(Az írást teljes terjedelmében a Polgári sikk c. katalógusban olvashatják. Polgári sikk. Válogatás a Déri Múzeum Iparművészeti gyűjteményéből. Debrecen, 2020. február 12.–november 30. Szerk. Ormosi Viktória. Debrecen, Déri Múzeum, 2020.)
A Színházi Figaró
Debrecen első, hetente megjelenő képes színházi lapját 1916 decemberében indította meg Szatai Ferenc újságíró, a Debreczeni Újság színikritikusa. A Színházi Figaró névre keresztelt tizenöt oldalas hetilap nem közölt kritikákat, hiszen leginkább szerkesztőjének színház iránti rajongásából született, s legfőbb feladatának a Heltai Jenő vezette két debreceni színház (a Csokonai és az Arany Bikában ekkor megnyílt Vígszínház) „fővárosi színezetű élénk színházi élete” bemutatását, a színészek sztárolását tekintette. Bár Szatai saját hitvallása szerint csak annak a színésznek csapott hírverést, aki szorgalmas munkájával szerinte azt kiérdemelte – a társulat behatárolt létszáma miatt idővel mindenki sorra került a lapban. Önként vállalt feladatát Szatai nagyon komolyan vette, és semmilyen anyagi áldozatot nem sajnált a színészek, s így lapja felfuttatására. Példája bevallottan a Budapesten megjelenő Színházi Élet volt, így lehetőségeihez képest ő is indított rejtvénypályázatokat és kedvenc-versenyeket kivágható szavazólapokkal, közölt folytatásos regényeket és divattanácsokat, színházi tréfákat és pletykákat, de a legnagyobb figyelmet a színészképek készíttetésére fordította, amelyben Takács Vince fényképész volt a segítségére.
A nyomdai képminőség azonban, a rossz háborús papíron, meglehetősen silány volt, így hiába biztatta a szerkesztő a képsorozatok kedvéért a lapszámok összegyűjtésére olvasóit, azok még az elvakult rajongókat sem igen elégíthettek ki. Ezért hamarosan képeslapok formájában kezdte kiadni a színészképeket, amelyeket a Püspöki palotában megnyitott „szalonban” árusított, s amelyek már valóban gyűjtőkre leltek. A Debrecenben sztárrá vált ifjú Honthy Hanna fényképeiről például az alábbiakban számolt be a lap.
„Takács Vince fényképész műtermének kedves vendége volt a múlt héten: Honthy Hannát fotografálták. Takács mester – ahogy Bohémiában becézik – a szó teljes értelmében nem is ebédelt ebből az alkalomból. Nem törődött volna ő még egy püspöki lakomával sem, csak Honthy Hannával. Ezt meg is lehet érteni, mert a kitűnő szubrett nagyszerű „médium”, úgy hogy attól lehet tartani, hogy még a fényképezőgép lencséje is nagyot dobban örömében, ha Hannát látja maga előtt. Takács Vince olyan mesteri felvételeket csinált Honthyról, hogy az igazán feltűnést fog kelteni a Színházi Figaró szalonjának kirakatában, ahol rövidesen megjelennek.”
Honthy Hannát fotografálják, Színházi Figaró, 1918. november 29 – december 5
Honthy Hanna civilben, a Színházi Figaró szalonjában. Takács Vince felvételeHonthy Hanna Leo Ascher Heje-huja báró című operettjének főszerepében, Garnie Adél jelmezeiben, 1918. Takács Vince felvételei
A színésznők és a divat
A színészképek készítésének és gyűjtésének nem elhanyagolandó fontosságú oka volt a színésznők toalettjeinek számontartása és követése. A színésznők az arisztokrácia hölgyei mellett a divat legfontosabb alakítói és propagátorai voltak már a 19. század közepétől kezdve, a két háború között, a hangosfilmek sztárkultuszának köszönhetően pedig már-már kizárólagos szerepben. A színházi lapok rendszeresen és részletesen beszámoltak az általuk akár a színpadon, akár a hétköznapokban viselt legújabb kreációkról. Ahogy a Színházi Élet fogalmazott egy alkalommal:
„Némely előkelő szalonokban talán még tagadják, de bizonyos, hogy a színpadok diktálják a női divatot. Egy-egy nagyszerű színházi ruha valóságos forrongást jelent és matematikai pontossággal kiszámítható, hogy mikor jelennek meg utcán és szalonokban első követői. Vannak színházi ruhák, melyek szürkén és jelentéktelenül enyésznek el a függöny összecsapódásánál, de vannak olyanok is, melyek valóságos forrongást idéznek elő a nők táborában. Az utóbbiakhoz tartozik az a ragyogó és csupaötlet toilette, melyet Gombaszöghy Frida visel a Démonok harmadik felvonásában. […] Páva-ruhának nevezi a Neumann-cég Gombaszöghy új ruháját és egészen bizonyosak vagyunk abban, hogy az új kreáció rövidesen hódító útra indul…
Gombaszöghy Frida toilettje. Színházi Élet, 1917/1, 14.
A téma olyan fontos volt, hogy a divatreklámok mellett szinte elméleti írások is rendszeresen megjelentek róla.
„A modern színművészetnek egyik hatalmas hódító fegyvere a toilett – kezdte például Szederkényi Anna A divat című írását –. Úgy hozzátartozik ez a külső szépítő eszköz a színművészethez, ahogyan ma már a mindennapi életben is megszűnt a ruha egyedül azt a célt szolgálni, amit még az elemi iskolában tanultunk róla: »A ruha az eszköz, amely testünket a külső hideg és meleg ellen védelmezi.« Ma a ruha nemcsak védelmez, hanem támad is. Támad, izgat, ingerel, lázít, hódít és gyönyörködtet mindenekfelett. A toilett ma kifejezője az egyéniségnek. A ruha beszél, vallomásokat tesz a viselőjéről. — Nézd meg a toilettjét és megtudod, ki rejtekezik benne, vagy kívánkozik ki belőle. A művészet szolgálatába állott az asszonyi raffinériának és így alkotódnak meg a modern toilett csodák, amelyekben úgy lejtenek körülöttünk a hölgyek, mint megelevenedett és a századunkban újra született görög és római nők, vagy a kilencszáztizenhármas rokokó-dámák. A ma asszonya minden szépet a múlttól kölcsönöz ki. […]
Egy-egy premier nemcsak az írónak, nemcsak a zeneszerzőnek, hanem a divatszalonoknak is a premierje. A szezon nagy divatalkotásainak a sorsa is a színpadi deszkákon dől el. Míg a fülek mohón isszák be az új áriákat, és míg a szavak muzsikájától, összecsengésétől részegül meg a hallgatóság, addig a látcsövek izgatottan, mohón tapadnak a színpadra, ahol a selyem, krepdesin suhog, gyöngy csillog, ahol a legújabb toilett-szenzáció születik meg a reflektorok fényében. A színpadon bújtak ki először a vállak az ujj alól, a színpadi ruhán szalad beljebb, lejjebb az olló egy centiméterrel, a színésznő tudja legjobban, hol kell elhelyezni a Balzac-féle szépségtapaszt, amely mint tökéletes befejezése egy toilettnek, egy csokorral, virágszállal, egy redővel ad különös lendületet, pikantériát az egész öltözéknek… […]
[A legújabb színpadi toiletteknek] nem egy mását fogjuk az idei szezonban viszontlátni a bálteremben, vagy az annyira divatos tangó-tea asztalkák mellett.
Szederkényi Anna: A divat, Színházi Élet, 1913/41, 18-19.
1920-ban Szász Zoltán értekezik hosszasan a témáról.
„A színésznők nemcsak Thália papnői, de a divatéi is s bátran lehet mondani, hogy ezt a második papnői hivatást a legtöbben közülök nagyobb buzgalommal teljesitik, mint az elsőt. S ez érthető is: a divat valóban nagyon hasonlít valami alsórendű valláshoz, amelynek esztelen, de szigorú meghódolást követelő hittételei vannak s mint ilyen közelebb áll az átlagnők lelkéhez — akik közül valók nagyobbrészt a színésznők — mint a mégis magasabb szellemi fejlettséget megkívánó színművészet. Azok a dogmák, melyeket a divat előír, hol így hangzanak: harangalj, nagy kalap, meztelen nyak, hol így: szűk szoknya, bő ujjak, redős gallér, hol egy-egy kötelező színben, vagy akár csak valami különösen elhelyezett rojtban, vagy egy sajátos napernyőnyélben jelentkeznek. S bizony nincs az a katholikus vagy orthodox zsidó, aki a vallás-előírta szabályokat olyan bigottul, olyan gondolkodás nélkül követné, mint a legtöbb divatnő azokat a hol szép, hol azonban rút öltözködési módokat, amiket a divat felvet. […]
Így van ez legalább normális időkben. Most, hogy öt évig el voltunk szakadva Párizstól, a divat Rómájától vagy Mekkájától, s hogy most is még az igazi párizsi modellek behozatala túlságosan költséges és nehézkes, itt lehet az a korszak, amikor a nők öltözködése kissé egyénibbé és ésszerűbbé válhatik. Szerintem különben is az igazi elegáns nő nem a legdivatosabb nő. Az igazi elegáns nő bizonyos divatújításokat nem fogad el, ha azt mégoly tolakodóan reklámozzák s bizonyos öltözködési formáktól, amelyeket szépnek tart, nem tér el, még ha elavultnak jelentik is ki a divat-cikkek. […] Hál’ Istennek az ész, a célszerűség még e téren is hódit. Ennek bizonysága a rövid szoknya állandósulása. Ki ne emlékeznék a hosszú, aszfaltot vagy utcaporát söprő szoknyára, melyet a sárban fel kellett emelni s ami a nő egyik kezét állandó rabszolgaságra ítélte. Ez az ostoba és rút ruhadarab meghalt, remélhetőleg örökre. Én nem akarom feltenni a női nemről — pedig sok dőreséget teszek fel róla — hogy még egyszer visszatérjen ehhez az inpraktikus és rút viselethez. A hosszú szoknya mellett még két szörny-alkotása van a női öltözködésnek: a fűző és a magassarkú cipő. A fűző, szerencsére szintén haldoklik. Aki nő csak teheti, már nem viseli. Remélni lehet, hogy az emberfaj nemesedésével, főleg a kövér nők ritkulásával a fűző teljesen múzeumi jelenséggé fog avulni. Legjobban tartja még magát a magassarkú cipő. Az igazi, elegáns nők ugyan nem viselik, de általában még nagyon kedvelt s a nők nagy része egészen komolyan szépnek tartja.
