KÉPTÖRTÉNETEK A FOTÓTÁRBÓL

Szerző: Szabó Anna Viola

Képek: Gondy és Egey (Déri Múzeum Fotótára, EF_5099 P, 6968 P, 7437 P, 12948 P, 14246 P) 

Digitális utómunka: Lukács Tihamér

(Eredeti megjelenés 2023. február 17. Déri Múzeum Múzeumi Blog)

(A szövegbeli adatok frissítése: 2023. július 12.)

Az alábbi blogbejegyzéssel az Ambrus Zoltán író születésének és halálának kerek évfordulóin a két előbbi februárban elmulasztott megemlékezéseket igyekszem pótolni, jó debreceni késlekedéssel.

Az 1861. február 22-én Debrecenben, a vasúti indóház szolgálati lakásában született és 24-én, a katolikus plébánián megkeresztelt Ambrus csaknem négy éves koráig, apjának Biharkeresztesre való áthelyezéséig, majd, ott iskola nem lévén, 8–10 éves kora között, egy tanévig volt a város lakója. A debreceni iskolaév idején (s a nyári vakációk alatt később is) anyai nagyanyjánál, Speth Ferencné Kovacsóczy Johannánál lakott a Csapó utca 315. számú házban (a Vegyipari Technikum helyén), iskolába pedig a Varga utcai római katolikus elemi népiskolába járhatott (amely ma a püspökség épülete). „Gyermekkori emlékeinek szövevényéből” írta meg 1914-ben A tóparti gyilkosság című, a debrecenieknek különösen kedves kisregényét, amelynek nemcsak azonosítható helyszínei, de azonosítható alakjai is vannak. Az alábbiakban a kisregény főszereplője, Lóránt Agenor igaz történetét mesélem el, néhány fotótári képpel megtámogatva, s éppen csak ezek megléte miatt. A regényszereplő valóságos életeseményeinek ismerete azonban – legyenek bár azok sokszor kalandosabbak az elképzelhetőnél – legfeljebb a tények irodalommá transzponálódását engedi látni; a regény szövegvalóságát, integritását nem érintheti, azon nem változtathat. 

Boránd Gyula (1861–1891)

A regénybeli ifjabb Lorencz Antal, alias Lóránt Agenor valójában Boránd Gyula névre hallgatott: apja a Brand nevet magyarította így meg, amikor művésznevet keresett magának. A névváltoztatás az első nagy titok, aminek megőrzésére, barátsága zálogaként, Agenor megesketi Gombos Pistát. Ambrus végig nem is árulja el az igazságot, nem leplezi le hősét, hiszen regényt ír, nem életrajzot; az emlékezés pozíciójából beszél ugyan, de fikciót teremt a tények és emlékfoszlányok alapján. 

A helyszínekhez és nevekhez hasonlóan a regényidő sincs a szövegben pontosan meghatározva, de miután azt Ambrus később egy levelében megtette, mégis össze kell vetnünk a valósággal. Az Agenorral való megismerkedést követően „vagy két hónapig és azután, később, mikor a debreceni színtársulat visszatért Nagyváradról, ahol nyáron át játszott, majdnem egy fél évig minden szabad időmet Agenor társaságában töltöttem” – szól a regény szövege. Noha Ambrus emlékezete szerint mindez 1872-ben, 11 éves korában zajlott, valójában inkább 1869–70-re tehető, hiszen, ahogy a regényben is Gombosék Pestre költözése vet véget a kapcsolatnak, Ambrus édesapját 1870-ben áthelyezik Biharkeresztesről Nagykárolyba, majd pár hónap múlva, éppen gyermekei jobb iskoláztatása végett, saját kérésére, a fővárosba. 1870 őszén, az akkor még 10 éves-sincs Ambrus Zoltán a nagykárolyi piaristáknál kezdi meg a gimnáziumot, hogy a félévet már Pesten fejezze be. 

