KÉPTÖRTÉNETEK A FOTÓTÁRBÓL

Szerző: Szabó Anna Viola

Kép: Gondy és Egey (EF_2025.1.1)
Digitális utómunka: Lukács Tihamér

Néhány éve két ízben is megjelent blogunkon Ambrus Zoltán A tóparti gyilkosság című regényének hőséről, Boránd Gyula (1861–1891) színészről szóló írásunk. Az akkori adatgyűjtés során két gyermekkori fényképen kívül más ábrázolást nem találtunk róla, s különösen fájó volt a felnőtt színészről készült képek hiánya – még ha a pálya rövidsége erre némi magyarázatot is ad –, amelyek segítettek volna színpadi valójában elképzelni, ha meg nem is eleveníteni azt a fürge kis alakot, akit Ambrus az emlékezés melegségével megrajzolt. Nemrégiben azonban váratlan ajándékot kapott a Fotótár egy könyvtáros kollégától: egy olyan személyes kis tablóképet, amelyen Boránd különböző szerepekben látható. Ezt a fényképet mutatjuk be alább – a hamarosan kezdődő színi évad elé is.

A szülőknek ajánlott tabló kabinetformátumú, albumin fényképe, mint dokumentum, a debreceni Gondy és Egey műhelyében készült, ám maga az eredeti, a minden bizonnyal színesen, bár nem túl ügyesen kifestett tábla az applikált fényképekkel egy másik fényképész műtermének terméke: a jelmezes képek legalábbis bizonyosan nem Gondyék munkái. Ezt nem pusztán az utánrendelőkönyvekből hiányzó voltuk támasztja alá – ami számos esetben előfordul a saját felvételeikkel is –, hanem a műtermi kellékek is: bár egészen hasonló festett háttereket Gondyék is használtak, sem az itt látható tájkép a kelléktuskóval, sem a szobafal nem az övéké, a szőnyegről nem is beszélve; megtaláljuk viszont azokat Ciehulski Péter marosvásárhelyi fényképész képein, aki 1865-től csaknem harminc évig tartott fenn műtermet a városban, sokáig az egyetlenként. Bár az installáció ettől még készülhetett volna Debrecenben, de a tény, hogy a jelmezes szerepképeket láthatóan ugyanazon alkalommal és ugyanott vették fel, azt feltételezi, hogy annak célja direkt a tablón való összesítés, az emlékképzés lehetett. Színészekről hasonló tablókat már a fényképezés feltalálása előtt készítettek kőrajzolók: ismert például az az Egressy Gáborról Marastoni József rajzai alapján összeállított műlap, amely a középső civil portrét a színész legismertebb szerepeinek egész alakos képeivel övezi, sokoldalú átváltozóművészetét hirdetve. Boránd ezt a példát követi: különféle színpadi alakjainak jelmezében s azok egy-egy felismerhetően karakterisztikus pózába beállva örökítette meg őt műtermében a fényképész.* A szülői ajándék átadása után pedig, már Debrecenben, készülhettek a tablóról tovább ajándékozható reprodukciók, mint azt a jelen példány is bizonyítja.

Előző írásunkban elmeséltük, hogy a színházban nevelkedett, gyerekszínészként felnövő és a színpadtechnikában is ügyes, de 17. évét éppen csak betöltő Boránd Gyula 1878 tavaszán, apja tilalma ellenére, leszerződött a Brassóban állomásozó Sztupa Andor színigazgatóhoz, aki akkor (valószínűleg a színházi lapban megjelent hirdetés útján) új tagokat keresett társulatához. Az önállóságra vágyó ifjú Boránd levélben jelentkezhetett nála, esetleg valaki beajánlotta a sokoldalúan használható színházi embert, akire Sztupának éppen szüksége volt – egyelőre a kar tagjául és ügyelőnek.

