Képtörténetek a Fotótárból

Szerző: Szabó Anna Viola

Kép: FAd_6904, EF_3498P, 3504P, 3503P, 201819.1, 2020,46.18.14.3, 2018.85.1, 2020.46.28.24, 2020.46.5.3.1-3.

A MODEM vendégkiállításának szöveges és képi installációja már a belépéskor világossá tette, hogy a kurátori koncepció középpontjában Szipál Martin többszörös életnagyságú legendája s a már életében kiépült kultusza áll, amely amellett, hogy kétségmentesen fogadja el a fényképész nyilvános személyiségének megalkotottságát, ezt az egész életen át tartó produkciót, személyes varázsának a fényképekkel egyenrangú fontosságot, azok minőségét feltételező szerepet tulajdonít. A kurátorok a személyes ismeretség erős hatása alatt, ezért saját kutatómunka nélkül, e kultikus megközelítés jegyében írták a tablószövegeket is, szinte kizárólag az éveken át, ezer beszélgetésben ismételt magánmitológia mondataiból felépítve, minden távolságtartás nélkül, amelyekből így csak a csillogó és sikeres társasági ember, a sztárfényképész alakja bontakozhatott ki, aki ösztönös tehetséggel, akaratlanul elsajátított tudással, önerejéből épített a semmiből amerikai karriert. A kurátorok nem kerestek és nem adtak magyarázatokat a túlságosan nagyvonalúan felvázolt élettörténet kérdéseket felvető hézagaira, s egyetlen olyan megfogható adatot sem közöltek, amely a történeti tényekhez horgonyozhatta volna az életrajzi elemeket, relativizálhatta volna a nagyzoló állításokat. Megkísérelték egymástól elválasztani az egymást feltételező fényt és árnyékot, s a fényképész életének csak a napos oldaláról beszélni, illetve mintegy önigazolásul, az utolsó teremben rábízni magára a kiállítás hősére a néző meggyőzését. Ez a koncepció azonban éppen azt a kérdést erősítette fel, hogy a képek, az életmű vajon megállna-e önmagában, a személyiség ereje és a hollywoodi legenda nélkül is, s éppen arra tette kíváncsivá a nézőt, amit a kiállítás árnyékban hagyott.

Szipál Márton (1924–2016)

Az ifjabb Szipál alakját érettségizőként láttuk utoljára feltűnni ebben az elbeszélésben, lépjünk most vissza oda, hogy édesapja vele összefonódó történetét is befejezhessük. Az alábbiakban azokra az életrajzi pontokra szorítkozom, amelyek Debrecenhez kötődnek, s amelyek elemei minden említéskor más és más sorrendben és összefüggésben bukkannak fel, ezért megpróbálom ezeket kibogozni.

