Képtörténetek a Fotótárból
Szöveg: Szabó Anna Viola
Kép: Magángyűjtemény, reprodukció
Digitális utómunka: Lukács Tihamér
Az alábbi blogbejegyzés tárgyául szolgáló fénykép ezúttal sajnos nem a Fotótárból származik, hanem egy magángyűjtemény jeles darabja, miután azonban mégiscsak a közös, nagy Gondy és Egey-korpusz részét képezi, indokolt talán, hogy szóljak róla, mint az életműben páratlan darabról. Eredetileg Farkas Zsuzsa művészettörténész kért meg egy évvel ezelőtt, hogy a szóban forgó képről írjak elemzést a Promenade Collection nevű fotógyűjteményt bemutató cikkéhez, ám a végül túl hosszú szövegnek csak egy részlete jelent meg a Fotóművészetben. Alább a teljes, illetve kiegészített írás olvasható.
Az 1860-as évek elején az alföldi aszály következtében nagymértékben elharapózott a korábban már többször elfojtott megélhetési banditizmus, amely aztán a kiegyezés körüli politikai bizonytalanságban, a rendvédelem meggyengülése miatt ismét lábra kapott szerte az Alföldön. A betyárvilág felszámolása érdekében, Ráday Gedeon királyi biztos vezetésével indított nagyarányú büntetőeljárás-sorozatnak a közbiztonság időleges helyreállása mellett következménye volt az is, hogy lezárulása, 1873 után, a polgárosodó Magyarországon legalábbis nem volt ildomos népszabadító hősként vélekedni a betyárok felől. Az útonállás életformája vagy a kapcabetyárkodás nem szűnt ugyan meg, de egyre ritkább lett, s ezzel párhuzamosan a közvélemény is mindinkább gonosztevőknek, a közrend megbontóinak látta a betyárokat. A betyárromantika visszahúzódott a népköltészet terére, ahol a betyár mivoltának valós tapasztalata a folklorizáció szabályainak megfelelően formálódhatott át a bajba sodródott, virtusos és későn bűnbánó szegénylegény alakjává – másrészt a népszínműbe, ahol a betyárlegény, tipikusnak vélt magyar alakként, nélkülözhetetlen szereplője lett a városi ember idealizált faluképének.
Dobos Gábor, „az utolsó bihari betyár” históriáját már aktív korában árulták a ponyván, hogy azt ő maga is olvashatta, hosszú börtönbüntetése alatt pedig egyenesen balladai hőssé nemesedett, neve betyárdalok és legendák számos variációjában hagyományozódott tovább, elsősorban szülőföldjén s működése színterén, a mocsaras Érmelléken, Biharban és a Nyírségben, de távol Erdélyben is. E dalok szerint Dobos bűnbeesésének helye a debreceni, esetleg aradi vagy karcagi vásár, ahol először talált lovat lopni. A valóságban 16 évesen lett orgazda, s bár leginkább rablást s tolvajlásokat követett el, végül egy rablógyilkosság is száradt a lelkén. Amikor tizenöt évnyi szabad garázdálkodás és sok év üldöztetés után 1875 áprilisában, szülőfalujában, Bihardiószegen elfogták, a városháza udvarán egész napra kikötözve közszemlére tették s azonmód le is fényképezték, de nem a rabosítás vélhető okából, hanem a képek árusítása céljából, a közönségnek a rémisztő iránti kíváncsiságát kielégítendő. Dobost s bandájának őutána kézre kerülő, másik két tagját, majd segítőik és orgazdáik egész seregét, még áprilisban Debrecenbe hozták vonattal, a kerületi táblához rendelt vizsgálat és tárgyalás lefolytatására. A vastag láncokkal összebilincselt rablókat a vasútállomástól a városháza börtönéig vezető úton zsúfolva hullámzó néptömeg kísérte végig, hiszen várható volt, hogy a vizsgálati fogság hónapjai alatt többet látni nem lehet majd az „emberszörnyeket”. A debreceni újságírók szerint e kíváncsiság teljesen érthető, hiszen
„mostanában városunk csendét ily izgalmas esemény nem igen háborítá meg, és dacára annak, hogy számtalan háznál a leves kihűlt, a rántás megkozmásodott, mindenki elégedettnek érezheté magát, hogy színről-színre láthatta azt, kit négyszemközt látni ezelőtt egyértelmű lett volna a halállal”.
Aki mégis lemaradt a látványról, az bepótolhatta a decemberi tárgyaláson, amelyre már előre 400 jegyet adtak el, a részletes tudósítást közlő lapokat pedig ezerrel több példányban kellett nyomni. A köztes időben a rabok viselkedéséről beszámoló apró hírekkel tartották fenn a közfigyelmet, egy vállalkozó szellemű egyén pedig, jobb híján, Dobos Gábor az ügyekben egyébként vétlen kedvesét fényképeztette le. Az ítélet kihirdetése után, karácsonyi ajándékul a közönségnek, a debreceni színház alkalmi népszínművet is bemutatott a rablóvezérről, amelyet álló taps fogadott ugyan, de többször azért mégsem tűzték műsorra.
Mindez, a hatalmas érdeklődés kísérte, színházi előadásnak beillő tárgyalás a szétkapkodott jegyekkel, majd a szereplők életének tényleges színdarabbá transzponálódása, a mellékalakokra irányuló figyelem, hasonlóképpen zajlott Rózsa Sándor és társai szegedi bűnperének idején is, néhány évvel korábban – ahogy maga a fényképi megörökíttetés ötlete is származhatott onnan, illetve, fakadhatott ugyanannak a közönségigénynek a kielégítéséből; a korábbi rajzok helyett immár az új, elhitetőbb erejű ábrázolási módot igénybe véve. Letzter Lázár, az éppen Debrecenből Szegedre költözött fényképész ugyanis, minden bizonnyal a szegedi bűnkrónikát jegyző újságíró ötletéből, s feltehetően Ráday engedélyével, 44 ítéletre váró „nevezetesebb zsiványról”, köztük Rózsa Sándorról és bandatagjairól, portrét készített a börtönudvaron; a képek kartonjára később a nevet és az ítéletet is rányomtatva, talán elrettentésül. E portrékat nézve a szemlélő zavarba jön a sokszor derék, jó kiállású, megnyerő vonású és nyílt tekintetű pásztoremberek arcképei keltette benyomás és a minősítések különbsége miatt, amely azonban nem a portrék erejének, hanem a látszatban való csalatkozás kijózanító hatásának tudható be.
Az, hogy 1876 januárjában maga a debreceni ügyészség fényképeztette le az első fokon halálra ítélt Dobost és társait, ennek az izgatott érdeklődésnek a kihasználására szolgálhatott inkább, mintsem a közbiztonság fenntartására, még akkor sem, ha úgy vélték, „csak legjobb személyleírás egy jó hű fénykép”. Az elkészült képeket ugyanis nemcsak megszemlélni lehetett a belvárosi üzletek kirakataiban, ismét nagyszámú bámészkodót odavonzva, de 70 krajcárért megvásárolhatók is voltak – hogy az ügyészség vagy a fényképész hasznára-e, az nem tudható. Megfontolandó mindenesetre, hogy az ötlet nem Gondyéktól származott-e eredetileg, nem ők kérelmezték-e esetleg a fénykép elkészíthetését: az előző év tavaszán Debrecenbe érkezett, üzleti riválisnak vélt fényképésszel szemben jól jöhetett egy kis erőfölény érzékeltetése.
A fegyencruhás, megbilincselt elítélteket fegyveres őrizet alatt kísérték a városházától egy saroknyira lévő Teleki (Szent Anna) utcába, Gondy és Egey fényirdájába és vissza, ekkor is látványos menetben, s nemcsak őket, de két másik rablógyilkosság vádlottjait is.
A három rabló azonképpen jelent meg fényképésznél is, amiképpen őket egy hónappal korábban, az ítélet kihirdetésekor a debreceni újságíró lefestette.
A 49 bűntettel megvádolt „Dobos Gábor középmagas termetű, izmos alak. Arca elég szabályos, s igen sok elhatározottságot tüntet elő markírozott vonásaiban. Arcszíne fakó, ritkás, szőkés bajuszt és pofaszakállt visel. Világos gesztenyeszínű haja félkurtára van nyírva. Szemei kékes szürkék és fénytelenek; mindazonáltal tekintette átható. Magatartása olykor büszke, katonás, beszédmodora nyugodt, átgondolt; emlékező tehetsége s ítélő képessége kitűnő. Ruházata szürke fegyencnadrág, fekete ujjasmellény, s ködmön-bekecs.” A halálos ítélet kihirdetését „egykedvűen, minden megilletődés nélkül fogadta, s még csak fellebbezni sem akart, mondván, hogy úgy; is előbb-utóbb halál lesz a vége, s jobb előbb, mint később”. (A legfelsőbb törvényszék 1877-ben ítéletét 18 év börtönre mérsékelte, amelyet Illaván töltött le, 1893-ban szabadult, majd disznókupec lett és/vagy tehenészete volt Nagyváradon; 1910-ben, nyolcvan évesen halt meg.)
Blaga Onyalka Juon, aki „Aradmegye leghíresebb tolvajává nőtte ki magát 1862 óta”, „zömök, köpcös, alacsony férfi, legszebb korában. Egészséges rózsapiros arc, átható fekete szemek, kurtára nyírott fekete haj és szakáll, csinos, szép fekete bajusszal. Kissé kopaszos homlok és fejtető. Magatartása dacos és kihívó, öltözete a fegyencruha felett fekete szűr.” „Blága Juonnak sem mozdult meg egyetlen arcizma sem, midőn meghallotta, hogy halálra ítéltetett, ő azonban jobbnak látta fellebbezni.” (Ítéletét végül 20 év börtönre változtatták.)
A néhány évvel korábban még a debreceni Csereerdőn szolgáló gulyásbojtár, „Katona Gábor valódi rüpők paraszt, hosszú, szabálytalan, kifejezés nélküli arccal, zöldesszürke, bátortalan tekintetű szemekkel. Kissé himlőhelyes. Haja fekete s parasztosan lesimuló. Szakállt nem visel, bajusza hosszú, s kunkorgósan felpenderítve. Öltözete ütött-kopott. Magatartása néha megtört, néha kihívó.” Az ítélethirdetéskor „igen meg volt hatva, s midőn megtudta, hogy elkerülte az akasztófát, igen elérzékenyültnek látszott.” (Katona 12 közmunkában letöltött börtönév után gazdálkodó lett Hosszúpályiban, 1909-ben bekövetkezett haláláig.)
A fényképész nem sokat gondolkozott a beállításon, a rablókat éppúgy az akkor általánosan használt díszletbe ültette be, mint előzőleg a kisgyermekes családokat vagy a báli ruhás asszonyokat. Nem biztos, hogy számolt azonban azzal, hogy ez az idilli háttér mintegy elzsáneresíti a képet, megfosztja a modelleket veszélyes aurájuktól, amúgy is sterilnek tűnő fegyencöltözetüket jelmezzé degradálja, megjelenésük e környezetben egy élőkép szereplőivé változtatja őket. Az alakok és a háttér között így nincs feszültség, hiszen semmivel sem valóságosabbak annál, egy játék kissé közömbös résztvevőinek tűnnek. Ezt a hatást fokozza megadó viselkedésük a kamera előtt, ahogy szinte természetesnek veszik, kissé büszkén is viselik a megörökíttetést, a kegyetlennek leírt Blaga Juon nevető szeme pedig végképp elbizonytalanít a kép mibenlétét illetően. A fényképész nem tudott vagy akart élni médiuma kifejezési lehetőségeivel abban a tekintetben, hogy különbséget téve modelljei között, a beállítással karakterizáljon: ennek hiányában mindenképpen szükségesnek ítélhette az akkor általánosan ismert nevek címként való feltüntetését. A kép ettől a megnevezéstől nyeri el jelentését, nem önmagában hordozza azt – legalábbis számunkra. A korabeli nézőt azonban, aki tudta, hogy mit lát, mindez nem zavarta, szerinte „a három bűnös hű természetességgel van találva”. E természetesség a kép saját valósága, amelybe mindenki áttűnik, mihelyt a képre kerül; a betyárok pedig eleve ennek a másik valóságnak a lakói, akik a kép által csak saját közegükbe visszatalálva mutatkoznak meg, s éppen ezáltal felismerhetők. A néző a betyárt valóságban látva, csalatkozhat elvárásaiban, a kép segítségével azonban immár megfeleltethetővé válik anakronisztikus mesehős-mivoltának.
Felhasznált irodalom
- Farkas Zsuzsa: A Promenade-gyűjtemény. Fotóművészet, 2022. 2. 86–93.
- Csapó Csaba: Ráday Gedeon és a szegedi királyi biztosság. A „betyárvilág” felszámolása. Pécs, Pro Pannonia Kiadó, 2007.
- Fári Irén: Szegedi betyárfényképek. Adatok a betyárkérdéshez Ráday Gedeon királybiztos idejéből, in A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 2., Szeged, 1999. 439–452.
- Küllős Imola: Betyárok könyve. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1988.
- Szentesi Zöldi László: Nagy magyar betyárkönyv. Méry Ratio Kiadó, Budapest, 2009.
- Irodalmi élelmesség. Szegedi Híradó, 1870. május 29.; Tegnap megírtuk. Fővárosi Lapok, 1875. április 22.; Mint a villám. Debreczeni Ellenőr, 1875. április 24.; Dobos társainak bevonulása Debreczenbe. Debreczeni Ellenőr, 1875. április 26.; Egy elszomorító triumphus. Magyar Polgár, 1875. április 29.; Dobos Gábor kedvese. Debreczeni Ellenőr, 1875. május 5.; Negyvenegy rabló a törvényszék előtt. Debreczeni Ellenőr, 1875. december 16.; Magyar Polgár, 1875. december 18.; Dobos Gábor és társai. Debreczeni Ellenőr, 1875. december 21.; Élelmes színigazgató. Magyar Polgár, 1875. december 23.; Dobos Gábor és társai. Magyar Polgár, 1877. január 7.; Egy híres betyár halála. Pesti Napló, 1909. október 9.; Meghalt egy betyár. Pesti Hírlap, 1910. szeptember 14.; (Fényképezésről) Debreczen és Debreczeni Ellenőr, 1876. január 20., január 26.
Legendák, dalok és balladák: Faragó József – Fábián Imre: Bihari népmondák. Nagyvárad, Literator Könyvkiadó, 1995., valamint Küllős Imola könyvében, Ecsedi István hortobágyi betyárnótái között és online:
http://www.kjnt.ro/balladatar/ballada/dobos-gabor
https://ermihalyfalva.ro/hirek/tortenetek-dobos-gabor-betyarrol-i-resz/
https://ermihalyfalva.ro/hirek/tortenetek-dobos-gabor-betyarrol-ii-resz/
0 hozzászólás