A hajdúdorogi görög katolikus közösség a húsvéti szokáskör igen gazdag hagyományvilágát éltette, s bár természetes módon sok mozzanatában átalakult formában, de őrzi napjainkban is. Az ünnep leglátványosabb közösségi megnyilvánulásai, mint a nagypénteki sírbatételi szertartás után a szentsír őrzése a Krisztus katonák jelenlétével, illetve a pászkaszentelés közismert, média figyelmet is magukra irányító elemek. A húsvéti szokáskörnek azonban legalább ennyire érdekesek a családi körben zajló eseményei is, az előkészületektől az ünnepnapok eltöltéséig. Az alábbiakban az ünnepre hangolódás jegyében adjuk közre Vida Eszter[1] dolgozatát, amely a Múzeumi Mentor Program keretében készült.[2]
Tél vége, tavasz kezdete
Nagymamám gyermekkorában (amely az 1950-es évekre tehető) a tél végén, tavaszra készülődve a vályogból készült házuk döngölt padlóját – a helyi cigányasszony által vitt – sárga földdel (agyaggal) kenték föl, tisztították, majd homokkal felszórták. A házat kívülről meszelték, tapasztották, „tövét” festettek. Az ágyneműk mellett a törölközőket, abroszt, és egyéb más vásznakat a napon szellőztették, frissítették. Tél végéhez közeledve levágták a disznót – volt amikor titokban –, a disznó sonkáját egy fateknőben sóba rakva tárolták. Egy ideig így érlelődött, majd házilag megfüstölték (akácfával) szabad kéményben.
Anyukám gyermekkorában (1980-as évek) a tavaszi nagytakarításnak – amely az ablakok tisztításából, portalanításból, nagy szőnyegek porolásából, ágyneműk mosásából és szellőztetéséből állt – húsvétra el kellett készülni. Nem volt jellemző a díszítés, azonban barka, aranyeső került a vázába. Disznóvágás az ő gyerekkorában is volt. A sonkát, amit húsvétra szántak elvitték a helyi füstöléssel foglalkozó emberhez.
Most (2020-as évek) a húsvétra igazán nagy készülődés nincs, bár a tavaszi nagytakarításnak, mely legfőképpen az ablakok „pucolásából” áll, addigra meg kell lennie.
Húsvéthoz közeledve színes (zöld, sárga) terítőt teszünk fel az asztalra, a vázába barka, aranyeső kerül, melyeket műanyag tojásokkal díszítünk. Porcelánból készült kis tányérba boltból vásárolt műanyag, hungarocell tojásokat, kis bárányokat helyezünk. Sok osztálytársam nem készül a húsvétra, igazából nem ünneplik.
Húsvét előtti hét – Nagypéntek, Nagyszombat
Mivel nagymamám családja görög katolikus vallású volt, a húsvétot megelőző pénteken (Nagypéntek) a ház kemencéjében sütötték meg a pászkát és a kalácsot, főzték meg a tojást. Ezen a napon nem ehettek húst. Kalácsot, tojást és héjában sült krumplit fogyasztottak. Szombaton megfőzték a sonkát, valamint megsütötték a töltött húst. Ezen a napon már ehettek húst, kalácsot, tojást.
Nagymamám a tojásfestésben gyermekkorában nagy szerepet nem kapott. Leginkább az idősebb női családtagok festették a tojást, amit olvasztott viasszal díszítettek. A viasszal felrajzolt mintákat úgy tették „láthatóvá”, hogy a hagyma levelét megfőzték, amibe belehelyezték a tojásokat. Fél nap után kivették a hagymaléből és a viaszos rész fehér maradt, ami szépen mutatott.
Anyukám tojásfestéshez boltban vásárolt tojásfesték port használt, a 90-es évek elején matricákkal is díszítették. A tojások legtöbbször egyszínűek (piros, kék, zöld) voltak. Ebben az időben már nem tartották szigorúan a nagypénteki böjtöt. A pászkát eleinte a gáztűzhely sütő részében sütötték, később pékségben vásárolták meg. Ez volt az egyik fő étel a húsvéti asztalon.
Én csokitojással készültem az elmúlt években. Idén berzseléssel és viaszozással díszített tojással vártam a locsolkodókat. A boltokban kalácsokat, konyhakész sonkákat lehet vásárolni – legtöbben ezt választják – húsvéti ételnek. Tudatosan én sem tartom a nagypénteki böjtöt. Ebben az évben nagymamámmal megsütöttem az első pászkámat.
Forrás: Családi archívum
A pászka készítése közben nagymamám elmondta, hogy a pászka „részei” mit jelképeznek. A sütőforma közepére egy cipó nagyságú tésztát tettünk, ami Jézus testét jelképezi. Két hosszú gömbölyű csíkot sodortunk, amiket összefontunk, majd két végét összenyomtuk és mindezt a cipó tetejére formáztuk. Ez a töviskoszorút jelképezi. 2×2 darab tésztát összesodortunk (négyágú), amelyből 2 darabot készítettünk. Ezt keresztbe ráhelyeztük a „testre” és a töviskoszorúra. Ez jelképezi a keresztfát. Egy hosszabb, vastagabb, kétágú fonást készítettünk, amivel körülvettük és lefedtük a tésztát. Ez jelképezi az ostort. A tésztából 5 rózsa formát készítettünk, amelyet a kereszt négy sarkába és a közepébe nyomtunk. Ez jelképezi Jézus öt sebét. A középre helyezett rózsa szirmát mélyebbre vágtuk, ami a Jézus szívébe szúródó lándzsa jelképe.
Forrás: Családi archívum
Tojásfestés berzseléssel
A fehér héjú tojásokat megmostuk, minden szennyeződést eltávolítottunk róluk. A kertben virágfejet, petrezselyem, rózsa, pitypang levelét leszedtük, amiket bevizeztünk, hogy jobban rátapadjanak a tojásokra, majd ízlésesen eligazítottuk a tojásokon. Ezt követően szétvágott harisnyával rászorítottuk a virágot vagy a levelet a tojásra, melynek a két végét gumigyűrűvel fogtuk össze.
Egy edénybe vizet és vöröshagyma levelét tettük, melyet felfőztünk. Forrásban lévő vízbe beletettük a tojásokat, amiket kb. 10 percig főztünk, majd 2 óráig a hagymával megszínezett főzőlében hagytunk. Óvatosan lebontottuk a harisnyát a levelekkel, virágfejekkel és egy kevés zsírral átkentük a tojásokat, hogy fényesek legyenek.