S itt jutottam el a színésznők, az elegancia papnőinek a szerepéhez! Nekik kellene az öltözködésnek divatfölötti, az egyes divatokat túlélő változatait felkarolni s jobb, egészségesebb s épp ezért esztétikusabb öltözködésre nevelni a női tömegeket. […]
Szász Zoltán: A színésznők és a divat, Színházi Élet, 1920/11, 2-3.
A nadrágszoknya
Vannak bizonyos divatötletek, amelyeket a tervezők időről-időre, különböző formákban, megpróbálnak bevezetni, de hasztalan. A legnehezebben elfogadott ötlet a nők nadrágviselése volt, amelynek lehetősége csaknem a második világháborúig közfelháborodást váltott ki. A színpadon még csak-csak elnézegették a nadrágszerepekben játszó Fedák Sárit és nyomában a vidéki színházak számos csinos, trikónadrágos János vitézét és Bob hercegét, de egy úriasszony a korzón nem viselhetett ilyen frivol ruhadarabot.
A nadrágviselet bevezetésének egy átmeneti állomását jelentette a nadrágszoknya, amelyet az 1910-es években kapott fel a divat.
Mint minden divatújdonságnak, a tervezők ennek is a színpadról igyekeztek propagandát csinálni. Hazai elterjedésekor ez volt „a beszéd tárgya, művészkörökben, kávéházban és szalonokban egyaránt”, s bár mindenki kíváncsi volt rá, maguk a divatházak vezetői sem voltak tőle elragadtatva. Maga Holzer Sándor is úgy nyilatkozott, hogy „a nadrágszoknya se nem szép, se nem ízléses, de nem is sikkes, s így igazán nem tudjuk, hogy tulajdonképpen minek köszöni létrejöttét”. [Magyarország, 1911. február 23.]
Mindez azonban nem akadályozta meg a szabókat, hogy megrendelésre készítsenek ilyen darabokat a merészebb divathölgyeknek. A legbátrabbak természetesen itthon is a színésznők voltak, így elsősorban a primadonnák, akik kolléganőikkel szemben és a közönség előtt a toalett-versenyben is érdekeltek voltak, s ki lett volna más ebben is az első, mint Fedák Sári, aki már februárban bemutatta a színpadon az új divatot. Leo Fall Babuska című új operettjének premierjén viselt néhány percig egy nadrágszoknyát, amely „szenzációt keltett, de nem tetszett. Csúnya, ízléstelen portéka; feszélyezi mozgásában a viselőjét, de még a nézőjét is. Pláne Fedák Sári még föl is emelte egyik szárnyát, hogy jobban lássák a látnivalóját”, s miután nehezen járt a szokatlan ruhadarabban, „a közönség nevetett az új toaletten, de tapsolt Fedák Sári merészségének”. [Pesti Hírlap és Világ, 1911. február 24.]
Bár a botrányos ruhadarabot első látásra semmi nem különböztette meg egy szűk bukj-el szoknyától, hiszen maga a nadrág tulajdonképpen egy hosszú, oldalt vagy elöl felhasított ruha alatt volt, amelyből csak bokánál kandikált ki, illetve járás közben fedte fel magát, a polgárság körében nem nyert létjogosultságot. Aki mégis magára öltötte, azt utcagyerekek szégyenítették meg vagy a felháborodott asszonytársak hangos megjegyzései üldözték kapualjakba, az őrület tetőfokán még a Vatikán is elítélő nyilatkozatot adott ki róla, erkölcstelennek ítélve a női nadrágot, ezzel végleg megbélyegezve azt.
A vidéki városok közönségének jellemzésére álljon itt két eset.
„Két vidéki városban jelent meg tegnap este a szoknyanadrág. Temesvárott valóságos rendőri közbelépésre adott okot az új divat. Egyik belvárosi divatáruüzlet plakátokon hirdette, hogy csütörtök délután hat órakor kirakatában meg fog jelenni a szoknyanadrág. Nagy közönség gyűlt össze estére a szűk utcában. Pontban hat órakor egy lefátyolozott nő lépett a kirakatba szoknyanadrágban. Nagy tolongás keletkezett a kirakat előtt, úgy, hogy az utcai forgalom és a villanyosok is megakadtak. A rendőrség azon a címen, hogy a „mutatvány” nem volt előre bejelentve és hogy forgalmi akadályt okoz, meghagyta a kereskedőnek, hogy azonnal távolítsa el a kirakatból a szoknyanadrágos nőt. A hölgy eltávozott a kirakatból és a közönség szomorúan oszlott szét.
A másik eset Debrecenben történt. A színlap előre hirdette, hogy a Cigányszerelem csütörtöki előadásan Szilassi Etel szoknyanadrágban fogja játszani szerepét. Az óvatos rendőrség harminc polgári ruhás rendőrt helyezett el a nézőtéren, különösen az olcsóbb helyeken, hogy az esetleges tüntetéseknek elejét vegye. A közönség ezt megtudta és a körülményekhez képest csendesen nézte végig a nadrágszoknyás Ciganyszerelmet.”
Pesti Hírlap, 1911. március 11.
(Az igazság kedvéért e hírhez hozzá kell tenni, hogy a debreceni lapok nem számolnak be semmiféle rendőrkordonról, csak megjegyzik, hogy „Debrecen nem az a tüzes temperamentamú város, amelyben holmi divat-extremitások izgalmat okoznának” s „a nevezetes ruhadarab határozott bugyogó formájával már komikusnak tetszik, s komoly húrokat igazán nem lehet pengetni róla”, így a közönség is hamarosan napirendre tért felette. [Debreczeni Újság, 1911. március 10.])
A nadrágviselet tehát ekkor még nem törte át a polgári erkölcs korlátját, mert nemcsak a férfiak nem látták szépnek és kellően nőiesnek, de hétköznapjaikon a nők sem igen szorultak még rá a nagyobb mozgásszabadságra. Általános elterjedéséig a nők tömeges munkába állásáig kellett várni.
Görög Olga, ha nem is nadrágszoknyában, de nadrágszerepben, a Gül baba és a Stambul rózsája című operettekben. Takács Vince felvételei
Az öltözködés művészete a színpadon
És most álljon itt néhány valóságos színpadi kosztüm leírása a Színházi Figaró hasábjairól, debreceni színésznők tollából.
Elsőként a „hatalmas hangú” Görög Olga számol be Robert Stolz Favorit című operettjéhez csináltatott új kosztümjeiről. Görög Olga 1908–1928 között a vidéki színpadok legünnepeltebb koloratúr énekesnője volt, Debrecenben 1916–1919 között játszott.
„Felesleges azt megállapítanom, hogy az öltözködés valóságos művészet. Nem elég hozzá anyagi tehetség – bár mindenesetre elengedhetetlen – hanem jó érzék is kell hozzá – kezdi beszámolóját Görög Olga –. Én az öltözködésre mindig a legnagyobb gondot fordítottam. Talán szabad már arra hivatkoznom, nem veszik szerénytelenségnek, hogy itt is föltűnt ez. A Csárdáskirályné, különösen pedig a Stambul rózsája után a gratulációk jóleső özönével árasztottak el. Legutóbb pl. őszinte örömömre sokaknak tetszett a Bőregér III. felvonásában a sötétlila kosztümöm is, fehér muff és kalap garnitúrával.
Új premieremre, a Favorit-ra is teljesen újonnan staffirozom ki magam. És pedig a legújabb divatot igyekszem érvényre juttatni, amely alul szűk, felül pedig puff és raffolt.
Tudni kell, hogy az az alak, amelyet játszom, grófnő ugyan, de gépírólánynak adja ki magát, hogy a grófot meghódíthassa. Luxust tehát csak gazdag grófkisasszony kaphat, míg a gépírókisasszonynak az egyszerűségben kell kifejtenie az eleganciát. Ennek figyelembevételével toilettemet így állítottam össze:
felvonás
Búzakék csíkos raffolt szoknya fekete alsó aljjal, búzakék derék és kék masni fejdísszel, búzakék selyemharisnya, fekete brokát cipő.
Egész modern rózsaszínű taft-toilette két nagy puffal, crepe de chine övvel és gyöngyrojtokkal az aljon és derékon gyöngy- és csipkedísszel. Nagy rózsaszínű kalap, fekete rayerrel kalaptollal, rózsaszínű selyemharisnya, rózsaszínű tangó cipő. Ékszerek: butonok, collié, nagy brilliáns agraf [fülbevaló, nyakék, ruhakapocs].
Tiszta fekete crepe de chine ruha fehér köténykével, fehér fejdísszel, fehér harisnya, fekete cipő.
A fináléban: piros kabát, piros sapka.
felvonás
Egyszerű csipkeruha.
Egyszerű sötétzöld selyemruha, arany csipkedísszel. Zöld kalap, zöld harisnya, arany cipő.
Fehér taft selyemruha csipkékkel, gyöngyökkel, fehér selyemharisnya, ezüst cipő.
felvonás
Egy egész egyszerű sötétkék ruha. – Így fog festeni Waldorf Manon grófnő! Hiszem, hogy nagyon szimpatikus lesz a hölgyeknek.”
A legújabb divat a Favorit-ban. Az öltözködés művészete. I. Görög Olga, Színházi Figaró, 1917. november 16-22.
Az álruhás grófnő tehát 8 különböző kosztümben, selymekben és csipkékben próbálja gépírókisasszonynak kiadni magát – ami még egy operettgróf számára is gyanakvásra adhat okot. A boldog vég nem is marad el.
Görög Olga a Favorit című operett első felvonásában, a modern rózsaszínű taftruhábanGörög Olga a Stambul rózsája című operett különböző felvonásaiban. Takács Vince felvételei
Lássuk azonban, hogy egy színműben, nevezetesen Molnár Ferenc Úri divat című darabjában milyennek képzelte Borosnyai Kató a legkevésbé sem álruhás gépírólányt, 1918 tavaszán.
