Szerző: Kiss Tamás

(Az írás eredeti megjelenési helye: Hajdú-Bihari Napló, 1991. augusztus 10.)

Kiss Tamás költőnek a lebontott Kölcsey-házról szóló írását a Magyar Kultúra Napja alkalmából közöljük újra, saját fényképeivel.

Magányomban gyakorta felkeresnek nemes szándékú városvédők és műemlékápolók. Egykori cikkeim birtokában kopognak be hozzám, amiket még az ’50-es, ’60-as években a Néplapban, Naplóban jelentettem meg.

Érdekli őket a nagy bontás előtti Debrecen, az eltüntetett utcavonalak, a letörölt belvárosi házak képe. Jórészt fiatalok, akik már nem is látták a Hajó, a Bundi, a Gönczi utcákat, amelyek akkoriban egy-egy tollvonással tűntek el a föld színéről – nyomvonalaikkal együtt. Hogy milyen fontos is a nyomvonal, nemrég győződtem meg róla. Három középkorú asszony állt a Csemete utcán egy panelház tövében. Vidékiek lehettek, tanácstalanok. Megkérdeztem tőlük, mit keresnek. A Görbe utcát – válaszolták. Én zavaromban csak annyit mondtam, jó helyen állnak: itt volt a Görbe utca eleje. – Tudom – szólt az egyik asszony –, hisz’ itt születtem, itt gyerekeskedtem. No hát most már látják, nemcsak szülőház, de Görbe utca sincs.

A debreceni „városrendezésben” nemrégiben ez volt a sikk, hogy a régi, hangulatos belvárosi kis utcák, utcanevek, házak mielőbb eltűnjenek. Ezáltal egy ősi városmag elveszítse identitását. Most ifjú és városszerető műemlékvédőink ilyesmik után kutatnak, hogy az eltűnteket legalább valamiképpen emlékjelekkel jelöljék. Érdeklődésük forrópontja most éppen az 1973-ban eladott és Kabára elhordott Kölcsey-ház.

Mint magam is városféltő polgár, privát indíttatással, kis fotókamerámmal jártam egykor a várost, rosszat sejtve, még a nagy bontások előtt, így a Kölcsey-házról is van néhány felvételem: a bontás előttről, a bontás alattról és arról, mikor már a fundamentumot csákányozza a derék kucsmás földmíves, hogy sertésólat építsen belőle. Ez utóbbi „csákányos” képről egyébként az is bemérhető, hogy hol állott a ház, és melyik szobájába állították be a szobrot.

Mert nem a „közelébe” került, mint ahogy azt az illetékes városvezető egy, a rádiónak adott nyilatkozatában állította, és magnószalag őrzi. Szepesi György akkor azt kérdezte tőle, hogy „a város vezetői nem gondoltak-e arra, hogy egy műemlékvédő bizottságot hozzanak létre”? A városvezető erre így válaszolt: „Ilyen bizottság dolgozik. Sok javaslatát elfogadtuk. Nem titkolom, hogy vannak kérdések, amikben másképp döntöttünk, mint ahogy ezt a bizottság tagjai elképzelték. Az irodalmi emlékhelyekről szólva ismerem a Kölcsey-házzal kapcsolatos emlékezetes vitát. Én azt hiszem, hogy ezt a vitát a városrendezés már eldöntötte. Nem hiszem, hogy a Lenin-szobor közelében ez a kis házacska ott maradhatott volna.” Korrigálni kell tehát a városvezetőt: a Kölcsey-ház útba esett. A szobor beleépült.

A városféltők minden lehetőt megtettek a Kölcsey-kúria megmentéséért. Szabó Magda cikket írt fővárosi lapba. Masíts László – akkor még a Déri Múzeum szolgálatában – Illyés Gyulát kérte levélben, hogy járjon közbe Budapesten a legfőbb illetékeseknél az épület megmentése érdekében. Illyés válasza meglepő volt: „Sajnos, nekem sincs módomban »megtiltani« régi nagy költőink házának lebontását.” Az itteni illetékesek részéről mélységes volt a hallgatás. A lakosság elképzelni se tudta, hogy mire való ez a bontás, de az folyt háborítatlanul. A Déri Múzeum akkori igazgatója – aki bizalmas jó viszonyban volt a szomszéd fehér ház illetékeseivel – igen megdorgálta az említett művészettörténész urat, hogy a múzeum számára kimentett néhány eredeti kallantyús ablakot. Mintha meg lett volna parancsolva, hogy egy ablakkeret se maradjon, amin a költő az anyaiskolára, a Kollégiumra látott.