Sztupa Andor ezen a tavaszon zaklatott évadon volt túl. 1877 telén egy deficites nyári szezon után Marosvásárhelyen kezdett játszani Szathmáry Károllyal közös társulatával, ám a sorozatos konfliktusok miatt a társaság az év végére kettészakadt, s Szathmáry a színészek egy részével eltávozott a városból. Menteni a menthetőt, Sztupa ekkor a maradék emberekkel és városi segélyezéssel ’78 januárjától elvállal hat előadást, majd március elején rendszeres állomására, Brassóba indul, ahol hozzáfog a toborzáshoz, s a hónap végére Boránd mellett több új tagot sikerül szerződtetnie, bár társulata csak októberre válik kompletté. A szokásos nyári menetrendnek megfelelően – amely a távoli Brassóból a közbeeső nagyobb városok érintésével vezeti vissza a vándorokat őszre ismét Marosvásárhelyre – áprilistól Sepsiszentgyörgyön játszanak, júliustól pedig Kézdivásárhelyen, ám itt a hetekig tartó esőzés okozta látogatói részvétlenség és a hosszas veszteglés felemészti az előző évi csődjéből éppen kilábalt igazgató csaknem összes jövedelmét. Augusztus 20-ára Székelyudvarhelyre, szeptember végére Nagyszebenbe mennek, s novemberben érkeznek meg Vásárhelyre. Állandó épület híján a színielőadások ekkor az Apolló palota második emeleti báltermében zajlottak, bérleti díj ellenében (sok más helyen ezt a város állta), amelyet ráadásul a szezon előtt minden évben a színigazgatónak kellett színházzá alakítania a játszóhely megácsoltatásával. Az 1878-as téli szezonra a hírlapi tudósítás szerint ez különösen jól sikerül: „maga a színpad új beosztást és díszleteket nyert, az állóhelyek föl vannak fokozatosan emelve. Az öltöző nagy deszka-rekeszekkel van elkülönítve az elsőrendű nők és férfiak számára. Az ülőhelyek is czélszerűen vannak berendezve, csak az volna óhajtandó, hogy legyen közönség is a tett áldozatok jutalmazására”.

A december elején kezdődő téli évad virágvasárnapig tart, a búcsúelőadást 1879. április 6-án tartják, hogy másnap a színészek ismét nyakukba vegyék a világot, akár ezzel, akár másik társulattal. Sztupa 13 férfit és 14 nőt számláló, közepes nagyságú, jól szervezett színésztruppja négy hónap alatt 80 előadást játszott le Marosvásárhelyen, amelyeknek legalább a felében Borándnak is színpadra kellett lépnie kisebb-nagyobb szerepekben, ha másként nem, felvonásközi táncosként. Az előző írásunkban idézett, az első húsz előadás alapján megvont kritikai mérleg az „aránylag nagyon jó” színtársulat erősségei közé sorolja a „zsenigyereket”, akire, hamar felismert komikusi vénája ellenére, szükségből vagy próbaképpen olykor drámai szerepeket is osztanak, ám ezekben nem meggyőző, „már gyerekségénél fogva” sem. További szerepei mibenlétéről, alakításai sikeréről sajnos nagyon töredékesen tájékoztatnak a korabeli lapok, még ha a Maros-Vidék szerkesztője kiemelt figyelmet is fordít a színházra mint a legfőbb téli szórakozásra, ám a kritikával óvatosan bánik, hiszen mint írja, „a körülményeket és helyzetünket számba véve, nem is tehetünk fel valami hatalmas pápaszemet, hogy nagyzolt követelményeinknek adjunk kifejezést”, a színészek sorsát „száraz birálgatási szárnypróbálgatásokkal nem kivánjuk az ízetlenség mellett még keserűvé is tenni”. 1879 januárjában például beharangozza Csiky Gergely Az ellenállhatatlan című, új vígjátékának bemutatóját, amelyben „Borándnak, e fiatal tehetséges comicusnak különösen jó és mulatságos szerepe lesz” – arról azonban nem számol be, hogy az előadás valóban olyan élvezetes lett-e, mint amilyenre számított. A kritikai kímélet miatt az előadott színművek címén kívül a többi esetben sem igen tudunk meg mást; a műsorban Shakespeare éppúgy szerepel mint helyi szerzők alkalmi darabjai, Kotzebue éppúgy, mint Szigligeti népszínművei és a divatos francia vígjátékok és társadalmi drámák: „igen szép és változatos műsor”, a közönség „teljes méltánylatára és elismerésére”. A dicséret hiánya azért is furcsa, mert két év múlva, amikor Boránd már Kolozsváról jön vissza vendégszerepelni, mint a közönség egykori „kényeztetett kedvencére” emlékszik rá az újságíró – bár e szereplésről szintúgy nem számol be.

