Harangi Attila építész előadása a Cívisházak színeváltozása című kamarakiállítás megnyitója után a Déri Múzeumban, 2023. október 17-én.

Szerző: Harangi Attila

Nem tudom, hogy Debrecenben volt-e valaha a cívisházakról vagy ennek címezve ennyi kiállítás, még egyáltalán az építészetnek vagy a műemlékeknek se nagyon. Ha minden igaz, akkor 2021-ben Löki Viktorral és a Hajdú-Bihar Vármegyei Építész Kamarával volt az első cívisházaknak szentelt kiállítás, utána tavaly Horváth Péter a zsinagógában a részletgyűjteményeit mutatta be, idén pedig a Debreceni Városvédő és -szépítő Egyesület és a Cívis Ház Zrt. együttműködésében két kirakatkiállítás is megvalósult.

Így két év alatt ez az ötödik kiállítás, amit a cívisházaknak címezünk, s szerintem ez mindenképpen egy óriási dolog és pozitív előrelépés.

A mai alkalommal én építészként arra vállalkoztam, hogy elmondjam, mit lehetne még kiegészítésként a Cívisek világa helytörténeti kiállításhoz hozzátenni. Ott arra keresték a választ, hogy ki a cívis, én pedig abba a témába próbálok bepillantást adni, hogy hol laktak a cívisek.

Zoltai Lajos és Ecsedi István

Zoltai Lajos helytörténész megkerülhetetlen, bárki, aki a helytörténetet kutatja Debrecenben, biztosan találkozik vele. Elképesztő levéltári kutatással 1600-tól rengeteg ingatlannak levezette a tulajdonosi történetét, és ő írta meg 1937-ben a Vázlatok a debreceni régi polgár háza tájáról című munkáját. Ez az első tanulmány, ahol egyáltalán a cívisházzal, vagy ezzel a polgári építészettel foglalkoztak.

A másik fontos előd Ecsedi István etnográfus, a Déri Múzeum első igazgatója, ő írta le 1912-ben legelőször a debreceni népi építkezést. Az ő kettejük életművéből meríthetünk, hogyha az építészetet szeretnénk megismerni. Ecsedi István az őskortól levezeti, hogy a barlangban hogyan laktak, hogyan éltek az emberek. A jelenkorhoz kapcsolódva talán a földházaktól, földkunyhóktól indulhatnánk el, Ecsedi azt írja, hogy még 1700 körül is számos ilyen kunyhószerű építmény volt Debrecenben. Ennek egy mai példányát is láthatjuk, tíz kilométerre Debrecentől, Bánkon, Erdőspusztán van egy ilyen tájházként bemutatott vákáncsos ház, gyakorlatilag egyetlen tájházunkként, elég rossz állapotban – erre Pataky Emőke hívta fel a Városvédő Egyesülettel a figyelmet idén májusban. A vákáncsosok, ugye, erdőtelepítők voltak, ott éltek az erdőben, sokszor ilyen földkunyhókban. Ezt is meg tudjuk tapasztalni, erre is van példa Debrecenben.

Ahogy említettem, Zoltai Lajos már 1600-tól végig kikutatta az adatokat, hiszen Debrecennek nagyon nagy levéltári forrásanyaga van. Az nyilván a helytörténészen múlik, hogy milyen történetet ír ezekből az adatokból, de az első kézzelfogható emlék, amiből megragadhatjuk azt, hogy milyen volt egy cívisház, az egy térkép. A legelső Debrecen-térképen 1752-ben még házakat nem ábrázoltak, hanem az 1760-as években keletkezett az első olyan térkép, amin a házak, utcák, telkek láthatók – innen próbáljuk rekonstruálni, hogy nézhetett ki akkor a város. Ezen a térképen azt láthatjuk, hogy szinte kivétel nélkül minden telken egy hosszúkás téglalapot rajzoltak, ezek voltak akkoriban a házak.

