztak, meglepetésnek számít Kőszegi és Vikol kiesése.) A kilences döntő sok szép asszót hozott s végül is alábbi sorrend alakult ki: 1. Tímár Gyula HTVK 7 gy., 2. Maszlay Lajos HTVK 6 gy., 3. Herendi Béla HTVK 5 gy., 4. Fiala Ottó MAC 5 gy., 5. Idrányi Ferenc HTVK 4 gy., 36 adott tus, 6. Dingfelder RÁC 4 gy, 34 adott tus, 7. Eckl Viktor RÁC 3 gy., 8. Király György BBVC 2 gy., 9. vitéz Bogáthy Albert BBVC. A verseny után Vay László báró főispán osztotta ki ünnepélyes keretek között az értékes tiszteletdíjakat. Herendinek és Fialának a tusaránya is egyenlő volt s ezért döntő asszót vívtak, amelyet Herendi nyert meg 5:3-ra.
Nemzeti Sport, 1933. május 15. Hétfő
Háromévi szünet után újra megtartotta a Békessy Béla Vívó Club nevezetes Békessy-emlék- versenyét. A verseny nagyon szépen sikerült, nyílt küzdelem volt, amely nagyon emlékeztetett a régi híres Békessy-versenyekre, amelyekben a legjobbak küzdöttek és amelyeket a város közönségének színe-java nézett végig. A régi Békessy-verseny mindig a bajnokság után a legnagyobb kardvívóeseménynek számított, amelyen való részvétel minden vívó számára nagy élmény volt. A Békessy-versenyt vasárnap sokkal kevesebb néző nézte végig, mint a hajdani nagy küzdelmeket, jóllehet a rendezőség mindent elkövetett a verseny közönségsikere érdekében. Sajnos, a nehéz viszonyok megakadályozzák a közönségsikert még a legszebb esemény számára is. A Békessy BVC vezetősége azonban az előrelátható ráfizetéstől sem riadt vissza, hogy versenyét megrendezze és biztosítsa a Békessy Béla emlékezetére kiírt verseny folytonosságát. Nagyon helyesen és sportszerűen minden áldozatot meghozott a sport érdekében és ezt a törekvését siker koronázta. Ha nem is anyagi siker, de sportbeli siker mindenesetre! Nagyon szép versenyt vívtak Békessy emlékezetére – s a rendezőség példát mutatott arra, hogy lelkes munkával kell fenntartani a színvonalat akkor is, ha ez nem megy olyan könnyen, mint néhány évvel ezelőtt.
2023. június 24-én, szombaton, a Múzeumok Éjszakáján tekintheti meg először a nagyközönség a Déri Múzeum megújuló helytörténeti kiállítását, a Cívisek világát. A következőkben az új részegységek kurátorainak írásait olvashatják egy-egy kiemelt tárgyról.
Szerző: Váradi Katalin
A helytörténeti kiállítások során a látogató gyakran találkozhat céhládával, mint kiállítási tárggyal. Általában zárt állapotban látható, egy-egy mesterséget bemutatva, olykor a helyi bútorművészetet dicsérve.[1] A Cívisek világa kiállításban viszont nyitott formában jelenik meg a céhláda, amellyel a céh, a céhközösség szerepére kívánjuk felhívni a figyelmet. Emellett a célunk ezzel az is, hogy a korábbi kiállítások során megjelent, szerepelt, látott tárgyakat más megközelítéssel, újszerű szemléltetéssel mutassuk be a közönségnek.
Kerékgyártó céhláda, 1779. a Megmaradás városa – A szabadság ára c. kiállítási egységben
A Megmaradás városa – A szabadság ára c. kiállítási egység arra a kérdésre keresi a választ, hogy Debrecen a legzivatarosabb időszakban, a három részre szakadt Magyar Királyság idején minek köszönhette megmaradását? Hogyan boldogult az adózások, sarcok világában, miként élte túl a fosztogatásokat, támadásokat, a járványokat és a tűzvészeket? Ugyanis a sok megpróbáltatás dacára ezt a közel 150-200 évet a cívisváros aranykorának nevezik.
Több tényezőt lehet megemlíteni, de fontos hangsúlyozni, hogy ezek együttesen, egymást erősítve segítették Debrecent a túlélésben és újjászületésben. A városi vezetés, a vallás mellett a város gazdagsága, kereskedelme és kézműipara egyaránt meghatározó tényezőnek bizonyult a fennmaradásban. Utóbbinak alapja a céh, a céhközösség volt, melynek erejét és szerepét talán a céhládával lehet szemléletesen érzékeltetni.
A céhláda egy céh életében az egyik legfontosabb tárgyi kellék volt, ebben tartották a céh értékeit, mint például a céhszabályzatot, kiváltságlevelet, jegyzőkönyvet, egyéb fontos iratokat, a pecsétnyomót, ezüstedényeit/ poharait, s természetesen a pénzt is. Gyakran rendelkezett rejtett fiókkal. A céhláda a céhközösség összetartó erejét fejezte ki, sok esetben magát a céhet céhláda kifejezéssel is illették. A nyitott céhláda pedig ünnepélyes alkalmat jelentett, ilyenkor tisztességes öltözékben, fedetlen fővel és fegyvertelenül lehetett megjelenni. Büntették és tiltották az illetlen viselkedést és beszédet. A nyitott céhláda előtt zajlott valamennyi szertartás (pl. céhmester választás, inasfelszabadítás… stb.), és az egymás közötti peres ügyeket is itt rendezték:
„a Czéhbeli gyülekezetben vétettessék fel, mely alkalmatossággal mind a panaszt tévő, mind a panaszlott fél, ülő székeikről fel kelljenek, s a Czéh láda mellé alván, a dolgot tisztességesenn és illendőképen terjesszék elő”
Kerékgyártó céh artikulusai 1828., 40. cikkely. Idézi: P. Szalai Emőke: Debreceni céhládák. In: Dankó Imre – Módy György – Ujváry Zoltán (szerk.): A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1979. Debrecen, 1981. 118.