Forrás: Családi archívum
Húsvét első napja
A Nagypénteken megsütött pászkát, a Nagyszombaton megfőzött sonkát, valamint a töltött bárányhúst nagymamám gyerekkorában mind belerakták a pászkakosárba. Mellé sót és a megfestett tojást helyeztek. A kosarat pászkaterítővel takarták le. A vesszőből font pászkakosárnak két „füle” volt. A pászkaterítő horgolt volt, amelyet vallási motívumok (kereszt, serleg, csillag stb.) és virágminták díszítettek. Egy kis díszes üvegbe bort öntöttek. Mindezt a húsvét első napján tartandó templomi misére magukkal vitték. Minden családnak külön pászkakosara volt. A pászkakosarat a templom udvarán (a templom köré) helyezték el úgy, hogy minden családnak megvolt a helye. A közeli rokonok egymás mellé helyezték el a kosaraikat. A pászkaterítőt felhajtották, a boros palack dugóját kivették azért, hogy a szenteléskor a szenteltvíz érje az ételeket, és a bort.
Forrás: Családi archívum
A húsvéti misét (aminek része volt az ételek megszentelése) követően a család hazament, leültek az asztal mellé (mindenkinek meg volt a saját helye) és a megszentelt ételt közösen fogyasztották el. Azon a napon addig nem lehetett mást reggelizni, csakis a megszentelt éltelt. A reggeli elfogyasztása előtt közösen/családfő mondta: „Édes Jézus, légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nékünk!” „Aki ételt, italt adott, annak neve legyen áldott!” Ezt követően dédnagymamám egy késsel keresztet rajzolt a pászka aljára, majd csak ezt követően vágta fel. A reggelit követően az asztalra kihullott morzsákat az asztalterítővel összefogták, kivitték az udvarra és a ház sarkán kiszórták, ezzel távol tartva minden rosszat a háztól.
Anyukám gyerekkorában a hagyományok a családjában tovább éltek. Nagymamám és nagypapám életben tartották a húsvéti szokásokat, legalábbis egy részét. A pászkakosár az ő családjában ugyanolyan volt, mint nagymamám gyermekkorában, de volt olyan család, akik egy „fülű”, a bevásárló kosárra hasonlító korsárban vitték szentelésre ételeiket. A pászkaterítő függöny anyagra hasonlított. Ugyanúgy telt az ünnep első napja mint nagymamám gyerekkorában azzal a különbséggel, hogy ő nem mindig ment el a templomba, de a szentelt éltelt ő is megvárta és együtt fogyasztották el a gyerekek a szülőkkel. Édesanyám abban a korban élt, amikor a gyerekek megkeresztelése titokban történhetett, a vallási szokások háttérbe kerültek.A húsvéti pászkaszentelést és a húsvéti ételek elfogyasztását leginkább népi hagyománynak tekintették, nem pedig vallási szokásnak.
Én a szüleimmel, nagymamámmal, keresztszüleimmel a hajnali misére megyek el, saját pászkakosarat viszek, amibe a nagymamámmal közösen sütött pászka mellé a kedvenc játékaimat is behelyeztem. Az én kis pászkakosaram hasonlít nagymamám gyerekkori kosarára, a pászkaterítőm nyomtatott mintájú. A mise és pászkaszentelés után nagymamámnál fogyasztjuk el a megszentelt ételeket.
Forrás: Családi archívum
Húsvét második napja
Nagymamát rendszerint a szomszédban lakó férfiak ébresztették Húsvéthétfőn. Egy nagy vas vödörben vizet vittek, kicsalogatták a házból a lánytestvéreivel együtt. Az udvaron a férfiak a vödörben lévő vizet a lányokra öntötték. A lányok a megfestett tojást adták a férfiaknak a locsolásért. A locsolók reggelit is kaptak (pászkát, tojást, sonkát), majd mentek tovább „locsolkódni”.
Jellemző locsolóvers:
„Jó reggelt, jó reggelt, kedves liliomszál! Megöntözlek rózsavízzel, hogy ne hervadozzál! Szabad-e locsolni?”
Édesanyámat is korán reggel ébresztették a locsolkodók. Elsőként édesapja és fiú testvérei locsolták meg kölnivel, majd a délelőtt folyamán érkeztek hozzá a távolabbi család férfitagjai és a barátok. A locsolók verset mondtak, akiket üdítővel, sós és édes süteménnyel kínáltak. A locsolásért főtt tojást és pénzt adtak.
Legismertebb locsolóversek ebből a korból:
„Zöld erőben jártam, kék ibolyát láttam. El akart hervadni. Szabad-e locsolni?”
„Zöld erdőben jártam, piros tojást láttam, bárány húzta rengő kocsin, mindjárt ide szálltam. Nesze hát rózsavíz, gyöngyöm, gyöngyvirágom. Hol a tojás? Piros tojás? Tarisznyámba várom!”
Az elmúlt években festett és csoki tojással vártam a locsolkodókat. Ebben az évben berzseléssel és viaszozással díszítettem a tojásokat. Elsőként édesapám mondta el a saját maga által költött locsolóversét, majd parfümmel „meglocsolt”. A délelőtt folyamán a család férfitagjai érkeztek, akik közül volt, aki kölnivel, volt, aki szódavízzel locsolt meg. A locsolásért tojást adtam, és megkínáltam őket süteménnyel, üdítővel, kávéval.
Jellemző locsolóvers:
„Zöld erőben jártam, kék ibolyát láttam. El akart hervadni. Szabad-e locsolni?”
[1] Jelenleg 5. osztályos tanuló a debreceni Dózsa György Általános Iskolában. Múzeumi mentora Magyari Márta, mentortanára Kiss János Istvánné volt.
[2] 2025 őszén a Debreceni Tankerületi Központ és a Déri Múzeum együttműködésének keretében indult el a Múzeumi Mentor Program a Városi Tehetséggondozó Programban részt vevő tehetséges tanulók tudományos érdeklődésének elmélyítésére.
Felhasznált irodalom:
Bihari Anna, Pócs Éva: Képes magyar néprajz (Corvina kiadó, 1985.)
Honismereti és Városvédő Egyesület: Népszokások Hajdúdorogon – Húsvét (Honismereti és Városvédő Egyesület, Mészáros Károly Városi Könyvtár, 2002.)
