Két évvel ezelőtt az “egyediLEG” időszaki kiállításban a látogatók találkozhattak már a „bűvös lámpással” azaz a laterna magica-val. Ennek alkalmából már szó esett arról, hogy a Déri Múzeum Történeti Tár gyűjteményében fellelhető játékok nagyrésze Atlasz Ilonának köszönhető. Az anyag vásárlás útján került be a múzeumba az 1980-as évek elején. A következőkben ebből mutatunk be néhány érdekes darabot.
A játékok a két világháború közötti időszakot idézik meg, egyaránt találhatunk hétköznapi és különlegesebb darabokat köztük. Többségük német eredetű, neves játékgyártóktól – felmerülhet a kérdés, hogyan juthatott hozzá ezekhez egy sárrétudvari körzeti orvos? Dr. Atlasz József ugyanis évtizedeken keresztül a település doktora volt. Encsen született 1984-ben, Kassán folytatta középfokú tanulmányait, az orvosi diplomát pedig 1909-ben szerezte meg a Budapesti Királyi Magyar Tudományegyetem orvostudományi karán. Ezt követően néhány évig hajóorvosként dolgozott, melynek során csaknem behajózta az egész világot. Sőt nem sokon múlt, hogy a neve bevonuljon a történelembe. A Carpathia hajóorvosa volt az 1910-es évek elején, azé a hajóé, amely segítséget nyújtott a Titanicnak – a tragédia idején viszont éppen szabadságon volt, így kollégája, Lengyel Ádám neve vált világszerte ismertté. Ennek ellenére későbbi újságtudósításokban felbukkan Atlasz József neve is – mivel sokáig az ország egyetlen gránitdiplomás orvosaként tartották számon. A fellelt források szerint két gyermeke született, Ilona volt az, aki élete utolsó éveiben mellette volt, s gondozta. Atlasz Ilona a budapesti Apáczai Csere János Gimnázium nyelvtanáraként dolgozott, nyugdíjazása után tért haza Sárrétudvariba. Iskoláit Debrecenben a katolikus leányintézetekben végezte kitűnő eredménnyel. Szorgalmát, okosságát többször elismerték, a korabeli források szerint egy alkalommal teniszütőt nyert egy téli rejtvényolimpián.
Szabadidős játékok (pingpong, teke) az Atlasz Ilona anyagból Forrás: Déri Múzeum
A kérdésre visszatérve a játékok lehettek: családi ajándékok, tanulmányi jutalmak. Akár az apa páciensei is ajándékozhatták azokat hálájuk jeléül. És hogy a korszakban hol lehetett ilyen játékokat vásárolni? A legegyszerűbb választ a külföldi utak jelentik. A másik opció a különböző árukereskedések voltak, amelyek közül az ún. norinbergi árucikkeket forgalmazó helyeket kell megemlíteni. (Az is igaz, hogy a fővárosban a korszakban ekkor már több neves játéküzlet működött.)
Játékpersely Atlasz Ilona nevével fémjelezve Liebner bácsi játékboltjából. Az üzlet a Bazilikával szemben volt található, nagy népszerűségnek örvendett a gyermekek körében. Forrás: Déri Múzeum
A norinbergi áruk alatt általában német, pontosabban bajor területről származó – Nürnberg közvetítésével (innen a név is) – apróportékákat: háztartási és kozmetikai cikkeket értettek, de idesorolhatók az egyéb papírtermékek, a játékok és a díszműáruk is. Bár egyes források a századfordulóhoz és a díszműárukhoz kötik a norinbergi termékeket, de már a 19. század eleje óta elterjedtté váltak. Debrecenben például az országos nagyvásárokon is feltűntek olyan árusok, akik norinbergi portékákat árultak. A Piac utcán és a hozzá kapcsolódó utcákon szintén jelen voltak a 19. században a norinbergi cikkekkel kereskedők – többek között a Régi Városháza épületében évtizedekig működött Szepessy Antal norinbergi áru-kereskedése. A fogalom a 20. század első felére eltűnt.
A továbbiakban a teljesség igénye nélkül nézzünk szét a játékok között. Talán nyugodtan kijelenthetjük, nincs olyan a játékok között, amelyekkel ne játszanának napjainkban a gyerekek: babák, plüssök, fajátékok, építők, modellek, konyhai felszerelések, könyvek, mozgókép vetítő… stb. találhatók a játékok között.
Válogatás az Atlasz Ilona anyagból Forrás: Déri Múzeum
Elsőként a már említett laterna magica-t ismertetjük röviden. A talányos nevű és megjelenésű laterna magica valójában a diavetítő elődjének tekinthető. Az első prototípusát az 1430-as években állították elő, mai formáját pedig a 17. század közepén nyerte el.
Működésének alapelve egyszerű volt, miként a korabeli források írták – fény, tükör, egy pár lencse és üveg alkotta a varázslatot.
Korábban a mécses jelentette a fényforrást, ezt váltotta fel az olajlámpa, melynek égéstermékét a doboz tetején lévő, levehető kis kéményen vezették el. A fényt egy homorú tükör verte vissza, amit egy lencse összegyűjtött, a többi pedig falra vagy vászonra vetítette ki felnagyítva a vetített képet. A vetítés anyagát az üveglapra festett, később fényképezett képek adták.
Laterna magica és üveglemezek Fotó: Lukács Tihamér Forrás: Déri Múzeum
A vetítő ősét ismertsége és elterjedtsége ellenére csak 1870-ben szabadalmaztatták. A 19. században többnyire a mutatványosok eszköze volt „a bűvös lámpás”, akik speciális trükkökkel képesek voltak mozgóképek és hatalmas füsttel kísérve szellemek megjelenítésére is. Egy-egy produkciót akár színházi előadások formájában, zenekari kísérettel is láthatott a közönség, mely nagy népszerűségnek örvendett. A század végén továbbfejlesztették a laterna magica-t, melyet skioptikon néven oktatási célra kezdtek használni. Ekkor megnőtt a kereslet a táj-, néprajzi és természetrajzi, valamint természettani képek iránt. A 20. században, a két világháború közötti időszakban viszont egyre inkább gyerekjátékként ismerték a „bűvös lámpást”, miután megjelentek a bádoglemezekből készült olcsóbb változatok. Az üveglemezek témája és ábrázolása is a mesekönyvek világát idézte meg. Ennek köszönhetően a bádoglemezes laterna magica már egyre jobban hasonlított a kedvelt diavetítőkre, ahol már filmszalagon lehetett képeket, rövid történeteket nézni, olvasni.
A laterna magica üveglemezeinek hangulat- és témavilága köszön vissza a korabeli mesekönyvek lapjain. Ezek magyar nyelvűek, mindegyik budapesti kiadású; a többség hajtogatós formában, azaz leporellóként jelent meg. Kis rövid történetek, ismertető leírások találhatók bennük színes képekkel, amelyek bemutatják többek a között a cirkusz, az állatkert és a mindennapi környezet világát. Akad közöttük olyan, ami külföldi munka fordítása, magyarosítása. A gyereklexikonok elődjeinek tekinthető Mindent tudó képeskönyv pedig távoli földrészekre is elrepíthette kis olvasóját. Kicsivel nagyobbak számára készülhetett Gegus Ida Az én meséskönyvem c. gyermekkönyv. Ezek között több olyan történet, mondóka vagy versike megtalálható, amelyeket napjainkban is jól ismertek.
Részlet Gegus Ida Az én meséskönyvem c. könyvbőlVálogatás a mesekönyvekből Forrás: Déri Múzeum
Figyelemreméltóak azok a darabok, amelyek egy-egy mesterséget mutatnak be vagy egy-egy kellék, szerszám kicsinyített másai. Nagy valószínűséggel külföldről kerültek be Magyarországra, többnyire német gyártásúak. Gondosan megmunkált darabokról van szó, mechanikusak, azaz egy tekerőszerkezettel mozgásba lendíthetőek. Sajnos a játékvarrógépnél nem lehet felfedezni márka-/termékjelzést (csak számot), az bizonyos, hogy Németországban készült – talán a berlini Müller cégnél.
Feltételezhető, hogy az első kicsinyített mású játékok eleinte mintadarabként készülhettek az adott gyártó termékeinek szemléltetéseként, melyek idővel gyerekek játékszereivé váltak.
Ugyancsak kevés információ, adat áll rendelkezésünkre a suszter/cipészműhely kapcsán. Annyi bizonyos, hogy ezek a fémből készült, egyszerű kerékhajtással működő darabok több játékgyártó kínálatában megjelentek, s többféle variánsban váltak ismertté és elterjedtté. Ez jelenthetett méretbeli különbséget, olykor a háttérben történt a változás, esetleg más alak tűnt fel mesterként, vagy többen is dolgoztak a műhelyben.
Forrás: Déri Múzeum
Két neves német játékgyártó termékeit biztosan felfedezhetünk a játékok között. Az egyik a Märklin vállalat, amely napjainkban is ismert – elsősorban vasútmodelljeiről és játékairól. A 19. század közepén alapították Göttingenben, s az 1890-es évek óta foglalkozik modellvasutak gyártásával és forgalmazásával. Korábban játékkonyhák és -kocsik előállítása volt a profil. A 20. században a kínálatban az aktuális trendeknek megfelelően megjelentek a különböző építőjátékok: fém-, elektromosjátékok (1930-as évek) és legók (1970-es évek) egyaránt megvásárolhatók voltak. A Märklin Metallbaukasten, azaz a Märklin fémépítőszettek kiemelkedő darabnak számítottak, egyaránt lehettek alapkészletek vagy egy konkrét építmény darabjait kínáló összeállítások. A korszakban külön katalógus készült az elérhető játékokról. Egy másik cégtől vették meg a jogokat, az 1910-es évek végétől pedig új színvilággal pedig árusítani kezdték a játékot – amely egészen a 2000-es évek elejéig forgalomban volt a cég kínálatában.
