Képtörténetek a Fotótárból

Szerző: Szabó Anna Viola

Kép: FAd_4689, EF_3573P, 15495P, 2021. 37.1, 2020.46.18.4.2, 15270-271P, 15339P, 15309-311P, 2025.25.1-3

A MODEM-ben csaknem fél év után nemrég zárult a Szipál Márton debreceni kötődésű, pályáját itt kezdő, amerikai karriert befutó fényképész munkásságát áttekintő évfordulós emlékkiállítás, amelyből azonban éppen a helyszínválasztás oka, a debreceni kötődés bemutatása maradt ki. Az ez iránt érdeklődő helyi közönségnek néhány esetlegesen válogatott családi fényképpel és személyes dokumentummal kellett beérnie, pedig az, hogy milyen volt az 1930-as évek Debrecenének társadalma, fényképészipara és a kettő együttműködése, amely Szipál felnövésének keretét adta, illetve miként változott meg mindez a háború után és főleg 1951-től, a fotószövetkezet kényszerű megalakulásától kezdve, amelynek kezdő fényképészként tevékeny részese volt, nem elhanyagolható jelentőségű Szipál sorsának alakulásában. A szövetkezetben aktív szerepet játszott mind a megalakításban, mind a működés szabályainak lefektetésében, az új elvárásokhoz való alkalmazkodás módjainak gyakorlatában, vagyis a későbbi sikeres fényképészpályához szükséges stratégiákat még Debrecenben sajátította el. Egy fotókiállítástól nem ildomos e folyamatok történeti feltárását elvárni, ám ha annak deklarált célja az életmű retrospektív bemutatása s az életrajz dokumentumokkal való hitelesítése, mint az jelen esetben történt, akkor legalább illusztrálni lehetett volna ezt a közeget s benne, ahhoz viszonyítva megmutatni az alkotó saját képeit. Az életmű íve csak úgy rajzolható meg, ha látszik, honnan hová jutott, egyedisége csak úgy igazolható, ha látszik, mi az, amitől elkülönböződött, kivált ha az olyan évszázados hagyományokkal bíró szakág, mint a portréfényképezés. Szipál Márton befutott pályája, önkonstitúciója (a világhoz és saját személyiségéhez való aktív viszonya) és művei is csak megélt tapasztalatainak vizsgálati keretében, múltján belül és azt magába foglalva értelmezhetők. E múltban pedig különösen hangsúlyos szerepű az édesapja emberi és szakmai példamutatása, azé a mesteré, akitől saját bevallása szerint mindent tanult s akivel szemben meghatározta önmagát. A következőkben ezt a történeti hátteret és viszonyrendszert kísérlem meg fényképekkel kísérve felvázolni, az első részben az apát, a másodikban a fiút állítva középpontba.

Szipál Márton Károly (1893–1974)

A Piac utca 44 szám alatt, dr. Ujfalussy József, a városi kórház igazgató-főorvosa Gerster Kálmán által tervezett, 1894-ben felépült házának emeletén 1903 óta működött fényképészműterem. A műtermet az akkor Aradról Debrecenbe költöző fényképész, Letzter József alakította ki, a ház homlokzatának teljes negyven méternyi hosszában az egész emeletet elfoglaló, öt ablakkal a főutcára néző lakás, illetve a földszinti kapubejáró átépíttetésével. A bejárat fölé látványos előtető került a fényképész nevével, a házba bevezető 10 méter hosszú, boltíves kapubeállót sötétbarna, aranyozott, faragott fatáblákkal díszítették, két oldalára pedig hatalmas kirakatokat szereltek. A folyosóról közvetlen lépcső vezetett az emeletre, ahol előszobán és fogadószobán át lehetett belépni a műterembe, amelynek északra néző vastag drótüveg fala és ferde üvegteteje volt, vízhűtéssel. A műteremhez 23 kisebb-nagyobb helyiség csatlakozott, körülötte voltak a kidolgozó- és retus-szobák, a kiszolgálóhelyiségek, az öltözők, mögötte pedig a család lakótere: ebédlő, háló, fürdő, konyha és cselédszoba. 1913-ban Letztertől Kozmann Gusztáv Budapestről érkezett fényképész vette át a műtermes lakást, az ő halála után pedig, 1927 márciusában Ábrahám István miskolci fényképész. Augusztusban megjelenik a hír, amelyből értesülhet Debrecen nagyérdemű közönsége, hogy a céget ettől kezdve „Szipál M. Károly és Ábrahám István udvari fényképész cím alatt (volt Kozmann műterem) Szipál M. Károly személyesen vezeti”. Lássuk most, ki volt ő, és hogy került ide.