Medgyessy Ferenc (1881. január 10. ‒ 1958. július 19.)szobrászművészre emlékezve
Sorozatfelelős: Fodor Éva Irén
145 év – 145 kép – 145 tény, MEDGYESSY MINDEN HÉTEN címmel indult az év elején útjára egy sorozat a Déri Múzeum közösségi oldalán a cívisváros egykori szobrászművészére emlékezve. A Helyi Érték szintén közli az írásokat, ám nem heti, hanem havi közléssel. A képeket és a forrásokat a sorozat ötletgazdája, Fodor Éva Irén válogatta össze. Az alábbiakban az első négy bejegyzést olvashatják.
145 éve született Debrecenben a kétszeres Kossuth-díjas Medgyessy Ferenc szobrászművész. Itt élt családja, itt kezdte tanulmányait a híres Református Kollégiumban. 18 éves korában ugyan elhagyta Debrecent, de élete végéig aktívan részt vett a város kulturális életében. Bár Budapesten telt életének jelentős része, mégis mindig büszkén vallotta debreceninek magát. Számos köztéri szobra határozta meg egykor és ma is a cívis város arculatát. Emlékét e művek mellett a Déri Múzeum gondozásában lévő kiállítás őrzi. Ebben az évben 145 év, 145 kép, 145 tény címmel közlünk heti rendszerességgel képeket és érdekes tényeket a művész életéből.
I.
Gyermek és ifjúkor
Az erdélyi származású Medgyessyek a 18. századtól éltek Debrecenben. Id. Medgyessy Ferenc (1854‒1925) a 19. század hetvenes éveinek végén már pénzügyi fogalmazó, majd pénzügyi tanácsos. 1880-ban kötött házasságot egy könyvkötő mester leányával, Fodor Juliannával (1862‒1955). Elsőszülött gyermekük Ferenc volt, akit két fiú, Pál és Gábor és egy leány, Ilona követett.
Szülőházára, ami azóta sajnos megsemmisült, mindig szívesen emlékezett vissza Medgyessy:
„Debrecenben születtem a mostani Bethlen utca 33-tól a huszadik házban, az 53. táján. Van ott egy kiugró ház, s ami az után következik, a Thaly Kálmán utca felé, belül árkádos épület, az volt az én szülőházam.”
Medgyessy Ferenc szülőháza az 1960-as évek elejénBal szélen áll a gyermek Medgyessy Ferenc, é. n.
Kisgyermekként a háziállatok és a cirkuszban látott tigris, oroszlán, elefánt varázsolták el, számos rajzot készített róluk otthon, hol a papírra, hol a fehér meszelt falra, hol a verést elkerülendő az asztal nem látható alsó táblájára. Gimnazistaként is szeretettel tért vissza az egzotikus állatok alakjaihoz
Az állatok mellett diákkorában a történelem, a mitológia (Phaeton, Homérosz, Odysseus és Nausikaa) foglalkoztatta. A Református Kollégium diákjaként elismert rajzoló volt. Tanárai gyakran kérték fel az órán elhangzott ismeretanyag illusztrálására. Ám nemcsak a táblánál, de óra közben, saját szórakoztatására is készített karikatúrákat.
Diákkori rajz, 189-bőlOdysseust kiveti a tengerpartra és Nausikaa, a Phaiak király lánya előtt megjelenikIllusztrációk Homérosz Iliászához, rajzolja Medgyessy Ferenc
II.
Diákévek
Medgyessyt a Debreceni Református Kollégium növendékeként a természettudományi ismeretek, és továbbra is a rajzolás foglalkoztatta. Erre az időszakra így emlékezik.
„Gimnáziumban az órák alatt többet firkáltam, mint figyeltem… Ovidiust és Homéroszt illusztráltam, torzképekkel … Sokat rajzolgattam, és örültem, hogy fejlődik ez a képességem. Egész természetesnek találtam, hogy én tudok a legjobban rajzolni rajztanáromat is beleértve (Bosznait) ez volt a meggyőződésem, épp ezért nem is jártam semmiféle rajzórára …maradtam tovább pad alatt rajzolónak.”
A már korábban bemutatott irodalmi illusztrációk és az állatrajzok mellett új témaként jelenik meg tanárainak alakja, hol mérgesen megörökítve, hol a jellegzetes vonásokat kiemelve, „Medgyessysen” papírra vetve. A büntetéstől tartva nem nevezi meg kiabáló nevelőjét, ám szeretett természettudós professzorát felismerhetően ábrázolja, s meg is nevezi. Ő a híres Kovács János természettudós professzor, aki egykor kollégiumi diák volt, majd egyetemi tanulmányai után tanári állást vállalt a Tisza családnál és végül közel húsz éven át oktatta egykori alma matere növendékeit. Talán az ő példája, illetve szülei ösztönzése és támogatása vezette Medgyessyt az orvostudomány felé.
III.
Orvosból művész
Sikeres érettségi vizsga után szülei és rokonai javaslatára biztos megélhetést nyújtó pályát választott, a Budapesti Tudományegyetem Orvostudományi Karára jelentkezett. A természettudomány mindig is érdekelte, így ez nem tűnt rossz választásnak. Sikeres felvételi után a kor legnevesebb orvosprofesszorai oktatták. Tanárai voltak többek között az európai hírű szemész dr. Schulek Vilmos, dr. Korányi Frigyes és Kétly Károly, belgyógyász, akiknek alakjait egy-egy rajzon örökítette meg. Tanulmányai mellett folytatta a “zugrajzolást” is. Az egyetem bonctani óráin holttesteket rajzolt.
Visszaemlékezése szerint
„…A halottak tanítottak meg rá, hogy nem a gyógyítás a hivatásom. Fehér köpenyes fiatal, jövendőbeli orvostársaimmal szorgalmasan jártunk a bonctani órákra. Ott álltunk a professzor körül, aki az emberi test titkait magyarázta nekünk. A fiúk jegyeztek. Én azonban nem hallottam mit mond a professzor. Csak a boncasztalon fekvő békés, elpihent testet láttam. A formákat és a vonalakat rajzoltam a jegyzetkönyvembe. Ahogy gyűltek a halottak a fehér lapokon, úgy nőtt bennem a művész, úgy veszett ki belőlem az orvos.” …
IV.