Boránd szerepei

Boránd a tablóra minden bizonnyal a saját maga által legjobbnak, legjelentősebbnek ítélt vagy a közönség által leginkább elismertnek vélt szerepeit válogatta össze, lássuk hát sorban, mik voltak ezek.

Samu molnárinas Tóth Ede és Erkel Gyula A kintornás család című, iparoskörnyezetben, két falusi malomban játszódó, ekkor viszonylag friss, dalos-táncos népszínművének humoros és dramaturgiailag fontos szerepe: a molnár lánya például a molnárinastól tudja meg az esküvője előtt, hogy vőlegénye, a szomszéd falubeli özvegy molnárné fia korábban megejtette a kintornás lányát, a darab boldog végén bekövetkező lagzin pedig a minden lében kanál Samu játszik a verklin. Debrecenben ezt a szerepet ugyanekkor Latabár Kálmán (1855–1924) játszotta, aki csaknem ugyanazt a komikusi szerepkört töltötte be mint Boránd (csak ő még bonviván is volt, amire Boránd eredendően komikus alkata miatt nem volt alkalmas). Sztupa társulatával már novemberben, Nagyszebenben is előadta a darabot, más népszínművekkel együtt, kedvező visszhanggal, így Marosvásárhelyen is műsoron maradt, s Boránd a szerepét „igazán kitűnőleg adta”, olyannyira, hogy meg is tartotta, évek múltán is játssza Kolozsváron (és a társulattal Bécsben), Debrecenben és Budán is. Az öltözködés közben eltöprengő inas megörökített mozdulata a külsődleges jegyekkel való ábrázolás mellett már az apró megfigyelésekből felépített, jellemző gesztusokkal egyénített karakterformálásra utalhat. A népszínmű által ábrázolt társadalmi osztálynak és helyszínnek megfelelőleg a beállítás mögé a műteremben rendelkezésre álló festett hátterek közül a tájképet illesztették.

Mint a tablón olvassuk, ez a szerep jutalomjáték volt Boránd számára, tehát magának választotta, bizonyára korábbi előadások sikere nyomán, mert ilyenkor (bár mikor nem?) a minél több eladott jegy a cél, hiszen a bevétel fele őt illeti meg. Hogy választása bevált-e, az sajnos nem derül ki a krónikákból. Tiburce postahivatalnok Victorien Sardou Idegesek vagy hét bolond egy házban című vígjátékának fontos szereplője. A szüzsé szerint az előkelő francia vidéki társaság neuraszténiás tagjai közül egyedül a postamester nem szenved e bajban, ezért az ideges apa hozzá akarja adni a lányát. A darab egyik legkomikusabb jelenetsora az a próba, amelynek az apa aláveti az ostobaságig türelmes postahivatalnokot, hogy meggyőződjön állítása igazáról, ám Tiburce minden próbát hősileg megáll. Később azonban, amikor kiderül, hogy a lánynak nincs hozománya, maga is nagyon ideges lesz. A bohóckodásra számtalan alkalmat kínáló szerepet néhány év múlva a debreceni színházban szintén Latabár Kálmán játszotta, ugyanabban az előadásban, amelyben Boránd az apa egyik ideges barátját, a hősnő leendő apósát – ami életkoránál fogva még nemigen felelhetett meg neki, ám ezen segíthetett a maszkírozás, mint a képen Tiburce esetében is látjuk. A színházi előadás időbeli folyamatát egyetlen gesztusba, mimikába sűrítő, pillanatnyi fényképen a csücsörítő, cilinderét vigyázzba állva szorongató színész a játszott szereplő igyekvését, megfelelni vágyását mutathatta meg, mint legjellemzőbb karakterjegyet – természetesen szalondíszletben.