„A mesét az írógépkisasszonyról nem én írtam. Én csak eljátszom. És nagyon, de nagyon boldog vagyok, mert hiszen Molnár Ferenc Úri divatjának a hősnője az én szerepem: Paula, az egyszerű, de végtelenül bájos kis gépírólány. […] Hogy milyenek lesznek a toilettjeim? Ahogy a gépírólány-szerep megkívánja.
1. felvonás
Na, itt meg kell állni, mert jóllehet egy egyszerű ing-blouse lesz rajtam sötét aljjal, fekete nyakkendővel és lakk-övvel, mégis egy roppant drágaságot és ritkaságot is fogok viselni: egy pár vadonatúj félcipőt.
2. felvonás
Fehér ruha (bricses szabás) piros selyem matrózgallérral, piros lakk-övvel és manchettával, fehér cipő.
3. felvonás
És itt, miután a szerzői instrukció »Paula igen jól öltözködik«: vadonatúj sötétkék selyemruha aranyszálú hímzéssel, sötétkék selyem kis Napoleon-kalap, fekete lakkcipő keskeny fehér betéttel. – Még egyet! Sohse tudtam, hogy miért végeztem el a női kereskedelmit, miért tanultam meg a kettős könyvvitelt? Most már tudom. Hogy az én kis Paulácskám mindenképpen perfekt gépírókisasszony lehessen!”
Borosnyai Kató: Mese az írógépkisasszonyról. Paula fehérben, Színházi Figaró, 1918. január 18-24.
Borosnyai Kató matrózruhában, civilben
Divat a debreceni korzón
A színészi pálya, amely szinte a legkorábban vált szabaddá a női önmegvalósítás számára, sokszor, főleg a vidéki színésznők életében, csak addig tartott, amíg be nem eveztek a tisztes polgári házasság révébe. Művészházasság esetén könnyebben elnézte a társadalom, ha a bohémpár mindkét tagja megmaradt hivatásánál, de egy polgáremberrel, egy „civillel” kötött frigy szinte mindig az asszony pályaelhagyását vonta maga után: a művészi elhívatás alárendelődött a polgári morálnak: a háztartásnak és a férj által biztosított vagyonnak. Előfordult néha az is, hogy a pálya hamarabb ért véget, mintsem hogy elkezdődhetett volna, mint Kaszab Anna (1898–1975) esetében, aki egyszerre tipikus és rendhagyó példa. Színitanulmányai után első szerződésével Debrecenbe jőve, 1920 szeptemberében lépett színpadra, mint drámai hősnő, s a kritika rögtön szép sikert és primadonna-népszerűséget jósolt a „láthatóan ambiciózus leánynak” – ám miután öt éve várt vőlegénye végre hazatért a fogságból, októberben összeházasodtak, olyan hirtelen, hogy a színésznőnek búcsúelőadást sem tudtak tartani. Kaszab Anna ígéretes karrierje ezzel véget is ért volna, ám a színpadról szőtt álmai nem hagyták nyugodni, így öt év múlva, immár férj nélkül, de diadalmasan visszatért, s pályájától ettől kezdve eltántoríthatatlan volt.
Szokványosabb eset Retteghy Margité (1883–1973). Az erdélyi nemesi családból származó leány sokoldalú tehetség volt: jól írt, ügyes szobrász volt és szép jövő előtt álló, komoly és mély drámai színésznő. A kolozsvári leányiskola után Olaszországban tanult szobrászatot majd egy budapesti magántanárnál színészmesterséget, oly sikerrel, hogy rögvest szerződtette a Vígszínház és egy filmszerepet is kapott. Feladatait kevésnek érezve azonban, 1912-ben vidékre szerződött: Miskolcon, Nagyváradon, majd a buda-temesvári társulatnál töltött egy-egy évadot, 1916-ban pedig megérkezett Debrecenbe. Szatai Ferenc rögtön felfedezte, hogy az új színésznő nemcsak ritka talentum, hanem egyúttal „nagy koncepciójú nő” is, s felkérte állandó munkatársnak decemberben induló színházi hetilapjához. Retteghy Margit olvasmányos, önéletrajzi ihletésű tárcáiban szerelemről, divatról, hivatásról és művészetről írt a debreceni lányoknak, „az új női nemzedéknek, akik kezükben tartják a világ alakulását”, s akiket biztatott anyákká lenni, de hivatást is választani, hogy „azok az erők, melyeket a múltban csak jelentéktelen dolgokra forgácsoltunk el, összegyűjtve és tudatosan felhasználva” reorganizálják a társadalmi életet. A nagy koncepció azonban az ő esetében is a szokásos mederbe terelődött: rá kellett ébrednie, hogy a színészi pálya biztos megélhetést nem ad, így a következő évben férjhez ment egy debreceni fogorvoshoz, s a továbbiakban már, mint decens úriasszony, csak jótékonysági rendezvényeken vállalt fellépést, vagy olvasta fel saját maga írta beszédeit.
Az alábbiakban divattörténeti sorozatának a debreceni korzóról írt darabját idézzük, Divat-panoráma címmel.
„…Ha a mi szép magyar asszonyaink olyan jó ízléssel tudnának öltözni, mint a párizsi, s általában a francia nők, nem is volna csúnya nő az utcákon, olyan kiváló öltöztetési anyagot ad a magyar faj. A baj ott van minálunk, hogy mindenki maga akarja megkomponálni a toilettjét. Pedig hát ehhez minden száz nő közül egy ért. Ez egy külön művészet. S akik kevésbé értenek hozzá – ami még egyáltalán nem szégyen kérem – rá kellene bízzák magukat egy jó ízlésű divatterem-tulajdonosra. […] Mikor Debrecenbe érkezve először végigmentem a korzón, meglepett, hogy mennyi szép asszony van ebben a városban. Egy nyárutói estén, villanyfényben, nem győztem csodálkozni, mennyi teljesen ismeretlen, szép arc suhan el mellettem. Egy magas, karcsú, arisztokrata születésű fiatal asszony, a Gretchen-típus ideális megtestesülése. […] Aztán egy szép sötét asszony haladt el a villanyfényben mellettem. Nagyon elegáns, majdnem mindig feketében vagy fekete-fehérben láttam. Azt a hatást teszi reám, amit egy ismert erdélyi mágnás asszony, aki fia halálától mindig feketében járt, mert fogadalmat tett rá. […] Két fehér leányalak sétált előttem közvetlenül. Testvérek. Az egyik egészen olyan, mint Paquin Európát megjárt divatmodelljei voltak hat évvel ezelőtt. Hogy ragyogna fel Paquin vagy Woorth mestereknek a szeme, ha őket egyszer felöltöztethetnék! […] Egy asszony és két leány, mind sötétek és különbözőképpen érdekesek. A magosabbik leány távolbanéző, gyönyörű szemeivel, elefántcsontszínű sárga teintjével, mint egy spanyol táncosnő. Nagy fekete kalapban, vállán átdobott kendővel kellene megfesteni. […] Meg kell állapítanom, hogy kevés vidéki városban láttam ennyi elegáns, szép nőt, mint Debrecenben.”
Retteghy Margit: Divat-panoráma, Színházi Figaró, 1917. június 15–22.
A magyar nemzeti hadsereg csapatainak felvonulása a Horthy Miklós kormányzó előtt, 1920. április 14-én, a tiszteletére rendezett díszszemlén. Háttérben a Püspöki palota sarkán a Színházi Figaró szalonja. Liener Béla és Berzéki Sándor műtermének felvétele
Jegyzet:
Szederkényi Anna (1882-1948) író, szerkesztő, az Újságírók Egyesületének első női tagja.
Jelen írással szeretnénk a kedves Olvasóink figyelmébe ajánlani a Déri Múzeum Amit a divatipar takar c. programját, amely a Dívaságok a Dériben c. rendezvénysorozat harmadik alkalma. Az előadók és a szervezők sok szeretettel várják az érdeklődőket a Déri Múzeum Dísztermébe október 18-án 17:30-kor kezdődő eseményre.
Debrecen életében meghatározók voltak az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc eseményei. Ennek egyik legismertebb mementója a Haldokló oroszlán, amely az 1849. augusztus 2-i debreceni csata elesett hőseinek állít emléket. Az ütközet napján a magyar sereg I. hadtestét Nagysándor József vezérőrnagy vezette, akinek neve az egyik aradi vértanúként is bevonult a történelembe. Jelen írásunkkal az emlékmű történetének felidézésével egyúttal az aradi vértanúkra is emlékezünk.
Debrecen lakossága kezdetektől fogva ápolta 1848–1849 emlékét, hol titokban, hol büszkén-dacosan – ezzel is kifejezve szembeállását, tiltakozását a Bach-rendszer ellen. A forradalmi okmányok, a Kossuth-bankók őrzése, rejtegetése és a Kossuth-szakáll viselete mellett a paci erdőben található dombocska vált még az emlékezés szimbólumává. Korabeli újságok hasábjain olvashatunk ennek szinte misztikus történetéről:
Ha az utas Debreczenből Hosszu-Pályi felé megy s beér a debreczeni erdőségbe […] mindjárt szemébe ötlik az úttól balra egy dombocska, melyről soha nem hiányzik a koszorú; ez egy honvéd sirja. 1849. augusztus 2-án volt a debreczeni csata a nagy orosz hadsereg, és Nagy Sándor 5—6,000-nyi csapatja között; […] a csata eldőlte után, a számtalan irányban szétporló honvédsereg egyeseit űzték mindenfelé; egy honvéd huszárszázados (sokak szerint Szarka vagy Zarka nevü) az erdőszélig futhatott, ott rogyott össze sebesült lova, ott látták őt magát is az erdőcsőszök elvérzeni, miután zsebkendőjével a lándsaszurásból ömlő vért tovább feltartani nem birta, ezek temették őt el is, ott a hol meghalt, Szabó József debreczeni lakos által a városból hozott koporsóba. Azóta a sir iránt az utas kegyelettel van, tavasztól késő őszig friss virágokat hint rája, vagy legalább zöld galyat teszen a már száraz fölé. Vadászó tisztek több ízben elhányaták e sírhalmot a csőszök által, kik azt a vitéz urak távoztával újra meg újra felhantolták, szóval, a nép kedvenczévé vált ez erdei magános sir.
