Medgyessy Ferenc (1881. január 10. ‒ 1958. július 19.) szobrászművészre emlékezve

Sorozatfelelős: Fodor Éva Irén

---

145 év – 145 kép – 145 tény, MEDGYESSY MINDEN HÉTEN címmel indult az év elején útjára egy sorozat a Déri Múzeum közösségi oldalán a cívisváros egykori szobrászművészére emlékezve. A Helyi Érték szintén közli az írásokat, ám nem heti, hanem havi közléssel. A képeket és a forrásokat a sorozat ötletgazdája, Fodor Éva Irén válogatta össze. Az alábbiakban az első négy bejegyzést olvashatják.

---

145 éve született Debrecenben a kétszeres Kossuth-díjas Medgyessy Ferenc szobrászművész. Itt élt családja, itt kezdte tanulmányait a híres Református Kollégiumban. 18 éves korában ugyan elhagyta Debrecent, de élete végéig aktívan részt vett a város kulturális életében. Bár Budapesten telt életének jelentős része, mégis mindig büszkén vallotta debreceninek magát. Számos köztéri szobra határozta meg egykor és ma is a cívis város arculatát. Emlékét e művek mellett a Déri Múzeum gondozásában lévő kiállítás őrzi. Ebben az évben 145 év, 145 kép, 145 tény címmel közlünk heti rendszerességgel képeket és érdekes tényeket a művész életéből.

I.

Gyermek és ifjúkor

Az erdélyi származású Medgyessyek a 18. századtól éltek Debrecenben. Id. Medgyessy Ferenc (1854‒1925) a 19. század hetvenes éveinek végén már pénzügyi fogalmazó, majd pénzügyi tanácsos. 1880-ban kötött házasságot egy könyvkötő mester leányával, Fodor Juliannával (1862‒1955). Elsőszülött gyermekük Ferenc volt, akit két fiú, Pál és Gábor és egy leány, Ilona követett.

Szülőházára, ami azóta sajnos megsemmisült, mindig szívesen emlékezett vissza Medgyessy:

„Debrecenben születtem a mostani Bethlen utca 33-tól a huszadik házban, az 53. táján. Van ott egy kiugró ház, s ami az után következik, a Thaly Kálmán utca felé, belül árkádos épület, az volt az én szülőházam.”

Kisgyermekként a háziállatok és a cirkuszban látott tigris, oroszlán, elefánt varázsolták el, számos rajzot készített róluk otthon, hol a papírra, hol a fehér meszelt falra, hol a verést elkerülendő az asztal nem látható alsó táblájára. Gimnazistaként is szeretettel tért vissza az egzotikus állatok alakjaihoz

Az állatok mellett diákkorában a történelem, a mitológia (Phaeton, Homérosz, Odysseus és Nausikaa) foglalkoztatta. A Református Kollégium diákjaként elismert rajzoló volt. Tanárai gyakran kérték fel az órán elhangzott ismeretanyag illusztrálására. Ám nemcsak a táblánál, de óra közben, saját szórakoztatására is készített karikatúrákat.

II.

Diákévek

Medgyessyt a Debreceni Református Kollégium növendékeként a természettudományi ismeretek, és továbbra is a rajzolás foglalkoztatta. Erre az időszakra így emlékezik.

„Gimnáziumban az órák alatt többet firkáltam, mint figyeltem… Ovidiust és Homéroszt illusztráltam, torzképekkel … Sokat rajzolgattam, és örültem, hogy fejlődik ez a képességem. Egész természetesnek találtam, hogy én tudok a legjobban rajzolni rajztanáromat is beleértve (Bosznait) ez volt a meggyőződésem, épp ezért nem is jártam semmiféle rajzórára …maradtam tovább pad alatt rajzolónak.”

A már korábban bemutatott irodalmi illusztrációk és az állatrajzok mellett új témaként jelenik meg tanárainak alakja, hol mérgesen megörökítve, hol a jellegzetes vonásokat kiemelve, „Medgyessysen” papírra vetve. A  büntetéstől tartva nem nevezi meg kiabáló nevelőjét, ám szeretett természettudós professzorát felismerhetően ábrázolja, s meg is nevezi. Ő a híres Kovács János természettudós professzor, aki egykor kollégiumi diák volt, majd egyetemi tanulmányai után tanári állást vállalt a Tisza családnál és végül közel húsz éven át oktatta egykori alma matere növendékeit. Talán az ő példája, illetve szülei ösztönzése és támogatása vezette Medgyessyt az orvostudomány felé.

III.