François Coppée 1876-ban bemutatott egyfelvonásos, négyszereplős vígjátéka, A cremonai hegedűs (amely alapján Hubay Jenő 1894-ben vígoperát írt) kulcsszereplője a púpos hegedűkészítő inas, Philippo. A történet középpontjában Ferrari hangszerkészítőmester áll, aki lánya kezét annak ígéri, aki a legjobb hegedűt tudja elkészíteni. Mindenki tudja, hogy Philippo hegedűje a legcsodálatosabb, de a lány a mester másik inasát szereti, ezért a nemeslelkű Philippo a megnyert verseny ellenére átengedi a lányt a vetélytársának. A játékidőt a kedves humorral előadott, lebilincselő verseny teszi ki, félreértésekkel, rivalizálással, szerelemmel, a műfaj követelményeinek megfelelően. A képen látjuk, hogy a szerepet Boránd valóban púppal játszotta s hosszú művészhajjal, s a változatos cselekmény során sokrétűen mutathatta be tehetségét – bírálat azonban erről az előadásról sem maradt.

A lábát tánclépésre emelő furcsa alak kilétéről a Maros-Vidék 1878. december 22-i száma tájékoztat. A karácsony előtti műsorban három rövid vígjátékot mutattak be. A második darab után „»Quäcker és Grisette« pantomimikus jellemtáncz következett Boránd Gyula és Püspöki Anna által bemutatva. Elvitázhatlan ügyességgel, de inkább csak karzati effectus mellett járt le ezen mutatványszám, mely a vígjátékról a bohózatra képezett átmenetet.” A lelkes tapssal jutalmazott, de alig néhányszor előadott produkció csak az egyike volt a kiválóan táncoló Boránd hasonló mutatványainak, így csak a betölteni tudott szerepkörök példájaként kerülhetett fel a tablóra. Az pedig, hogy ezt az alkalmi művet is megörökíttette, még inkább megerősíti a feltételezést, hogy a fényképek ott készültek, ahol a táncot is előadta: Marosvásárhelyen.

A sajátos helyesírással leírt név talán az előadáson elhangzott kiejtését őrzi a Lőrinc nevű szereplőnek, aki a cselekmény mozgatója Szigligeti Ede Zsidó című színművében. A darab cselekményének gerincét az öreg Jákob megvakítása és kirablása, majd Lőrinc fia érte állt bosszúja adja. Az ügynökként dolgozó és szüleit szegényesen eltartó Lőrinc véletlenül ismerkedik meg az apja vagyonából meggazdagodott, hamis identitással élő ficsúrokkal (a Nemzeti Színház ősbemutatóján e két szerepet Egressy Gábor és Lendvay Márton, a kor legnagyobb színészei játszották), akiket önleleplezésük után csőbe húz; ficsúrruhája és vakszemüvege, amiben a képen látható, ennek az akciónak a kellékei, miként a tájképháttér a népszínműé.

A képek segítségével immár magunk előtt láthatjuk Borándot a színpadon, azt azonban mégsem tudjuk, miként töltötte meg élettel ezeket a figurákat. Az ifjú ember legfőbb törekvése, úgy tűnik, a közönség folytonos derültségben tartása, s ennek eléréséhez nem nagyon akar, bár talán ekkor még nem is tud az eszközökben válogatni. Néhány év múlva Pécsen figyelmezteti is erre a különben neki igencsak drukkoló színikritikus. Az Üdvöske című operettben „a bolondos Lorán fejedelmet Boránd adta kifogyhatatlan mókával. Boránd már is megnyerte s valóban ki is érdemelte a közönség tetszését; de figyelmeztetjük jóakarólag, hogy a jóból is megárt a sok: az a sok eszeveszett lótás-futás, tipegés-topogás, mekegés, arcz-eltorzítás, jók néha a magok helyén, de az egész játékon végig s mindinkább túlzott mértékben – untatják a színismerőt.” S bár komoly törekvése dicséretes, az olyan nagyívű, drámai szerepek megoldásához, mint a kísértetként bolyongó Gáspár apóé Robert Planquette A corneville-i harangok című operettjében, akinek őrülési jelenete rendszerint az előadások csúcspontja – még nem elég virtuóz színész. Tanulhatott az intésből, mert két hónap múltán már azt olvashatjuk ugyanitt, hogy „színpadunkon már sok Gáspár apót láttunk, de ily kitűnő alakításút, még egyet sem”.

