(Első megjelenés: a szerző saját Facebook-oldala, 2025.06.19.)
A Debreceni Városvédő és -szépítőEgyesület közleménye
Nyul Imre helytörténész kutatásai igazolták a korábbi feltevést, hogy a Dósa nádor tér 7. számú egyemeletes házat 1907–1908-ban Aczél Géza (1864–1937) építészmérnök, városi főmérnök tervezte és építette családja számára. A ház és az Aczél (Stahl) család történetét a lenti írásból ismerhetjük meg részletesen. (Hasznos információkkal szolgál emellett Nyul Imre Aczél Géza, a nagyváros megálmodója – A Stahl család és Debrecen című, 2020-ben megjelent könyve.)
A napjainkban teljesen átalakított homlokzatú ház földszintjén a nagy múltú és nevezetes Parasztbolt működik. A Déri Múzeum Fotótárának megosztott fényképén szépen látható az Aczél-ház eredeti timpanonos és szemöldökpárkányos díszítése az emeleten, amely így hitelesen rekonstruálható lenne, illetve méltó emléket lehetne állítani Debrecen egykori nagyhatású főmérnökének.
A Dósa nádor téren jelentős fejlesztésekről olvashattunk a közelmúltban a sajtóban. A 2. számú Barcsay-házat és a 3. számú Zilahy-házat megmentették és reményeink szerint hamarosan szépen helyreállítják a kivételesen értékes házakat. Ehhez a folyamathoz kapcsolódhatna a 7. számú Aczél-ház, továbbá a 4. számú, szintén egyemeletes ház rekonstrukciója, amelynek eredeti, gazdagon díszített eklektikus homlokzatáról szintén maradtak fenn fotók a Déri Múzeum Fotótárában.
Nagy lehetőség kapujában áll a Dósa nádor tér, hogy a fejlesztések során visszakaphassa történelmi arculatát.
Az eredeti teljes fénykép a Csapó utca felől készült. Az elől látható két földszintes épület helyén ma a Csapó utca 5–13. számú sorház kezdődik. Forrás: Déri Múzeum Fotótára
Az alábbiakban Nyul Imre kutatásieredményeit közöljük.
A napokban került napvilágra, hogy a Tóthfalusi téren (ma Dósa nádor tér) 1953-ban létesült ún. Parasztbolt több mint 70 év után bezár. A Parasztboltnak rendszeres vásárlója volt a mi családunk is, különösen, hogy évtizedekig feleségem nagybátyja volt az üzletvezető. Az épülethez való személyes kötődésem, hogy 2020-ban könyvet írtam Aczél (Stahl) Géza egykori városi főmérnökről, a nagyváros megálmodójáról és családjáról, valamint személyesen megismerhettem három unokáját, de több leszármazottjával is kapcsolatba kerültem. Sok-sok kutatással, apró részletekből sikerült összerakni a ház történetét. Íme:
1870-ben Stahl Henrik (1810–1873) – Aczél Géza nagyapja – rézműves tulajdona volt a házas ingatlan, egy alápincézett földszintes ház a Hagyma tér 12. szám alatt. (később Degenfeld tér 7., Tóthfalusi tér 7., Dósa nádor tér 7.) Itt volt a rézműves műhelye is. Idősebb fia, Stahl (Henrik) Vilmos (1836–1966) apja mesterségét folytatta, de korán, 1866-ban elhunyt.
Aczél Géza nagyapja, Stahl Henrik 1873-as halála után Stahl Ede (1838–1892) – Aczél Géza apja – a kisdedóvó vezetője örökölte a házat. (A kisdedóvó a mellette lévő telken, a 13. szám alatt működött.) Stahl Ede feleségének 1900-ban történt halála után Aczél Géza (1864–1937) örökölte a házat.
Aczél Géza 1907-ben kért engedélyt a ház bővítésére. (ld. Mikrofilmtár) 1910-ben, fia halálakor már biztosan az újonnan épített házban éltek.
A földszinten kialakított üzlethelyiséget bérbe adta. Az 1910-es évek végétől a Lindenfeld J. Jenő fűszer- és gyarmatáru nagykereskedése bérelte. Aczél Géza 1921 májusában családjával kiköltözött a tócóskerti, időközben téliesített villájába. A Degenfeld téri házat eladta a Lindenfeld családnak. 1940-ben Lindenfeld Lajos és testvérei nevén volt a házas ingatlan. A Lindenfeld kereskedés 1945-ig működött itt. 1946–1947-ben a Fazekas, Fogoly és Somogyi textil-, kötött-és rövidáru nagykereskedés használatában volt az üzlethelyiség.
Aczél Géza unokája, Aczél Péter a következő feljegyzéseket osztotta meg (Aczél Péter építészmérnök, Budapest I. kerületének, a Budavári kerület főmérnöke volt):
Stahl Henrik valamikor 1839 és 1841 között vásárolta meg a Hagyma téri házas ingatlant, mivel János fia már ott született 1841-ben. (Előző fia, Ede 1838-ban még nem ott született)
Aczél Géza egyemeletessé építtette át a földszintes házat, a földszinten üzlethelyiséggel. Csak kevés részt őrzött meg az eredeti falakból. 1908-ra készült el a ház. Akkor nyerte el a mai formáját. Tudomása szerint a tócóskerti Aczél-villából tűnt el sok-sok tervrajza, a közel 2000 kötetes angol, német és magyar nyelvű szakkönyvtárával együtt.