Märklin szettek és katalógus Forrás: Déri Múzeum
A másik egy testvérpárhoz (Adolf és Ignaz Bing) köthető, az általuk alapított vállalat kezdetben Gebrüder Bing, az első világháború után Bing Werke néven működött, napjainkban Bing Power Systems GmbH-ként ismert. Az 1860-as években Nürnbergben létrejött cég kezdetben széles választékkal rendelkezett: háztartási eszközökön és kellékeken kezdve, játékokon keresztül különféle könnyűfémből (bádog, pléhlemezből) készült termékek várták a vásárlókat. A játékvonal kezdettől fogva meghatározó volt, eleinte babákat is készítettek, illetve babaházakhoz tartozó kiegészítőket. Az első világháború után a Märklin mellett a második számú modellvasút forgalmazók voltak, majd az autómodellek váltak az elsődleges profillá játékkínálat terén – napjainkban is erről ismert. A játékautók sikeréhez hozzájárulhatott az is, hogy a vállalat neves autógyártókkal kötött megállapodásokat. Ennek példája a Déri Múzeum gyűjteményében megtalálható autómodell (a márkajelzés alapján 1924 és 1933 alapján készülhetett), mégpedig egy felhúzható limuzin, amelynek sofőrje is van. A modell érdekessége, hogy a sofőr angolszász módon, bal oldalt található. Ami az autógyártókkal való kötődést jelzi, az a kocsi Continental feliratú kereke. A Continental-t az 1870-es években alapították gumigyártó cégként, jelenleg is a német autóipar egyik jelentős szereplője.
Bing Werke játékok Forrás: Déri Múzeum
Végezetül még két játékot mutatnánk be; ezek a századforduló, illetve a szocialista korszak hangulatát idézik meg. A 19. század utolsó harmadában indult hódító útjára az Anker (magyarul Horgony) féle kőépítő játék, amely Friedrich Adolf Richter nevéhez fűződik. Egy német pedagógus felvetése nyomán fejlesztette ki a homokból, krétaporból, színezőanyagból és lenolajból készült kockákat, melyek tartósabbnak bizonyultak a faépítőknél és szilárdabb építményeket eredményeztek. Ezeket többnyire több nyelvű díszes fadobozban árusították, rendszerint tartalmaztak építési mintákat, útmutatókat. A játék hamar népszerűvé vált nemcsak a gyermekek, hanem a felnőttek körében is, a polgári értelmiségi családok elengedhetetlen tartozékaivá váltak.
Néhány évvel ezelőtt került be felajánlás révén egy játékmackó. A mackó szalmával tömött plüss, végtagjai mozgathatók. A 20. század második felében voltak igazán elterjedtek ezek a típusok; sőt akadtak közöttük olyanok is, amelyek brummogó hangot adtak ki nyomásra. Számos gyereknek okoztak örömet, a múzeumi példány egykori tulajdonosa egy berettyóújfalui kórházi lábadozás során kapta keresztszüleitől, amely bizonyára jó hatással lehetett a kis beteg felépülésére.
Tolnai új világlexikona, Bp., Tolnai nyomdai műintézet és kiadóvállalat Rt., 10. kötet, 1928. 44–45.
Ezúton szeretnénk Olvasóinknak Kellemes Karácsonyi Ünnepeket és Boldog Új Évet kívánni!
Ezennel köszönjük az egész éves figyelmüket! Bízunk benne, hogy az adventi cikksorozatunkkal hozzájárulhattunk az ünnepi hangulathoz, s hogy előkerülnek a játékok az ünnepek során.
„Egy varjú ült az almafán. Nem Rá, a szürkevarjú, aki egész évben itt van, hanem Toró, a vetési varjú, aki csak téli vendég. Toró tiszta feketében járt, és ehhez mérten gyászos volt a hangja is, bár egyébként nem szomorú madár. Csapatosan jár, csapatosan él, és csapatosan fészkel. Ha jön a tavasz, elvonul a nagy vizek mellé, zsombékos árterületekre, magányos ligetekbe, hol évszázados jegenyék susognak, és ringatják a sok száz fészket, melyekben Toró neveli a fiatalokat. Ha aztán hószagot hoz a tél északról, és a mocsárvilág, nagy rétség, füves puszta bezárja az éléskamrát, Toró szétrepül az országban, károgva megkiáltja a telet, a kukoricaszár között böngész, vagy a kocsiutakon tart őrséget, mint önkéntes utcaseprő. […] Toró ismeri a felhőket is, a ködöt és a szelet is. Ismeri a levegő mozgását, és süthet a Nagy Fény, villoghat a Kis Fény a felhőtlen égen, ha a csapat károgva örvénylik, mintha forgószél hajtaná őket, menthetetlenül megjön a hó.”
(Fekete István: Kele)
Fekete Istvánnal ellentétben én semmit nem tudok a varjakról sem, hacsak nem tőle, a fent idézett Keléből akár, ahol további részleteket ismerhetünk meg a varjú-természetrajzból is. Ha ezt gyerekként olvasom, már akkor megtudhattam volna, amit legrövidebben a róla szóló novellában mondat ki az író a bölcs, öreg varjúval:
„nem a tél jelent minket, hanem mi jelentjük a telet”.
Gyerekkoromban azonban nem olvastam állatregényeket, így biztos voltam benne, hogy a telet a varjak hozzák, sőt nekem úgy tűnt akkor, már az őszt is. Azokon a régi nyarakon soha egy percet nem voltunk itthon, a lakótelepen, ahol felnőttem: az utolsó kicsengetéstől augusztus végéig egy távoli kisváros patakparti házában, a nagyszüleinknél töltöttük a végtelennek tűnő időt. Hazaérve, a nyári verőfényhez képest mindenképpen borulat várt otthon, s nemcsak az augusztus huszadika után rendszeresen megérkező eső, de az iskolába indulás közelítő árnyéka miatt is. Az, hogy szeptemberben süthet a nap, tulajdonképpen csak egyetemista koromban tűnt fel, addig a szorongás teljesen befeketítette számomra ezt a hónapot, akár a varjak az eget: szeptemberi hangulatomhoz tökéletesen illettek. A varjakhoz valahogy nem kapcsoltam a messzi vándorlást, mint a fecskékhez vagy a gólyákhoz, nem jutott eszembe, hogy éppúgy máshol töltenék a nyarat, mint én, hiszen csak akkor találkoztam velük, amikor hazajöttünk. Helyben viszont állandóan jöttek-mentek: naponta megérkeztek valahonnan abban az őszi, tél eleji, kavargó, leszálló, minden reggeli fehér ködben, amit magukkal hoztak, ami követte őket, és láthatóan tartottak valami felé, mintha dolguk lenne. Hogy honnan jönnek és hová mennek a varjak reggelenként kötelességtudóan, hatalmas, hangosan károgó, fekete csapatokban a ház fölött átrepülve a Csapókert felé, az esti sötétedéskor pedig visszafelé, évekig foglalkoztatott, de eszembe sem jutott, hogy ennek valami általános érvényű, madártudományi magyarázata lehetne. Azt elrendeztem magamban, hogy a továbbrepülő csapat bizonyára dolgozni igyekszik, hiszen mi mást csinálhattak volna munkaidőben azon a gyárkéményerdővel benőtt vidéken, ahonnan reggelenként a károgással vetélkedő hangerejű kürtölés hívta és sürgette őket. A többiek viselkedésére azonban nem volt magyarázat. A varjak egy része ugyanis, mintha direkt ezért repült volna idáig, leszállt az ablakunk alatt futó sínek melletti villanypóznákra és drótokra, ráérősen, várakozva. És amikor a hosszú tehervonat lassan zakatolva megérkezett, a varjak átszálltak a tetejére és azon utaztak tovább! Meddig tartott az út, mi volt az oka és célja, s vajon mikor jöttek rá erre a kényelmes módszerre? – Iskolába mennek ők is, induljunk már – próbált anyám véget vetni a bámészkodásnak a hatodik emeleti ablakban, s nekem napközben nemigen jutottak többet eszembe a varjak, pedig este biztos ők is visszajöttek abból a távoli iskolából, mert a következő reggel megint menniük kellett, nekik is. Olvastam azóta, milyen okos madár a varjú, eszközhasználó, feladatmegoldó, alkalmazkodó, Fekete is azt írja, hogy a varjak népe
„már régen az ember előtt kitalálta a drótnélküli telegrafálást, vagy talán el se veszítette soha, mert mindig tudja, mi van a szomszéd határban, és minden élet megmozdulása világos, írott üzenet, amelyhez alkalmazkodni kell, kikerülni vagy kihasználni”.
Mióta felnőttem, nem jártam arra, nem tudom, azóta is így utaznak-e a varjak, vagy már gyorsabb járművekre váltottak – de a telet az idén is elhozták. Hogy a tél nem akar maradni, nem az ő hibájuk.
A Déri Múzeum jelenlegi kiállításain három varjúval is találkozhatunk: mindhárom a Természetrajzi gyűjteményből származik, de csak az egyik szerepel közülük saját gyűjteményi egységében. Ez az egy azonban nagyon különösen fest: papírtölcsér van a fején. Nem szilveszteri csákóként, félrecsapva a feje búbján, hanem a csőrét-szemét eltakarva, mintha a tölcsér rászorult volna. A kiállított „vakvarjú” éppen ezt az esetet demonstrálja: a varjúfogás valaha ezen a vidéken alkalmazott egyik módját, amelyet Ecsedi István leírásából ismerhetünk. Az okos és társaival szolidáris varjút nehéz elfogni, mert a túl nyilvánvaló csapdára figyelmeztetik egymást, ezért találták ki a vetési varjú húsából télvíz idején ízletes levest főző szegény emberek az úgynevezett kucsmázást. Keményebb papirosból vagy ócska lepedővégből tölcsért ragasztanak, száját megkenik léppel, belé magokat szórnak, majd a havas mezőn ürgelyukba rejtik, köré is magokat hintenek csalinak. A jól leplezett tőrrel szemben gyanútlan varjú szedegetés közben lenyúl csőrével a lyukba, a tölcsér a fejére ragad, s amíg bizonytalankodik, könnyen megfogható.
A másik két varjú a református-katolikus együttélést szimbolizálja a várostörténeti kiállítási egységben. A népi etimológia ugyanis a két felekezethez köti a madár két különböző megjelenésű fajtáját, de nem tollazatuk színe, hanem természetük alapján. Kálomista lett a nép ajkán a szürkemellényes dolmányos varjú, amiért állítólag levesnek sem alkalmas a húsa, mert dögöt eszik, férget, húst, tehát nem böjtölő református – míg a fekete tollú, növényevő, maggal élő vetési varjú lett a pápista, hiszen az megtartóztatja magát a hústól, mint a katolikusok nagyböjtben.
Amiért pedig az összes varjú eszembe jutott, az az, hogy újabban érkezett néhány társuk is a múzeumi gyűjteménybe – az e feletti öröm indított erre az év végi, adventi összegzésre. A Fotótár ebben az évben több jelentős, nagy tételszámú anyaggal gyarapodott, hagyatékok és adományok útján, amelyek közül kiemelkedik Vencsellei István fényképész hatalmas életműve, több régi családi album debreceni fényképészműtermek gazdag anyagával, a Fidrus család üveglemezei, és ami miatt most írok: Löki Viktor utcaképgyűjteménye, vagyis aStreets of Debrecen nevű fotósorozat eddigi teljes anyaga, 1984 georeferált fénykép, és a hozzá tartozó kezelési adatbázis, amelyet szeptemberben adott át múzeumunknak a fényképész. Az ő anyaga nemcsak abban tér el a többitől, és minden mástól, hogy folyamatosan készülő, élő, kortárs képsorozat, de abban is, hogy immár nincsen fizikailag megfogható teste, anyaga a képeknek: csak a szerveren léteznek. Az adattári fotók persze húsz éve így készülnek a múzeumban is, de az Eredeti fényképek gyűjteményének eddigi digitális állománya papír-, film- vagy üveghordozóról készült másolat: a leltározás alapja nem a fájl, hanem a tárgy, amelynek nemcsak pixelei, hanem fizikai tulajdonságai is vannak. A műtárgyak állagvédelme és őrzése azonban a külön feladat mellett biztonságérzetet is ad, hogy a digitális állomány bármikor pótolható. Ez az első alkalom, hogy a műtárgyként besorolandó fényképek eleve digitális formában keletkeztek, így csak a fájlt tudjuk nyilvántartásba venni s a szerver állagát védeni. Az efölötti riadalmat kissé enyhíti Viktor végtelenül precíz adatbázisa, ami szinte beleltározza önmagát, s ezért legalább annyira hálásak vagyunk, mint a Debrecen sehonnan máshonnan meg nem ismerhető arcát őrző fényképekért és a bizalomért.
A város minden utcáját szisztematikusan megörökítő képsorozat nem a dokumentációs adatfelvétel teljességével készül, hanem az emberi élet kreatív környezeti lenyomatait rögzíti, azokat a módokat és jeleket, ahogy a lakosság és a hatóság közös erővel használatba veszi, megjelöli, a maga képére és kényelmére formálja a közvetlen környezetét, büszkén birtokolja, kibéleli, magához hajlítja a tulajdonát, felosztja és elkeríti a tereket, uralja, hasznosítja, élni hagyja vagy kirekeszti a természetet. Viktor e rengeteg, változatos tematikájú, gondosan tervezett vagy hirtelen felindulásból elkövetett életlenyomata között szerkesztői felszólításra valami téli hangulat után böngészve találtam rá az indiszponált varjú nyomaira: egy más élet jelére. Azt, hogy ezek tényleg egy varjú nyomai, készséggel elhiszem Viktornak, nem tudom, az is látszik-e, kálomista volt-e vagy pápista az istenadta. Remélem, nem egy kucsmával a fején téblábolt a hóban, szimplán tanácstalan volt, talán régen járt erre. Találtam az állományban néhány másik varjas képet is, díjnyertes, naplementés, túl szép felvételeket csapatosan szálló madarakkal, de
én sokkal inkább barátomnak érzem őt, aki nem tudja, hogy kell a többiekkel együtt repülni, aki elgondolkozik a következő lépésen s erről kusza nyomokat hagy, de aztán megtalálja a megoldást, és felszáll egyedül. A többiek csak intézzék a telet, neki más dolga van. Tanulnia kell.
Indiszponált varjúnyom. Löki Viktor felvétele, Józsa, Perczel Mór utca, 2022. január 30.
„A falu felett egyszer csak megjelent egy csapat varjú. Lekárogtak a többieknek, mire felrepült minden varjú, és örvényleni kezdtek, mintha forgószél hajtotta volna őket. Kaar… kaar… káár… káár… elindult már, elindult már… kár… kár. A dombtetőket már alig lehetett látni, ködben fürdött a kert, párásak lettek az ablakok, a szél fütyülni kezdett, és szembefordult, mint a lázadó rabszolga. Nem hordom tovább! – sikoltotta, és közibe vágott kegyetlenül a nagy hasú felhőknek, aztán szaggatta, tépte, hajszolta őket, amíg csak lihegve ki nem fáradt. De akkor már csendesen, halkan és fehéren hullott a hó.”
Boldog, békés karácsonyt mindenkinek!
Irodalomjegyzék:
Ecsedi István: Népies vadfogás és vadászat a debreceni határban és a Tiszántúlon. Városi nyomda, Debrecen, 1933
Fekete István: A varjú. In: Fészekrakás. Lazi, Szeged, 2007. 76–81.
A Tárgy-szöveg írássorozat folytatásaként, az adventi időszak várakozásában újabb verseket ajánlunk Niklai Ádám debreceni kötődésű költőtől olvasásra. A már megismert életrajzi mozzanatok mellé ezúttal egy arcot is kapcsolunk, amiben Maghy Zoltán rajzai segítenek. Mindkét alkotás aláírással, üzenettel egészül ki az 1962-es és 1978-as évekből.
Mindkét ceruzarajz hasonló pozícióban láttatja a költőt. A bal profil jelenik meg, olyan hatást keltve, mintha a mű készítője megleste volna az elmélázó alakot. A korábban keletkezett arcképen már-már megmozdulnak a vonalak és akár egy csendes, megértő pillantás is vizionálható. Az 1978-as rajz pedig egy-egy hosszú vonalvezetés eredményeként formálja meg az elmosolyodó, de tekintetét elrejtő figurát.
Forrás: Déri Múzeum
„Emlékeinkből vagy »a gyerek« kifestőkönyveiből mindnyájunknak ismerős egyfajta rajzos fejtörő: keretben pontok, szanaszét, egymáshoz itt távolabb – amott közelebb, valamennyi mellett egy-egy szám. »Kösd össze a pontokat egyenes vonallal!« – úgymond az írás; nekiveselkedtünk hát, tudván, hogy valami majd kijön – huszár vagy űrhajós, Sicc-fej vagy moncsicsi-baba, függően a korízléstől meg a szerkesztő didaktikai ambíciójától. Valóban rajz volt-e, amit így kaptunk? Igazán kép lett-é, ami sikeredett? Ma úgy emlékszem: néhány csalódás után felhagytam e pontösszekötősdik számolókészség-fejlesztő megfejtésével. Rájöttem, hogy ha türelmesen rámeredek a feketéllő vagy kéklő pontokra, s mit sem törődve a képbe nem illő sorszámokkal meg a megkívánt egyenes szakaszok megszabott irányával és hosszával, megpróbálom elképzelni több lehetséges kép valamelyikét – ez jobb játék, s a gondolatban előtűnő rajz, ha illékony is, inkább az, ami – mint a feladvány szerint előállított se nem szabadkézi, se nem mértani. (…)”
– Maga Niklai Ádám vallott így életrajza hangsúlyainak meghúzásával kapcsolatban. Gondolatait felhasználva, vajon a fenti vonalak igazán képpé sikeredtek-e? A „több lehetséges kép” melyikét sikerült elképzelnünk?
Ahogyan egy képzőművészeti alkotás létrejötte valamelyest követhető pontok és vonalak mentén, úgy a Niklai Ádám-kép is „egyfajta rajzos fejtörő” lehetne, ahol ponttá és vonallá az életrajz, a fotók, a rajzok, tárgyak, az életmű szövegkorpuszai válnak. A vonalvezetés egyes Niklai versek alakulástörténetében például szerteágazó lehetőséget teremt arra, hogy elképzeljük a „több lehetséges kép valamelyikét”. Az első, itt idézett költemény két publikációt élt meg, 1962-ben az Alföld lapjain jelent meg Zúzmara címmel, majd 1964-ben az Északmagyarországban Tél címadással. Végleges változatot nehéz kijelölni, hiszen a kéziratos anyagban még két, különböző címen is szerepel, s kötetbe nem került egyik verzió sem.
Zúzmara
Micsoda pompa vesz körül, én Kedvesem, ki jössz felém! A téli utca csendje zeng, a dérrel-ékes fák eléd járulnak – mondd, ilyen virág hol, hol terem, ilyen fehér – ki verne csipkéből köréd fátyolt, ilyet Lábad elé ki szőne ilyen szőnyeget; ki emelhetne kupolát ily égigérőt, mondd, föléd – ha most e téli úton át megjönnél: így köszönteném jöttöd s mutatnám: rád ragyog a tél gyémántja mind – s nem jössz… …Mondom: hideg van ám, nagyon.
A fenti szövegváltozat kézirata két helyen maradt fent a hagyatékban. A géppel írt példány a keletkezési időt – 1962. január 6. – emeli címmé, az Amim van II. című spirálfüzetbe tollal feljegyzett versszöveg pedig az itt közölt címet viseli. A füzetbeli kézirat melletti megjegyzés rögzíti a megjelenés helyét és a címváltozatot is (lásd a képen).
A két azonos tartalmú kézirat mellett van egy harmadik példány, amely apróbb változásokkal, ceruzával íródott. Címe a Téli találka lett. A vers két változata azonos keltezésű (Hajdúböszörmény, 1962. január 6.).
Tél
Micsoda pompa vesz körül, én Kedvesem, ki jössz felém! A téli utca csendje zeng, a dérrel-ékes fák eléd járulnak – mondd, ilyen virág hol, hol terem, ilyen fehér – ki verne csipkéből köréd fátyolt, ilyet? Lábad elé ki szőne ilyen szőnyeget, ki emelhetne kupolát ily égigérőt, mondd, föléd – ha most a dermedt úton át megjönnél: így köszönteném jöttöd, s mutatnám: rád ragyog a tél gyémántja mind –, s nem jössz… …Így hát hideg van csak. Nagyon.
A versnyitó mondat különös szerkesztésű, közbeékeléssel a második sor kezdő, hangsúlyos pozíciójába kerül az „én Kedvesem” megszólítás. Az ebből eredő én-te viszony végigvonul a teljes alkotásban. A kedvest „pompa” övezi, tulajdonképpen az első versszak a megszólítás gesztusát követően ezt a képet festi le. A pompa része lesz, ahogy a „téli utca csendje zeng”, a „dérrel-ékes fák”, a fehér virág, a fátyolcsipke, a szőnyeg és a kupola.
Forrás: Déri Múzeum
Tipográfiai jelzése is van a törésnek, azaz a gondolatjel verssort és ráadásul versszakot megszakító erejének, hiszen a második versszak mutat rá arra, hogy e fenti pompa csupán képzet, amelyre sor kerülne „ha most e téli úton át / megjönnél”. A vízió szerint így köszöntené a lírai én a megszólítottját. Nem erőteljes a szembenállás, hiszen az ellentét alakzata sem jelenik meg, mégis érezhető az egymásnak feszülő és egymással nem találkozó képzelet és valóság kettőssége. Míg az előbbi pompás, társas és teljes, hiszen a szinesztézia eszköze is hangsúlyozza, mennyi mindenre lenne képes a lírai én a találkozás érdekében, addig a valóság vonalait a hideg és a magány jelöli ki, mert „nem jössz… / …(m)ondom: hideg van ám, nagyon.” Még erősebben a hiányérzetet társítja a Tél verzió ehhez a verssorhoz a „csak” szó hozzátoldásával és a „nagyon” külön tőmondattá alakításával. A találkozás ábrándja, a tipikusan udvarló költészetre jellemző nagy gesztusok képsora véget ér, a képzelet szintjén maradnak és lehetetlennek hatnak, eltűnnek. Erre a kettősségre játszhat rá a rímelés is, hiszen keresztrímek lendítik tovább a sortöréseket, de mellettük rímtelen sorok bizonytalanítják el a kialakuló harmóniát.
A vers pozitív képsorokat társít az áhított kedves alakjához – mégis árnyékot vet a másfél sornyi valóság.
A fény-árnyék mentén is elképzelt kettősség nem marad el a következő alkotásból sem, amely 1970-ben Niklai Szeretők című verseskötetébe rendezve Karácsony címmel jelent meg, 1967-ben azonban még Karácsonyesti emlékként közölte a Hajdú-Bihari Naplóban.
Karácsony
Mennyi fény, mennyi dísz, mennyi szín, mennyi íz, mennyi csín, mennyi ék – idebenn csupa béke ez óra. Odakinn jegenyék feketén lobogó vad, nagy lángja vet árnyat a hóra!
Túlsúlyba arányai miatt az első versszak kerül, amely halmozza tulajdonképpen a karácsonyhoz köthető, mindenféle érzékszerve ható képeit. A „mennyi” szó túlzott ismétlése a párhuzamos mondatszerkesztési elvet is megteremti, ugyanakkor az egy szótagú, hanghatásokkal, látványelemekkel vagy illatokkal felruházott, egyébként egyszerű kifejezések mellett játékosságot, a belső rímek révén melegséget nyújtanak az olvasás során. Manapság egyre nehezebb megtalálni, kimondani, leírni az ünnep varázsát, éppen a versben is jelölt számos inger össztüzében. Ezért lesz nagyszerű a Karácsony egyszerűsége, ami a csodát a „fény”, a „dísz”, a „szín”, az „íz”, a „csín”, az „ék” szavak sorolásával és azok fokozásával éri tetten. Egy korábbi szövegváltozatban mindez még a gömbbel egészült ki. A strófa utolsó soráig a helyszín lehetne egy karácsonyi forgatag is, de a bentlét az ünnepi hangulatba burkolózott házba, a terített asztal szomszédságába, a feldíszített karácsonyfa mellé helyez(het)i el a lírai ént. Nem lehet egyedül, hiszen a szeretet, a remény ünnepének tárgyai veszik körül és varázslatot, békességet nyújtanak számára. Ez még inkább érzékelhető az utolsó sorban, amely már egy konkrét időpontot is megjelöl.
Mindehhez képest tud a második versszak első, így hangsúlyos szava azonnal ellentétet képezni a tér- és időkezelésben, ennek révén pedig az üzenet árnyalásában. Míg „idebenn csupa béke ez óra”, addig „odakinn”valami baljós történés zajlik. Hasonlóan az eddigiekhez, a jelen idősíkjához kapcsolódik, de már nincs biztos kapaszkodó, kissé az időtlenség érzetét keltve. A sortörések és a sötét, vészjósló képek (az első versszakban meglévőkhöz hasonló) halmozása („feketén lobogó”, „vad, nagy lángja”, „árnyat”) megtöri a két versszak közötti lehetséges egységet, egymással teljes mértékben szembeállítja azokat. A benti békesség mellé a kinti veszélyeztetettség kerül, amely ellentét kiélezett marad, nem oldódik fel egy újabb versszakkal vagy képsorral.
A hagyatékban egyetlen példányban maradt a vers, így a publikált darabokkal összevetve lehet az átdolgozás tényére egy-egy ponton rámutatni.
Forrás: Déri Múzeum
Igazán nagy módosítás az első versszak utolsó sorában történt a megjelenés(ek)ig, ugyanis az ott kijelentett békesség a talált kéziratban hiányzik, sőt, éppen a hiányból fakadó bizonytalanság pontjait rajzolja meg a lírai én a halmozást követő „– s mire jó ez az óra?” kérdéssel. Apróbb, de formailag jelentős változás az első versszak halmozott képeinek cseréje, amelyek így szerkesztői tudatosságot sejtve mögötte rímelnek egymásra („fény”–„ék” keretként fogja közre a „dísz”–„szín”–„íz”–„csín” belső rímeit).
Tegyünk hát a lírai énhez hasonlóan: az ünnep közeledtével, a vers melegével éljük meg, ahogyan „idebenn csupa béke ez óra”. Legyen tele fénnyel, ékkel, dísszel, színnel, ízzel, csínnel a karácsonyunk!
Az adventi időszakban az ünnepi körhöz, télhez kötődő írásokkal szeretnénk kedveskedni az olvasóinknak, melyeket az adventi gyertyagyújtás másnapján olvashatnak. Elsőként egy különleges gyűjteményt szeretnénk bemutatni, mégpedig a magyarok szeretett királynéjával, Erzsébettel kapcsolatos képeslapgyűjteményt, amelyet a Városi Múzeum egykori alapítója, Löfkovits Artúr állított össze.
A karácsonyi filmek egyik állandó kínálata a Romy Schneider főszereplésével készült Sissi-trilógia, ugyanis a bajor származású hercegnő 1837. december 24-én, Szenteste született. Talán részben ennek köszönhető, hogy napjainkban is igen élénk érdeklődés övezi az egykori magyar királyné alakját. Legendás szépsége, romantikus regényekbe illő sorsa, tragédiái, a magyarok iránt érzett kötődése ugyanúgy foglalkoztatta, foglalkoztatja a történészt, az írót és az átlagembert, miként „különcségei”, a szabadságvágya, a makacssága és „menekülései”.
Néhány évvel ezelőtt a látogatók körében az egyik kedvelt tárgy a HATÁr-sorSOK kiállítás Boldog békeidők egységében látható korabeli olló volt, amelynek egyik fogója felett stilizált Sisi-portré található. Az egység többek között az uralkodói kultuszt, vagyis Ferenc Józsefhez fűződő viszonyt kívánta bemutatni, hiszen az uralkodó az 1848–49-es szabadságharc és forradalom leverése miatt, az azt követő megtorlások és önkényuralmi törekvések miatt kezdetben gyűlölt személy volt. A kiegyezést követően az idő előrehaladtával viszont a magyar társadalom nagy része megbékélt az uralkodóval, és a századfordulón az idősödő király egyre inkább a nemzeti kánon részévé vált, nagy ellenfele, Kossuth Lajos mellett. Ebben szerepe volt feleségének, Erzsébet királynénak, azaz Sisinek, valamint a tragikus családi eseményeknek is.
Fotó: Lukács Tihamér
Néhány szó Erzsébet királynéről
Közismert tény, hogy a szabadabb légkörből érkező Wittelsbach-i hercegnő nehezen viselte a bécsi udvar merev formalitásait, ahová a Ferenc Józseffel kötött házassága révén került be. A 23. születésnapját ünneplő ifjú császár 1853 augusztusában ismerkedett meg Ischl-ben az alig 15 éves Erzsébettel, néhány nappal később megtörtént a lánykérés is. Valódi vonzalom volt közöttük, a házasságuk első évei és a kiegyezés időszaka boldogan telt. Négy gyermekük született, három lány és egy fiú, a legidősebb lányuk, Zsófia gyerekkorában elhunyt. A kezdeti boldogság hamar elillant, az uralkodót lekötötték a bel- és külpolitikai gondok, míg Erzsébetet az udvar, különösen Ferenc József anyja, Zsófia hercegnő nehezen fogadta el annak fiatal kora, eltérő jelleme és neveltetése miatt, akitől a gyerekek nevelését is elvették. Sisit az anyósával való harc felőrölte, szeszélyessé tette. Később a fiatal császárné felnőtt és öntudatossá vált, s sikerült elérnie, hogy a gyerekeiről ő maga gondoskodjon.
A bajor hercegnő magyarokkal való kapcsolata legendássá vált. Az 1867-es kiegyezésben közvetítő szerepet játszott, igyekezett elérni, hogy férje meghallgassa a magyarokat, s elinduljon a két fél között az egyezkedés. A kiegyezés időszakában fogant meg, s született meg legkisebb lányuk, Mária Valéria, akit „magyar gyermekként” emlegettek. Hosszú idők óta ő volt az első, aki hatalmon lévő uralkodó gyerekeként született magyar földön. Ferenc József és felesége magyar uralkodóvá való koronázásakor kapták meg a gödöllői kastélyt ajándékba. A kastély Erzsébet szívének kedves volt, itt szabadnak érezhette magát, zavartalanul hódolhatott kedvteléseinek, a lovaglásnak és vadászatnak, melyekben kitűnt tehetségével a korabeli források szerint. Ugyancsak elismerően nyilatkoztak Sisi magyar nyelvtudásáról, amely hosszú évek alatt sem kopott el:
„csodálkozásomnak adtam kifejezést, hogy őfelsége, ámbár most ritkán tartózkodik közöttünk, még mindig oly szépen és folyékonyan beszél magyarul, őexcellenciája [báró Nopcsa főudvarmester] azt válaszolta: – Ezen nincs mit csodálni! A királyné Mária Valéria főhercegnővel folyvást magyarul beszél, ha pedig a felségek maguk közt vannak, köztük is mindig magyar nyelven foly’ a társalgás.”
(Falk Miksa, 41.)
Hogy miért rokonszenvezett a magyar néppel? A kutatások szerint ebben sok tényező szerepet játszott: benne volt a bécsi udvarral való szembeszegülés, az őszinte szimpátia és megértés a magyarok sorsa iránt, a szabadabb élet reménye és a kapott fogadtatás, valamint kedves társalkodónője, barátnője Ferenczy Ida „befolyása”. Sisi Falk Miksától tanult meg magyarul, Horváth Mihálytól vett történelem leckéket, jó kapcsolatot ápolt Deák Ferenccel és a szerelmének tartott Andrássy Gyulával. Talán az egyik legfoglalkoztatottabb kérdés a gróf és a hercegnő állítólagos viszonya, mely a filmekben is megjelent. A történészek is utánajártak kettejük kapcsolatának, az összegyűjtött források alapján csipkelődő, könnyed hangvételű, ugyanakkor komoly, szoros barátság képe bontakozik ki, amely főként levelezésben mutatkozott meg. Nem tagadják a vonzalom jelenlétét, viszont meggyőzően bebizonyították, hogy a királyné és a politikus alig töltött el időt kettesben, egymás társaságában.
Forrás: Déri Múzeum
A kultusz kialakulása
A kiegyezést követően Sisi egyre inkább elvonultan élt, ám szükség idején betöltötte szerepét, és eleget tett kötelességeinek, segítette férjét. Fiuk, Rudolf 1889-ben öngyilkos lett, amely mindkettőjüket megviselte – a császár- és királynét innentől kezdve csak gyászruhában lehetett látni. Majd 10 évvel később, 1898-ban Erzsébet merénylet áldozata lett, amellyel Ferenc József úgy érezte, hogy „őt semmitől sem kímélte meg a sors”. Szintén sorscsapásnak érezte a magyar társadalom szeretett királynéjának elvesztését, akit halála után valóságos kultusz övezett. Már életében megjelentek azok a mondák, amelyek Sisi magyarszeretetéről és jótékonykodásairól meséltek. Ezeket különböző kalendáriumokban és díszalbumokban jelentették meg, többnyire az 1848–49-es történelmi emlékezettel és a kiegyezéssel kapcsolatosak.
Forrás: Déri Múzeum
Temetése után szoborállítási és névadási mozgalom indult meg, közterek viselték az elhunyt királyné nevét és szobrát, intézmények, hidak, parkok és egyéb területek vették fel az Erzsébet nevet – nemcsak Magyarországon, hanem egész Európa szerte. Halálának közelgő 10. évfordulójának alkalmából pedig megfogalmazódott egy emlékmúzeum gondolata, amelyhez közvetlenül az uralkodótól kértek hozzájárulást.A kultuszhely anyagának összeállításában (a királyné használati tárgyainak kiválogatásában és rendelkezésére bocsájtásában)részt vettek Sisi lányai és a legkedvesebb udvarhölgye és barátnője, Ferenczy Ida.Emellett a Magyar Nemzeti Múzeumból is összegyűjtötték a királyné személyével kapcsolatos tárgyakat. További adományok is gyarapították a kiállítás anyagát. Az Erzsébet Királyné Emlékmúzeum a budai várpalotában nyitotta meg kapuit 1908. január 15-én. A látogatókat Sisiről készült képzőművészeti alkotások (szobrok, festmények, plakettek…), felvételek, személyes tárgyai, levelezései és egyéb személyéhez köthető ereklyetárgyak, albumok fogadták. Az intézmény anyaga 1947-es fennállásáig folyamatosan gyarapodott. Az összegyűjtött tárgyi anyag közül akadt, ami megsemmisült, de többsége megmaradt, napjainkban nagyrészt az országos közgyűjteményekben (Magyar Nemzeti Múzeum, Országos Széchenyi Könyvtár…) és a gödöllői Királyi Kastély Erzsébet királyné kiállításában találhatók és láthatók.
Erzsébet királyné nevével fémjelzett közterek, hidak és emlékmű Forrás: Déri Múzeum
A képeslapgyűjtemény
Az Emlékmúzeum történetében egy debreceni szál is fellelhető Löfkovits Artúr személyében, aki tekintélyes képeslapgyűjteménnyel járult hozzá a kiállításhoz. Az egykori órásmester és ékszerész Nagyváradon született, Debrecenben végezte középfokú tanulmányait és sajátította el a szakmát. Hamarosan megnyitotta üzletét a Piac utcán, amelyről Szabó Lőrinc is megemlékezett Debrecenben című versében:
„…egy bolt felett cégtáblát láttam és rajta, hogy: „ÓRIÁS és ékszerész”, arany betűket… Megnéztem megint: Ó-R-I-Á-S?… Az!… Istenem!… Eszerint, gyúltam ki, itt egy Óriás lakik, s hirdeti, hogy mivel foglalkozik!…”
Tehetségének és házasságának köszönhetően jelentős kapcsolatokat épített ki ország- és Európa szerte az üzleti és kulturális életben, amelyek segítették gyűjtői tevékenységében is. Tagja volt a Debreceni Műpártoló Egyesületnek, nevéhez köthető Kaba határában lévő népvándorlás-kori temető sírjainak feltárása is. Támogatta a városi közgyűjtemény ügyét, felajánlásának köszönhetően nyitotta meg kapuit 1905-ben a Városi Múzeum, melynek első igazgatója lett.
1909-ben megbízást kapott báró Szalay Imrétől, a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatójától egy 200 darabból álló, Erzsébet királynéra vonatkozó levelezőlap-gyűjtemény megvásárlására az Erzsébet Királyné Emlékmúzeum számára. Az eladó László Imre újfehértói földbirtokos volt, aki 1200 koronáért kívánta gyűjteményét értékesíteni. Löfkovitsnak sikerült felére csökkenteni a vételárat, melyet saját pénzből fedezett. Sőt mindezt kiegészítette újabb darabokkal saját költségen és hosszas utánajárással – két év alatt 1800 darabosra egészítette ki a képeslapgyűjteményt. A munkát először Erzsébet királyné életrajzának gondos tanulmányozásával kezdte, s azt követően:
„úgy Ausztria, mint Bajorország és Magyarország minden helyiségeinek postahivatalába hol a királyné életében megfordult vagy hol elnevezett intézmények vannak 5-5 koronát utaltam /Mk is/ azon kéréssel, hogy ha ott kapható képes levelezőlap a királynéval kapcsolatban, abból küldjenek nekem 4-4 példányt. Ugyanily utalványok mentek megfelelő helyre külföldre is.”
(Löfkovits Artúr naplója)
Forrás: Déri Múzeum
Emellett felvette a kapcsolatot lapkiadókkal, budapesti, bécsi, müncheni, grazi lapokkal és gyűjtéssel foglalkozó szaklapokkal, képkereskedőkkel, bejárta a fentebb említett városok trafikjait és papírkereskedőit. Sőt maga gondoskodott a lapok kiállításáról és installálásáról, a bécsi híres műasztalos céget, a Porois et Fix-et kérte meg egy „tartvány” elkészítésére. Egy praktikus, mahagóni szekrény készült el, amelyben üveg alatt lapozható volt az album. Tevékenységéért az uralkodó 1912-ben Ferenc József-rend lovagkeresztjével tüntette ki.
Az összegyűjtött levelezőlapokból 1200 került az Emlékmúzeumba – amely sajnos megsemmisült –, a maradék a Városi Múzeum, később a Déri Múzeum gyűjteményének része lett. A leltárkönyvi feljegyzések szerint a képeslapok a következőképp csoportosíthatók:
„őfelsége a királyné mellképben, fél és egész alakban, lovon, férjével, I. Ferenc József őfelségével, csoportban. Halála, temetése és a miatta viselt gyász kifejezése, magyarországi és külföldi szobrok, magyarországi és külföldi királyi lakások, róla elnevezett utcák, terek, hidak, parkok.., stb. hazánkból és külföldről”.
Forrás: Déri Múzeum
Ez is jelzi, mennyire erős volt az egykori királyné kultusza, még a kisebb községekben is fellelhetjük nyomát. A lapok között sok duplum található. Viszont akadnak olyanok, melyek ugyanazt ábrázolják, csak más formában, például fekete-fehérben vagy színezettként, közelebbi vagy távolabbi felvételből, kisebb vagy nagyobb képkivágással szerepel az adott kép. A litografált képeslapok többsége fénykép alapján készült, míg a Sisit megjelenítő lapok némelyikének eredetije egy őt ábrázoló festmény. A portré képeslapok az egykori magyar királynét különféle életkorban és élethelyzetben mutatják meg: láthatjuk a fiatal és idős Erzsébetet, egyaránt megjelenik Ausztria császárnéjaként és magyar királynéként.
Forrás: Déri MúzeumForrás: Déri Múzeum
Bensőségesebb hatásúak a férjével, illetve a gyerekeivel együtt készült képek, ugyancsak Sisi magánéletébe enged beláttatni a kutyusaival és lovaival való közös felvételek. A lapok többsége idealizált alakként jeleníti meg a néhai bajor hercegnőt, ez különösen a temetésével és kultuszával, valamint a gyásszal kapcsolatos képeken tűnik fel. Ugyanis halála után II. Szent Erzsébetként, Magyarország oltalmazójaként kezdtek tekinteni a mártírhalált halt királynéra. Számos párhuzamot vontak Árpád-házi Szent Erzsébet és a Wittelsbachi Erzsébet között – sőt egyes források szerint közvetlen rokoni kapcsolat is kimutatható a két hölgy között.
Forrás: Déri Múzeum
Irodalomjegyzék:
Brigitte Harmann: Erzsébet királyné. Budapest, Európa Könyvkiadó, 2008.
Falk Miksa: Erzsébet királynéról visszaemlékezések. Új kiadás a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fotótár képeivel és fotóival. Budapest, Szépmíves, 2016.
Hitseker Mária (szerk.): Erzsébet királyné emlékezete képeslapokon. Budapest, Kossuth Kiadó, 2007.
Landgraf Ildikó: Erzsébet, a magyarok királynéja – második Szent Erzsébet. In: Barna Gábor (szerk.): A szenttisztelet történeti rétegei és formái Magyarországon és Közép-Európában: a magyar szentek tisztelete. Szegedi vallási néprajzi könyvtár 8. Szeged, Néprajzi Tanszék, 2001. 109–127.
Löfkovits Artúr naplója. Kézirat, Déri Múzeum, Történeti Tár gyűjteménye.
Sőregi János: Löfkovits Arthur (1863-1935). A Debreceni Múzeumbarátok Köre kiadványai 2.sz. Debrecen, 1936.
Vér Eszter Virág: Egy elfeledett kultuszhely: az Erzsébet Királyné Emlékmúzeum. In: Szvitek Róbert József (szerk.): Folia Historica 26. A Magyar Nemzeti Múzeum történeti évkönyve 2008–2009. Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum. 5–35.
EMLÉKEZÉS A MÚZEUMALAPÍTÓ DÉRI FRIGYESRE, HALÁLÁNAK 100. ÉVFORDULÓJA ALKALMÁBÓL
A Déri Múzeum életében az idei évben egymást követték a jeles évfordulók, amelyekről kiállítások, előadások, publikációk és konferenciák által emlékezett meg az intézmény. Jelen írásválogatásunkkal a múzeumalapító Déri Frigyes emléke és gyűjteménye előtt tisztelgünk, halálának 100. évfordulója alkalmából.
DÉRI FRIGYES ÉS A DÉRI GYŰJTEMÉNY
Szerző: P. Szalay Emőke
Első találkozás a Déri gyűjteménnyel
Dankó Imre, a magyar muzeológia utolsó, minden múzeumi területet ismerő, átfogó és átlátó múzeumigazgatója, 1978-ban a Déri Múzeum akkor megújult állandó kiállításához készült Vezető a Déri Múzeum kiállításaihoz című ismertetőben írta:
„A debreceni Városi Múzeumot Déri Frigyes adománya egyszerre kiemelte az egyszerű, kis és egyszínű gyűjteménnyel rendelkező vidéki múzeumok sorából és nemcsak országosan, hanem bizonyos mértékben nemzetközileg is jelentőssé, számontartottá tette.”
1970. október 1-jével kerültem a Déri Múzeumba néprajzos muzeológusként, történelem-latin-etnográfus végzettséggel. Életem nagy fordulata volt, amikor 1971 végén Dankó Imre megkérdezte:
„Lenne-e kedve a Déri Frigyes gyűjteményben dolgozni?” 1972. január 1-jén kinevezett a Déri Frigyes és Iparművészeti Gyűjtemény élére. Ezzel kezdetét vette több mint három évtizedes múzeumi pályafutásom, amely során olyan sokrétű ismeretanyagra tehettem szert, amelyben egyébként nem lett volna részem.
Szoborportré a Déri házaspárról Forrás: Déri Múzeum
Déri Frigyes, a gyűjtemény és Debrecen
Először Déri Frigyes élettörténetét ismertem meg; sikereit, a magyar selyemgyártás fellendítésében játszott szerepét. Nagypolgári életét családi tragédiája, felesége elvesztése változtatta meg. A mély gyász évei után született meg az az elhatározása, hogy az eredetileg kedvtelésből és érdeklődésből gyűjtött műtárgyakból tudományos igénnyel, szakértők segítségével nagyszabású gyűjteményt hoz létre. Bár Déri Frigyes Bécsben élte élete nagy részét, hazája, Magyarország iránt nem halványult ragaszkodása és hazaszeretete. A magyar államnak felajánlott gyűjtemény Czakó Elemér államtitkár támogatásával a Trianon után fokozatosan meginduló és újjászerveződő Csonka-Magyarországra, azon belül Debrecenbe került:
„ …..nemzetem iránti hálával adományozom, ….nevezetesen a debreceni tanuló ifjúság oktatására és művelődésére szolgáljon.”
Déri Frigyes felajánló szavai, amelyek a nagylelkű adományozó lelkületét tükrözik
A Déri Frigyesnek 1923-ban átadott díszpolgári oklevél tervezete, Zoltai Lajos munkája. Az elkészült darab megtalálható a Déri Múzeum állandó kiállításában, a Déri-emlékteremben. Fotó: Lukács Tihamér
A múzeum pincéjében láttam az épület alapkövét, amelynek 1923 augusztusi letételén személyesen jelen volt Déri Frigyes. Olvastam Sőregi jelentését, amikor beszámolt arról, hogy bejelentkezése után 1924. október 26-án Déri Frigyes szívélyesen fogadta, majd másnap a második találkozóra megjelenve, halálhírét közölték vele. Bár Déri Frigyes a múzeum építésére jelentős összeget ajánlott fel állampapírok formájában, ezek a világválság előzményeinek folyamatában hirtelen elértéktelenedtek, így a város vállalta a jelentős építési költségeket. Az új múzeum építése a 20. század első felében nagy jelentőségű volt, hiszen ez az egyetlen megyei múzeum, amelyet eredendően múzeumnak – pontosabban a közművelődés szolgálatára építettek.
A „Déri Frigyes Múzeum” 1923 szeptember 23-án lerakott alapköve – ma a múzeum alagsorának falába építve Fotó: Lukács Tihamér
A Déri gyűjtemény sorsa a II. világháború alatt kalandos volt. A hivatalos Déri katalógusban olvashatjuk Sőregi János későbbi múzeumigazgató kézzel írott bejegyzéseit. „ A 3255-1944. XV. om. biz. sz. rendeletnek megfelelően 1944. okt. 3-án az aranyvonattal elküldve Budapestre”. A menekített anyag, amelyben ötvöstárgyak, kínai porcelánok, görög tanagra szobrocskák, keleti szőnyegek voltak – a háború alatt eltűnt. De tudunk Sőregi bátor és veszélyes elhatározásáról, hogy az utasítással szemben – miszerint „minden kiemelkedő muzeális anyagot Budapestre kell küldeni” –, a Déri gyűjtemény numizmatikai anyagát, többek között jelentős mennyiségű arany és ezüst pénzt, befalaztatta a múzeum egykori szenes pincéjébe, amely így sértetlenül és hiánytalanul vészelte át az eseményeket, és ma is a Nemzeti Múzeum után következő kimagasló magyar numizmatikai gyűjtemény.
Zománcos, ékköves aranyozott ezüst boglárokAranyozott ezüst kehely, Erdély, 1653. és Fedeles, füles, zománcos kancsó, Magyarország, 17. századDíszmagyar kard, 350 darab gyémánttalFlamand gobelin, 16. századPerzsa lakk-képMűtárgyak a Déri-gyűjtemény 1944-ben Budapestre szállított és elveszett részéből, Kozmann Leó felvételei
Tovább gyűrűző hatások
A kiemelkedő jelentőségű cselekedetek hatásai tovább gyűrűzhetnek. Így történt ez a Déri gyűjtemény esetében is.1926-ban egy régi debreceni család a japán Arita porcelán tálkészletétől kényszerült megválni. A város tisztviselői gyűjtést rendeztek és sikerült a városban tartani ezt a 18. századi jelentős tárgyegyüttest:
A gyarapodásnak praecedens nélküli módja múzeumunk életében Sesztina Jenő kormányfőtanácsos vállalkozása. Hogy idegen kézrejutástól, külföldre-viteltől megmentsen egy porcellán asztali készletet, amely eredetileg a Rickl, majd a Dragota és Novelli tekintélyes debreceni családok almáriumában díszelgett, kereskedő kartársai körében gyűjtést indított; az így gyűlt több millió koronáért múzeumunk megvásárolhatta ezt a 28 db. szép porcellán tálat és tányért. Száz ezertől egy millió koronáig adakoztak e célra: Fürst László és Mátyás, Kardos László, Kovács Gyula, Rickl László és Géza, Sesztina Jenő és Rickl Antal, Üvegkereskedelmi R.-T., Bosznay Dezső, Halmágyi Sámuel, Kontsek Kornél, Löfkovits Arthur és Társa, Márton Dezső, Benyáts Emil, Csanak József R.-T., Csáthv Dezső R. T., Króh Vilmos és Kaszanyitzky Andor.
Zoltai Lajos: Jelentés Debrecen sz. kir. város múzeumának és Közművelődési Könyvtárának 1926. évi működéséről és állapotáról (1927). 19–20.
Déri Frigyes öccse, Déri György követve bátyja példáját, 1938-ban Debrecennek adományozta kiemelkedő értékű néprajzi gyűjteményét, amely révén ezen anyagunk a Néprajzi Múzeum után sorolható. Az anyagegyüttes kiterjed az egész Kárpát-medencére. Csaknem 40 év múlva felesége, Müller Ilona a Déri Múzeumnak ajánlotta még férjével együtt gyűjtött jelentős üveggyűjteményét.
Déri György ezredes hazafias gyűjteménye: A Kárpát-medence népviselete. Lükő Gábor múzeumőr felvételei Déri György budapesti otthonábanPálinkásüveg, színtelen, formába fúvott, színes opak zománcfestéssel. Német–osztrák, XVIII. sz. végeTalpaspohár, zöldes, fúvott. Velence, XVII. sz. elejeTalpaspohár, színtelen, fúvott, köszörült, felirattal. XVII. sz. magyarPohár, színtelen, metszett, férfiarcképpel. XIX. sz. I. feleDéri Györgyné, üveggyűjteményének első kiállításán a Déri Múzeumban, kitüntetést vesz át és előadást tart, 1980. október / Déri Györgyné társalkodónőjével és P. Szalay Emőkével. Fekete Gáborné felvétele A Déri Györgyné üveggyűjtemény tárgyfotói Lukács Tihamér felvételei
Gyakori látogató volt a Déri Múzeumban Szomolányi Elemér, aki gyermekkorát Debrecenben töltötte. A Déri Frigyes gyűjtemény látványának a hatására határozta el, hogy ha lehetősége lesz, ő is műtárgyakat fog gyűjteni. Az 1992-ben múzeumunkba került, javarészt ezüst ötvösmunkákból és szelencékből álló Szomolányi gyűjtemény kisebb mértékben igyekezett a Déri gyűjtemény példáját követni. Néhány képpel, szőnyeggel, bútorral kiegészítve a magyar muzeológiában az évtized legkiemelkedőbb adománya volt.
Pogánypénzes kanna. Erdély, 16. századNautilus serleg, aranyozott ezüst és gyöngyházkagyló. Bécs, 17. századTalpas pohár, aranyozott ezüst. Debrecen, 17. századBagoly alakú fedeles edény, ezüst. Urach Baumann (?), 17. századÉkszerszelence, aranyozott ezüst, zománcképpel. Augsburg, 17. század végeFedeles kupa, aranyozott ezüst. Nürnberg, 17. század
A Déri gyűjteményről
A Déri gyűjteménynek 1924-ben történt múzeumba kerülésétől csaknem öt évtizeden át nem volt muzeológusa.
Ismerkedésem során külön hatással volt rám, hogy a katalógust, amelyben 350 oldalon sorakoznak a rövid műtárgyleírások, maga Déri Frigyes állította össze szakértők segítségével. A tárgyakra rápillantva arra gondoltam, ott van rajtuk Déri Frigyes kezének nyoma, hiszen bizonyára mindegyiket kézbe vette, gyönyörködött benne.
A gyűjteményből az akkori állandó kiállításon az egyiptomi és görög-római anyag mellett az üveganyag egy része és a képzőművészeti gyűjtemény képei közül néhány szerepelt. A Munkácsy terem mellett lévő kis helyiségben volt bezsúfolva a kiállításban nem szereplő anyag. Amikor először beléptem a hosszú, szűk helyiségbe, a polcokon sűrű sorokban, ahogy a hely engedte – mint egy addig elzárt kincstárban – sorakoztak a különleges, szépséges tárgyak, amelyekről szinte semmit sem tudtam. Bár a szakszerű katalógus segítségemre volt a revízió elvégzéséhez (a nem mindig tökéletes ismeretekről árulkodó múzeumi leltárkönyvekkel szemben), meg kellett ismerkedni a szerteágazó, nevének megfelelően általános művelődéstörténeti műtárgyállománnyal.
Mit is tartalmaz tehát a gyűjtemény?
A legkorábbi régészeti emlékek után az egyiptomi anyagról jelentős kortárs egyiptológus szakértő adott véleményt Déri Frigyesnek; kiemelve egy óbirodalmi fegyveregyüttest, amely egyedülálló volt az 1920-as években. Egy írnok szobor feltehetően Amarna kori, szintén kiemelkedő jelentőségű. A múmiakoporsók a tragikus sorsú Ferenc Ferdinánd világ körüli utazása után kerültek Európába. Értéküket mutatja, hogy az Amarna kor előtti, az Újbirodalom korából származó példánynak a British Múzeumban és Ontarioban [The Royal Ontario Museum] vannak analógiái. A késői korból származó koporsó három sztélé [írásos és/vagy ábrákat tartalmazó kőtábla] alapján – amelyből az egyiket Louvre-ban őrzik – Hor nevű papi családhoz köthető.
Az antik anyagegyüttes tárgyait Szilágyi János György, a legkiválóbb görög–római kori művészettörténész határozta meg és írta le felülmúlhatatlan szakszerűséggel és kiemelkedő tudással. Ő mutatott rá, hogy a görög, de már Itáliában készült egyik kratér [ókori görög edénytípus, nevét a kráterszerű öblös és mély szájnyílásról kapta] alapján határozták meg egy vázafestő személyét. Így az általa készített további munkákat, mint a Déri gyűjtemény mesterének alkotását említik. Ugyancsak Szilágyi János György hívta fel elsőként a figyelmet arra, hogy a ma világhíres Seuso kincs magyarországi eredetű lehet.
A gyűjtemény gazdátlansága csaknem az egyik római műtárgy egy részének eltűnését okozta. A raktári maradványok között fedeztem fel egy áldozati állvány, tripusz [háromlábú állvány, amelyre edény helyezhető] letört darabját; az egyik láb felső oroszlános fejét. Az összecsukható állvány szétnyitása tette lehetővé az addig ismeretlen tárgyként nyilvántartott tálszerű lappal visszaállítható egységét.
Déri Frigyes szívéhez feltehetően közel álltak a fegyverek, mert ez az egyik számottevőbb része a teljes gyűjteménynek, amelyekből már a stájerországi vadászkastélyában is jelentős mennyiség volt található – ezeket külön lerajzoltatta.
Nyílpuska, számszeríj, 16. század, német, csontberakás, acélív, eredeti idegGránátvető puska, német, 18. sz.Díszpajzs, velencei, fa, bőr, festett, 16. sz.Katar, indiai, 18. sz.Dísz-csatabárd, perzsa, aranyozott 18. sz.Nehéz torna- és tábori sisakSzamuráj sisak, 17-18. sz.Szárnyas sisak, lengyel, 16. sz. végeMorion sisak, 16. sz.Salap, vas, olasz, 15. sz.
Az iparművészeti anyagban a már említett, jórészt eltűnt ötvöstárgyak mellett az ónedényeket tartotta még fontosnak Déri Frigyes. A 16. századi, háborús veszteségként nyilvántartott flamand gobelin mellett a 19. század végén készült keleti szőnyegek iránt fokozatosan megnyilvánuló érdeklődés jele, hogy ilyen szőnyegeket is befoglalt gyűjteményébe – sajnos csupán egy erdélyi szőnyeg maradt meg.
Sokrétű a kerámiaanyag, amelyben 18. századi erdélyi szász edények mellett a magyar fajanszgyártás három fő központjából: Holicsról, Tatáról és Budáról egyaránt szerzett edényeket. A világhírű herendi porcelángyár 19. századi emlékein a leghíresebb, legjelentősebbnek tartott, sajátos herendi stílusok láthatók, amelyeket a kínai és japán porcelánok hatása alatt alakítottak ki a gyár első fénykorában, a 19. század második felében. Ez idő tájt vált fokozatosan európai hírűvé az üzem. Mellettük láthatjuk a 19. első feléből származó bécsi porcelán csészéket, amelyek ekkor élték virágkorukat.
Bécsi porcelán kávéskészlet Fotó: Lukács Tihamér
Az üvegpohár gyűjtemény Déri Györgyné üveggyűjteményével kiegészülve lehetővé tette a magyar, az osztrák és a cseh üvegművészet felvázolását. Az ezek alapján Miskolccal és Sárvárral közösen megrendezett nagy üvegművészeti kiállításunk sikere kapcsán folyamatosan gyarapíthattuk az üveganyagot, így vásárolhatott meg akkoriban a Déri Múzeum egy nagy népi üveg kollekciót, ékes példaként a Déri gyűjtemény gazdagító hatására.
Az ifjúság művelésének szándékát láthatjuk abban, hogy Déri Frigyes figyelme kiterjedt az okiratokra is. Egy Árpád-kori oklevél mellett minden királyunktól és erdélyi fejedelemtől rendelkezünk oklevelekkel. Ez mutatja, hogy a történelem oktatásában igen fontos, figyelmet felhívó résznek tarthatta a korabeli írásos dokumentumok eredetiben való tanulmányozását.
Ugyancsak ezt mutatja a régi könyvek együttese, amelyben Régi Magyar Könyvek – azaz 1711 előtt megjelent magyar munkák közül – 11-et sorolt fel. Sajnos éppen a Debrecenben Fodorik Menyhért által nyomtatott Hét napoki edgyuett beszélgetések, Medgyesi Pál fordításában elkészült könyv jelenleg nincs meg.
A keleti művészetek iránti érdeklődés a 19. század végén kezdődött. Déri Frigyes fontosnak érezte, hogy ezek is képviselve legyenek gyűjteményében. Így a legismertebb kínai iparművészeti ág, a porcelán mellett bronz és zománcdíszes tárgyak, jade és elefántcsont faragványok, faszobrok és hímzések képviselik ezt a legrégibb, folyamatosan élő kultúrát. Ez a gyűjteményrész tette lehetővé, hogy hozzánk kerüljön Hopp Ferenc világutazó, a Hopp Ferenc Múzeum névadója által adományozott, családi örökségből származó jelentős ún. sárkányos köntöse, amelyet a császári udvarba bejáratos személyek viselhettek.
Fönt japán lakktárgyak, inró, tálak, fésű és bronzváza, középen apró japán elefántcsont-szobrocskák, necukék, lent lakkdoboz és inrók. Fotó: Lukács Tihamér
A hasonlóan bronz szobrokból, ezüst és zománcdíszes tárgyakból, porcelánokból álló japán gyűjteményhez a japán művészet legsajátosabb művészi alkotásai, a lakktárgyak társulnak, amelyek között több, ún. inró, gyógyszeres dobozka található. Ezeket a lakktechnika legkülönbözőbb változataival készítették, többük jelzett munka. Az inrók tartozékai voltak a szintén jellegzetes necukék, kis elefántcsont faragványok – közöttük szintén akadnak jelzettek. Ferenczy László, a japán művészet kiemelkedő kutatója a Hopp Ferenc Keletázsiai Múzeum és a Néprajzi Múzeum után a legjelentősebb gyűjteménynek tartotta a Déri gyűjtemény japán kollekcióját. Sajnálatos módon ebben a anyagrészben is van háborús veszteség. Ezen japán műtárgyak révén kerülhetett sor 1934-ben Sőregi János szervezésében a tokioi császári múzeummal egy kortárs iparművészeti tárgycsoport megszerzésére, csere útján.
Japán csereküldemény: kerámiák és textilek, kiállítva a Déri Múzeum földszinti kiállítótermében Kozmann Leó, 1934. december
Külön kell szólni a gyűjtemény gazdag történeti grafikai anyagáról. A közel 200 darabos metszetgyűjteményt – melynek legkorábbi lapja Buda várát ábrázoló fametszet – 16–19. századi vár és városképek, csataábrázolások, királyok, főnemesek, katonák, híres személyek arcképei alkotják.
A képtári részben a 19. század híres magyar festőinek képei közül Székely Bertalan Zrínyi kirohanását megörökítő műve az egyik büszkeségünk.
Utoljára hozzuk elő, hogy a Déri Múzeumot napjainkban híressé tevő Munkácsy trilógia két darabjának múzeumunkba kerülését is Déri Frigyes adományának köszönhetjük, hiszen a sorozat utoljára elkészült darabja, az Ecce homo az ő gyűjteményének része, amelyhez a múzeum tervezői a Munkácsy terem nevet viselő galériát tervezték.
Méltán lehetünk büszkék a hazánkban egyedülálló gazdagságú Déri Múzeumra!
Hálás szívvel helyezzük a megemlékezés koszorúját Déri Frigyes bécsi sírjára.
A Déri család sírja a bécsi Központi temetőben [Zentralfriedhof]
SZENVEDÉLY-GYŰJTÉS-MÚZEUM – A konferencia, ahol bepillanthattunk a gyűjtemények titkaiba
A gyűjtés az emberi kultúra egyik ősi és egyetemes tevékenysége. Valamit gyűjteni általában szenvedéllyel párosulva lehet, s kellő elhivatottság is szükséges egy gyűjtemény kialakításához. A debreceni Déri Múzeum gyűjteményének egy részét a régi Városi Múzeum azon tárgyai alkotják, melyeket Löfkovits Artúr debreceni órás és ékszerész 1902-ben adományozott a városnak, hogy létrejöhessen a helyi emlékezet tere. A gyűjtemény másik jelentős részét Déri Frigyes, a Bácskából származó, élete nagy részét Bécsben élő selyemgyáros magángyűjteménye alkotja. Déri kezdetektől úgy tekintett magángyűjteményére, mint közgyűjteményre, célja egy oktató múzeum létrehozása volt. 1919-ben ajándékozta gyűjteményét a magyar államnak, azzal a megkötéssel, hogy Debrecenben építtethessen múzeumot.
Déri Frigyes halálának 100. évfordulója alkalmából SZENVEDÉLY-GYŰJTÉS-MÚZEUM címmel a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával vármegyei hatókörű konferenciát szervezett a Déri Múzeum 2024. november 11-én. A rendezvény központi témái a címben is megjelölt hívószavak köré összpontosultak.
Az alkalmat még érdekesebbé tette egy kizárólag erre az alkalomra összeállított minikiállítás, amely a programra érkező magángyűjtők és intézmények kincseit mutatta be (Kiállításrendezők: Orbázi Zoltán, Tóth Róbert). A tárlat a múzeum dísztermében kapott helyet, ahol a tér nemcsak a bemutatás színhelyévé vált, hanem az előadások által egy olyan élő közeggé is, ahol a kiállított műtárgyak és a mögöttük rejlő történetek egyszerre mutatkozhattak meg. Az esemény nyitott volt a nagyközönség számára. A kiállítás népszerűnek bizonyult a tárgyakat nem szakmai oldalról szemlélő látogatók körében is, hiszen számos olyan műtárgyat láthattak, amelyeket egyébként ritkán mutatnak meg a múzeumok, s amelyek más esetben nem lehetnének egyszerre egy időben és egy helyen együtt más intézmények tárgyaival.
A konferencia első szekciójában Lakner Lajos, a Déri Múzeum tudományos igazgatóhelyettese előadásában megemlékezett Déri Frigyesről. Mielőtt élettörténetébe is beavatta volna a jelenlévőket, felolvasott egy naplóbejegyzést Sőregi János volt múzeumigazgatótól, mely Déri halálának napját és körülményeit idézte fel. Ezt követően Kovács József Dénes, főmuzeológus-történész előadásában a műtárgyhamisítás kérdéskörét járta körül többek között a Déri-gyűjteményben megbújó hamis darabok bemutatásán keresztül.
A rendezvény egy tapasztalt magángyűjtő és egy nagy múltú magángyűjtemény bemutatása után, egy ifjú műgyűjtő bemutatkozásával folytatódott. A közel 100 éves Antal–Lusztig Gyűjtemény tulajdonosa, dr. Antal Péter előadásában elmesélte, hogyan indult el a műgyűjtés útján, hogyan vált élete legmeghatározóbb szenvedélyévé e tevékenység. A magángyűjtők új generációját Mészáros Mátyás, a debreceni Napraforgó Waldorf Iskola diákja képviselte, kinek gyűjtési tematikája egy konkrét tárgycsoport köré összpontosul: vegyvédelmi és katonai gázálarcokat gyűjt. Mészáros Mátyás előadása nemcsak azért volt különleges, mert szokatlan gyűjtési területről szólt, hanem mert a tudás és a személyesség együtt formálták előadását.
Az első szekció utolsó előadója a Déri Múzeum egyik múzeumpedagógusa, Sándor Zita volt, aki egy Déri Frigyes életét bemutató készülő kiadványról számolt be a közönségnek. A készülő könyv inkább a fiatal generációt szólítja majd meg, fogalmazásmódja a mesekönyvek világához áll majd közelebb, bár a szöveget valós személyek és események ihletik.
A második szekcióban a közgyűjtemények mutatkoztak be és az őket képviselők által egy- egy különleges tárgyukat ismerhettük meg az előadások során. Bár a konferencia vármegyei hatókörű volt, a gyűjtemény történetét és összetételét figyelembe véve, a szomszédos vármegyéből a Kállay Gyűjtemény is meghívást kapott a rendezvényre. Az intézmény képviseletében dr. Holmár Zoltán történész-muzeológus mutatta be a gyűjteményt és II. András 1224-es aranypecsétes oklevelének a Kállay család levéltárába vezető útját. A hajdúsámsoni Petőfi Sándor Városi Könyvtár, Művelődési Ház és Kiállítóhely gyűjteményét Tarné Hajdú Judit igazgatónő mutatta be, aki előadásában kitért az intézmény Déri Múzeummal való kapcsolódási pontjaira is. Szót ejtett a kiállítóhely létrejöttében játszott szerepéről, a település közelében talált régészeti leletek jelentőségéről és a jövőbeli tervekről is. A Széchenyi Ferenc Tájmúzeum gyűjteményét és kiállított tárgyát az Ebes Kulturális Közhasznú Nonprofit Kft. ügyvezetője, Eignerné Bartusz Andrea előadásában ismerhették meg az érdeklődők. A múzeum 2004-ben nyílt állandó kiállításának egy darabját hozták magukkal a rendezvényre. Választott műtárgyuk egy antik utazóbőrönd volt. A püspökladányi Karacs Ferenc Múzeum egy igazán különleges tárgyat adott a kiállításhoz. Farkas Bertalan 1980-ban, első magyar űrhajósként járt az űrben Valerij Kubaszov szovjet parancsnok társaságában a Szaljut-36 űrhajó fedélzetén. Farkas Bertalan összebarátkozott a követségen dolgozókkal, így Szűrös Mátyással, a püspökladányi születésű moszkvai nagykövettel is. Ennek eredményeképpen magával vitte a püspökladányi zászlót az űrbe, amelyet az űrhajósok aláírásával később a Karacs Ferenc Múzeumban helyeztek el a nagykövet közreműködésével. A múzeum gyűjteményét és az űrben járt zászló történetét Györfi Lajos, Püspökladány város alpolgármestere, volt múzeumigazgató mutatta be. A berettyóújfalui Berettyó Kulturális Központ és Bihari Múzeum képviseletében Sándor Mária főmuzeológus, múzeumpedagógus tartotta meg gyűjteményismertető előadását, melynek záró akkordjaként a nézőket is bevonta. A pulpitus mögül kiállva, múzeumpedagógiai módszereket alkalmazva mutatta be a kiállított rátétes bihari szűrt
A Déri Múzeumon kívül más debreceni közgyűjtemények is képviseltették magukat a konferencián. A Debreceni Református Kollégium Múzeumából Hegedűs Gyöngyi muzeológus mutatta be röviden a gyűjteményt, majd részletes harangtörténeti ismertetőt hallhatott a közönség az általuk választott barabási harang bemutatásán keresztül, mely az ottani református templomból került a gyűjteménybe megrepedése után a leltárkönyvük szerint 1967-ben. Vizi Katalin ügyvezető-igazgató a MODEM–gyűjtemény múltját, jelenét és jövőjét mutatta be előadásában. Nagy örömmel számolt be arról, hogy hogyan vált a MODEM galériából muzeális intézménnyé és megosztotta a jelenlévőkkel azt is, hogy a jövőben különös figyelmet fordítanak majd arra, hogy még inkluzívabbá váljon az intézmény és a speciális igényekkel és nehézségekkel élő gyermekek és fiatalok számára különleges és színvonalas programlehetőségeket kínáljanak.
A Déri Múzeum a kiállításba a már említett tárgyak mellett választott még két darabot a numizmatikai gyűjteményéből is. A régi Városi Múzeum gyűjteményéből egy osztrák 10 000 koronást 1918-ból, mely 1919-ben osztrák felülbélyegzéssel lett ellátva. Az installáció különlegessége volt, hogy a pénz egy bőröndben kapott helyet, melyben sokszorosítva másolatok vették körül. A másik kiállított tárgy Bocskai István hatos garas éremképű, négyszeres súlyban vert aranyforintja volt. Az érme Déri Frigyes numizmatikai gyűjteményéből való, s minden jel szerint a Festetics-család gyűjteményéből származik, melynek nagy részét Déri Frigyes vásárolta meg 1917-ben. A Festetics-gyűjtemény felvásárlásának körülményeit és a darabok Déri numizmatikai gyűjteményébe kerülésének útját Sajtos Anna múzeumpedagógus ismertette, majd magáról az 1606-os aranyveretről Véber Zoltán történész beszélt részletesebben.
A rendezvény egészét áthatotta a gyűjtés iránti szenvedély, és a konferencia sikere reményt ad arra, hogy a hasonló események a jövőben tovább erősítsék a múzeumok egymás közötti és a magángyűjtőkkel való együttműködést, új kapukat nyitva a gyűjtemények bemutatása és megőrzése terén.
![„Művelődéstörténeti gyűjteményemet […] Debrecennek ajándékozom”](https://helyiertek.derimuzeum.hu/wp-content/uploads/2024/11/image003-5-951x675.jpg)