1879 tavaszán Marosvásárhelyről „személyes ügyességének” hírére Kolozsvárra szerződteti a budai Népszínház vezetői tapasztalatával érkező, ifjú tehetségeket maga köré gyűjtő Molnár György, aki ebben az évben kapja meg a kolozsvári Farkas utcai színház művezetői feladatát. A kolozsvári színház minden más magyar színház felett áll e korban, közönsége valóban a nemzetiség templomának tekinti a színházat s hazafiúi tettnek a színház látogatását – és szíve jogának olyan igazgató választását, aki ennek tudatát előadásai színvonalával megadja számára. A közönségszínházi tervekkel érkező Molnár György operetteket és látványosságokat is bőségesen felvonultató műsora tehát heves ellenérzést vált ki, bár a közönséget mégis hamarabb meggyőzi, mint a kritikusokat, s ebben nagy segítségére vannak fiatal színészei. Boránddal táncoltatja újra a budai Népszínház hajdani legnagyobb sikerét, a Vasmegyei csárdást, amely akármilyen rosszul sikerült előadást képes feledtetni – ez Boránd első fellépése a kolozsvári színpadon. Nem csak fiatalsága és ügyessége miatt választhatta azonban őt ki Molnár: alkalmasnak láthatta az általa is követett groteszk, stilizált színjátszó modornak való megfeleltetésre. A műsorból látszik, hogy próbálgatja színészeit, lehetőséget teremt számukra szokatlan vagy még nehéznek ítélt szerepekben megmutatkozni. A Fatinitza című Suppé-operettben például a Borándnál csak hat évvel idősebb, maga is huszonéves tragikus színész (később a Nemzeti Színház örökös tagja), Gabányi Árpád által játszott háremőr szerepét váratlanul Borándra osztja – s ez olyan jól sikerül, hogy évekig repertoárdarabja marad. Máskor Kassai Vidort helyettesíti Boránd, akinek művészi karaktere viszont sokban hasonlít az övéhez, s nemcsak sokoldalúsága, hanem játéktechnikája miatt is. Kassai – mint a színháztörténész írja róla – mint komikus, erősen hajlott a torzításra, de játéka sohasem volt üres bohóckodás, mert mindig jellegzetesen torzított, aki figuráit az ellesett, egészen apró mozdulatokból építette fel, mint egy miniatúrafestő. Mindez a kritikák alapján Borándra is igaz, s talán mindketten Molnár György iskolájában nevelődtek ebbe bele, tanulva egymástól is. Később a pesti Népszínházban is Kassai egyik szerepében fedezi fel és követeli aztán Borándot színpadra a közönség.

Kolozsváron nemcsak maga a színigazgató, de Boránd is Bartha Miklós újságíró, ekkor a Magyar Polgár színikritikusa s a következő évben az Ellenzék alapító-szerkesztője kíméletlen kezébe kerül – de végül mégis tőle tudjuk meg, milyen színész volt egyéves kolozsvári működés után, 1880 tavaszán a 19 éves Boránd Gyula. (Megengedve, hogy a kifogásolt eszközök talán csak neki nem tetszettek, hiszen nem tudjuk, egészében milyennek mutatta az alakot Boránd, nem volt-e túlzó gesztusai összessége mégis jellemfestő erejű. Bartha Miklós kényes ízlése máskor sem találkozik a többi nézőével: a Fatinitza említett szereplőcseréjekor csak ő gondolja úgy, hogy „nincsen ennek a jó léleknek fogalma se e szerepről” – a közönség rokonszenvét azonban éppen e szereppel nyeri el.)