A fényképet az 1920-as években készítette egy ismeretlen amatőr, az emeletes 7. sz. ház itt kinagyítva. Az emeletes házon olvasható a Lindenfeld J. Jenő felirat.
A legújabb fejlemények szerint a Nyul Imre által összeállított kutatási eredményeket felhasználva elindul egy kezdeményezés az épület megmentése és a régi fényképen látható, eredeti formában való visszaállítása érdekében.
A Déri Múzeum Szomolányi gyűjteményében található egy miniatűr festmény, mely Zichy Antóniát, a mártírhalált halt miniszterelnök, Battyhány Lajos forrón szeretett hitvesét ábrázolja.
Fotó: Lukács Tihamér
Az ifjú Antónia és a fiatal gróf 1833 decemberében, egy pozsonyi estélyen találkoztak először, és rögtön egymásba szeretettek. Batthyány szinte rögtön meg is kérte a 17 éves lány kezét, aki igent mondott.
Az 1834-ben megtartott esküvő után a szerelmesek bebarangolták Nyugat-Európa legszebb tájait: Itáliát, Franciaországot, Bajorországot, Svájcot. Hazatérésük után Ikervárott (Vas vármegye) telepedtek le, de a téli időszakokat rendszeresen Pesten töltötték. Frigyükből öt gyermek született, de csak hárman élték meg a felnőttkort: Emília, Ilona és Elemér.
A házaspár aktív társasági életet élt, rendszeresen tartottak fogadásokat, bálokat és művészeti esteket. Emellett Batthyány Lajos egyre nagyobb közéleti szerepet is vállalt, így 1839-től politizálni kezdett. Mint minden eseteben, most is élvezte felesége feltétlen támogatását, hiszen Antónia nem csak mint hitves állt mellette, hanem mint múzsa és politikai segítőtárs is. Ahogyan a gróf fogalmazott:
„A hazaszeretet felgerjesztésére minden veszélyeztetett nemzetnél hathatós eszköznek tapasztaltatott a nőnem ösztönzése; hogy ez nálunk is mennél elébb fogja fel e dicső szerepet, iparkodni fogunk.”
Zichy Antónia valóban mindent megtett a szeretett férfi karrierjéért:
„Látványosan tüntetett férje politikai nézetei mellett az országgyűléseken éppúgy, mint a színházakban vagy a bálokban. Támogatta a honi gazdasági kezdeményezéseket, rendszeresen adakozott jótékony célokra, a negyvenes években pesti szalonja a társadalmi élet központja lett, ahol gyakran megfordult például Vörösmarty Mihály is. Húgával, gróf Károlyi Györgynével lelkes támogatói voltak a Védegyletnek is. Magyarul beszéltek, itthon készült magyar ruhákban jártak, a bálokon magyar zenére táncoltak. Az ifjúság rajongott értük, személyiségük még az arisztokratákat nem kedvelő Petőfi Sándort is ámulatba ejtette, „tündérvirágnak” nevezve a grófnőket.”
Batthyány Lajos politikai pályája – jelentős mértékben feleségének köszönhetően – egyre feljebb ívelt. Reformpolitikája idővel beérett, és 1848. március 17-én V. Ferdinánd őt nevezte ki miniszterelnöknek. Sajnos elképzeléseit nem tudta érvényesíteni az uralkodóval szemben, így október 2-án lemondott.
Mikor 1849 januárjában őrizetbe vették, felesége hűségesen mellette maradt. Zichy Antónia mindent megtett, hogy férjét ne végezzék ki, azonban a számtalan kérvény és könyörgés ellenére kimondták a halálos ítéletet. Ezután csak annyit tehetett, hogy egy tőrt csempészett be férjének, hogy a megalázó akasztást elkerüljék. Batthyánynak ezzel a fegyverrel sikerült úgy megsebeznie a nyakát, hogy a kivégzést kénytelenek voltak golyó által végrehajtani 1849. október 6-án.
Zichy Antónia soha nem bocsátotta meg a Habsburgoknak férje halálát.
„Bárhol megjelent, az az önkényuralom elleni tiltakozásnak számított, gyakran megéljenezték a mártír miniszterelnök özvegyét. […] Élete végéig viselte a fekete gyászruhát, leveleit pedig így írta alá: Gróf Batthyány Lajos özvegye.”
A mindenki által tisztelt és szeretett grófnő 1888-ban hunyt el. Végrendelete értelmében a férje mellett helyezték örök nyugalomra, s a tőle kapott búcsúlevelet a szívére helyezték, hogy örökre vele legyen.
A Zichy Antóniát ábrázoló műtárgy az 1840-es években készült és a biedermeier-kor jellegzetes stílusjegyeit viseli magán. Készítője: Moritz Michael Daffinger.
Magyar kezdeményezésre 15 éve ünnepeljük a szecesszió világnapját. Azért esik június 10-re, mert érdekes módon az irányzat két jeles képviselője Lechner Ödön és Antoni Gaudí is ezen a napon hunytak el.
A tizenkilencedik század utolsó éveiben, illetve a huszadik század elején egy új stílus jelent meg a művészetekben, amelyet egyes országokban különféle névvel illettek, így Franciaországban art nouveau, Németországban Jugendstil, Magyarországon szecesszió néven emlegetjük.
