(Eredeti megjelenés 2020. december 7. Déri Múzeum Múzeumi Blog)

1868. szeptember 18-21 között Debrecen városában rendezték meg a 4. Országos Dalárünnepélyt, amely nagyszabású eseményen részt vett a magyar zenei élet színe-java. E néhány napra egyszerre Debrecen vált a zenészvilág központjává, olyannyira, hogy egy korabeli tudósító szerencsésnek tartja, hogy a Nemzeti Színház „elkívánt, de el nem eresztett” zenekara a fővárosban maradt, mert így Pest nem maradt teljesen dal nélkül.

A dalárdamozgalom, amely a nemzeti zene égisze alatt igyekezett nemzeti egységet teremteni, ebben az időben borult virágba, a kiegyezés friss élménye pedig felszabadítólag hatott a hazafiságukat nyilvánosan megénekelni vágyókra.

A dalárdisták, zenészek, énekesnők, írók, újságírók és rajzolók, fellépők és vendégek többsége szeptember 18-án érkezett. Délben futott be a debreceni indóházba a Kassáról, délután az Aradról és Pestről indult vonat, amelyek szokatlanul hosszúak voltak s Debrecen közelében, egy szemlélő szerint, már „majdnem beláthatlan vonattá hosszabbodtak”, hiszen minden állomáson új dalárda (Ceglédnél állítólag „öt zászlóalj”) kocsija csatlakozott a fellobogózott, énekléstől hangos szerelvényhez.

A Nemzeti Színház zenekarának karmestere, Erkel Ferenc, már előző nap megérkezett Sándor fia társaságában, „hogy előintézkedéseket tegyen”. Szállásuk a Cegléd utcán, nemes Kis Orbán János bőrkereskedő házában volt.

Másnap reggel fél 9-től a dalárok a Nagytemplom előtt gyülekeztek, hogy 9 órakor megkezdjék a majd közösen éneklendő művek összpróbáját, zenekísérettel, közönség jelenlétében, amely ily módon már előünnepélynek is beillett. A templomban „a dalárok különféle hangfokozataik szerint ülve, egyesülten zengték el a nagy dalárversenyen előadandó nagy együtteseket, Erkel Ferencz főzeneigazgató és most már az Országos Daláregyesület főkarnagya vezénylete alatt [amely tisztségre ekkor, Debrecenben választották meg]. Erkelt a dalárok lelkesült éljenekkel üdvözölték és a próba sikerrel ment véghez, mert a dalárok az összelőadásra szánt műveket szorgalommal tanulták be. Itt csak ügyes vezényletre volt szükség és a Hunyadi László szerzője hivatott vezénybottal foglalta el helyét. A nagy református templom falai soha ily magasztos zengzetnek nem voltak tanúi. Az egyesült dalárdák Erkel Hymnusát, a Szózatot, Mosonyi [ez alkalomra írt] Szentelt hantok, és Lachner Harczos imája czímű szerzeményeit adták elő. A két első művet ismeri s már többször zengte el az ország; a két utóbbi szerzemény szép harmóniával, változatos rytmikával, fokozott s az igénybe vett hangok és fúhangszerek szövedékén át érdekesen fejlesztett dallammal nyilvánul. Mosonyi szerzeményéhez Kоmócsу József szolgáltatta a költeményt.”

Ugyanaznap este Erkel dirigált a színházban tartott hangversenyen is, majd vasárnap a Cegléd utca végén felállított csarnok deszkaboltozata alatt megrendezett dalárversenyen szintén az ő vezényletével csendültek fel a templomban próbált közös énekszámok. Az ünnepélyen összesen 845 dalárdista vett rész, akik az eseményt berekesztő Szózatot a mintegy 6000 főnyi hallgatósággal együtt énekelték.

Távozás előtt többen lefényképeztették magukat, így maga Erkel is ellátogatott az útba eső, mert szintén a Cegléd utcában található Gondy és Egey fényirdába (ahol ráadásul pesti dalárok voltak elszállásolva), s ott portré készült róla.

1952. február közepén a MAFILM Gyarmat utcai műtermében elkezdték forgatni az Erkel életéről szóló játékfilmet, Keleti Márton rendezésében. A magyar filmgyártás szovjet típusú átalakításának költséget és munkát nem ismerő lendületével rögtön három nagy, „haladó hagyományainkat” bemutató életrajzi mű munkáiba kezdtek bele párhuzamosan, az Erkel mellett a Semmelweis és a Petőfi és Bem című filmen dolgoztak, ez utóbbi majd Föltámadott a tenger címen kerül a mozikba.

A korábban néhány hét alatt lezajló forgatási munka az Erkel esetében a látványos operajelenetek felvétele valamint a számtalan ideológiai szempontú átírás, vágás és pótforgatás miatt július elejéig elhúzódott, amikor aztán gyorsan véglegesre kellett vágni, hogy a hónap végén be lehessen mutatni Karlovy Varyban, ahol annak rendje és módja szerint megnyerte a zenés filmeknek járó díjat.

Az Erkel forgatókönyve, amely elsősorban Thurzó Gábor munkája (mert az első változatot író, a régi iskolán nevelkedett Békeffi Istvánnak a karakter embervoltát sokoldalúan árnyaló anekdotáit gyorsan kihúzták), meglehetősen didaktikusan, ellenpontos szerkezetben építi fel a történetet. Gondosan kiválogatja Erkel életéből azokat a mozzanatokat, amelyeket művei hajtóerejének lehet beállítani (felülemelkedve a hétköznapokon, mint Bánk bán, aki „zokog, de szolgálja népe szent javát”), s így, a személyes élmény és az annak nyomán megszülető mű szekvenciáit váltogatva és párhuzamba állítva lépeget előre, az életmű csúcsaként értelmezett, mert a nép hangját megszólaltató Dózsa György című opera megszületéséig. E munka során, figyelmen kívül hagyták mind a történelmi tényeket, mind az időfaktort, hiszen semmi sem úgy és semmi sem akkor történt, mint azt a film állítja, de csak így lehetett felépíteni a folyton gáncsolt, szerény, de forradalmi lelkületű hőst, aki „hangot adva a némáknak”, kora eszméit szólaltatta meg, aki műveit azoknak írta, „akik egyaránt érzékenyek a zenére és az igazságra”.

Ezt a közönséget Erkel a „munkásokban” a dalegyletek tagjaiban találja meg – az ifjabb Erkelek a filmben az óbudai hajógyárban alapítanak dalárdát – és a záróképben ennek a lelkes tömegnek vezényli boldogan és bizakodva a Himnuszt, „a munkás dalegyletek 1868-as debreceni seregszemléjén”.

Ha a tényeket és összefüggéseket meglehetősen nagyvonalúan kezelte is, a helyszín úgy tűnik, fontos lehetett, mert az Erkel stábja 1952. június 14-én levonult Debrecenbe, hogy a dalárünnepély jelenetét a Nagytemplom, mint Debrecen szimbolikus képe előtt vegye fel. Miután egyetlen, történetiségéből kiragadott jelenetről volt szó, nem lehetett, a valóságnak megfelelően, bent a templomban forgatni, a helyszínnek felismerhetőnek kellett lennie. És bár a Nagytemplomot éppúgy fel lehetett volna építeni kulisszaként a filmgyárban, mint a régi Nemzeti Színház nézőterét – a filmnek Fábri Zoltán volt a díszlettervezője – így valószínűleg olcsóbb és főleg sokkal gyorsabb volt.