A fentiek mellett a céhláda más szimbolikus jelentőséggel is bír. A céhekben uralkodó szigorú előírások, normák tulajdonképpen visszaköszöntek a korabeli Debrecen mindennapjainak szokásaiban, puritán erkölcseiben, melyeket a városi vezetés és a református vallás alakított ki. Ezek visszaköszönnek a céh életében is, melyeket a céhszabályzat, artikulus rögzített. Az artikulusok megbecsültségét jelzi az, hogy bekötésük könyvkötőmesterek által történtek, közülük számos darab iparművészeti jelentőséggel rendelkezik. Az ötvösök céhszabályzata például – amely egykorú másolatban maradt fenn – aranyozott színű, barnabőrbe borított fatáblás kötéssel ellátott dokumentum. Már maguk az előírások is utalnak a fentebb említett tényezők fontosságára, például a 34. cikkely a vallás, az egyház meghatározó szerepét idézi meg:
„Továbbá miért hogy az úristen azokat szokta megáldani, az kik ő felségét tisztölik és az ő anyaszentegyházát elősegítik, annak okáért végeztük ezt, hogy az beálló pénznek, tudniillik az ide fel megmondott nyolcz forintnak harmadrésze az ecclesiához járjon és két része az céhnek maradjon…”
Vagyis benne van az, hogy a kitartást, a jó erkölcsöt és magaviseletet az Isten elismeri, meglesz a méltó jutalom érte a későbbiekben. Debrecen esetében mindez a kiválasztott közösség érzetével társult.
2023. április 11-én, a város napján a közönség betekintést nyerhetett a Cívisek világa kiállításba a 7 tárgy – 7 történet rendezvényén keretén belül, ahol a részegységek kurátor muzeológusai meséltek egy-egy kiállítási tárgyon keresztül az egység témájáról és üzenetéről. Ennek során az ötvös céh céhládája és artikulusa került bemutatásra, amelyek egyúttal a legkorábbi céhes tárgyi emlékek közé tartoznak. A céhszabályzat 1600-ból származik, míg a céhláda 17. századból való. Bár egyszerű, díszítetlen megjelenésű – nincs felirat, s ábrázolás rajta –, a keményfából kialakított szerkezet, rejtett rekeszeivel és fiókjaival együtt mégis a debreceni bútorművesség meghatározó darabjának, típusának számít. Kulcspajzsának kialakítása figyelemre méltó, empire jellegű. Az ötvös céh a korszakban Debrecen egyik legjelentősebb céhének számított. Termékeivel sokszor segítette a várost a sarcok és adók kifizetésében – gondoljunk csak például a fejedelmeknek és más uralkodóknak ajándékozott díszfegyverekre, díszedényekre. Emellett tagjai közül többen rendszerint betöltöttek valamilyen tisztséget a városi vezetésben szenátorként vagy esküdtbíróként. Sőt főbíró is került ki soraikból Szegedi Gáspár személyében, aki 1644-ben állt a város élén.
Az ötvös céh céhládája (17. század) és artikulusa (1600)
Ugyancsak számos érdekességgel szolgál a fentebb említett tárgyak bekerülése is: a ládára Zoltai Lajos bukkant rá 1906-ban egy Csokona utcai lakásban. A tulajdonos, Lőrincsák László özvegye volt. Lőrincsák László a 19. század végén neves aranyművese, ékszerüzlete és műhelye a Széchenyi utcai Degenfeld-házban volt található. Ismertebb munkája közé tartozik a Kossuth utcai református Verestemplom ezüst keresztelőtálja 1886-ból. Valószínűleg az utolsó céhmesterek családjaitól szerezhette meg ezeket a tárgyakat Lőrincsák László. A történet szomorúsága az, hogy csak a céhláda, illetve máshonnan az artikulus került elő, a többi céhes anyag és tárgy az idők során elkallódott:
„megfelelő hatósági ellenőrzés és intézkedés hiányában magántulajdonná lett; lasanként szétszóródott, hasznavehetetlennek vélt lim-lomként elpusztult. A céh irattárának, jegyző- és számadókönyveinek elkallódását sajnáljuk a legjobban.”
(Zoltai Lajos: Ötvösök és ötvösművek Debrecenben. Adalékok a debreceni ötvösség történetéhez. Debrecen, 1937. 46.)
Ez is mutatja, illetve a kiállítással is szeretnénk az üzenni, hogy fontos a hagyományok, emlékek és tárgyi értékek megőrzése, átadása, hogy a múltat az utókor is megismerhesse.
[1] A debreceni asztalos céhnél például sokáig a remekvizsga tárgya volt a céhláda elkészítése, illetve megtervezése, az asztalos mesterrajzokon is rendszerint feltűnik a céhláda.
Irodalomjegyzék:
Grotte András: Kísérlet néhány magyarországi ötvösjegy feloldására XVII. Művészettörténeti Értesítő, 66. évf., 1. sz., 2017., 117–134.
P. Szalai Emőke: Debreceni céhládák. In: Dankó Imre – Módy György – Ujváry Zoltán (szerk.): A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1979. Debrecen, 1981. 117–156.
Varga Gyula: Adatok a debreceni asztalos céh és a népi bútor történetéhez. In: Gazda László – Módy György – Ujváry Zoltán (szerk.): A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1988. Debrecen, 1990. 93–150.
Zoltai Lajos: Ötvösök és ötvösművek Debrecenben. Adalékok a debreceni ötvösség történetéhez. Debrecen, 1937.
Napjaink egyik kedvelt közösségi tere a Déri Múzeum parkja. Kialakítása hasonlóan a múzeum épületéhez, gondos tervezéssel készült Borsos József, Pohl Ferenc és Medgyessy Ferenc elképzelései alapján. A süllyesztett tér hozzájárul az épület monumentalitásához, melyet a felvezető lépcsősor csobogókkal és szobrokkal fokoz. A különleges süllyesztett megoldás országosan is egyedülállónak tekinthető.
A tervezők közül talán Pohl Ferenc alakja kevésbé ismert, aki Debrecen főkertésze volt a két világháború között, sőt egészen az 1940-es évek végéig betöltötte ezt a tisztséget. Az 1920-as évek közepén meginduló városrendezési folyamatban jelentős szerepet játszott, melynek egyik látványos része a zöldfelületek kialakítása volt. Az általa tervezett parkok és kertek üde színfoltként a város oázisait jelentették, melyek számos elismerést bezsebeltek:
„Ha az Alföld eme híres metropolisába érkező utas a pályaudvarról kilép, a leggyönyörűbb tarka délibábot látja maga előtt, mennél tovább ér azonban a városba, annál kellemesebben lepődik meg, hogy Debrecen egymást sűrűn váltogató gazdag és ízléses virágoskertjei s pompás fasorai nem a tovalibbenő csalóka délibábbal áltatják, hanem a leggyönyörűbb és maradandó emléket vésik szívébe. Pohl mester érdeme és dicsősége, hogy Debrecen forró homokjára lerögzítette a gyönyörű tarka kertet”
(Magyar Gyula híres növénynemesítő sorai. Idézi: Hajdú-Bihari Napló, 36. évfolyam, 152. sz., 1979. július 1.)