A szecessziós iparművészet meghatározó motívuma a növény, a virág volt. A művészek a természet felé fordultak, annak gazdagságából merítettek. A közös természetimádatban az individuum érzékenysége volt a meghatározó, ez magyarázza a végtelen változatosságot, ami jellemzi a szecessziót. Első látásra akár esetlegesnek is tűnhetnek a virágok, levelek, rovarok mintái, valójában nagy technikai tudás, átgondoltság rejlik a legegyszerűbb virágábrázolásban is. A természet megjelenítése sokszorosan stilizálva, a jellemző formára redukálva bomlik ki előttünk. Mindenütt virágot látunk – liliom, nőszirom, mák, harangvirág -, hajlékony szárak hordozzák a kibomló virágfejeket.
Ez a stílus az építészetben (nagyszerű példákat láthatunk Debrecenben is, a Püspöki Palotára, a Vármegyeházára, a Debreceni Első Takarékpénztárra, a Gambrinus köz bérházaira gondolni) és az iparművészetben bontakozott ki a legsokrétűbben.
Az iparművészet – többek között – az ember mindennapi környezetéhez tartozó tárgyak létrehozását tekinti feladatának. A századforduló iparművészei, akik nagyon sokra értékelték a kézimunkát, a kézművességet, arra törekedtek, hogy olyan használati tárgyakat alkossanak, amelyek egységes stílusúak, funkcionálisak, mégis a lakás díszévé vál(hat)nak. A párnákat, terítőket és falvédőket is ellepték a nagy léptékű, ívelő virágos motívumok. A fodrok, szalagcsokrok helyét a gyöngy, a flitterdísz, a méterre kapható ún. szecessziós paszomány és a kanyargós írcsipke foglalta el. Az antik csipkék is előkerültek a szekrényfiókból; és a szecessziós ihletésű szeszélyes szövésű modern ruhákat széltében-hosszában díszítik.
A szecesszió a divat területén is érzékeltette hatását: az 1890-es évek végén radikális változások kezdődtek. A szecesszió ihlette hajlékonyság ráveszi az asszonyokat, hogy mellőzzék az addigi segédeszközöket, a farpárnákat, abroncsokat. Az új stílusnak megfelelni vágyó kacér töltött galamb típus fogyókúrázni kezd, hogy titokzatos éteri nővé alakuljon át, arisztokratikus pózokkal és szenvelgő lélekkel. 1899-re alakul ki, egyelőre csak a divatlapok oldalain, az első igazi szecessziós forma.
Az egész nőalak hullámzik, tartása S vonalú, fejét oldalra, mellét előre, alsó testét hátra dönti. Az alig fűzött laza derék kibuggyan a harang alakú ívelt szoknyából, melyen a virágos stílus motívumai kanyarognak. Hátul mintegy fél méter hosszan hullámzik az uszály, s a szoknya hossza elől is ráborul a földre. Ezért járás közben kecsesen fel kell emelni, s így merészen kivillan az addig eltakart láb és az alsószoknya, melynek finomsága, színe egy nő eleganciájának fokmérője. Az excentrikus megjelenést a szeszélyesen alakra vetett boa, a gazdagon díszített kalap teszi teljessé.
Szabó Anna Viola a Déri Múzeum fotótörténésze 2019-ben számtalan kiváló fényképet ajánlott figyelmünkbe a Polgári sikk kiállítás előkészületei kapcsán. Ezúttal a témánk illusztrálásaként is mellékelünk két, már ott megismert nagyszerű felvételt.
Forrás: Déri Múzeum, Fotótár
Az említett kiállításon interpretálva volt a múzeum iparművészeti osztályának figyelemre méltó darabja, egy korabeli blúz. Az ún. sonkaujj a szecessziós divat jellemzője. A lila selyem blúz nyakát és ujját fodor díszíti. Növényi és virágmotívumok is ékesítik. Erősen karcsúsított derekán három vízszintes pié (keskenyen levarrott hajtás) van. A szoknya műtárgyrekonstrukció.
Sonkaujjú szecessziós blúz Déri Múzeum, Iparművészeti osztály Lsz.: III.90.3.1.
Rendkívül érdekes látni, hogy egy-egy művészettörténeti korszak, irányzat stílusjegyei miként bontakoznak ki a különböző művészeti ágakban. Ady Endre költészetében is fellelhetők ilyen elemek, Lesznai Anna, a költőóriás barátja pedig több kötetét is csodálatos szecessziós rajzokkal illusztrálta. Remek példa erre„A magunk szerelme” és a „Ki látott engem?”