„Így lettem felfedezve”
„Egyszer a sok hullarajzot, néhány tájkép, utcarészlet, vásári jelenet olajvázlattal és egy pár mintázott fejjel együtt Minnich K. professzor összepakolta, és elvitte megmutatni a sógorának, Lyka Károlynak.”
Lyka Károly így emlékezik vissza találkozásukra:
„egy öregember feje és egy ifjú táncosnő kis figurája, amelyeket előhúzott a kabátjából, annyira meglepett […] a kétségtelen tehetség minden jegyével, hogy hamarosan Kallós Ede szobrász barátomnak is bemutattam, és együtt törtük a fejünket, hogyan szerezhetnénk pártfogókat a fiatalember kiképzéséhez. Kallósnak egy nagykereskedő ismerősében végül akadt egy mecénás, aki kész volt Medgyessy párizsi tanulmányát két éven keresztül lehetővé tenni.”
A művészi képzéshez szükséges anyagiak előteremtése mellett egy sokkal nehezebb feladat várt az ifjú orvosnövendékre. Meg kellett írnia szüleinek, hogy nem a biztos megélhetést nyújtó orvosi pálya mellett dönt. Ez végeláthatatlan vitákat váltott ki, amelyeket végül az apa szűkszavúan zárt le:
„Én úri mesterségre tanítottalak és te agyagos lettél. Te választád… kódus lesz belőled.”
Erre válaszként született Medgyessy 1905. január 29-én kelt levele, amelyben leírja döntésével kapcsolatos érzéseit.
Kedves Édesapám!
„Nem mondom én, nagyon sajnálom, hogy annyi pénzt kellett rám költeni úgy apának, mint keresztapáéknak, mert ha szorgalmas tudtam volna lenni, harmadrésze is elég lett volna. Hisz egy közönséges doktor bármikor kitelik belőlem, de mikor többre, sokkal többre vágyom. Igaz, hogy ezzel a szüleimet, keresztszüleimet csapom be, akik költöttek értem, de én mindezek dacára se tudok mást tenni. Így nem lehet doktornak lenni; két urat nem szolgálhatok, a fél munka a legrosszabb munka, ha veszni kell az egyiknek, ne az vesszen, amelyikkel a kedv, a lélek van vele. […] Apa azt mondja, hogy nem jövedelmező, és nem lehet úri módon megélni belőle. Hát mi az úri mód? Mi a pénz? Mi a gazdaság? Ugye arra való eszköz, hogy általa elérhessük életcélunkat, az élet boldogságát. Ez pedig annyiféle, ahány ember van a világon. […] De hátha egyszer van valaki, aki legjobban örül a holdvilágnak meg a napsugárnak, vagy ha abban leli legfőbb boldogságát, ha szemléli az életet úgy, amint van, s megelégedett, ha egy arckifejezést jól megformál, s ha imádja azt, ami szép, és azonkívül semmi egyéb nem tetszik neki, csak, ami művészi. […] Törjem én magamat lótás-futással, és tegyem nyugtalanná az éjjelemet, napomat, ha egyszer úgysem érem el vele, amit keresek, mit érek én azzal a pénzzel, ha nem festhetek, vagy nem szobrászkodhatom. Ha nem élhet az ember annak, aminek akar, akkor nem ér az élete egy hajító fát sem. […] Tudom, hogy nagy dolog, amibe vágok, nagy dologhoz nagyon össze kell szedni magamat. Én bízom magamban. Végre is, ha félreismertem volna magamat, ott a diploma, utóvégre annak is lehet valami hasznát venni. Alig várom azt a napot, hogy elmondhassam: kezemben a diploma, e perctől kezdve nem vagyok doktor. Kezeit csókolja szerető fia, Feri
Kiss Tamás költőnek a lebontott Kölcsey-házról szóló írását a Magyar Kultúra Napja alkalmából közöljük újra, saját fényképeivel.
Magányomban gyakorta felkeresnek nemes szándékú városvédők és műemlékápolók. Egykori cikkeim birtokában kopognak be hozzám, amiket még az ’50-es, ’60-as években a Néplapban, Naplóban jelentettem meg.
Érdekli őket a nagy bontás előtti Debrecen, az eltüntetett utcavonalak, a letörölt belvárosi házak képe. Jórészt fiatalok, akik már nem is látták a Hajó, a Bundi, a Gönczi utcákat, amelyek akkoriban egy-egy tollvonással tűntek el a föld színéről – nyomvonalaikkal együtt. Hogy milyen fontos is a nyomvonal, nemrég győződtem meg róla. Három középkorú asszony állt a Csemete utcán egy panelház tövében. Vidékiek lehettek, tanácstalanok. Megkérdeztem tőlük, mit keresnek. A Görbe utcát – válaszolták. Én zavaromban csak annyit mondtam, jó helyen állnak: itt volt a Görbe utca eleje. – Tudom – szólt az egyik asszony –, hisz’ itt születtem, itt gyerekeskedtem. No hát most már látják, nemcsak szülőház, de Görbe utca sincs.
A debreceni „városrendezésben” nemrégiben ez volt a sikk, hogy a régi, hangulatos belvárosi kis utcák, utcanevek, házak mielőbb eltűnjenek. Ezáltal egy ősi városmag elveszítse identitását. Most ifjú és városszerető műemlékvédőink ilyesmik után kutatnak, hogy az eltűnteket legalább valamiképpen emlékjelekkel jelöljék. Érdeklődésük forrópontja most éppen az 1973-ban eladott és Kabára elhordott Kölcsey-ház.
Mint magam is városféltő polgár, privát indíttatással, kis fotókamerámmal jártam egykor a várost, rosszat sejtve, még a nagy bontások előtt, így a Kölcsey-házról is van néhány felvételem: a bontás előttről, a bontás alattról és arról, mikor már a fundamentumot csákányozza a derék kucsmás földmíves, hogy sertésólat építsen belőle. Ez utóbbi „csákányos” képről egyébként az is bemérhető, hogy hol állott a ház, és melyik szobájába állították be a szobrot.