A főkertész 1883-ban született Felsőgallán, Tatán járt középiskolába, míg kertészeti ismereteit Budapesten szerezte. Diplomájának megszerzése után megfordult több európai nagyvárosban, három éven keresztül tanulmányozta Bécs, Prága, Drezda, Stuttgart, Berlin és Hamburg kisárutermelő és kereskedelmi kertészeteit. Debreceni pályafutása előtt Kassán dolgozott városi kertészként. Munkásságára leginkább a német kertművelési irányzatok hatottak, a modern európai kertészet egyik hazai előfutáraként tartják számon. A gyűjteményes kertek sematizmusa helyett az ökológiai, biológiai-genetikai szemléletet követte, azaz a természeti adottságok figyelembevételével alakította, tervezte parkjait, kertjeit és gyümölcsöseit.
A budapesti m. k. Kertészeti Tanintézet 1902-ben végzett növendékei. Budapest, 1902.Felvételek a kassai m. k. Javítóintézet kertészetéről. Kassa, 1908.
A cívisvárosban sokáig a szőlőtermesztés jelentette a növény- és kertkultúrát, jóllehet a korábbi időszakban elméletben sok debreceni foglalkozott növénytani kérdésekkel, gondoljunk csak Méliusz Juhász Péterre vagy a Füvészkönyv szerzőpárosára – melyek mélyreható ismeretekről tesznek tanúságot. A 19. században megjelentek a szép, rendezett kertek és parkok iránti igények és törekvések: viszont ezek többnyire magánszemélyek kezdeményezésére, illetve társadalmi alapon valósultak meg. Előbbire a legismertebb példa Simonyi óbester, akinek akciója nyomán létrejött az 1820-as években a péterfiai kaputól a Nagyerdőig fasorral övezett sétány. Az ültetésben a legendák szerint maga Széchenyi István is részt vett. Az 1860-as években megalakult Debreceni Kertészeti Egylet szintén sokat tett a rendezett és virágos környezetért. A városi kertészet 1920 végétől vált szervezett formává az önkormányzati irányítás alatt, amelynek vezetésére Pohl Ferencet kérték fel.
Pohl Ferenc ideje alatt nyerte el parkosított formáját a Kálvin tér, az Árpád tér, a Református Kollégium előtti Emlékkert, a Kossuth-szobor körüli kis park rész. Ugyancsak nevéhez fűződik a nagyerdei fürdő környékének, az egyetemi park és a Köztemető térrendezése. 1930-ban az alábbi mérleget vonták tevékenységéről:
„1924-ben 278 új sorfa volt. Az idén már 6270 van. A Nagyerdőn ugyanebben az évben összevissza 7 darab fenyő találtatott. Ma 2058 darab van. Szinte meglepően nagy gyarapodás mutatkozik a parkoknál. 1924-ben még csak 712 négyszögöl gondozott park volt Debrecenben, ma már 363.169 négyszögöl a gondozás alatt álló parkok területe.”
(Debreceni Újság, 1930. augusztus 24.)
Szintén megemlítendő a Simonyi óbester sétányának beültetése hársfákkal, tűzpiros kánnákkal (rózsanád) és Salvia-ágyakkal (zsálya) a 100. évforduló alkalmából.
A parkosítások során és mellett növénynemesítéssel is foglalkozott, főként a holland jácint hagyma és a kánna meghonosításával szerzett jelentős hírnevet. Ez utóbbi esetében mai napig szaktekintélynek számít, új fajtákat és színeket kísérletezett ki. De nemcsak Debrecen, hanem térség más települései, mint például Hajdúböszörmény, Berettyóújfalu, Beregszász kertjeinek és parkjainak kialakítása is az ő szakértelmét dicséri.
Vásáry István polgármester és kísérete a II. hőforrás kitörésének megtekintésére érkezve, a felvonulási épület előtt. Horváth István felvétele, Debrecen, Nagyerdő, 1934.Horthy Miklósné mint fővédnök, kíséretével az Országos Magyar Kertészeti Egyesület 50 éves jubileumi kiállításán. Tőry Ferenc felvétele, Budapest, 1935.
Főkertészként azonban nemcsak a parkosításért felelt, hanem nagy szerepe volt városi kertészet egyéb ágazatainak fellendítésében is. Dísz- és gyümölcsfaiskolák, virág- és gyümölcsnemesítések segítségé-vel igyekezett az Alföld termékenységét bizonyítani és biztosítani, melynek köszönhetően a két világháború között több alföldi termék keresett áruvá vált. Javaslata nyomán lendült fel például a Vilmos körte, nyári alma, besztercei szilva, Pándy-meggy exportra termelése. Fontosnak tartotta a minőségi és szakszerű termesztést, ugyanakkor a gazdasági elveket is figyelembe vette:
„Nem érünk célt, ha sok fajtával kísérletezünk, ez alkalommal nem szabad tekintettel lenni arra, mi ízlik nekünk, hanem mit keres a nagyfogyasztó.”
(Pohl Ferenc: Debrecen gyümölcstermesztése és ennek iránya. Debreceni Képes Kalendárium 1938. 141.)
Mindezek egyben munkalehetőséget is jelentettek.
Pohl Ferenc munkásságát és eredményeit számos kitüntetéssel díjazták, 1930-ban például a Virágos Budapest – Virágos Magyarország egyesület Debrecenben végzett tevékenységéért, virágosításáért és a virágkultúrában elért eredményeiért nagy aranyéremmel tüntette ki. Az elismerések közül néhány a Déri Múzeum gyűjteményében megtalálható. Az egyik ilyen tárgyi emlék, a Tiszántúli Mezőgazdasági Kamara által adott elismerő plakett 1927-ből, amelyet széles, fekete fakeretre erősítettek. A plakett szövege szerint Pohl Ferenc „Debrecen utcái és terei kiváló parkírozásáért és Hortobágy fásítási kísérleteiért” kapta az elismerést. A szöveg mellett parkrészletet láthatunk, míg a háttérben a Nagytemplom alakja húzódik meg.
Tiszántúli Mezőgazdasági Kamara elismerő plakettje Pohl Ferenc részére, 1927.
Irodalomjegyzék:
Debreceni Újság, 1930. augusztus 24.
Ecsedi István: Virágdíszbe öltözött a Simonyi-út óbester halálának századik évfordulóján. Debreceni Képes Kalendárium 1933. 113–116.
Hajdú-Bihari Napló, 36. évfolyam, 152. sz., 1979. július 1.
Halász Bálint: Pohl Ferenc (1883–1961), Debrecen város főkertésze. Kertgazdaság 2004., 36. évfolyam, 1. sz., 105–106.
Kertészeti Lapok, 1930. szeptember 1.
Pohl Ferenc: Debrecen gyümölcstermesztése és ennek iránya. Debreceni Képes Kalendárium 1938. 140–141.
Surányi Béla: Debrecen kertkultúrája és Pohl Ferenc. In: Angi János – Lakner Lajos (szerk.): A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2017. Debrecen, 2017. 29–46.
A trianoni béke mély nyomot hagyott a magyar társadalom életében, amely nem tudott megbékélni a veszteségekkel. A két világháború között napirenden volt a revízió kérdése, az irredentizmus áthatotta a mindennapokat, a gondolkodást és a művészetet.[1] Nem volt ez másképp Debrecenben sem. Jelen írás egy rövid áttekintést kíván adni Debrecen trianoni emlékezetéről, ennek kifejezési módjairól.
Debrecen is jelentős veszteségeket szenvedett a háborús évek alatt. Ennél nagyobb traumát okozott azonban a közel 11 hónapig tartó román megszállás. Bár 1920 tavaszán szabaddá vált, az „oláh karmok között” eltöltött idő még sokáig meghatározta a város életét. A gazdaság mellett a társadalmi és politikai élet is sérült, hiszen évekig feszültségforrást jelentett az a román megszállókkal szemben tanúsított megalkuvónak, engedékenynek tűnő viselkedés, amellyel a korábbi városi vezetést vádolták.
Az 1920. június 4-én aláírt trianoni békeszerződés újabb érvágást jelentett Debrecennek. Alig 30-40 kilométerre a határtól, a térség egyetlen jelentős regionális központja maradt, elvágva korábbi vonzáskörzetétől, valamint egyéb természetes és infrastrukturális kapcsolataitól. Emellett meg kellett birkóznia a – főként erdélyi területekről érkező – menekültek ellátásával, amely újabb terhet rótt a városra. Ugyancsak problémát jelentett a szélsőséges csoportok jelenléte, akik a trianoni eseményekért felelőst keresve több célszemélyt vettek keresztbe, mint például a református egyház fejét, Baltazár Dezső püspököt.
Trianon a magyarság számára tragédiát jelentett, mégis lehetőséget nyújtott a város számára, hogy megerősíthesse regionális szerepkörét. Már a kezdetekkor megfogalmazódott az a gondolat, hogy Debrecennek kell bástyaként szolgálnia az elcsatolt területek magyarjait, valamint a nemzeti gazdaságot és kultúrát. Ezt a nézetet erősítette Déri Frigyes felajánlása is, aki a gyűjteményét 1920 őszén Debrecennek ajánlotta, annak múltja és egyeteme miatt. Azonban a város még sok szempontból „hiányosságot” mutatott. Az 1920-as évek második felétől kezdődtek meg azok a fejlesztések és építkezések, amelyek nyomán kialakult a mai városkép előzménye. Mindez egybeesett Klebelsberg Kunó kultúrpolitikájával, ami a vidéki területek fejlesztését és támogatását is magába foglalta. Az elv megvalósításához kellett a városi vezetés hozzájárulása is. Dr. Magoss György és dr. Vásáry István polgármestersége alatt, az 1930-as évek közepére igazi modern várossá vált Debrecen, egyre több érdeklődőt vonzott a térség oktatási, kulturális és gazdasági központjaként.
Részlet „Debrecen 1933. augusztus 4.” feliratú képes albumból: Központi egyetem, Déri Múzeum, Nagyerdei csónakázó tó
Debrecen rendszeresen tiltakozott, még ha olykor szerényebb mértékben, a trianoni békeszerződés ellen. A legismertebb mementó a debreceni trianoni emlékezetnek a Bem téren álló Magyar Fájdalom szobra, amely a gyermekeit elveszítő édesanya képében jeleníti meg a területeit elveszítő Magyarország fájdalmát. A szobor története elolvasható az oldalon, valamint megtekinthető egy virtuális kiállítás formájában.. A továbbiakban a teljesség igénye nélkül nem vagy kevésbé ismert példák segítségével mutatjuk be a trianoni emlékezet sokszínűségét és kifejező erejét.
A Magyar Fájdalom szobrának avatási ünnepsége – dr. Rugonfalvi Kiss István beszéde. Kozmann Leó felvétele, 1833.
Irodalom
A debreceni egyetem elsők között szólalt fel az igazságos béke mellett. 1919 elején, a párizsi békekonferencia összehívásakor íródott a „Szózat a művelt világ egyetemeihez” c. kiáltvány. Bár a döntést a győztes nagyhatalmak hozták meg, a békeelőkészítési folyamatokra mégis nagy figyelmet fordítottak. A felek olyan békemű létrehozására törekedtek, amely hosszú távon megakadályozhatja az újabb világégés bekövetkezését. A felmerült problémákra és kérdésekre különféle bizottságok kerestek megoldást, amelyek sorai között egyes szakágak tudósai (statisztika, jog, földrajz, közgazdaság… stb.) foglaltak helyet. Valószínűleg nekik is címezhették a debreceni egyetem professzorai az alábbi sorokat:
„A győzelem mámorát fel szokta váltani a józan mérlegelés, a gyűlöletet a belátás, sőt szeretet a jövő emberies biztosításának gondja. Ha a várva-várt változás beáll, az igazság nevében juttassátok el szózatunkat államférfiaitok kezébe. Egy összetört, a világtól elzárt, a bomlás veszedelmének kitett kis állam tudósai hazafias aggodalmukban, a kétségbeesés szélén kérnek: csak egy gyors, csak egy igazságos béke menthet meg bennünket összes kulturértékeink elpusztulásától, a kétségbeesés és ínség anarchiájától”
(Szállási Árpád: A debreceni tudományegyetem szózata a trianoni békeszerződés ellen. Gerundium, 2010, 1. évf., 1. sz., 98.)
A kiáltványt angol és francia nyelven is megfogalmazták, a benne lévő sorok és gondolatok végül nem jutottak el címzettekhez, nem váltak ismertté.
A korszak elején, az 1920-as években az irodalom volt az a terület, ahol megjelenhetett nyíltan és plasztikusan a trianoni békeszerződés miatt érzett fájdalom és tiltakozás, valamint a revízióba vetett hit. A Debreczeni Képes Kalendáriom olvasói például ebben az időszakban rendszeresen olvashattak a lap hasábjain irredenta verseket.
Az érzések kifejezésére számos analógiát találtak a szerzők, ilyenek voltak például az egyházi ünnepek. Leginkább a tavaszi keresztény ünnepkörrel és a krisztusi szenvedéstörténettel vontak párhuzamot a veszteségek és a fájdalom érzékeltetésére, majd a revíziós hit megjelenítésére. Azonban a téli ünnepekben is megtalálták azokat az elemeket, amelyekkel a revizionista és az irredenta érzelmeket kifejezhették. Ezek közös jellemzője a történeti Magyarország „feltámadásába”, azaz egyesülésébe vetett hit megjelenése volt. Az adventi várakozást például a revíziós reménynek feleltették meg. A téli ünnepkörhöz kapcsolódóan jó néhány irredenta jellegű költemény született, amelyek közé Liszt Nándor versei is tartoznak. Ezek többsége az 1921-ben megjelent Hozsánna című irredenta kötetben olvasható. A jogi tanulmányokat végző Liszt Nándor debreceni költő, újságíró volt, de humoristaként, szatíraíróként is ismert. Emellett feldolgozta a város katolikus múltját. Több debreceni lapnál dolgozott, pályafutását a Fehér Újságnál kezdte, majd a Debreczeni Újság-Hajdúföld belső munkatársa lett. Részt vett a város kulturális életében is a Csokonai Kör irodalmi szakosztályának tagjaként. Tagja és titkára volt a helyi Ébredő Magyarok Egyesületének.
