Képtörténetek a Fotótárból

Szerző: Szabó Anna Viola

(Eredeti megjelenés 2022. szeptember 1. Déri Múzeum Múzeumi Blog)

Kép: Gondy és Egey (Déri Múzeum Fotótára, EF_1632P, 1809P, 1810P, 1813P, 3626P; FAd_64654), Letzter testvérek (EF_1805–1807P), Kiss Ferenc (EF_2019.173.1)

Digitális utómunka: Lukács Tihamér

A júniusban bezárt Holnemváros kiállítás katalógusának megjelenése alkalmából, egyúttal a magyar fotográfia születésnapját megünneplendő, még egyszer visszatérünk a fénykép-Debrecenbe, mégpedig egészen a kezdetéhez, a kiállításon is bemutatott, Gondy és Egey készítette szép városkép segítségével. Arra keressük a választ, hogy az mikor és mi okból készülhetett s miért éppen ezt a látványt választották a fényképészek megörökítésre.

A nagyméretű (34×24 cm), kartonra ragasztott, albumin kép nincsen szignálva vagy cégjelzéssel ellátva, a szerzőséget a fényképész hagyatékát felszámoló adományozó, Thurzó Kálmán, Gondy Károly veje igazolta 1913-ban. A felvétel készítési idejét Zoltai Lajos 1880 körülre tette. Az ennél pontosabb meghatározáshoz tételesen számba kell vennünk a képelemeket: a házak építésének és fennállásának, az üzletek működésének, a közművek létesítésének idejét. A fényképezés feltételezhető legkorábbi időpontja 1865, a műterem alapítási éve, minden más adat ehhez viszonyul. 

A képkivágásban elsőként a csak félig látható, Piac utca 16 számú ház tűnik fel, amelyet a 18. század elején építtetett egy Füleky István nevű kereskedő, s amelyet majd csak 1911-ben, a Vágó-féle Alföldi Takarék építése miatt bontottak le. A kép készítésének idején már Scheer-háznak nevezik, tulajdonosa, Scheer Bernát terménykereskedő után, aki 1865-ben vásárolta meg a házat, miután a két évvel korábban hozott rendelet immár a betelepült zsidók számára is lehetővé tette az ingatlanszerzést. Scheer Bernát nem csak az első betelepülők, de az első zsidó háztulajdonosok egyike is volt. A házban Szikszay Istvánnak, majd 1872-től hasonnevű fiának volt rőfösüzlete. 

A szomszédos ház falán látható, „Bádogos” feliratú táblácska még nem hivatalos utcanévtábla, hanem egy műhelyre mutathat, amelyekből olyan sok volt itt, hogy a két ház közötti szűk utcát már a 19. század közepe óta az ő nevükön emlegették.

 

A Piac utca 18 szám özvegy Bekné háza, a későbbi Tisza-palota, amelynek második emelete majd 1892-ben épül fel. Az épület sarkán, az 1847-ben alapított, a Megváltóhoz címzett gyógyszertárnak 1857–1888 között Göltl Nándor volt a tulajdonosa, de a patika e helyen, nevét is megőrizve, egészen 1952-ig működött. Doszpoly János vászon-, majd női divat- és kézműáru-kereskedőnek 1865–1903 között volt e házban boltja, Tarbay József órás pedig, aki 1876-ban biztosan, de talán már korábban is itt dolgozhatott, 1907-ben szüntette meg üzletét (hogy ezután Nap utcai házába visszavonulva, gazdálkodással töltse idejét 1935-ig, 90 évesen befejeződő életének végéig). Koncz Lajos rőföskereskedőnek 1864-től volt fiával társas cége, amelyet 1870-től az ifjú vitt tovább, ám ő 1875 végén eladta az üzletet Benyáts Emilnek, aki majd harisnyagyárrá fejleszti a vállalkozást, maga pedig a Csapó utcán folytatta a kereskedést. Az órás és a rőfös között feltételezhetően egy fűszeres próbálkozhatott ekkor, talán Eibisch Gyula (a keresztnéven kívül csak az „olaj” felirat látható), aki 1873-ban csődbe ment, majd rövidesen elköltözött a városból.