Zárásként mellékeljük Ady szecesszióról írt gondolatait, melyek a Debreczeni Hírlapban jelentek meg 1899-ben:
„…Ami pedig a morális hagyományokat illeti, Anglia már meg volt halva a tizenkilencedik század végén. A közgazdasági hatalom, mely csak néhány csoport közt oszlott meg, zsarnokivá, önkényessé vált, elnyomva a lakosság erélyét és az ipari vállalkozást. A zsoldosháborúk és a visszatorlások megosztották a nemzetet. Az elaggott királyné alatt nem volt udvar, nem volt földarisztokrácia, mivel a föld tönkre volt téve, ki volt merítve. Csak egy istent imádtak, az aranyborjút, s csak az ő prófétái voltak az urak. A botrányok szaporodtak, a fényűzés és korrupció, a társadalmi hipokrízissel együtt orgiákat ült. – Egyszóval a civilizáció betetőzte munkáját azáltal, hogy elnyomta az egyéniséget, az angolok, ez a férfias faj, elcsenevész[esed]tek azáltal, hogy fölvették az általuk meghódított barbárok szokásait, s így a brit birodalom a legszomorúbb kilátások közt ment át a huszadik századba…” A Blackwood Magazine angol folyóiratban ezt a jóslatot mondja Anglia népének egy kétségkívül mély gondokozású író mint a jövő század képzeletbeli Gibbonja. Komor, vigasztalan kép az, amit ő lát. Annál komorabb, mert a jelen csakis ilyen jövőt szülhet. Nemcsak Angliáé az a jövő, többé-kevésbé mindnyájunké. A miénk is. „A mai civilizáció elnyomja az egyéniséget.” Ezt mondja a „jövő Gibbonja”. Nagy igazság, mely minden szívben él, csak hangot mernek neki oly kevesen adni!… Pedig ez az igazság a kor minden problémájának alapja. Az immár elkerülhetetlen társadalmi reformoknak ebből kell kiindulni: Mert az egyéniség elnyomva nem sokáig lehet! A história bizonyítja, hogy a legvéresebb átalakulásokat az egyéniség szabadulási törekvése szülte. Az elnyomott egyéniség még nem fegyverrel csinál forradalmat, de harcát megkezdte!… Egyelőre a legmagasabb téren folyik a harc. A művészetben, irodalomban. A régi korlátok hívei gúnyolják az apostolokat, félreértik törekvésüket, s legjobban félreértik e törekvés alapját. A nagy tömeg divatnak tekinti, pedig az egy nagy világátalakulás első, igénytelen előcsatározása. Hagyjátok hát a szecessziót ti, kik korlátok bábjai vagytok! Forradalom és emberek kellenek hozzá, nem divatbábok. A szecesszió új, átalakított világából fog erre a korra visszatekinteni a jövő század Gibbonja!”
Ady Endre: A szecesszió. Debreczeni Hírlap, 1899. április 19.
Ady Endre cikke a Debreczeni Hírlap-ban Forrás: Debreceni Református Kollégium Nagykönyvtára
Felhasznált irodalom:
Ady Endre: Seczesszió. Debreczeni Hírlap, 1899. április 19.
F. Dózsa Katalin: Letűnt idők, eltűnt divatok 1867–1945. Gondolat, 1989.11–19.
F. Dózsa Katalin: Megbámulni és megbámultatni. Viselettörténeti tanulmányok. L’Harmattan Kiadó, 2014. 345–356.
A Cívisek Világa helytörténeti kiállítás megnyitásakor megújult a Polgári szalon. Ez nem egy klasszikus értelemben vett kiállítási egységgé vált, sokkal inkább egy közösségi tér lett. Itt megpihenve, a szépen berendezett korabeli környezetben megtekinthetők a helytörténeti kiállításhoz kapcsolódó, városhoz kötődő jelentős emberekkel készített interjúk. A látogatók korhű ruhákat felpróbálva fényképeket is készíthetnek az enteriőrben.
Ruhapróba, fényképeszkedés
A korszak leggazdagabb polgárai a kereskedő családok tagjai voltak. Műveltségben is élen jártak, a város vezetésében is egyre nagyobb befolyásra tettek szert, ők alkották a helyi társadalom meghatározó rétegét, akik öltözködés és lakáskultúra terén igyekeztek az arisztokráciát követni. A 19. század polgári lakásaiban a vendégfogadó funkció elkülönült a magánszférától. A reprezentációt szolgáló díszes helység volt a szalon. A társas élet színtere, ahol beszélgetések, kártyajátékok, irodalmi felolvasások és házimuzsikálások zajlottak. Fontos volt tágabb értelemben is a kultúrával való foglalkozás.
A díszes cserépkályha a jeles helyi kereskedő dinasztia, a Kaszanyitzky család tulajdona volt. A kereskedő família nagylelkűen támogatta többek között a zenedét, a tűzoltóságot, a színházat is. A korban a cserépkályhák formája karcsúbbá vált, alapszínük világos. A 19. század második felétől a stílusok sokfélesége keveredett bennük. Tetejüket gyakran antik váza vagy szobor zárja.
Cserépkályha Fotó: Lukács Tihamér
Ebben az időszakban a magyarországi bútorművészetben a biedermeier mellett az empire stílus volt az egyik meghatározó irányzat. Ez a francia udvari művészettel szemben hazánkban kevésbé hivalkodó formában nyilvánult meg. Az empire stílus az antik – elsősorban a késő római és egyiptomi – művészet motívumaiból merít ihletet. Szép példája ennek a kiállított szófa.
A szalon jellegzetes és nélkülözhetetlen bútordarabja a vitrin. Az üvegablakos, belül tükör hátlapú polcos szekrényben a család a legszebb, leglátványosabb értékeit, műtárgyakat és személyes emlékeit, tárolta, melyeket a vendégeknek is meg kívántak mutatni. A tükör segítette a tárgyak teljes körű megtekintését és növelte a teret.
A polgári otthonok porcelánjai elsősorban használatban voltak, mintsem dísztárgyként funkcionáltak. A bécsi porcelángyártás Európában az elsők között, már 1717-ben megindult. A kiállított darabok a 19. században készültek és kiválóan reprezentálják a bécsi porcelán magas színvonalát.
Halas tányér és tál 19. század vége, osztrák Fotó: Lukács Tihamér
A magyar porcelángyártás viszonylag későn, a 19. században indult meg. Ennek elsősorban az volt az oka, hogy a bécsi porcelángyárat, mely császári tulajdonként privilégiumot élvezett az osztrák tartományokban, az udvar meg akarta kímélni az esetleges piaci versenytől. Könyörtelenül megakadályoztak minden olyan kísérletet, amely önálló porcelángyártáshoz vezetett volna.