A repülés

Szipál Márton a háború közepén letett érettségi utáni két évben, saját beszámolója szerint, csak az apját bosszantotta otthon. Mindenáron repülőtiszt szeretett volna lenni, ám amíg apja óvatossága miatt erre várnia kellett, addig kereskedelmi, közgazdaságtani ismereteit (legalábbis végzettségét) hasznosítandó, előbb bank-, majd biztosítótársasági hivatalnoknak állt, miközben apja mindenáron a fényképészet felé terelgette volna. Ő azonban nem tudott lemondani a repülés iránti gyermekkori vágyáról. Már első kereskedelmis, vagyis 14-15 éves korától részt vett az előző évben alakult iskolai Aero-kör munkájában, a délutánonkénti repülőmodellépítésben, sőt „buzgóságával és ügyességével” kivált közülük „jól sikerült gépeivel”, harmadikban pedig már ő volt az egyik műhelyvezető. Az elkészült modellekkel versenyeztek is a debreceni stadionban. A tagok közül számosan vettek részt vitorlázó-kiképzésen a nyulasi reptéren, Szipál ott volt közöttük is, s nemcsak az ő szándéka volt pilótaként teljesíteni a katonai szolgálatát. Az első világháború után az országra büntetésként kiszabott, s csak 1938-ban feloldott katonai korlátozások miatti repülőtiszthiány enyhítésére a magyar légierő nagy propagandával, kedvezményekkel, sürgetően toborzott is, s Szipál az érettségi után rögtön jelentkezett volna, ha apja vissza nem tartja, így végül csak 1943-ban, a Horthy István Repülő Akadémia utolsó végzett évfolyamának tagjaként kezdhette meg a kiképzést. Az akadémia tanulmányi idejét addigra már két évre csökkentették, a sikeres érettségi és alkalmassági vizsga mellett azonban előfeltételének számított az I. fokú pilótatanfolyam elvégzése is. Szipál Márton ezt és a következő két fokozatot is Debrecenben teljesítette 1944 tavaszára, amit a szakosodás és a tartalékos tiszti tanfolyam követett: ő a székesfehérvári közelfelderítőkhöz került, ahol többek között aerodinamikát, légkörtant, repülőgép-, motor- és fegyvertant, rádióismeretet tanult. „Nagyon jól megtanultam ott a térképet, a morzézást, meg hogy hogyan kell géppuskával lőni egy bombázóból, hogy kell vezetni egy bombázót. … Parancsnoknak voltam kiképezve a Heinkel 111-es bombázóra” – mondta erről (bár a bombázókat Tapolcán képezték ki, s az ő katonakönyvében a repülőfényképész végzettség szerepel, ez csak látszólagos ellentmondás, mert a két szakág elméleti tananyaga megegyezett). 1944 őszén a Repülő Akadémiát Szentkirályszabadjára telepítették, ahol már építették az új központot, amit végül sosem fejeztek be. Az évfolyam a tanulmányi idő vége előtt fél évvel diplomát kapott 1944 novemberében, Szipál azonban (hatodmagával, ismeretlen okból) nem vett részt a többiekkel az avatáson, csak „papíron lett zászlós”. Talán mert ekkor már Szevasztopolba hajózott, ahol öt hónapot töltött hadifogságban, szanitécként – az események menete itt némileg homályos, mert (egy birtokomban lévő dokumentum szerint) még augusztusban is ott volt. Miután hazajött, a szerveződő Magyar Honvédség is igényt tartott rá egy ideig.

Nyíregyházáról Debrecenbe

Végleg leszerelve, 1946-ban szüleinek az Alföldi palotában kapott lakásába tért haza, s miután hivatalnok már nem akart lenni, de pénzt kellett keresnie, hogy elköltözhessen s családot alapíthasson: az egyetlen dologhoz fordult, amihez értett, s a menyasszonya nagybátyja (vagy apja) által számára Nyíregyházán kibérelt helyiségben 1946 szeptemberében megnyitotta első saját „fotóstúdióját” – nem Debrecenben tehát. Ezt nem tehette volna meg mesterlevél nélkül, így bár elbeszéléseiben tagadja, hogy azt megszerezte volna, legkésőbb ekkor le kellett vizsgáznia. „Örökítse meg gyermeke mosolyát! Fűtött műteremmel várja Szipál fotószalon Szabadság tér 9.” – csalogat melegen hirdetése. Egyvalakit legalábbis sikerült odavonzania: az édesapját, aki miután néhányszor felkereste, már nem is akart hazamenni, s 1947 tavaszára átvette a műteremben az irányítást. A két dudás nem fért meg egy csárdában, így inkább ő jött vissza Debrecenbe. Beköltözött frissen férjhez ment húgáék lakásának egyik szobájába a Bika-bérház földszintjén, majd üzlethelyiség után nézett. A Piac és a Szent Anna utca sarkán, a régi házuk helyén elterülő rommező eltakarására, a városkép ideiglenes rendezése végett, ezen a tavaszon hosszú falat s benne alacsony kis üzletsort építtet a tanács. Szipál Nyíregyházán megspórolt pénzéből kiveszi itt az egyik apró helyiséget, amelyben nem fér el más, mint egy félköríves pult és egy sötétkamraként szolgáló keskeny, magas doboz, amibe éppen csak beállni lehet a képek előhívásához, amit egy darabig saját maga végez, később felvesz egy mozgássérült leányt laboránsnak. 1947 augusztusában ismét egy Szipál várja tehát Debrecenben a Piac utca 44 szám alá a gyermekük mosolyát megörökíteni vágyókat – ezzel szimbolikusan is apja örökébe lépve. Egy éven belül ez a második műterme.