A „hozsánna” elsősorban az Urat dicsőítő kifejezésként vált ismertté, eredeti jelentése viszont segíts hát. Mindez szintén erősíti a kötet irredenta jellegét, hiszen a szerző a költemények többségében az Úrtól és Krisztustól reméli a változást. A szó kettős jelentése nyilvánul meg a Karácsonyi ének c. alkotásban, ugyanis a versszakok végén lévő Hozsánna Jézus! felkiáltás egyszer fohászként, máskor örömkiáltásként értelmezhető:
[első versszak]
„Ha bú terül fölénk a tiszta égre,
S ha rab magyar tekint felénk a rácson:
Imára int a szép, szelid karácsony:
Hozsánna Jézus!”
[utolsó versszak]
„Hát mégis csak lesz új feltámadásunk,
És szent tüzében megtisztul a lelkünk,
Egy ezredévet újra átöleltünk:
Hozsánna Jézus!”
Liszt Nándor kötete a korszak sajtója szerint ismert és kedvelt volt, egy korabeli méltatás szerint a keresztény-nemzeti szellemben íródott versek „minden darabja a magyar bánat és az ébresztés ódai hangjain szól” (Magyarság, 1922. január 29.). A kis könyvet gyakran adták tanulóknak jutalomként a kiadó (Antalfy József) jóvoltából.
A következő talán ismertebb irodalmi példa, az 1926-ban napvilágot látott, a Vollay Ferenc iskolai tanár által szerkesztett Nagymagyarországért! – a legszebb hazafias költemények gyűjteménye 1918–1926 c. irredenta költeményeket tartalmazó kötet. A szerkesztő az iskolai ünnepségekre összeállított szavalókönyvet nemcsak közösségi használatra ajánlotta, hanem otthoni olvasásra is, a hazafias érzelmek elmélyítésére. 10 évvel később Új Nagymagyarországért címmel jelentetett meg hasonló antológiát. A válogatás alapja az irredenta érzelmek kifejezésének intenzitása, a trianoni veszteségek miatti fájdalom megjelenítése volt. A kötetben egyaránt megtalálhatóak neves és kevésbé ismertebb költők, írók alkotásai, akik közül többen debreceniek voltak. Vollay Ferenc első kiadásából kevés maradt fenn napjainkra. A Déri Múzeum HATÁr-sorSOK trianoni időszaki kiállításában szerepelt egy első kiadás, amely felajánlás útján került a múzeumba. Tulajdonosa a kötetre „menekített könyvként” utalt, magát trianoni árvának tartotta, mivel családjával kétszer élték át az erdélyi területek elcsatolását.
Liszt Nándor: Hozsánna c. művének borítójaLiszt Nándor: Hozsánna c. művének címlapjaVollay Ferenc 1936-os kiadásának gerinceVollay Ferenc 1926-os verseskötetének címlapjaVollay Ferenc verseskötetének 1936-os kiadása
Események a revízió szellemében
A trianoni békeszerződés aláírásának napját az új „nagypénteknek” tartotta a magyar társadalom. 1920. június 4-én országszerte kifejezték tiltakozásukat és fájdalmukat. Debrecenben például „bezárták a boltokat, megszűnt a forgalom”. Délelőtt a Kossuth szobornál a Területvédő Liga debreceni bizottsága szervezésében egy rövid tiltakozó ünnepély vette kezdetét, „Nem, nem, soha!” jelmondattal és feliratú koszorúval fejezték ki az ellenérzésüket. Az Egyetértés tudósítója szerint a pillanatot felemelővé tette az alábbi esemény: „Majd valóságos virágeső hullott a Kossuth-szoborra. A női felsőkereskedelmi iskola nevében Tasnádi Kató helyezett el virágcsokrot s aztán az iskolás fiuk és leányok valamennyien június legszebb, legillatosabb virágait szórták a szoborra.” (Egyetértés 1920. június 5.) A virágmotívum később is megjelent, 1932. október 16-án például az Egyetértés olvasói a „Magyar Virágház” megnyitásáról értesülhettek, amelynek segítségével az elcsatolt területeken élő és elhunyt családtagjaiknak és ismerőseiknek küldhettek virágot.
A korszakban csaknem minden évben megtartották a városban a revíziós gyűléseket és felvonulásokat. Ezeknek menetrendje rendszerint hasonlóan zajlott: az Aranybika előtti téren szónoklatok és rövid programok voltak, esténként pedig a Szállodában vacsora fogadta a vendégeket ünnepi műsorral vagy a színházban néztek meg irredenta jellegű darabot. Az 1931-es alkalom a sajtó szemében különösen impozánsnak hatott a hatalmas tömeg miatt, amely ország- és világszerte megmozgatta a magyarokat, hogy kifejezzék tiltakozásukat az igazságtalan béke ellen. Debrecenben a Nagytemplom harangjainak meghúzásával adtak nyomatékot szavaiknak. Az 1931-es eseményről filmfelvétel is készült, amelyhez engedélyt kellett kérni az Országos Mozgófényképvizsgáló Bizottságtól. Az engedélyező okiratot akkor állították ki, ha a Bizottság a filmet előzetesen megvizsgálta, s nyilvános előadásra alkalmasnak találta. Az okirat a film alap- és technikai adatai mellett a film programját, amely a revíziós nagygyűlés menetrendje is egyben, tartalmazza.
Debrecen ezenkívül számos rendezvényt tartott a revízió szellemében, amelyről a sajtó és a filmhíradó beszámolt. Hasonló érdeklődés övezte a neves személyek városba látogatását, amelyek szintén revíziós hangulatban zajlottak. Ezek közül több is emlékezetes maradt, mint például Lord Rothermere fiának 1928-as látogatása, vagy a kormányzó és a korszak neves politikusainak részvétele a különféle ünnepségeken.
