Szerző: Szalóki Gabriella

A hajdan európai hírű debreceni csizmadiaszín, amely számos irodalmi műben felbukkan, valamint a báljairól híres Korona Vendéglő, mára nyomtalanul eltűntek. Mindkettő a debreceni csizmadia céh tulajdonában volt a Csapó utca 17. alatt, a Vár utcával szemközt. Történetük a testület fénykorával és hanyatlásával forrt össze[1]. A nagymúltú épületek mára feledésbe merültek, 1953-ban – korábbi városrendezési tervek alapján – helyükön megnyílt a Liszt Ferenc utca a Kossuth utca és színház irányába.[2]

Szabó Magda az Ókút (1970) című regényében idézte fel emlékeit a hatalmas árucsarnokról:

„A Csizmadiaszínt külön szerettem, a bőrszag, amely a hosszú rúdon a mennyezet alatt lógó végtelen csizmasorból áradt, amelyek úgy fityegtek odafenn az utca hosszúságú, istállót és laktanyát egyszerre idéző teremben, mint a kolbászok a füst alatt, mindig megkapott, mintha megéreztem volna a Csizmadiaszínben annak az időnek a tanúját, amikor a céhek még nagy szerepet játszottak a városunkban…”

A debreceni Csizmadia Árucsarnok története

A debreceni csizmadia céh 1604-ben – az országban harmadikként – jött létre[3], amely az egész Tiszántúlon meghatározó szerepet töltött be. Csizmáikat a környező vármegyékben értékesítették, iparostanulóik országszerte terjesztették a hagyományaikat, szakszavaikat és mesterségbeli tudásukat.  A legnépesebb és legerősebb képviselettel rendelkező céhek minden városban a csizmadiáké voltak.[4] A csizma viselésének népszerűsége miatt akkoriban ez elit szakmának számított, tagjaik között számos nemesi származású mester volt, amely erősítette a városban az érdekképviseletüket. Saját zászlajuk volt, az 1848/49-es szabadságharcban is részt vettek az iparos hadtestben. A csizmadia céh ereklyéit, ládáját, tábláit, szabadulóleveleit ma a Déri Múzeum őrzi.  

A debreceni csizmadiák nem csak vásárokon árulták portékáikat, hanem a 17. századtól volt állandó árusító helyük is a „Piacon”, vagyis a főutcán. A 18. század végén építtette a céh az első csizmadiaszínt a „Nagypiacon”, amely a 1802-es tűzvészben leégett.[5] Ahogy más városokban is, színtársulatok is felléptek benne. 1808-ban a város egy új árusítóhelyet emelt, amelyet „Kardos-házként” emlegettek. Ez az épület a mai Simonffy utca (Kis-Új utca) sarkán állt, amelyet a tímárokkal közösen használtak.[6] A csizmadiák az emeleten árultak, a tímárok a földszinten. Az épület 49 év után, 1857-ben összeomlott.

Az árusítóhely rossz állapota miatt a csizmadia céhgyűlés 1857-ben döntött egy telek vásárlásáról, ahol tágasabb csizmadiaszínt kívántak építtetni. Ennek elkészültéig a céh tagjai a Nagy Czeglédi (a mai Kossuth) utcán az Eőry-ház előtt, a szabad ég alatt árusítottak. Az időjárás viszontagságai miatt szükségük volt egy fedett épületre.

1858-ban Simonffy Ferenc (a későbbi polgármester nagybátyjának) a Nagy Csapó utca 323. szám (később Csapó utca 17.) alatt lévő házát vásárolták meg a hozzá tartozó 21 kataszter hold földdel együtt. Ez a ház éppen a Vár utcára nézett.