A hazai porcelántárgyak közül a legnagyobb hírnévre a herendi gyár emelkedett. Levéltári adatok szerint már 1826-ban állított elő porcelánt a soproni származású Stingl Vince (a gyár megalapítója), akitől Fischer Mór 1839-ben vette meg az üzemet. 1843-ban tűzvész pusztított a gyárban, de Fischer Mórnak (porcelánfestő, porcelángyáros) óriási kitartással sikerült átvészelnie ezt az időszakot is. Ezt követően a nagy hírű európai gyárak hatására (például Bécs, Meissen) kiválóra sikerült darabok láttak napvilágot műhelyükből, s az arisztokrácia a hiányos készleteit ezekkel pótolta. Nem álltak meg a pontos másolásnál, az átvett formákra, díszítőelemekre támaszkodva alakították ki sajátos stílusukat. világszerte ismertté váltak. A kiállított herendi műtárgyak az 1850- és 1860-as évekből származnak, melyet méltán tartanak a gyár fénykorának.
Herendi dísztányérok és csésze 19. század Fotó: Lukács Tihamér
A megújult Polgári szalon keretein belül 2024-ben „Dívaságok” címmel a múzeum Dísztermében három részes előadássorozatot tartottunk, melyek a belépődíj ellenére telt házzal zajlottak. (Szomorú, hogy ezt az anyagi vonzatot és a látogatók nagyságát muzeális berkeken belül külön ki kell hangsúlyozni.) Februárban az egykori és mai báli etikettről, viseletekről esett szó, az áprilisi előadás a korabeli divatlapokat mutatta be, kiegészülve a hölgyeknek smink és stílus tanácsadással. Az októberi, záró alkalmon pedig a fenntarthatóság és a divatipar környezetre mért árnyoldalai kerültek a fókuszba.
A múzeumi ügyeletek, a tárlatvezetések kapcsán, illetve az elmúlt szűk két év egyéb tapasztalatai alapján megállapíthatjuk, hogy érdemes a klasszikus értelemben vett kiállítási egységeket egy-egy – nem szimplán csak székekkel – ellátott pihenőpontnak szánt résszel tagolni.
Felhasznált irodalom:
D. Sallay Katalin: Herendi porcelánok a Déri Múzeumban. In: Debreceni Déri Múzeum Évkönyve. Debrecen, 1958. 145–153.
A magyar finomkerámia, fajansz, kőedény, porcelán. In: Vezető a Déri Múzeum kiállításaihoz. Debrecen, 1978. 287–289.
Az elmúlt időszakban elvégeztem a I. (római egy) jelzésű leltárkönyveink adatainak kiegészítését számítógépen. Ez a jelzés a Déri Múzeum könyv- és oklevéltárának leltárkönyveit jelenti. Ezzel párhuzamosan évenkénti lebontásban kigyűjtöttem a kéziratokat és a cseréket. Ez a munka 70 év (1904–1974) adatainak feltárását jelentette. Ez már önmagában is komoly kérdéseket vetett fel. Ugyanis egyik évben sem egyezett a kigyűjtött adatállomány a leltárkönyvi összesítésekben szereplő számokkal.
Itt érdemes egy kis kitérőt tenni a kézirat fogalma meghatározására. Ugyanis leltározó múzeumi elődeim a típus rovatba gyakran oklevél, egyéb anyag, apró nyomtatvány vagy könyv meghatározást adtak, még akkor is, ha az általuk megírt leírásból világosan kitűnik, hogy valójában kézirattal van dolgunk. Az én olvasatomban kéziratként kezelem a hivatalos és magán levelezéseket, háztartási feljegyzéseket, naplókat, memoárokat, fogalmazványokat, szövegkönyveket, szerepkiírásokat, üzleti feljegyzéseket, meg nem jelent munkák gépiratait, jegyzőkönyveket, temetések alkalmával elhangzott verseket és beszédeket és a sor még hosszan folytatható lenne, hiszen mindegyik darab más és más.
Érdekes módon eddig senki sem foglalkozott a kéziratok kérdésével egy-egy darabon túl. Szomorú látni azt, hogy a kéziratok magas száma már nem a Déri Múzeumban vagy annak egyéb táraiban található. Az 1950-es években lezajlott egy un. profiltisztítás és ennek jegyében rengeteg anyagunk került más megőrzési helyekre. Így került a MNL HBVML [Magyar Nemzeti Levéltár Hajdú-Bihar Vármegyei Levéltár] elődintézményébe, a DE ENK Kézirattárába [Debreceni Egyetem Egyetemi és Nemzeti Könyvtár] a DE Meteorológia Intézetének könyvtárába. Majd jóval később a Déri Múzeum Irodalmi Tárába (annak létrehozásakor), s a Déri Múzeum Néprajzi Tárába. E két utóbbi hely még nem jelentene akkora problémát, hiszen úgymond házon belül maradt az anyag. A múzeumon belül átkerült tételek esetében majdnem mindnél szerepel az átadás ténye az új leltári szám beírásával, vagy az átadási dátummal, vagy az új megőrzési hely jelölésével. Érdekes módon ez szerepel a Meteorológiai Intézet esetében is, itt csak néhány darabról van szó. A néhány évvel ezelőtti érdeklődésem a kéziratos időjárási anyagok holléte felől semmilyen eredményre nem vezettek. Láthatóan fogalmuk sem volt sem az akkor már majd 70 éve történt átadásról, sem a könyvecskékről.