A Kölcsey-ház bontás előtt Forrás: családi archívum A Kölcsey-ház bontásakor Forrás: családi archívum
Mert nem a „közelébe” került, mint ahogy azt az illetékes városvezető egy, a rádiónak adott nyilatkozatában állította, és magnószalag őrzi. Szepesi György akkor azt kérdezte tőle, hogy „a város vezetői nem gondoltak-e arra, hogy egy műemlékvédő bizottságot hozzanak létre”? A városvezető erre így válaszolt: „Ilyen bizottság dolgozik. Sok javaslatát elfogadtuk. Nem titkolom, hogy vannak kérdések, amikben másképp döntöttünk, mint ahogy ezt a bizottság tagjai elképzelték. Az irodalmi emlékhelyekről szólva ismerem a Kölcsey-házzal kapcsolatos emlékezetes vitát. Én azt hiszem, hogy ezt a vitát a városrendezés már eldöntötte. Nem hiszem, hogy a Lenin-szobor közelében ez a kis házacska ott maradhatott volna.” Korrigálni kell tehát a városvezetőt: a Kölcsey-ház útba esett. A szobor beleépült.
A városféltők minden lehetőt megtettek a Kölcsey-kúria megmentéséért. Szabó Magda cikket írt fővárosi lapba. Masíts László – akkor még a Déri Múzeum szolgálatában – Illyés Gyulát kérte levélben, hogy járjon közbe Budapesten a legfőbb illetékeseknél az épület megmentése érdekében. Illyés válasza meglepő volt: „Sajnos, nekem sincs módomban »megtiltani« régi nagy költőink házának lebontását.” Az itteni illetékesek részéről mélységes volt a hallgatás. A lakosság elképzelni se tudta, hogy mire való ez a bontás, de az folyt háborítatlanul. A Déri Múzeum akkori igazgatója – aki bizalmas jó viszonyban volt a szomszéd fehér ház illetékeseivel – igen megdorgálta az említett művészettörténész urat, hogy a múzeum számára kimentett néhány eredeti kallantyús ablakot. Mintha meg lett volna parancsolva, hogy egy ablakkeret se maradjon, amin a költő az anyaiskolára, a Kollégiumra látott.
Az én városvédő embereim arra is kértek, hogy adjak majd egy interjút erről a régi kis kúriáról valamilyen értékmentő újságnak. Nos, ennek a kérésnek itt szeretnék eleget tenni, csak még egy kevés kiegészítéssel.
Az egykori nádtetős polgárházat a költő apai nagybátyja, Kölcsey Sámuel vásárolta a Kölcsey fiúk diákszállásául. A tehetősebb nemesek gyermekei jórészt nem voltak a Kollégium bentlakói. Hogy nádas volt a ház, az Debrecenben egészen természetes volt, sőt, a „kőtetejű” polgárház volt igen ritka. 1801-től tíz éven át lakott benne az ifjú Ferenc, tehát huszadik éves koráig, amikor aztán jogászként Pestre költözött. Annyit tudunk róla, hogy kicsiny, másfél négyzetméteres szobában lakott magányosan. Azóta szinte nincs is a háznak évszázadon át „története”. Polgárok lakták, bizonyára alakítgatták, tatarozták. A jelen század harmincas éveiben – az én diákkoromban – egy Weinberger László nevű vízvezeték-szerelő műhelye volt a Füvészkert utcai felében. A ház oromzatán, teljes szélességben óriásra mázolt betűk hirdették a háziúr foglalkozását, a Hüvelyes utcai részen pedig nagy ábrák szemléltették munkája készítményeit, a kerekeskutat, fürdőkádat, fali vízcsapot s efféléket. Egyszóval a falak nem őrizték egy nagy költő emlékét sem. Gondatlanságból? Nem, egyszerűen nem is tudtak a ház múltjáról. Debrecenben sokáig nem az Erdő virágillata lengedezett, hanem a szalonnaszag. A századfordulón azonban a megalakult Csokonai-kör felfigyelt az irodalmi nyomokra és keresni kezdett. Zoltai Lajos hírlapíró, majd múzeumőr gondos kutatómunkájának eredménye az, hogy a polgárházból irodalmi műemlék lett. Ekkor meszelték le a cégjelzéseket, és helyezték el rajta az emléktáblát is.
Alig is történt több. Kis játszótér alakult előtte hintákkal. Gyerekek játszadoztak az árnyas fák alatt. De ettől kezdve tudták az emberek, hogy ez Kölcsey háza volt. Mikor a hetvenes években felvetődött az irodalmi múzeum gondolata, én erre a házra gondoltam, átjártam helyiségeit, szobáit, pincéjét, s meglepően száraznak, salétrommentesnek, és jól megépített, erős falazatúnak találtam. Alkalmasnak akár eredeti kéziratok tárolására is. A bizottságban különbözők voltak a vélemények. Én kitartottam mellette. Meg akartam menteni. Akkor már éreztem a „szellemet”, a veszélyt, a fenyegető „városrendezést”. Az Alföld folyóiratban közreadtam még 1963-ban egy cikket A mi Kölcseynk címen. A tanácselnök ezt olvasta. Sőt, válaszolt is rá. Az Alföld ezt a választ is közölte: Nem bontják le a Kölcsey-házat. Sajnos, ez az ígéret csak szép szó volt. Olyan húzd meg, ereszd meg. Időhúzás. A távlati terv csákányai, bontó szerszámai már csak a jelre vártak. Tíz év múlva csak azok a téglák maradtak meg belőle, amiket az irodalomhoz hű lelkek kabátjaik alatt kiloptak. Mert kémlelő szemek erre is figyeltek.
A csákányhangokra írtam azt a verset, ami bejárta a magyar sajtót. De már késő volt. Egyszer Bán Imre professzor úrral találkoztam a bontásnál. Megszólítottam, arcába néztem: könnyek voltak a szemében, mint valami nagy temetésen.
A városszépítőknek most az a gondjuk, hogy: nincs ház, nincs szobor – mi legyen a helyén? Új önkormányzatunknak pozitív, biztató a szava. Sokan építészt, szobrászt keresnek. Nagyon helyesen. Ám úgy gondolom, hogy ez nem pusztán építészeti kérdés. Új házat építeni túlzás lenne, szobor is van a művelődési ház bejáratánál.
Itt a költő géniuszát kell találóan, egyszerűen, művészien megfogalmazni és kifejezni. Legyen az falrész, veretes dombormű, bármilyen művészi alkotás, az elpusztított ház helyén legyen jelen a költő, sugallja az ő szellemét, érezzük az ő jelenlétét.