„Ne aggódjatok mert nekem nincs semmi bajom hogyha bajom volna Tóni néni mindjárt elszaladna a telegráfhoz. Vilmos bácsi egyszer és Frits néni elvittek a színházba Vilmos bácsi a Faustba Frits néni pedig a Szép Helénába vitt el. A nagymamának 7 kosztossa van, én vagyok a nyomaték” – számol be 1869 októberében szüleinek a nyolc éves Ambrus kényeztetett debreceni életéről. Nagyanyja és a vele élő húga valamint egyik lánya mellett láthatóan egyéb rokonok is szívükön viselték a kisfiú jóllétét: Frics Józsefné Schukavitz Teréz, a városi nyomda művezetőjének felesége, Ambrus egyik anyai nagybátyjának anyósa, Vilmos bácsi pedig Foltényi Vilmos színész, a regény Boldényi bácsija, aki Ambrus nagyanyjának unokatestvére volt. 

A kalandos életű, külföldi utakról, szabadságharcból, bujdosásból megtért, univerzális tehetségű, operaénekesnek, táncosnak, komikusnak és drámai hősnek egyaránt kiváló, kedélyes természetű Foltényi csak a kisfiúnak bácsi még ekkor, hiszen ötven éves sincs, de miután 1861-ben megtelepedett és megnősült Debrecenben, hosszú élete végéig itt is maradt, s vált lassan mindenki Foltényi bácsijává, a kaszinó könyvtárosaként visszavonulva. Ekkor azonban még javában játszik és rendez, s a kisfiút is gyakorta magával viszi a színházba: a regényben említett színdarabok ekkor többnyire valóban műsoron szerepeltek Debrecenben, s nem kizárt, hogy Ambrusnak személyes élményei voltak. 

Offenbach Szép Helénáját 1869 októberében mutatták be először, s az ifjú Blaha Lujza játszotta Heléna mellett, Jupiter főpapja, azaz Foltényi oldalán, szolgáját alakítva, feltűnik Boránd György is, a regénybeli idősebb Lóránt Antal, Agenor apja. 

Boránd György (1833–1900)

„Lóránt egész nap a színháznál volt, ahol, mihelyt nem volt más dolga, díszleteket festett. Csak olyankor láttam, amikor délelőtt a színháznál őgyelegtünk, s ma is emlékszem rá, hogy mindig fekete ruhában járt. A legtöbbször igen búsnak és levertnek tűnt fel előttem, amin nem győztem eleget csodálkozni és tűnődni, mert akkor még a szomorúságot nemigen voltam képes megérteni. De, amint a felnőttek beszélgetéséből hamarosan megtudtam, mások is úgy találták, hogy Lóránt zárkózott, komor ember, aki a színpadon kívül nem sokat beszélget senkivel; Boldényi bácsitól egyszer azt hallottam róla, hogy sok csapás érte. Úgy képzelem: minden ábrándjából kifosztott, megtört ember volt, aki már csak a kenyérkeresetnek élt, s aki szerette, hogy sok és nagy az elfoglaltsága, mert ez legalább elszórakoztatta. Agenor nem mondta, de észrevettem, hogy Lóránt nem talált örömöt fiának színpadi szerepelgetésében, de azt szívesen nézte, hogy Agenor milyen szembeötlő ügyességet fejt ki a színpadácsolásban és a díszletfestésben, amire senki se tanította. Sok csalódás után, Lóránt alighanem úgy gondolkozott, hogy a színház egész világában a díszletfestés az egyetlen olyan reálisabb valami, ami nem csalja meg, hanem legalább eltartja emberét, ami tehát komolyabb, szolidabb, érdemesebb munka, mint a többi foglalkozás, amely még a színpadhoz tartozik, és mint maga a színjátszás. 

Lórántéknak a konyhájukon kívül csak két szobájuk volt. Az egyiknek a dísze egy berámázott, nagyobb fénykép volt, amely fiatal nőt ábrázolt, fehér ruhában. Agenor, erre a képre mutatva, azt mondta, hogy ez volt az ő mamája. Aztán egy albumot mutatott, amely tele volt színészek meg színésznők fényképével, s amelyben megtaláltam őt is, egy nála valamivel nagyobb leánykával egy képen. Más néznivaló nemigen volt a két, meglehetősen sötét udvari szobában.”

