Lassú városiasodás

Szerző: Szabó Anna Viola

A Déri Múzeum Cívisek világa című, most nyíló állandó kiállításában a polgárosodó várost bemutató egységben sok szó esik a modern polgárság önszerveződésének jellegzetes formájáról, az egyesületekről, amelyek a 19. század második felétől Debrecenben is nagy számban alakultak, a legkorábbiak már 1860-ban. A magánszemélyek kezdeményezésére és tőkéjéből létrejött Zenede alapításához köthető a Dalegylet megszervezése, amely már a kiegyezés előtt lehetőséget adott a nemzeti érzelmek és fájdalmak kiéneklésére, a város csinosítására törekedett az Emlékkert Társulat, a férfias időtöltések híveit gyűjtötte össze a Lövésztársulat vagy a Lovaregylet, az állandó színház ügyének előmozdítására alakult a Színügyegylet, tisztán szórakozási céllal a Korcsolyázóegylet s még számtalan más, nem beszélve a különböző szakmák képviselőinek szakegyesületeiről. Az egyetlen nők vezette s döntően női tagokkal bíró (bár a város számos notabilitását is tisztségviselői és pártoló tagjai között tudó) egyesület az 1869-ben alakult Debreceni Jótékony Nőegylet volt, amely igen agilis tevékenységet fejtett ki, akcióiba, adománygyűjtéseibe a tagságon kívül a város egész lakosságát bevonva. Az egylet hatékony működését első elnöknőjének köszönhette, akit a kiállításhoz felhasznált magánlevél írója egyszerűen a címben olvasható, jellemfestő erejű jelzővel illetett. Hogy ennél valamivel többet megtudjunk róla, a rendelkezésre álló közlemények alapján az alábbiakban néhány vonással felvázolom gróf Bethlenné Mikó Róza arcképét s kalandos életét.

Mikó Róza portréja

az Uniót kimondó erdélyi országgyűlésen jelen volt hölgyek arcképcsarnokában. Vasárnapi Ujság, 1898. május 29.

Mikó Róza gróf Mikó Miklós leányaként 1824-ben született az ősi székely, Mária Teréziától nemességet nyert család háromszéki, oltszemi udvarházában, amelynek helyére néhány évvel később szép klasszicista kastély épült, a Mikó-lányok gyermekéveinek színhelye. Miklós gróffal 1839-ben kihalván a család férfiága, Róza és Eszter nővére maradtak a Mikó család utolsó sarjai, megörökölve apjuk „négy falu, két kastély és roppant erdőségekből álló birtokát”, ám harmad-unokatestvérük, a jeles államférfiú, történész és mecénás (többek között az Erdélyi Múzeumegylet alapítója) Mikó Imre gróf „pörrel támadta meg a hagyatékot, azon az alapon, hogy a Mikó grófok birtoka nem székely birtok, hanem királyi adomány. Több mint negyven évig folyt e pör s Mikó Imre gróf egyetlen fiának halála s Róza grófnő anyagi tönkrejutása után egyezséggel végződött”. Apjuk halála után a növendék leányokat nagynénjük nevelte, kik bár állítólag „nem voltak szépek, de volt bennök valami varázs”, így a negyvenes években a kolozsvári társaság feltűnőségei lettek. Mikó Róza az emlékezések szerint „testileg gyönge és törékeny, nem az óriások fajtájából való, de csodálatos lelkierővel és még bámulatosabb emberismerettel bíró hölgy volt, akinek elragadó kedvessége, pompás tapintata mindenkit meghódított”. Hamar férjhez is mentek mindketten, mégpedig egy testvérpárhoz: Eszter gróf Mikes Benedek, Róza pedig gróf Mikes Kelemen huszárhadnagy felesége lett 1844-ben. Az oltszemi kastélyt Eszter örökölte, de 1855-ben bekövetkezett halála után az férje családjára szállt.

1848-ban, a szabadságharc kitörése után gróf zabolai Mikes Kelemen egy társával önkéntes lovascsapatokat, majd azokból sereget toborzott Kolozsváron, amelyet az év végére más székelyföldi csapatokkal együtt reguláris ezreddé szervezett, megalakítva így a 15. (Mátyás) huszárezredet, amelynek maga lett a parancsnoka. Felesége is lelkesen szegődött a szent ügy mellé, s „a magyar kormánynak a legkitűnőbb szolgálatokat tette” – még ha nem is tudjuk, ezek miben állottak pontosan. Az észak-erdélyi hadjárat után Mikes Kelement Bem tábornok az egész erdélyi hadsereg lovassági parancsnokává léptette elő, s már azon volt, hogy tábornokká nevezi ki, amikor 1849 januárjában Nagyszeben ostrománál, a gróf az első osztrák ágyúgolyótól találva, 28 éves korában életét vesztette.