Olvasóink figyelmét itt hívjuk fel a Magyar Kultúra Napja alkalmából
2026. január 27-énhasonló tárgyban tartandó rendezvényünkre:
A Magyar Kultúra közelgő ünnepnapjának alkalmából kétrészes blogbejegyzésünkben egy régi debreceni könyv kalandját meséljük el.
A magyar filmnézőnek mindig öröm, ha honfitársaira, országára, nyelvére vagy a hazai kulturális alkotásokra ráismer az idegen nyelvű filmekben (ezeket az utalásokat valaki egy terjedelmes Wikipedia-szócikkben is gyűjtögeti), még ha Budapest sokszor Párizst, Moszkvát vagy Berlint helyettesíti is, ha magyarul a marslakók, a gengszterek vagy az idegesítő szomszéd beszél is, ha a magyar színészeket, szakembereket sokszor csak a statiszták között vagy a stáblistán ismerhetjük is fel.
Arra is volt már azonban példa, hogy egy amerikai filmben feltűnő dekorációs elem egy rég lappangó magyar festmény nyomára vezetett, csak szem kellett hozzá ezt észrevenni.
Az alábbi esetre sem én magam figyeltem fel, ahhoz a kosztümös filmeket értően néző Borda Márton Áron antikváriusi tekintete kellett: az ő gyanúját igyekszem alátámasztani az alábbiakban.
Az I. Erzsébet angol királynőről szóló, Cate Blanchett főszereplésével 1998-ban készült angol játékfilmnek a történelmi tényekhez való igen laza viszonyáról több elemzés is olvasható (például itt), a díszletek és jelmezek korhűségét ugyanakkor – amelyekhez a szerencsés történelmi fejlődésű Angliában számos korabeli írásos, képi és tárgyi forrásból lehet hiteles adatokat meríteni – senki nem kérdőjelezi meg (még ha tervezői jelöléseit díjra nem is váltotta).
A filmben sokszor látjuk Cate Blanchettet könyvvel a kezében, a királynő műveltségét demonstrálva.
I. Erzsébet (1533–1603, 1558-tól királynő) valóban igen okos, intelligens és pallérozott személy volt, akinek humanista, tudós nevelői kisgyermekkorától férfiakat megillető ismeretekre oktatták őt, így teológiát, történelmet, retorikát, logikát, filozófiát, számtant, geometriát, nyelvtant, irodalmat és zenét is tanult, s már tízévesen folyékonyan beszélt franciául, spanyolul, görögül és latinul – még ha ezek gyakorlásához később udvarában nem is igen talált partnereket, de annál nagyobb kedvvel használta tudását az idegen követekkel való tárgyalásaikor.* Igen szép stílusban fogalmazott és írt, kézírása is kiforrott és elegáns volt, s egész életében sokat olvasott. Nagyon kedvelte a szép kiállítású könyveket, a művészi könyvkötéseket, s köztudomású volt, hogy ha valaki a kedvében akar járni, azt egy tetszetős könyvvel könnyen megteheti – számos ilyen, ajándékba kapott kötet fenn is maradt a királynő könyvtárából.
Angliában a XIII. századtól kezdve igen kedvelt volt, de a XVI. században élte virágkorát a könyvek selyem- és skófiumhímzéssel, gyöngyökkel, drágakövekkel, flitterekkel ékesített bársonyba, selyembrokátba vagy atlaszba való kötése, amely hímzések készítése – akárcsak nálunk a hasonló célú gyöngyhímzés – az úri leányok kedvelt kézimunkája volt. Erzsébet gyermekként maga is készített hasonlókat, amelyekbe az apjának és nevelőanyjának ajándékul szánt, saját fordításait kötötték. A francia eredetű, aranyozott, színes bőrintarziás reneszánsz bőrkötések éppen Erzsébet uralkodása idején kezdtek az országban elterjedni (a vaknyomásos kötést felváltva), saját könyvtárába is számos ilyen gazdag aranyozású, kapcsos kötet került, de ezek a hímzett szövetkötések szépségével és népszerűségével sokáig nem vehették fel a versenyt.
I. Erzsébet számos fennmaradt díszkötésű könyve közül mívessége miatt manapság az egyik legismertebb az a genfi Biblia, amelyet az oxfordi Bodleian Library őriz – kérdés persze, hogy maga a királynő ezt forgatta-e a legszívesebben. A karmazsinvörös bársonyba kötött, arany- és ezüstszállal hímzett Tudor-rózsákkal díszített, mintázott arany élmetszésű könyvet Christopher Barker nyomdász ajándékozta a királynőnek 1584 újév napján. Ugyanez a hímzőmester díszíthette korábban színes selyemmel és ezüstszállal annak a másik híres ajándékkönyvnek a zöld bársony borítóját, amelyet Parker canterbury-i érsek a saját házában fölállított magán-nyomdája és kötészete első termékeként nyújtott át Erzsébetnek 1572-ben: a kötéstáblán egy kerítéssel körülvett virágos parkban szarvasok legelésznek.
I. Erzsébet hímzett kötéses Bibliája a Bodleian Library gyűjteményében Forrás: lásd a felhasznált irodalomjegyzékben
Mindezek a tények az Elizabeth című film látványtervezői számára is hamar nyilvánvalóvá lehettek a források megismerése után, amikor a használandó kellékeket be kellett szerezni, hiszen a színészek kezébe adandó tárgyak nem lehettek anakronisztikusak egy szándéka szerint mégiscsak történelmi filmben. A királynő eredeti hímzett-virágos könyveit azonban természetesen nem használhatták kellékként, azt valami hasonlóval, de kevésbé sérülékennyel kellett helyettesíteni. Hogy a kiválasztott könyvig miként jutottak el, azt sajnos nem tudom, vélhetően egy könyvtáros ajánlhatta figyelmükbe, hiszen bár a Bodleian nem őriz belőle példányt, a British Libraryból akár ki is kölcsönözhető. Az Erzsébet kezében többször jól láthatóan tartott kötet ugyanis szinte bizonyosan nem más, mint a Dávidházi Kálmán debreceni könyvkötő által 1909-ben 500 példányban elkészített Petőfi-almanach!