Talán az egyik legnagyobb visszhangot kiváltó esemény az 1929-ben Debrecenben megrendezett XXII. Országos Dalverseny volt. Egyrészt a résztvevők magas száma miatt, másrészt Horthy Miklós először vállalta el az esemény védnöki szerepét, s személyes jelenlétével tisztelte meg azt. A kortársakat elbűvölte a különvonatokon érkező csapatok látványa, akiket különböző népviseletben és díszmagyarruhában öltözött lányok és asszonyok fogadtak. A csapatok a főtéren sorakoztak fel, s adták elő számaikat. Az esemény revíziós jellegét több elem is mutatta: az első közös dal, amelyet elénekeltek a verseny résztvevői, a Nemzeti Hiszekegy volt. A tiszteletükre szervezett programok műsorában zömmel hazafias, irredenta jellegű darabok kaptak helyet. Szintén figyelemreméltó volt a Csonka-Magyarországot és Nagy-Magyarországot alkotó csoport élőképek, melyeket villanykörtékből is megformáltak.
Felvétel Esmond Harmsworth debreceni látogatásáról. Liener Béla felvétele, 1928.Páholyjegy az 1932. évi revíziós nagygyűlésreAz 1929. évben megrendezett XXII. Országos Dalverseny programfüzete. A fellépő csapatok vonatjainak érkezési idejévelAz 1929. évben megrendezett XXII. Országos Dalverseny programfüzete. HelyszínrajzAz 1929. évben megrendezett XXII. Országos Dalverseny programfüzete. BorítóA Filmiroda engedélyező okirata. MűsorrendA Filmiroda engedélyező okirata. Filmadatok
Egyesületek
A két világháború között létrejött egyesületeket szintén áthatotta a kor szelleme. Bár alapvetően politikamentesek voltak, a programjuk az alapkitűzések mellett tartalmazta a hazafias érzelmek erősítését és a revíziós gondolatok közvetítését is. Az egyesületek zöme kulturális, művelődési céllal alakult, de szép számmal akadtak felekezeti, gazdasági vagy érdekvédelmi alapon szervezettek is.
Debrecenben egy 1933-ban készült kimutatás szerint 231 egyesület működött, amelyből 120 az első világháború után alakult meg. Az egyesületek nagy számában közrejátszott a korszak alapközösségei által alapított (kertségek, szakmák, különböző csoportok… stb.) olvasó- és daloskörök. A dalárdák kifejezetten felvállalták a magyar dal és nóta népszerűsítését, amellyel a nemzeti eszmét kívánták elmélyíteni a tagokban és a hallgatóságban. A legrégebbi mind közül a Debreceni Városi Dalegylet volt. Nagy hírnévre tett szert az „Egyetértés”, a debreceni MÁV műhelytelep egyesülete is, városi rendezvények és dalosversenyek rendszeres résztvevőiként. A két egyesületet összeköti a kabai születésű Mácsai Sándor személye, aki az előbbinek vezetője, utóbbinak szervezője volt. Mácsai zeneszerzéssel is foglalkozott, számos átirat őrzi munkásságát. Leginkább a magyar kultúrához és népzenéhez köthető művekkel foglalkozott pályafutása során, ezek szeretetét igyekezett átadni tanítványainak és közönségének. Halála után nem sokkal jött létre a nevével jelzett dalkör, melynek célja a magyar dalművészet ápolása „Mácsai szellemében” és ezáltal a magyar kultúra és nemzeti eszme előmozdítása volt. Ezek a vonások köszönnek vissza az egyesületi kitűzőben és a tagsági igazolványban: a nemzeti trikolór színeiben pompázó Nagy-Magyarország és a napsugarak jelképezik a revízióba vetett hitet, míg a középen lévő lant utal a dalköltészetre.
A zenei élet fellendítéséért és elismertségért sokat tett P. Nagy Zoltán, a Debreceni Zenede egykori igazgatója, aki több dalegylet életében is szerepet játszott. P. Nagy Zoltán számos zenei műfajban alkotott, a kortárs kritikák szerint kiemelkedőek a férfi- és vegyeskarra írt kórusművei. Ezek között több olyan akadt, mely irredenta költemény megzenésítése volt. Méltatói szerint ezek „dallamai a nemzeti imádság hatalmas himnuszává” váltak. A Déri Múzeum gyűjteményében az egykori zenedei igazgató hagyatékában megtalálható az Igazságot Magyarországnak! c. dal kottája, mely a magyar óceánrepülő páros tiszteletére íródott. Szövegét Csobán Endre, Debrecen szabad királyi város főlevéltárnoka írta.
A cím egyúttal utalás Endresz György pilóta és Magyar Sándor egyfedeles, piros Lockheed repülőgépére, pontosabban a gép oldalára felfestett Justice for Hungary (Igazságot Magyarországnak) feliratára. Mint ismert, a páros a repülési kísérlet – melynek célja az Atlanti-óceán minél rövidebb idő alatti átszelése volt – mellett fel akarta hívni a figyelmet a trianoni békeszerződés igazságtalanságára is. 1931. július 16-án kényszerleszállást hajtottak végre Bicskénél, csupán 30 kilométer hiányzott, hogy az eredeti elképzelés, vagyis a budapesti (pontosabban a mátyásföldi) landolás megvalósuljon – ennek ellenére ország- és világszerte hírnevet szereztek maguknak a magyar óceánrepülők. Több rekordot megdöntöttek, például az Atlanti-óceán átszelésének idejét vagy a legnagyobb átlagsebességét. Ennél fontosabb volt az, hogy a nemzetközi közvélemény ezáltal a magyar revízió ügyéről is beszélt. Emiatt egész Magyarország igyekezett kifejezni háláját a párosnak.
P. Nagy Zoltán szerzeménye. CímlapP. Nagy Zoltán Igazságot Magyarországnak! c. zenéjének kottájaA Mácsai Dalkör jelvényeA Mácsai Dalkör tagsági igazolványa
A feni példák mindegyike az emlékezet fontosságára, az értékek megőrzésére is felhívja a figyelmet. Teszi mindezt tisztelettel és méltósággal, összefogással és összetartozás erősítésével, azok szem előtt tartásával, amely napjaink számára is fontos üzenet.
(A szöveg a 2023. június 3-án a Debreceni Városvédők és -szépítő Egyesület hagyományos trianoni emlékünnepségén elhangzott beszéd egy részletének szerkesztett és kiegészített változata.)
Irodalomjegyzék:
A debr. kegyes tanítórendi róm. kath. Calasanzi Szent József reálgimnázium értesítője az 1927–28. tanévről. Debrecen, 1927.
Szállási Árpád: A debreceni tudományegyetem szózata a trianoni békeszerződés ellen. Gerundium, 2010, 1. évf., 1. sz., 95–98.
Zeidler Miklós: A magyar irredenta kultusz a két világháború között. Bp., Teleki László Alapítvány, 2002.