…és két évvel később, a reklámnak nagyított portréképekkel

A kilenc négyzetméternyi helyen valóban csak arcképek készítésére van lehetőség, de e kényszer is a hasznára válik. Kezdetnek jó gyakorlatot jelent a lakosság számára kötelezővé tett igazolványképkészíttetés, ami a műtermek forgalmát országszerte fellendítette. Ezután, ténylegesen apja örökségét folytatva, érettségi tablókat kezd készíteni „újszerű, modern művészi kivitelben”, bár ezeken még csak a divatos, ferdén megdöntött képkivágással játszik, a portréi már ekkor sem mellképek, hanem valóban az arcra fókuszáló közelik. A világítás azonban még a megszokott műtermi lágyfény.

Szipál rengetegszer elmesélte, miként kísérletezett a világítással, hogy az arcokon olyan drámai, kontrasztos fény-árnyék viszonyt tudjon létrehozni, mint azt az angol és amerikai filmekben látta az Apolló moziban, s különösen Olivier Hamletjében, amelyet 1949 januárjában kezdtek nálunk játszani. Amikor pedig rájött, hogy a szűrőjétől megfosztott lámpa spotfényével ez megoldható, rögtön elhatározta, hogy a debreceni színészekből is sztárt csinál – akik pedig őt fogják azzá tenni. A debreceni társulat tagjairól ingyen készített hatalmas portrék a kirakatban aztán megtették a dolgukat s valóban sok megrendeléshez juttatták, hiszen mindenki szerette volna magát olyan titokzatosnak és jelentőségteljesnek látni, mint amivé ez a filmes világítás varázsolta az embert.

Az autodidakta megoldás és a marketingötlet jól hangzó sztorijának életrajzi ténnyé nyilvánítása előtt ezesetben sem baj, ha pontosan értjük, amit olvasunk, hiszen nem arról van szó, hogy kitalált és megvalósított valami újat, hanem tehetségesen megvalósított valami már látottat. A spotlámpás világítás divat volt, amit követett, s ami Debrecenben, meglehet, újdonságnak számított, de máshol, másnak is eszébe jutott. A Nemzeti Színház ekkori fényképésze, a Szipállal csaknem egyidős (és 1956-tól szintén Amerikában karriert építő) Kálmán Béla például úgyszintén arról számol be, hogy az 1945-ben készíteni kezdett portréiban „az volt a pláne, hogy elölről, spotlight-tal világítottam, ami addig csak a filmfelvételeknél fordult elő”, s ez a „szembe világítás teljesen új megoldás volt, sokan nem is merték használni, pedig ha az ember jól egyenlítette ki a fő- és a mellékfényt, akkor nem voltak drámai árnyékok”. A másik fontos szempont az időtényező, hiszen a legenda szerint a színészek becsábításának ötlete rögtön az üzlet megnyitásakor eszébe jutott. A Szipál által említett színészek egyike sem játszott azonban még Debrecenben 1947-ben: Zenthe Ferenc 1949-től 52-ig, Tyll Attila 1951-től 58-ig játszott itt, Mensáros László pedig 1952-ben szerződött, s hat évig maradt. Rajz János ugyan többször is volt a társulat tagja, de 1945 után már egyszer sem, őrá máshonnan emlékezhetett. Zenthe tehát, ha nem is a nyitáskor, de lehetett még kísérleti modell, a többieket azonban már szövetkezeti fényképészként kellett megörökítenie, a Kistemplom melletti vagy a Püspöki palotában található műteremben, ahová nem feltétlenül az ő személye miatt tértek be a színészek. Mint kortársa és műterembeli kollégája mondja, „akkoriban én nem Berzéki Katalin, hanem négyes műterem voltam”; ő valóban lefényképezte Téri Árpád társulatának sztárjait, Mensárost, Márkus Lászlót, Soós Imrét, Örkényi Évát, Thuróczy Gyulát – illetve az ő képei maradtak meg. Az 1950-es évekre pedig a spotlámpa használata olyan általánosan elfogadott lett a portrékészítésben, hogy aki újat akart, már ezen is igyekezett túllépni.