Még tündérekkel is hozá azt kapcsolatba. Ezt is elmondom. A nép azt tartja, hogy e sirt tündérek őrzik; egy a kegyeletről nem nagy fogalommal biró debreczeni parasztasszony, meglátva a siron egy szép pántlikás virágkoszorut, megállitá a talyigást, kivel nem messze levő kaszálójából hazafelé ment; elvevé a koszorút a sirról, s ismét fölült a talyigára; alig mentek azonban egy pár száz lépést, megáll a ló, s a kíméletlen ostorcsapások daczára sem mozdult meg helyéről. „Már komám asszony” – szólt a talyigás – „itt nem boldogulunk; tudom én, hogy a tündérek álltak lovam elé, azért nem mozdul, – hanem vigye vissza azt a koszorút a sirra, honnan elvevé.” – Az asszony ugy tett mint komja javaslá, visszahelyezé a koszorút, s visszamenve a talyigához, alig tudott arra felkapaszkodni, mert a ló minden nógatás nélkül hazáig nyargalt. – Szóval, nagy kegyelet van a népben e honvédsir iránt.
Vasárnapi Ujság, 1861. február 17.
Az 1860-as évek elején, az októberi diploma kiadása után lehetővé vált a forradalom és szabadságharc nyílt emlékezete. Ennek nyomán Debrecenben elhatározták, hogy az ismeretlen hős sírja fölé méltó emlékművet állítanak az egykori honvédeknek. A gondolatot hamarosan tett követte, egy „társulat” alakult a megvalósítására a város akkori vezető polgáraiból (nagyrészt a Polgári Casino tagjai; kereskedők, céhmesterek, értelmiségiek), melynek első feladata a pénz előteremtése volt. Az anyagi kérdések után következett az emlékmű megterveztetése. A beérkezett tervek közül a társaság választása Komlóssy Imre elképzelésére esett, amely „megsebzett oroszlánt ábrázolt, amint az ország cimerét erősen szorítja magához, – az állami önállóságához még haldoklásában is szívósan ragaszkodó magyar nemzetet jelképezvén. Talapzatán ezzel a fek irással: MDCCCXLIX. aug. 2. Ez az év és napszám fejezte ki, hogy a szobormű a debreceni csatában küzdött honvéd-sereg emlékét is őrzi.” (Zoltai Lajos: A debreceni honvédemlék keletkezése. A vándorló kőoroszlán története – Alkalmi visszaemlékezések. Debreczeni Usjág, 1931. augusztus 1.)
A francia királyt védő svájci gárda 1792-ben forradalmárok által lemészárolt több száz tagjának emlékezetét egy luzerni sziklafalban őrző szobor („Löwendenkmal”) helyi fafaragó által készített szuvenírmásolata, Komlóssy Imre debreceni polgár tulajdonából. Feltehető, hogy e szobrocska szolgált mintául a Haldokló oroszlán szoborhoz. Forrás: Déri Múzeum
A tervek megvalósítására pesti kőfaragókat, szobrászokat kérdeztek meg, végül Marshalkó Jánost bízták meg a feladattal. (Később számos alkotást készített még Debrecen városának, mint például a színház szobrait vagy az István gőzmalom parkjában található szökőkút szobrot.) Marshalkó János számára az oroszlánmotívum nem volt ismeretlen, ugyanis személyében a Lánchíd kőoroszlánjainak készítőjét tisztelhetjük. Az elkészült gipszmodellen és a művön az eredeti tervekhez képest némi változás fedezhető fel: címer helyett nemzeti zászlón fekszik az oroszlán. Valamint eredetileg még a Pro Patria feliratot helyezte volna még el a szobrász, amelyet végül nem véstek fel a talapzatra. A terveket látva a korabeli sajtó a következőképp értékelte az emlékművet:
Szikladarabokból álló talapzaton nyugszik egy kifáradt, harczban kimerült oroszlán, erőteljes karmaival őrizvén a nemzeti czimert és háromszínű zászlót, legféltettebb kincseit. Sörénye le-omlott, szemének fénye kihalt, de a szobrász gyanittatja, hogy ez oroszlán csak tetszhalálban van, s él és élni fog, bár most merev és mozdulatlan. Az oroszlán alatt, mohhal körülrakott kőtáblán lesz az elhunytat s a csata napját magyarázó felirat.
Vasárnapi Ujsag, 1861. június 23.
A szobor a források szerint 400 mázsa sóskúti kőből készült, négy méter hosszú és három méter magasságú. Elhelyezésére és felavatására azonban még éveket kellett várni, mivel ismét az abszolutizmus ideje – még ha valamennyivel szelídebb formában – köszöntött be az elkészülése idején. Az elrejtéséről szintén a „társulat” tagjai döntöttek, s gondoskodtak. Az oroszlán Vecsey Imre építőmester piac utcai házánál „bujdosott”, s várta sorsának jobbra fordulását.
Rajz és animáció: Orbázi Zoltán és Tóth Róbert Szöveg: Szabó Anna Viola Narráció: Csikos Sándor, Bakota Árpád, Vranyecz Artúr, Papp István Zene: Molnár Attila Vajk Forrás: Déri Múzeum
Mielőtt ismertetnénk az oroszlánszobor további történetét, érdemes megemlíteni annak eredetét és mintáit. Maga a pajzsot őrző, fekvő oroszlánalak – amelyet a szakirodalom hol haldoklóként, hol alvóként említ – a napóleoni koalíciós háborúk követően váltak elterjedtté a katonai sírokon. A legismertebb, s gyaníthatóan első példányok egyike – amelyről a többi hasonló emlékművet mintázták – a svájci Luzernben található, amelyet Bertel Thorvaldsen tervei alapján készített el Lukas Ahorn. A szobrot 1821-ben állították fel a francia forradalomban részt vett és elesett svájci gárdisták emlékére. A Mark Twain által “világ legszomorúbb és legmegindítóbb szobrának” nevezett alkotást egy sziklába vájták. A források szerint egy gárdistatárs kezdeményezte az emlékmű felállítását.
Luzern Képeslap, 19. század vége Forrás: Déri Múzeum
Talán kevésbé ismert a Görögországban található példány, amelyről egy raktári rendezés során előkerült korabeli német nyelvű újságból, az Illustrierte Zeitung-ból szereztünk tudomást. A naupliai (nafplioni) emlékművet maga a bajor király, I. Lajos emeltette az 1830-as évek görög forradalmában részt vett és elesett bajor katonák emlékére – a feliraton 1833 és 1834-es évszám szerepel. (Az uralkodó nem minden hátsó szándék nélkül támogatta a görög mozgalmat, ugyanis ennek során fiát, Ottót ültette a görög trónra.) Az alkotás 1841-re készült el, Christian Heinrich Siegel munkája, aki később az athéni művészeti iskola professzora lett. Bár a korabeli tudósítás nem jegyzi meg – csupán a görögök megsemmisítési kísérleteiről írt a szobor ismertetése során – az emlékmű adatlapján egyértelműen jelzik, hogy a luzerni oroszlán másolataként készült, ugyanakkor az antik görög kultúra hatását is kiemelik.
Illustrierte Zeitung, 1849. december 8. Forrás: ANNO – Österreichische Nationalbibliothek
Harmadik külföldi mintaként az Atlantában található művet említjük meg egy helyi sajtóban megjelent cikk nyomán. Az 1894-ben elkészült alkotás az oaklandi temetőben volt található 2021 augusztusáig – eltávolításának indoka a restaurálás, illetve vandalizmus utáni helyreállítás – T. M. Brady munkája, aki a források szerint eredeti alkotásként hivatkozott az oroszlánszoborra. Az emlékművet az amerikai polgárháború konföderációs táborának ismeretlen hőseinek emlékére és tiszteletére emelték az atlantai nők emlékegyletének kezdeményezésére.
A fenti felsorolás korántsem teljeskörű a szobor adatlapján további külföldi példányok lelhetők fel. Magyarországon is elterjedt ez a motívum, már az 1820-as évek végén megjelent az első minta. Fleschner Fülöp síremléke sajnos nem maradt meg az utókorra, források alapján nagy sikert alkotott csodálói körében, ahogy egy korabeli kritika írta: „a mű magában foglalja: az ideált, a természetet, a szenvedélyt, a jellegzetességet és a tudást.” [Idézi: Soós Gyula: Adatok klasszicista szobrászatunk történetéhez (Huber József 1777–1832?) Művészettörténeti Értesítő 1964 1. sz.] A szakirodalom nagyrésze Huber Józsefnek tulajdonítja az alkotást, míg más kutatások Dunaiszky Lőrincet nevezik meg művészként – viszont a luzerni hatást valamennyien kiemelik. Az elpusztult szobor az egykori budai katonai temetőben volt található, a család viszont nem nézte jó szemmel a síremlék körüli csődületet, az ő felfogásuk szerint:
A síremléknek nem célja a gyönyörködtetés, értéke csupán a hozzátartozók részére van. Elégedjék meg a művészetek tetszésével.
[Idézi: Soós Gyula: Adatok klasszicista szobrászatunk történetéhez (Huber József 1777–1832?) Művészettörténeti Értesítő 1964 1. sz.]
Szinte a debreceni kőoroszlánnal egy időben készült el az esztergomi katonai síremlék a város 1848–1849-es forradalom és szabadságharc alatt az Esztergom tábori kórházban elhunyt 604 honvéd emlékére. Palkovics Károly vármegyei alispán indítványára készült el a szobor Gerenday Antal piszkei kőfaragó munkája nyomán, melyet még 1861-ben lepleztek le. Egy korabeli beszámoló szerint a közgyűlésen az alábbiakat határozták el a szobor kapcsán:
az emlék sóskúti kőből készíttessék 2 láb magas talapon 6 láb magas, 4 láb széles és 3 láb vastag oszlop álljon, ez oszlop tetején féllap talapzaton 2 lábnyi magasságot tartva, egy haldokló oroszlán az ősi magyar czimert körmei és fogai közt tartsa. Homlokrészén Bajza e versei legyenek felírva: Nyugosznak ők a hős fiak duló csaták után. Jobboldalán: Hatszáznégy honvéd temetkezesei. Baloldalán: Százhetvenöt osztrák katona nyughelye, kiket a felebaráti szeretet sebjeikben ápolt és a magyar nagylelkűség hősei sirgödrébe temetett. Hátulsó részén: 1848-49 Esztergom a haza védőinek. 1861.