A megvásárolt telken először a régi épületet bontották le, erre a munkára a tagokat is kötelezték. Az új csizmadiaszínt 150 évvel ezelőtt, 1861-ben kezdték el építeni, Barcsai Miklós és Kocsi Sámuel mesterek vezetésével, és ugyanazon év december 24-én adták át. Az építkezéshez a tagok is hozzájárultak.[7]

A 350-400 árus számára kialakított, hatalmas árucsarnok egyszerre többezer embert tudott befogadni. Az épület félig nyitott volt és csapott tetős volt. Minden kedden megnyíltak a nagy fatáblás kapuk, amelyek várkapuszerűen őrizték az óriási épületet. A csizmadiák echós szekérrel vagy gyalog, vállukon, rudakon hatosával hozták a pár csizmákat az árusítóhelyre. A szín évente négyszer az országos vásárok idején 15-15 napra is megnyitotta kapuit a nagyközönség előtt.[8]

A csizmadiaszínről részletes leírást találunk Móricz Pál: A debreczeni csizmadia című (1912) novellájában[9]:

„Ott a Csapó-utcza részen a csizmadia-szinnek nevezett hatalmas terjedelmű, cziczomátlanul fehérre meszelt óriás árúcsarnok is abból az időből maradt fent. Több ezer ember kényelmesen forgolódhatik egyszerre ebben az iromba, de czélszerű árú-házban. Megkopott árúpadokon, vaskarikákról csüngő diófa rudakon csalogatják a vásáros magyart azok a jóhírű debreczeni csizmák. Minden héten friss csizmák újítják fel az évszázados bagaria illatot.”

Az 1864-es ipartörvény miatti átalakulása következtében a debreceni csizmadia céh 1865-ben részvénytársulattá alakult. Ekkor 28 000 osztrák forint értékben 400 darab részvényt bocsátottak ki.[10]

1865-ben adták át a telek mögött mai Csokonai Színház épületét. A város ekkor megkapta a Csizmadia Részvénytársaságtól a telek szélén lévő átjárót a Csapó utcától a frissen épült színház felé. Ezen az átjárón futott haza Nyilas Misi is Orczyék házából A Légy jó mindhalálig című regényben.

Az 1872-es törvény megszüntette a céheket, a Csizmadia Részvénytársaság 1875-ben Csizmadia Árucsarnok Szövetkezetté alakult, ekkor 514 tagot számlált, és továbbra is a csizmadiák érdekképviseleti szerveként működött. A szabadságharcos múlt miatt politikai irányultságuk Kossuth párti volt.

A csizmadiaszínben tartott népes gyűléseket Thaly Kálmán is, aki 1881-től volt a Függetlenségi és 48-as párt képviselője volt Debrecenben 1904-ig. Móricz Pál indítványozta egy emléktábla elhelyezését 1934-ben a Magyarság hasábjain.[11]

A Korona Vendéglő

A következő nagy építkezés 1891-ben kezdődött, amikor a Csizmadia Árucsarnok Szövetkezet közgyűlésén döntés született egy kétszintes épület felépítéséről az utcafrontra[12], az akkor még csak tervezett Zenedével szemközt, amely két évvel később, 1893-1894 között épült meg. Az épületet befektetési céllal építették, hogy a bérleti díjjal a szövetkezeti vagyont gyarapítsák. Az építkezés 1892-ben fejeződött be, építői Tóth Kálmán és ifj. Barcsai Miklós voltak.

Az alsó szinten kialakított éttermet a csizmadiák Kossuth Lajosról szerették volna elnevezni. A céhmesterek táviratoztak Torinóba, hogy kikérjék erről Kossuth véleményét, ám ő kitérő választ adott. A helyiség neve végül Korona Vendéglő lett.

1. ábra Korona Vendéglő – Déri Múzeum tulajdona

A vendéglőt több bérlő vezette az évtizedek során, a dísztermet pedig id. Schaff János táncmester bérelte, aki táncoktatást, bálokat, álarcos estélyeket szervezett, így a Korona a debreceni társasági élet egyik központja lett. Több terme volt, így különböző asztaltársaságok is rendszeresen látogatták. A Koronának nagy és árnyékos kerthelyisége volt, ahol kuglipálya is készült.