A megfelelő forgatási helyszínt május 27-én választotta ki a városba érkező rendező és Eiben István operatőr, majd a műszak a forgatás előtt egy héttel megkezdte az előkészítést. „A Nagytemplom előtti teret a korabeli időknek megfelelően alakították át. Átfestették a templom falát és a bejárati ajtók díszes keretét. Szombaton délre már leásták a templomnál a nyolc hatalmas zászlórudat és elkészült az emelvény is, amelyről a múlt században Erkel vezényelte a többszáztagú kórusnak a Himnuszt. A templom előtti teret is »újrakövezték«. Ezt úgy oldották meg, hogy az aszfaltra fekete festékkel vonalkákat húztak. A filmen a tér így kockakövesnek tűnik majd. Szombaton délután kezdték meg a templom környékén a villanyvezetékek leszerelését, a villamossíneket pedig úgy tüntetik el, hogy a felvételnél szereplő statiszták mindig eltakarják majd azokat. A hatalmas villanyoszlopokat zöld faágakkal vonják be és zászló leng majd rajtuk. Ez azt a látszatot kelti majd a filmen, mintha a dalosünnepélyre készítették volna azokat. Az üzletek jelenlegi cégtáblái helyére régimódi, cifrabetűkkel írt cégtáblák kerülnek. A vasredőnyöket is felhúzzák, hisz az akkori időben, amikor a film játszódik, ilyenek nem voltak.” Összesen 15 táblát szereltek fel. Az egyik üzlet kirakata felett ez olvasható: „Janzsó Ignácz szagosvizek, szépítő kenőcsök és szappanok, a másikon: Kendeffi Sámuel lottókereskedése — minden országos lottó kapható, míg távolabb Bogáti Vencel csipkeverő és Csécsi Gábor szűrszabó mester” cégtáblája látható. A forgatás idejére ígéretet kaptak a villamosközlekedés leállítására is a Városházától a Kálvin térig.

A június 15-én, vasárnap délelőtt lezajló filmfelvételen „közel 300 statiszta szerepelt, akik a Debrecenbe sereglő dalárdistákat személyesítették meg. Zászlók alatt, régi öltözékben, magyaros ruhákban, sujtásos mentékben, a nők pedig földig érő díszes ruhákban vonultak a térre. A nagy tömeget megmozgató jelenet statisztái a debreceni Csokonai Színház művészei, a debreceni Sztanyiszlavszkij munkásstúdió, üzemi kultúrcsoportok és a honvédség tagjai voltak. Néhány Debrecen környéki termelőszövetkezeti csoportból szekerekkel is bejöttek dolgozó parasztok, akik szinten a dalárünnepélyre érkezett egykori embereket alakítottak. A bánki Haladás Tszcs-ből a 61 éves Kiss István munkacsapatvezető is szerepel a film tömegjelenetében. »Még nem láttam filmezést – mondotta – és örülök annak, hogy amikor életemben először ilyennek tanúja lehetek, magam is részt veszek a mi Erkel Ferencünk életét megörökítő filmben.«”

Nos, ha Kiss István vagy bárki más a tömegből azért nézte volna meg a filmet, hogy magát viszontlássa, csalódnia kellett. A debreceni jelenet a film legvégén, éppen csak a Himnusz eléneklésének idejére szorítkozik, a többit kivágták, így szinte semmi nem látható az Erkelt játszó Pécsi Sándor közelijén kívül. Sőt, ha figyelmesen szemléljük, az is látszik, hogy még az éneklő tömeg képe sem a debreceni felvétel, hanem a három héttel későbbi pótforgatáson a budai Várban felvett hasonló dalárdajelenettel van helyettesítve: az eredetileg két különböző dalárdás szekvenciát összevonták. Akármilyen fontos is volt a mondanivaló megerősítése szempontjából a jelenet, túl hosszú volt, így csakúgy mennie kellett, mint a júliusban, a Börzsönyben, ezerötszáz statisztával, lovakkal, ökrös szekerekkel és a kardos-lándzsás Simándy Józseffel, mint Dózsa Györggyel felvett parasztforradalom jeleneteinek, amelyek nyomtalanul eltűntek a filmből, jóllehet eredetileg ezt tekintették az ideológiai tartalom legfőbb hordozójának.

A debreceni forgatás és a kivágott jelenet emlékét a Déri Múzeum Fotótárában található, ismeretlen fényképész által készített, 30 darabból álló negatívsor őrizte meg.