Vasárnapi Ujság, 1880. június 22.
Az 1861-ben felállított Esztergom-szentgyörgymezei Honvédemlék, Gerenday Antal szobra a kövesdi hegyekkel 1868 körül Esztergom, Beszédes Sándor fényképész felvétele Forrás: Déri Múzeum
Ennyi kitérő után következzék ismét a debreceni kőoroszlán története. A kiegyezés évében látták úgy a debreceniek, hogy a szobrot méltó módon felavathatják. Ekkor már az Emlékkert Társulat kezelte az ügyet, melynek célja a Nagytemplom és Kollégium közötti terület rendbetétele, s olyan emlékszobrok felállítása, azok számára akik a haza és a tudomány érdekében nagy érdemeket szereztek. Tulajdonképpen ez volt az első köztéri szobor, amelyet felállítottak a kijelölt területen – a második Izsó Miklós Csokonai szobra az ún. kis emlékkertben. Három évtizedig állt a kőoroszlán a Kollégium főépülete előtt, melyet fényképen és ennek nyomán korabeli képeslapon is megörökítettek.
Korabeli emlékkép a Haldokló oroszlánról, Letzter Lázár eredeti felvétele Forrás: Déri Múzeum
1899. augusztus 2-án a debreceni csata 50. évfordulóján Debrecen városa nagyszabású ünnepélyekkel emlékezett meg az eseményekről. Ez alkalomból több szoboravatás is történt – ekkor szállították el a Kollégium elől a Hősök temetőjébe a Haldokló oroszlánt (amelyet eredetileg is odaszántak), s innentől kezdve vált a március 15-i, augusztus 2-i és október 6-i megemlékezések egyik kiemelt helyszínévé a kőoroszlán.
A Haldokló oroszlán helye nem maradt sokáig üresen az Emlékkertben – szintén a nemzeti eszme szellemében állították fel 1902-ben a Szabadságszobrot. A „vastyúkként” vagy „Vas Zsuzsiként” emlegetett sisakos Hungária élete nem volt hosszú életű, pár évvel később a Városháza udvarára került, majd az első világháború idején beolvasztották. Helyén napjainkban is látható Bocskai István szobra került. De ez egy már másik történet…
Ezúton szeretnénk felhívni a kedves olvasók figyelmét a Cívisek világa megújult helytörténeti kiállításunk Lassú városiasodás egységére, ahol különböző történetek fedezhetők fel a kiállított tárgyak segítségével. Bár a Marshalkó-féle kisszobor az 1848–1849 emlékezete tárlatban található – amelyet sokáig a kaszinóban állítottak ki –, ebben az egységben is helyt kapott az oroszlánszobor. A múzeum munkatársai egy izgalmas animáció formájában dolgozták fel azt a pillanatot, amikor elhatározták a szobor elrejtését, s annak módját.
Van, aki várja, s van, aki retteg Egyed és Egon napjától. Szeptember 1-je ugyanis az új tanév kezdete. Véget ér diák s tanár számára is a nyári szabadság, kezdődnek a munkás hétköznapok. A Déri Múzeum – a debreceni közművelődés egyik bástyájaként – a tanévre elsősorban olyan lehetőségként tekint, amellyel a tudás újabb generációk számára adható át. Tudjuk azonban, hogy az iskola nem csak a tanulásról szól. A diákélet emberi kapcsolatokról, kihívásokról, jellemformálódásról is szól: a felnőtté válás örömmel, s bánattal kövezett útjáról.
Talán ezért is választották Móricz Zsigmond Debrecenben játszódó, Légy jó mindhalálig című regényét annak idején kötelező olvasmánynak a 8. osztály számára. A regény főhőse, a Református Kollégium kisdiákja, Nyilas Misi ugyanis számos megpróbáltatáson megy keresztül, míg ráeszmél: az élet sokszor még a legbecsületesebb emberekkel is igazságtalan.
A mű az 1879-ben, Tiszacsécsén született szerző önvallomása. A tízgyerekes család az 1880-as évekre nyomorúságos körülmények közé sodródott, ám a szülők célul tűzték ki a gyermekek taníttatását. Zsigmond Istvándiban, majd Prügyön járt elemi iskolába 1886–1890 között. Ezután kezdte meg tanulmányait a Debreceni Református Kollégiumban, ahonnan 1894-ben Sárospatakra került. Nem véletlen tehát, hogy a regény az 1890-es években játszódik, és a negyvenes évei elején járó író – az első kiadás 1920-ban látott napvilágot – tűéles pontossággal írja le a várost, a kollégiumi életet és a körülményeket.
A 13–15 éves diákok így azon túl, hogy saját korosztályuk problémáit élhetik meg Nyilas Misivel, „pakkot kaphatnak” a századforduló cívis városának történetéből is.
Ezért nélkülözhetetlen a mű feldolgozását segítő értelmezés, vagy a regényre épült filmfeldolgozás megismerése. Igaz, az újabb film is – Ranódy László rendezésében – elmúlt hatvanéves, segítségével mégis mélyebben élhető át a történet.
Az alább bemutatott érem készítője Csúcs Ferenc (1905–1999) szobrász, éremművész, aki tanulmányait itthon és külföldön az 1930-as években végezte, majd az 1950-es évektől egyre több megbízást kapott. Munkássága során körülbelül 250 érmet készített, ezek többsége történelmi személyeket ábrázol. A Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjével kitüntetett művész alkotásai könnyen azonosíthatók anyaghasználatuk, kialakításuk és köriratuk betűtípusa miatt.
Fotó: Lukács Tihamér
Az érem adatai
Előlap: Móricz Zsigmond jobb profilja. Körirat: MÓRICZ·ZSIGMOND·
Hátlap: Meztelen ülő női alak, mellette az alkotó jele (cs) és egy szám: 46. Körirat: ·A·MAGYAR·SORS·S·LÉLEK·TÜKÖRE…
Alkotó: Csúcs Ferenc
Anyag: bronz
Technika: öntött
Méret: 6 cm (átmérő)
Itt van az ősz, itt van újra, S szép, mint mindig, énnekem. Tudja isten, hogy mi okból Szeretem? de szeretem. (Petőfi)
Kedves olvasóink!
A Helyi Értéken szeptemberben még nincs vége a nyárnak: bár az iskola elkezdődött s a családi nyaralásokról mindenki hazatért, a vakáció meghosszabbítható, az emlékek felidézhetők nyári írásaink olvasgatásával, amelyekre most egy egész hónapot biztosítunk. Oldalunk az elmúlt időszakban is frissült minden pénteken, de a valódi felfrissüléshez, az újabb, aktuális tartalmak szolgáltatásához a Helyi Értéknek is hosszabb pihenésre van szüksége.
Szeptemberben tehát elmegyünk egy kicsit, hogy októberben új erőben köszönthessük olvasóinkat ismét.
A viszontlátásig kellemes böngészést kíván
a Helyi Érték szerkesztősége
Forrás: Déri Múzeum Fotótára, Vencsellei István felvételei
Kép: Fidrus Józsa, Fidrus Margit, Fidrus József amatőrök (Déri Múzeum Fotótára, Gy.sz. 2024) Digitális utómunka: Lukács Tihamér
Lassan vége van a nyárnak, de a hűvös szelek még nem járnak, előttünk az utószezon és a vénasszonyok nyara: aki eddig nem tudott, még most is elindulhat pihenni. Az alábbiakban bemutatott család tagjai rendszeresen megtették ezt, s nyaralásaik során szorgalmasan gyártották az emlékképeket, amelyeket nézegetve ki-ki számára megidéződhetnek akár elmúlt, akár jövendő utazásai.
Az amatőrfotókkal egyúttal a találmány közkinccsé tételének 185. évfordulóját is ünnepeljük.
A bejegyzés tárgyát adó apró üveglemezekkel idén tavasszal gyarapodott a Fotótár, mégpedig Harangi Attila építész jóvoltából, aki debreceni cívisház-kutatása során, az Arany János utca 57. számú házban bukkant rájuk, majd a ház jelenlegi tulajdonosaival, a Pataki családdal egyetértésben átadta számunkra, amit ezúton is köszönünk nekik. Patakiék szülei 1979-ben vették meg az ingatlant a korábbi tulajdonos örököseitől, akik minden ingósággal együtt a szóban forgó üveglemezeket is ott hagyták az új lakóknak, s ők a mai napig őrizték azokat. Ennek alapján feltehető volt, hogy a felvételeket a ház korábbi lakói, a Fidrus család tagjai készítették, s a fényképtasakok rájegyzései az elérhető adatokkal összevetve ezt igazolták is.
A családról az internetes adatbázisok átfésülésével (más források híján) a következő, töredékes információk voltak felderíthetők.
A család
A Zemplén megyei gazdálkodó családból származó Fidrus József (Girincs, 1834 – Debrecen, 1900), aki tizenöt éves gyerekként már megélhette a szabadságharcot, a kiegyezés után állhatott be az akkortól nagy lendülettel fejlődni kezdő magyar vasúthálózathoz dolgozni: az 1880-as években a Magyar Északkeleti Vasút Rt. alkalmazásában Nagyszőlősön szolgált állomásfőnökként, miközben Huszton lakott s ott alapított családot csaknem ötven évesen; 1889-ben át is helyezték a huszti állomásra. Fidrus József és Keresztes Terézia 1881-ben megkötött házasságából három gyermek született, mindhárom Huszton: Margit Anna 1883-ban, Józsa 1885-ben, ifjabb József pedig 1886-ban.