„Hanem amit régen el akartunk már mondani Borándról, azt elmondjuk most — kezdi fejtegetését a színészről Bartha Miklós Molière Fösvényének előadása után, amelyben egy inast alakított. — Ő még nagyon fiatal ember — s ezen kívül ritkán jut olyan szerephez, mely alkalmul szolgálna nekünk biztos ítéletre az iránt, vajon köthetni-e várakozásokat jövőjéhez. Annyit azonban már eddig láttunk, hogy sok színpadi készséggel rendelkezik; hogy alkalmazható operettében, vígjátékban, drámában; hogy — ha kell tánczmester, ha kell inas, ha kell genre színész; szóval, hogy bármely társulatnak hasznos egy tagja. Úgy tetszik azonban nekünk, hogy magasabb törekvései nincsenek. Mi legalább nem vettük rajta észre, hogy szeretné jól megtanulni szerepét, sőt azt sem, hogy gondolkozni szokott volna szerepei minőségéről, de sőt még azt sem, hogy a darabok elolvasása által magának szerepe felől biztos megállapodást igyekeznék szerezni. — E bajokon kívül erős kitartással igyekszik karzati tetszéseket aratni. Innen van — úgy hisszük — örökös hánykódása kezének lábának; innen van örökös keresettsége az esetlen mozdulatokban; innen van örökös durva maszkírozása. Jó lenne, e már modorossá válni kezdő szokásokat abban hagyni, és jó lenne annak öntudatára ébredni, hogy a mely alakot a szerző nem tett rúttá és nyomorékká, azt a színésznek sem szabad — karzati röhögés kedvéért — azzá tenni. Tudná-e nekünk bármily halványan indokolni, hogy a Fösvényben miért torzította el fekete festékkel az arczát? … miért vett föl olyan — nem is groteszk, hanem — purdé kabátot, melynek nyaka a hátközépig csúszott le? miért kellett egész a sántaságig menő nehézkességgel járkálnia? miért tátja ki mindég száját, nyújtja előre idomtalan nyakát és terpeszti szét mereven ujjait, midőn valaki a szereplők közül hozzá szól ? miért vágott egész játék alatt ostobábbnál ostobább képeket? miért gesztikulált balkezével folytonosan a Demidor orra alatt a szerződési pontozatok felolvasásakor? és végre, ha haladni akar, miért nem tanulta meg szerepét? Örvendenénk, ha Boránd utána gondolna e kérdéseknek — s még inkább örvendeznénk, ha majd minden föllépésével nem nyújtana alkalmat e kérdések fölvetésére. Tud ő más is lenni, csak akarjon. … — Igyekezzék ügyességéhez szorgalmat, tanulást és gondolkozást csatolni, hogy minél előbb megdicsérhessük.”

Vivát Boránd!

Boránd valóban megfogadhatta, s idővel meg is érett Bartha Miklós szigorú tanácsaihoz, mert néhány év múlva egy pécsi kritikusa szerint úgy játszik a Csizmadia mint kísértet-ben, hogy az megközelíthetetlen, „így alakítani s ily tökéllyel csak több évi kitartó szorgalom s nagy műgond mellett lehet valamely szerepet. Vivát Boránd!” Budapesti éveiben pedig éppen azzal érdemli ki a figyelmet, hogy komikuma sohasem vaskos, hanem választékos, finom és intelligens. Végül még egy emlékezés róla, amely a kiteljesedett komédiást mutatja – bár még ekkor is csak húszas évei közepén.

„Van annak ide s tova negyven esztendeje, amikor Schönthanék A szabin nők elrablása a legkedveltebb műsordarabja volt a Krisztinavárosi Színháznak. Az emberek gurultak a kacagástól, amikor a szikár Boránd Gyula mint a vándorszíntársulat ripacs igazgatója a második felvonás végén a római klasszikus hősök jelmezében megjelent. Vékony lábszárakkal mint a nádszál, a haja helyén torzonborz vörhenyes kóc. Ez a jelenet, amelyben így jelmezben menekül színházából a lármázó, zajongó, a függönylebocsátást és a beléptijegyek árát követelő közönség elől, éppen Boránd Gyula páratlan humorán, alakítóképességén át örök emlékezetében maradt azoknak a keveseknek, akik még élnek azok közül, akik látták. Ujházy mester állapította meg annak idején Boránd ripacsáról, hogy az a legtökéletesebb teljesítmény, amit színésztől látott, a legellenállhatatlanabb!”

