A Magyar Kultúra közelgő ünnepnapjának alkalmából kétrészes blogbejegyzésünkben egy régi debreceni könyv kalandját meséljük el.
A magyar filmnézőnek mindig öröm, ha honfitársaira, országára, nyelvére vagy a hazai kulturális alkotásokra ráismer az idegen nyelvű filmekben (ezeket az utalásokat valaki egy terjedelmes Wikipedia-szócikkben is gyűjtögeti), még ha Budapest sokszor Párizst, Moszkvát vagy Berlint helyettesíti is, ha magyarul a marslakók, a gengszterek vagy az idegesítő szomszéd beszél is, ha a magyar színészeket, szakembereket sokszor csak a statiszták között vagy a stáblistán ismerhetjük is fel.
Arra is volt már azonban példa, hogy egy amerikai filmben feltűnő dekorációs elem egy rég lappangó magyar festmény nyomára vezetett, csak szem kellett hozzá ezt észrevenni.
Az alábbi esetre sem én magam figyeltem fel, ahhoz a kosztümös filmeket értően néző Borda Márton Áron antikváriusi tekintete kellett: az ő gyanúját igyekszem alátámasztani az alábbiakban.
Az I. Erzsébet angol királynőről szóló, Cate Blanchett főszereplésével 1998-ban készült angol játékfilmnek a történelmi tényekhez való igen laza viszonyáról több elemzés is olvasható (például itt), a díszletek és jelmezek korhűségét ugyanakkor – amelyekhez a szerencsés történelmi fejlődésű Angliában számos korabeli írásos, képi és tárgyi forrásból lehet hiteles adatokat meríteni – senki nem kérdőjelezi meg (még ha tervezői jelöléseit díjra nem is váltotta).
A filmben sokszor látjuk Cate Blanchettet könyvvel a kezében, a királynő műveltségét demonstrálva.
I. Erzsébet (1533–1603, 1558-tól királynő) valóban igen okos, intelligens és pallérozott személy volt, akinek humanista, tudós nevelői kisgyermekkorától férfiakat megillető ismeretekre oktatták őt, így teológiát, történelmet, retorikát, logikát, filozófiát, számtant, geometriát, nyelvtant, irodalmat és zenét is tanult, s már tízévesen folyékonyan beszélt franciául, spanyolul, görögül és latinul – még ha ezek gyakorlásához később udvarában nem is igen talált partnereket, de annál nagyobb kedvvel használta tudását az idegen követekkel való tárgyalásaikor.* Igen szép stílusban fogalmazott és írt, kézírása is kiforrott és elegáns volt, s egész életében sokat olvasott. Nagyon kedvelte a szép kiállítású könyveket, a művészi könyvkötéseket, s köztudomású volt, hogy ha valaki a kedvében akar járni, azt egy tetszetős könyvvel könnyen megteheti – számos ilyen, ajándékba kapott kötet fenn is maradt a királynő könyvtárából.
Angliában a XIII. századtól kezdve igen kedvelt volt, de a XVI. században élte virágkorát a könyvek selyem- és skófiumhímzéssel, gyöngyökkel, drágakövekkel, flitterekkel ékesített bársonyba, selyembrokátba vagy atlaszba való kötése, amely hímzések készítése – akárcsak nálunk a hasonló célú gyöngyhímzés – az úri leányok kedvelt kézimunkája volt. Erzsébet gyermekként maga is készített hasonlókat, amelyekbe az apjának és nevelőanyjának ajándékul szánt, saját fordításait kötötték. A francia eredetű, aranyozott, színes bőrintarziás reneszánsz bőrkötések éppen Erzsébet uralkodása idején kezdtek az országban elterjedni (a vaknyomásos kötést felváltva), saját könyvtárába is számos ilyen gazdag aranyozású, kapcsos kötet került, de ezek a hímzett szövetkötések szépségével és népszerűségével sokáig nem vehették fel a versenyt.
I. Erzsébet számos fennmaradt díszkötésű könyve közül mívessége miatt manapság az egyik legismertebb az a genfi Biblia, amelyet az oxfordi Bodleian Library őriz – kérdés persze, hogy maga a királynő ezt forgatta-e a legszívesebben. A karmazsinvörös bársonyba kötött, arany- és ezüstszállal hímzett Tudor-rózsákkal díszített, mintázott arany élmetszésű könyvet Christopher Barker nyomdász ajándékozta a királynőnek 1584 újév napján. Ugyanez a hímzőmester díszíthette korábban színes selyemmel és ezüstszállal annak a másik híres ajándékkönyvnek a zöld bársony borítóját, amelyet Parker canterbury-i érsek a saját házában fölállított magán-nyomdája és kötészete első termékeként nyújtott át Erzsébetnek 1572-ben: a kötéstáblán egy kerítéssel körülvett virágos parkban szarvasok legelésznek.
I. Erzsébet hímzett kötéses Bibliája a Bodleian Library gyűjteményében Forrás: lásd a felhasznált irodalomjegyzékben
Mindezek a tények az Elizabeth című film látványtervezői számára is hamar nyilvánvalóvá lehettek a források megismerése után, amikor a használandó kellékeket be kellett szerezni, hiszen a színészek kezébe adandó tárgyak nem lehettek anakronisztikusak egy szándéka szerint mégiscsak történelmi filmben. A királynő eredeti hímzett-virágos könyveit azonban természetesen nem használhatták kellékként, azt valami hasonlóval, de kevésbé sérülékennyel kellett helyettesíteni. Hogy a kiválasztott könyvig miként jutottak el, azt sajnos nem tudom, vélhetően egy könyvtáros ajánlhatta figyelmükbe, hiszen bár a Bodleian nem őriz belőle példányt, a British Libraryból akár ki is kölcsönözhető. Az Erzsébet kezében többször jól láthatóan tartott kötet ugyanis szinte bizonyosan nem más, mint a Dávidházi Kálmán debreceni könyvkötő által 1909-ben 500 példányban elkészített Petőfi-almanach!
Az első leánykérési illetve a börtönbeli jelenetsor, a színésznő kezében a Bibliaként használt Petőfi
Bárki volt is az ajánló – a stáblistán ezúttal nem szerepel magyar név, a kérdéses jelenetek forgatási helyszíne pedig Haddon Hall, Bakewell, Derbyshire illetve két vár Northumberlandben – nem választott rosszul, ha Erzsébet Bibliájára vagy a XVI. századi virágos kötésekre emlékeztető könyvet keresett. A vaskos kis nyolcadrétalakú könyvecske – amely Ferenczi Zoltán szerkesztésében, a Bajza utcai Petőfi-Ház gr. Apponyi Albertné elnöklete alatt álló Hölgybizottsága megrendelésére és kiadásában, a szervezés alatt álló intézmény javára jelent meg Hornyánszky Viktor könyvnyomdájában, s nem feltétlenül tartalma, hanem csodaszép kötése miatt érdemes ma is a figyelemre – „ízről-ízre hű utánzása egy XVIII. századbeli zsoltáros könyvnek”, amelynek virágai éppen úgy reneszánsz eredetűek, mint angol rokonaié, s amely vélhetően szintén egy hölgy számára készült valamikor.
A Petőfi-almanach kötéstáblája és címlapja, az előzéklapon Benczúr Gyula a kötet számára festett Petőfi-arcképével
Dávidházy mester
Dávidházy Kálmán (Pankota, 1864 – Debrecen, 1939) debreceni bőrdíszműves és könyvkötő Dávidházy Imre debreceni könyvkötőmester fogadott fiaként, negyedik generációját képviselte a családi mesterségnek. Dédanyja, a debreceni Könyves Tóth Mária édesapja és bátyja voltak az elsők, akik ebben az iparágban dolgoztak. János nevű nagyapja Könyves Tóth Mihály tanulója volt, apja pedig Csáthy Lajos kötészetében inaskodott: a három legjelesebb debreceni könyvkötőfamília neve fonódik össze a családtörténetben. Már a tanító és lelkész dédapa is a debreceni kollégiumban tanult, a nagyapa pedig vándorévei után Debrecenben telepedett le, itt nyitotta meg műhelyét a Füvészkert utcában, ahol az Kálmán haláláig működött. Imrének örököse nem születvén, egy rokona fiát fogadta örökbe, hogy a mesterséget továbbvigye. Dávidházy Kálmán 1878-tól 1881-ig tanult apja műhelyében, felszabadulása után előbb a híres pesti Gottermayer cégnél volt aranyozó, majd bécsi, német- és franciaországi műhelyekben szerzett gyakorlatot. Németországban kitanulta a bőrdíszművességet, valamint szorgalmasan tanulmányozta a múzeumok és könyvtárak történeti könyvanyagát. Miután a debreceni műhelyt 1885-ben átvette és modernizálta, a mindennapi kötészeti munkák mellett saját tervezésű, művészi bőrkötéseket is kezdett készíteni a tanult kézműves technikákkal, s könyvei, díszalbumai, oklevéltokjai, bőrtárgyai szépsége hamar szertevitte a hírét.
A modern, szecessziós ízlésű munkák mellett előszeretettel használt népi motívumokat a kötéstábláin, vésett-domborított szűrmintákat, festett tulipánokat, valamint felelevenítette a régi debreceni kötészeti hagyományokat, a szalagfonadékkal geometrikusan osztott és színesre festett, virágmintás nyomóvasakkal, gazdag aranyozással díszített pergamenkötéseket utánozva, vagy aranyos, rózsás-szegfűs bőrkötéseket készítve.
Ebbe a sorba illeszkedik a Petőfi-almanach is, amely nagy tisztelője, Benczúr Gyula festőművész feleségének inspirációjára jött létre. Ürmössy Boldizsár Piroska, a székely származású tanárnő és könyvgyűjtő (a Zirzen-féle polgári tanítónőképző intézet földrajz- és történelemtanára, illetve a Magyar Asszonyok Könyvtárának létrehozója) tulajdonában volt ugyanis, gyűjteménye vallásos nyomtatványainak egyikeként az a XVIII. századi zsoltároskönyv, amelynek kötését a bibliofil Petőfi-kötet mintájául ajánlotta Dávidházynak. Az Almanach kötése nem debreceni típusú, nem is pergamen, hanem nyomómintás, festett és aranyozott borjúbőrkötés, de a szegfűs-gránátalmás-leveles ágak nemzeti színei és az arany madárkák magyarossá teszik azt.