A Városháza Piac utca 20 alatti épületében már 1848-ban is Molnár Sámuel és Társa árulta a zsebkendőket, egészen 1878-ig, amikor a bolthelyiséget átvette a hamarosan nagy tekintélyre szert tett Zádor Lajos vászon- és divatárukereskedő. A következő üzlet a legendás Telegdi Kovács Lajos könyvkiadó, nyomdász, lapszerkesztő, szálloda- és gőzfürdőtulajdonos, Csengery Antal, Irinyi József, Petőfi barátjának könyvesboltja, amelyet 1841. július 20-án nyitott. 1873-ban bekövetkezett halála után a bolt Telegdi utóda néven működött tovább, de ez nem jelenti azt, hogy a cégtáblát is lecserélték volna. Nem történt így az épület másik sarkán működő Tóth-féle vaskereskedés esetében sem, ahol Tóth Lajos, a társas cég egyik tulajdonosa 1874-ben meghalt, de a cégnévben még 1876-ban is az ő neve szerepelt, így a bolt felett sem igen festhették azt rögtön át. Ezen a képen nem látszik, de a Letzter testvérek 1868-ban, a városháza túlsarka felől készült képén igen, hogy közvetlenül az árkád után Fábry Ferenc fűszerüzlete működött, amely 1873-ban csődeljárás alá került, mellette pedig Kálmán Benő bőrkereskedő boltja, amelyet a tulajdonos halála, 1881 után, utódai még 27 évig vezettek. A városháza épületében volt még Szepessy Antal norinbergi áru-kereskedése (kb. háztartási áru és pipere, de papír, játék és díszműáru is), amely 1854–1886 között volt az ő kezén. 

A Cegléd (Kossuth) utca másik sarkán, Táncos Kovács Istvánnak a város első kétemeletes épületeként 1846-ban fölépült háza földszintjén, a kép készítésének idején, a kalandos üzleti életű Klekner Manó vaskereskedése működött. Klekner a Sesztina Lajosnál töltött segédévek után 1865-ben vette át, sógorával társulva, az előző évben meghalt Farkas Ferenc üzletét az áruval együtt, amelyet 1870-től egyedül vitt tovább, amíg 1878-ban csődbe nem ment, ezután újabb és újabb társakat keresett magának, de 1890 körül végleg elveszítette a boltot és ügynökként kellett folytatnia. 

A Táncos Kovács-ház után következő épületek Debrecen legöregebb házai. A Piac utca 24 szám Rádl József vasárus barokk háza – a sarki s e ház helyére épült a Debreceni Első Takarékpénztár díszes palotája, 1911-ben. A következő két épület az Ó- és Új-Dobozi-ház, melyek egykori neves tulajdonosukról, Dobozi István főbíróról nyerték nevüket, bár a 19. század közepe óta az első Szikszay József norinbergi-kereskedő és földbirtokos (a századvégen a Margit-fürdő építtetője) háza és üzlete volt, a másik pedig Debrecen városáé. A zsindelyes tetejű, öregebb épület 16. századi alapjait őrizve, 1637-ben nyerte itt látható, emeletessé épített formáját, az új ház pedig nem sokkal később épült fel. E két ház helyére építették 1912-ben a Gambrinus-bérházat.

(A debreceni társadalmi és térbeli viszonyokra nézve, némi kitérővel, érdekes lehet itt megemlíteni, hogy a fönt említett Szepessy Antal Szikszay segédjeként kezdte pályafutását s a Debreceni Első Takarékpénztár elnökeként fejezte azt be – egyébiránt meg a Batthyány utcán lakott s nyaralója a Postakertben volt: az élete során belakott tér néhány saroknyira korlátozódott. A debreceni kereskedők többségének üzlete – a középületekben bérelt boltok kivételével – saját házában volt: a bolt bezárása, átadása elköltözést is jelentett, mindkét értelemben.) 