Szipál portréja Szentirmai Éváról a Színház és Mozi címlapján, 1950-ben, és Berzéki Kataliné Örkényi Éváról 1954-ben

A kirakat

Sztárcsináló műtermi gyakorlatának legkorábbi példáját is Debrecenből idézhetjük. A színházi próbákon ismét összetalálkozott egy bankfiú korából való ismerősével, a banki üzletkötői munkája mellett magánüzleteket is kötő, mellékállásban saját tervezésű szemüvegkereteivel házaló s a színészekben lelkes vásárlókra találó, magafajta életművésszel, Tunyogi Ottóval. A fiatalember hozzá hasonlóan népszerű alakja volt a színészbüfének, a korzónak s a hölgyköröknek is, akit eleganciája és bonvivános arca miatt e helyeken gyakran véltek színésznek, így Szipál rábeszélte, hogy üljön modellt neki, s olyan képet készít róla, hogy nem fog magára ismerni. A fényképezés szintén már a szövetkezet idején, a Kistemplom melletti II. számú műteremben zajlott a Piac utca 39. szám alatt. A kezdeti beosztás szerint itt délelőtt Mezőssy László, délután Szipál fényképezett, de az elkészült képeket már nem szignálták. A modell elmondása szerint előzetesen megbeszélték, hogy nem lesz színes a kép, Szipál nem szeret színeset használni, azzal nem tudja kifejezni magát, az ő világítása fekete-fehérben hatásos (ami igaz ugyan, de a színes nyersanyag beszerzése és kidolgozása különben is nehézségekbe ütközött volna, mert a színes labort csak évekkel később állították fel). A felvétel előkészítése és a lámpaállítgatás hosszú órákig, majdnem egész délután tartott, közben a kuncsaftok folyamatosan érkeztek, megrendelések, átvételek zajlottak, amíg ő ült a műteremben, és türelmesen várta, hogy a minduntalan feltartóztatott fényképész végre megtalálja arcának a tökéletes portréhoz szükséges pozícióját. A felvétel eredménye láttán állítólag maga Szipál is meglepődött, olyannyira, hogy felajánlotta, nem kell a képért fizetni, ha a modell megengedi, hogy kirakatnagyítás készüljön belőle, a fényképész reklámjaként. Az elkészült képet délután tette ki a kirakatba, amikor már nem tűzött nap, és éjszakára, nappalra bevette, majd ezt több napon át megismételte, így a korzó látványossága lett, mindenki ott tolongott a kirakat előtt esténként, hogy láthassa a képet. (Az üzleten mégis csak Szipál nyert, mert a modell fejére sok bajt hozott a röpke hírnév: munkahelyi főnöke ezután mindig báró úrnak gúnyolta a fizimiskája, a modora, az öltözködése miatt, olyan eredményesen, hogy ez elterjedt róla, mindenki igaznak vélte, és emiatt aztán soha semmilyen kedvezményben nem részesült. Később a feleségének viszont a kedvence és a nappalijuk dísze lett.) Minden úgy működött tehát, mint alig tíz évvel később, a Sunset Stripen.

Zenthe Ferenc színész Magyar Film Fotó-nál és Tunyogi Ottó hivatalnok Szipálnál készült sztárportréja.

(A nappali faláról lekerülő, s múzeumnak való átadás előtt átkeretezett kép paszpartujára a modell a neki mindig ezt éneklő felesége emlékére ráíratta a Lili bárónő című operettből származó dalszöveget: „Egy férfi képe van a szívem közepébe…”)

Szipál a portréfényképezés révén kialakított kapcsolatai útján elérte, hogy a próbákat is fényképezhette az államosított Csokonai Színházban, s merész kivágású felvételei 1950-ben sorra megjelentek a lapokban. Karrierje felemelkedni látszott. 