„Fűzfák a Husztvize partján. Előtérben egy nagy fatörzs. 1915.” Fidrus Józsa felvétele. Üvegnegatív, 12×9 cm
Feltehetően gyermekei taníttatása végett, saját kérésére helyezhették át 1895-ben Debrecenbe (ahol öt éve működött az immár az északkeleti vonalakat is magába foglaló MÁV új üzletvezetősége), államvasúti ellenőr minőségben; a család az állomásépület tiszti lakásába költözött. Az ifjabb Fidrus József ekkor végezte a negyedik elemit a katolikus népiskolában, 1896-ban pedig megkezdte tanulmányait a Szent József katolikus gimnáziumban, ahol 1904-ben érettségizett. Apja ezt már nem érte meg, 1900-ban, 66 éves korában szívrohamban meghalt. Holttestét felesége hazaszállíttatta a vasúttal Husztra, hogy a családi sírkertben nyugodjon, így mindkét állomáson felravatalozták.
Az ifjabb Fidrus érettségije után szintén a MÁV-nál keresett alkalmazást, 1907–08-ban vasúti tisztképző tanfolyamot végzett, aztán végigjárta a tiszti ranglétrát. (Hogy a háborúban katonáskodnia kellett-e, akár csak irodai szolgálaton vagy a frontvonal mögött, az három fényképe alapján gyanítható, ezeket azonban a debreceni igazgatósághoz tartozó vasútvonalak mentén készítette, így az alkalom munkavégzés vagy egyéb utazás is lehetett.)
„Egy orosz fogoly cipészkedik. Czigányi. Zeiss” Fidrus József idilli felvétele a Zilah melletti Cigányi falu állomásán az I. világháború idején. Üvegnegatív, 4.5×6 cm
Előbb állomásfelvigyázó volt, majd hivatalnok a debreceni központban, 1927-ben főintéző, később felügyelő, végül műszaki főfelügyelőként ment nyugdíjba a második világháború után. 1945-ben ő írta meg a jelentős háborús sérülést szenvedett vasúti távírdaszolgálatnak az új helyzethez alkalmazott kezelési utasítását; a hálózat felügyelete korábban is a feladatai közé tartozhatott. 1911-ben Munkácson nősült, elvéve Falesz Margitot, Manyót, akivel az 1920-as évek közepén vásárolták meg az Arany János utca 57. számú házat. Gyermekük nem született, de kiterjedt rokonságuk mindig biztosított társaságot a számukra.
„Saját ház, 1925.” A család a Debrecen, Arany János utca 57. számú ház udvarán: a székben Falesz Margit cicával, mellette Fidrus József és Józsa, a lépcsőn Fidrus Margit. Üvegnegatív, 12×9 cm
Fidrus Margit és Józsa mindketten felsőbb leányiskolába jártak és elemi iskolai tanítónői képesítést szereztek, Józsa később elvégezte a polgáriskolai rajz- és kézimunkatanári képzést is, s e tárgyakat tanította otthon, a huszti polgári leányiskolában 1905-től, ahová 1912-ben nővére is kinevezést kapott. Józsa a következő évben férjhez ment az iskola nála harminc évvel idősebb igazgatójához, a frissen megözvegyült Révész Lajos magyar–történelem szakos tanárhoz. Margit hajadon maradt, gyermeke egyiküknek sem született. 1920-ban mindhárman Budapestre költöztek és közös házat vettek, Margit a kelenvölgyi iskolában kapott állást és ott tanított nyugdíjazásáig, Józsa azonban nem állt többet katedrára, a háztartást vezette, előbb a II. Csónak utca 11–13-ban, majd a XII. Kékgolyó utca 2/b egyik emeleti lakásában, ahová 1940 körül, Margit nyugdíjba vonulása után költöztek át, immár csak kettesben.
Révész Lajos 1928-ban, Józsa 1945-ben, Margit 1959-ben, József 1961-ben, Falesz Margit pedig 1977-ben hunyt el; életüket nem őrzi más, mint ránk hagyott fényképeik.
A fényképészek
A képeket végignézve valószínűsíthető, hogy nem egyetlen fényképészről beszélünk, hanem mindhárom testvér fényképezett; egymást örökítették meg különböző kitüntetett helyzetekben. A tasakokon legalább három kéz írása tűnik fel. Józsáé a családi viszonyok alapján egyértelműen azonosítható, Józsefé feltételesen, a harmadik pedig, amely csak a legkorábbi felvételeken szerepel, bizonytalan: ezen a mindössze 7 darab, 1913 és 1917 között készült lemezen olvasható egyedül a Fidrus név, szerzői aláírásként, amely lehet Margité, de Józsefé is. Egy 1917-ben megörökített debreceni esemény ezzel a kézzel feliratozott, aláírt négy képe ugyanis tematikusan és sorszámilag is folytatódik néhány „József” kézírással jelölt tasakkal, aláírás nélkül; a sorozat két része vélhetően ugyanazzal a géppel készült, nem üveg-, hanem filmnegatívra. Ebből következően lehetséges tehát, hogy ezeket mindet József készítette, de az aláírtakat ő is csomagolta, a többit pedig esetleg a felesége, aki később a közös nyaralások után is megtette ezt, vagyis „József” kézírása tulajdonképpen Manyóé – mindez egyelőre feltételezés, hiszen a feltüntetett technikai részletekkel mégiscsak a fényképész lehetett leginkább tisztában. Nővére, Józsa legtöbbször csak a témát és az évszámot tünteti fel a tasakokon, de hogy maga is tisztában volt a fényképezés metódusával, jelzi, hogy olykor a minőséget is megjegyzi: „gyengíteni kell”, vagy „jó”, „igen jó”. Az általa feliratozott képek többségén ő maga is szerepel, mint „Én”, de ezek mind olyan helyzetekben készültek, amikor legalább az egyik testvére is jelen volt, vagy ha nem, egyértelmű, hogy a feliratot író a készítője is a portréknak és tájképeknek. József és/vagy a felesége viszont tudatos amatőrfényképészhez méltón, minden egyes képet a legrészletesebb technikai adatokkal látott el, a pontos hely és idő, az időjárási viszonyok, az objektív és a film típusa, a fókusz, a távolság, az esetleg használt színszűrők, az expozíciós idő, az előhíváshoz használt vegyszer összetétele és a hívás ideje feltüntetésével.Megtudjuk például, hogy képkészítésre szinte mindig a déli órákat választották s az erős napsütést, nagyjából 10 és 14 óra között, ez csak egy-két esetben leng ki az alkonyi órák felé, s azt is, hogy az exponált képeket tíz napon belül előhívták. Arra, hogy e precíz adminisztrációnak volt-e valami gyakorlati haszna, hogy mindebből tanulságokat levonva, sikerült-e egyre jobb fényképésszé válni, éppúgy nincs válasz, ahogy arra sem, hogy a fényképészi ismereteket csak könyvekből és szaklapokból sajátították el vagy esetleg fotóklubnak is tagjai voltak-e, ahol tapasztalataikat megoszthatták.
Az mindenesetre látható, hogy bár a képek tematikája nem haladja meg az átlagos turistaképekét, a kompozícióra, a fényekre nagyon is odafigyelt készítőjük, s a tájképeken a korra jellemző erős piktorialista hatás is érezhető.
Negatívtasakok valószínűleg Fidrus József változó írásképével ill. (jobbra lent) Fidrus Józsa kézírásával
A gépek
A gyűjteménybe került 132 darab üveglemez csaknem mindegyike 4.5×6 cm méretű, emellett található 10 db 9×12 és 1 db 6×9-es méretű lemez.Ez a teljesen esetleges összetétel és a tasakokon és dobozokon olvasható sorszámok erősen hiányos volta is arra utal, hogy a fennmaradt lemezek egy valaha sokkal nagyobb, hiszen egy életen át gyarapodó korpusz töredékét képezik csak. Az üveglemezekhez hasonlóan apró méretű néhány papír pozitív megléte alapján feltehető, hogy a lenagyított és installált képeket egykor esetleg albumokba ragasztották, s mivel e papírképekhez nem tartozik negatív, de egy azokon is látható utazáson készültek, az is feltehető, hogy csak a sikerültebbnek vélt képeket nagyították, s az üvegnegatívok a maradékot képezik. A fotóamatőrök számára ekkor már nyitva állt a legtöbb fényképészműterem sötétkamrája, ahol akár maguk is nagyíthatták a képeiket, s Fidrus József kirajzolódó karakteréhez inkább ez illene, minthogy másra bízta volna ezt a munkát, sőt akár otthoni laborja is lehetett. Az utolsó datált képen azonban már nincsen a hívó fajtája és az idő feltüntetve, helyette mintha az Aszmann név lenne kivehető, ami a műtermi előhívatásra is utalhat. Bármi volt is a gyakorlat, lehetséges, hogy a hiányzó negatívok az utómunkák során keveredtek el a háztól. Ahogy az is, hogy az örökösök mégis elvittek belőlük valamennyit, esetleg az albumokkal együtt.
A korai képeken az aláírás mellett a használt fényképezőgép is fel van tüntetve: a három különböző évben három különböző típus, amelyek mindegyike a legegyszerűbb amatőrgép, erre az apró lemezméretre kalibrálva. 1913-ban a fényképész Nyíregyházán az Ernemann cég akkor újdonságnak számító, szokatlanul kicsi, zsebbevaló, összecsukható, egyszerű és olcsó, Liliput nevű kameráját használta, amely éppen kezdőknek való volt. 1914-ben Debrecenben a hasonlóan egyszerű, de már komolyabb objektívvel felszerelt ICA Aviso lemezkamerával fényképezett, amelybe hat automatikusan továbbított 4.5×6-os üveglemezt vagy filmet lehetett betölteni. Végül 1915-ben egy galíciai faluban ICA Victrix kamerával örökített meg egy lóháton ülő nőt, amely szintén két cigarettásdoboz méretű, összecsukható, harmonikakihúzatos kis gép volt, Zeiss objektívvel. A jénai Zeiss a továbbiakban is kedvelt márkája maradt Fidruséknak, József az 1930-as években is Zeiss Tessar, Nettar, Vidanar objektívekkel ellátott fényképezőgépet használt. Az egyik felvételen látszik egy kinyitott, komolyabb turistagép, amely talán egy 9×12-es Zeiss Palmos vagy esetleg egy Voigtländer Alpin, de hogy ezt a fényképész használta-e váltásként vagy a kép szereplőjéé, azt nem eldönthető.