A Piac utca 30 a 18. századi Fáy-ház, a mellette álló, emeletes formáját szintén a 18. században elnyerő 32 szám pedig ekkoriban Svetits Mátyás fűszerkereskedő özvegyéé. Zoltai szerint e két házban működtek, két asszony vállalkozásában, Debrecen első kávéházai, az előbbi már 1788-tól. Az utóbbi helyére épült a 19. század végén a ma is álló, kétemeletes, üvegportálos üzletház. Az alább sorra kerülő, a másik irányból készült rajzon és fotón látszik még a 34. számú, a 17. században épült földszintes házikó, amelyben Löfkovits Artúr 1883-ban megnyitotta első ékszerüzletét; a 36. szám pedig a 16. századi, jelentősen átalakított Baranyi-ház, 1874-től postahivatal. Az első helyére épült előbb a karcsú Hegedűs és Sándor-palota, majd a háborús pusztulás után a két ház telkére a mai áruház. Végül a 38 számú, már a 19. században épült Schäfer-ház, amelyben a századforduló után a Löfkovits-üzlet felvirágzott, s amely Debrecen fotótörténetének is fontos pontja: ebben nyílt meg 1863-ban az első fényképészműterem, a 20. század első felében pedig Berzéki Sándor fényképészmester dolgozott itt. Látható, hogy az egész házsorból ma már csak a 30 és 38 szám áll, mindkettő erősen lecsupaszított homlokzattal. 

A Debrecenben évszázadokon át megoldhatatlannak tűnő útburkolásnak a képen látható fázisa, a portenger közepén áthúzódó, keskeny, járható sáv, az üzletek előtti téglajárdákig tartó leágazásokkal, mintegy az egykori nagyhíd utódaként, valószínűleg az a kövezet, amellyel 1863-ban cserélték föl az elkopott faburkolatot, s amelyet az 1868-as képen ismét javítanak, nem pedig az 1878-ban négy méter szélességben lerakott kockakő. Az éjszakai világítást biztosító utcai légszeszlámpákat 1863 végén szerelték fel, s ezek a század végéig nem is változtak. A fényképen az 1880-as évek jelentős városképi változásainak még nyoma sincs, bár a városháza előtt a fabakterek közé mintha már gondosan védelmezett facsemeték lennének ültetve. (A fabakterek – leásott cölöpök – az egykori pallójárdákat szegélyezték a házak előtt, hogy megakadályozzák a járművek ráhajtását vagy lovasok rálépését a deszkákra, nem túl eredményesen, ám, mint látható, annál tartósabban.) A Piac néminemű parkosítására és a templom előtti tér kövezésére csak a baromvásárnak és terménypiacnak a kisvasút létesítése miatt szükségessé és indokolhatóvá vált elköltöztetése, 1884 után kerülhetett sor. A hetipiac azonban kisebb-nagyobb mértékben a nagy háborúig itt maradt. 

Az adatok összegzéséből arra juthatunk, hogy a felvétel 1865 után és 1876 előtt, sőt, talán 1873 előtt készült. A pontosabban datálható, alig néhány korabeli városfénykép 1868-ból származik, s csaknem ugyanezeket a körülményeket látjuk rajtuk: ekkora fácskákat, készülő kövezetet, nyüzsgő piacot a templom előtt: az időbeli eltérés, még a ráérős debreceni időt tekintve sem lehet túl nagy. Nem ez az első fénykép tehát, ami a várost ábrázolja, de az első, amely ilyen reprezentatív méretben maradt ránk. A többi ismert kép mind vizitkártya-méretű.

A Debrecenben elsőként műtermet nyitó fényképész rögvest elkészítette a maga (ismeretlen tárgyú) városképeit, ám a valószínűen első fennmaradt fénykép egy másik műterem terméke, Gondy és Egeynek a színházról, a megnyitás körül készített felvétele – ez (vagy ennek egy változata) már 1866 márciusában megjelent (metszet formájában) publikációban is. Ezt követően az 1868 szeptemberében megrendezett országos Dalárünnep [https://www.derimuzeum.hu/muzeumiblog.php?id=36] kínált alkalmat városképek készítésére: Gondyék és a Letzter testvérek is fényképeztek, ám míg az előbbiek valószínűleg csak dokumentációs céllal („az ünnepély alakzatainak örökítése végett”) rögzítették a Cegléd utcai dalárcsarnok épületét, Letzterék öt darabból álló, feliratozott emlékkép-sorozatot árusítottak a nagyszámú látogatónak. 