Szipál Márton színházi fényképei a Színház és Moziban…

…és a Déri Múzeum gyűjteményében: Amerika hangja és Bohémélet 1950-ben Debrecenben (Novák István és Selmeczi Mihály illetve Komlós András, Basilides Zoltán, Angyal Sándor, Megyesi Pál)

Apjának ugyan nem jelentett már ekkor versenytársat, egy ideig mégis két Szipál fényképezett a városban, hiszen Margit húga ott maradt apjuk Csapó utcai üzletében. Miután azonban 1948 márciusában megszületik első lánya, még abban az évben ők is Nyíregyházára költöznek, hogy aztán apjával dolgozzanak annak haláláig, 1957-ig helyben (Szipál M. Károly udvari fényképész ekkor már a minisztérium hivatalos „Művészfényképész” címét viseli, szaktudását pedig a nyíregyházi Úttörőház fotószakkörében adja tovább), átmenetileg Kemecsén, majd Budapesten.

1948. június 26-án Szipál Márton is megnősül – bár nem azt a lányt veszi el, akinek családjától a műtermet kapta – s a következő évben fia születik. Húga elköltözése után átveszi a Csapó utcát is, s egy darabig két műhelyben dolgozik, majd 1950-ben beköltözik apja volt lakásába az Alföldi palotába, s a műtermeket is ott egyesíti – ám ennek élvezetére alig egy éve marad.

A szövetkezet

A szövetkezetesítés kötelezettsége 1951-re érte el a debreceni fényképészipari szakosztályt. A Művészi Foto Kisipari Termelőszövetkezet 1951. április 15-én alakult meg, 24 belépett taggal és négy műteremmel: az I. számú üzlet a Piac utca/Vörös Hadsereg útja 38. (volt Berzéki), a II. számú a Vörös Hadsereg útja 39. (volt Burg József), a III. a Kossuth utca 11. (volt Hapák) és a IV. számú a Püspöki palota épületében (volt Tőkés szalon). Berzéki és Hapák szövetkezeti alkalmazottként megmaradhattak saját üzletükben, a kisebb műtermek dolgozóit pedig órarend szerint beosztották. A korábbi tulajdonosok egyenrangúak lettek az alkalmazottakkal, a felszerelések közös tulajdonba kerültek, a nyersanyaghasználatot szabályozták és nyilvántartották, felvétel csak megrendelésre készülhetett, s a kiadott papírképeken csak a műteremszám pecsétje szerepelhetett. Az ekkor még esetleg meglévő egyéni karakterjegyek néhány év alatt eltűntek a tömegtermelés rutinjában. Ahogy – saját, alá nem támasztott elbeszélése szerint – Szipál Márton Debrecenben, úgy édesapja Nyíregyházán szervezte meg ugyanekkor a szövetkezetalakítást („ez egy ilyen család”), s 1954 októberében egy új műterem felvételezőjeként három hét alatt 4000 felvételt készített munkatársaival – ez nem tesz jót a kreativitásnak. Tizenöt év múlva a debreceni ktsz kétszeresére növekvő tagsága a megyebeli terjeszkedéssel már tíz szövetkezeti műtermet lát el. Ez már Szipál idejében elkezdődik, aki a szövetkezet vezetőségi tagjaként feladatként kapta az ismeretterjesztést és kapcsolattartást. Hamarosan, mint mondta, „az egész országban ismertek. Mentem ki tanítani világítást, volt tapasztalatcsere. Minden szövetkezet átadta a másiknak a tudományát Magyarországon”. A megrendelések számát is szaporítani kellett a szövetkezet bevételének növelése végett, ennek módszerére Jánossy Andor győri fényképész így emlékezett. „Például a Szipál Mucus, ő aztán vérbeli fotós volt. Kitalálta a »bulimunkát«, vagyis meghirdette faluhelyen az egész napos fényképezést, aztán jöhettek a családok. Akár két hokedlin úgy elhelyezte őket, hogy az egyszerű parasztlányok gráciája a primadonnákéval vetekedett. Ahogyan ültek, a kezüket tartották…”

A szövetkezetben mindazonáltal a közös rossz összekovácsolta a korábbi üzleti riválisokat, képesek voltak egységes közösségként együttműködni, s akár a szabadidejüket is együtt tölteni, hiszen a tagság viszonylag alacsony létszáma miatt a kapcsolatok is személyesebbek maradhattak. „Nagyon jól éltünk akkor, mindenki haver volt. Ahhoz képest, hogy szövetkezet, elég jól keresett mindenki. A vezetők nem lopták a pénzt, mint ahogy szokás lett később. Én nagyon szerettem ott lenni, szerettem a sok embert. Ők hiányoztak a legjobban nekem Amerikában” – emlékezett Szipál, ami szép tőle, hiszen valójában alig két évet töltött e közösségben: 1953-ban Budapestre költözött. 