A Szipál műterem az Piac utca 44 szám alatt Ujfalussy-házban a Letztertől örökölt előtetővel, és a ház felújítása után, anélkül.

Debrecen előtt

A családtörténetre vonatkozóan, miután az eredeti iratok a Debrecen 1944-es amerikai bombázásának áldozatául esett házban vélhetően megsemmisültek, szinte kizárólag a családi emlékezetre és Szipál Martin képlékeny, autofiktív élettörténeteire lennénk utalva, ha a nyilvános adatbázisok segítségével legalább néhány ponton ne lenne az korrigálható, bár túl sok biztos ténynek így sem juthatunk birtokába. Ami alább olvasható, az leginkább valószínűnek nevezhető.

Szipál Márton Károly 1893. október 23-án született szerelemgyerekként a budai várnegyedben, anyja a cseh származású, Bécsben fodrászatot tanult Sipál Anna, aki házhoz járó fodrásznőként egyedül nevelte két (vagy három) fiát; Márton öt évvel fiatalabb, József nevű öccse, aki később Dunaszerdahelyen (majd Pozsonyban?) élt, az 1920-as években szintén megpróbálkozott a fényképészettel. Az ismeretlen kilétű apáról annyit őrzött meg a családi emlékezet, hogy kőfaragó munkás lehetett;* a művészetek iránti fogékonyság esetleg innen eredeztethető. Márton Károly 1904-től kezdve a középiskola első három osztályát három különböző helyen járta, Budán főreálban, Késmárkon felsőkereskedelmiben, majd egy év kihagyás után Rákospalotán magángimnáziumban tanult, a negyediket 1908/09-ben polgáriban végezte ismét Budán, de onnan aztán ki is maradt, akárcsak öccse az elsőből. Itt öt évnyi cezúra következik a forrásokban; húszévesen, 1914-ben bevonult a 32. gyalogezredbe, de a frontszolgálatra alig lehetett ideje, mert már 1915 februárjában fogságba esett, Szibériába, Novonyikolajevszkbe (Novoszibirszk) és/vagy Tomszkba vitték, ahol a még ki nem épített táborok híján, kiürített középületekben és magánházakban szállásolták el őket, viszonylag elviselhető körülmények között, ahonnan tizedesi rangja révén talán a városba is kijárhatott, s megtanult oroszul. A fogságban barátkozott össze az 1916-ban odakerült, nála nyolc évvel idősebb Ábrahám Istvánnal, a Dunky testvéreknél tanult fényképésszel, akinek már 1903 óta önálló műterme volt Miskolcon, s akinek fogolyként is volt lehetősége fényképezni, így meglehet, Szipált is ő vezette be a mesterségbe, amint erre egy másik fényképész esetében volt példa; az időadatok alapján valószínűbb azonban, hogy éppen a közös mesterség hozta őket össze. 1917 végén, amikor a bolsevik hatalomátvétel miatti zavarban a fogolytáborok őrzése és ellátása is felbomlott, sokan elindultak hazafelé, így Ábrahám és Szipál is megszökött, s Belső-Ázsia felé kerülve, gyalog, hosszú és kalandos úton jutottak végül haza (bár ennek részletei sajnos nem ismerhetők).