Levéltárba vagy a Kézirattárba elkerült anyagokról semmilyen leltárkönyvi bejegyzés nincs, ott utalás sem történik rá. A Levéltárba elkerült anyagok visszaazonosítása eddig nem történt meg, de a Levéltárnak van ezzel kapcsolatos listája. A Levéltár fondjegyzéke alapján rengeteg anyag egyezése tűnik fel a leltárkönyvi bejegyzéseinkkel, de ezeket mindenképpen ellenőrizni volna szükséges. A vonatkozó iratok előkeresése a múzeumi iratanyagból és hivatalos levelezésből egy még újabb feladatot jelent az összes átadással kapcsolatban. Érdekes kérdés lenne megvizsgálni és adatokkal alátámasztani, hogy más múzeumok esetében is történtek ilyen „átadás-átvételek”?
Most csak a DE ENK Kézirattárába került anyag sorsával fogunk részletesebben foglalkozni. Egy feltárás már zajlott 2007-ben az akkor még az Egyetemi Templomban található Kézirattárban. De ez teljesen véletlen volt, hiszen Széll János naplójának egy odakerült leiratát szerettem volna elolvasni. Ekkor találtam rá néhány múzeumi leltári számos kéziratra is. A leltárkönyvi azonosítás után derült ki, hogy ezek nagyon fontos színháztörténeti anyagok. Egy 1913-as városi határozattal kerültek a színház könyvtárából a múzeumba, majd beleltározták a több száz tételt 1914-ben. Ennek az anyagnak a legnagyobb része kéziratos szövegkönyvek és szerepkiírások. A könyvtár Gyarapodási Naplójában 1958-ban a 15. sorszám alatt annyi olvasható, hogy: „Debreceni Állandó Színház szövegkönyvei”. Később, eltérő tintával egy darabszám is szerepel: „315”. Majd beírták, hogy „Déri Múzeumból átadva”. Végül a kézirattári jelzet is olvasható: A4001-A4315. A Déri Múzeum leltári számai ehhez az anyaghoz: I.1914.88-452.
: Egy, a Kézirattárba átkerült szövegkönyv (XII. Károly Rügen szigetén) múzeumi leltári száma. A kézirattárban A4026 jelzet alatt található. Fotó: Korompai Balázs
Ez a városi határozatra átadott anyag azonban tartalmaz nyomtatott anyagokat, plakátokat, színlapokat, szerződéseket, kérvényeket is a szövegkönyvek mellett. A leltárkönyvben a Típus oszlopban a kéziratos szövegkönyvek mellett könyv meghatározás szerepel, a kézirat kifejezés a tárgyak leírásában szerepel. További problémát jelent, hogy a darabszámnál is rendszeresen csak egy darab van feltüntetve, annak ellenére, hogy a leírás szerint szerepkiírások és plakátok is tartoznak a szövegkönyvekhez. Összesen 364 tételben 713 darab színháztörténeti anyagot jelent az 1914-ben beleltározott jelentős tétel. A jóval magasabb darabszám oka, ahogy már említettük, hogy a szövegkönyvek mellett nagyon sok esetben a szerepkiírásokat is elhelyezték, illetve az előadott darabok színlapjait is. Mára már kideríthetetlen okból valaki rendre szétválogatta a szerepkiírásokat és a szövegkönyveket, így van, ahol megvan a szövegkönyv, de nincs szerepkiírás és fordítva. A 364 tételben van sok olyan színházi anyag is, amely nem kéziratos, hanem már nyomtatásban megjelent és így került az 1914-ben beleltározott anyagba.
A 364 tételből hiányzik öt kéziratos anyag, amelyeknek eredeti, betűhív leltárkönyvi bejegyzését közlöm az alábbiakban:
1. I.1914.93. Be jó volna, ha volna! v. Kalendárium. Vígj. 3 felv. Irta: Kadarcsy (Komlóssy Imre). Jelige: „Mig jó magyar családi életünkből – Rajzolhatunk, – külföldi kép – minek!” Füzve. 4°- Kézirat.
2. I.1914.239. Az órás kalapja. Vígj. 1 felv. Girardin E. után ford. Komlossy Dezső. Füzve 4°.- Kézirat. Debreczen (1871.II.14.) szinlappal. Szerepekkel.
3. I.1914.240. Oscar v. Megcsaltam nőmet. Vígj. 3 felv. Scribe és Duvergrier után Egressy Benjamin. Fűzve 4°. Kézirat. Szerepekkel.
4. I.1914.259. Az új Don Quixotte. Vígj. 1 felv. Magyarosította Szana Tamás. Debr. rend. igazg. engedélyével. Füzve 4°. Kézirat.
5. I.1914.360. Hamlet dán királyfi. Irta Shakespeare, ford. Arany János. Kézirat 4°. Kötve. Debreczeni (1872 V/16 és 1875 III/5) színlapokkal.
Arra sajnos semmilyen adatunk nincs, hogy mi történhetett a fenti tételekkel: esetleg csak az átadási listában szerepelt, de már 1914-ben sem került be a múzeum anyagába; esetleg 1914 és 1958 közt kiemelték az anyagból és nem került vissza; esetleg az 1958-as átadás után, a feldolgozás során került ki az anyagból és veszett el?
Az is előfordul, hogy csak a szerepkiírások vannak meg a A4315 jelzet alatt, de a hozzátartozó szövegkönyv hiányzik vagy a feldolgozatlan anyagban van:
9. I.1914.299. A4315 szerepkiírások A két Barcsay. Drama 4 szak. Irta Jósika Miklós. Pesten 1845. Kötve 8°- Szerepekkel.
10. I.1914.361. A4315 szerepkiírások, Szövegkönyv a Feldolgozatlan színháztörténeti anyag 102. dobozban. A haramiák. Szom. j. 5 felv. Schiller u. ford. D. Schedel Ferencz. Kézirat 4°- Kötve. Debreczeni (1870 I/26. és 1875 IV/20) szinl. Szerepekkel.