Partihangulat a Berzéki műteremben, 1952 körül. Szipál Márton minden képen a hátsó sorban látható

Az életmű

A kiállítás tablószövegeinek hasonlóan kategorikus kijelentéseit Szipál életművéről a kultusz jegyében anélkül kellett volna elfogadnunk, hogy a kiállított anyag ezt alátámasztotta volna. A képeknek önmagukban kellene helyt állniuk önmagukért s visszatükrözniük a mester látásmódját, amelynek a különféle helyzetekhez és személyekhez való érzékeny alkalmazkodását vagy annak időbeli változását azonban a rendezés nem tette érzékelhetővé a képek egymáshoz való viszonyával sem. Az életműbemutató ígérete ellenére, Magyarországon készült képek gyakorlatilag nem kerültek a válogatásba, hogy annak ívét példákon láthattuk volna: a delelőjén álló nap fénye túlragyogta mind a kelő, mind a lenyugvó napét, noha ezek is ugyanannak a pályának az állomásai, amelyek egymásból fejlenek. Szipál ugyanis nemcsak az apja fia, hanem a műtermes fényképészek nemzetközi családjának tagja, akinek apai öröksége ennek a szakmai közösségnek a nemzedékről nemzedékre továbbadott mesterségbeli tudása, amelyet bár formálnak a divatok és egyéniségek, szabályai alapjában nem változnak. Szipál tökélyre fejlesztett, szabályszerű portréi a fényképészmesterség ezen örökölt gyakorlatán belül értelmezendőek. A fényképészműterembe mindenki mindenkor azért látogat el, hogy legjobb önmagát örökíttesse meg, mindenki szép akar lenni és maradni, ez nem változott százötven év alatt. Mindaz, amit a modellekkel való bánásról apjától tanultakként elmond, visszaköszön például Fergus Greer húsz éve megjelent portrékönyvében, ahol Szipál egykorú vagy egy-két nemzedékkel ifjabb, szintén az amerikai szórakoztató- és reklámiparban utazó pályatársai ugyanerről a tapasztalatról számolnak be: arról, aki szorong vagy ellenáll, nem lehet (műtermi értelemben vett) jó fotót készíteni, a modellnek együtt kell működnie a fényképésszel. Ennek eléréséhez a legfontosabb eszköz a kommunikáció, a figyelem, a modellek biztonságérzetének megteremtése, hogy mindenki kifejezhesse önnön belső szépségét. A kiállított képeken ezeket a túl szépre világított arcokat, nyílt, bizalommal telt, kíváncsi tekinteteket láthattuk körben a falakon, az egykori műtermet megidéző sűrű egymásmellettiségben – amitől egy idő után azt érezhettük, hogy nincs közöttük különbség. Minden portré ugyanolyan: tökéletesen szimmetrikus, és tökéletesen üres, akár ismert a modellje, akár nem. Lehet, hogy a tekintetekben nincs feszültség, de nincs titokzatosság és nincs személyiség sem. Profizmus van.

Amit Szipál portréi (akár híresember-portréi) tudnak, azt már 1955-ben megfogalmazta Vadas Ernő, az azévi MADOME-kiállítás bírálója. Szerinte a kiállítás egyik legszebb arcképe, „Szipál »Angeló« portréja nemcsak hasonlatosságot mutat, hanem a műtermi fényképezői nyelvezet és előadásmód csiszoltságát, a beállítás magasfokú technikáját, és a lelki jellemzés képességét is bizonyítja”. Ez a legtöbb, ami egy műtermi portréról mondható, s Szipál ezen a legmagasabb szakmai színvonalon dolgozott egész életében.