[1] Az irredentizmus kifejezés az olasz irredenta szóból származik, olyan politikai mozgalom, törekvés, amelynek célja az idegen uralom alatt álló nemzeti területek visszaszerzése – többnyire etnikai vagy történelmi jogokra hivatkozva. A revizionizmus egy adott nemzetközi szerződés felülvizsgálatát elérni kívánó mozgalom, elsősorban jogi és diplomáciai keretek között megvalósítva. Bővebben lásd Zeidler Miklós: A magyar irredenta kultusz a két világháború között. Bp., Teleki László Alapítvány, 2002. 11–13.
Napjainkban a Piac utcán üzletek és vendéglátó egységek kirakatai várják az oda betérőket és az ott sétálókat. Nem volt ez másképp a korábbi időkben sem. A 18–19. század fordulóján nőtt meg a bolti kereskedelem jelentősége, erre az időszakra tehető a Piac utca jellegzetes képének kialakulásának kezdete. Számos – irodalmi alkotásokban is megörökített – kereskedés jelezte Debrecen lassan kialakuló városi, polgári arculatát. Jelen írás a műemlékvédelem alatt álló Rickl-ház és a Lábasház (Piac utca 39.), valamint egykori tulajdonosainak történetét mutatja be röviden.
A Rickl-ház és a Lábasház históriája 1790-as évek elejétől, illetve 1820 körül kezdődött, viszont a telek lakottsága és keresettsége korábbról is kimutatható. Zoltai Lajos kutatásai során a 16–17. század fordulójáig vezette vissza a hely történetét. A tulajdonosok neveit végig böngészve, több kereskedő feltűnik a listában: Erdődi András, Gesztefeld Albert és Fényes István mellett egyaránt kalmár megnevezés szerepel. Gesztefeld Albert egyike volt az 1700-as évek közepe táján betelepülő idegen származású polgároknak. Elismertségét jelzi, hogy nemcsak a debreceni polgárok közé nyert felvételt, hanem bekerült a Nagyságos Kalmár Társaság tagjai közé, sőt a társaság másodgazdájává is megválasztották. Gazdagságára pedig a vagyonleltárában szereplő láncos ezüst óra utal, amely akkoriban még nem volt elterjedt.
Neki, pontosabban az özvegyének köszönhető egy részletesebb leírás a helyről, melyet végrendeletében második férje és fia, Gesztefeld Mihály között osztott fel: „Meg osztozni kívánván pedig a hátulsó ház konyhástól kamarástól mint újabb épület a fijamé legyen, ez a nagy ház pedig konyhástól kamarástól a férjemé örökösen, […] a boltot is ketten bírják ha az emberkori idő után fijammal a férjem megegyezhet és együtt kereskedhetik… Egyaránt bírják a pinczéket, szállást a háznál lévő kis kertet és liba kertet is, és a téglás kerti szőlőt” (Idézi: Süli-Zakar István: A Rickl-ház történelmi dokumentumai. Debrecen, 1990. 19.) A fenti sorok szintén bizonyítják, hogy azon a helyen már korábban is működött bolt. Az épület kőházként a pincéjével együtt a korszak impozáns építményei közé tartozhatott. Az ingatlant később Fényes István vette meg, akitől először csak bérelte azt Rickl József Antal. A Piac utca 39. számú telek házzal, bolttal együtt 1789-ben került az első „debreceni” Rickl tulajdonába.
Rickl József Antal német–osztrák származású katolikusként került Debrecenbe, mint idegen. 1785-ben nyert felvételt a cívispolgárok közé, viszont a Nemes Kalmári Társaság soraiba nem került be. A család egyébként a 19. század közepéig nem volt, nem lehetett tagja a helyi kereskedelmi egyesületeknek. Rickl József Antal Alsó-Ausztriában, majd Pesten sajátította el a kereskedelem fortélyait. Itt nyitotta meg első üzlethelyiségét, amely annyira jövedelmezőnek bizonyult, hogy hamarosan megnyitotta fióküzletét Debrecenben, Kolozsvárott és Kecskeméten. Debrecen az országos vásárai miatt volt vonzó helyszín, amelyet igyekezett maga javára fordítani. Ezért is történhetett meg, hogy a boltja kijelölésekor a főutca középpontját szemelte ki, amelyet kilépett a családi legendárium szerint. Megjelenése felbolygatta a helyi kereskedőket, akik a városi tanácsnak panaszkodtak, s kértek segítséget a konkurencia ellen. A levéltári források alapján az 1790-es években húzhatta fel a Piac utcai telken azt az istállót és raktárt, amely a Lábasház alapjainak tekinthetők. Kiemelendő a telken lévő kert is, mivel a hagyomány szerint itt vethettek először burgonyát Debrecenben.
Rickl József Antal halála után fia, Rickl József Zelmos vette át a debreceni üzletet. Az apa az utolsó éveiben sokat betegeskedett, üzletei közül többet is elvesztett, pereskedésben állt másokkal, köztük a saját gyerekeivel is. Rickl József Zelmos Kecskeméten és Pesten tanulta ki a mesterséget, Ausztriában, Triesztben is megfordult kereskedőtanoncként. Neveltetésének megfelelően mindvégig a kereskedői pályára készült. 1811 nyarán került a debreceni üzlet élére, egy évvel később pedig a polgárjogot is elnyerte, melynek során az esküt magyarul tette le. A bolt az ő vezetése alatt tett szert igazán nagy forgalomra és hírnévre. Apjához hasonlóan őt is bepanaszolták a városi tanácsnál, ám ezek sem akadályozták a gyarapodásban. Rickl József Zelmos a város egyik legtöbb adót fizető polgára lett, idővel beválasztották a városi külső tanácsba. Ugyanakkor a katolikus hitét sosem adta fel, támogatta a debreceni katolikusokat és tartotta a katolikus szokásokat. Szokássá vált, hogy a körmenetek alkalmából a Rickl-ház kapualjában a saját költségen felállított tábori oltárnál is megjelentek a hívek. Az esemény után a ház gazdája általában villásreggelivel látta vendégül a népes családot.
A Piac utca 39. számú telek csodával határos módon épségben vészelte át az 1802. és 1811. évi tűzvészeket. Mégis az 1820-as években új emeletes ház épült meg itt, a napjainkban is álló, jól ismert Rickl-ház. Kevesen tudják, hogy az épület azon kevés elsők közé tartozott, amelynek falán lámpás világított az 1830-as években. Debrecenben sokáig nem volt közvilágítás, a reformkorban indultak meg azok a kezdeményezések, melyek célul tűzték ki, hogy legalább a főbb helyeken legyen világítás. A megvalósításban a társadalmi egyesületek, mint például a Casinó, az újonnan felálló rendőrkapitányság és egyes magánházak, üzletek vettek részt.