Gondy a propagandának más módját választotta: az ő, szintén fennmaradt fényképéről ismét metszet készült, amely féloldalnyi méretben hirdette az esemény dicsőségét (a fényképészét sajnos nem, mert az ő nevét nem tüntették fel) a legnépszerűbb, országos hetilap hasábjain. Letzterék képein a dalárcsarnokon kívül megjelenik a színházépület (előtte már lombos fákkal), a Városháza, a Nagytemplom, és az első köztéri szobor, a Haldokló oroszlán. A kartonja alapján 1868–70 körülre datálható Gondyéknak is egy Nagytemplomot ábrázoló képe, illetve egy bizonytalan keltezésű (de 1882 előtt készült) felvétel ennek tornyából, a Kollégiumról. E képek sora kiegészül azzal az immár sajnos csak metszetváltozatban tanulmányozható két fényképpel, amelyeket szintén Gondy és Egey készített a debreceni Csokonai emlékhelyekről: a síremlékről és a Darabos utcai házról, valószínűleg 1871-ben, a szoboravatás alkalmából készült kiadványba. Az, hogy e házat 1860-ban, néhány polgár szándékából, táblával megjelölték, a többi ház sorából kiemelve a közös emlékezet részévé tették (ami persze nem jelentette akadályát annak, hogy a házat a századfordulón lebontsák, s a táblát áthelyezzék az új épületre), az a nyilvános, közösségi tér modern értelmezésének első jele a városban, ami majd szobrok, parkok, kulturális események létrejöttéhez vezet, ha kicsit lassan is. 

Az 1860-as évek második felében ez volt minden, amit megörökítésre érdemesnek ítéltek, illetve ezek voltak azok a pontok, amelyek segítségével Debrecen megjelölhetővé válhatott, megalapozva a ma is érvényes turista-tematikát: hiszen a fényképek nem a helybelieknek, hanem az idegeneknek készültek. Képünk értelmezéséhez akkor jutunk közelebb, ha feltesszük a kérdést, milyen szempontok alapján választhatta ki a fényképész, hogy mivel kell megjelölni, reklámozni Debrecent?

Az 1860-as évek végén nem sok minden teszi még láthatóan várossá Debrecent, s hogy mi az a néhány dolog, azt egy alig néhány hónapja műtermet nyitott fényképész is felismeri, pláne, ha olyan kiváló üzleti érzékkel bír, mint Letzter Lázár. A fényképészet e korban elsősorban üzleti vállalkozás, olyan képek készülnek tehát, amit el lehet adni: vagy megrendelésre, vagy a várható konjunktúra gondos mérlegelése után, a biztos haszon reményében. Városképi dokumentáció megrendeléséhez azonban olyan közönség kellene, amely egyrészt felismeri a fényképészet ilyetén alkalmazásának lehetséges hasznát, másrészt egyáltalán szükségszerűnek látja, hogy önmagán és családján kívül személyes lakókörnyezetét is megörökíttesse. A város tereiről az elöljárók sem gondolnak többet annak funkcionális és praktikus használhatóságánál – bár legalább ilyen értelmű szabályozásokra és átalakításokra már vannak törekvéseik – így szinte természetes, hogy tőlük nem érkezik ilyen megrendelés, hiszen miért is kellene a saját, változatlan, mindennap látott utcáikat, házaikat levétetni. A Dalárünnep esetében azonban még a különben teljesen magánkezdeményezésből, a polgárok önerejéből és finanszírozásával megvalósuló esemény szervezőinek sem jutott eszébe egy fényépészt e feladattal megbízni – akik ily módon saját ötleteikre voltak kénytelenek hagyatkozni. (Megjegyzendő itt, hogy a városkép megörökítése e korai időszakban más vidéki városok esetében is csak a fényképész különös érdeklődésének vagy agilitásának tudható be, mint pl. Pozsonyban vagy Pécsen, nem központi akaratnak, bár jellemzően máshol is csak a település nevezetes pontjait fényképezik, s nagyobb számban inkább a 70-es évektől. Fontos kivétel például Győrben Skopall József, aki már az 1850-es években számos képet készít a városról, vagy Esztergomban Beszédes Sándor, aki természeti és városi tájképeinek nagyításaiból albumokat állít össze – fényképeinek néhány példányát a debreceni daláregylet is megkapja emlékül ezen az ünnepélyen.)