Az első leánykérési illetve a börtönbeli jelenetsor, a színésznő kezében a Bibliaként használt Petőfi
Bárki volt is az ajánló – a stáblistán ezúttal nem szerepel magyar név, a kérdéses jelenetek forgatási helyszíne pedig Haddon Hall, Bakewell, Derbyshire illetve két vár Northumberlandben – nem választott rosszul, ha Erzsébet Bibliájára vagy a XVI. századi virágos kötésekre emlékeztető könyvet keresett. A vaskos kis nyolcadrétalakú könyvecske – amely Ferenczi Zoltán szerkesztésében, a Bajza utcai Petőfi-Ház gr. Apponyi Albertné elnöklete alatt álló Hölgybizottsága megrendelésére és kiadásában, a szervezés alatt álló intézmény javára jelent meg Hornyánszky Viktor könyvnyomdájában, s nem feltétlenül tartalma, hanem csodaszép kötése miatt érdemes ma is a figyelemre – „ízről-ízre hű utánzása egy XVIII. századbeli zsoltáros könyvnek”, amelynek virágai éppen úgy reneszánsz eredetűek, mint angol rokonaié, s amely vélhetően szintén egy hölgy számára készült valamikor.
A Petőfi-almanach kötéstáblája és címlapja, az előzéklapon Benczúr Gyula a kötet számára festett Petőfi-arcképével
Dávidházy mester
Dávidházy Kálmán (Pankota, 1864 – Debrecen, 1939) debreceni bőrdíszműves és könyvkötő Dávidházy Imre debreceni könyvkötőmester fogadott fiaként, negyedik generációját képviselte a családi mesterségnek. Dédanyja, a debreceni Könyves Tóth Mária édesapja és bátyja voltak az elsők, akik ebben az iparágban dolgoztak. János nevű nagyapja Könyves Tóth Mihály tanulója volt, apja pedig Csáthy Lajos kötészetében inaskodott: a három legjelesebb debreceni könyvkötőfamília neve fonódik össze a családtörténetben. Már a tanító és lelkész dédapa is a debreceni kollégiumban tanult, a nagyapa pedig vándorévei után Debrecenben telepedett le, itt nyitotta meg műhelyét a Füvészkert utcában, ahol az Kálmán haláláig működött. Imrének örököse nem születvén, egy rokona fiát fogadta örökbe, hogy a mesterséget továbbvigye. Dávidházy Kálmán 1878-tól 1881-ig tanult apja műhelyében, felszabadulása után előbb a híres pesti Gottermayer cégnél volt aranyozó, majd bécsi, német- és franciaországi műhelyekben szerzett gyakorlatot. Németországban kitanulta a bőrdíszművességet, valamint szorgalmasan tanulmányozta a múzeumok és könyvtárak történeti könyvanyagát. Miután a debreceni műhelyt 1885-ben átvette és modernizálta, a mindennapi kötészeti munkák mellett saját tervezésű, művészi bőrkötéseket is kezdett készíteni a tanult kézműves technikákkal, s könyvei, díszalbumai, oklevéltokjai, bőrtárgyai szépsége hamar szertevitte a hírét.
A modern, szecessziós ízlésű munkák mellett előszeretettel használt népi motívumokat a kötéstábláin, vésett-domborított szűrmintákat, festett tulipánokat, valamint felelevenítette a régi debreceni kötészeti hagyományokat, a szalagfonadékkal geometrikusan osztott és színesre festett, virágmintás nyomóvasakkal, gazdag aranyozással díszített pergamenkötéseket utánozva, vagy aranyos, rózsás-szegfűs bőrkötéseket készítve.
Ebbe a sorba illeszkedik a Petőfi-almanach is, amely nagy tisztelője, Benczúr Gyula festőművész feleségének inspirációjára jött létre. Ürmössy Boldizsár Piroska, a székely származású tanárnő és könyvgyűjtő (a Zirzen-féle polgári tanítónőképző intézet földrajz- és történelemtanára, illetve a Magyar Asszonyok Könyvtárának létrehozója) tulajdonában volt ugyanis, gyűjteménye vallásos nyomtatványainak egyikeként az a XVIII. századi zsoltároskönyv, amelynek kötését a bibliofil Petőfi-kötet mintájául ajánlotta Dávidházynak. Az Almanach kötése nem debreceni típusú, nem is pergamen, hanem nyomómintás, festett és aranyozott borjúbőrkötés, de a szegfűs-gránátalmás-leveles ágak nemzeti színei és az arany madárkák magyarossá teszik azt.
Szíj Rezső szerint
„aligha tévedünk, ha a könyvet a nemes anyag, a jobb nyomdai kivitel, a kötés művészi díszítése, megmunkálása, s a mintázott aranymetszés alapján a jelen század egyik bibliofil gyöngyszemének tartjuk. A műízlés azóta alapos változáson ment keresztül, de ez sem csökkentheti Dávidházy Kálmán gyönyörű kötésének művészi értékét, amelyhez foghatót Debrecen azóta sem mutathat fel.”
A könyvből „az európai uralkodók, a főhercegek, a világ első könyvtárai és a pápa, kitüntetésül” kaptak példányokat, így kerülhetett az angol nemzeti könyvtár birtokába is, s onnan, át az időn, I. Erzsébet királynő kezébe – aki még Petőfi angolra fordított sorait is olvashatta benne: „Freedom and Love will ever be / The highest bliss of Life for me…”
Következő bejegyzésünkben Benczúr Gyuláné Dávidházi Kálmánhoz intézett leveleit is elolvashatják.
*Lásd erre példának zalánkeményi Kakas István erdélyi követ beszámolóját 1594-ben tett londoni útjáról, amelyből megtudjuk, hogy az audiencián „Erzsébet királyné megértette s élvezettel hallgatta a szép, bár kissé hosszú oratio minden szavát, fordulatát, mert latinul és görögül kitűnően tudott, még beszélni is, úgy hogy egyetemi tanárokkal is vitatkozott e nyelveken.” E tapasztalattal ellentétben a követet igen bosszantotta, hogy városi sétája során viszont „nem akadt emberre, kivel »deákul tudott volna beszélleni«, annyira deáktalan az ország népe”. Vö. Veress Endre: Kakas István 1558–1603 (Magyar Történeti Életrajzok), Budapest, 1905. 42–54. (51.; a királynő aláírása: 43.) Az adatot szintén Borda Mártonnak köszönöm.
Felhasznált irodalom:
A tekintetes nemes Tanátstul Confirmált Articulusok tenora szerint a’ Becsületes Compactor Legényi Társaságban lévő Személyek neveiknek jó rendel való leírására rendeltett Könyv. 1731 Esztendőben. Kézirat, Déri Múzeum Történeti gyűjteménye, I.1936/155.