Boránd Gyula aggódó szüleinek szánt ajándéka tehát nagy életfordulata, valódi színésszé avatása küszöbén, mintegy bizonyítékként (s bocsánatkérésként) készülhetett arról, hogy önállóan is megállja a helyét, hogy immár komoly szerepeket old meg sikerrel, olyannyira, hogy a legrangosabb magyar színház is méltónak ítélte a tagjai sorába felvenni, művész voltának igazolásaként. A kolozsvári Nemzeti Színház tagjaként pedig nem lehet kétséges többé, hogy „e fiúból pap lesz, akárki meglássa!”

---

*Kürthy Emil színész egy 1893-ban kelt tréfás levelében ezzel az átváltozóképességgel támasztja alá kollégája, Zilahy Gyula megbízhatatlanságát, s mintha egy konkrét tablót írna le, amelyen Zilahy tizenöt, Gondyék műtermében készült képen lenne látható (bár ennek jelenleg sajnos nincsen nyoma).

„Hogy szavaim igazságáról meggyőzzem – írja levelében –, felkérem, írjon Debrecenbe (Teleki utca 6. sz.) Gondy és Egey fényképész uraknak, hogy küldjék meg az állítólagos Zilahy Gyula úr arcképét. Ezen az érdekes corpus delictin egy éhező Gringoiret, egy büszke Szelimet, egy igazságos Mátyás királyt, egy zsivány Angyal Bandit, egy szelíd János apostolt, egy nyelves Polillát, egy mélabús Hangayt, egy világtalan I. Bélát, egy szemtelen Kozák Manót, egy skót Max Allant, egy magyar Petit, egy pöffeszkedő Schumrich urat, egy kétségbeesett Bezerédit, egy derék Tankrédet, és egy Figaro nevezetű szevillai borbélyt fog látni… és mindez a különféle alak, jellem, náció és név Zilahy Gyula úr.”

Lásd: Debreczeni Független Ujság, 1911. április 16.

---

Felhasznált irodalom

• Kincses Károly: A színház, a fénykép. A 200 éves magyar színjátszás és a 151 éves magyar fotográfia közös történetéből. OSZMI, Budapest, 1990.
• Orosz Timea-Gabriella: Molnár György, a színházi újító. Acta Universitatis Christianae Partiensis – Studia culturale, 1 (2024), 39–56.
• Pukánszkyné Kádár Jolán: A budai Népszínház története. OSZMI, Budapest, 1979.
• Székely György (főszerk.): Magyar színháztörténet II. 1873–1920. I./3. fejezet: Színjátszás vidéken (Kísérletek a vidéki színészet rendezésére, 1873–1890; Színjátszás Erdélyben). Magyar Könyvklub–OSZMI, Budapest, 2001. 220–317.

Sajtótermékek:

• Sándor Kálmán [cím nélkül = Marosvásárhely, 1879. január 6.] Hölgyek Lapja, 1879. január 12.
• T–s [Törös Tivadar]: Színész-pantheon III. Boránd Gyula. Aradi Közlöny, 1886. december 29.
• [szerző nélkül = Kerekes Sámuel]: A mi színészetünk. (Visszapillantás egv 10 éves cyclusra). Maros-Vidék, 1881. szeptember 29.
• [szerző nélkül] Raub der Sabinerinnen. Ujság, 1937. május 11.
• [szerző nélkül] Szinészet. Pécsi Figyelő, 1883. november 3., december 29., 1884. január 26.
• Zete [Bartha Miklós]: Színházban. Magyar Polgár, 1879. február 20., június 27., december 11., 1880. március 20., 1881. október 4.  
• A Maros-Vidék (Marosvásárhely) 1878–1879-es évfolyamainak színházi hírei
• A Magyar Polgár (Kolozsvár) 1879–1881-es évfolyamainak színházi hírei és színlapjai
• A Színészeti Közlöny (Kassa) 1879–1880-as évfolyamainak hírei
• A debreceni színház színlapjai, 1866–1885