A kisfiú megfigyeléseit közvetítő, tragikus titkot képzelő, regényes jellemrajz után álljon itt néhány töredékes adat Boránd Györgyről, aki Brand György néven született Lippán, 1833-ban. Mézeskalácsos-mester édesapja házában, Aradon nevelkedett, 1850-ben lépett a színi pályára s korán nősült, elvéve Major Máriát helyben, akitől 1852-ben egy Hermina nevű kislánya született. 1858-ban épp Szabadkán játszott társulatával, amikor felesége újabb kislánynak adott életet, aki a Kornélia Eugénia Etelka nevet kapta, keresztanyja, Prielle Kornélia után (keresztapja Paulay Ede volt). Hogy ez a kislány milyen hosszú életű volt, arra sajnos mindeddig nem találtam adatot, a nevével többet nem találkozhatni, viszont a forrásokban feltűnik egy Mari nevű Boránd-leányka, akinek a születési ideje szintén csak kikövetkeztethető: a népszámlálási ív szerint 1869-ben volt 13 éves, tehát Kornélia előtt születhetett, 1856-ban vagy 57-ben, mégpedig Debrecenben (bár erre vonatkozó anyakönyvi bejegyzést szintén nem találtam).

Borándot szép tenorhangja révén zenés darabokban, népszínművekben alkalmazták s kedélyes apák, inasok, lovagok, mesteremberek rövid karakterszerepeit játszotta: szerződése szerint is „segédszínész és kardalnok” volt, aminek gyakorlása mellett egyre inkább előtérbe kerülhetett kézműves tehetsége, így díszítőként is foglalkoztatták. „Brandt tevékeny és ügyes díszmester, mint segédszínész minden darabban részt vesz, különösen a kórusban szenvedéllyel látszik működni, ahol igen otthon van” – írták róla 1863-ban Szegeden. E helyen akkor már évek óta visszatérően játszott, nyári állomásként Kassán, Nagyváradon, Miskolcon is megfordulva, s 1861. március 29-én Szegeden született meg kisfia is, Brandt Gyula Lajos Ignác néven. 1863 nyarán, amíg ő vidéken játszott, felesége otthon, nem tudni, mennyire váratlanul, meghalt, s Boránd egyedül maradt a gyermekekkel, akik közül a legnagyobb sem volt még 10 éves, de már mind gyakorlott színész, hiszen alighogy beszélni kezdtek, valamennyien „társulati tagokká” lettek, s rendszeresen felléptek gyerekszereplőként. A kicsiknek mindazonáltal szükségük volt egy anyára, s Boránd hamarosan új párjára lel Dohos Julianna özvegy szülésznőben, akivel közvetlenül felesége halála után ismerkedik meg (vagy éppen azzal egy időben, s jelenléte esetleg magyarázatot adhat Borándné halálának okára is). A talán a fenti idézetben is szereplő, az 1870-es évek elején készült, ismert családi képen mindenesetre csak két kisgyermek látható: a Gyulánál alig nagyobb, s rá feltűnően hasonlító kislány pedig (a népszámlálási ívvel összevetve) Mari lehet – akinek neve azonban 1871 után eltűnik a színlapokról, így lehetséges, hogy ő sem érte meg a felnőttkort, s Boránd szomorúsága talán tényleg lánya elvesztésének fájdalmából fakadhatott: ilyesfajta magyarázattal a regény is szolgál.

1866-ban, az intendatúra megalakulásakor, Borándot Debrecenbe hívták korábbi kollégái az új állandó színház társulatához, ahol segédszínészként „a nagyobb személyzetet kívánó előadásokban a menetben, sőt a néma személyzetben, pantomimiákban, táncokban, némajátékokban” is részt kell vennie. Mindemellett már az első évadtól ellátja az ügyelő feladatát is, így akkor is a színházban van minden próbán és előadáson, ha nem játszik, hiszen többek közt, neki kell a kart betanítania, jelmezeket, díszleteket, kellékeket számon tartania, minden teendőt és változást jegyzőkönyveznie, előadás alatt rendelkeznie. Nevét ekkor változtatta, legalább a színlapon, Borándra. A színházban igen jól használható, állandó ember lett, akit a 70-es évek közepén gépmesterré és fődíszmesterré neveztek ki. „Ötletes, eredeti voltát különösen a debreceni színház volt rendezői ismerik, kik útbaigazításait és tanításait soha sem nélkülözhették. Egy-egy nagyobb látványosság vagy más pazar kiállítású darab előadatása alkalmával érezte csak magát igazán elemében, mikor briliáns technikájával, végtelen egyszerű eszközökkel, eredeti és nagyhatású dolgokat produkált.” E minőségében meg is maradt s működött a század végéig, nyugdíjasként pedig a színházi raktárra felügyelt, a műhelyben dolgozgatott. 