Kolozsvár és Párizs

A 25 évesen megözvegyült Mikó Rózát a nemzet özvegyének kijáró részvét és tisztelet vette körül; Bem tábornok közbenjárására a Honvédelmi Bizottmány nyugdíjat folyósított a számára, háromszéki birtokainak korábban a kormánynak felajánlott jövedelmét visszakapta és később is részesült állami segélyben. A forradalmi hevület, a haza ügye iránti lelkesedés, bánata ellenére s a fegyverletétel után sem csillapult el a „politikus grófnőben”, s hamarosan felvette a kapcsolatot az erdélyi arisztokrácia külföldre szakadt tagjaival, akikbe az itthon maradottak a szabadság kivívására minden reményüket vetették.

1851 októberében Mikó Róza ismét férjhez ment, bethleni Bethlen Gábor grófhoz, „egy komoly, művelt férfiúhoz”, ki a forradalom alatt kormányhivatalnok volt, később a közszerepléstől visszavonult. E házasság azonban nem sikerült, s nem tudni, hogy a felek eltérő természete miatt, az asszony kalandvágya vagy pazarló életmódja miatt. E pazarlást is eltérően értelmezik azonban forrásaink, hiszen a költségekbe talán mégsem önmaga, hanem a haza szabadsága miatt verte magát Mikó Róza: az emigránsokkal való kapcsolattartás, a szervezkedés, a svájci, párizsi utazások mind sok pénzbe kerültek. Bárhogy is, mindezt nem csak saját, hozzáférhető vagyonrésze, hanem „a Bethlenek dominiumai” fedezték, s ezt nem sok idő után megelégelte Bethlen Gábor: 1856-ban beadta a válópert (s csak a házasság felbontása után tizenkét évvel nősült meg ismét, unokatestvérét véve feleségül, akivel a következő harminc évben boldog nyugalomban élt birtokán).

Válása után, 1857-ben Mikó Róza Párizsba költözött, s a magyar emigráció vezetőinek bizalmát elnyerve, hamarosan legrátermettebb ügynökükké lett. Időnként váratlanul feltűnt Kolozsváron, s éppoly váratlanul képes is volt eltűnni, amikor a rendőrség elfogatással fenyegette. Az évek során „Kolozsvárt Róza grófnő nagy hatalom és orákulum” lett, akinek „csak úgy lesték politikai kijelentéseit, annál is inkább, mert külföldről gyakran jöttek nagy urak, nevezetes emberek látogatására”.

Az 1859-ben kitört francia–osztrák háborúban a franciák oldalán hadba lépő Garibaldihoz és a piemontiakhoz számos magyar ifjú is csatlakozott, s e „garibaldistákkal megszaporodván a külföldön levő magyarok száma, Róza grófnő még több levelet és üzenetet vitt és hozott” páratlan diszkrécióval és ügyességgel. Ám a villafrancai béke, ahol a magyar alkotmány még csak szóba sem került, igen nagy kiábrándulást okozott a külföldben reménykedő magyar hazafiaknak, akiknek egy része – Kossuth ellenében – ezután úgy gondolta, inkább ismét saját maga próbálná meg kivívni a nemzet függetlenségét. A Párizsban, majd 1860-tól már idehaza szervezkedő Almásy Pál a lelkesedés folyton égő lángjában hitt, a honszeretet, a nemzeti lelkiismeret ébrentartása szempontjából még egy levert lázadást is többre értékelve a békés megoldódásra való várakozásnál. „Almásy Pál a vele egynézetű emigránsokkal és francia forradalmárokkal összeköttetésbe és élénk érintkezésbe lépett és Mikó Róza lett az Almásy összeesküvés utazó ügynöke. Ő vitte ki Almásy leveleit Párizsba és ő hozta Almásynak a választ külföldről”, ruháiba varrva, piperéjébe rejtve, könyvtáblákba kötve, a legrafináltabb módon játszva ki az őt szinte állandóan követő osztrák rendőrspicliket. Róza grófnő érdemeit és bátorságát nem kisebbíti, hogy 1864-ben az összeesküvést árulás miatt szinte a kezdeténél leleplezték, vezetőit elfogták és halálra (majd 20 év fogságra) ítélték. A hamarosan bekövetkező kiegyezéssel elítéltetésük oka ugyan semmissé lett s börtöneik kinyíltak, ám harcolniuk sem volt többé miért, így Mikó Róza szolgálataira sem volt többé szükség. Az éltető tevékenység és vagyon nélkül maradt grófnőt egy darabig Almásy Pál segélyezte, ám ő az anyagi romlásnál sokkal nehezebben viselte korábbi társadalmi szerepének, társasági jelentőségének elveszítését, ezért az 1867-es fordulat után nem sokkal el is költözött Kolozsvárról – és megérkezett Debrecenbe, ahol mintha éppen őt várták volna.