A valódi forgalmat a bálok adták: csizmadiák, postások, sütőipari és fémipari munkások, famunkások, cipészek, vasutasok báljai. Az öreg honvédek bálja mindig március 15. előtt volt, hogy a bevételből az 1848/49-es veteránokat tudják támogatni.

Az étteremben magyaros konyhát és homoki borokat kínáltak elérhető árakon. A zenét Rácz Károly és a Magyari testvérek együttesei szolgáltatták, máskor Veress Tóni, Berki Lajos, Benczi Sándor és Kiss Béla zenekarai muzsikáltak.[13]

2. ábra: A Korona Vendéglő belső kialakítása[14]

1912-ben a táncterem helyére Suchán Rezső Uránus mozija költözött, amely 1914-től az Omnia-mozi nevet viselte. Mivel a mozitulajdonos alacsony bérleti díjat fizetett, 1924-ben a Szövetkezet közgyűlési határozatra szerződést bontott az üzemeltetővel. Átalakítás után 1925-től ismét táncteremként üzemelt, a helyiséget ifjabb Schaff János táncmester bérelte.[15]

A kézműipar az 1920-as években kezdett jelentősen leépülni. A trianoni döntéssel után elcsatolt területek csökkentették a termékek felvevőpiacát, a gazdasági válság pedig a fizetőképes keresletet.[16] Az eladások 1933-ban csökkentek drasztikusan, akkor merült fel először az Árucsarnok eladása.[17] A korábban elit szakmának számító csizmadiamesterséget egyre kevesebben választották, már a régi mesterek gyermekei is inkább értelmiségi pályát választottak.[18]

A Csizmadia Árucsarnok végjátéka

A történet drámai fordulata 1944-ben következett be, amikor a Csizmadia Áruforgalmi Szövetkezet közgyűlési határozat után eladta a történelmi épületet egy budapesti festékkereskedő cégnek, az Izsák Rt-nek csereüzlet keretében.[19] Az eladás mellett az is döntött, hogy 1941-ben megjelent az új városrendezési terv, amelyben a Csapó és Kossuth utca között utcát a városvezetés utcát kívánt nyitni. Ez éppen a csizmadiaszín területén vezetett volna át.[20]

Az ingatlanügylet végül jelentős felháborodást váltott ki a tagság körében. A tagok később azt állították, hogy félrevezették őket, és mindent megtettek az adásvétel semmissé tételéért. Mivel a Hatvan utcai csereingatlan rossz állapotú volt, és az általuk átadott épületegyüttes értékéhez képest méltatlanul alacsony ellenszolgáltatást kaptak. Az árkülönbözetet nem osztották szét a tagok között, akik szorult helyzetben voltak, ugyanis a háborús helyzetben nem jutottak jövedelemhez. Az ingatlant minisztériumi közbenjárással sem kapták vissza[21]. Végül a Csapó utca 17. szám alatti épületek a második világháború bombázásaiban kaptak találatot.

1945-ben a tagok önkéntes munkával helyreállították a romos árucsarnokot, és júniustól már újra árusították a csizmákat a csarnokban[22]. A korábbi 350-400 csizmadia helyett csak 12-en. A kézműipar teljesítménye már nem indokolta a hatalmas épület fenntartását, fontosabb volt az iparosodás, és a belváros rendezettebbé tétele.

1947-ben a belváros ezen területén ásatások folytak, a csizmadiaszín romjai alatt 50 m hosszú pincét találtak, amelyről azt feltételezték, hogy a Szent Anna templomtól a Zeleméri templomromig vezet, de ez nem igazolódott.[23] A régi épületek helyén jelentős építkezések zajlottak, hogy a háborús pusztítás és a „régi világ” nyomait eltüntessék. Az ötvenes évek elején felépült a Csapó utcán a Debreceni Villamos Vasút új székhaza és egy új 24 lakásos bérház. Az új utcát a Vár utcával szemben híres zeneszerzőnkről, Liszt Ferencről nevezték el. Az utcában a járdát 1953-ban adták át, a következő évben pedig már a közúti forgalom is megindulhatott.[24] 

---

[1] Mázló József: A debreceni Csizmadia Árucsarnok Szövetkezet ötven éves története 1875-1925, Debrecen, 1927.