Szipál fényképészi tanulmányainak helyére nézve leszármazottainak emlékei különböznek, mindegyikük úgy tudja azonban, hogy kezdetben festészetet tanult volna, mint a fényképészet alapját. Unokája szerint Bécsben a festőakadémián tanult, majd egy bécsi fényképésznél a szakmát, fia pedig „a századforduló után Münchenben nyílt művészeti akadémiát” és a bécsi mestert is emlegeti. Hazai szakiskola híján a leendő fényképészek szakmai ismereteik megszerzésében kezdettől fogva önmagukra vagy egy mesterre voltak utalva, akinél a szabályos tanuló- és segédidőt letöltve kaphattak mesterlevelet (aminek megszerzésére 1920-tól már törvény is kötelezett); az ennél többre vágyók számára nyújtott képzési lehetőséget a 19. század végétől a bécsi, majd a müncheni fotósiskola. Mindkét jó hírű intézményt nemzetközi tanulósereg töltötte meg, köztük számos magyar is. A fényképészetet mindkét helyen sokszorosítógrafikai eljárásokkal együtt tanították, a tankönyvek a kompozíciót festmények elemzésével szemléltették, a művészettörténet mellett a gyakorlati rajzoktatás is a tanterv része volt. A müncheni Lehr- und Versuchsanstalt für Photographie, Chemigraphie, Lichtdruck und Gravüre nevű intézmény tanulóinak névjegyzékében azonban nem szerepel Szipál neve (még ha ez önmagában nem is cáfolja az emlékezetet; rövid mesterkurzuson is részt vehetett itt). Szipál édesanyjának bécsi kötődését és kapcsolatait tekintve mégis talán valószínűbb helyszín lehet a bécsi K. k. Graphische Lehr- und Versuchsanstalt nevű iskola Lehranstalt für Photographie und Reproduktion szekciója – ezt azonban ellenőrizni kellene az iskola archívumában, s akkor arra is fény derülne, hogy fényképészi tanulmányait vajon a háborúból visszatérve, vagy még akkor kezdte, amikor kimaradt a középiskolából (mindkét intézményben már 15 éves kortól lehetett tanulni, egyik sem akadémia volt tehát). Az mindenesetre bizonyos, hogy 1919-ben fényképészsegéd volt s Rákospalotán lakott (esetleg rákospalotai segéd volt), s fel is szabadulhatott, mert ugyanebben az évben Sárospatakon nyitott tíz évig fennálló műtermet. Két év múlva feleségül vette egy tekintélyes helyi pékmester lányát, Szepessy Karolin Margitot; esküvői tanúja Ábrahám István volt. Az ifjú pár ekkor Sátoraljaújhelyre költözött, betársult Ábrahám cégébe, ahol már az asszony is dolgozott a képek retusálójaként és színezőjeként, 1924 októberében pedig saját fiókműtermet nyitottak a Petőfi utcán.

Portré a sárospataki Szipál műteremből

A kettő között azonban, első kislányuk egyhetes korában bekövetkezett halála után, 1923 végén Szolnokra települtek át és egy vendéglő helyiségének átépítésével önálló műtermet alakítottak ki a Baross utcán. Abban az évben, 1924 tavaszán megszületett Márton fiuk, majd 26-ban Margit lányuk, s néhány év múlva még egy Terézkéjük is lett. 1928-tól a Szapáry utcán, Szigeti Henrik Kádár cukrászdabeli, elhagyott napfényműtermében folytatták tovább az ipart. Szipál fényképész néhány évig tehát három műteremben, három városban volt egyszerre érdekelt. (Sárospataki műtermét 1927-ig Sztruhala Antal, majd 1929-ig Adamik Ferenc vezette, aki akkor át is vette azt; Sátoraljaújhelyre pedig abban az évben Gisser Gyula fényképészmestert szerződtette műteremvezetőnek, s csak nyaranta vette vissza az irányítást, amikor a család amúgy is a nagyszülőknél nyaralt Patakon – 1934-ben azonban végleg átadta műtermét sógorának, Szepessy Lászlónak.) 1927-ben bérli ki Ábrahámmal közösen Kozmann volt debreceni műtermét, amelyet a fent idézett hirdetés ellenére, vélhetően addig még Ábrahám vezetett, amíg Szipál 1930 májusában vissza nem adta szolnoki iparát, s családostul át nem költözött Debrecenbe. Ábrahám aktív kiállítási szerepléséért, minőségi munkájáért 1926-ban udvari fényképészi címet kapott József Ferenc főhercegtől; Szipált 1930-ban érte ugyanez a kitüntetés (bár az ő esetében nem ismertek az indokok).

Családi kép Szipál és Ábrahám névbélyegzőjével, Szipál szignójával a debreceni műteremből, 1929