Debrecen

Külföldi példára már 1864-ben javaslatba tétetett egy újságcikkben egy debreceni nőegylet megalapítása, a szűkölködők, betegek, munkanélküliek, árvák segélyezésére. Az erre alkalmas időt azonban csak a társadalmi életnek a kiegyezés utáni felélénkülése hozta el, s az a körülmény, hogy a debreceni nők Bethlenné Mikó Róza személyében rátaláltak arra, „akire minden szervezkedésnek égető szüksége van, akinek egyénisége mindenki előtt egyaránt tisztelt és kedves, akivel szemben megszűnnek a személyi nehézségek, egyszóval, aki alkalmas arra, hogy a megalakítandó egyesület első elnöke legyen”.

1869. április 30-án tehát a grófnő hívó szavára egybegyűlt debreceni úriasszonyok megalakították a Debreceni Jótékony Nőegyletet, amelynek rögtön lefektetett alapszabályát a belügyminiszter két hónapon belül hitelesítette. Az alapszabály szerint „az egylet célja a Debrecenben lakó, feddhetetlen erkölcsi életükről köztudomás szerént ismert házi szegények nyomorát enyhíteni, még pedig nem-, vallás és nemzetiségre való tekintet nélkül; az önhibájukon kívül szükségben sínylődő családokat és egyeseket segíteni, sőt az emberi gyarlóságból elesetteket is, javulásokhoz segéd kezet nyújtván, fölemelni; ápolni, gyógyíttatni az egészen elhagyott betegeket; fő súlyt fektetni pedig az ügyefogyott árvák jó gondviseltetésök és nevelések eszközlésére; szóval mentő kezet nyújtani az ínségre jutott becsületes embertársaknak, sőt a süllyedés szélén álló, de még javulható szerencsétlen egyéneknek is.”

Mindemellett legfontosabb célkitűzésüknek egy árvaleányház létrehozását és fenntartását tekintették, s az ehhez, valamint a fent sorolt célok eléréséhez szükséges anyagi forrásokat a lehető legváltozatosabb módokon igyekeztek előteremteni – úgy, hogy a jótékony cél teljesítése mellett maguk is pompásan szórakoztak.

A grófnő erélye nem volt feltétlenül szimpatikus mindenkinek, ám a tevékenysége nyomán felpezsdülő közéletben mindenki örömmel forgolódott. A tekintélyes debreceni Sárváry család tagjai például levelezésük során némileg szarkasztikusan kommentálták a Nőegylet működését, de az általuk rendezett bálokon már csak társadalmi kötelezettségből is részt vettek s a műkedvelői hangversenyeken olykor maguk is felléptek.

„Nálunk most a Nőegylet árvaházat akar építeni, s gyűjtőládikák vannak felfüggesztve a Szepessy, a Geréby és a Kubinyi kereskedésében, oly felirattal: »10 krajcárt a debreceni árvaházra«. Csak 1 krajcárt kell belétenni, azonban minden egyén, aki belé tesz, felfogadja, hogy még két egyént küldend, kik ugyanannyit fognak betenni, s ezeknek mindegyike ugyanilyen fogadást tesz… Ez a furcsa gyűjtés Bethlen Mikó Róza grófnő találmánya, de én kétlem, hogy a fogadásokat teljesítenék…” – írja leendő sógorának Kovács B. Gyula, Sárváry Bella pedig a következőképpen számol be bátyjának a debreceni eseményekről 1871 farsangján.