Szíj Rezső szerint
„aligha tévedünk, ha a könyvet a nemes anyag, a jobb nyomdai kivitel, a kötés művészi díszítése, megmunkálása, s a mintázott aranymetszés alapján a jelen század egyik bibliofil gyöngyszemének tartjuk. A műízlés azóta alapos változáson ment keresztül, de ez sem csökkentheti Dávidházy Kálmán gyönyörű kötésének művészi értékét, amelyhez foghatót Debrecen azóta sem mutathat fel.”
A könyvből „az európai uralkodók, a főhercegek, a világ első könyvtárai és a pápa, kitüntetésül” kaptak példányokat, így kerülhetett az angol nemzeti könyvtár birtokába is, s onnan, át az időn, I. Erzsébet királynő kezébe – aki még Petőfi angolra fordított sorait is olvashatta benne: „Freedom and Love will ever be / The highest bliss of Life for me…”
Következő bejegyzésünkben Benczúr Gyuláné Dávidházi Kálmánhoz intézett leveleit is elolvashatják.
*Lásd erre példának zalánkeményi Kakas István erdélyi követ beszámolóját 1594-ben tett londoni útjáról, amelyből megtudjuk, hogy az audiencián „Erzsébet királyné megértette s élvezettel hallgatta a szép, bár kissé hosszú oratio minden szavát, fordulatát, mert latinul és görögül kitűnően tudott, még beszélni is, úgy hogy egyetemi tanárokkal is vitatkozott e nyelveken.” E tapasztalattal ellentétben a követet igen bosszantotta, hogy városi sétája során viszont „nem akadt emberre, kivel »deákul tudott volna beszélleni«, annyira deáktalan az ország népe”. Vö. Veress Endre: Kakas István 1558–1603 (Magyar Történeti Életrajzok), Budapest, 1905. 42–54. (51.; a királynő aláírása: 43.) Az adatot szintén Borda Mártonnak köszönöm.
Felhasznált irodalom:
A tekintetes nemes Tanátstul Confirmált Articulusok tenora szerint a’ Becsületes Compactor Legényi Társaságban lévő Személyek neveiknek jó rendel való leírására rendeltett Könyv. 1731 Esztendőben. Kézirat, Déri Múzeum Történeti gyűjteménye, I.1936/155.
Brassington, W. Salt: A History Of The Art Of Bookbinding, with some account of the books of the ancients. London, 1894.
Davenport, Cyril: English Embroidered Bookbindings. London, 1899
Fletcher, William Younger: English Bookbindings In The British Museum (Illustrations of sixty-three examples selected on account of their beauty or historical interest). London, 1895
Gulyás Pál: A művészi könyvkötés evolucziója. Magyar Könyvszemle, 1911. január–március, 41–52.
[Móricz Pál]: A debreceni híres Dávidházy könyvkötészeti műhely megszűnt. Magyarság, 1926. február 20.
Móricz Pál: Megvakulás előtt a debreceni arany virágos könyvek híres mestere. [=Dávidházy-életrajz] Magyarság, 1926. április 9. (helyreigazítás: április 21.)
Nagy Anikó: A Magyar Asszonyok Könyvtára. Ismertetés és újabb adalékok. Könyvtári Figyelő, 2014. 1. 63–70.
Pap Károly: A Petőfi Almanach. (A Petőfi-ház felavató ünnepe alkalmából.) Erdélyi Múzeum, 1909. 5. 376–391.
Martina Wunsch: Herr Kardosch und seine Sänger. Fünf Musikerschicksale im Schatten der NS-Zeit. BoD – Books on Demand, Norderstedt, 2022.
Bemutatja: Lakner Lajos
A Baden-Baden közelében élő Martina Wunsch néhány év óta foglalkozik a végnapjait élő Weimari Köztársaság szórakoztató zenéjével. Különösen foglalkoztatja a zsidó származású művészek élete, akik közül a 1920-as évek végén s az 1930-as évek elején sokan voltak énekesek, komponisták, színészek vagy szövegírók.
A Kardosch-énekesekre a Comedian Harmonists énekegyüttes (1928–1934) révén figyelt fel: egy Harmonists-rajongó küldött neki egy CD-t ezekkel a szavakkal: „Ha szereted a CH-t, ezt feltétlenül meg kell hallgatnod.” Ahogy mondani szokás: a többi már történelem…
2020-ban határozta el, hogy létrehoz egy honlapot, amely 2021 novemberében el is indult. Folyamatosan gyűjtötte az adatokat, melyek alapján megírta a Kardos úr és énekesei (Herr Kardosch und seine Sänger) című könyvét, ami 2022-ben jelent meg. E könyv családtörténeti fejezetét közöljük az alábbiakban.
A szerző azóta is folyamatosan kutatja a témát. A Fox auf 78 című folyóiratban Josef Westnerrel együtt két részből álló cikket publikált a Kardos-énekesekről: Ki fél a gonosz farkastól? A Kardos-énekesek (Wer hat Angst vor dem bösen Wolf? Die Kardosch-Sänger) címmel.* Az Abels Kvartet, majd a Kardoss István vezette Five Songs tenorjáról, Balassa Józsefről a Yumpu platformon írt részletes életrajzot. 2024 októberében a szerkesztésében jelent meg Rudi Schuricke bio- és diszkográfiája: Elkísérhetem egy darabon? (Darf ich Sie ein Stück begleiten? Die Rudi Schuricke Bio-Diskografie).
Kardos István Kardos István zeneszerző, zongorista és karmester volt, aki 1891-ben született Debrecenben. Apja Kardos Sámuel ügyvéd és publicista, anyja Engländer Malvina, akiknek összesen hat gyermekük született. Kardos István a debreceni katolikus gimnáziumban tanult, majd 1910-től a budapesti Zeneakadémián folytatott zeneszerzési és karvezetési tanulmányokat, emellett jogot is hallgatott, de végül a zenei pályát választotta.
A diploma után tanárként dolgozott, turnézott, komponált, és több budapesti színházban működött közre. 1918–1919-ben a Magyar Állami Operaház könyvtárosa és korrepetitora volt. 1922-ben feleségül vette Váradi Olgát, a mezzoszoprán énekesnőt. 1925-től Németországban és rövid ideig Svájcban éltek, majd Berlinben telepedtek le. Kardos filmzongoristaként és komponistaként is dolgozott. 1929-től ő vezette a sikeres Abel-Quartett/Five Songs együttest, majd 1932-től saját csoportját, a Kardosch-Sänger kvartettet, amely gyorsan népszerű lett filmekben, színpadon és lemezeken.
A náci hatalomátvétel után helyzete egyre nehezebb lett, mivel zsidó származását – külföldiként – már nem tudta sokáig eltitkolni. 1935-ben felszólították, hogy igazolja árja származását, ezért feleségével titokban elmenekült Németországból. Budapesten újra zenekart szervezett, majd több színházban dolgozott karmesterként. 1936 szeptemberétől 1937 szeptemberéig a debreceni Csokonai Színház karmestere volt, majd 1939-ig különböző budapesti színházakban dolgozott beugró karmesterként, állandó szerződés nélkül. A zsidótörvények miatt 1939-től már nem kaphatott munkát. Részben illegálisan magánórákat adott.
1944-ben a német megszállás után a házaspárnak sárga csillagot kellett viselnie, majd zsidóházba költöztették őket. Később hamis papírokkal bujkáltak. Túlélésüket rokonok és barátok segítették – köztük Nemes Nagy Ágnes költő és családtagjai –, akiket később a Yad Vashem „A Világ Igazai” címmel tüntetett ki.
A holokauszt alatt a Kardos család 22 tagját, köztük István anyját és több testvérét meggyilkolták. Kardos karrierje és egzisztenciája is összeomlott, de a háború után újraépítette életét. A Magyar Rádió zongoristájaként dolgozott, majd a Zeneakadémián és a Színház- és Filmművészeti Főiskolán tanított. Komponált és zenei újságíróként is tevékenykedett. 1975-ben hunyt el, sírja a budapesti Farkasréti temetőben található.
Bejegyzésünk mellékleteként megtekinthető Martina Wunsch német nyelvű könyvének tartalomjegyzéke és debreceni vonatkozású teljes első fejezete, képi dokumentumokkal.
Martina Wunsch – Josef Westner: Wer hat Angst vor dem bösen Wolf? Die Kardosch-Sänger. Fox auf 78, 33. szám, 2022 ősz (1. rész); 34. szám, 2024 tavasz (2. rész)
Kép: Gondy és Egey (EF_2025.1.1) Digitális utómunka: Lukács Tihamér
Néhány éve két ízben is megjelent blogunkon Ambrus Zoltán A tóparti gyilkosság című regényének hőséről, Boránd Gyula (1861–1891) színészről szóló írásunk. Az akkori adatgyűjtés során két gyermekkori fényképen kívül más ábrázolást nem találtunk róla, s különösen fájó volt a felnőtt színészről készült képek hiánya – még ha a pálya rövidsége erre némi magyarázatot is ad –, amelyek segítettek volna színpadi valójában elképzelni, ha meg nem is eleveníteni azt a fürge kis alakot, akit Ambrus az emlékezés melegségével megrajzolt. Nemrégiben azonban váratlan ajándékot kapott a Fotótár egy könyvtáros kollégától: egy olyan személyes kis tablóképet, amelyen Boránd különböző szerepekben látható. Ezt a fényképet mutatjuk be alább – a hamarosan kezdődő színi évad elé is.
A személyes tablókép rektója
A szülőknek ajánlott tabló kabinetformátumú, albumin fényképe, mint dokumentum, a debreceni Gondy és Egey műhelyében készült, ám maga az eredeti, a minden bizonnyal színesen, bár nem túl ügyesen kifestett tábla az applikált fényképekkel egy másik fényképész műtermének terméke: a jelmezes képek legalábbis bizonyosan nem Gondyék munkái. Ezt nem pusztán az utánrendelőkönyvekből hiányzó voltuk támasztja alá – ami számos esetben előfordul a saját felvételeikkel is –, hanem a műtermi kellékek is: bár egészen hasonló festett háttereket Gondyék is használtak, sem az itt látható tájkép a kelléktuskóval, sem a szobafal nem az övéké, a szőnyegről nem is beszélve; megtaláljuk viszont azokat Ciehulski Péter marosvásárhelyi fényképész képein, aki 1865-től csaknem harminc évig tartott fenn műtermet a városban, sokáig az egyetlenként. Bár az installáció ettől még készülhetett volna Debrecenben, de a tény, hogy a jelmezes szerepképeket láthatóan ugyanazon alkalommal és ugyanott vették fel, azt feltételezi, hogy annak célja direkt a tablón való összesítés, az emlékképzés lehetett. Színészekről hasonló tablókat már a fényképezés feltalálása előtt készítettek kőrajzolók: ismert például az az Egressy Gáborról Marastoni József rajzai alapján összeállított műlap, amely a középső civil portrét a színész legismertebb szerepeinek egész alakos képeivel övezi, sokoldalú átváltozóművészetét hirdetve. Boránd ezt a példát követi: különféle színpadi alakjainak jelmezében s azok egy-egy felismerhetően karakterisztikus pózába beállva örökítette meg őt műtermében a fényképész.* A szülői ajándék átadása után pedig, már Debrecenben, készülhettek a tablóról tovább ajándékozható reprodukciók, mint azt a jelen példány is bizonyítja.
A személyes tablókép verzója
Előző írásunkban elmeséltük, hogy a színházban nevelkedett, gyerekszínészként felnövő és a színpadtechnikában is ügyes, de 17. évét éppen csak betöltő Boránd Gyula 1878 tavaszán, apja tilalma ellenére, leszerződött a Brassóban állomásozó Sztupa Andor színigazgatóhoz, aki akkor (valószínűleg a színházi lapban megjelent hirdetés útján) új tagokat keresett társulatához. Az önállóságra vágyó ifjú Boránd levélben jelentkezhetett nála, esetleg valaki beajánlotta a sokoldalúan használható színházi embert, akire Sztupának éppen szüksége volt – egyelőre a kar tagjául és ügyelőnek.
Boránd Gyula civil portréja
Sztupa Andor ezen a tavaszon zaklatott évadon volt túl. 1877 telén egy deficites nyári szezon után Marosvásárhelyen kezdett játszani Szathmáry Károllyal közös társulatával, ám a sorozatos konfliktusok miatt a társaság az év végére kettészakadt, s Szathmáry a színészek egy részével eltávozott a városból. Menteni a menthetőt, Sztupa ekkor a maradék emberekkel és városi segélyezéssel ’78 januárjától elvállal hat előadást, majd március elején rendszeres állomására, Brassóba indul, ahol hozzáfog a toborzáshoz, s a hónap végére Boránd mellett több új tagot sikerül szerződtetnie, bár társulata csak októberre válik kompletté. A szokásos nyári menetrendnek megfelelően – amely a távoli Brassóból a közbeeső nagyobb városok érintésével vezeti vissza a vándorokat őszre ismét Marosvásárhelyre – áprilistól Sepsiszentgyörgyön játszanak, júliustól pedig Kézdivásárhelyen, ám itt a hetekig tartó esőzés okozta látogatói részvétlenség és a hosszas veszteglés felemészti az előző évi csődjéből éppen kilábalt igazgató csaknem összes jövedelmét. Augusztus 20-ára Székelyudvarhelyre, szeptember végére Nagyszebenbe mennek, s novemberben érkeznek meg Vásárhelyre. Állandó épület híján a színielőadások ekkor az Apolló palota második emeleti báltermében zajlottak, bérleti díj ellenében (sok más helyen ezt a város állta), amelyet ráadásul a szezon előtt minden évben a színigazgatónak kellett színházzá alakítania a játszóhely megácsoltatásával. Az 1878-as téli szezonra a hírlapi tudósítás szerint ez különösen jól sikerül: „maga a színpad új beosztást és díszleteket nyert, az állóhelyek föl vannak fokozatosan emelve. Az öltöző nagy deszka-rekeszekkel van elkülönítve az elsőrendű nők és férfiak számára. Az ülőhelyek is czélszerűen vannak berendezve, csak az volna óhajtandó, hogy legyen közönség is a tett áldozatok jutalmazására”.
A december elején kezdődő téli évad virágvasárnapig tart, a búcsúelőadást 1879. április 6-án tartják, hogy másnap a színészek ismét nyakukba vegyék a világot, akár ezzel, akár másik társulattal. Sztupa 13 férfit és 14 nőt számláló, közepes nagyságú, jól szervezett színésztruppja négy hónap alatt 80 előadást játszott le Marosvásárhelyen, amelyeknek legalább a felében Borándnak is színpadra kellett lépnie kisebb-nagyobb szerepekben, ha másként nem, felvonásközi táncosként. Az előző írásunkban idézett, az első húsz előadás alapján megvont kritikai mérleg az „aránylag nagyon jó” színtársulat erősségei közé sorolja a „zsenigyereket”, akire, hamar felismert komikusi vénája ellenére, szükségből vagy próbaképpen olykor drámai szerepeket is osztanak, ám ezekben nem meggyőző, „már gyerekségénél fogva” sem. További szerepei mibenlétéről, alakításai sikeréről sajnos nagyon töredékesen tájékoztatnak a korabeli lapok, még ha a Maros-Vidék szerkesztője kiemelt figyelmet is fordít a színházra mint a legfőbb téli szórakozásra, ám a kritikával óvatosan bánik, hiszen mint írja, „a körülményeket és helyzetünket számba véve, nem is tehetünk fel valami hatalmas pápaszemet, hogy nagyzolt követelményeinknek adjunk kifejezést”, a színészek sorsát „száraz birálgatási szárnypróbálgatásokkal nem kivánjuk az ízetlenség mellett még keserűvé is tenni”. 1879 januárjában például beharangozza Csiky Gergely Az ellenállhatatlan című, új vígjátékának bemutatóját, amelyben „Borándnak, e fiatal tehetséges comicusnak különösen jó és mulatságos szerepe lesz” – arról azonban nem számol be, hogy az előadás valóban olyan élvezetes lett-e, mint amilyenre számított. A kritikai kímélet miatt az előadott színművek címén kívül a többi esetben sem igen tudunk meg mást; a műsorban Shakespeare éppúgy szerepel mint helyi szerzők alkalmi darabjai, Kotzebue éppúgy, mint Szigligeti népszínművei és a divatos francia vígjátékok és társadalmi drámák: „igen szép és változatos műsor”, a közönség „teljes méltánylatára és elismerésére”. A dicséret hiánya azért is furcsa, mert két év múlva, amikor Boránd már Kolozsváról jön vissza vendégszerepelni, mint a közönség egykori „kényeztetett kedvencére” emlékszik rá az újságíró – bár e szereplésről szintúgy nem számol be.
Boránd szerepei
Boránd a tablóra minden bizonnyal a saját maga által legjobbnak, legjelentősebbnek ítélt vagy a közönség által leginkább elismertnek vélt szerepeit válogatta össze, lássuk hát sorban, mik voltak ezek.
Boránd, mint „Samu”
Samu molnárinas Tóth Ede és Erkel Gyula A kintornás család című, iparoskörnyezetben, két falusi malomban játszódó, ekkor viszonylag friss, dalos-táncos népszínművének humoros és dramaturgiailag fontos szerepe: a molnár lánya például a molnárinastól tudja meg az esküvője előtt, hogy vőlegénye, a szomszéd falubeli özvegy molnárné fia korábban megejtette a kintornás lányát, a darab boldog végén bekövetkező lagzin pedig a minden lében kanál Samu játszik a verklin. Debrecenben ezt a szerepet ugyanekkor Latabár Kálmán (1855–1924) játszotta, aki csaknem ugyanazt a komikusi szerepkört töltötte be mint Boránd (csak ő még bonviván is volt, amire Boránd eredendően komikus alkata miatt nem volt alkalmas). Sztupa társulatával már novemberben, Nagyszebenben is előadta a darabot, más népszínművekkel együtt, kedvező visszhanggal, így Marosvásárhelyen is műsoron maradt, s Boránd a szerepét „igazán kitűnőleg adta”, olyannyira, hogy meg is tartotta, évek múltán is játssza Kolozsváron (és a társulattal Bécsben), Debrecenben és Budán is. Az öltözködés közben eltöprengő inas megörökített mozdulata a külsődleges jegyekkel való ábrázolás mellett már az apró megfigyelésekből felépített, jellemző gesztusokkal egyénített karakterformálásra utalhat. A népszínmű által ábrázolt társadalmi osztálynak és helyszínnek megfelelőleg a beállítás mögé a műteremben rendelkezésre álló festett hátterek közül a tájképet illesztették.
Boránd, mint „Tiburcz”
Mint a tablón olvassuk, ez a szerep jutalomjáték volt Boránd számára, tehát magának választotta, bizonyára korábbi előadások sikere nyomán, mert ilyenkor (bár mikor nem?) a minél több eladott jegy a cél, hiszen a bevétel fele őt illeti meg. Hogy választása bevált-e, az sajnos nem derül ki a krónikákból. Tiburce postahivatalnok Victorien Sardou Idegesek vagy hét bolond egy házban című vígjátékának fontos szereplője. A szüzsé szerint az előkelő francia vidéki társaság neuraszténiás tagjai közül egyedül a postamester nem szenved e bajban, ezért az ideges apa hozzá akarja adni a lányát. A darab egyik legkomikusabb jelenetsora az a próba, amelynek az apa aláveti az ostobaságig türelmes postahivatalnokot, hogy meggyőződjön állítása igazáról, ám Tiburce minden próbát hősileg megáll. Később azonban, amikor kiderül, hogy a lánynak nincs hozománya, maga is nagyon ideges lesz. A bohóckodásra számtalan alkalmat kínáló szerepet néhány év múlva a debreceni színházban szintén Latabár Kálmán játszotta, ugyanabban az előadásban, amelyben Boránd az apa egyik ideges barátját, a hősnő leendő apósát – ami életkoránál fogva még nemigen felelhetett meg neki, ám ezen segíthetett a maszkírozás, mint a képen Tiburce esetében is látjuk. A színházi előadás időbeli folyamatát egyetlen gesztusba, mimikába sűrítő, pillanatnyi fényképen a csücsörítő, cilinderét vigyázzba állva szorongató színész a játszott szereplő igyekvését, megfelelni vágyását mutathatta meg, mint legjellemzőbb karakterjegyet – természetesen szalondíszletben.
Boránd, mint „Filippó”
François Coppée 1876-ban bemutatott egyfelvonásos, négyszereplős vígjátéka, A cremonai hegedűs (amely alapján Hubay Jenő 1894-ben vígoperát írt) kulcsszereplője a púpos hegedűkészítő inas, Philippo. A történet középpontjában Ferrari hangszerkészítőmester áll, aki lánya kezét annak ígéri, aki a legjobb hegedűt tudja elkészíteni. Mindenki tudja, hogy Philippo hegedűje a legcsodálatosabb, de a lány a mester másik inasát szereti, ezért a nemeslelkű Philippo a megnyert verseny ellenére átengedi a lányt a vetélytársának. A játékidőt a kedves humorral előadott, lebilincselő verseny teszi ki, félreértésekkel, rivalizálással, szerelemmel, a műfaj követelményeinek megfelelően. A képen látjuk, hogy a szerepet Boránd valóban púppal játszotta s hosszú művészhajjal, s a változatos cselekmény során sokrétűen mutathatta be tehetségét – bírálat azonban erről az előadásról sem maradt.
Boránd, mint „Quekker”
A lábát tánclépésre emelő furcsa alak kilétéről a Maros-Vidék 1878. december 22-i száma tájékoztat. A karácsony előtti műsorban három rövid vígjátékot mutattak be. A második darab után „»Quäcker és Grisette« pantomimikus jellemtáncz következett Boránd Gyula és Püspöki Anna által bemutatva. Elvitázhatlan ügyességgel, de inkább csak karzati effectus mellett járt le ezen mutatványszám, mely a vígjátékról a bohózatra képezett átmenetet.” A lelkes tapssal jutalmazott, de alig néhányszor előadott produkció csak az egyike volt a kiválóan táncoló Boránd hasonló mutatványainak, így csak a betölteni tudott szerepkörök példájaként kerülhetett fel a tablóra. Az pedig, hogy ezt az alkalmi művet is megörökíttette, még inkább megerősíti a feltételezést, hogy a fényképek ott készültek, ahol a táncot is előadta: Marosvásárhelyen.
Boránd, mint „Lűrincz”
A sajátos helyesírással leírt név talán az előadáson elhangzott kiejtését őrzi a Lőrinc nevű szereplőnek, aki a cselekmény mozgatója Szigligeti Ede Zsidó című színművében. A darab cselekményének gerincét az öreg Jákob megvakítása és kirablása, majd Lőrinc fia érte állt bosszúja adja. Az ügynökként dolgozó és szüleit szegényesen eltartó Lőrinc véletlenül ismerkedik meg az apja vagyonából meggazdagodott, hamis identitással élő ficsúrokkal (a Nemzeti Színház ősbemutatóján e két szerepet Egressy Gábor és Lendvay Márton, a kor legnagyobb színészei játszották), akiket önleleplezésük után csőbe húz; ficsúrruhája és vakszemüvege, amiben a képen látható, ennek az akciónak a kellékei, miként a tájképháttér a népszínműé.
A képek segítségével immár magunk előtt láthatjuk Borándot a színpadon, azt azonban mégsem tudjuk, miként töltötte meg élettel ezeket a figurákat. Az ifjú ember legfőbb törekvése, úgy tűnik, a közönség folytonos derültségben tartása, s ennek eléréséhez nem nagyon akar, bár talán ekkor még nem is tud az eszközökben válogatni. Néhány év múlva Pécsen figyelmezteti is erre a különben neki igencsak drukkoló színikritikus. Az Üdvöske című operettben „a bolondos Lorán fejedelmet Boránd adta kifogyhatatlan mókával. Boránd már is megnyerte s valóban ki is érdemelte a közönség tetszését; de figyelmeztetjük jóakarólag, hogy a jóból is megárt a sok: az a sok eszeveszett lótás-futás, tipegés-topogás, mekegés, arcz-eltorzítás, jók néha a magok helyén, de az egész játékon végig s mindinkább túlzott mértékben – untatják a színismerőt.” S bár komoly törekvése dicséretes, az olyan nagyívű, drámai szerepek megoldásához, mint a kísértetként bolyongó Gáspár apóé Robert Planquette A corneville-i harangok című operettjében, akinek őrülési jelenete rendszerint az előadások csúcspontja – még nem elég virtuóz színész. Tanulhatott az intésből, mert két hónap múltán már azt olvashatjuk ugyanitt, hogy „színpadunkon már sok Gáspár apót láttunk, de ily kitűnő alakításút, még egyet sem”.
1879 tavaszán Marosvásárhelyről „személyes ügyességének” hírére Kolozsvárra szerződteti a budai Népszínház vezetői tapasztalatával érkező, ifjú tehetségeket maga köré gyűjtő Molnár György, aki ebben az évben kapja meg a kolozsvári Farkas utcai színház művezetői feladatát. A kolozsvári színház minden más magyar színház felett áll e korban, közönsége valóban a nemzetiség templomának tekinti a színházat s hazafiúi tettnek a színház látogatását – és szíve jogának olyan igazgató választását, aki ennek tudatát előadásai színvonalával megadja számára. A közönségszínházi tervekkel érkező Molnár György operetteket és látványosságokat is bőségesen felvonultató műsora tehát heves ellenérzést vált ki, bár a közönséget mégis hamarabb meggyőzi, mint a kritikusokat, s ebben nagy segítségére vannak fiatal színészei. Boránddal táncoltatja újra a budai Népszínház hajdani legnagyobb sikerét, a Vasmegyei csárdást, amely akármilyen rosszul sikerült előadást képes feledtetni – ez Boránd első fellépése a kolozsvári színpadon. Nem csak fiatalsága és ügyessége miatt választhatta azonban őt ki Molnár: alkalmasnak láthatta az általa is követett groteszk, stilizált színjátszó modornak való megfeleltetésre. A műsorból látszik, hogy próbálgatja színészeit, lehetőséget teremt számukra szokatlan vagy még nehéznek ítélt szerepekben megmutatkozni. A Fatinitza című Suppé-operettben például a Borándnál csak hat évvel idősebb, maga is huszonéves tragikus színész (később a Nemzeti Színház örökös tagja), Gabányi Árpád által játszott háremőr szerepét váratlanul Borándra osztja – s ez olyan jól sikerül, hogy évekig repertoárdarabja marad. Máskor Kassai Vidort helyettesíti Boránd, akinek művészi karaktere viszont sokban hasonlít az övéhez, s nemcsak sokoldalúsága, hanem játéktechnikája miatt is. Kassai – mint a színháztörténész írja róla – mint komikus, erősen hajlott a torzításra, de játéka sohasem volt üres bohóckodás, mert mindig jellegzetesen torzított, aki figuráit az ellesett, egészen apró mozdulatokból építette fel, mint egy miniatúrafestő. Mindez a kritikák alapján Borándra is igaz, s talán mindketten Molnár György iskolájában nevelődtek ebbe bele, tanulva egymástól is. Később a pesti Népszínházban is Kassai egyik szerepében fedezi fel és követeli aztán Borándot színpadra a közönség.
Kolozsváron nemcsak maga a színigazgató, de Boránd is Bartha Miklós újságíró, ekkor a Magyar Polgár színikritikusa s a következő évben az Ellenzék alapító-szerkesztője kíméletlen kezébe kerül – de végül mégis tőle tudjuk meg, milyen színész volt egyéves kolozsvári működés után, 1880 tavaszán a 19 éves Boránd Gyula. (Megengedve, hogy a kifogásolt eszközök talán csak neki nem tetszettek, hiszen nem tudjuk, egészében milyennek mutatta az alakot Boránd, nem volt-e túlzó gesztusai összessége mégis jellemfestő erejű. Bartha Miklós kényes ízlése máskor sem találkozik a többi nézőével: a Fatinitza említett szereplőcseréjekor csak ő gondolja úgy, hogy „nincsen ennek a jó léleknek fogalma se e szerepről” – a közönség rokonszenvét azonban éppen e szereppel nyeri el.)
„Hanem amit régen el akartunk már mondani Borándról, azt elmondjuk most — kezdi fejtegetését a színészről Bartha Miklós Molière Fösvényének előadása után, amelyben egy inast alakított. — Ő még nagyon fiatal ember — s ezen kívül ritkán jut olyan szerephez, mely alkalmul szolgálna nekünk biztos ítéletre az iránt, vajon köthetni-e várakozásokat jövőjéhez. Annyit azonban már eddig láttunk, hogy sok színpadi készséggel rendelkezik; hogy alkalmazható operettében, vígjátékban, drámában; hogy — ha kell tánczmester, ha kell inas, ha kell genre színész; szóval, hogy bármely társulatnak hasznos egy tagja. Úgy tetszik azonban nekünk, hogy magasabb törekvései nincsenek. Mi legalább nem vettük rajta észre, hogy szeretné jól megtanulni szerepét, sőt azt sem, hogy gondolkozni szokott volna szerepei minőségéről, de sőt még azt sem, hogy a darabok elolvasása által magának szerepe felől biztos megállapodást igyekeznék szerezni. — E bajokon kívül erős kitartással igyekszik karzati tetszéseket aratni. Innen van — úgy hisszük — örökös hánykódása kezének lábának; innen van örökös keresettsége az esetlen mozdulatokban; innen van örökös durva maszkírozása. Jó lenne, e már modorossá válni kezdő szokásokat abban hagyni, és jó lenne annak öntudatára ébredni, hogy a mely alakot a szerző nem tett rúttá és nyomorékká, azt a színésznek sem szabad — karzati röhögés kedvéért — azzá tenni. Tudná-e nekünk bármily halványan indokolni, hogya Fösvénybenmiért torzította el fekete festékkel az arczát? … miért vett föl olyan — nem is groteszk, hanem — purdé kabátot, melynek nyaka a hátközépig csúszott le? miért kellett egész a sántaságig menő nehézkességgel járkálnia? miért tátja ki mindég száját, nyújtja előre idomtalan nyakát és terpeszti szét mereven ujjait, midőn valaki a szereplők közül hozzá szól ? miért vágott egész játék alatt ostobábbnál ostobább képeket? miért gesztikulált balkezével folytonosan a Demidor orra alatt a szerződési pontozatok felolvasásakor? és végre, ha haladni akar, miért nem tanulta meg szerepét? Örvendenénk, ha Boránd utána gondolna e kérdéseknek — s még inkább örvendeznénk, ha majd minden föllépésével nem nyújtana alkalmat e kérdések fölvetésére. Tud ő más is lenni, csak akarjon. … — Igyekezzék ügyességéhez szorgalmat, tanulást és gondolkozást csatolni, hogy minél előbb megdicsérhessük.”
Vivát Boránd!
Boránd valóban megfogadhatta, s idővel meg is érett Bartha Miklós szigorú tanácsaihoz, mert néhány év múlva egy pécsi kritikusa szerint úgy játszik a Csizmadia mint kísértet-ben, hogy az megközelíthetetlen, „így alakítani s ily tökéllyel csak több évi kitartó szorgalom s nagy műgond mellett lehet valamely szerepet. Vivát Boránd!” Budapesti éveiben pedig éppen azzal érdemli ki a figyelmet, hogy komikuma sohasem vaskos, hanem választékos, finom és intelligens. Végül még egy emlékezés róla, amely a kiteljesedett komédiást mutatja – bár még ekkor is csak húszas évei közepén.
„Van annak ide s tova negyven esztendeje, amikor Schönthanék A szabin nők elrablása a legkedveltebb műsordarabja volt a Krisztinavárosi Színháznak. Az emberek gurultak a kacagástól, amikor a szikár Boránd Gyula mint a vándorszíntársulat ripacs igazgatója a második felvonás végén a római klasszikus hősök jelmezében megjelent. Vékony lábszárakkal mint a nádszál, a haja helyén torzonborz vörhenyes kóc. Ez a jelenet, amelyben így jelmezben menekül színházából a lármázó, zajongó, a függönylebocsátást és a beléptijegyek árát követelő közönség elől, éppen Boránd Gyula páratlan humorán, alakítóképességén át örök emlékezetében maradt azoknak a keveseknek, akik még élnek azok közül, akik látták. Ujházy mester állapította meg annak idején Boránd ripacsáról, hogy az a legtökéletesebb teljesítmény, amit színésztől látott, a legellenállhatatlanabb!”
Boránd Gyula aggódó szüleinek szánt ajándéka tehát nagy életfordulata, valódi színésszé avatása küszöbén, mintegy bizonyítékként (s bocsánatkérésként) készülhetett arról, hogy önállóan is megállja a helyét, hogy immár komoly szerepeket old meg sikerrel, olyannyira, hogy a legrangosabb magyar színház is méltónak ítélte a tagjai sorába felvenni, művész voltának igazolásaként. A kolozsvári Nemzeti Színház tagjaként pedig nem lehet kétséges többé, hogy „e fiúból pap lesz, akárki meglássa!”
*Kürthy Emil színész egy 1893-ban kelt tréfás levelében ezzel az átváltozóképességgel támasztja alá kollégája, Zilahy Gyula megbízhatatlanságát, s mintha egy konkrét tablót írna le, amelyen Zilahy tizenöt, Gondyék műtermében készült képen lenne látható (bár ennek jelenleg sajnos nincsen nyoma).
„Hogy szavaim igazságáról meggyőzzem – írja levelében –, felkérem, írjon Debrecenbe (Teleki utca 6. sz.) Gondy és Egey fényképész uraknak, hogy küldjék meg az állítólagos Zilahy Gyula úr arcképét. Ezen az érdekes corpus delictin egy éhező Gringoiret, egy büszke Szelimet, egy igazságos Mátyás királyt, egy zsivány Angyal Bandit, egy szelíd János apostolt, egy nyelves Polillát, egy mélabús Hangayt, egy világtalan I. Bélát, egy szemtelen Kozák Manót, egy skót Max Allant, egy magyar Petit, egy pöffeszkedő Schumrich urat, egy kétségbeesett Bezerédit, egy derék Tankrédet, és egy Figaro nevezetű szevillai borbélyt fog látni… és mindez a különféle alak, jellem, náció és név Zilahy Gyula úr.”
Lásd: Debreczeni Független Ujság, 1911. április 16.
Felhasznált irodalom
Kincses Károly: A színház, a fénykép. A 200 éves magyar színjátszás és a 151 éves magyar fotográfia közös történetéből. OSZMI, Budapest, 1990.
Orosz Timea-Gabriella: Molnár György, a színházi újító. Acta Universitatis Christianae Partiensis – Studia culturale, 1 (2024), 39–56.
Pukánszkyné Kádár Jolán: A budai Népszínház története. OSZMI, Budapest, 1979.
Székely György (főszerk.): Magyar színháztörténet II. 1873–1920. I./3. fejezet: Színjátszás vidéken (Kísérletek a vidéki színészet rendezésére, 1873–1890; Színjátszás Erdélyben). Magyar Könyvklub–OSZMI, Budapest, 2001. 220–317.
Sajtótermékek:
Sándor Kálmán [cím nélkül = Marosvásárhely, 1879. január 6.] Hölgyek Lapja, 1879. január 12.
T–s [Törös Tivadar]: Színész-pantheon III. Boránd Gyula. Aradi Közlöny, 1886. december 29.
[szerző nélkül = Kerekes Sámuel]: A mi színészetünk. (Visszapillantás egv 10 éves cyclusra). Maros-Vidék, 1881. szeptember 29.
[szerző nélkül] Raub der Sabinerinnen. Ujság, 1937. május 11.
[szerző nélkül] Szinészet. Pécsi Figyelő, 1883. november 3., december 29., 1884. január 26.
Zete [Bartha Miklós]: Színházban. Magyar Polgár, 1879. február 20., június 27., december 11., 1880. március 20., 1881. október 4.
A Maros-Vidék (Marosvásárhely) 1878–1879-es évfolyamainak színházi hírei
A Magyar Polgár (Kolozsvár) 1879–1881-es évfolyamainak színházi hírei és színlapjai
A Színészeti Közlöny (Kassa) 1879–1880-as évfolyamainak hírei
Bizonyára járt már más is úgy, hogy kutatásai során mellékszálként olyan érdekes és nem várt témákra bukkant, melyek felkeltették a figyelmét, megmosolyogtatták és esetlegesen újabb kutakodásokra sarkallták. Az alábbi történet is ilyen.
Löfkovits Arthurra csakis szeretettel és tisztelettel gondolhat, aki a Déri Múzeumban dolgozik, hiszen az ő gyűjteménye teremtette meg a Városi Múzeum alapjait, így jelentős érdeme volt abban, hogy Debrecenben is sikerrel indult el a múzeumügy. Tárlatvezetéseim során, vagy ha csak éppen keresztülmegyek a helytörténeti részen a „Múzeum a múzeumban” egységnél, jól esik rápillantani az alapítókat ábrázoló fényképekre: Ecsedi, Sőregi, Löfkovits, Zoltai…
A debreceni városi múzeum tisztviselői 1927-ben: Ecsedi István tb. múzeumőr, Sőregi János múzeumi segédőr, Löfkovits Arthur múzeumalapító igazgató, Zoltai Lajos múzeumőr, tb. igazgató Kozmann Gusztáv felvétele, 1927. Forrás: Déri Múzeum
Hány alkalommal találkozhatunk nap mint nap a nevükkel, a múzeumi évkönyvekben, leltárkönyvekben?! Milyen sokszor gondolunk rájuk, etalonként emlegetve őket. Mennyire szerencsés lehetett az, aki találkozott velük.
Paál Jób újságíró 1933. december 10-én az Ellenzék című lapban közzétett egy interjút Löfkovits Arthurral, melyből idézek:
„Löfkovics Artur harmincegy évvel ezelőtt sok ezer darabból álló régiséggyűjteményét ötezer korona adománnyal együtt Debrecen városának ajándékozta és ezzel megvetette alapjait a városi múzeumnak, amelynek –minden fizetés és költégmegtérítés nélkül –huszonhét esztendőn keresztül igazgatója volt. Erzsébet királyné halála után a király a Ferencz József-rend lovagkeresztjével tüntette ki azért, mert összegyűjtötte szerte a nagyvilágban azokat a képes levelezőlapokat, amelyek valamilyen vonatkozásban állottak a meggyilkolt Erzsébet királynéval. […] Életének egyik legérdekesebb emléke az is, hogy nála tanult ki és debreceni műhelyében szabadult fel az érmihályfalvi Weisz Nándor, aki ma Norman Weiss néven a világ legtekintélyesebb és legvagyonosabb drágakő kereskedője. Párizsban és Londonban vannak üzletei és valósággal irányítója a drágakő kereskedelemnek.
Eszes fiú volt a kis Nándi – meséli Löfkovics Igazgató ur – ott dolgozott nálam Debrecenben a műhelyemben és amikor évek multával találkoztam vele, még mindig neheztelt rám azért, hogy a feleségem után cipelnie kellett a kosarat a debreceni piacra és bizony verést is kapott tőlem, ha nem viselte magát rendesen. Pedig ezért lett belőle ember… … Az igazgató úrnak tökéletesen igaza van… Ha Weiss Norman urat Nándi korában nem szidják össze és nem náspángolják el a debreceni műhelyben, talán nem szed annyi emberséget magára, hogy fejedelme legyen a briliánsok birodalmának…”
Interjú Löfkovits Arthurral 1933 decemberében [Ellenzék, 1933.december 10.]
Weiss Normanról újabb regényes adalékok kerültek a kezembe a korabeli sajtónak köszönhetően. A Magyarország hasábjain szalagcímként jelent meg 1932 októberében: „Névtelen feljelentés alapján küldték vissza a határról Budapestre N. Weiss ékszerészt és feleségét. Normann Weiss tiltakozik az ékszer- és valutacsempészés vádja ellen. A Nemzeti Banktól kér szakvéleményt a rendőrség”. A Magyar Hírlap „Norman Weiss ékszercsempészési ügye”-ként számol be az esetről. Az Est pedig a még hangzatosabb, „Nászútján feltartóztatták Norman Weiss londoni ékszerkereskedőt” címmel rukkolt elő. A bombasztikus címeket sorolhatnánk.
Dióhéjban foglaljuk össze, mi is történt: Weiss házasságot kötött Nemes Ibolykával, épp nászútjukra igyekeztek volna és át akarták lépni a magyar határt. A névtelen feljelentés szerint nagy értékű ékszereket, részvényeket és angol fontot akart volna az országból kicsempészni. A Magyarország említett cikkéből idézve:
„A rendőrség megállapította, hogy Norman Weiss szombaton tényleg elhagyta a fővárost és Oroszvár felé vette útját. Nyomban értesítették az oroszvári határrendőrséget, ahová vasárnap hajnalban érkezett meg kocsiján Norman Weiss. […] meglepetve értesült arról, hogy ékszer-, részvény- és valutacsempészéssel vádolják. Weissné Nemes Ibolyka egymásután vette le a karjáról, ujjairól, valamint a táskájából az ékszereit: négy brilliánsgyűrűt, két platina karkötőt, egy igazgyöngy kolliét és három karkötőórát. Norman Weiss is táskájába nyúlt és kivett onnan négyszáz darab Magyar Általános Takarékpénztár Részvényt, továbbá kisebb csomag Chrysler autógyári részvényt.”
A hosszú kihallgatási procedúrát követően vissza kellett térniük Budapestre, ahol a főkapitányságon ismét részletesen kihallgatták őket. Weiss biztosította a szerveket, hogy a pazar ékszereket ő vette Londonban és Franciaországban még jegyességük idején a nejének. Tehát családi ékszereket akartak kivinni, amiket ő hozott ide külföldről. A részvény- és valutacsempészés alól is tisztázta magát, sőt még azt is felajánlotta, hogy Chrysler autóját is bontsák szét. Hangsúlyozta, hogy feljelentése egy bosszú műve lehet, ami minden alapot nélkülöz.
Cikkek Norman Weiss csempészbotrányáról: Nem mindennapi nászútkezdet [Magyarország, 1932. október 11.], Szolid ajándékok [Színházi Élet, 1932.], A nászút folytatódhat [Magyarország, 1932. október 14.]
Ugyancsak a Magyarország című napilap három nappal későbbi cikkében ezt alá is támasztja: „N. Weiss visszakapta értékeit, folytathatja nászútját” címmel. Itt kiderült, hogy az ügy az angol konzulátust is foglalkoztatta, és a rendőrfőkapitány-helyettes közölte a jelenlévőkkel, hogy a Nemzeti Bank és ékszerészek vizsgálata alapján Weiss részéről semmilyen rosszhiszeműség nem történt.
Gondoljunk bele miként alakulhatott volna ez az ügy, ha annak idején Löfkovits Arthur nem náspángolja el őt. Na de a viccet félretéve, a Kis Ujság 1932. október 11-i számában közli: „A gyémántkirály valószínűnek tartja, hogy a följelentő azonos a nyelvtanárnővel, aki ilyen módon akarta elérni azt, hogy az angol sofőr visszajöjjön Budapestre.” Ugyanis Weiss jóképű sofőrje megismerkedett egy nyelvtanárnővel, aki kérlelte őt, maradjon Budapesten, ám az úriember nem volt hajlandó feladni állását a gyémántkirálynál. A gépkocsivezető budapesti napjai egyébként meglehetősen eseménydúsan telhettek, hiszen egy sajnálatos gázolás is történt gazdái nagy nászúttervezgetése közben. (Déli Hírlap – Temesvár, 1932. október 16.)
Zárójeles megjegyzésként: Azt, hogy az esküvőjekor 52 éves ékszerkirály 23 éves újdonsült arája mit szólt ehhez a finoman szólva sem mindennapi házasságkezdéshez, nem lehet tudni. Gyors frigyük szerelem első látásra indíttatású volta, valamint az, hogy állítólag az esküvő napján még nem voltak sem tanúk, sem jegygyűrűk(!), mintha előrevetítették volna a gyors válást is. A Színházi Élet 1933. júliusi 23. száma arról számol be, hogy már el is váltak, és Nemes Ibolya színésznői ambíciói révén Elly Namash néven lép fel Londonban. A válást azonban a szépasszony a Pesti Naplóban 1934 tavaszán cáfolta.
Cikkek Nemes Ibolya, azaz Elly Namash színésznői pályafutásáról: Nemes Ibolya színésznő lesz [Kis Ujság, 1933. július 22.], Elly Namash lóháton [Színházi Élet, 1933. július 23.]
Kép: Fidrus testvérek (EF_2024.1.3.6–14; 2024.1.5.1–9), Horváth István (EF_2019.220.1), Benkő László (FAd_19093) Digitális utómunka: Lukács Tihamér
Az idén június 22-én megünnepelt Úrnapja alkalmából ismét elővettük a tavaly bemutatott Fidrus család fényképlemezeit, amelyek legkorábbi és legkésőbbi darabjai is debreceni körmeneteket örökítenek meg, s melléjük tettük a Fotótár néhány korábbi felvételét. A fényképek nem pusztán egyházi és liturgikus, de várostörténeti szempontból is érdekesek.
Úrnapi körmenet a Szent Anna utcán 1936-ban, középen a kamerába néz Mellau Márton prelátus, a Svetits Intézet igazgatója. Horváth István felvétele
A pünkösdi ünnepkör utolsó napja, a húsvétra következő hatvanadik nap, a pünkösd utáni tizedik nap, a Szentháromság vasárnapját követő csütörtök, vagyis Úrnapja a kereszténység számára a középkor óta az Oltáriszentség ünnepe: a szentmise áldozatának idején a kenyér és a bor színe alatt Jézus Krisztus valóságosan és lényegileg jelenvaló testéé és véréé. Az átlényegülés a keresztény vallás olyan ősi és központi eleme, amelyre még Luther is szentségként tekintett és akként őrzött meg – éppen ez vezetett radikális szakításhoz kezdetben csak közte és a helvét reformátusok, majd a lutheránus és a kálvinista felekezet között –, látványos ünneplését azonban ő sem szorgalmazta. Az Oltáriszentség dicsőítésére rendelt nap ezért a protestáns egyházszakadás óta csak a katolikus felekezet hívei számára ünnep, amelynek időpontját és liturgiáját IV. Orbán pápa 1264-ben kelt rendelete állapította meg.
Az úrnapi liturgia legfontosabb eleme a reggeli szentmise után a települést, a városrészt vagy a templomot körüljáró ünnepélyes, éneklő körmenet, amelynek során baldachin/umbellátum/szuperlát alatt papi segédlettel hordozzák körbe Krisztus testét, a monstranciába zárt Oltáriszentséget. A körmenetnek mindig négy, a világtájakat jelképező állomása van sátor-oltárokkal, amelyek mindegyikénél megállva, vonatkozó evangéliumi szakaszok és könyörgések hangzanak el, amit áldásosztás követ a település minden irányába. A pünkösdi ünnepkör többi szokásához hasonlóan az úrnapi körmenetnek is fontos eleme a tavaszi virágok, zöld növények használata: a menet útját hagyományosan virágszirom- és fűszőnyeg borítja, a négy sátrat zöld ágakkal, lombokkal díszítik, amelyeket, szenteltek lévén, a szertartás után a hívek rontásűzőként, védelmezőként hazavisznek.
Magyarországon már a 13. század végén ünnepelték Úrnapját, amelynek első említései is látványos, karneváli pompájú ünnepségről számolnak be, amihez kezdettől szervesen hozzátartozott a katonazenekari kíséret, a hangos zene, dobolás és díszlövés. Az ellenreformáció kezdetekor a tridenti zsinat ki is mondta, hogy mindez a pompa és ragyogás, a győzedelmes igazság diadalmenete és örömünnepe szükséges ahhoz, hogy visszatérítsék a katolikus egyházhoz az eltévedt bárányokat.
Debrecenben az első feljegyzett adatok az Úrnapja megünnepléséről 18. századiak, a katolikusok 1715-ben történt visszatérése utáni időből valók, noha évszázadokkal korábban, a reformáció felvétele előtt is kellett hasonló körmeneteknek lenniük. Akkorra azonban a reformátussá lett, puritán város lakossága annyira elszokott az ünnepélyesség e külsődleges formájától, hogy feltétlenül valami varázslatot látott benne, a körülhordozott fényes monstranciának csodatévő, védelmező erőt tulajdonított. A városi tanács azonban éppen annak látta mindezt, ami volt: látványos katolikus térfoglalásnak. Az említések ugyanis mind az állam által támogatott katolikus követelések és a város és vallása autonómiáját védeni próbáló magisztrátus harcának példáiként maradtak fent. A reformáció óta először 1717-ben átengedett, „az olyat nem látott község csudálkozásával” kísért zajos pócsi processzió után két évvel tesznek említést a feljegyzések a vélhetően a Szent Anna utca körüli utcákban vonuló úrnapi körmenetről, de 1724-ben Csáky bíboros már a piactéren, a templom előtt tartott e napon prédikációt, 1739-ben pedig (a törökök feletti aktuális császári győzelem ürügyén) a váradi püspök a református templom harangjait is meg akarta húzatni Úrnapján, ami azonban éppúgy sikertelen maradt, mint az elöljáróság vagy a céhek részvételre való kötelezése. 1740-ben a pestisjárvány megszűnése utáni hálaadással kapcsolódott össze a katolikus diadalmenetként értelmezett, a városon áthaladó úrnapi processzió, amelyen a váradi püspök hívására csillogó nemesi és papi díszruhákban vonultak fel a bihari rendek és egyházi méltóságok. Jóllehet, a tényleges katolikus terjeszkedés (templom, szerzetesrendek, iskolák, ispotály, szenátori székek, házhelyek) mellett mindez csak a lakosság meggyőzésére, elkápráztatására irányuló gesztus volt, tömegeket nem mozgathatott, tekintve a katolikusok városbeli számát, amely még a 18. század végén is alig volt 3%. Létszámuk a 19. század elejétől, a helybeli keresztelések mellett a betelepülések növekedésével kezdett lassanként emelkedni, s ezzel párhuzamosan a körmenetek évente ismétlődő látványa is megszokottá vált. Az 1819-es és 1824-es beszámoló szerint zavartalanul és a „szokott fényes pompával” ülhették meg Úrnapját a debreceni katolikusok, magas papi méltóságok részvételével, „az ünneplésnek díszesíttésére” pedig „ki állott Nemes Duka gyalog Regementnek egy százada ’s mind a’ Mise részeire, mind az áldásokra salvékat lőtt”.
Az úrnapi koreográfiát illetően, a körmenettel igyekeztek minél nagyobb területet körülfogni, mintegy birtokba venni, legalább képletesen az egyház kebelére ölelni, illetve minél több ember szeme előtt elvonulni, így a menet bizonyára már a kezdetektől a Piac utcán, a város közepén haladt. Bizonyos értelemben az utca középső szakasza valóban katolikus negyed volt, hiszen itt álltak a város idegen származású, többnyire katolikus vallású, betelepült kereskedőinek házai és üzletei. Ismeretes, hogy a Rickl család maga állította fel a négy oltár egyikét háza kapualjában, hogy az áldásból a ház és lakói csakúgy, mint az üzletmenet, közvetlenül részesüljenek a következő évre. A menet külsőségei egyebekben épp olyanok lehettek, mint bárhol máshol.
„A körmenet útjában eső utczák füvel voltak bevonva s zöld gajjal díszítve. A postaház épülete előtt [a Piac utcán] disz-katonaság volt felállítva, mely a menet elvonulásakor tisztelgett. A menetben is egy disz-század vett részt, a fényes és nagy közönséggel együtt. Időnként az önkéntes tűzoltó-egylet zenekara játszott. Végül a közönség a templomba vonult, hol az áhitatos ünnepély véget ért”
– olvashatjuk például 1878-ban.
A katolikus terjeszkedés az ultramontán irányzat megerősödésével a 19. század végén új lendületet kapott, s ekkorra a társadalmi bázisa is megnőtt annyira, hogy a reformátusok ismét fenyegetve érezhették magukat – nem függetlenül a katolicizmust államvallásként tételező uralkodói akarattól. Az 1890-es évektől mind több híradás számol be az egyre nagyobb tömegeket megmozgató, látványos felvonulásokkal zajló katolikus ünnepélyekről, mintegy társadalmi térfoglalásról, amelynek legfőbb szervezője Wolafka plébános – míg végül a református egyház a „külső vallásosság” hasonló módszereihez kénytelen nyúlni a város tereinek szimbolikus visszafoglalása érdekében. Ezért kezdik ekkortól nagytemplomi istentisztelettel, tanítási szünettel, iskolai ünnepéllyel, koszorúzással és Piac utcai felvonulással ünnepelni a reformáció emléknapját.
1906-ban arról szólt a panasz, hogy „a magyar képviselőház, először mióta fennáll”, küldöttséggel vett részt a hivatalos úrnapi körmeneten a budai várban, amely ellen az egyházkerületi gyűlésen, a vallásfelekezetek közötti egyenlőség felrúgásaként értékelve a gesztust, a reformátusok felháborodottan tiltakoztak.
1917-ben azonban Úrnapját, miként 1891-ben Szent István napjával is megtörtént, felvették a munkaszünettel járó nemzeti ünnepek sorába (míg a reformáció emléknapját nem). Az augusztusi ünneppel lassanként megbarátkoztak a reformátusok, hisz István nemcsak katolikus szent, hanem az első koronás magyar király (még ha az az elöljáró, aki reformátusként megjelenik a misén, „igazi protestáns öntudat dolgában gazdagnak éppen nem mondható” is). Az Úrnapja azonban kizárólagosan a katolikus egyház és hívei ünnepe lévén, ráadásul a „reformátusokkal szemben egyenesen agresszív ünnepe”, a katolikus vallás és egyház „ma is kétségtelenül meglevő uralkodó voltának valóságos kinyomata és mutatója”, a református körök határozottan felléptek az ellen, hogy bármely állami méltóságnak hivatali vagy illendőségi kötelessége legyen az úrnapi processzión való részvétel. A felháborodás azt követően tetőzött, hogy az erre az évre tervezett, békéért imádkozó, „országos” úrnapi körmenetre a kormánytagok, a főméltóságok, a képviselőház, a kúria, a bíróságok elnökei, tábornokok, törzstisztek, hatóságok képviselői mind hivatalosak voltak, felekezettől függetlenül. Az 1920-as években Debrecenben, ha a menetben részt venni nem is volt kötelező, arra azért felszólították „a körmenet útvonalában lakó polgártársainkat”, hogy üzleteiket zárják be, és „ablakaikat virággal, szőnyeggel feldíszíteni szíveskedjenek”.
Körmenet 1917-ben
A katolikus Fidrus testvérek éppen 1917. június 7-én örökítették meg először a körmenetet Debrecenben (s képeikből legalább két nagyítást a Szent Anna plébániának ajándékoztak, mint az publikációkból ismeretes). Akár a fönt idézettek miatti tiltakozásul, akár a háborús politikai események, harctéri jelentések és a távolodni látszó békekötésről szóló beszámolók sokasága miatt, ebben az évben a helyi lapok nem tudósítottak a körmenetről, aznap csak a moziműsor említi, hogy ünnepnap van, mert a ráérő idő megengedi, hogy az Apollóban Max Reinhardt német rendező egy műsorban adott két művészi filmjének több mint kétórás játékidejét is végigülje a néző, akinek ezt a mozi színpadán előadott színészi prológ, graciózus táncbetét és a lágy zenei aláfestés tette könnyebbé. Mást is választhatott azonban, aki már túl volt az Egy nászéjszaka története és a Boldogok szigete tapasztalatán, mert az Urániában Egy viharos élet címmel négyfelvonásos amerikai bűnügyi dráma volt műsoron – nemigen zavartatva sem az öldöklés, sem a béke istenétől. A következő évi tudósítás azonban rögzíti az úrnapi körmenet útvonalát is, amelyről feltehetjük, hogy ekkor már évszázados gyakorlatot követett.
„A katholikus templomtól kezdődően a Szent Anna-utca, a Piac-utcának a Kossuth-utcáig terjedő része, a Kossuth-utca a Batthyány utcáig, és a Batthyány-utca friss fűvel volt behintve, zöld gallyakkal díszítve. Ez úton haladt az impozáns tömegű körmenet, amelynek közepén baldachin alatt Gróh Ferenc praelatus vitte az oltáriszentséget. A mennyezet előtt és után a 75. gyalogezred egyik menetszázadából alakított szakasz haladt díszőrségül, amely az útközben felállított oltárok előtt dísztüzet adott. Menetközben a katonai zenekar játszott. A templomban Gróh Ferenc praelatus fényes papi segédlettel istentiszteletet tartott.”
A négy oltár a menet által bejárt négy utcán, a négy égtájnak megfelelően volt felállítva.
Fidrusék 1917-ben készült nyolc képén a Batthyány utcán a templomhoz visszafelé tartó menetet láthatjuk. A Kossuth utcáról érkezőket két díszegyenruhás lovasrendőr vezeti a fűvel vastagon behintett, tölgyfalombokkal szegélyezett, szűk utcán, mögöttük a zászlóvivők illetve az iskolanővérek kísérte gyerekek hada, velük szemben az utca kíváncsi lakói.
A körmenet a Batthyány utca 3 (fenn) illetve 13 számú (lenn) ház előtt, 1917. június 7-én
A 3. számú ház kapujában izgatott szobalányok, zöldágat gyűjtő kiscselédek állnak, matrózruhás, nagykalapos iskolásfiúk, türelmetlen gyermekek csipkegalléros anyjuk kezén, az utca két oldalán polgárok és parasztok együtt, békében álldogálnak – az esemény sem fenyegetőnek, sem a városlakók ellenére valónak nem tűnik.
A baldachint karinges kispapok és a menetszázad katonái, az egyházközség kirendelt zászlóvivői és előéneklői kísérik, de a hitüket és az egyházhoz tartozásukat belülről fakadóan megélő, bibliás, rózsafüzért mormoló, ünneplő kötényes-fejkendős asszonyok, foltozott ruhás vagy éppen öltönyös fiúcskák és fehérbe öltözött porcelánbabák is egyenlő tagjai a vonuló tömegnek – még ha a képekből olybá tűnik is, mintha a tömeget sokkal inkább a szegényebb néposztály, mintsem az úri társadalom tagjai alkotnák, és sokkal inkább spontán, népi ünnepély lenne ez még, mintsem szervezett. A fényképész maga is a vallásos tömeg része, nem külső megfigyelője, de a felé forduló értetlen vagy ijedt arcokat látva annak vélhetően egyetlen és szokatlan megörökítője – ennek a közvetlenségnek köszönhető a képek dinamikája.
A kép nézője az áhítatot megzavaró fényképész pozíciójábanMária-zászló és szobor, imádkozó asszonyok a körmenetben
Az esemény rögzítése mellett a képsor nem mellékes értéke, hogy még hiánytalannak ábrázolja a Batthyány utca ritkán fényképezett páratlan oldali házsorát: a sarki Simonffy-ház után következő szecessziós díszű polgárházat (megörökítve egyúttal szemben a 10. szám alatti kávémérés és házikosztot adó kifőzde cégérét), az 5-7-9-11. szám eklektikus polgárházait s a 13. szám egyemeletes házát (amelyet később visszabontottak földszintesre), benne a Miskolczi Kristály vegytisztító, ruhafestő és gőzmosógyár gyűjtőtelepével. Ha a fényképész még kissé hátrébb lép, a következő képére rákerült volna a 15. számú ház is, az egykori színházépület bejárata, s esetleg a sarki bérház helyén álló házikók is.
Ünneplés az 1940-es években
Az első világháború után a megcsonkított ország sebeire a régi dicsőséget s a regnum Marianum egységét flastromul kínáló politika törekvéseiből egyenesen következett a katolicizmus állami megerősödése: a két háború közt kibontakozó „keresztény kurzus” évi 16 hivatalos ünnepnapja március 15-e kivételével mind katolikus eredetű volt, köztük öt Mária-ünneppel (négy Boldogasszony és a Szeplőtelen fogantatás napja) és az Úrnapjával. Számos katolikus lelkiségi és társadalmi mozgalom, szövetség, egylet és társulat alakult a korszakban, eucharisztikus kongresszusok, evangelizációs tömeggyűlések és színpadi misztériumjátékok követték egymást, az állami, politikai megmozdulásokat a keresztény szimbolika keretezte, a vallásos rendezvényeken való megjelenés kötelező társasági esemény lett, az egyházi vezetők egyre nagyobb befolyással bírtak, a körmenetek liturgikus szabályozottsága pedig a menetbe delegált egyesületi képviselők szigorú beosztásával tetéződött, a tömegszervezés igyekezetében szinte elveszítve szem elől az eredeti, hitvalló célt.
A Kossuth utcára forduló körmenet 1941-ben Benkő László, és 1942-ben Fidrus József felvételén (Vágó Sándor férfiruha- és textilkereskedése 1942-ben nyílt a Mihalovits patika helyén, s 1949-ig működött. A Matador töltőtoll még egy életre szólt, a villamoskocsi színe pedig már ekkor is sárga volt.)
Az 1930-as években öt-hatezer ember vett részt a debreceni úrnapi körmeneten. 1932-ben a lovasrendőröket követő „végeláthatatlan menetet” a hagyomány szerint a gyermekek vezették, „akik között megkapó látványt nyújtott a Svetits-intézet elemistáinak festői szépségű, magyar ruhás csoportja”. Az összes debreceni középiskola katolikus vallású diákjai és „a Svetits leánynevelő intézet több mint ezer főnyi növendékserege következett ezután; a Szűz Máriás lobogó kékselyem szalagjait fehérruhás kisleányok tartották.” A Bocskai hajdúezred zenekara és díszszázada léptetett utánuk, majd a „Mária Társulat, Szent Ferenc Harmadrendje, Szociális Misszió Társulat, Árpádházi Boldog Margit Leányclub, az Urinők, Urak és Férfiak Kongregációi, a Szent Erzsébet Egyesület, Svetits Diákszövetség, Piarista Diákszövetség, Katholikus Legényegylet, Katholikus Népszövetség, Egyetemi Ifjak Szent László Köre, Szent József Kongregáció” tagjai vonultak fel, s a papságon kívül jelen voltak a katonatiszti, rendőrtiszti és világi előkelőségek, az egyházközségi képviselők, az egyháztanács és iskolaszék tagjai is. 1936-ban a gimnázium udvarán gyülekeznek az egyesületek tagjai a cserkészek táblái alá, s onnan fejlődik ki a népes menet. Az 1940-es években a hívek száma akkora, hogy Úrnapja reggelén a templom szűk befogadóképességére tekintettel tábori szentmisét tartanak a piarista gimnázium és a Svetits intézet udvarán is; 1943-ban a körmenet az egész várost végigjárja a Nagyerdőig; 1947-ben tízezernyi ember vonul az utcákon.
Magyar ruhás leányklub tagjai Mária-zászlóval és virágszóró kislányok az Oltáriszentség előtt a Szent Anna utcáról kikanyarodó úrnapi körmenetben a Piac utcán, 1942. június 4-én
Fidrus József 1942-ben és ’43-ban a örökítette meg újra a debreceni körmenetet (az 1920-as és 30-as években olykor a budai várban vonuló körmeneteken is fényképezett), már nem üveglemezre, hanem színes diára, s a színek megfakultan is szokatlan elevenséget kölcsönöznek a korszakhoz kötődő képi emlékezetnek. A tavasz kékje és zöldje, a napsütésben megszínesedett cégtáblák, plakátok, házak, ruhák, az utcai élet élénk látványa segít átlépni az idő távolságát és átélhetővé tenni az 1940-es évek – a jelentől sokban nem is különböző – közegét. Az itt kéknek, rózsaszínnek (a Szűzanya illetve az öröm színének), arannyal hímzett bézsnek és nemzeti színűnek látszó díszmagyar öltözet a kor általános női ünneplőruhája, a meghatározott viseletdarabokon túl láthatóan kötetlen szabásmintával (amelyeket lehet, hogy saját maguknak készítettek a lányok a katolikus ipari leányközépiskolában); az elsőáldozó kislányok esetében ugyanez egységesen fehér s párta helyett koszorú és fátyol egészíti ki. Látható a képeken az is, hogy a menetet még élénk közönségérdeklődés kíséri – fürtökben az ablakokban, sorfalat állva vagy kisszékeken ülve a járdaszélen, akárcsak később a Virágkarneválon – de az utcák feldíszítése, fűvel való behintése ekkorra már elmaradt, legfeljebb a kislányok szórnak még kosárkáikból virágszirmokat. Az 1942-ben született hírlapi beszámoló pontosan festi le a látványt és a korhangulatot.
A mise alatt a Szent Anna templom előtt vigyázzban álló díszszázad „magyar szíveket dobogtató, magyar büszkeséget nyújtó látvány”.
„A templom tömve, a piros posztós padokban magas rangú katonák, feketébe öltözött világi előkelőségek. És ezernyi ájtatos hivő, fejkendős öreg néni, kopasz öregúr, sudár leány és barnára sült arcú fiatal legény. Mindenki térdre borul az Úr előtt, aki a Szentségben köztünk maradt… Az Úr dicsőségét nem elég csak a templomban hirdetni. Megindul az ünnepi körmenet. Elől földből alig kilátszó csöppségek, gyors léptű gyerekhad, elemisták. Utánuk magyar ruhás leányok vitte templomi zászló, majd megint iskolások, leányok, fiúk. Fehér ruhás leányok Mária szobrát viszik s utánuk áhítatot és tiszteletet sugárzó öregek lámpással a kezükben, énekszóval ajkukon… Döng a föld a díszszázad lassú ütemű, határozott, kemény léptei alatt. Utánuk ismét fehér ruhás leánykák, mint valóságos kis angyalkák, úgy hintik a virágot az utánuk jövő Oltáriszentség elé. Csengettyűszó, karinges papok, ministránsok hada jelzi, hogy a baldachin alatt jön az Úr. Az ősz Lindenberger János prépost-plébános, kanonok hordozza körül a szentséget. Térdet hajt mindenki. Az Úr pedig körüljár a némává vált városon és áldásra emeli kezét.”
A tudósítás kitér a magánszemélyek által díszített oltárokra is, melyeknél megállva a Szent László dalegylet és a MÁV Egyetértés dalegyletének tagjai énekeltek, s melyek közül „különösen megkapó képet nyújtott a pénzügyi palota előcsarnokában felállított oltár, amelynek díszítői … az oltár fölött virágokból kiképzett gyönyörű magyar címerrel nyújtottak bizonyságot pompás ízlésükről, mintegy szimbolizálva a vallásos és hazafias érzés egybekapcsolódását.”
A Mária-szobor a Piac utcán és a Szent Anna utcára visszatérő körmenetben, 1943. június 24-énA katonai és papi kísérettel körbehordozott Oltáriszentség a Piac utcán vonuló körmenetben, 1943. június 24-én
Úrnapját 1911-ben X. Pius pápa törölte a kötelező egyházi ünnepek közül, s engedélyezte, hogy a körmenetet csütörtökről vasárnapra helyezzék át, de Magyarországon külön pápai engedéllyel ennek napja továbbra is csütörtök maradt, egészen 1951-ig, amikor a többi egyházi ünneppel együtt Úrnapja is megszűnt munkaszüneti nap lenni (bár egy darabig iskolaszüneti napnak még megmaradt). Az így kényszerűen vasárnapra tolódott körmenetet azonban ekkor már csak a templom közvetlen szakrális terében lehetett megtartani, egészen a rendszerváltozásig. Az 1989-ben ismét szabad ég alatt megrendezhető körmenet akkortól megváltozott útvonalon, a templomtól a másik irányba indulva, a Sumen – Tímár – Varga utcát körbejárva halad, de mindinkább az egyházi intézmények és a hívek szűk körének ünnepeként.
Felhasznált irodalom:
Balogh István: A rendi állam várospolitikája (A katolikus klérus és a város). In: Rácz István (szerk.): Debrecen története (1693–1849). Debrecen, 1981. 91–215. (142–146.)
Br. Bánffy Dezső elnöki megnyitó beszéde. Elmondotta az erdélyi egyházkerületnek f. hó 9-én megnyitott közgyűlésén. Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1907. november 17. 721–725.
Fazakas Gergely Tamás: Emlékezet és térhasználat. Nemzeti és felekezeti ünneplés Debrecenben a 19. század második felében. Debrecen, 2022
Orosz István – Papp Klára (szerk.): Katolikus újjászületés Debrecenben. Debrecen, 2015
Református: Új nemzeti ünnepek. Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917. június 10. 263–265.
Sári Zsolt: Egy ünnep mindennapjai. Adalékok a magyarországi úrnapi kultusz néprajzához. Debrecen, 2000
Szűcs István: Szabad Királyi Debrecen város történelme III. Debrecen, 1872
Takáts József (szerk.): Katolikusok Debrecenben 1715–2015. Debrecen, 2015 (Fidrus József két fényképe – név nélkül – a 627. oldalon publikálva.)
Tudósítások az úrnapi körmenetről:
Hazai és Külföldi Tudósítások, 1819. június 26., 1824. június 30.
Debreczen, 1878. június 22.
Pesti Napló, 1917. június 7.
Debreczeni Független Ujság, 1917. június 6–7., 1918. május 31.
Egyetértés, 1921. május 26., 1922. június 14.
Debreczeni Ujság, 1930. június 21., 1932. május 29.
Debreczeni Független Ujság, 1936. június 11.
Debreczen, 1942. június 4., 6., 9.
Debreczen, 1947. június 7.
Hajdú-bihari Napló, 1989. június 8. (képekkel), 1998. június 18.
A református–katolikus együttélés tanulmányozására ajánljuk olvasóink figyelmébe „Egy az Úr, egy a hit” című, tavalyi kiállításunk katalógusát!