Egyetlen fia, Gyula, már csecsemőként alkalmas színpadi szereplőnek bizonyult, aki sokszor éppen a kellő dramaturgiai pillanatban sírta el magát. Ötévesen a neve is felkerül a színlapra, amikor A tékozló című tündérrege egyik gyerekszerepét játssza, nővérei mellett, miközben apjuk egy asztalosinas és egy hajóslegény szerepében tűnik fel. (A regényolvasónak érdekes adalék, hogy ugyanekkor mutatja be a színház a „Notredami toronyőr” című 5 felvonásos drámát is.) Két év múlva e darabban az egyik jelentéktelen szerepben színre lépő Petőfi Zoltánnal is együtt játszanak. Fontos, hogy ez a Blahánét, Foltényit, Vízvári Gyulát is tagjának tudó, kilenc évig együtt maradó társulat, amelynek közegében a gyerekek nevelődnek, az ország legjobbika ekkor, saját operai személyzettel, balettel, zenekarral: van kitől tanulniuk. 

„Majd nézz meg Nickleby Miklós vagy a Londoni koldusok-ban! Ebben a darabban már megláthatod, milyen színész vagyok!” – mondja Pistának Agenor, ismerkedésükkor. E Dickens-adaptációban talán 1869 februárjában szerepel először Boránd Gyula, Herminával, Marival s apjával együtt, s valóban olyan ügyesen, hogy hosszú évekig, még 1882-ben is feltűnik benne, egyre nagyobb gyerekeket játszva. Az ez év végén bemutatott Szép juhász című népszínmű Pista fiú szerepében pedig annyira lenyűgözi Vízvári Gyulát, hogy jutalmul egy rend új ruhát kap tőle, s valóságos ünnepeltetést rendez számára a Bikában. Ekkoriban, 8 és fél évesen ismerkedik meg Ambrus Zoltánnal is.

Agenorék háza

„Agenor hirtelen megállapodott, és rámutatva a Csapó-utca egyik legnagyobb házára, így szólt:
– Látod, itt lakunk! 
– Egyszer Boldényi bácsi is itt lakott – mondtam.
Ráismertem a házra, a kapu mellett látható kis szappanosboltról. Még emlékeztem rá, mit beszélt a nagyanyámnak Boldényi bácsi, ennek a kis szappanosboltnak a tulajdonosáról. Hogy mindig színészeknek szokta bérbe adni a házában levő öt kisebb-nagyobb lakást, és ha a színész olykor-olykor nem tudott fizetni, hát a szappanos egyszerűen elengedte neki a negyedévi lakásbért. Egyszer ki akart tenni a házból egy színészt, aki már három éve nem fizetett semmit. De a színész bevitte hozzá a feleségét meg a gyermekeit, az egész színészcsalád sírni kezdett, amire előbb a kövér szappanosné sírta el magát, aztán a még kövérebb szappanos is, és a színész talán még ma is ott lakik, ingyen, ha azóta meg nem halt.”