A Piac utcán egy nagyon kevés zártsorú épületet fedezhetünk fel, de szinte a teljes város ilyen népi lakóházból vagy cívisházból állt, ami a telek oldalhatárára van építve. A fényképeken láthatjuk, hogy nézett ki a térben a térképen berajzolt téglalap, a ház a hatalmas telek oldala mentén hosszan elterül. A következőkben ezt szeretném kicsit jobban bemutatni.

Az oldalhatáron álló népi lakóház

Ismét Ecsedi Istvánhoz nyúlhatunk vissza, aki ezt a háztípust egy remek, sematikus alaprajzon mutatja be.

Ezek a népi lakóházak az alföldi háromosztatú parasztháznak voltak a helyi, urbánus változatai, tehát ez építészetileg nem egyedi, hanem ez is alföldi népi építészet. Viszont nyilván van helyi karakter, ahogy a polgári építészetben, úgy a népiben is. Itt azt láthatjuk, hogy középen van a pitar vagy a konyha, a szabadkéményes konyha, az utca felől van a tisztaszoba, mint a klasszikus parasztházban, és a bal oldalon a másik szoba, ahol az élet folyt, ahol a hétköznapi életet élték. Külön negyedik szobaként egy kamra kapcsolódott a házhoz. Érdekes még, Debrecenben meghatározó a katonaszoba léte. Ez egy kis pici szoba, gyakorlatilag a tornácnak a lefalazása az utca felől, ami ezt a jellegzetes három ablakot eredményezi az utcafronton. Szerencsére a Déri Múzeum kiváló fotóin azt is láthatjuk, hogyan nézett ki belülről ez a ház.

Debreceni viszonylatban én eddig még nem láttam ilyen régi cívisházban készült fotót. Még talán döngölt padlót láthatunk, pórfödémet hatalmas mestergerendával, alacsony szobát, dunyhákkal megpakolt nagy ágyakat. Nyilván ez ismerős. A szobákban búbos kemence volt. Erről se sok képet láttam eddig Debrecenben, talán ez az első. Itt a tészta szárad, és a bal oldalon láthatunk egy kemencerészletet, ilyet én Debrecenben még nem láttam, nem tudom, hogy a belvárosban megmaradt volna-e a kemence bárhol.

Viszont nemrégen fedeztük fel a Kandia utca sarkán álló házban, hogy a pincében vagy a szuterénben, készítettek egy búbos kemencét vályogból építve, és ez a mai napig ott megvan. Tehát ilyen izgalmas nyomok még fellelhetők ma is. Itt egy szintén szenzációs fotó, ahogy belépünk a házba, ez tárul elénk, ezt pitarnak nevezték. Ebből a kis előtérből nyílt a szabadkéményes konyha, itt helyezkedik el a tűzhely középen, és itt fölötte a kéményen ment ki a füst.

Szerencsére számos házban járhattam már a kutatásnak köszönhetően az elmúlt években, és érdekes módon két helyen is konyhát alakítottak ki az egykori szabadkéményes konyha helyén.

Nagyjából ezekből a terekből állt egy népi lakóház évszázadokon keresztül, és most nézzük meg, hogyan épült fel szerkezetileg. Debrecenben nem volt tartós építőanyag, és nem volt folyó, ahol könnyen szállíthatták volna a hegyekből a követ, tehát itt abból építkeztek, amit találtak: nagyon sokáig vályogból. A bontások során a mai napig kerülnek elő vályogházak. Az 1800-as évek körül kezdtek egyre inkább téglával építkezni. Ezt is a cívisek maguk vetették, aztán később manufakturális keretek között, még később jöttek a téglagyárak, de a mai cívisházak meghatározó anyaga a tégla, Nem kő, mint a Dunántúlon, ahol többszáz éves házak vannak, hanem nálunk ebből építkeztek. A tetőszerkezetet, a gerendákat, szelemeneket régen is minden esetben fából készítették.

A nagy tűzvészek után szigorú szabályozások árán tudták az 1800-as évektől a cíviseket rávezetni, hogy kezdjenek el cserépfedést használni. Azelőtt nádat használtak, a Hortobágyon az nagy mennyiségben állt rendelkezésre. A múzeum fotóin láthatjuk, hogy milyen volt egy nádfedés.