Mind az újságolvasók, mind az ünnepélyre az egész országból érkezők, csakúgy, mint a korai turizmus és fényképezés médiumával élők társadalmi összetételét felmérve, hamar átlátható, hogy az eladható városképi szuvenírek készítéséhez a városnak mely pontjait kell választani. Azokat, amelyek a modern polgári fejlődés, a kulturális innováció eredményei, amelyek a polgár városi létét teszik komfortossá (színház, szobor, fesztivál) – illetve azokat, amelyekről a cívisváros azonnal felismerhető: az autonómia, a vallás, a tudás szimbolikus épületeit (Városháza, Nagytemplom, Kollégium), a kettő szerves összetartozásának képzetét keltve. Letzter képei valójában nem városképek, csak a városban készült képek, hiszen tárgyukat mintegy környezetükből kimetszve ábrázolják: szobor is, templom is önmagában áll. Maga a város nem méltó még rá, hogy a képre kerüljön, hiszen látványa egésze mindenben ellentmond a képek által átadni kívánt üzenetnek. Gondyék szinte ugyanekkor készült fényképén a Nagytemplom széles környezetével látható, a hatalmas épületet körbevevő piaci sátrak és kofák apró alakjainak kontrasztjában, sokkal inkább őrizve így a vásárváros nyüzsgésének minden idelátogatóra erős benyomást gyakorló képét, mint a valóság steril metszetei – amelyek éppen ezt nem akarják láttatni. 

Ugyanez érzékelhető azon a képen is, amely tárgyalt fényképünkkel azonos időben, annak párjaként készülhetett a másik irányból, így a Nagytemplommal a fókuszban ábrázolja a Piac utcát, csaknem teljes hosszában. Ennek eredetije sajnos nincsen meg, de nem véletlen, hogy ennek, s nem a mi képünknek litografált változata illusztrálja a Vasárnapi Ujság Debrecent bemutató cikkét, 1882-ben. Bizonyos, hogy az eredeti felvétel évekkel korábban készült, mint a publikáció, hiszen 1880–82-ben már elkezdődött az utca fásítása. A cikk debreceni írója, Könyves Tóth Kálmán, a város történelmének összefoglalóját a Nagytemplom és Kollégium épületének ismertetése, mint Debrecen lényegének kifejeződései köré szervezi – ám úgy fogalmazva, hogy világos legyen, az a nem is túl régi, bár méltóságos tekintetű templom mégiscsak olyasmi, ami eltakarja a Kollégiumot. A csatolt kép azonban sokkal inkább megvilágítja a lényeget, még ha a rajzoló által némileg romantizálva is, azt, ami minden utazót megragadott: a lassan városiasodó környezetben megőrzött hagyományos életforma tapasztalatát, s e látszólagos falusi népességnek az épületekben is kifejeződő, tudásra és hitre alapozott öntudatát. Debrecennek a Nagytemplom nem önmagában, hanem így, a piacból kiemelkedő voltában jelenti monumentális szimbólumát.

Az üzlet ellenére sem mindegy tehát, hogy ki készíti a képet: Letztert vélhetően a közvetlen hasznon túl nem foglalkoztatta a város önképe, fizető közönségén kívül nem érdekelte a város népe sem – nem is egyhelyben ülő típus, hamarosan számos másik városban is műtermet nyit, s három év múlva végleg továbbáll Debrecenből. Gondy Károly viszont éppen ellenkezőleg, állandóra rendezkedett be itt, s meg akarja érteni a cívist: képeik különbözősége talán e hozzáállásnak is köszönhető. Más kérdés, hogy igazán közel Gondy sem megy, képei mindvégig kívülről s felülről közelítenek (s ez portréira is sokszor igaz), nem száll le az utca, a piac népe közé. 

Érdekes e képet összevetni Gondyék csaknem ugyanebből a szögből, kissé magasabbról („az épülő Weisz-ház állványáról” – ez talán az Apolló mozi háza), 1888-ban készült képével. Szemben még ugyanaz az öreg házsor őrzi a folytonos alakulásban zajló életet, a piac helyét azonban immár négy sor fával beültetett sétány, gőzvasút, aszfaltjárdák foglalták el, folytonos kövezés, kútfúrás, zakatolás és sípolás zaja veri fel a csendet. A Nagytemplom ugyan még hangsúlyosan emelkedik mindennek fölé a kép közepén, de a városi élet egyre fontosabbá váló vívmányai változásuk sebességével és növekvő méretükkel mindinkább eltakarják. Gondyék a 90-es években is lefényképezték még néhányszor a Piac utcát, szinte ugyanonnan, ezeken azonban a templom előbb elcsúszik a kép fókuszából a szélére: a házsor változatlan, de a kép előterében a vasúti sínek kanyarognak, egy másik, nem magaslatról készített felvételen pedig a még satnya fasor is kitakarja. (Igaz, helyette bal szélen ott magasodik a sisakos kistemplom – ekkor még nem tudható, hogy ebben a formában nemsokára már nem lesz Debrecent azonosító attribútum.) 