A feldolgozatlan anyagban is előfordul néhány Déri Múzeumból származó anyag:
1. I.1914.91. Feldolgozatlan színháztörténeti anyag 103. doboz Árpád Panonia hegyén, vjáték 3 szakaszban. Horvát István után Lásd Aurora 1822, Guzmics Izidor.
2. I.1914.165. Feldolgozatlan színháztörténeti anyag, 103. doboz A botcsinálta orvos, 2 kötet, szövegkönyv. Vígj. 3 felv. Írta: Moliere, ford. Kazinczi F; szinre alkalmazta Balogh I. Füzött és kötött péld. 4°. Kézirat.
4. I.1914.347. Feldolgozatlan színháztörténeti anyag, 103. doboz A fekete ördögök. Szinmü 4 felv. Sardou u. ford. Bodor K. Kézirat. 4°- f. Debreczeni /1871. I. 11./ szinlappal.
5. I.1924.196. Feldolgozatlan színháztörténeti anyag, 103. doboz Szent a béke, vígjáték 1 felvonásban, írta Karczag Vilmos, Budapest, April hó 23án 1876. Karczag első debreceni darabja 1877ben.
6. I.1924.199. Feldolgozatlan színháztörténeti anyag, 102. doboz Gazduram felesége, Vezérkönyv, szerkesztette Serly Lajos, Kolozsvár, 1882. január 10.
11. I.1914.143. A régi pénzek v. az erdélyiek Magyarországon. Vígj. 4 felv. Írta: Fáy András. Pest 1858. Magyar Mihály könyvárusnál. Kötve 8°-
12. I.1914.151. A tétényi leány. Vígj. 5 felv. Írta: Horváth Ádám 1815. Kötve. 4°. Nyomtatott.
13. I.1914.177. Egy szoba két ággyal. Bohózat 1 felv. W. Fr. után Gréll Gyula 1862. 1867. évi kassai színházi emlényben. 8°. Kötve.
14. I.1914.190. Egy gomb. Vígj. 1 felv. Írta: Rosen Gy. ford.: R.Ö. Kötve 8°. A debr. állandó nemz. színház 1869. évi Emlényében.
15. I.1914.225. A mentor. Vígj. 3 felv. Fredro I. Sándor gr. után ford. Csepregi L. Pest. 1872. – Nyomtatv. Kötve 8. Debr. (1873.X.30.) színlappal.
16. I.1914.274. Bíboros hölgy. Dráma 4 felv. 5 képpel. Írta Hamar László – kézirat gyanánt. Fűzve 8°. Nyomtatv. Aigner L. bizománya 1869. Nyomatott Debr. a város könyvny.
17. I.1914.275. Celestina. Dráma 4 szak. Írta Kövér Lajos (1856) Kötve. 8°. Nyomtatv.
18. I.1914.281. Doge és a fővezér. Dr. 5 felv. Írta Oldal József. Kötve. 8°. Nyomatott B. Gyarmaton 1857.
19. I.1917.287. Gazdagság és szegénység v. Nevelés mindenek felett. Színj. 4 felv. Írta Kövér Lajos. 1853. Nyomtatv. 8°. Kötve.
20. I.1914.298. Kemény Simon. Dr. 2 felv. Barátság és nagylelkűség. dr költ, 1 felv. Iréne. Szom. j. 5 felv. Szilágyi szabadulása. Dr. 1 felv. Mátyásdeák. Vígj. 1 fel. Kisfaludy Károly munkái Ivdik köt. Pesten 1859. Fűzve 8°-
21. I.1914.301. Egy királyné. Dráma 4 felv. Írta Tóth K. Pest. 1859. Emich G. Kötve. 8°-
22. I.1914.305. Manlius Sinister. Szom. j. 5 felv. Írta Jókai Mór. Nyomtatv. 8°- Kötve.
23. I.1914.311. A rab. Színmű 3 szakaszban. Írta Szigligeti. Szerző s. kiad. 8°. Kötve. 1846.
24. I.1914.312. Salamon király. Szom. játék. Írta Vörösmarty Mihály. Pesten 1827. Trattner M. kiadása. 8°. fűzve.
25. I.1914.323. A Zsidók Magyarhonban. Drámai elbeszélés. Irta Szentkirály István. Szerző sajátja. Pest. 1861. Nyomtatv. 8°- kötve.
26. I.1914.364. VI. Henrik. Első rész. Dr. 5 felv. Dr. Delius Miklós eredeti angol kiadásából ford. Kalmár Géza. Banfalvan 1862. Szerző tulajd. 8°- fűzve. Nyomtatv.
27. I.1914.394. Az Őss-anya. Szom. j. 5 felv. Grillpaltzer után írta Petrichevich Horváth Dániel Pesten Trattner I. T betűivel. 1824. 8°. Kötve.
28. I.1914.417. Zrínyi Miklós v. Szigetvárának veszedelme. Sz. j. 3 felv. Werthesz K. u. Gy. Cs. I. Komáromban Weber P. betűivel. 1790. 8°. K.
Ezekben a kötetekben minden bizonnyal megtalálható a színház korabeli pecsétlenyomata, a múzeum pecsétje és beírt leltári száma. A nyomtatott példányok további keresése esetleg a Megyei Könyvtárban is folytatódhat a DE ENK katalógusán túl.