Van egy térkép a levéltárban, azt hiszem, 1876-ból, ahol még jelölték, így látható, hogy rengeteg nádfedésű ház volt. Sőt a leírásokból tudható, hogy még a II. világháború idején is, a taksás telkeken a Nyíl utca környékén még voltak nádtetős házak Debrecenben; ma már nincsenek.

Ha a cívisházat a pincétől a padlásig igyekszünk bejárni, meg kell említeni, hogy a legtöbb esetben építettek pincét ezek alá a hosszú téglalap alakú házak alá:

amit így egyszerűen kifalaztak – dongaboltozatnak nevezzük ezt. Ide egyébként a kereskedő cívisek a portékájukat is elrejtették, meg nyilván védelmi dolgokat is szolgált.

Ugyanez a boltozat a szobákban is megjelenik. Ez is egyik fokmérője, hogy ha egy téglaboltozatos házat látunk, akkor az biztosan elég régi lehet.

A legrégebbi házaink mind téglaboltozatosak, ez is azt jelzi, hogy akkoriban is nívós házak voltak, a polgárnak volt annyi pénze, hogy megengedhette magának, hogy tartós házat építsen téglából, így akár még a számtalan tűzvészt is túlélhette, ezért maradhatott meg máig egy-két ilyen régi ház mementónak. A szobákat vagy téglaboltozattal vagy pórfödémmel fedték, de az alapeset, amikor ezt alulról beburkolták, ezt nevezzük borított gerenda födémnek, amikor ilyen sík mennyezetet látunk.

Az előbb a tisztaszoba képén is egy pórfödémet láttunk, ezt mestergerendával, látszó gerendákkal készítették. Ez is nagyon ritka ma már a városban. Ironikus, hogy a hat házból, amit találtam, négyet már elbontottak, ezt bontás közben fotóztam, és az ötödikre is ez a sors vár, tehát tényleg ezek a legveszélyeztetettebb építészeti emlékeink. Egy ilyen fogásom volt az elmúlt hónapokban: a Méliusz téren átalakítottak egy házat, és kiderült, hogy 1867-es feliratú mestergerendája volt, amit én ki is néztem magamnak, és már meg is egyeztem a kivitelező bontóval, de sajnos valami alvállalkozó is kinézte magának, és végül nem kaptam meg, de legalább lefotóztam, és így a fotó megmaradt róla.

A házhoz tartozott a tornác, ezt Debrecenben ámbitusnak is nevezték. A legrégebbi tornácok gyönyörű, boltozatos, boltíves kialakítással futottak végig egy fedett, nyitott, átmeneti térként a szobák előtt. Ha meg akarjuk ezt tapasztalni, a legjellegzetesebb példát a Péterfia utcán, a Medgyessy Múzeumban láthatjuk, illetve hogyha még be tudnak szökni, akkor javaslom, a Csapó utca 21. szám alatt is egy ilyen gyönyörű boltíves tornác tárul fel, aminek az elbontása nagy kár.

^{A Péterfia utca 28. eredeti formájában fennmaradt tornáca és beüvegezett tornác az egykori Vár utca 4. szám alatt, Benkő László felvételei 1951-ben}

Ezeket a boltozatos tornácokat a századfordulón beüvegezték, akkor már jöttek a kényelmi igények. Elég sok ilyen tornác maradt fenn máig, de a legtöbb esetben beüvegezett változatban. Érdekesség, hogy eredetileg ezek mindegyike nyitott volt, így nagyon sokszor tapasztaljuk azt, hogy belül van egy ablak. De ha kívülről be van üvegezve, akkor mi indokolná, hogy belülre tegyenek egy ablakot? Hát eredetileg ez is úgy volt, hogy megépült a ház az ablakkal, előtte pedig egy szabad, fedett tér volt, amit valamikor, amikor volt pénzük vagy olyan kényelmi igényük, akkor beüvegeztek. Nem csak téglából falazott, hanem gyönyörű, fából ácsolt tornácok is voltak, egy-kettő díszes, fűrészelt tornác ma is található a városban.