Brassington, W. Salt: A History Of The Art Of Bookbinding, with some account of the books of the ancients. London, 1894.
Davenport, Cyril: English Embroidered Bookbindings. London, 1899
Fletcher, William Younger: English Bookbindings In The British Museum (Illustrations of sixty-three examples selected on account of their beauty or historical interest). London, 1895
Gulyás Pál: A művészi könyvkötés evolucziója. Magyar Könyvszemle, 1911. január–március, 41–52.
[Móricz Pál]: A debreceni híres Dávidházy könyvkötészeti műhely megszűnt. Magyarság, 1926. február 20.
Móricz Pál: Megvakulás előtt a debreceni arany virágos könyvek híres mestere. [=Dávidházy-életrajz] Magyarság, 1926. április 9. (helyreigazítás: április 21.)
Nagy Anikó: A Magyar Asszonyok Könyvtára. Ismertetés és újabb adalékok. Könyvtári Figyelő, 2014. 1. 63–70.
Pap Károly: A Petőfi Almanach. (A Petőfi-ház felavató ünnepe alkalmából.) Erdélyi Múzeum, 1909. 5. 376–391.
Martina Wunsch: Herr Kardosch und seine Sänger. Fünf Musikerschicksale im Schatten der NS-Zeit. BoD – Books on Demand, Norderstedt, 2022.
Bemutatja: Lakner Lajos
A Baden-Baden közelében élő Martina Wunsch néhány év óta foglalkozik a végnapjait élő Weimari Köztársaság szórakoztató zenéjével. Különösen foglalkoztatja a zsidó származású művészek élete, akik közül a 1920-as évek végén s az 1930-as évek elején sokan voltak énekesek, komponisták, színészek vagy szövegírók.
A Kardosch-énekesekre a Comedian Harmonists énekegyüttes (1928–1934) révén figyelt fel: egy Harmonists-rajongó küldött neki egy CD-t ezekkel a szavakkal: „Ha szereted a CH-t, ezt feltétlenül meg kell hallgatnod.” Ahogy mondani szokás: a többi már történelem…
2020-ban határozta el, hogy létrehoz egy honlapot, amely 2021 novemberében el is indult. Folyamatosan gyűjtötte az adatokat, melyek alapján megírta a Kardos úr és énekesei (Herr Kardosch und seine Sänger) című könyvét, ami 2022-ben jelent meg. E könyv családtörténeti fejezetét közöljük az alábbiakban.
A szerző azóta is folyamatosan kutatja a témát. A Fox auf 78 című folyóiratban Josef Westnerrel együtt két részből álló cikket publikált a Kardos-énekesekről: Ki fél a gonosz farkastól? A Kardos-énekesek (Wer hat Angst vor dem bösen Wolf? Die Kardosch-Sänger) címmel.* Az Abels Kvartet, majd a Kardoss István vezette Five Songs tenorjáról, Balassa Józsefről a Yumpu platformon írt részletes életrajzot. 2024 októberében a szerkesztésében jelent meg Rudi Schuricke bio- és diszkográfiája: Elkísérhetem egy darabon? (Darf ich Sie ein Stück begleiten? Die Rudi Schuricke Bio-Diskografie).
Kardos István Kardos István zeneszerző, zongorista és karmester volt, aki 1891-ben született Debrecenben. Apja Kardos Sámuel ügyvéd és publicista, anyja Engländer Malvina, akiknek összesen hat gyermekük született. Kardos István a debreceni katolikus gimnáziumban tanult, majd 1910-től a budapesti Zeneakadémián folytatott zeneszerzési és karvezetési tanulmányokat, emellett jogot is hallgatott, de végül a zenei pályát választotta.
A diploma után tanárként dolgozott, turnézott, komponált, és több budapesti színházban működött közre. 1918–1919-ben a Magyar Állami Operaház könyvtárosa és korrepetitora volt. 1922-ben feleségül vette Váradi Olgát, a mezzoszoprán énekesnőt. 1925-től Németországban és rövid ideig Svájcban éltek, majd Berlinben telepedtek le. Kardos filmzongoristaként és komponistaként is dolgozott. 1929-től ő vezette a sikeres Abel-Quartett/Five Songs együttest, majd 1932-től saját csoportját, a Kardosch-Sänger kvartettet, amely gyorsan népszerű lett filmekben, színpadon és lemezeken.
A náci hatalomátvétel után helyzete egyre nehezebb lett, mivel zsidó származását – külföldiként – már nem tudta sokáig eltitkolni. 1935-ben felszólították, hogy igazolja árja származását, ezért feleségével titokban elmenekült Németországból. Budapesten újra zenekart szervezett, majd több színházban dolgozott karmesterként. 1936 szeptemberétől 1937 szeptemberéig a debreceni Csokonai Színház karmestere volt, majd 1939-ig különböző budapesti színházakban dolgozott beugró karmesterként, állandó szerződés nélkül. A zsidótörvények miatt 1939-től már nem kaphatott munkát. Részben illegálisan magánórákat adott.
1944-ben a német megszállás után a házaspárnak sárga csillagot kellett viselnie, majd zsidóházba költöztették őket. Később hamis papírokkal bujkáltak. Túlélésüket rokonok és barátok segítették – köztük Nemes Nagy Ágnes költő és családtagjai –, akiket később a Yad Vashem „A Világ Igazai” címmel tüntetett ki.
A holokauszt alatt a Kardos család 22 tagját, köztük István anyját és több testvérét meggyilkolták. Kardos karrierje és egzisztenciája is összeomlott, de a háború után újraépítette életét. A Magyar Rádió zongoristájaként dolgozott, majd a Zeneakadémián és a Színház- és Filmművészeti Főiskolán tanított. Komponált és zenei újságíróként is tevékenykedett. 1975-ben hunyt el, sírja a budapesti Farkasréti temetőben található.
Bejegyzésünk mellékleteként megtekinthető Martina Wunsch német nyelvű könyvének tartalomjegyzéke és debreceni vonatkozású teljes első fejezete, képi dokumentumokkal.
Martina Wunsch – Josef Westner: Wer hat Angst vor dem bösen Wolf? Die Kardosch-Sänger. Fox auf 78, 33. szám, 2022 ősz (1. rész); 34. szám, 2024 tavasz (2. rész)