„Elefánt, Józsika és apuval” –és a fényképezőgép Fidrus Józsa felvétele. Üveglemez, 6×4.5 cm
A képek
A már említett, szórványos korai képek kivételével a felvételek 1925 és 1939 között készültek, az 1940-es éveket néhány keretezett, színes diasorozat reprezentálja, aztán a fényképek sora megszakad. Bár az elkészült képek teljességét nem ismerjük, a fennmaradt állomány tematikája arra mutat, hogy Fidrusék a fényképezést a különleges alkalmakra tartogatták: utazás, kirándulás, családi, baráti összejövetelek és ünnepek érdemelték ki a megörökítést; a néhány portré éppolyan beállított, mint a karácsonyfa alatti csoportképek, a tájba komponált alakok és egyáltalán maga a táj, amelynek csak gazdagon pompázó, fenséges, nyári fényben tündöklő arca látszik, akár a természetről, akár épületekről van szó. Télnek, hónak, esőnek, bánatnak éppúgy nincs nyoma, mint a hétköznapoknak.
Magatartásuk és témaválasztásaik semmiben nem különböztek tehát akármely más, egykori vagy mai családi fényképészétől, legfeljebb nagyobb a tudatosan és alaposan komponált, sikerültebb képek száma, de az ő képeik sem akarnak többet, mint megjelölni egy-egy jól sikerült napot, elsősorban a saját emlékezetük számára.
A legtöbb kép természetesen utazásokon készült, amelyeknél nem kell világjárásra gondolni: a testvérek számára utazás volt az is, ha egymás városába látogattak: József és Manyó felrándult a fővárosba, s nővéreikkel, barátaikkal megnézték a budai várat, az Alagúton és a Lánchídon átkelve végigsétáltak az Andrássy úton a Városligetig, ahol megpihentek, esetleg megnézték az aktuális virágkiállítást. Mindeközben esetleg csak a várkertet, a Halászbástyát, a Bazilikát, az Operaházat és néhány várbeli és ligetbeli szobrot örökítettek meg, olykor a kirándulás emlékké válását elősegítendő, maguk is melléjük állva.
„Lánchíd budai oldal. 1927.” – „Vajdahunyad vára a városligeti tóval. 1931.” Fidrus Józsa felvételei. Üvegnegatív, 12×9 cm„Virágkiállítás, Mautner pavillon. (Én is ott). 1935 nyara” Háttérben a debreceni városi kertészet kiállítása. Fidrus József / Margit (?) felvétele. Üvegnegatív, 6×4.5 cm „Fidu [Margit] a városligetben ül egy padon a szép táskával. 1935. ősz.” Fidrus Józsa felvétele, Üvegnegatív, 6×4.5 cm„Anyu a városligetben a Rudolf szobra mellett”. 1935 körül. – „Fidu és Lili. Kalapban (jó) 1937” Fidrus Józsa felvételei, Üvegnegatív, 4.5×6 cm
A Ferenciek temploma, az Opera és a Bazilika fennmaradt képe 1937 három különböző nyári hónapjában készült, még csak nem is ugyanegy kirándulás alkalmával. A szobrok és a templomok, a jelentős épületek különben is kedvelt motívumai voltak mindegyikőjüknek: Józsefék külföldi útjain is számos ilyen készül.
„Operaház (balról). Budapest, 1937. VI. 10. 12 ó 45 p. erős naps. Vidanar F: 7 11 méter, 1/125. Eisenberger 28º- Metol-Hydr. 4 ½” – „Az Operaház jobbról. Előtérben biciklis. Wien, 1939. VIII/31. 12 ó 04 p. erős ns. Nettar F: 5.6 Világos sárga szűrő + ell. 1/175 sec. ∞ Agfa Isochrom. M+H 4 ½. előhívás IX/10.” Fidrus József felvételei. Film, 6×4.5 cm
Józsa és Margit ugyan kirándulhattak a ligetbe vagy felmehettek a várba akármelyik nap, s talán meg is tették, fényképekkel azonban csak azokat a rendkívüli alkalmakat nyomatékosították, amikor elegánsan felöltözve, csillogó cipőben, mintegy idegenvezetőként mutathatták meg a nevezetes helyeket vendégeiknek, maguk is turistává válva csodálkozhattak rá a megszokottnak vélt látványokra. Ekkor készülnek a kihagyhatatlan portrék a Halászbástya teraszán, háttérben a Parlamenttel, a Csikós szoborról reggeli fényben, háttérben az általuk is rendszeresen látogatott krisztinavárosi plébániatemplommal vagy Vágó László építész látványos, art deco-díszítésű házával.
„Én a halászbástya erkélyén könyökölök. 1936” Fidrus József / Margit (?) felvétele. Üvegnegatív, 6×4.5„Halászbástya erkélyén Fidu és én. 1935 év (igen jó)” – Józsa és Margit a lakásuk előtti gangon, é. n. Fidrus József (?) felvételei. Üvegnegatív, 6×4.5 ill. 12×9 cmA Lovát fékező csikós szobra a Várban, 1929-ben és az 1930-as évek közepén, mellette Fidrus Józsa. Fidrus József (?) felvételei. Üvegnegatív, 4.5×6 cm
Az Állatkertben egyetlen felvétel készül, az elefántról, de fényképet érdemel, ha a nővérek Budáról ki sem lépve, átlátogatnak távoli rokonaikhoz a Karátsonyi (Kuny Domokos) utcába vagy a hűvösvölgyi Kuruc utcába, hogy kicsit az ő teraszukon üldögéljenek vagy sétáljanak velük egyet. (Az egyik helyen a képek „Apu és Anyu” nevű szereplői laktak, akik persze nem a saját szüleik, bár a férjénél jóval fiatalabb édesanyjuk esetleg találhatott magának másik párt; a másik hely pedig Czirákyné Bock Gizella, egykori kassai felsőbb leányiskolai tanítónő, vallásos versek szerzője s Révész Lajos első sógornője otthona volt.)
„Apu ül a földön a Karátsonyi utcai lakásuk terraszán. 1930 év.” Fidrus Józsa felvétele. Üvegnegatív, 12×9 cm„Fidu, Lili a Gizike fakorlátos lépcsőjén 1935.” – „Gizike a gangunkon a bölcsőtakaróval. 1935” Fidrus Józsa felvételei. Üvegnegatív, 4.5×6 cm
Utazás volt az is, amikor a nővérek, vagy csak Józsa magában Debrecenbe látogattak néhány napra, hogy kipróbálják a strandfürdőt, s egy városi sétán lefényképezzék a szobrokat. A Csokonai szoborról három felvétel is készül, s csak a harmadjára, szemből lesz „jó”.
„Én ülök a Józsikáék udvarán (fekete virágos ruha) 1935.” – „Én ülök egy fonott székben a strandon. 1936 (nagy alak)” – „Én ülök egy napernyő alatt a strandon a napozón 1936. Józsika felvétele” Üvegnegatívok, 4.5×6 cm„Manyó és én a debreceni strandon. (Majolika medence)” – „Józuka és Manyó a strandon. Nyakig vízben. Debrecen” Fidrus József felvételei, é. n., film, 6×4.5 cm
József gyakorlatképpen maga is csinál Debrecenről képeslapszerű turistaképeket: a városháza, a nagytemplom és a Kossuth tér, a Bika, munkahelye, a Tisza palota, a múzeum, és a Fájdalom-szobor szerepelnek fényképein. E képek csak a saját városában turistáskodó fényképész kompozíciós gyakorlataiként értelmezhetők, hiszen nincs bennük semmi rendkívüli látványt megörökíteni igyekvő szándék, sem a hétköznapi látványt különleges módon felvenni vágyó invenció. Az idő, amit megrögzítenek, a tapasztalat, amit számunkra közvetítenek, csak a távolsággal kerültek a képre: a forgalom lanyhaságát, a városi lét álmosságát a fényképész nem látta, nem ilyennek látta, hiszen ebben a közegben élt; a képalkotó elemek véletlenszerűek. A szűrt viselő szendvicsember például a Tisza palota fényképének közepén megérdemelt volna egy közelit is, ha a fényképésznek lett volna erre irányuló érdeklődése vagy szándéka, amellyel akár egyetlen gesztusba sűríthette volna saját korát, ez a kép azonban nem készült el: Fidrus József nem volt sem szociológus, sem fotóriporter. Ő kizárólag az egy helyben maradó látványra, az előtte álló épületre koncentrált, amit van idő képpé szerkeszteni (egy helyszínen készített két felvétele között tíz perc is eltelik), ahhoz a helyes távolságot elfoglalni, optikát, színszűrőt kiválasztani, feltenni, beállítani. Csak nem kapkodni.
Fidrus József első és utolsó debreceni városfényképe: a Bika látványa a Tisza palotából. – „Az Aranybika szálloda építkezés közben. Debreczen 914. Aviso. Fidrus” – „Aranybika szálló, Debrecen, 1941. V/23. 11.40 borult, Nettar F: 5.6 sötét szűrővel 1/100 cca 18 m” Üvegnegatív ill. film, 4.5×6 cm„Tisza-palota. Debrecen, 1937. III. 15. 12 ó 30 p. ∞ erős napsütés Weltar-Anastigmat F: 6.3. Eisenberger Flavirid Film 28º- Tank Metol-Hydr. 6 p.” Fidrus József felvétele, film, 6×4.5 cm„Nagytemplom. Jobbról két biciklista jön. Debrecen, 1938. V. 1. 10 ó 33 p. közép erős naps. Nettar F: 11 1/175 sec. ∞ Eisenberger 28º-. M+H 11 p (33% friss)” Fidrus József felvétele, film, 6×4.5 cm
A Fidrus házaspár a vasúti állás biztosította kedvezmény birtokában könnyebben utazhatott, s ezt láthatólag meg is tették, néhány kép Pécsre, Egerbe, Miskolcra tett utakról tesz bizonyságot, egy alkalommal Józsával közösen töltenek néhány napot Tapolcán és Lillafüreden, ahol szép képeket készítenek a Hámori tó vizében tükröződő Palotaszállóról, s ezek akár össze is vethetők József előző évi felvételeivel. Ugyanezt a kompozíciós módot láthatjuk Józsa egy másik képén a Vajdahunyad vára és a városligeti tó esetében, s a Palotaszállót is ugyanúgy keretezi az alagút boltíve, mint a Déri Múzeumot a postaátjáróé – e beállításokat a biztos siker ígéretével ajánlják amatőröknek a szaklapok.