Az én városvédő embereim arra is kértek, hogy adjak majd egy interjút erről a régi kis kúriáról valamilyen értékmentő újságnak. Nos, ennek a kérésnek itt szeretnék eleget tenni, csak még egy kevés kiegészítéssel.

Az egykori nádtetős polgárházat a költő apai nagybátyja, Kölcsey Sámuel vásárolta a Kölcsey fiúk diákszállásául. A tehetősebb nemesek gyermekei jórészt nem voltak a Kollégium bentlakói. Hogy nádas volt a ház, az Debrecenben egészen természetes volt, sőt, a „kőtetejű” polgárház volt igen ritka. 1801-től tíz éven át lakott benne az ifjú Ferenc, tehát huszadik éves koráig, amikor aztán jogászként Pestre költözött. Annyit tudunk róla, hogy kicsiny, másfél négyzetméteres szobában lakott magányosan. Azóta szinte nincs is a háznak évszázadon át „története”. Polgárok lakták, bizonyára alakítgatták, tatarozták. A jelen század harmincas éveiben – az én diákkoromban – egy Weinberger László nevű vízvezeték-szerelő műhelye volt a Füvészkert utcai felében. A ház oromzatán, teljes szélességben óriásra mázolt betűk hirdették a háziúr foglalkozását, a Hüvelyes utcai részen pedig nagy ábrák szemléltették munkája készítményeit, a kerekeskutat, fürdőkádat, fali vízcsapot s efféléket. Egyszóval a falak nem őrizték egy nagy költő emlékét sem. Gondatlanságból? Nem, egyszerűen nem is tudtak a ház múltjáról. Debrecenben sokáig nem az Erdő virágillata lengedezett, hanem a szalonnaszag. A századfordulón azonban a megalakult Csokonai-kör felfigyelt az irodalmi nyomokra és keresni kezdett. Zoltai Lajos hírlapíró, majd múzeumőr gondos kutatómunkájának eredménye az, hogy a polgárházból irodalmi műemlék lett. Ekkor meszelték le a cégjelzéseket, és helyezték el rajta az emléktáblát is.

Alig is történt több. Kis játszótér alakult előtte hintákkal. Gyerekek játszadoztak az árnyas fák alatt. De ettől kezdve tudták az emberek, hogy ez Kölcsey háza volt. Mikor a hetvenes években felvetődött az irodalmi múzeum gondolata, én erre a házra gondoltam, átjártam helyiségeit, szobáit, pincéjét, s meglepően száraznak, salétrommentesnek, és jól megépített, erős falazatúnak találtam. Alkalmasnak akár eredeti kéziratok tárolására is. A bizottságban különbözők voltak a vélemények. Én kitartottam mellette. Meg akartam menteni. Akkor már éreztem a „szellemet”, a veszélyt, a fenyegető „városrendezést”. Az Alföld folyóiratban közreadtam még 1963-ban egy cikket A mi Kölcseynk címen. A tanácselnök ezt olvasta. Sőt, válaszolt is rá. Az Alföld ezt a választ is közölte: Nem bontják le a Kölcsey-házat. Sajnos, ez az ígéret csak szép szó volt. Olyan húzd meg, ereszd meg. Időhúzás. A távlati terv csákányai, bontó szerszámai már csak a jelre vártak. Tíz év múlva csak azok a téglák maradtak meg belőle, amiket az irodalomhoz hű lelkek kabátjaik alatt kiloptak. Mert kémlelő szemek erre is figyeltek.

A csákányhangokra írtam azt a verset, ami bejárta a magyar sajtót. De már késő volt. Egyszer Bán Imre professzor úrral találkoztam a bontásnál. Megszólítottam, arcába néztem: könnyek voltak a szemében, mint valami nagy temetésen.

A városszépítőknek most az a gondjuk, hogy: nincs ház, nincs szobor – mi legyen a helyén? Új önkormányzatunknak pozitív, biztató a szava. Sokan építészt, szobrászt keresnek. Nagyon helyesen. Ám úgy gondolom, hogy ez nem pusztán építészeti kérdés. Új házat építeni túlzás lenne, szobor is van a művelődési ház bejáratánál.

Itt a költő géniuszát kell találóan, egyszerűen, művészien megfogalmazni és kifejezni. Legyen az falrész, veretes dombormű, bármilyen művészi alkotás, az elpusztított ház helyén legyen jelen a költő, sugallja az ő szellemét, érezzük az ő jelenlétét.

Olvasóink figyelmét itt hívjuk fel a Magyar Kultúra Napja alkalmából

2026. január 27-én hasonló tárgyban tartandó rendezvényünkre: