Az alábbi blogbejegyzés tárgyául szolgáló fénykép ezúttal sajnos nem a Fotótárból származik, hanem egy magángyűjtemény jeles darabja, miután azonban mégiscsak a közös, nagy Gondy és Egey-korpusz részét képezi, indokolt talán, hogy szóljak róla, mint az életműben páratlan darabról. Eredetileg Farkas Zsuzsa művészettörténész kért meg egy évvel ezelőtt, hogy a szóban forgó képről írjak elemzést a Promenade Collection nevű fotógyűjteményt bemutató cikkéhez, ám a végül túl hosszú szövegnek csak egy részlete jelent meg a Fotóművészetben. Alább a teljes, illetve kiegészített írás olvasható.
Az 1860-as évek elején az alföldi aszály következtében nagymértékben elharapózott a korábban már többször elfojtott megélhetési banditizmus, amely aztán a kiegyezés körüli politikai bizonytalanságban, a rendvédelem meggyengülése miatt ismét lábra kapott szerte az Alföldön. A betyárvilág felszámolása érdekében, Ráday Gedeon királyi biztos vezetésével indított nagyarányú büntetőeljárás-sorozatnak a közbiztonság időleges helyreállása mellett következménye volt az is, hogy lezárulása, 1873 után, a polgárosodó Magyarországon legalábbis nem volt ildomos népszabadító hősként vélekedni a betyárok felől. Az útonállás életformája vagy a kapcabetyárkodás nem szűnt ugyan meg, de egyre ritkább lett, s ezzel párhuzamosan a közvélemény is mindinkább gonosztevőknek, a közrend megbontóinak látta a betyárokat. A betyárromantika visszahúzódott a népköltészet terére, ahol a betyár mivoltának valós tapasztalata a folklorizáció szabályainak megfelelően formálódhatott át a bajba sodródott, virtusos és későn bűnbánó szegénylegény alakjává – másrészt a népszínműbe, ahol a betyárlegény, tipikusnak vélt magyar alakként, nélkülözhetetlen szereplője lett a városi ember idealizált faluképének.
Dobos Gábor, „az utolsó bihari betyár” históriáját már aktív korában árulták a ponyván, hogy azt ő maga is olvashatta, hosszú börtönbüntetése alatt pedig egyenesen balladai hőssé nemesedett, neve betyárdalok és legendák számos variációjában hagyományozódott tovább, elsősorban szülőföldjén s működése színterén, a mocsaras Érmelléken, Biharban és a Nyírségben, de távol Erdélyben is. E dalok szerint Dobos bűnbeesésének helye a debreceni, esetleg aradi vagy karcagi vásár, ahol először talált lovat lopni. A valóságban 16 évesen lett orgazda, s bár leginkább rablást s tolvajlásokat követett el, végül egy rablógyilkosság is száradt a lelkén. Amikor tizenöt évnyi szabad garázdálkodás és sok év üldöztetés után 1875 áprilisában, szülőfalujában, Bihardiószegen elfogták, a városháza udvarán egész napra kikötözve közszemlére tették s azonmód le is fényképezték, de nem a rabosítás vélhető okából, hanem a képek árusítása céljából, a közönségnek a rémisztő iránti kíváncsiságát kielégítendő. Dobost s bandájának őutána kézre kerülő, másik két tagját, majd segítőik és orgazdáik egész seregét, még áprilisban Debrecenbe hozták vonattal, a kerületi táblához rendelt vizsgálat és tárgyalás lefolytatására. A vastag láncokkal összebilincselt rablókat a vasútállomástól a városháza börtönéig vezető úton zsúfolva hullámzó néptömeg kísérte végig, hiszen várható volt, hogy a vizsgálati fogság hónapjai alatt többet látni nem lehet majd az „emberszörnyeket”. A debreceni újságírók szerint e kíváncsiság teljesen érthető, hiszen
„mostanában városunk csendét ily izgalmas esemény nem igen háborítá meg, és dacára annak, hogy számtalan háznál a leves kihűlt, a rántás megkozmásodott, mindenki elégedettnek érezheté magát, hogy színről-színre láthatta azt, kit négyszemközt látni ezelőtt egyértelmű lett volna a halállal”.
Aki mégis lemaradt a látványról, az bepótolhatta a decemberi tárgyaláson, amelyre már előre 400 jegyet adtak el, a részletes tudósítást közlő lapokat pedig ezerrel több példányban kellett nyomni. A köztes időben a rabok viselkedéséről beszámoló apró hírekkel tartották fenn a közfigyelmet, egy vállalkozó szellemű egyén pedig, jobb híján, Dobos Gábor az ügyekben egyébként vétlen kedvesét fényképeztette le. Az ítélet kihirdetése után, karácsonyi ajándékul a közönségnek, a debreceni színház alkalmi népszínművet is bemutatott a rablóvezérről, amelyet álló taps fogadott ugyan, de többször azért mégsem tűzték műsorra.
Mindez, a hatalmas érdeklődés kísérte, színházi előadásnak beillő tárgyalás a szétkapkodott jegyekkel, majd a szereplők életének tényleges színdarabbá transzponálódása, a mellékalakokra irányuló figyelem, hasonlóképpen zajlott Rózsa Sándor és társai szegedi bűnperének idején is, néhány évvel korábban – ahogy maga a fényképi megörökíttetés ötlete is származhatott onnan, illetve, fakadhatott ugyanannak a közönségigénynek a kielégítéséből; a korábbi rajzok helyett immár az új, elhitetőbb erejű ábrázolási módot igénybe véve. Letzter Lázár, az éppen Debrecenből Szegedre költözött fényképész ugyanis, minden bizonnyal a szegedi bűnkrónikát jegyző újságíró ötletéből, s feltehetően Ráday engedélyével, 44 ítéletre váró „nevezetesebb zsiványról”, köztük Rózsa Sándorról és bandatagjairól, portrét készített a börtönudvaron; a képek kartonjára később a nevet és az ítéletet is rányomtatva, talán elrettentésül. E portrékat nézve a szemlélő zavarba jön a sokszor derék, jó kiállású, megnyerő vonású és nyílt tekintetű pásztoremberek arcképei keltette benyomás és a minősítések különbsége miatt, amely azonban nem a portrék erejének, hanem a látszatban való csalatkozás kijózanító hatásának tudható be.
Az, hogy 1876 januárjában maga a debreceni ügyészség fényképeztette le az első fokon halálra ítélt Dobost és társait, ennek az izgatott érdeklődésnek a kihasználására szolgálhatott inkább, mintsem a közbiztonság fenntartására, még akkor sem, ha úgy vélték, „csak legjobb személyleírás egy jó hű fénykép”. Az elkészült képeket ugyanis nemcsak megszemlélni lehetett a belvárosi üzletek kirakataiban, ismét nagyszámú bámészkodót odavonzva, de 70 krajcárért megvásárolhatók is voltak – hogy az ügyészség vagy a fényképész hasznára-e, az nem tudható. Megfontolandó mindenesetre, hogy az ötlet nem Gondyéktól származott-e eredetileg, nem ők kérelmezték-e esetleg a fénykép elkészíthetését: az előző év tavaszán Debrecenbe érkezett, üzleti riválisnak vélt fényképésszel szemben jól jöhetett egy kis erőfölény érzékeltetése.
A fegyencruhás, megbilincselt elítélteket fegyveres őrizet alatt kísérték a városházától egy saroknyira lévő Teleki (Szent Anna) utcába, Gondy és Egey fényirdájába és vissza, ekkor is látványos menetben, s nemcsak őket, de két másik rablógyilkosság vádlottjait is.
A három rabló azonképpen jelent meg fényképésznél is, amiképpen őket egy hónappal korábban, az ítélet kihirdetésekor a debreceni újságíró lefestette.
A 49 bűntettel megvádolt „Dobos Gábor középmagas termetű, izmos alak. Arca elég szabályos, s igen sok elhatározottságot tüntet elő markírozott vonásaiban. Arcszíne fakó, ritkás, szőkés bajuszt és pofaszakállt visel. Világos gesztenyeszínű haja félkurtára van nyírva. Szemei kékes szürkék és fénytelenek; mindazonáltal tekintette átható. Magatartása olykor büszke, katonás, beszédmodora nyugodt, átgondolt; emlékező tehetsége s ítélő képessége kitűnő. Ruházata szürke fegyencnadrág, fekete ujjasmellény, s ködmön-bekecs.” A halálos ítélet kihirdetését „egykedvűen, minden megilletődés nélkül fogadta, s még csak fellebbezni sem akart, mondván, hogy úgy; is előbb-utóbb halál lesz a vége, s jobb előbb, mint később”. (A legfelsőbb törvényszék 1877-ben ítéletét 18 év börtönre mérsékelte, amelyet Illaván töltött le, 1893-ban szabadult, majd disznókupec lett és/vagy tehenészete volt Nagyváradon; 1910-ben, nyolcvan évesen halt meg.)
Blaga Onyalka Juon, aki „Aradmegye leghíresebb tolvajává nőtte ki magát 1862 óta”, „zömök, köpcös, alacsony férfi, legszebb korában. Egészséges rózsapiros arc, átható fekete szemek, kurtára nyírott fekete haj és szakáll, csinos, szép fekete bajusszal. Kissé kopaszos homlok és fejtető. Magatartása dacos és kihívó, öltözete a fegyencruha felett fekete szűr.” „Blága Juonnak sem mozdult meg egyetlen arcizma sem, midőn meghallotta, hogy halálra ítéltetett, ő azonban jobbnak látta fellebbezni.” (Ítéletét végül 20 év börtönre változtatták.)
A néhány évvel korábban még a debreceni Csereerdőn szolgáló gulyásbojtár, „Katona Gábor valódi rüpők paraszt, hosszú, szabálytalan, kifejezés nélküli arccal, zöldesszürke, bátortalan tekintetű szemekkel. Kissé himlőhelyes. Haja fekete s parasztosan lesimuló. Szakállt nem visel, bajusza hosszú, s kunkorgósan felpenderítve. Öltözete ütött-kopott. Magatartása néha megtört, néha kihívó.” Az ítélethirdetéskor „igen meg volt hatva, s midőn megtudta, hogy elkerülte az akasztófát, igen elérzékenyültnek látszott.” (Katona 12 közmunkában letöltött börtönév után gazdálkodó lett Hosszúpályiban, 1909-ben bekövetkezett haláláig.)
A fényképész nem sokat gondolkozott a beállításon, a rablókat éppúgy az akkor általánosan használt díszletbe ültette be, mint előzőleg a kisgyermekes családokat vagy a báli ruhás asszonyokat. Nem biztos, hogy számolt azonban azzal, hogy ez az idilli háttér mintegy elzsáneresíti a képet, megfosztja a modelleket veszélyes aurájuktól, amúgy is sterilnek tűnő fegyencöltözetüket jelmezzé degradálja, megjelenésük e környezetben egy élőkép szereplőivé változtatja őket. Az alakok és a háttér között így nincs feszültség, hiszen semmivel sem valóságosabbak annál, egy játék kissé közömbös résztvevőinek tűnnek. Ezt a hatást fokozza megadó viselkedésük a kamera előtt, ahogy szinte természetesnek veszik, kissé büszkén is viselik a megörökíttetést, a kegyetlennek leírt Blaga Juon nevető szeme pedig végképp elbizonytalanít a kép mibenlétét illetően. A fényképész nem tudott vagy akart élni médiuma kifejezési lehetőségeivel abban a tekintetben, hogy különbséget téve modelljei között, a beállítással karakterizáljon: ennek hiányában mindenképpen szükségesnek ítélhette az akkor általánosan ismert nevek címként való feltüntetését. A kép ettől a megnevezéstől nyeri el jelentését, nem önmagában hordozza azt – legalábbis számunkra. A korabeli nézőt azonban, aki tudta, hogy mit lát, mindez nem zavarta, szerinte „a három bűnös hű természetességgel van találva”. E természetesség a kép saját valósága, amelybe mindenki áttűnik, mihelyt a képre kerül; a betyárok pedig eleve ennek a másik valóságnak a lakói, akik a kép által csak saját közegükbe visszatalálva mutatkoznak meg, s éppen ezáltal felismerhetők. A néző a betyárt valóságban látva, csalatkozhat elvárásaiban, a kép segítségével azonban immár megfeleltethetővé válik anakronisztikus mesehős-mivoltának.
Felhasznált irodalom
Farkas Zsuzsa: A Promenade-gyűjtemény. Fotóművészet, 2022. 2. 86–93.
Csapó Csaba: Ráday Gedeon és a szegedi királyi biztosság. A „betyárvilág” felszámolása. Pécs, Pro Pannonia Kiadó, 2007.
Fári Irén: Szegedi betyárfényképek. Adatok a betyárkérdéshez Ráday Gedeon királybiztos idejéből, in A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 2., Szeged, 1999. 439–452.
Küllős Imola: Betyárok könyve. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1988.
Szentesi Zöldi László: Nagy magyar betyárkönyv. Méry Ratio Kiadó, Budapest, 2009.
Irodalmi élelmesség. Szegedi Híradó, 1870. május 29.; Tegnap megírtuk. Fővárosi Lapok, 1875. április 22.; Mint a villám. Debreczeni Ellenőr, 1875. április 24.; Dobos társainak bevonulása Debreczenbe. Debreczeni Ellenőr, 1875. április 26.; Egy elszomorító triumphus. Magyar Polgár, 1875. április 29.; Dobos Gábor kedvese. Debreczeni Ellenőr, 1875. május 5.; Negyvenegy rabló a törvényszék előtt. Debreczeni Ellenőr, 1875. december 16.; Magyar Polgár, 1875. december 18.; Dobos Gábor és társai. Debreczeni Ellenőr, 1875. december 21.; Élelmes színigazgató. Magyar Polgár, 1875. december 23.; Dobos Gábor és társai. Magyar Polgár, 1877. január 7.; Egy híres betyár halála. Pesti Napló, 1909. október 9.; Meghalt egy betyár. Pesti Hírlap, 1910. szeptember 14.; (Fényképezésről) Debreczen és Debreczeni Ellenőr, 1876. január 20., január 26.
Legendák, dalok és balladák: Faragó József – Fábián Imre: Bihari népmondák. Nagyvárad, Literator Könyvkiadó, 1995., valamint Küllős Imola könyvében, Ecsedi István hortobágyi betyárnótái között és online:
Kép: Gondy és Egey (Déri Múzeum Fotótára, EF_1632P, 1809P, 1810P, 1813P, 3626P; FAd_64654), Letzter testvérek (EF_1805–1807P), Kiss Ferenc (EF_2019.173.1)
Digitális utómunka: Lukács Tihamér
A júniusban bezárt Holnemváros kiállítás katalógusának megjelenése alkalmából, egyúttal a magyar fotográfia születésnapját megünneplendő, még egyszer visszatérünk a fénykép-Debrecenbe, mégpedig egészen a kezdetéhez, a kiállításon is bemutatott, Gondy és Egey készítette szép városkép segítségével. Arra keressük a választ, hogy az mikor és mi okból készülhetett s miért éppen ezt a látványt választották a fényképészek megörökítésre.
A nagyméretű (34×24 cm), kartonra ragasztott, albumin kép nincsen szignálva vagy cégjelzéssel ellátva, a szerzőséget a fényképész hagyatékát felszámoló adományozó, Thurzó Kálmán, Gondy Károly veje igazolta 1913-ban. A felvétel készítési idejét Zoltai Lajos 1880 körülre tette. Az ennél pontosabb meghatározáshoz tételesen számba kell vennünk a képelemeket: a házak építésének és fennállásának, az üzletek működésének, a közművek létesítésének idejét. A fényképezés feltételezhető legkorábbi időpontja 1865, a műterem alapítási éve, minden más adat ehhez viszonyul.
A képkivágásban elsőként a csak félig látható, Piac utca 16 számú ház tűnik fel, amelyet a 18. század elején építtetett egy Füleky István nevű kereskedő, s amelyet majd csak 1911-ben, a Vágó-féle Alföldi Takarék építése miatt bontottak le. A kép készítésének idején már Scheer-háznak nevezik, tulajdonosa, Scheer Bernát terménykereskedő után, aki 1865-ben vásárolta meg a házat, miután a két évvel korábban hozott rendelet immár a betelepült zsidók számára is lehetővé tette az ingatlanszerzést. Scheer Bernát nem csak az első betelepülők, de az első zsidó háztulajdonosok egyike is volt. A házban Szikszay Istvánnak, majd 1872-től hasonnevű fiának volt rőfösüzlete.
A szomszédos ház falán látható, „Bádogos” feliratú táblácska még nem hivatalos utcanévtábla, hanem egy műhelyre mutathat, amelyekből olyan sok volt itt, hogy a két ház közötti szűk utcát már a 19. század közepe óta az ő nevükön emlegették.
A Piac utca 18 szám özvegy Bekné háza, a későbbi Tisza-palota, amelynek második emelete majd 1892-ben épül fel. Az épület sarkán, az 1847-ben alapított, a Megváltóhoz címzett gyógyszertárnak 1857–1888 között Göltl Nándor volt a tulajdonosa, de a patika e helyen, nevét is megőrizve, egészen 1952-ig működött. Doszpoly János vászon-, majd női divat- és kézműáru-kereskedőnek 1865–1903 között volt e házban boltja, Tarbay József órás pedig, aki 1876-ban biztosan, de talán már korábban is itt dolgozhatott, 1907-ben szüntette meg üzletét (hogy ezután Nap utcai házába visszavonulva, gazdálkodással töltse idejét 1935-ig, 90 évesen befejeződő életének végéig). Koncz Lajos rőföskereskedőnek 1864-től volt fiával társas cége, amelyet 1870-től az ifjú vitt tovább, ám ő 1875 végén eladta az üzletet Benyáts Emilnek, aki majd harisnyagyárrá fejleszti a vállalkozást, maga pedig a Csapó utcán folytatta a kereskedést. Az órás és a rőfös között feltételezhetően egy fűszeres próbálkozhatott ekkor, talán Eibisch Gyula (a keresztnéven kívül csak az „olaj” felirat látható), aki 1873-ban csődbe ment, majd rövidesen elköltözött a városból.
A Városháza Piac utca 20 alatti épületében már 1848-ban is Molnár Sámuel és Társa árulta a zsebkendőket, egészen 1878-ig, amikor a bolthelyiséget átvette a hamarosan nagy tekintélyre szert tett Zádor Lajos vászon- és divatárukereskedő. A következő üzlet a legendás Telegdi Kovács Lajos könyvkiadó, nyomdász, lapszerkesztő, szálloda- és gőzfürdőtulajdonos, Csengery Antal, Irinyi József, Petőfi barátjának könyvesboltja, amelyet 1841. július 20-án nyitott. 1873-ban bekövetkezett halála után a bolt Telegdi utóda néven működött tovább, de ez nem jelenti azt, hogy a cégtáblát is lecserélték volna. Nem történt így az épület másik sarkán működő Tóth-féle vaskereskedés esetében sem, ahol Tóth Lajos, a társas cég egyik tulajdonosa 1874-ben meghalt, de a cégnévben még 1876-ban is az ő neve szerepelt, így a bolt felett sem igen festhették azt rögtön át. Ezen a képen nem látszik, de a Letzter testvérek 1868-ban, a városháza túlsarka felől készült képén igen, hogy közvetlenül az árkád után Fábry Ferenc fűszerüzlete működött, amely 1873-ban csődeljárás alá került, mellette pedig Kálmán Benő bőrkereskedő boltja, amelyet a tulajdonos halála, 1881 után, utódai még 27 évig vezettek. A városháza épületében volt még Szepessy Antal norinbergi áru-kereskedése (kb. háztartási áru és pipere, de papír, játék és díszműáru is), amely 1854–1886 között volt az ő kezén.
A Letzter testvérek dalárünnepélyi képe a városházáról, 1868
A Cegléd (Kossuth) utca másik sarkán, Táncos Kovács Istvánnak a város első kétemeletes épületeként 1846-ban fölépült háza földszintjén, a kép készítésének idején, a kalandos üzleti életű Klekner Manó vaskereskedése működött. Klekner a Sesztina Lajosnál töltött segédévek után 1865-ben vette át, sógorával társulva, az előző évben meghalt Farkas Ferenc üzletét az áruval együtt, amelyet 1870-től egyedül vitt tovább, amíg 1878-ban csődbe nem ment, ezután újabb és újabb társakat keresett magának, de 1890 körül végleg elveszítette a boltot és ügynökként kellett folytatnia.
A Táncos Kovács-ház után következő épületek Debrecen legöregebb házai. A Piac utca 24 szám Rádl József vasárus barokk háza – a sarki s e ház helyére épült a Debreceni Első Takarékpénztár díszes palotája, 1911-ben. A következő két épület az Ó- és Új-Dobozi-ház, melyek egykori neves tulajdonosukról, Dobozi István főbíróról nyerték nevüket, bár a 19. század közepe óta az első Szikszay József norinbergi-kereskedő és földbirtokos (a századvégen a Margit-fürdő építtetője) háza és üzlete volt, a másik pedig Debrecen városáé. A zsindelyes tetejű, öregebb épület 16. századi alapjait őrizve, 1637-ben nyerte itt látható, emeletessé épített formáját, az új ház pedig nem sokkal később épült fel. E két ház helyére építették 1912-ben a Gambrinus-bérházat.
(A debreceni társadalmi és térbeli viszonyokra nézve, némi kitérővel, érdekes lehet itt megemlíteni, hogy a fönt említett Szepessy Antal Szikszay segédjeként kezdte pályafutását s a Debreceni Első Takarékpénztár elnökeként fejezte azt be – egyébiránt meg a Batthyány utcán lakott s nyaralója a Postakertben volt: az élete során belakott tér néhány saroknyira korlátozódott. A debreceni kereskedők többségének üzlete – a középületekben bérelt boltok kivételével – saját házában volt: a bolt bezárása, átadása elköltözést is jelentett, mindkét értelemben.)
A Piac utca 30 a 18. századi Fáy-ház, a mellette álló, emeletes formáját szintén a 18. században elnyerő 32 szám pedig ekkoriban Svetits Mátyás fűszerkereskedő özvegyéé. Zoltai szerint e két házban működtek, két asszony vállalkozásában, Debrecen első kávéházai, az előbbi már 1788-tól. Az utóbbi helyére épült a 19. század végén a ma is álló, kétemeletes, üvegportálos üzletház. Az alább sorra kerülő, a másik irányból készült rajzon és fotón látszik még a 34. számú, a 17. században épült földszintes házikó, amelyben Löfkovits Artúr 1883-ban megnyitotta első ékszerüzletét; a 36. szám pedig a 16. századi, jelentősen átalakított Baranyi-ház, 1874-től postahivatal. Az első helyére épült előbb a karcsú Hegedűs és Sándor-palota, majd a háborús pusztulás után a két ház telkére a mai áruház. Végül a 38 számú, már a 19. században épült Schäfer-ház, amelyben a századforduló után a Löfkovits-üzlet felvirágzott, s amely Debrecen fotótörténetének is fontos pontja: ebben nyílt meg 1863-ban az első fényképészműterem, a 20. század első felében pedig Berzéki Sándor fényképészmester dolgozott itt. Látható, hogy az egész házsorból ma már csak a 30 és 38 szám áll, mindkettő erősen lecsupaszított homlokzattal.
A Debrecenben évszázadokon át megoldhatatlannak tűnő útburkolásnak a képen látható fázisa, a portenger közepén áthúzódó, keskeny, járható sáv, az üzletek előtti téglajárdákig tartó leágazásokkal, mintegy az egykori nagyhíd utódaként, valószínűleg az a kövezet, amellyel 1863-ban cserélték föl az elkopott faburkolatot, s amelyet az 1868-as képen ismét javítanak, nem pedig az 1878-ban négy méter szélességben lerakott kockakő. Az éjszakai világítást biztosító utcai légszeszlámpákat 1863 végén szerelték fel, s ezek a század végéig nem is változtak. A fényképen az 1880-as évek jelentős városképi változásainak még nyoma sincs, bár a városháza előtt a fabakterek közé mintha már gondosan védelmezett facsemeték lennének ültetve. (A fabakterek – leásott cölöpök – az egykori pallójárdákat szegélyezték a házak előtt, hogy megakadályozzák a járművek ráhajtását vagy lovasok rálépését a deszkákra, nem túl eredményesen, ám, mint látható, annál tartósabban.) A Piac néminemű parkosítására és a templom előtti tér kövezésére csak a baromvásárnak és terménypiacnak a kisvasút létesítése miatt szükségessé és indokolhatóvá vált elköltöztetése, 1884 után kerülhetett sor. A hetipiac azonban kisebb-nagyobb mértékben a nagy háborúig itt maradt.
Az adatok összegzéséből arra juthatunk, hogy a felvétel 1865 után és 1876 előtt, sőt, talán 1873 előtt készült. A pontosabban datálható, alig néhány korabeli városfénykép 1868-ból származik, s csaknem ugyanezeket a körülményeket látjuk rajtuk: ekkora fácskákat, készülő kövezetet, nyüzsgő piacot a templom előtt: az időbeli eltérés, még a ráérős debreceni időt tekintve sem lehet túl nagy. Nem ez az első fénykép tehát, ami a várost ábrázolja, de az első, amely ilyen reprezentatív méretben maradt ránk. A többi ismert kép mind vizitkártya-méretű.
A Debrecenben elsőként műtermet nyitó fényképész rögvest elkészítette a maga (ismeretlen tárgyú) városképeit, ám a valószínűen első fennmaradt fénykép egy másik műterem terméke, Gondy és Egeynek a színházról, a megnyitás körül készített felvétele – ez (vagy ennek egy változata) már 1866 márciusában megjelent (metszet formájában) publikációban is. Ezt követően az 1868 szeptemberében megrendezett országos Dalárünnep [https://www.derimuzeum.hu/muzeumiblog.php?id=36] kínált alkalmat városképek készítésére: Gondyék és a Letzter testvérek is fényképeztek, ám míg az előbbiek valószínűleg csak dokumentációs céllal („az ünnepély alakzatainak örökítése végett”) rögzítették a Cegléd utcai dalárcsarnok épületét, Letzterék öt darabból álló, feliratozott emlékkép-sorozatot árusítottak a nagyszámú látogatónak.
Gondy és Egey (1865–66), illetve a Letzter testvérek (1868) felvétele a színházról
Gondy a propagandának más módját választotta: az ő, szintén fennmaradt fényképéről ismét metszet készült, amely féloldalnyi méretben hirdette az esemény dicsőségét (a fényképészét sajnos nem, mert az ő nevét nem tüntették fel) a legnépszerűbb, országos hetilap hasábjain. Letzterék képein a dalárcsarnokon kívül megjelenik a színházépület (előtte már lombos fákkal), a Városháza, a Nagytemplom, és az első köztéri szobor, a Haldokló oroszlán. A kartonja alapján 1868–70 körülre datálható Gondyéknak is egy Nagytemplomot ábrázoló képe, illetve egy bizonytalan keltezésű (de 1882 előtt készült) felvétel ennek tornyából, a Kollégiumról. E képek sora kiegészül azzal az immár sajnos csak metszetváltozatban tanulmányozható két fényképpel, amelyeket szintén Gondy és Egey készített a debreceni Csokonai emlékhelyekről: a síremlékről és a Darabos utcai házról, valószínűleg 1871-ben, a szoboravatás alkalmából készült kiadványba. Az, hogy e házat 1860-ban, néhány polgár szándékából, táblával megjelölték, a többi ház sorából kiemelve a közös emlékezet részévé tették (ami persze nem jelentette akadályát annak, hogy a házat a századfordulón lebontsák, s a táblát áthelyezzék az új épületre), az a nyilvános, közösségi tér modern értelmezésének első jele a városban, ami majd szobrok, parkok, kulturális események létrejöttéhez vezet, ha kicsit lassan is.
Az 1860-as évek második felében ez volt minden, amit megörökítésre érdemesnek ítéltek, illetve ezek voltak azok a pontok, amelyek segítségével Debrecen megjelölhetővé válhatott, megalapozva a ma is érvényes turista-tematikát: hiszen a fényképek nem a helybelieknek, hanem az idegeneknek készültek. Képünk értelmezéséhez akkor jutunk közelebb, ha feltesszük a kérdést, milyen szempontok alapján választhatta ki a fényképész, hogy mivel kell megjelölni, reklámozni Debrecent?
Az 1860-as évek végén nem sok minden teszi még láthatóan várossá Debrecent, s hogy mi az a néhány dolog, azt egy alig néhány hónapja műtermet nyitott fényképész is felismeri, pláne, ha olyan kiváló üzleti érzékkel bír, mint Letzter Lázár. A fényképészet e korban elsősorban üzleti vállalkozás, olyan képek készülnek tehát, amit el lehet adni: vagy megrendelésre, vagy a várható konjunktúra gondos mérlegelése után, a biztos haszon reményében. Városképi dokumentáció megrendeléséhez azonban olyan közönség kellene, amely egyrészt felismeri a fényképészet ilyetén alkalmazásának lehetséges hasznát, másrészt egyáltalán szükségszerűnek látja, hogy önmagán és családján kívül személyes lakókörnyezetét is megörökíttesse. A város tereiről az elöljárók sem gondolnak többet annak funkcionális és praktikus használhatóságánál – bár legalább ilyen értelmű szabályozásokra és átalakításokra már vannak törekvéseik – így szinte természetes, hogy tőlük nem érkezik ilyen megrendelés, hiszen miért is kellene a saját, változatlan, mindennap látott utcáikat, házaikat levétetni. A Dalárünnep esetében azonban még a különben teljesen magánkezdeményezésből, a polgárok önerejéből és finanszírozásával megvalósuló esemény szervezőinek sem jutott eszébe egy fényépészt e feladattal megbízni – akik ily módon saját ötleteikre voltak kénytelenek hagyatkozni. (Megjegyzendő itt, hogy a városkép megörökítése e korai időszakban más vidéki városok esetében is csak a fényképész különös érdeklődésének vagy agilitásának tudható be, mint pl. Pozsonyban vagy Pécsen, nem központi akaratnak, bár jellemzően máshol is csak a település nevezetes pontjait fényképezik, s nagyobb számban inkább a 70-es évektől. Fontos kivétel például Győrben Skopall József, aki már az 1850-es években számos képet készít a városról, vagy Esztergomban Beszédes Sándor, aki természeti és városi tájképeinek nagyításaiból albumokat állít össze – fényképeinek néhány példányát a debreceni daláregylet is megkapja emlékül ezen az ünnepélyen.)
Mind az újságolvasók, mind az ünnepélyre az egész országból érkezők, csakúgy, mint a korai turizmus és fényképezés médiumával élők társadalmi összetételét felmérve, hamar átlátható, hogy az eladható városképi szuvenírek készítéséhez a városnak mely pontjait kell választani. Azokat, amelyek a modern polgári fejlődés, a kulturális innováció eredményei, amelyek a polgár városi létét teszik komfortossá (színház, szobor, fesztivál) – illetve azokat, amelyekről a cívisváros azonnal felismerhető: az autonómia, a vallás, a tudás szimbolikus épületeit (Városháza, Nagytemplom, Kollégium), a kettő szerves összetartozásának képzetét keltve. Letzter képei valójában nem városképek, csak a városban készült képek, hiszen tárgyukat mintegy környezetükből kimetszve ábrázolják: szobor is, templom is önmagában áll. Maga a város nem méltó még rá, hogy a képre kerüljön, hiszen látványa egésze mindenben ellentmond a képek által átadni kívánt üzenetnek. Gondyék szinte ugyanekkor készült fényképén a Nagytemplom széles környezetével látható, a hatalmas épületet körbevevő piaci sátrak és kofák apró alakjainak kontrasztjában, sokkal inkább őrizve így a vásárváros nyüzsgésének minden idelátogatóra erős benyomást gyakorló képét, mint a valóság steril metszetei – amelyek éppen ezt nem akarják láttatni.
Ugyanez érzékelhető azon a képen is, amely tárgyalt fényképünkkel azonos időben, annak párjaként készülhetett a másik irányból, így a Nagytemplommal a fókuszban ábrázolja a Piac utcát, csaknem teljes hosszában. Ennek eredetije sajnos nincsen meg, de nem véletlen, hogy ennek, s nem a mi képünknek litografált változata illusztrálja a Vasárnapi Ujság Debrecent bemutató cikkét, 1882-ben. Bizonyos, hogy az eredeti felvétel évekkel korábban készült, mint a publikáció, hiszen 1880–82-ben már elkezdődött az utca fásítása. A cikk debreceni írója, Könyves Tóth Kálmán, a város történelmének összefoglalóját a Nagytemplom és Kollégium épületének ismertetése, mint Debrecen lényegének kifejeződései köré szervezi – ám úgy fogalmazva, hogy világos legyen, az a nem is túl régi, bár méltóságos tekintetű templom mégiscsak olyasmi, ami eltakarja a Kollégiumot. A csatolt kép azonban sokkal inkább megvilágítja a lényeget, még ha a rajzoló által némileg romantizálva is, azt, ami minden utazót megragadott: a lassan városiasodó környezetben megőrzött hagyományos életforma tapasztalatát, s e látszólagos falusi népességnek az épületekben is kifejeződő, tudásra és hitre alapozott öntudatát. Debrecennek a Nagytemplom nem önmagában, hanem így, a piacból kiemelkedő voltában jelenti monumentális szimbólumát.
Az üzlet ellenére sem mindegy tehát, hogy ki készíti a képet: Letztert vélhetően a közvetlen hasznon túl nem foglalkoztatta a város önképe, fizető közönségén kívül nem érdekelte a város népe sem – nem is egyhelyben ülő típus, hamarosan számos másik városban is műtermet nyit, s három év múlva végleg továbbáll Debrecenből. Gondy Károly viszont éppen ellenkezőleg, állandóra rendezkedett be itt, s meg akarja érteni a cívist: képeik különbözősége talán e hozzáállásnak is köszönhető. Más kérdés, hogy igazán közel Gondy sem megy, képei mindvégig kívülről s felülről közelítenek (s ez portréira is sokszor igaz), nem száll le az utca, a piac népe közé.
A debreceni főutca Dörre Tivadar Gondy és Egey képe alapján készült rajzán, 1882A debreceni főutca Gondy és Egey képén, 1888
Érdekes e képet összevetni Gondyék csaknem ugyanebből a szögből, kissé magasabbról („az épülő Weisz-ház állványáról” – ez talán az Apolló mozi háza), 1888-ban készült képével. Szemben még ugyanaz az öreg házsor őrzi a folytonos alakulásban zajló életet, a piac helyét azonban immár négy sor fával beültetett sétány, gőzvasút, aszfaltjárdák foglalták el, folytonos kövezés, kútfúrás, zakatolás és sípolás zaja veri fel a csendet. A Nagytemplom ugyan még hangsúlyosan emelkedik mindennek fölé a kép közepén, de a városi élet egyre fontosabbá váló vívmányai változásuk sebességével és növekvő méretükkel mindinkább eltakarják. Gondyék a 90-es években is lefényképezték még néhányszor a Piac utcát, szinte ugyanonnan, ezeken azonban a templom előbb elcsúszik a kép fókuszából a szélére: a házsor változatlan, de a kép előterében a vasúti sínek kanyarognak, egy másik, nem magaslatról készített felvételen pedig a még satnya fasor is kitakarja. (Igaz, helyette bal szélen ott magasodik a sisakos kistemplom – ekkor még nem tudható, hogy ebben a formában nemsokára már nem lesz Debrecent azonosító attribútum.)
Gondy és Egey képei a főutcáról, 1890-es évek Gondy és Egey képei a főutcáról, 1890-es évek
1888-ban már más fényképésznek is eszébe jut képet készíteni a városról, s rögtön látképet. Kiss Ferenc amatőrként próbálkozik még ekkor – s példája azt mutatja, hogy más, bár mindeddig ismeretlen amatőrfényképekkel is számolnunk kell már ezidőtájt –, első fennmaradt városképe a céhlevelekre rajzolt vedutákat idézi: az apró házak tömegéből kiemelkedő templomtornyok látványát. Kiss maga is e cívisházak egyikében született, talán nem véletlen, hogy számára inkább ez s nem a főutca jelentette a várost – ennek ellenére ő is az ispotályi templomtorony magasából rögzíti képét, miáltal az nem csak azért mutatkozik masszának, mert a felvétel életlen s a levonat sárgára fakult. A kezdő képkészítőt nem a megismerés és megmutatás szándéka, hanem a tájképi hagyomány felmondása vezérli.
Tárgyalt képünkhöz visszatérve, fontosnak tűnik annak ténye, hogy az a fényképész hagyatékából került elő: az, hogy a maga számára nem a Nagytemplom által megjelölt és értelmezhetővé tett beállításokat őrizte meg és nagyította ki, hanem egy olyat, amelyen csak a helybeliek ismerik meg Debrecent. E képen egy klasszicista-romantikus város időtlen eszménye látható, a piacot, a néző fókuszát elkerülve, a képszélekre, illetve a képkivágáson kívülre szervezve. A kofák, járókelők alakja csak zsánerfiguraként van jelen a romantikus városképben, mintegy elveszve a tágas, néptelennek tetsző térben. Mintha Gondy, miközben hajlandó megértőn közvetíteni azt a bizonyos önképet, egy olyan, gyermekkora klasszicista pesti belvárosát megidéző, lehetséges Debrecent is meg akarna mutatni, amilyenné az sohasem lett. A kép e pillanatnyi lehetőséget őrzi, a kép által e pillanat válik örökkévalóvá, mintha a valóság, az idő teljességének képe lenne, miközben azt csak a fényképész tekintete metszette ki a jelenből, olyan múltat teremtve és őrizve meg a számunkra, aminek sem jelenje, sem jövője nem volt: csak vágyképe.
Az emlékezet számára a város ott kezdődik, amikor már fényképek őrzik a látványát, hiszen akár részesei voltunk, akár nem, a fotográfia titokzatos ereje képes saját emlékünkké váltani a képeken látható múltat – ahogy egyik más médium sem. A zene, az irodalom felidéz, egy festmény illúziót kelt, a fénykép azonban behelyettesít. Ilyen értelemben, Debrecenben csak a Piac utcának van városi emlékezete, hiszen 19. századi képe szinte semmi másnak nem őrződött meg – a millennium idején készült nagyobb számú felvétel már az új század előhírnöke: mindegyiken a lemaradását sietősen bepótolni igyekvő, átalakuló, új arcot öltő város új épületei láthatók. A változás dokumentációjának készültek, de nem a jövőnek szóló emlékképzés céljával, csak a jelent akarva felmutatni a kortársaknak. Hogy az új épületek minek a helyét foglalták el, annak a rögzítése a múzeumi archivátor színrelépéséig nem tűnt szükségesnek, az újhoz képest a régi értékesnek: a város már ekkor elmosódni kezdő saját arca nem kerül rá a fényképekre. Bár a 19. században készült városfényképek egy ma már láthatatlan várost örökítenek meg, ez csak utólag hozzáadódott többlet, hiszen készítőiket nem vezette semmiféle műemlékvédelmi vagy értékmegőrző szándék. A házak sorsa pedig, a fenti szemle alapján is láthatóan, azt mutatja, hogy amikor bontásukról döntöttek, a legfőbb szempontként a modernizálódást maga előtt látó városvezetést sem befolyásolta e házak történelme: a város történelme. Ahogy Zoltai a Kossuth utcai Komáromy-ház fölött sajnálkozva írja – amelyet legalább ő lefényképezett –, bár nem volt benne semmi szépség, semmi építészeti érték, „származása és viselt dolgai” nevezetessé tették, s lebontása által a történelmi múltra emlékeztető épületekben amúgy is szegény Debrecen még szegényebbé lett, csak azért, hogy „helyén modern élet kényes igényeihez alkalmazkodó cifra új palotát emeljenek”. Ám a főutcán és a derékutcák belé torkolló szakaszain túl a város többi része még sokáig nem olyasmi, amit legalább ilyen véletlen archiváló gesztussal megőriztek volna számunkra. Ezeknek a helyeknek csak a személyes sorsokban őrződhet meg a története, hiszen közös fényképemlékezet híján nincs felmérhető értékük a társadalom egésze számára. A Piac utca ismert, mert legalább utólag propagált régi képeihez hasonlóan mindenhol felbukkanó városképek hiányában pedig soha nem is tudatosodhatott, hogy minden ház a város közös múltjának a része, így aztán könnyen eltörölhető azok jövője is, eltűnésük csak egykor volt lakóikban kelthet veszteségérzetet. Pedig a várost – a városnak e sajátos, debreceni alakulatát – ezek az utcák, terek, házak és történetek alkotják, ezekből szerveződik és épül, sokkal inkább, mint a Piac utca fényesre koptatott köveiből. Nem a fényképekkel városnak jelölt főutca, hanem a mögötte rejtőző titkos helyek őrzik a 18–19. századot – hiába azonban, ha mindez csak a lebontott házak feliratos tégláiból derül ki: a hiányzó fényképek a közösségi emlékezetben is fehér foltok. Fénykép híján e helyek mintha nem is lennének – aki ellép a Piac utcától, ködbe tűnik. A város a fényképezés megjelenésének pillanatában megadja magát a turista szelekciós tekintetének, a turista nézőpontját közvetítő képeslapok „műemlékesítő” gesztusának: hagyja, hogy az idegen válassza ki és döntse el, mi jelenti majd a jövendő számára Debrecent.
Gondyék városképe egyetlen példányban készült, nem sokszorosították és terjesztették vizitkártyákra ragasztva és hírlapokban, hiszen, a turistapillantás értelmében, nem is Debrecent ábrázolja. A képen látható város a fényképész saját otthona, amelyet nem osztott meg senkivel.
Felhasznált irodalom
Balogh István: Városszépítészeti törekvések a [XIX.] században, in HBmMúzeumok Közleményei 40., Debrecen, 1982. 7–24.
Balogh István: A városrendezés első kísérlete Debrecenben (1887–1897), in HBmL Évkönyve 23., Debrecen, 1996. 145–170.
Groys, Boris: A reprodukálható város. Magyar Lettre Internationale (55.), 2004/2005 tél, 60–62.
Könyves Tóth Kálmán: A debreczeni kollégium és a nagy templom. Vasárnapi Ujság, 1882. szeptember 3. 565–566, 569.
Simonyi Alfonz: A közlekedés és a kőutak Debrecenben a XIX. század végéig, in HBmL Évkönyve 24., Debrecen, 1997. 153–178.
Szanday: A debreceni színház. Hazánk s a Külföld, 1866. március 25. 188–189.
Ölveti Gábor: Közegészségügyi és közművek a XIX. század végi Debrecenben, in HBmL Évkönyve 21., Debrecen, 1994. 117–142.
Zoltai Lajos: Helyrajztörténet, kézirat, DM Történeti gyűjtemény
Zoltai Lajos: A Komáromy-ház története, in HBmL Évkönyve 22., Debrecen, 1995. 303–308.
Zoltai Lajos: A Svetits-intézet telkeinek története, Debrecen, 1933.
Valamint a Központi Értesítő cégbejegyzési adatai és a korabeli napilapok hirdetései és személyi hírei
Képtörténetek a Fotótárból sorozatunk korábbi bejegyzéseit ide kattintva olvashatja.
1868. szeptember 18-21 között Debrecen városában rendezték meg a 4. Országos Dalárünnepélyt, amely nagyszabású eseményen részt vett a magyar zenei élet színe-java. E néhány napra egyszerre Debrecen vált a zenészvilág központjává, olyannyira, hogy egy korabeli tudósító szerencsésnek tartja, hogy a Nemzeti Színház „elkívánt, de el nem eresztett” zenekara a fővárosban maradt, mert így Pest nem maradt teljesen dal nélkül.
A dalárdamozgalom, amely a nemzeti zene égisze alatt igyekezett nemzeti egységet teremteni, ebben az időben borult virágba, a kiegyezés friss élménye pedig felszabadítólag hatott a hazafiságukat nyilvánosan megénekelni vágyókra.
A dalárdisták, zenészek, énekesnők, írók, újságírók és rajzolók, fellépők és vendégek többsége szeptember 18-án érkezett. Délben futott be a debreceni indóházba a Kassáról, délután az Aradról és Pestről indult vonat, amelyek szokatlanul hosszúak voltak s Debrecen közelében, egy szemlélő szerint, már „majdnem beláthatlan vonattá hosszabbodtak”, hiszen minden állomáson új dalárda (Ceglédnél állítólag „öt zászlóalj”) kocsija csatlakozott a fellobogózott, énekléstől hangos szerelvényhez.
A Nemzeti Színház zenekarának karmestere, Erkel Ferenc, már előző nap megérkezett Sándor fia társaságában, „hogy előintézkedéseket tegyen”. Szállásuk a Cegléd utcán, nemes Kis Orbán János bőrkereskedő házában volt.
Másnap reggel fél 9-től a dalárok a Nagytemplom előtt gyülekeztek, hogy 9 órakor megkezdjék a majd közösen éneklendő művek összpróbáját, zenekísérettel, közönség jelenlétében, amely ily módon már előünnepélynek is beillett. A templomban „a dalárok különféle hangfokozataik szerint ülve, egyesülten zengték el a nagy dalárversenyen előadandó nagy együtteseket, Erkel Ferencz főzeneigazgató és most már az Országos Daláregyesület főkarnagya vezénylete alatt [amely tisztségre ekkor, Debrecenben választották meg]. Erkelt a dalárok lelkesült éljenekkel üdvözölték és a próba sikerrel ment véghez, mert a dalárok az összelőadásra szánt műveket szorgalommal tanulták be. Itt csak ügyes vezényletre volt szükség és a Hunyadi László szerzője hivatott vezénybottal foglalta el helyét. A nagy református templom falai soha ily magasztos zengzetnek nem voltak tanúi. Az egyesült dalárdák Erkel Hymnusát, a Szózatot, Mosonyi [ez alkalomra írt] Szentelt hantok, és Lachner Harczos imája czímű szerzeményeit adták elő. A két első művet ismeri s már többször zengte el az ország; a két utóbbi szerzemény szép harmóniával, változatos rytmikával, fokozott s az igénybe vett hangok és fúhangszerek szövedékén át érdekesen fejlesztett dallammal nyilvánul. Mosonyi szerzeményéhez Kоmócsу József szolgáltatta a költeményt.”
Ugyanaznap este Erkel dirigált a színházban tartott hangversenyen is, majd vasárnap a Cegléd utca végén felállított csarnok deszkaboltozata alatt megrendezett dalárversenyen szintén az ő vezényletével csendültek fel a templomban próbált közös énekszámok. Az ünnepélyen összesen 845 dalárdista vett rész, akik az eseményt berekesztő Szózatot a mintegy 6000 főnyi hallgatósággal együtt énekelték.
Távozás előtt többen lefényképeztették magukat, így maga Erkel is ellátogatott az útba eső, mert szintén a Cegléd utcában található Gondy és Egey fényirdába (ahol ráadásul pesti dalárok voltak elszállásolva), s ott portré készült róla.
1952. február közepén a MAFILM Gyarmat utcai műtermében elkezdték forgatni az Erkel életéről szóló játékfilmet, Keleti Márton rendezésében. A magyar filmgyártás szovjet típusú átalakításának költséget és munkát nem ismerő lendületével rögtön három nagy, „haladó hagyományainkat” bemutató életrajzi mű munkáiba kezdtek bele párhuzamosan, az Erkel mellett a Semmelweis és a Petőfi és Bem című filmen dolgoztak, ez utóbbi majd Föltámadott a tenger címen kerül a mozikba.
A korábban néhány hét alatt lezajló forgatási munka az Erkel esetében a látványos operajelenetek felvétele valamint a számtalan ideológiai szempontú átírás, vágás és pótforgatás miatt július elejéig elhúzódott, amikor aztán gyorsan véglegesre kellett vágni, hogy a hónap végén be lehessen mutatni Karlovy Varyban, ahol annak rendje és módja szerint megnyerte a zenés filmeknek járó díjat.
Az Erkel forgatókönyve, amely elsősorban Thurzó Gábor munkája (mert az első változatot író, a régi iskolán nevelkedett Békeffi Istvánnak a karakter embervoltát sokoldalúan árnyaló anekdotáit gyorsan kihúzták), meglehetősen didaktikusan, ellenpontos szerkezetben építi fel a történetet. Gondosan kiválogatja Erkel életéből azokat a mozzanatokat, amelyeket művei hajtóerejének lehet beállítani (felülemelkedve a hétköznapokon, mint Bánk bán, aki „zokog, de szolgálja népe szent javát”), s így, a személyes élmény és az annak nyomán megszülető mű szekvenciáit váltogatva és párhuzamba állítva lépeget előre, az életmű csúcsaként értelmezett, mert a nép hangját megszólaltató Dózsa György című opera megszületéséig. E munka során, figyelmen kívül hagyták mind a történelmi tényeket, mind az időfaktort, hiszen semmi sem úgy és semmi sem akkor történt, mint azt a film állítja, de csak így lehetett felépíteni a folyton gáncsolt, szerény, de forradalmi lelkületű hőst, aki „hangot adva a némáknak”, kora eszméit szólaltatta meg, aki műveit azoknak írta, „akik egyaránt érzékenyek a zenére és az igazságra”.
Ezt a közönséget Erkel a „munkásokban” a dalegyletek tagjaiban találja meg – az ifjabb Erkelek a filmben az óbudai hajógyárban alapítanak dalárdát – és a záróképben ennek a lelkes tömegnek vezényli boldogan és bizakodva a Himnuszt, „a munkás dalegyletek 1868-as debreceni seregszemléjén”.
Ha a tényeket és összefüggéseket meglehetősen nagyvonalúan kezelte is, a helyszín úgy tűnik, fontos lehetett, mert az Erkel stábja 1952. június 14-én levonult Debrecenbe, hogy a dalárünnepély jelenetét a Nagytemplom, mint Debrecen szimbolikus képe előtt vegye fel. Miután egyetlen, történetiségéből kiragadott jelenetről volt szó, nem lehetett, a valóságnak megfelelően, bent a templomban forgatni, a helyszínnek felismerhetőnek kellett lennie. És bár a Nagytemplomot éppúgy fel lehetett volna építeni kulisszaként a filmgyárban, mint a régi Nemzeti Színház nézőterét – a filmnek Fábri Zoltán volt a díszlettervezője – így valószínűleg olcsóbb és főleg sokkal gyorsabb volt.
A megfelelő forgatási helyszínt május 27-én választotta ki a városba érkező rendező és Eiben István operatőr, majd a műszak a forgatás előtt egy héttel megkezdte az előkészítést. „A Nagytemplom előtti teret a korabeli időknek megfelelően alakították át. Átfestették a templom falát és a bejárati ajtók díszes keretét. Szombaton délre már leásták a templomnál a nyolc hatalmas zászlórudat és elkészült az emelvény is, amelyről a múlt században Erkel vezényelte a többszáztagú kórusnak a Himnuszt. A templom előtti teret is »újrakövezték«. Ezt úgy oldották meg, hogy az aszfaltra fekete festékkel vonalkákat húztak. A filmen a tér így kockakövesnek tűnik majd. Szombaton délután kezdték meg a templom környékén a villanyvezetékek leszerelését, a villamossíneket pedig úgy tüntetik el, hogy a felvételnél szereplő statiszták mindig eltakarják majd azokat. A hatalmas villanyoszlopokat zöld faágakkal vonják be és zászló leng majd rajtuk. Ez azt a látszatot kelti majd a filmen, mintha a dalosünnepélyre készítették volna azokat. Az üzletek jelenlegi cégtáblái helyére régimódi, cifrabetűkkel írt cégtáblák kerülnek. A vasredőnyöket is felhúzzák, hisz az akkori időben, amikor a film játszódik, ilyenek nem voltak.” Összesen 15 táblát szereltek fel. Az egyik üzlet kirakata felett ez olvasható: „Janzsó Ignácz szagosvizek, szépítő kenőcsök és szappanok, a másikon: Kendeffi Sámuel lottókereskedése — minden országos lottó kapható, míg távolabb Bogáti Vencel csipkeverő és Csécsi Gábor szűrszabó mester” cégtáblája látható. A forgatás idejére ígéretet kaptak a villamosközlekedés leállítására is a Városházától a Kálvin térig.
A június 15-én, vasárnap délelőtt lezajló filmfelvételen „közel 300 statiszta szerepelt, akik a Debrecenbe sereglő dalárdistákat személyesítették meg. Zászlók alatt, régi öltözékben, magyaros ruhákban, sujtásos mentékben, a nők pedig földig érő díszes ruhákban vonultak a térre. A nagy tömeget megmozgató jelenet statisztái a debreceni Csokonai Színház művészei, a debreceni Sztanyiszlavszkij munkásstúdió, üzemi kultúrcsoportok és a honvédség tagjai voltak. Néhány Debrecen környéki termelőszövetkezeti csoportból szekerekkel is bejöttek dolgozó parasztok, akik szinten a dalárünnepélyre érkezett egykori embereket alakítottak. A bánki Haladás Tszcs-ből a 61 éves Kiss István munkacsapatvezető is szerepel a film tömegjelenetében. »Még nem láttam filmezést – mondotta – és örülök annak, hogy amikor életemben először ilyennek tanúja lehetek, magam is részt veszek a mi Erkel Ferencünk életét megörökítő filmben.«”
Nos, ha Kiss István vagy bárki más a tömegből azért nézte volna meg a filmet, hogy magát viszontlássa, csalódnia kellett. A debreceni jelenet a film legvégén, éppen csak a Himnusz eléneklésének idejére szorítkozik, a többit kivágták, így szinte semmi nem látható az Erkelt játszó Pécsi Sándor közelijén kívül. Sőt, ha figyelmesen szemléljük, az is látszik, hogy még az éneklő tömeg képe sem a debreceni felvétel, hanem a három héttel későbbi pótforgatáson a budai Várban felvett hasonló dalárdajelenettel van helyettesítve: az eredetileg két különböző dalárdás szekvenciát összevonták. Akármilyen fontos is volt a mondanivaló megerősítése szempontjából a jelenet, túl hosszú volt, így csakúgy mennie kellett, mint a júliusban, a Börzsönyben, ezerötszáz statisztával, lovakkal, ökrös szekerekkel és a kardos-lándzsás Simándy Józseffel, mint Dózsa Györggyel felvett parasztforradalom jeleneteinek, amelyek nyomtalanul eltűntek a filmből, jóllehet eredetileg ezt tekintették az ideológiai tartalom legfőbb hordozójának.
A debreceni forgatás és a kivágott jelenet emlékét a Déri Múzeum Fotótárában található, ismeretlen fényképész által készített, 30 darabból álló negatívsor őrizte meg.