Van a tornácnak egy nagyon kezdetleges változata, ezt a régi térképeken láthatjuk sokszor, hogy a nagy téglalap közepén van egy kis téglalap alakú kiugrás, ezt gádornak vagy gátornak nevezték – ez a tornácnak egy előtetős bejárata. A múlt héten sikerült a Kossuth utcán a műemlékházba beszöknöm, ott fotóztam, és a tulajdonos meglátott és beengedett, hogy ezt is lefotózhassam. Debrecenben talán ez az egyik utolsó ilyen gyönyörűen megépített gádor.

A Régiposta étteremnél van még egy ilyen kezdetleges építmény, vagy ami megmaradt belőle. Ez is egy sajátos karaktere volt ezeknek a régi házaknak.

Mindebből talán megismerhették, hogyan laktak a cívisek ezekben a típusú házakban évszázadokon keresztül, és napjainkban ezek milyen formában maradtak meg. Én optimista becsléssel 20–30 darabot mondanék, ami megőrizhető és tényleg régi, karakteres cívisház, ami értéket is mutat.

Kisebb népi lakóházak

A hosszú téglalap alaprajzú háztípusból megmaradtak közül sok az előzőnél sokkal szerényebb kivitelű volt, illetve nagyon átalakították, tehát szerintem mindenképp egy minőségbeli csoportosítás szükséges, amikor az ilyen házakról beszélünk. Ismét visszakanyarodunk Zoltai Lajoshoz, az ő nagyon szép rajzairól ismerhetjük meg a századfordulón, az ő idejében még álló, kis, háromszög oromzatos házakat nádtetővel, illetve a kiállításon is láthatják a fotótári képeken, hogy eredeti állapotukban, amikor még nem voltak átalakítva, nagyon szép karakterük volt.

Nyilván nem voltak díszesek, mert 200–300 évvel ezelőtt még nem volt olyan igény erre, de kiemelném, hogy a legtöbb esetben ismert háromszög alakú oromzat mellett voltak barokk, íves oromzatos házak is, erről szintén Zoltai fotói maradtak meg, illetve még egy áll most is a Külsővásártéren, az Arany János utca sarkán.

Ilyen kis házakat ábrázoló három kincsfotó került elő most a válogatás során. Ez a Csokonai utca környékén, az 1900-as évek elején egy utcakép, itt még nem volt se burkolat, semmi, sár van, földút, de megmaradt egy nagyon bájos kis falusias hangulat. Itt is ugyanúgy még deszkakerítések vannak, de teljesen organikusan nőve, kis szegletek, kanyargós utcák. Ez az az elrendeződés, amit a térképen láttunk még az 1760-as években. Ez a fotók tanúbizonysága szerint a századfordulón még megvolt. Ez is nagyon érdekes, hogy itt pedig a kukoricagóré ott van az utcára forduló kerítésfalon, beépítve.

A Görbe, a Bundi és a Kertész utca találkozása, illetve a Csokonai utca (?) környéke háromablakos módos parasztházzal, gazdasági udvarral, góréval, ismeretlen amatőr (Zoltai?) felvételei, 20. század eleje

És akkor itt már a színeváltozás kerül sorra. Megmaradt a Varga utcán például ez a régi ház. A korábban készült fotón láthatjuk, hogy még megvoltak az ablakok, a faragott fa ablakok, a kapu az ma is megvan, de hőszigetelték, új színezést kapott, modernizálták, úgyhogy a karaktere már megváltozott, de még ma is áll ez a ház. A könyvünk készítésekor be tudtunk jutni ebbe a házba, itt is téglaboltozatos szobák vannak.