Az épület és a kereskedés alakját a tulajdonos család történetével együtt a századfordulón több tárcacikk megörökítette, de Szabó Magda regényében is olvashatunk róla. A „leglelkesebb krónikás”, Móricz Pál a következőképp mutatta be olvasóinak a helyet:
„Ódon sikátorra emlékeztető, kettős udvarával, Debrecen piacán, még fennáll száznegyvenesztendős tömör méltóságában a Rickl nagykalmár-dinasztia emeletes háza. Bástyás, vastag kőfalai között, hídszerű felépítménnyel kettérekesztett várszerű udvarán az emeletes öregházba építve boltíves lakszobák, óriási kalmárbolt, irodahelyiségek, raktárak, pincék s a második udvar mélyén ólak sorakoznak zegzugos összevisszaságban, vastáblás ablakaikkal, kongó vasajtóikkal, a rézoroszlánfejes tölgykapuval, hirdetve az ősi kalmár nagymódot, mely itten századokra biztonságos tűzhelyet rendezett be… A pincék száraz rejtekei még illatoznak a századév óta pihentetett aszúborok zamatjától, a homokból még felénk ragyog a drága francia pezsgő aranyos kupakja, a földszint s az emeletek öblös raktáraiból még nem illant el jó szaga a százados időkön át itt halomra rakott kincses keleti fűszerszámoknak…” (Móricz Pál: A Rickl nagykalmár-dinasztia. Egy 140 esztendős debreceni cég történetéből. Élet, XI. évf., 19. sz., 1914. május 10., 586. A sorokat a bolt bezárása idején vetette papírra az író.)
A Török Császárhoz cégére – török császár a lovon – hívogatóan csalogatta be a vevőket a boltba. Fennállása folyamán háromféle ábrázolásban láthatták „az uralkodót” a debreceniek. Az utolsó cégtábla 1894-ben készült el megrendelésre 200 x 90 cm nagyságban. Zeilinger Ede, egykori debreceni címerfestő levele szerint „ezen török császár festményt Szenes Fülöp barátom és tanonc társam festette nekem felkérésemre, véletlenül átutazóban lévén, kérésemet teljesítette.” (Zelinger Ede levele Nagybákay Antalhoz. Debrecen, 1940. június 19. másolat – I.1953.2., Déri Múzeum, Történeti Tár gyűjteménye)
Nemcsak az épület külső megjelenése vonzotta a tekintetet, hanem a bolt berendezése és kínálata is. A rendkívüli boltforgalmat lebonyolító Török Császárhoz üzlet a gyarmatárukereskedés egyik központjának számított a térségben. Az árucikkek elsősorban kikötővárosokból – különösen nagy szerepet játszott Trieszt, amely a család későbbi tagjainak, boltvezetőinek is fontos állomása lett a szakma elsajátításában – és Balkánról érkeztek. A népszerű termékek közé tartoztak különféle fűszerek, kávé, később tea, de divatcikkek, ruhaneműk, nürnbergi áruk is keresettek voltak. A gyapjú és a toll iránt főként a külföldi kereskedők érdeklődtek. A pult és a polcok tartalma mellett ugyanolyan csalogatónak bizonyult a pult felett, mennyezetről lelógó cápapreparátum (más források szerint cethalmúmia), amely a 19. század elején érkezett az egyik tengermelléki áruszállítmánnyal együtt. A kitömött állat a boltban dolgozó inasok és legények számára is meghatározó volt, ugyanis ennek szájába dobták életrajzaikat, visszaemlékezéseiket felszabadulásukkor, távozásukkor.
A boltot 1913 őszén záratta be végleg Rickl Géza, miután üzletvezetője meghalt. Ő maga már a cívisekhez hasonlóan a gazdálkodásnak szentelte idejét a család elepi, macsi és egyéb birtokain. A Rickl család számos tagja beírta magát a helyi emlékezetbe. Rickl József Zelmos halála után özvegye, Rozina asszony és veje, Dragota Ignác vitték a boltot, akik tovább gyarapították a családi vagyont, s még forgalmasabbá tették az üzletet. Rozina asszony a nagy termete miatt fotelból igazgatta a bolt ügyeit. Emellett segítette „a nemes földesasszonyok tájékozódását a kétnemű fiatalság serdüléséről, (…) a földesúri családok kedves tervezgetéseihez nem egyszer fűzött helyénvaló, jólirányító okos szót” is. (Móricz Pál: Magyar sirató. Feljegyzések, történetek a régi magyar életből. Szerző saját kiadása, Tahitótfalusi Sylvester nyomdai műintézet nyomásában, é.n. 15.) Rickl József Zelmos és Rozina asszony fiai az 1848–1849-es eseményekben és harcokban vették ki részüket derekasan, sőt ifjabb Rickl József Zelmos kardot is cserélt a nagy költővel, Petőfi Sándorral. Ugyancsak legendássá vált „Mici mama” (Rickl József Zelmosné Brunner Mária) Rickl-pecsenyéje, ami valójában tojásban rántott zsömlét, bundás kenyeret jelentett.
A család igyekezett beolvadni a debreceni társadalomba, házasságok révén kapcsolatba kerültek más kereskedőcsaládokkal és helyi értelmiségiekkel. A vagyon nagyobb részét ingatlanokba és földekbe fektették, egyre nagyobb teret kapott a gazdálkodás, amellyel tulajdonképp a cívis szokásokat és hagyományokat követték.
Rickl-ház utcaképpelRickl-ház kapualjGondy-Egey felvétele Rickl József ZelmosrólNémet nyelvű árjegyzék 1803-bólRickl-ház irodájaÁrjegyzék 1812-bőlSzámla 1830-as évekből
Irodalomjegyzék:
Móricz Pál: A Rickl nagykalmár-dinasztia. Egy 140 esztendős debreceni cég történetéből. Élet, XI. évf., 19. sz., 1914. május 10.
Móricz Pál: Magyar sirató. Feljegyzések, történetek a régi magyar életből. Szerző saját kiadása, Tahitótfalusi Sylvester nyomdai műintézet nyomásában, é.n.
Nagybákay Antal Zelmos: A debreceni Rickl család 1848-as hagyományai. In: Sz. Máthé Márta – Selmeczi László (szerk.): A debreceni Déri Múzeum évkönyve 1997–1998. Debrecen, 1999.
Nagybákay Antal Zelmos: Egy régi kereskedőház történeté-ből. In: Dr. Gazdag István (szerk.): Hajdú-Bihar megyei Levéltár évkönyve XI. Debrecen, 1984.
Süli-Zakar István: A Rickl-ház történelmi dokumentumai. Debrecen, 1990.
Zelinger Ede levele Nagybákay Antalhoz. Debrecen, 1940. június 19. másolat – I.1953.2., Déri Múzeum, Történeti Tár gyűjteménye
Zoltai Lajos: Helyrajztörténet. Kézirat. – Déri Múzeum, Történeti Tár gyűjteménye