Orvosból művész

Sikeres érettségi vizsga után szülei és rokonai javaslatára biztos megélhetést nyújtó pályát választott, a Budapesti Tudományegyetem Orvostudományi Karára jelentkezett. A természettudomány mindig is érdekelte, így ez nem tűnt rossz választásnak. Sikeres felvételi után a kor legnevesebb orvosprofesszorai oktatták. Tanárai voltak többek között az európai hírű szemész dr. Schulek Vilmos, dr. Korányi Frigyes és Kétly Károly, belgyógyász, akiknek alakjait egy-egy rajzon örökítette meg. Tanulmányai mellett folytatta a “zugrajzolást” is. Az egyetem bonctani óráin holttesteket rajzolt.

Visszaemlékezése szerint

„…A halottak tanítottak meg rá, hogy nem a gyógyítás a hivatásom. Fehér köpenyes fiatal, jövendőbeli orvostársaimmal szorgalmasan jártunk a bonctani órákra. Ott álltunk a professzor körül, aki az emberi test titkait magyarázta nekünk. A fiúk jegyeztek. Én azonban nem hallottam mit mond a professzor. Csak a boncasztalon fekvő békés, elpihent testet láttam. A formákat és a vonalakat rajzoltam a jegyzetkönyvembe. Ahogy gyűltek a halottak a fehér lapokon, úgy nőtt bennem a művész, úgy veszett ki belőlem az orvos.” …

IV.

„Így lettem felfedezve”

„Egyszer a sok hullarajzot, néhány tájkép, utcarészlet, vásári jelenet olajvázlattal és egy pár mintázott fejjel együtt Minnich K. professzor összepakolta, és elvitte megmutatni a sógorának, Lyka Károlynak.”

Lyka Károly így emlékezik vissza találkozásukra:

„egy öregember feje és egy ifjú táncosnő kis figurája, amelyeket előhúzott a kabátjából, annyira meglepett […] a kétségtelen tehetség minden jegyével, hogy hamarosan Kallós Ede szobrász barátomnak is bemutattam, és együtt törtük a fejünket, hogyan szerezhetnénk pártfogókat a fiatalember kiképzéséhez. Kallósnak egy nagykereskedő ismerősében végül akadt egy mecénás, aki kész volt Medgyessy párizsi tanulmányát két éven keresztül lehetővé tenni.”

A művészi képzéshez szükséges anyagiak előteremtése mellett egy sokkal nehezebb feladat várt az ifjú orvosnövendékre. Meg kellett írnia szüleinek, hogy nem a biztos megélhetést nyújtó orvosi pálya mellett dönt. Ez végeláthatatlan vitákat váltott ki, amelyeket végül az apa szűkszavúan zárt le:

„Én úri mesterségre tanítottalak és te agyagos lettél. Te választád… kódus lesz belőled.”

Erre válaszként született Medgyessy 1905. január 29-én kelt levele, amelyben leírja döntésével kapcsolatos érzéseit.

Kedves Édesapám!

„Nem mondom én, nagyon sajnálom, hogy annyi pénzt kellett rám költeni úgy apának, mint keresztapáéknak, mert ha szorgalmas tudtam volna lenni, harmadrésze is elég lett volna. Hisz egy közönséges doktor bármikor kitelik belőlem, de mikor többre, sokkal többre vágyom. Igaz, hogy ezzel a szüleimet, keresztszüleimet csapom be, akik költöttek értem, de én mindezek dacára se tudok mást tenni. Így nem lehet doktornak lenni; két urat nem szolgálhatok, a fél munka a legrosszabb munka, ha veszni kell az egyiknek, ne az vesszen, amelyikkel a kedv, a lélek van vele.
[…] Apa azt mondja, hogy nem jövedelmező, és nem lehet úri módon megélni belőle. Hát mi az úri mód? Mi a pénz? Mi a gazdaság? Ugye arra való eszköz, hogy általa elérhessük életcélunkat, az élet boldogságát. Ez pedig annyiféle, ahány ember van a világon.
[…] De hátha egyszer van valaki, aki legjobban örül a holdvilágnak meg a napsugárnak, vagy ha abban leli legfőbb boldogságát, ha szemléli az életet úgy, amint van, s megelégedett, ha egy arckifejezést jól megformál, s ha imádja azt, ami szép, és azonkívül semmi egyéb nem tetszik neki, csak, ami művészi.
[…] Törjem én magamat lótás-futással, és tegyem nyugtalanná az éjjelemet, napomat, ha egyszer úgysem érem el vele, amit keresek, mit érek én azzal a pénzzel, ha nem festhetek, vagy nem szobrászkodhatom. Ha nem élhet az ember annak, aminek akar, akkor nem ér az élete egy hajító fát sem.
[…] Tudom, hogy nagy dolog, amibe vágok, nagy dologhoz nagyon össze kell szedni magamat. Én bízom magamban. Végre is, ha félreismertem volna magamat, ott a diploma, utóvégre annak is lehet valami hasznát venni. Alig várom azt a napot, hogy elmondhassam: kezemben a diploma, e perctől kezdve nem vagyok doktor.

Kezeit csókolja szerető fia, Feri

---

Folytatása következik