„Lesz most egyszer, itt még sosem látott jelmezes mulatság. Ugyanis a sokoldalú, leleményes grófnő, azáltal akar vonzerőt gyakorolni a közönségre, és nagy jövedelmet szerezni a nőegyletnek, hogy minden előkelő fiatal nőt fölkért, hogy öltözzön jelmezbe, de álarc nélkül. Mint hallom, vagy hatvan nő vállalkozott reá. Eleinte apám mit sem akart róla tudni, de a mama rábeszélő tehetségének sikerült beleegyezését megnyerni. Nem bánja, úgymond, ha az olyan korú nők is bolonddá teszik magukat, mint Sesztináné, Vecseyné, Stégmüllerné, akkor az nekem, még jól fog állani” – írja, majd hozzáteszi: „e tigrisgrófnő úgy uralkodik azokon a szegény jó egyleti tagokon, hogy minden gondolatát lesik, igazán csak sajnálni lehet őket”.

A grófnő által delejezett egyleti tagok maguk ugyanekkor a következő, hálával telt nyilatkozatot intézték vezetőjükhöz.

„Őszintén bevalljuk, miszerint egyletünknek mind megalakulhatása, mind azon csudaszerű eredmény, mellyel két évi működése dicsekedhetik, a méltóságos grófnő kitűnő szellemi nagyságának, tapintatos és erélyes eljárásának s lankadatlan buzgalmának tulajdonítható leginkább, ki a pénzalap növelésére minden lehető kútforrásokat páratlan találékonysággal felfedez, ki mind a múlt, mind a jelen évben az árvaház javára adott műkedvelői előadásokat, táncvigalmakat, oly ügyességgel és szép sikerrel rendezte s már-már a nemes várostól nyert telken az árvaház alapkövét letenni készül. […] Fogadja a méltóságos grófnő önfeláldozásig vitt ügyszerelmeért egyletünk bölcs, erélyes, ügyes és fáradhatlan vezetéséért s a kitűnő szép eredményekért legmélyebb köszönetünket s örök hálánkat; s egyszersmind azon jókivánatunkat is, hogy isten minél előbb adja vissza megroncsolt egészségét, tartsa meg életben, egészségben sokáig köztünk, egyletünk javára, mindnyájunknak dicsekedésére: adjon minden egyletnek hozzá hasonló szellemdús, erélyes és buzgó elnököt!”

A fent említett gyűjtések, jótékonysági bálok, színházi hangversenyek és műkedvelői színielőadások mellett az évek során a Nőegylet számtalan további jelmezbált, álarcosbált, tombolajátékot szervezett (ez utóbbit 1874-ben 1000 Ft bevétellel), neves fővárosi színészeket hívott estjeire, előadás-sorozattal, a debreceni úrleányok és lovagjaik által bemutatott vígjátékok és élőképek színpadra állításával gyűjtött a tiszai árvízkárosultaknak 1876-ban és 79-ben is, máskor a városi képkiállításon 500 tombolajegy ellenében 5 kép kisorsolását hirdette meg, a bevétellel természetesen a nemes célt támogatva. Mindemellett Bethlenné Mikó Róza társnőivel már a kezdetektől „sokszoros buzgalommal igyekszik kipótolni a mulasztást, melyet ily egylet hiánya a társaséletben okozott”, így például lelkesen tagokat toboroznak az Országos Képzőművészeti Társulatnak, 1872-ben meg „gazdasszonyi kiállítást” szerveznek a városházán, elsősorban a debreceni és erdélyi nők ügyességét, szorgalmát és finom ízlését reprezentáló „háziipari” termékekből, de az országos felhívás eredményeképpen szerepelnek a váradi, pécsi és kassai nők küldeményei is. A ruhaneműk, kézimunkák, szövött szőnyegek és ágytakarók, a rajzok és festmények, valamint a nőegyleti árvák által kötött harisnyák és hímzett zsebkendők mellett termesztett kerti növényeket, feldolgozott gyümölcsöket, befőtteket is kiállítottak. A becsábított vendégek a büfé útján végül némileg adakozhattak is. A társasélet élénkítésére rendszeresen közebédeket, társasvacsorákat, erdei uzsonnákat is szerveznek, a városba látogató jeles vendégek tiszteletére, vagy zárt körűen, csak önmaguk örömére.