1888-ban már más fényképésznek is eszébe jut képet készíteni a városról, s rögtön látképet. Kiss Ferenc amatőrként próbálkozik még ekkor – s példája azt mutatja, hogy más, bár mindeddig ismeretlen amatőrfényképekkel is számolnunk kell már ezidőtájt –, első fennmaradt városképe a céhlevelekre rajzolt vedutákat idézi: az apró házak tömegéből kiemelkedő templomtornyok látványát. Kiss maga is e cívisházak egyikében született, talán nem véletlen, hogy számára inkább ez s nem a főutca jelentette a várost – ennek ellenére ő is az ispotályi templomtorony magasából rögzíti képét, miáltal az nem csak azért mutatkozik masszának, mert a felvétel életlen s a levonat sárgára fakult. A kezdő képkészítőt nem a megismerés és megmutatás szándéka, hanem a tájképi hagyomány felmondása vezérli. 

Tárgyalt képünkhöz visszatérve, fontosnak tűnik annak ténye, hogy az a fényképész hagyatékából került elő: az, hogy a maga számára nem a Nagytemplom által megjelölt és értelmezhetővé tett beállításokat őrizte meg és nagyította ki, hanem egy olyat, amelyen csak a helybeliek ismerik meg Debrecent. E képen egy klasszicista-romantikus város időtlen eszménye látható, a piacot, a néző fókuszát elkerülve, a képszélekre, illetve a képkivágáson kívülre szervezve. A kofák, járókelők alakja csak zsánerfiguraként van jelen a romantikus városképben, mintegy elveszve a tágas, néptelennek tetsző térben. Mintha Gondy, miközben hajlandó megértőn közvetíteni azt a bizonyos önképet, egy olyan, gyermekkora klasszicista pesti belvárosát megidéző, lehetséges Debrecent is meg akarna mutatni, amilyenné az sohasem lett. A kép e pillanatnyi lehetőséget őrzi, a kép által e pillanat válik örökkévalóvá, mintha a valóság, az idő teljességének képe lenne, miközben azt csak a fényképész tekintete metszette ki a jelenből, olyan múltat teremtve és őrizve meg a számunkra, aminek sem jelenje, sem jövője nem volt: csak vágyképe. 