A Varga utca 16. 1951-ben Benkő László, és 2023-ban Vigh Levente felvételén

Újsori házak

Ami a várost nagyon formálta, azok a tűzvészek voltak. Az építőanyagoknál említettem, hogy a nád és vályog nagyon gyorsan lángra kapott, és egész városrészek égtek le, ha elindult valahol egy tűz. Próbálták az 1760-as években is szabályozni az építkezést, ott akkor azt írták elő, hogy téglából építkezzenek, a kéményt próbálják téglából építeni és meszeljék a házat. Ma már banális dolgok, de akkor ezt még elő kellett írni, tehát el tudjuk képzelni, hogy milyen állapotok lehettek. És még azért nehezen ment, végül 1802-ben is leégett a fél város. Az utolsó tűzvész 1811-ben volt, ekkor is 1500 ház leégett, utána már sikerült olyan szigorúan szabályozni és olyan várostervezést alkalmazni, hogy már nem volt több ilyen nagy tűzvész.

Debrecen központja három Árpád-kori településnek az összenövéséből alakult ki a XIV. századra, de ahogy láttuk a térképen, ez egy teljesen organikus, szabálytalan város volt, jelentősebb szabályozás nélkül alakult ki. Az utolsó nagy tűz után, 1812-ben jött el a szabályozási térkép ideje, amikorra egyrészt kinőtte a város a határát, elkezdtek a sáncárkon kívül építkezni, s rákényszerült a város, hogy új utcákat hozzon létre. Ezek voltak a taksás porták vagy újsori telkek. Innentől beszélhetünk tudatos várostervezésről Debrecenben. Mármint ami teljes, átfogó várostervezés, és ehhez nem csak az utcákat szabályozták, hanem 1822-ben elkészítették a típusterveket. Kiosztották az ott élő cíviseknek. Ők ugyan nem cívisek voltak, hanem a szerényebb néprétegek éltek ezen az újsori területen, de összességében minden városlakó cívis, úgyhogy mondhatjuk cíviseknek őket. Itt is azt láthatjuk, hogy ez a klasszikus háromosztatú alaprajz, tehát, hogy középen a pitar a szabadkéményes konyhával és két szoba, még a kemence is ott van berajzolva, tehát 1822-ben is még ilyen házakat építettek típusterv alapján.

Újsori házak 1930-ban Ecsedi István, és 1941-ben Benkő László felvételén

Ezt megörökítettük újonnan is, és Levente jóvoltából látható a kiállításon. Ez a Dobozi utca, ez a kis szélső ház még megvan, legalábbis a kapu, de már nagyon átalakították, emeletessé. Mellette meg már többemeletes társasházak vannak.

A Dobozi utca 7-9-11-13.1951-ben Benkő László, és 2023-ban Vigh Levente felvételén

Libaszárnyas újsori házak

Szintén egy helyi karakter, sajátosság, a libaszárnyas házak, ilyen nevet adtak neki, ez azt jelenti, hogy itt ugyanúgy egy nyeregtető fut ki az utcára, de ahelyett, hogy háromszög alakja lenne, kicsit megmagasították a homlokzatot. Itt próbáltak ők is nagyzolni, hogy reprezentatívabb, kicsit magasabb legyen a homlokzat s úgy tűnjön, mintha ez is egy polgárház lenne, de hát ez kvázi kulissza; utána pedig lekontyolták a tetőt. Hogyha benézünk mögé, ez ennyit jelent, hogy a tető szélén túllóg a fal, és szerintem innen jött ez a libaszárny elnevezés.

Libaszárnyas homlokzatú házak a Kút utcán 1930-ban Ecsedi István, illetve a Csap utca 29. és a Borz utca 17. szám alatt, Varga Gyula felvételein, 1986-ban

Az 1760-as térkép után a következő állomásunk az 1822-es várostérkép, ahol szintén a teljes városban láthatjuk, hogy hogyan néztek ki a házak. Ezen még ugyanazt az állapotot rögzítették, amit az előzőn, 1822-ben szinte minden telken ilyen kis téglalap alakú házak vannak, viszont a reformkorban, az 1800-as évek első felében indult el az a városfejlődés, amikor Debrecen építészetében is elkezdett nagyvárossá válni, s kialakult a főutcán az egyemeletes, klasszicista bérház vagy kereskedőház sor.