[2] Liszt Ferenc utca Debrecenben, In: Hajdú-Bihari Napló, Néplap 1953. december 16.

[3] Csizmadia: https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/MagyarNeprajz-magyar-neprajz-2/iii-kezmuvesseg-25ED/a-falu-es-mezovaros-ellatasaban-jelentos-kezmuvesseg-nyersanyag-eloallito-es-feldolgozo-munkaja-2726/magyar-bor-es-labbelikeszites-2985/csizmadia-29CE/

[4] Benda Gyula: Kisvárosi társadalom és gimnáziuma, In: https://epa.oszk.hu › pdf › bendagyula

[5] Mázló József: A debreceni Csizmadia Árucsarnok Szövetkezet ötven éves története 1875-1925, Debrecen, 1927.

[6] Nagy Pál – V. Szathmári Ibolya szerk.: A debreceni tímármesterség történeti emlékei (Karcag, 1997) 43.p. https://library.hungaricana.hu/hu/view/MEGY_HAJB_Sk_06_Timar/?pg=0&layout=s

[7] Mázló József: A debreceni Csizmadia Árucsarnok Szövetkezet ötven éves története 1875-1925, Debrecen, 1927.

[8] Móricz Pál: Debreceni csizmadiaszín, in: Új magyarság 1934. december 29.

[9] Móricz Pál: A debreczeni csizmadia című (Vasárnapi Újság, 1912. 1. sz.)

[10] Mázló József: A debreceni Csizmadia Árucsarnok Szövetkezet ötven éves története 1875-1925, Debrecen, 1927.

[11] In: Móricz Pál: Debreceni csizmadiaszín, in: Új magyarság 1934. december 29.

[12] Mázló József: A debreceni Csizmadia Árucsarnok Szövetkezet ötven éves története 1875-1925, Debrecen, 1927.

[13] Szűcs Ernő: Debrecen 1900-1910 közötti vendéglátóiparáról, in: A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 21. 1994.

[14] Képek Debrecen előkelő bevásárló és szórakozó helyeiről, In: Magyar Szalon 1937. 26.p.

[15] Szűcs Ernő: Debreceni mozgóképszínházak 1944-ig, In: Honismeret, 23. évf. 5. sz. (1995.)

[16] Móricz Pál: A debreceni csizmadia-ipar válsága, In: Új Barázda 1922. július 2.

[17] Válságba jutott a híres debreceni csizmadiaszín, In: Friss Újság, 1933. február 5.

[18] In: Debreczen, 1944. február 11. 6.p.

[19] A Csizmadia Árucsarnok Szövetkezet múltja és jövője, In: Debreczen, 1944. január 23. 8.p.

[20] A Nagytemplom, Csokonai színház és Dégenfeld-tér környékének részletes rendezési tervezete, In: Debreczeni Újság – Hajdúföld, 1943. május 8. 3p.

[21] Kavarodás egy nagy ház eladása körül és a debreceni öreg csizmadiák nagy baja, In: Független Magyarország 1944. október 4., 6.p.

[22] A debreceni csizmadiák újból megkezdték az árusítást a nagymultú Csizmadiaszínben, In: Debreczen, 1945.

[23] Barna Tibor: Debrecen szociáldemokrata polgármestere újévig eltünteti a háborús pusztítások nyomait Reformáció-korabeli temetőre bukkantak az újjáépítések során, In: Népszava, 1947. július 173. p.

[24] Liszt Ferenc utca Debrecenben, In: Hajdú-Bihari Napló, Néplap 1953. december 16.