Bethlenné a Nőegylet vezetéséről 1881-ben lemondott, de tiszteletbeli örökös választmányi tag maradt (a következő évben Vastagh Györggyel megfesttették arcképét is), így funkcióváltása nem akadályozta a buzgólkodásban továbbra sem. 1887-ben például az újonnan épült Cegléd utcai református templom orgonája javára látványos, cigányzenés népünnepélyt rendezett a Nagyerdőn, bűvészekkel, kötéltáncosokkal, este tűzijátékkal. Elismerve bálszervezői képességeit, sokszor bízták meg ilyesmivel más egyesületek is, s ő „minden alkalommal szívesen fogadja el a vezérszerepet”. Lemondásával egyidejűleg új tért talált munkálkodásához, s a Debrecenben általa megszervezett és Simonffy Imre polgármester mellett társelnökként vezetett Vöröskereszt Egylet színeiben folytatta jól bevált adománygyűjtő akcióit a különböző katasztrófák károsultjai számára. 1890-ben a debreceni EMKE-fiók létrejöttében is közreműködött.

A Bethlenné Mikó Róza elnöklete alatt nagy lendülettel bevezetett Debreceni Jótékony Nőegylet igen gyorsan hatalmas társadalmi elismertségre, támogatottságra és így pénzalapra tett szert, már az első évben 1200 tagja volt s később a gyűjtések, adományok mellett számos hagyaték, alapítvány is gyarapította vagyonát, így az alapítása utáni évben megnyithatta a Péterfia végén (a Bem téren) bérelt házban először 6, majd 14 árva leány ellátására szolgáló intézetét, mely egyre fejlődve, 1891-től már saját költségén épített tágas épületében, a következő években nyilvános leányiskolával majd nőipariskolával is bővítve, az 1949-es feloszlatásáig állt fönt. A támogatás Bethlenné idejében divatos formáját, mely az elesetteket pénzadománnyal segítette, a későbbiekben inkább a megelőzés módszere váltotta fel: a nők önálló munkalehetőségeinek biztosítása szaktanfolyamokkal, képzéssel; az élet védelme télen meleg étellel, tűzifával.

Magának Mikó Rózának saját jövedelme továbbra sem nagyon lévén, állandó adósságokba keveredett, házi bútorait elárverezni kénteleníttetett, élete utolsó éveiben a Bethlen család támogatására szorult. 1891 farsangján még maga szervezte az EMKE-bált, tavasszal jótékonysági hangversenyt, ünnepelte Zichy Gézát és lakásán fogadta Tisza Kálmánt, de június elején súlyosan megbetegedett és meghalt. Debrecenből, választott hazájából e „derék magyar nő” végül visszatért őseihez, s Kolozsváron, a Mikó család sírboltjában helyezték nyugalomra.

Felhasznált irodalom

• Bethlen Miklós: Egy derék magyar nő. Budapesti Hírlap, 1891. június 10. 1–2.
• Bethlenné Mikó Róza †. Budapesti Hírlap, 1891. június 9. 6.
• Bem tábornok levele gróf Mikes Kelemen özvegyéhez. Közlöny, 1849. február 16. 1.
• Horváth Janka: Régi emlékeimből. Vasárnapi Ujság, 1907. 4. 67–68.
• Kőváry László: Az utolsó hídvégi Mikó grófok. (Kihaltak 1876. szept. 16.) In A millennium századában Erdélyben kihalt főúri családok s visszaemlékezés végső sarjai szereplésére. (Ötödik közlemény.) Erdélyi Muzeum, 1901. 9. 319–320.
• Süli Attila: A szabadságharc hősi halottja: zabolai gróf Mikes Kelemen ezredes (1820–1849). Acta Siculica, 2011. 267–282.
• A Debreczeni Nőegylet alapszabályait, kormányzatát, a gyűjtő ivek eredményét s a tagok betűrendes névsorát tartalmazó könyvecske 1869. évből. Debrecen, 1869.
• A Debreceni Jótékony Nőegylet hetvenéves jubileuma. 1939. március 5. Debrecen, 1939.
• Az Alföldi Hírlapban közölt hálanyilatkozat. Ellenőr, 1871. július 1.
• Fővárosi Lapok, 1870. május 28. 484., 1871. január 31. 119., 1871. november 3. 1149., 1872. október 10. 1014., október 15. 1032., 1874. március 1. 214., 1874. június 11. 576., 1876. március 9. 262–263., 1876. május 25. 563., 1879. május 22. 575., 1881. március 8. 362., 1882. október 4. 1410., 1883. január 4. 17., 1887. május 18. 1002., június 2. 1103., június 8. 1149. stb.