Debrecenben

Ujfalussy doktor már 1917-ben elhunyt, a Piac utca 44 tulajdonosa ekkor Marx János cukrászmester volt, akinek a földszinten sütőüzeme működött (kekszraktárának Debrecen bombázása során a ház óvóhelyén szorongó lakók nagy hasznát vették), a változó egyéb üzletek, férfi- és női szabók, textil-, cipő-, divatáru- és gyapjúkereskedők, illetve egy háztartási bolt mellett –, neki fizette a fényképészmester a nagypolgári lakás az emlékezet szerint havi 1000 pengős bérleti díját. Kérdés persze, hogy a lakóként a házban töltött 14 év alatt mikor volt ennyi a lakbér összege, hiszen ez alatt folyt le a gazdasági világválság, amely a Debrecent sújtó természeti katasztrófák miatt legalább 1936-ig elhúzódott, a háború felé haladva viszont konjunktúra következett. 1940-ben egy önálló kisiparos munkabér jellegű jövedelme átlagosan 1800 pengő volt, korábban nyilván kevesebb. Ennyit egy jól menő fényképésznek is ki kellett tudni termelnie, még ha sokszor nehezen is, mert a jövedelemből a lakbér és a rezsi mellett futnia kellett az alkalmazottak bérére is, a megélhetésről, a gyerekek taníttatásáról nem is beszélve. Szipálnak a sárospataki és szolnoki műtermében még voltak tanulói, akik távollétében művezetők, később utódai is lettek, fia azonban Debrecenben már nem emlékszik segédekre. Retusőrlányt és laboránst viszont egyszerre 6-7 főt is foglalkoztatni tudott a mester, s tartottak két cselédet: takarítónőt és konyhalányt is, „elég nagy jövés-menés volt”. Ilyen nagy számú alkalmazottal szabómesterként már kisipari üzemnek minősült volna a vállalkozása – míg azonban egy szabómester ezt, főleg ebben az időszakban, többnyire nem engedhette meg magának, a fényképészek körében nem volt ritka: Szipálék szomszédja, Berzéki Sándor műtermében is 8-10 embert dolgozott. A fényképésziparos köztes állapotára jellemző, hogy bár éppúgy az ipartörvény rendelkezései vonatkoztak rá, mint egy szabóra vagy csizmadiára, a társadalommal való érintkezés módjának különbsége miatt sokkal többet kellett adnia a látszatra, s életmódjában a megrendelői köréhez igazodnia, így Szipálnak már csak ezért is illendő volt cselédeket tartania. Miután azonban a műteremben az asszony is egész nap elfoglalt volt, ami mellett a konyhát is vezette, a takarítónő foglalkoztatása ettől függetlenül is kardinális kérdés volt a lakást a műterem látogatóival mintegy közösen használó család számára. Szipálnak a 40-es években, amikor ennek megoldása is nehezebbé vált, hetente jelent meg a „parketthez is értő bentlakó mindenest” kereső hirdetése.

Emma és Béla az udvari fényképésznél, 1932

Debrecenben, ahová 1930-ban megérkezett a Szipál család, a progresszív városvezetésnek, a Speyer-kölcsönből való részesedésnek és Borsos József városrendezési tervének köszönhetően nagyarányú városátalakítás zajlott éppen, amelyet megakasztott, de teljesen visszavetni nem tudott a válság sem. Számos olyan létesítmény nőtt ki ekkoriban a földből, amely a Szipál gyerekek életének is fontos helyszínévé lett, mint a Déri Múzeum, a fürdő, a stadion, a repülőtér és a tégláskerti cserkészház; de ekkor épült az egyetem központi épülete és ekkor számolták fel a felekezeti temetőket is, hogy helyükre bérházakat emeljenek, az új temetkezőhelyet pedig a nagyerdő fái alá telepítsék. Később, számos más banképület sorában, 1938-ban épült fel a Piac utcán az Alföldi Takarékpénztár bérpalotája, amelynek szintén nagy jelentősége lesz majd a Szipál család történetében.

Ebben a Debrecenben igen élénk volt a fotós közélet is. Egyidejűleg húsz fényképészműterem működött, ezek többsége a Piac utcán vagy a közvetlen belvárosban. A Szipálékkal szomszédos házban Szakál Géza amatőrfotós fogadta tanácsadásra a betérőket fotócikk-kereskedésében, kettővel mellette, a 38. szám alatt volt Berzéki Sándor népszerű műterme, amellett pedig Ruzicska utódjáé. Szemben a Varga fényképészet helyén ekkor kezdte az ipart Molnár Mária. A sarkon túl, az 1927-ben fölépült Szent Anna utcai városi bérház legfölső emeletén rendezte be új műtermét Perczel Miklós, de az utca túloldalán az egykori Gondy-műteremben dolgozik (1930-tól ismét) Burg Izsó, s 1940-ig még működik Némethi József régi cége is. A Kossuth utcai Zádor-házban 1929-ben nyitott Hapák József, a Piac utcán feljebb menve pedig, a Csapó utca sarkán, 1936-ig Liener Béla, aztán Tőkés Ilona műterme volt megtalálható, amíg át nem költözött a Püspöki palotába. A Piac utca elején a Szipállal egyidős Bagdi István dolgozott 1917-ben nyílt műtermében, egészen 1973-ig.

Hobl Mária portréi a Berzéki, a Perczel, a Ruzicska és a Varga műteremből – mindegyik jellegzetesen megkülönböztethető

Az üzleteknek ezen a szűk területen kellett megküzdeniük a gazdasági válságtól is sújtott közönség kegyeiért, túlságosan nagy árverseny nélkül. Igaz, volt, aki ezzel is megpróbálkozott, mint Liener Béla, aki Szipál Martin története szerint olcsóbban megszámította az esküvői képet, ha inkább őt, mint az apját választotta egy ifjú pár. Szipál inkább a rangot ambicionálta: még a pénzügyi nehézségek idején is elegáns, mindig skatulyából kihúzott megjelenése, öltönye, mandzsettagombja és kamáslija csakúgy, mint a patikatiszta, csillogó műteremlakás és a hercegi címeres névbélyegző, mind az üzletet szolgálták, azt sugallva, hogy Szipálnál fényképezkedni előkelőbb, mint máshol. Hogy nem számított rosszul, s az üzletből fényesen megéltek, abból később a fia is levonta a tanulságot: aki luxusautóval jár, az kérhet egy képért ötször annyit, mint más. A műterem irigyelt sikerességét az az átírt rímű mondóka jelzi leginkább, amivel olykor az egyik konkurens cég kissé fogyatékos alkalmazottja kínálgatta kiabálva a friss gyümölcsöt: „Újság hasadba, betegség Szipálba!”

Hobl Mária portréi a Szipál műteremből

A hivatásos fényképészek mellett 1927-ben már szervezkednek a debreceni amatőrök is, s 1931-ben és 32-ben megalakul a MAOSz debreceni csoportja, illetve a Fotoclub, mindkettő Aszmann Ferenc divatárukereskedő és amatőrfényképész hathatós közreműködésével, illetve jelentős városi támogatással, a polgármester és helyettese tagságával, díszelnökségével. Noha ekkoriban a fényképezőgép már egyre több háztartásba került be, a portrékat még nagyon sokáig nem bízták az ügyesen kattintgató unokaöccsökre, de a művészi igényű amatőröknek nem is ez volt a témájuk. Miután így konkurenciát nem jelentettek, a debreceni szakfényképészek rendszeresen részt vettek a Fotoclub munkájában szaktanácsadással, olcsó alapanyagokkal vagy a laboratórium átengedésével, így Szipál mester is rendszeresen vállalt előadásokat (az 1934 őszén rendezett sorozatban övé lett a látogatottsági rekord), 1936-ban alelnöke is volt az egyesületnek, s munkáival néha szerepelt a művészfénykép-kiállításokon, bár ő ott is portrékat állított ki. Tagja és tisztviselője volt ugyanakkor a fényképésziparosok szakosztályának, alelnöke a mestervizsgáló bizottságnak, sőt az érdekképviseletet is rábízták az iparoskörben – nemcsak a közönség kegyébe férkőzött tehát be, hanem a kollégái is hamar elismerték a szakértelmét. 

Fülöp Magda, „Miss Debrecen” 1931-ben. Szipál Martinról azt mondják, a szabályokkal ellentétben nem félt üresen hagyni a kép baloldalát, ha szükségesnek érezte – s látjuk, nem félt ettől már az apja sem

Szipál Márton Károly 1928-ban Szolnokon is egy emeleti, üvegfalas-üvegtetős, tizenöt évvel korábban fényképészműteremnek épült helyiséget vett át, de a természetes világítás helyett már ott is műfénnyel, lámpákkal dolgozott inkább. Az üvegtetős műtermekben a beeső fényt függönyökkel szabályozták, s használatára minden fényképésznek megvoltak a maga egyéni trükkjei. 1905-ben Letzter József az üvegfalon kívüli vasszerkezetre feszített a tetőn öt, egymással párhuzamos, s egy ezekre merőleges, a falon pedig két párhuzamosan futó függönyt, amelyeket drótkötéllel, csigákkal a műteremből lehetett fel- s leengedni, a nap állásától függően. Szipál valószínűleg megörökölte ezt a szerkezetet, azonban állandóan behúzva tarthatta a függönyt, mert fia szerint a vastag üvegplafon „tejszerű volt, olyan volt a műterem, mint egy gyönyörű, felhővel borított ég. Kint is az a legszebb világítás, ha felhő van az égen. Befedte azt a gyönyörű üveget és – ahogy én is világítok most – rávetített, föl a plafonra, úgy, mint a mostani lightbox. De ő úgy csinálta, hogy a fény ezen a tejszerű tetőn megtört és adott egy lágy fényt a fotózandó alanynak. Elöl meg volt egy matt üveg. Jobb volt, mint a mostani világítás!” A nagy vaslámpa elé a mester még egy vásznat is feszített a fény tompítására. Mindehhez többnyire semleges, egyszínű hátteret használt; a Szolnokon rendelkezésére álló tájképi hátterek inkább csak elmosódott foltként jelennek meg, néha leomló függönyöket látunk, de a hagyományos műtermi díszletek közül egy oszlopon kívül mást szinte nem alkalmazott. Képei idővel egyre letisztultabbá, minden zavaró elemtől mentessé váltak, amelyeken többnyire álló modelljei egész alakjukban láthatóak, de a bútor akkor sem hangsúlyos elem, ha leülnek. A fényképész egyre közelebb lép, s a negyvenes évekre az uralkodó ábrázolásmód a mellkép, az arckép lesz. „Ha valaki le tud fotografálni egy arcot fantasztikus háttér vagy különleges frizura nélkül, és arra a képre jó ránézni, létrehozta a legnehezebb, legcsodálatosabb dolgot. Az ilyen fotográfus már bármilyen más feladatot meg tud oldani” – emlékezett szavaira a fia.

Dömsödy Imre aljegyző és leánya portréja, 1940-es évek

Képeit látva megérthető, honnan származik fiának egyik fő képkomponálási alapelve, miszerint a képen ne legyen egyvalaminél több, mert az elviszi a figyelmet a lényegről, a tekintetről. A semleges háttérre a kívánalmaknak megfelelően festett utólag akár illúziókeltő tájképet is, de ekkor már jellemzően negatívretussal („spritzapparáttal” fújva) geometrikus, absztrakt alakzatok kerültek a háttérbe, a modell feje köré, egy reflektor fényét idézve. Megrendelésre akár aprólékosan ki is színezte a portrékat, sőt egy adat szerint portréképet festett, ami minden bizonnyal szintén egy nagyított fénykép átfestésével történhetett, mert bár az erről szóló tudósítás festőművész és fényképésznek nevezi, önmagát e névvel soha nem illeti, szolgáltatásként sem reklámozza. Képeinek tónusa leggyakrabban meleg, nem fakuló gesztenyebarna, amelyet az előhívópapír aranyszínezésével ért el. Szolnokon még igen, Debrecenben azonban már egyáltalán nem használt vizitkártyát, képei szinte mindig a divatos képeslapformátumban készültek, rajta vezetéknevének a már Sárospatak óta használt, jellegzetes, domború szárazbélyegzőjével. Mindent, amit csinált, nagyon profin és tudatosan, a trendekre figyelve csinálta tehát – de ugyanezeket követte a konkurencia is, nem kevésbé magas szakmai színvonalon.

Lázár Mihály és menyasszonya, 1943

Ám míg a város mindennapi életét éli, a vész egyre közelít, a közhangulat egyre fenyegetőbb: a hátországban már zajlik a háború. Az ország hadbalépése után Szipál M. Károlyt tartalékos őrmesterként minden évben behívják fegyvergyakorlatra, de (egy fényképén a mellén látható emlékérmekből tudhatóan**) már 1938-ban részt vett a Felvidék, majd Erdély és a Délvidék visszacsatolásában; 1941-42-ben bizonyosan megfordult e helyeken. Talán ott is fényképészként volt rá szükség (bár fia emlékei szerint „amatőr képeket” nem készített, vagyis műtermen kívül nem fényképezett), később azonban bizonyosan őt bízták meg a repülőakadémia tablóképeinek s az egyéb hivatalos katonaportréknak az elkészítésével a kiképzési helyeken (van rá adat, hogy 1944-ben Tapolcán e célból személyesen megjelent). Hogy esetleg a légifelderítésnél segédkezett volna, arra egyelőre nincs bizonyíték.

Szipál a gyermekeit Debrecen katolikus középiskoláiban, a piarista reálgimnáziumban, illetve az iskolanővérek leánylíceumában taníttatta, de az első négy év után Márton átiratkozott az akkor induló kereskedelmi tagozatra és ott érettségizett 1942-ben, Margit pedig a Kereskedelmi Leányközépiskolában, 1944-ben: a praktikusan haszonra váltható tudás ekkor szükségesebbnek látszott. Természetesen mindkét osztály tablóját Szipál M. Károly készítette. Érettségijükkel egyidejűleg mindketten megkapták két évi, vélhetően apjuknál folytatott gyakorlatuk eredményeként fényképész-iparossegédi vizsgájuk oklevelét is.

A Kereskedelmi Leányközépiskola 1944-ben érettségizett osztályának tablója, rajta Szipál Margittal, a Szipál műteremből

1944. június 2-án bekövetkezik a katasztrófa: az eltévedt amerikai bombák telibe találják a Piac utca Szent Anna utcai sarkát is. A 34 és 36 számú ház (a Centrum áruház helyén) rommá lett, a 38 szám a légnyomás következtében középen megrepedt, majd egyik oldala beomlott és kiégett, a Berzéki műterem udvari raktárában darabokra tört 25 évnyi üvegnegatív, a 42 szám alatti Pannónia szálló teljesen megsemmisült, a 44 számú Marx-háznak pedig ekkor a fele tűnt el, később az állva maradt falak is összedőltek: Szipáléknak szinte mindenük elpusztult, csak néhány sérült bútort s a zongorát tudták kimenteni. Hasonlóan járt Perczel fényképész és a Fotoclub-vezető Aszmann Ferenc is, a sokezer hajléktalanná lett ember mellett, akiknek a száma az őszig még ötször ismétlődő támadások során egyre szaporodott; ezernél több embert el is temettek. Ugyanekkor ürítették ki a debreceni gettót is; hatezer debreceni polgár soha nem tért vissza.

A lebombázott műteremház

A család azonban életben van, s élni kell tovább: ideiglenesen a szemközti Svetits bérházba költöznek, a mester pedig Gisser Gyulával közösen dolgozni kezd. A Piac utca 32 szám alatt éppen üresen álló Ruzicska-féle műtermet veszik ki a volt művezető özvegyétől (Kiss Rózsi tulajdonost és üzletvezetőjét, Keller Árpádot is elhurcolták és megölték), ahol Gisser már korábban is dolgozott. Fényképészeti cikkeket, lemezt, papírt, gépeket keresnek azonnal megvételre, hogy folytathassák a munkát, de néhány hónap múlva már így tesz a többi műteremtulajdonos is: mindenki anyaghiányban szenved, ablaküveg-hulladékból szabnak negatívnak valót, táblaüveget, gépeket, lencséket és bármilyen fotóanyagot vennének magas áron is, sőt akár kölcsönözhető menyasszonyi fátylat. 1945 májusában Szipálék kárpótlás-lakást kapnak a várostól az Alföldi palotában, az üzletet pedig a Csapó utca 12. szám alatti cívisházba (a Dollárház helyére) telepíti át a mester, az önállósuló Gisser helyett immár saját lányával dolgozva. 1945 novemberében ismét baj történik: egy rabló éjszaka feltöri a műtermet és a nehezen megszerzett, értékes lencséket és fotócikkeket magával viszi. Ebből is ki lehet még lábalni, ám hamarosan feltűnik a legnagyobb veszély, a konkurencia, mégpedig éppen ifjabb Szipál Márton személyében. Szipál Márton Károly debreceni története 1947 tavaszáig tart, de a folytatást majd a következő részben mesélem el.

__________

* A családi legendárium része, hogy az apa faragta volna Stróbl Alajos a Halászbástyán 1906-ban felállított Szent István-szobrának talapzatát (akivel az anya ezek szerint még évekkel a gyermekek születése után is kapcsolatban lehetett). Ha ennek van valóságalapja, akkor az apa a talapzat kőfaragómunkáját szállító Holdampf S. utódai cég, vagyis az Áprily testvérek illetve Pachl és Wilsch kőfaragómesterek egyike vagy ezek alkalmazottja lehetett. (Vö. Építő Ipar, 1906. június 3., június 24.)

** A kitüntetések meghatározásában és a katonáskodás kérdéseiben való eligazodásban köszönöm Kajon Árpád segítségét.