Itt is előfordul, hogy csak a szerepkiírások vannak meg, de maga a nyomtatott anyag nem található:
2. I.1914.152. A4315 szerepkiírások Tísztujitás. Vígj. 4 felv. Irta: Nagy Ignác Pesten. 1845. Eggenberger J. és fia. Füzve 8°- Nyomtatott. 15 db. szereppel.
De nyomtatott anyag is szerepel a kézirattári leltározásban:
1. I.1914.222. A4274 Megházasodtam. Eredeti vígj. Irta Csató Pál. Színműtár II köt. XI. sz. Kötve. 4°. Nyomtatv. 17 szereppel. Debr. (1867.II.28.) színlappal.
2. I.1914.261. A4226 Viola. Vígj. 5 felv. Shakespeare és Denihardtstein után Fekete Soma. Színműtár IV köt. 51 számába. Kötve. 4°. Szerepekkel.
3. I.1914.313. A 4072 A száműzött magyar. Dr 4 felv. Nyomt. cimlap nélkül. 8°. füzve. Szerepekkel. A száműzött című dráma, 70 oldalas könyv, talán kassai kiadás. A kötet végén egy lapos kassai hirdetések. 1 kötet, 9 szerepkiírással. A szerepkiírásban szereplő nevek nem szerepelnek a kötethez kézzel írt szerepnévsorban!
4. I.1914.320. A4134 A trónkereső. Szom. j. 5 felv. Irta Szigligeti. Szerző sajatja Pest. 1868. Füzve 8°. Debreczeni (1868 XI.14) szinlappal.
A Kézirattár színháztörténeti anyagában sikerült azonosítani pillanatnyilag 319 múzeumi leltári számos tételt, valamint még négy, későbbi I-es tételt és két igazi kuriózumot. Utóbbiak Prielle Kornélia (1826–1906) színésznő két szerepének kiírásai, amelyek a múzeum anyagába 1906-ban kerültek Budapestről, ajándékként. Ezen két szerepkiírás sorsa jól tükrözi, hogy mennyire felelőtlen és átgondolatlan volt egy-egy gyűjteményi egység vagy csak magányos darabok átadása más „megőrzési” helyekre. A leltári számuk: (Szaporulati napló) Sz.1906.514. Rozsnyay Kálmán úr ajándékai Budapestről. Ki is volt ez az úr, aki a debreceni Városi Múzeumnak ajándékozta a Debrecenben is nagy sikereket elért színésznő emlékeit?
A művésznő harmadik férje volt Rozsnyai Kálmán (1871–1948). Korának nagy port kavart házasságkötése volt az övék, hiszen Prielle Kornélia 1905 decemberében már közel 80 éves volt, Rozsnyay viszont csak 34. Ő nagyon gazdag életutat futott be, volt színész, fordító, író, újságíró, illusztrátor, színikritikus. Házasságuk két hónapig tartott, a művésznő 1906 február 25-én elhunyt.
Rozsnyay ajándékait Zoltai Lajos 1906. május 2-án leltározta be. Ezek egy párnácska fehér selyem színlappal bevonva, fehér zsebkendő saját kezűleg hímzett Cornélia felirattal, porcelán teáscsésze tányérkával és a két szerepkiírás, az egyik a 47. cikkből Cora szerepe, a másik a Szikrából Renat Leonie szerepe. Itt sem jelzi semmilyen bejegyzés a leltárkönyvben, hogy ez a két szerepkiírás már nincs a múzeumi gyűjteményben. Csupán annyi szerepel mellette piros ceruzával, jóval későbbről, mint a leltározás, már nem azonosítható kéztől: nincs a helyén. Azonban az, hogy ez a hely mi és hol lehetett, nem tudni. Mára azonban legalább kiderült a kézirattári jelzete: A4315, sok más szerepkiírással együtt. Óriási hibának tartom, hogy egy egységes anyagot így megbontottak és semmilyen formában nem jelezték a leltárkönyvben, hogy mi lett a sorsa a két szerepkiírásnak. Mivel az Egyetemi Könyvtár gyarapodási listájában sincs kibontva az 1958/15. bejegyzés tételesen, csak annyi szerepel, hogy 315 darab, így azt sem tudjuk pillanatnyilag, hogy ezzel az anyaggal került be vagy egyéb alkalommal és csak a kézirattáros fűzte egybe a színházi anyagokat leltározása során. Újabb és újabb megválaszolandó kérdések, de a „nyomozás” folytatódik.
Az azonosított 319 darab kevesebb mint a fele az eredetileg 713 darabos színháztörténeti anyagnak. Itt még folytatni kell a feltárást a szövegkönyvek mellett szereplő szerepkiírások és színházi plakátok tekintetében, mert velük együtt a 319 megtalált darabszám emelkedni és közelíteni fog a 713 darabos tényleges számhoz.
A kézirattári katalóguscédulákon sajnos sehol sem szerepel, hogy az anyag eredetileg a Déri Múzeumban volt elhelyezve. A leíráson túl a naplószám szerepel csak: 15/1958. De ennek jelentését is csak az ismeri, aki kutatja az anyagot. Ha úgy keresnénk információt a cédulákon, hogy a keresőkifejezés a Déri Múzeum, akkor semmit sem találnánk!
Szeretnénk, ha a Kézirattárban lehetőség lenne ennek feltüntetésére, mert a tárgy történetében igen fontos információnak tartom és gondolom!