A kurátorok ugyanakkor mintha nem találtak volna elég anyagot Szipál kivételes portréfényképészi tehetségének demonstrálásához. A helyet kitöltendő kerülhettek a válogatásba a műtermi kísérleteknek tűnő absztrakt képek s a rutinmunkát jelentő, szezonális divatképek is, amelyek az apadó portrémegrendelések mellett évekig a megélhetését biztosították. „1965-től a Californian Girls című divatmagazin megbízásából több mint tíz évig készített divatfotókat a világ számos pontján” – vezet félre itt is a tablószöveg, hiszen a California Girl nevű magazin első száma csak 1973. március 1-jén jelent meg. E képek azonban, jóllehet tökéletesen komponáltak és világítottak, eredetinek, a divatfotózás nyelvújítóinak semmiképpen nem mondhatók, s az életrajzi adaton kívül mást nem tesznek hozzá a Szipál-ismerethez. Tíz év alatt viszont rengeteg felvétel, rengeteg negatív készülhetett az utazásokon – ahogy negyven év alatt a műteremben is millió. Ezért is kevéssé érthető, hogy e nagyszabásúnak tervezett kiállításon miért a már sokszor látott képek évekig vándorló, ütött-kopott, a korábbi tárlatok igényeihez készült, változatos méretű s különböző hordozókra készült nagyításait láthattuk. A bemutatott anyag még a sztárfényképész-legendát sem igen támasztotta alá, hiszen a műtermi enteriőrökben polcokra sorakoztatott képek között a kor legnagyobb vagy később azzá lett filmsztárjait valójában hiába kerestük, s hiába állította a bevezető tabló írója, hogy „a róluk készült képek és a hozzájuk tartozó legendás történetek is részét képezik életművének”, ha azokat nem mesélte el: a kiállításlátogatót nem lehet máshol megjelent publikációkhoz utalni. Nem tudom, hogy Szipál vajon hazahozta-e negyven év negatívjait vagy csak a kasírozott pozitívokat, hazahozta-e hétköznapi betérők arcait is (amelyekből valójában élt) vagy csak a sztárok kirakatképeit (amelyek az egészhez képest elenyészőek), illetve megvannak-e a hazatérése után készült portréinak fájljai (amelyek a tanításról szóló teremben bőven elfértek volna), vagyis mindig ennyiből kell-e megítélnünk az életművet, vagy láthatjuk egyszer végre teljességében is? Kiderülhet-e akkor, hogy személyes világhíre mennyiben köszönhető a fényképeinek?

Érdekes lenne például a pályaívbe beleilleszteni azt a soha nem emlegetett, 1976-ban készített, de csak 2012-ben előkerült és közreadott munkáját, amikor utahi őslakosok, volt uránbányászok és családtagjaik portréit készítette el egy kutató számára, ugyanazzal a közelítéssel, amivel kisminkelt műtermi modelljei arcát megörökítette, s még tőle szokatlan tájképeket is felvett az út során, a sziklás tájban és az elhagyott bányákban. Láthatjuk szépnek az idős, cserzett arcokat, de itt a személyes sorstörténet elbeszélése van a tekintetekre bízva, s ahhoz nem elég az eltalált póz, a tökéletes forma. Jó ötletnek tűnhetett kilépni a stúdióból s Hollywoodot Utah-ba vinni, de a műtermi gyakorlat csak a műteremben érvényes, mert steril, így a szabad levegőn elveszíti valóságátalakító hatását. Talán nem véletlen, hogy ez volt az egyetlen ilyen expedíció, amelyben részt vett. 

Tisztában vagyok vele, hogy Szipál Márton élete sokkal érdekesebb és szórakoztatóbb a saját nagy svádájú, lenyűgöző előadásában, aminek lendülete elsöpri a kételyeket – s ha lehet egy hősünk, nem biztos, hogy szükségünk van az igazságra. Mindezt azért írtam le, hogy ha kinevettük magunkat, megnézhessük valahol, hogy is volt pontosabban. Szipál életműve, csakúgy, mint édesapjáé, immár a fotótörténet része, ezért talán megérdemelné, s legméltóbbak akkor lennénk örökségéhez, ha annak feldolgozásakor legalább olyan precízek és alaposak lennénk, mint ő.

__________

Felhasznált irodalom