Az emlékezet számára a város ott kezdődik, amikor már fényképek őrzik a látványát, hiszen akár részesei voltunk, akár nem, a fotográfia titokzatos ereje képes saját emlékünkké váltani a képeken látható múltat – ahogy egyik más médium sem. A zene, az irodalom felidéz, egy festmény illúziót kelt, a fénykép azonban behelyettesít. Ilyen értelemben, Debrecenben csak a Piac utcának van városi emlékezete, hiszen 19. századi képe szinte semmi másnak nem őrződött meg – a millennium idején készült nagyobb számú felvétel már az új század előhírnöke: mindegyiken a lemaradását sietősen bepótolni igyekvő, átalakuló, új arcot öltő város új épületei láthatók. A változás dokumentációjának készültek, de nem a jövőnek szóló emlékképzés céljával, csak a jelent akarva felmutatni a kortársaknak. Hogy az új épületek minek a helyét foglalták el, annak a rögzítése a múzeumi archivátor színrelépéséig nem tűnt szükségesnek, az újhoz képest a régi értékesnek: a város már ekkor elmosódni kezdő saját arca nem kerül rá a fényképekre. Bár a 19. században készült városfényképek egy ma már láthatatlan várost örökítenek meg, ez csak utólag hozzáadódott többlet, hiszen készítőiket nem vezette semmiféle műemlékvédelmi vagy értékmegőrző szándék. A házak sorsa pedig, a fenti szemle alapján is láthatóan, azt mutatja, hogy amikor bontásukról döntöttek, a legfőbb szempontként a modernizálódást maga előtt látó városvezetést sem befolyásolta e házak történelme: a város történelme. Ahogy Zoltai a Kossuth utcai Komáromy-ház fölött sajnálkozva írja – amelyet legalább ő lefényképezett –, bár nem volt benne semmi szépség, semmi építészeti érték, „származása és viselt dolgai” nevezetessé tették, s lebontása által a történelmi múltra emlékeztető épületekben amúgy is szegény Debrecen még szegényebbé lett, csak azért, hogy „helyén modern élet kényes igényeihez alkalmazkodó cifra új palotát emeljenek”. Ám a főutcán és a derékutcák belé torkolló szakaszain túl a város többi része még sokáig nem olyasmi, amit legalább ilyen véletlen archiváló gesztussal megőriztek volna számunkra. Ezeknek a helyeknek csak a személyes sorsokban őrződhet meg a története, hiszen közös fényképemlékezet híján nincs felmérhető értékük a társadalom egésze számára. A Piac utca ismert, mert legalább utólag propagált régi képeihez hasonlóan mindenhol felbukkanó városképek hiányában pedig soha nem is tudatosodhatott, hogy minden ház a város közös múltjának a része, így aztán könnyen eltörölhető azok jövője is, eltűnésük csak egykor volt lakóikban kelthet veszteségérzetet. Pedig a várost – a városnak e sajátos, debreceni alakulatát – ezek az utcák, terek, házak és történetek alkotják, ezekből szerveződik és épül, sokkal inkább, mint a Piac utca fényesre koptatott köveiből. Nem a fényképekkel városnak jelölt főutca, hanem a mögötte rejtőző titkos helyek őrzik a 18–19. századot – hiába azonban, ha mindez csak a lebontott házak feliratos tégláiból derül ki: a hiányzó fényképek a közösségi emlékezetben is fehér foltok. Fénykép híján e helyek mintha nem is lennének – aki ellép a Piac utcától, ködbe tűnik. A város a fényképezés megjelenésének pillanatában megadja magát a turista szelekciós tekintetének, a turista nézőpontját közvetítő képeslapok „műemlékesítő” gesztusának: hagyja, hogy az idegen válassza ki és döntse el, mi jelenti majd a jövendő számára Debrecent.

Gondyék városképe egyetlen példányban készült, nem sokszorosították és terjesztették vizitkártyákra ragasztva és hírlapokban, hiszen, a turistapillantás értelmében, nem is Debrecent ábrázolja. A képen látható város a fényképész saját otthona, amelyet nem osztott meg senkivel. 

Felhasznált irodalom

• Balogh István: Városszépítészeti törekvések a [XIX.] században, in HBmMúzeumok Közleményei 40., Debrecen, 1982. 7–24. 
• Balogh István: A városrendezés első kísérlete Debrecenben (1887–1897), in HBmL Évkönyve 23., Debrecen, 1996. 145–170.
• Groys, Boris: A reprodukálható város. Magyar Lettre Internationale (55.), 2004/2005 tél, 60–62.
• Könyves Tóth Kálmán: A debreczeni kollégium és a nagy templom. Vasárnapi Ujság, 1882. szeptember 3. 565–566, 569.
• Simonyi Alfonz: A közlekedés és a kőutak Debrecenben a XIX. század végéig, in HBmL Évkönyve 24., Debrecen, 1997. 153–178.
• Szanday: A debreceni színház. Hazánk s a Külföld, 1866. március 25. 188–189.
• Ölveti Gábor: Közegészségügyi és közművek a XIX. század végi Debrecenben, in HBmL Évkönyve 21., Debrecen, 1994. 117–142.
• Zoltai Lajos: Helyrajztörténet, kézirat, DM Történeti gyűjtemény
• Zoltai Lajos: A Komáromy-ház története, in HBmL Évkönyve 22., Debrecen, 1995. 303–308. 
• Zoltai Lajos: A Svetits-intézet telkeinek története, Debrecen, 1933. 

Valamint a Központi Értesítő cégbejegyzési adatai és a korabeli napilapok hirdetései és személyi hírei 

Képtörténetek a Fotótárból sorozatunk korábbi bejegyzéseit ide kattintva olvashatja.