A ház, amelyben Ambrus Lórántékat elszállásolja a regényben, valójában két helyszín összevonása az író képzeletében. A ház a szappanosbolttal a Csapó utca 318., a mai 25 szám, amelynek 1869-ben tényleg egy szappanosmester, Balázs Sándor volt a tulajdonosa, aki a két lakásra osztott ház első két szobájában élt népes családjával, amelyhez, a konyhán és kamrán kívül, valóban egy bolthelyiség is csatlakozott. A másik lakásban pedig ugyanekkor – a cselekmény valós idejében – nem más, mint Foltényi Vilmos lakott felségével, Szabó Amáliával, a színház jeles művésznőjével, s cselédjükkel. A szappanos háza háromháznyira volt tehát Ambrus nagyanyjának házától, s ha mai formájában (Harangi Attila katasztere s tájékoztatása szerint) erősen átépítve is, de az utolsó megmaradt helyszínként idézi meg Ambrus regényének világát: ha másért nem, ezért érdemes lenne vigyázni rá, ha már a 19. századi irodalmi emlékhelyeket szinte kivétel nélkül elpusztítottuk.
A Csapó utca legnagyobb háza az öt lakással azonban feljebb volt, az akkor 325., ma 13 szám alatt (az 1950-es években épült bérház helyén), tulajdonosa Tóth Sámuel, a bormérő társulat pénztárosa: itt lakott 1869-ben Boránd György Dohos Juliannával és a két kisgyermekkel. (Hermina ekkor már nagylány s ifjú színésznő, talán már nem lakik állandóan otthon.) Foltényi így könnyedén kísérgethette a kis Zoltánt előadás után hazáig, s a fiúk is egy irányba mentek haza az iskolából. Borándék később még közelebb költöztek a színházhoz: az ügyelő a Komáromi ház földszintjén kapott szolgálati lakást, hogy bármikor kéznél lehessen.

A Lucifer, a zöld ördög című némajáték, amelyben a fikció szerint először látja Pista Agenort, vagy a füvészkerti barátság-eskünél fontos szerepbe kerülő Bűvös vadász, „Wéber Károly Mária” nagy és tüneményes daljátéka, amelyben a borzasztó Számiel megjelenésekor, „az egész barlangot ragyogó tűzeső lepi el, s a koponyakört különbféle színű láng borítja”, Pistának nem kis rémületére – hasonlóképpen műsoron volt ekkor a debreceni színházban, mint Gounod Faust című, tüneményes operája. Ennek 1869. október 21-i előadásán a „tanulók, parasztok, parasztnők, katonák, zenészek, bachansok, rossz szellemek, boszorkányok, lidércek” egyike valóban lehetett akár az ifjabb Boránd is, ahogy az elbeszélő felidézi: „este, a színházban, Faust előadásán, úgy a juhhéjázó fiú, mint az ördöggyerek alakjában azonnal ráismertem az én Agenoromra”. Amikor színház után Boldényi bácsi hazaviszi Pistát, s a fiú újdonsült barátja „színművészeti hivatottságáról” érdeklődik, nagybátyja csak annyit mond, hogy „Lóránt, aki nagyon derék ember, néha panaszkodk, hogy van egy fia, aki nem akar tanulni…”. 

Boránd Gyula valóban nemigen akart tanulni, illetve semmi másról, mint a színház, nemigen akart tudni. Az elemi után a piaristákhoz járt ugyan egy darabig, de harmadév után, 1875-ben kimaradt az iskolából, apja pedig, talán, hogy valamilyen hasznos foglalkozásra szorítsa, hiszen még csak 14 éves, mézeskalácsos inasnak adja a családi műhelybe, s ezt egy évig gyakorolja is. Hermina nővére már 1872 óta, húszéves korától társulati tag Debrecenben, így Gyula neve is hamarosan ismét ott a színlapokon, s szerepmásolói, majd alügyelői feladatokkal is megbízzák: végképp beköltözik a színházba. 

Mire felserdül, már tapasztalt, országot járt színész és ügyelő, hiszen a korabeli gyakorlat szerint a társulatok nyáron sem oszlanak szét, hanem vándorszínészekként útra kelnek, hogy vidéki városok színköreiben, vendéglők téres udvarán felállított színekben szórakoztassák a publikumot. Ilyenkor „Ő volt a társulat lelke. Egy személyben színházi szolga, díszítő, kellékes, színlaphordó, szereposztó és kitűnő burleszk komikus” – emlékezett Borándra a vele ezidőben megismerkedő Zilahy Gyula. Ám a fiú végre is önállóságra vágyik, így szekérre ül és elszerződik Sztupa Andor Brassóban székelő társulatához, amely Kézdivásárhelytől Tordáig az egész színi kerületet bejátssza. 1878 karácsonyán, Marosvásárhelyen így írnak róla: 

„Külön figyelmet érdemel Boránd Gyula e fiatal, alig 18 éves, tehetséges kezdő, aki a comicumban kitűnő és ha e téren igyekszik érvényesíteni tehetségét, idővel igen kitűnő comicus lesz belőle, drámai színésznek azonban nem való s míg A kintornás családban Samu molnárinas szerepét, a Makranczos hölgyben Grumió szerepét igazán kitűnőleg adta, addig Gautier Margit előadásánál a herczeg szerepében már gyerekségénél és alakjánál fogva is nevetséges volt. Maradjon komikus, annak született. Boránd különben genie gyerek, jól tánczol, jól fest s a díszletek és látványosságok rendezése körül valóságos ezermester, akinek mi igen szép jövőt jósolunk.”

A lelkesedés hangja továbbra sem szűnik meg róla szólván, akárhol megfordul, olyannyira, hogy Molnár György első látásra leszerződteti a kolozsvári Nemzeti Színházhoz, „mint segéd-komikus, segéd-színész, segéd-festőt, táncost és táncok betanítóját” – ahol 1879 tavaszától 1882-ig főszereplővé képezi magát. Hermina nővére, aki időközben férjhez ment Borbély Károly kolozsvári színészhez, s 1880-ban megözvegyült, majd 83-ban Erődi Ernő színész, később zenetanár felesége lett, ezidőben Kolozsváron a karszemélyzet tagja, de 86-ban már a pesti Népszínházban találjuk, ahol Erődiné néven lép fel. Boránd 1880 tavaszán a társulattal, így Hermina nővérével együtt vendégszerepel, népszínműveket adva elő Bécsben, ahol nagy sikert arat (pláne az alkalmi tűzmesterként maga gyártotta rakétákkal és görögtüzekkel). 

Kolozsvárról 1882 júniusában szerződik haza Krecsányi Ignác társulatához (nyáron Szarvason, Egerben, Nyíregyházán játszanak), miután áprilisban vendégjátékon mutatkozott be, „s a debreceni közönség egykori gyermek-kedvencét kitűnően fogadta s elárasztotta koszorúval, tapssal”. A hazatérés elsődleges oka magánéleti lehetett, mert 1883 januárjában feleségül veszi másfél éve eljegyzett menyasszonyát, a debreceni Ring Alojziát. Ugyanaznap üli meg végre menyegzőjét édesapja is, húsz együtt töltött év után, gyermekeinek nevelőanyjával, „grand dínomdánom” mellett. Az esküvő után egy héttel az ifjú Boránd jutalomjátékot kap a színháztól, ő maga rendezi, önironikusan, Molière Kénytelen házasság című vígjátékát, benne partnereként Foltényi bácsival. A felvonásközben csárdást táncol az általa betanított karral, záradékul pedig „indus kókuszdió táncot” mutat be velük. Tavasszal elszerződik Aradi Gerőhöz, akinek társulatával előbb Szegeden, nyáron Esztergomban és Gyulán, ősszel Nagykanizsán, télen Pécsen játszik és már rendez is. A sikere itt is elsöprő. 

„Csütörtökön tartatik meg a küszöbön lévő új esztendőben az első jutalomjáték, mégpedig színtársulatunk kedvelt komikusa, Boránd Gyula javára, ki a közönségnek oly sok kellemes szórakozást, pompás mulatságot szerzett kifogyhatatlan humorú játékával. A kik látták Boránd Stomfay Kázmérját, Mihály diákját, Hoff meiszterját s Frimuszát, lehetetlen, hogy el ne ismernék a fiatal színészt valódi művésznek s lehetetlen, hogy megvonnák tőle ama meleg pártfogást és ambiczionálást, mellyel a nemzeti színészet érdekében is minden színműbarát viseltetni tartozik”.

A 1884 tavaszán kezdődő új évadban ismét visszatér Krecsányihoz Debrecenbe, előtte nyáron pozsonyi, kassai, esztergomi, szeptemberben egri vendégjátékon szokik össze a társulattal. Az év végén az ő kedvéért mutatják be először A tűzről pattant lány című énekes bohózatot, saját rendezésében, amelynek négy szakaszában négy különböző karaktert alakít. A következő évadban követi direktorát Aradra, ahol két évadot marad, 1887 tavaszáig. Szerepköre „naturbursch, operette-énekes, komikus”.

„Boránd még egészen fiatal ember és máris annyi erős, eredeti vonást visz alkotásaiban a színpadra, melyek vaskosságuk mellett is félreérthetetlenül biztosítanak arról, hogy Boránd tehetségének kiforrása után a legeredetibb vénájú comicusok egyike lesz a színpadon, melyhez rajongással ragaszkodik. Mint rendező, igen practicus, ismeri a színpad minden zugát, és a gyorsjelenetezés minden titkát. Gyors felfogasa és praxisa kiváló s nincs véletlen, ami a színpadon zavarba tudná hozni. Ahogy pedig a Czigánybáróban a toborzót járja, arra büszke lehet akármelyik ballet-szereplő” – írják róla ekkor.

1887-ben a pozsony–temesvári színtársulat tagja lesz, rendezőként és komikusként, amellyel áprilistól augusztus végéig a budai színkörben lépnek fel. A fővárosi sajtó elsősorban játékintelligenciáját, diszkrét, de hatásos komikusi eszközeit, s mindenekelőtt fölényes tánctudását dicséri, amellyel képes „egy negyed óráig folyton táncolni a színpadon”. Ezt az élményét örökíti meg Ambrus is. 

„Temesvárott, ahol már egy angol operettnek a főszerepét játszotta, még kedvesebbnek találtam. Amit ekkor produkált, abban annyi fantázia, kedves humor és légies könnyedség volt, amennyit nem mindennap látni se együtt, se külön-külön. És volt a játékában valami elektrizáló… de hiába próbálgatnám kifejezni ezeket az impresszióimat… tulajdonképpen az ilyesmire nincsenek szavaink.” „…nemcsak gyönyörködtetően kecses könnyedséggel és a szemfényvesztőkre emlékeztető testi ügyességgel, hanem amellett olyan féktelen tűzzel és a rugalmasságnak meg a sebességnek valami olyan netovábbjával táncolt, hogy látni is szédítő volt.”

A budai vendégszereplés olyan jól sikerül, hogy Borándot ősztől leszerződtetik a Népszínházhoz – bár elsősorban rendezőként számítanak rá, mint olyan ügyes emberre, „aki a színkör szűkös eszközeivel is oly változatos hatásokat tudott elérni”.

„Mikor állását elfoglalta, sehogy sem tudott belenyugodni abba, hogy ő mindig csak a kulisszák között, vagy a nézőtérről nézze az előadásokat. Mindenáron játszani szeretett volna. Egyszer Kassai hirtelen beteg lett s hogy a műsor ne változzék, Boránd vállalta magára szerepét. Nagy sikert aratott s a közönség egyre tapsolta s a sajtó hízelgő nyilatkozatokkal árasztotta el. Ettől kezdve csaknem minden új darabban játszania kellett, mert a Boránd és Hegyi Aranka együttes jelenetei és táncai már félsikert jelentettek, a Gárdisták-at, vagy a Fejő leány-t elő sem adhatták Boránd nélkül. Mert kitűnő táncos volt. A két év előtti párisi kirándulás volt betegségének okozója. Szilaj vére, nyugtalan természete s a színházi rendezők ördöge egy percig sem engedte nyugodni. Szép idő, rossz idő, neki mindegy volt, ő egyre futkosott, rendezett, kiabált, hogy a csoportok panasza minél kevesebb legyen. Alaposan meghűlve érkezett haza, sokáig feküdt betegen. A tuberkulózis megtámadta és megölte. … A telet Debrecenbe töltötte a nagyerdőn, s egy kis ideig környezete már abban reménykedett, hogy visszanyeri egészségét. Mikor a Koch-féle találmány híre lázba hozta a világot, újra felcsillant a beteg lelkében a reménység sugára s sietve utazott fel a Rókus-kórházba. Itt beoltották egy párszor, de állítólag csak tiszta vízzel, anélkül, hogy ő ezt tudta volna, mert a Kochin megölte volna. Mikor már a Koch találmányába vetett bizalma is csalódásba ejtette, szomorú lemondással hazament meghalni. … Utolsó napjaiban mindig azt emlegette, hogy akkor szeretett volna meghalni, mikor színtársulat működik Debrecenben, hogy színészek énekeltek volna sírja felett … s arra kérte környezetét, hogy koporsójával egy pillanatra megálljanak a színház előtt. Nagy reményekre jogosító tehetség volt, s a magyar színészet jóravaló tagot veszített benne.” 30 évet élt. 

1891. május 23-án a katolikus temetőben temették el, ahová tíz év múlva követte édesapja is, aki 50 éves színészi jubileumára készülve, véletlen balesetben, gázmérgezésben halt meg lakásán, feleségével együtt. A család utolsó tagja, Hermina, „a völgy lilioma”, 1905-ig játszik a Népszínházban, majd haláláig, 1916-ig tanárnő egy fővárosi polgári leányiskolában.

A közönség Boránd Gyulára már Ambrus regényének megjelenésekor sem igen emlékezhetett, hiszen a színészekről őrzött benyomások gyorsan szertefoszlanak, miután más lép a helyükre, az üstökös-pályájú Borándnak pedig érkezése sem lehetett mély nyomokat hagyni – Lóránt Agenor szerepében azonban halhatatlanná vált: bármikor újra lehet olvasni.

Felhasznált irodalom

– Ambrus Zoltán: A tóparti gyilkosság. Kisregények. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1986. 

– Fallenbüchl Zoltán szerk.: Ambrus Zoltán levelezése. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1963. 

– F. Ambrus Gizella – Fallenbüchl Zoltán: Egyedül maradsz… Ambrus Zoltán élete és munkássága. Csokonai Kiadó, Debrecen, 2000.

– A debreczeni állandó színház keletkezésére és jelenlegi szervezetére vonatkozó adatok. A színügy-egyleti tagok használatára kiadta az egyleti választmány, Debrecen, 1869. 

– A debreczeni róm. cath. gymnasium ifjúságának érdemsorozata az 1874/5 tanévben. Debrecen, 1875.

– T–s [Törös Tivadar]: Színész-pantheon III. Boránd Gyula. Aradi Közlöny, 1886. december 29.

– Zilahi Gyula: Komjáti Foltényi Vilmos 44 évi színészi működésének életrajza. Debrecen, 1885.

– Zilahi Gyula: Ötven év. Ifjúságom és életem. Szerzői kiadás, Budapest, 1931. 

– Brandt György kardalnok és segédszínész szerződése a debreceni állandó színházzal, Debrecen, 1867. február 25. Déri Múzeum Irodalmi gyűjteménye, D.X.88.42.1.

– Harangi Attila: Csapó utca 25. Debrecen online építészeti katasztere, Debrecen házai blog – https://www.debrecenhazai.hu/kataszter/csapo-utca-25

– Lippa, születési anyakönyv, 1833; Szeged Belváros, születési anyakönyv, 1861; Szabadka, Szent Teréz Plébánia születési anyakönyv, 1858; Debrecen, egybekeltek anyakönyve, 1883 – https://www.familysearch.org

– A debreceni színház színlapjai, 1866–1885 – https://webpac.lib.unideb.hu/Plak/

– Molnár György… Magyar Polgár, 1879. február; Brandt tevékeny… Szegedi Híradó, 1863. május 21.; Nyilvános köszönet. Szegedi Híradó, 1863. július 8.; Vidéki színészet. Hölgyek Lapja, 1879. január 12.; Jutalomjáték. Pécsi Figyelő, 1883. december 29.; Ballet a budai színkörben. Fővárosi Lapok, 1887. augusztus 11.; A budai színkör műsora. Fővárosi Lapok, 1887. augusztus 12.; A fővárosi színkörnek… Nemzet, 1887. augusztus 14.; Boránd Gyula… Nemzet, 1887. augusztus 25.; A népszínház halottja. Budapesti Hírlap, 1891. május 22.; Temetés. Fővárosi Lapok, 1891. május 23.; Boránd Gyuláról. Pesti Hírlap, 1891. május 26.; Egy színész tragédiája. Magyar Polgár, 1900. április 30. stb.