„Lillafüredi Palotaszálló. A kapu boltívéből felvéve. Előtérben Józsika és Manyó. 1935. VII. /19.” – „Lillafüredi nagyszálló terraszán Manyó és én. 1935. VII. /19.” Fidrus Józsa ill. József felvételei. Üvegnegatív, 6×4.5 cm„Lillafüred 1934. VI/24. Palotaszálló és a Hámori tó. 12 ó 04 p. Közép erős nap. Zeiss Tessar F:8 R=0 11mm Agfa Isochrom U. R. Antihalo. 26º Sch=2180 Met-H. 3+4 =7 p.” Fidrus József felvétele. Üvegnegatív, 6×4.5 cm
Töredékesen fennmaradt képsorozatok bizonyítják, hogy József és Manyó nyaranta rendszeresen utaztak rövid tartózkodásra külföldre is, elsősorban Ausztriába: a családfő bizonyosan beszélt németül. 1935 májusában Schönbrunnt nézték meg, 1936 júliusában Salzburgban jártak, 1937 július elején Bécsben majd Semmeringben voltak rokonaikkal, a hónap végén és augusztusban pedig Róma, Castel-Gandolfo, Milánó, Innsbruck körutat tettek. 1938 augusztusában Salzburgban, illetve St. Gilgenben, 1939 július végén és augusztus végén pedig ismét Bécsben töltöttek néhány napot. A háború ideje alatt a másik irányba indultak: 1941-ben és 42-ben a borszéki fürdőben nyaraltak, 1943-ban pedig Mikolán.
„Manyó nézi a dombról a kastélyt. Schönbrunn, 1935. V/23. 11 ó 30 p. erős nap. 0.5. számú sárga színszűrővel. Zeiss T. F: 4.8 R 0/6 mm Metol-Hydr. 3 p. Perutz Persenso p. 6. sz. kazetta” – „Manyó az angyalvár felső folyosóján. Róma 1937. VII. 28. 12 ó 04 p. erős ns. 5 m. 1/125 sec. Vidanar F: 5.6. Eisenberg Flav. 28º- M+H=5 p.„Manyó a San Paulo templom belső udvarán. Róma 1937. VII. 26. 13 ó 28 p. e. ns. ∞ 1/125 sec, Vidanar F: 7 Eisenb. Flav. 28º- M+H=5 p.” – „A Dom. (Kissé balra csuszva) Milano, 1937. VIII. 6. 12 ó 20 p. e. ns. Vidanar F: 5.6 ∞ 1/125 sec. Eisenb. Flav. 28º- M+H=5 p.”Utca két irányban, kétféle fényben. Innsbruck, 1937 Fidrus József felvételei, jelzetlen papír pozitív, 5.5×7 cmBékés kikötő, talán St. Gilgenben – de baljós előjelek Salzburgban. „Híd az öregvárosból nézve. (Balról) Salzburg 1938 VIII. 20. 15 ó 17 p. Erős ns. Nettar F: 8 ∞ 1/175 sötét szűrő + ell. Metol-H. 8. p. (IX. 5.)” Fidrus József felvételei, jelzetlen papír pozitív ill. film, 6×4.5 cm
Fidrus József nemcsak otthon, de az utazásai során sem készített szociofotó jellegű, megfigyelő szempontú felvételeket, amelyek a saját életének kontrasztját, így egy idegen kultúra lenyomatát jelentenék a képein. Lehetséges persze, hogy mivel egzotikus helyekre nem utazott, nagy különbséget nem is érzékelt a saját mindennapi környezetéhez képest, de képei nem kérdeznek és nem adnak választ arra a kérdésre, miért éppen ezeket a helyeket kereste fel, mi érdekelte ott, és egyáltalán: mi történt vele ott. Minden fényképe olyan közömbösen leíró és általános alanyú, mintha egy ablaküveg mögül figyelné a látványt, amelynek ő nem lehet részese. A pár napos tartózkodások alatt ezt akár joggal is érezhette így, és tőmondatszerű városképei ezért nélkülöznek minden érzelmet és személyes benyomást, ezért nem közvetítenek semmiféle tudást és információt a külföld lakóiról és életformájáról. Ennek vizuális nyomai csak mintegy mellékesen kerülnek a városképekre, s csak utólag jelzik (de nem jellemzik) a kort, amikor készültek, vagy telítődnek visszamenőleg fenyegető hangulattal, amit például a horogkeresztes zászlók keltenek a salzburgi hídon, 1938 augusztusában. Az üzletek, ruhák, építészet és az adott természeti környezet látványa általában minden mögöttes szándék vagy többlet nélkül, az élmény elbeszélése nélkül, csak az utazó személyes jelenlétének bizonyságául szolgálnak s csak az emlékidézést segítik majd. Ehhez pedig elég egy-egy helyen egy-egy monumentum képi feljegyzése, hiszen teljességre törekedni nem is lehetne és fölösleges is; az ott töltött idő rövidsége sem engedte ezt meg, azt pedig nem tudhatjuk, szokásuk volt-e beszerezni az aktuálisan rendelkezésre álló képeslapokat, prospektusokat, amelyekkel a saját felvételeket kiegészíthették. Mégsem nevezhető azonban átlagos, szelfiző turistának Fidrus József, aki csak bizonyítékokat gyűjtött volna utazásairól, hiszen amatőrfényképész öntudata nem engedte, hogy az, amit végül kiválaszt megörökítésre, ne legyen képként a legtökéletesebb. Ez az egyetlen érzelem mégis megjelenik a képein: a tanult szabályok érvényesítésével létrehozott tökéletes kompozíció iránti vágy. Nem tudást akar átadni, csak szép képet akar csinálni.
Amikor Fidrusék fényképezni kezdtek, a németországi és amerikai gyárak már hatalmas fényképezőgépkínálatot állítottak elő, amelyből mindenki választhatott a maga szintjének megfelelő, olcsóbb vagy drágább, kisebb vagy nagyobb, amatőr vagy profi gépeket, speciális objektíveket és minden más felszerelést: a házi képkészítés immár mindenki számára elérhető hobbi volt – csak a ráfordított idő mennyisége döntött a képek minőségéről. Fidrus József nem sajnálta az időt a tanulásra, így készíthette el e turistaképeket másoknál sokkal jobb színvonalon – s így mindenki más helyett is.
Felhasznált irodalom
Carol Crawshaw – John Urry: A turizmus és a fényképező szem. In Bódi Jenő–Pusztai Bertalan szerk.: Túl a turistatekinteten. Gondolat Kiadó – PTE – SZTE, Budapest – Pécs – Szeged, 2012.
Fejős Zoltán: Az utazás emlékezete. A tárgyak, a képek. In Helye(in)k, tárgya(in)k, képe(in)k. A turizmus társadalomtudományos magyarázata. Néprajzi Múzeum, Budapest, 2003.
Piotr Sztompka: Vizuális szociológia. A fényképezés mint kutatási módszer. Gondolat Kiadó – PTE, Budapest – Pécs, 2009.
Vági Gábor: Mit fényképeznek az amatőrök? Fotóművészet, 1981. 2. 41–49.
A kutatókat is hosszú ideje foglalkoztatja, – ahogy már Proust művelődéstörténeti fogalommá váló mondatai óta sejtjük – hogy az ízek és illatok azért lehetnek jelentős hatással emlékezetünkre, mert agyunkban az illatok feldolgozásáért felelős központ közel van az érzelmekért és a memóriáért felelős területekhez. Talán ezért is válthatja ki belőlünk a személyes emlékezet, a gyerekkori otthon melegének illatokkal, ízekkel teli érzését Fátyol Viola Mama tésztaglóriával című, 2009-ben készített munkája.
Fátyol Viola: Mama tésztaglóriával, 2009. lambdaprint, papír (30×45 cm) Forrás: Déri Múzeum
A debreceni születésű fotográfus, aki már hosszú ideje Budapesten él, előszeretettel fényképezi családtagjainak mindennapi életét, idézi fel a velük töltött közös emlékeket, egymáshoz való viszonyukat. A Déri Múzeum gyűjteményében található képen egy idős asszonyt látunk, akit a fotográfus a hagyományos női (nagymama) szerep egyik fontos helyszínén, a konyhában, a családi közösség szimbolikus terében, tésztagyúrás közben mutat meg.
Fehér ablakok áttetsző fényében, fehér falak között, egyszerű, letisztult környezetben, a fehér asztallapra helyezett eszközök, – a tésztagyúrás fontos kellékei – utalnak a konyhai munkafolyamatra. A tészta készítésének fázisait nem látjuk ugyan, de szerencsés esetben emlékezetünkből előhívhatjuk nagyanyáink sokszor ismételt, begyakorlott mozdulatainak mindennapi szépségét, érezzük a nyers tészta ízét és illatát.
Az idős asszony fehér, apró mintás otthonkában áll, mögötte a művész unoka, aki a „mama” által kinyújtott tésztából körformát képezve, az anyagot a karjai között tartja. Ezzel a gesztussal a fotográfus elemeli az elbeszélést a hétköznapok szintjéről. A tészta fény által megvilágított, napkoronghoz hasonló, meleg sárga színe, és az anyag glóriaszerű formája a kompozíciót szakrális tartalommal tölti meg.
A tészta (kenyér) Krisztus közvetítésével az otthonnak és az életnek is szimbóluma, amivel visszavezet bennünket a hétköznapi életvilághoz, a fotográfus privát környezetéhez, a valóság tapintható és tapinthatatlan jelenségeihez.
Fátyol Violáról és munkásságáról az alábbi oldalakon olvashatnak bővebben:
