Szerző: Szabó Anna Viola

Jóllehet, Chilf Mária már 2012-ben készült AZ című munkájával bevonult a Déri Múzeum Képzőművészeti Gyűjteményébe, az idei évben NKA pályázati támogatásból megvásároltuk Debreceni vonulás című kollázsát is.

A Képzőművészeti Gyűjtemény kortárs alkotásokkal való felfrissítése Szoboszlai Lilla kezdeményezéseképpen indult el 2010-ben. A kurátor a múzeum jellemzően dokumentációs fényképeket őrző Fotótárának gyűjteményét is kiegészítendő, tudatos vásárlások révén kezdett el építeni egy olyan gyűjteményegységet, amely kortárs debreceni kötődésű fényképészek és fotót használó képzőművészek alkotásaira vagy általában, lokális tematikájú fotómunkákra fókuszálva kapcsolja a jelenhez mind a képzőművészeti, mind a fotógyűjteményt. A múzeum gyűjtőkörének megfelelően, a kortársak esetében is elsődleges szempontként esik latba a munkák kiválasztásakor azok Debrecen és a szűkebben vett régió kulturális tradíciója, művelődéstörténeti értékei, szociális és társadalmi helyzete által ihletett mivolta, a helyi-közösségi problémákra történő reflexiója. E kollekcióban most többek között Korniss Péter, Szilágyi Lenke, Fátyol Viola, Miskolczi Emese, Gerber Pál, Csontó Lajos, Vékony Dorottya, Váczi Lilla, Pettendi Szabó Péter, Baglyas Erika munkái találhatóak, s ide tartozik Chilf Mária fent említett munkája, amely a Déri Múzeum 2012-ben Et Lettera – Képeket írni, szavakat rajzolni címmel megrendezett nagyszabású, nemzetközi kiállításán való bemutatását követően került be a gyűjteménybe.

Az AZ című kép megalkotását elindító művészi szándék eredetileg egy egészen más jellegű, kézzelfoghatóbb objekt formájában reagált volna az Et Lettera kiállítás helyszíne, a múzeumépület akkor zárult felújításának anomáliáira – ám a végül megszületett alkotás a hétköznapi, emberi kicsinyességet, kapzsiságot és nemtörődömséget a transzcendens végtelenségének csillagbetűivel írta felül. A most megvásárolt kép szintén egy debreceni felkérésnek, mégpedig a tavalyi évben a Déri Múzeum és a MODEM együttműködésében létrejött Holnemváros – Debrecen régi képeken és kortárs műveken című kiállításon való szereplésnek köszönheti létrejöttét.

E kiállításra a felkért művészek olyan munkákat készítettek, amelyekhez a Déri Múzeum Fotótárának történeti képanyagát kellett használniuk kiindulópontul. Chilf Mária az ünneplés tematikájú fényképeket válogatta össze a gyűjteményből és értelmezte ironikusan át, a csipkévé vágott képek elemeinek montázsával létrehozva, saját meghatározása szerint, „Holnemváros holnemünnepségét”, egy századokat átívelő, össznépi vonulást, amelyben néptáncosok, táblákkal felvonulók, úttörők, betlehemezők, munkásőrök, díszmagyaros lovasok, karinges papok, huszárok és kiskatonák, szentté vált királyok és a mindenkori magyar politikusok menetelnek egy irányba. E menet tagjai – Veress Dániel művészettörténész szavaival –

„csizmáikkal és fellépőcipőikkel úgy gyalogolnak keresztül a kronológiai rend, a világnézeti összeférhetetlenség és általában a józan ész szabályain, mintha nem is tudnák, hogy mit taposnak. A régi május elsejékre, újabb virágkarneválokra, de még I. Miksa császár fába metszett diadalmenetére is emlékeztető szürreális menet egy zömmel debreceni emlékművekből összeszerkesztett térfal előtt vonul el. […] Ebben az emlékezetpolitikai délibábban egymás mellé kerülhet a gályarab prédikátorok és a szovjet repülősök emlékoszlopa; Petőfi, Hungária és Lenin egyaránt jobbját emelő szobra, rámutatva, hogy az összebékíthetetlen eszmék képviselői sokszor ugyanazokhoz a formákhoz és gesztusokhoz fordulnak, ha a saját hőseiknek állítanak monumentumot.”

Ugyanezt az összefoglaló, sűrítő jelleget találhatta érdekesnek András Edit művészettörténész is, amikor – s erre talán mi is büszkék lehetünk – idén tavasszal megjelent, Határsértő képzelet. Kortárs művészet és kritikai elmélet Európa keleti felén című könyvének kötéstáblájára és előzékére Chilf Mária munkáját választotta, vélhetően azért, mert a könyv mondanivalóját ez a véletlenül debreceni, de egész Kelet-Európában azonosan értett, álomszerűségében is valóságos felvonulás fejezi ki leghívebben, hiszen az ideológiai alapon állított emlékművek által a közterek megjelölése és kisajátítása, illetve a szobrok időről-időre való lecserélése, kitakarása, átértelmezése, a hozzájuk való viszony irányítottsága ezen a tájon napi tapasztalat. Az elemző úgy véli, a Vonulás szemlélése során a mű előtt elvonuló néző saját helyét is keresi a művész által kiegyenlített idő egyenrangú szereplői között, saját viszonyulását is értelmezi a megvalósított, így lehetséges helyzethez, ahogy Veress Dániel is a „merre tartunk” kérdését érzi itt felvetettnek, ha talán meg nem is válaszolhatónak. Ugyanakkor az azért talán mégsem mindegy, hogy vonulásunk egy mindannyiunk számára élhető, reményteli jövőbe, vagy a fényesre polírozott, csak vigasszal kecsegtető, kizárólagosnak választott múltba tartó-e.

Már ez a kiállított munka olybá tűnhetett a látogató számára, mintha egy végtelenített felvételből metszene ki egy hat méter hosszú szakaszt vagy hat szekvenciát – a kiállítás után pedig elkészült e hosszas, részletes bemutató redukciójának tekinthető, immár a Déri Múzeum tulajdonát képező mű is, Debreceni vonulás címen. Bár első pillantásra úgy tűnik, e kép másfél méternyi hosszába az alkotó belesűrítette a másik kép minden fontos elemét, így a különbség csak méretbeli, valójában nemcsak fizikailag, de gondolatiságában is egy egészen másik mű jött létre ugyanazon képelemek csak kicsit eltérő csoportosításával: kisebb, de testesebb. Ezen a „fotórajzon” – ahogy sajátos technikáját a művész nevezi – tudniillik már nem ugyanazt a minden szürrealitása ellenére is szervezettnek tűnő, vidám vonulást látjuk, sokkal inkább az ünnepség után oszladozó tömeget, amelynek tagjai közül már csak a fegyelmezetten menetelő katonák tűnnek magabiztosnak, a többiek inkább tanácstalanul téblábolnak, álldogálnak. Mintha a redukció eredményeképpen valóban eltűnt volna a képből az oxigén, eltűnt volna a horizontról a jövő (vagy múlt) feltétlen fényessége és kedélyessége, az ismeretlen célú, de közösnek látszó akarat, helyette Kossuth Lajos egyensúlyoz kötéltáncosként a magyar szabadsággal, s az egymás mellé állított szoboralakok egyforma gesztusai sem okozzák többé a különböző ideológiák mélyén rejlő azonosságok felismerésének katarzisát, mert az elveszített ritmus híján itt csak egy díszletraktár egymásra halmozott bábuinak tűnnek. A kommunizmus végét hirdető, a daru kötelén kilengő Lenin-szobor ledönti hazánk papírmasé erősségű bástyáját, Szent István saját koronájára léptet fakó lován, Horthy Miklós mintha önnön viaszfigurájával szembesülne, Kádár János bizonytalanul integet, nem tudva, kinek. Minden csak talmi, kijátszott, meghaladott, eldobált staffázs itt már, a közöttük tévelygő statisztákkal együtt, ami nagyon szomorú látlelet annak tudatában, hogy az új előadás még kitűzve sincs.

Chilf Mária fontos munkája a tudatos, kritikus múltszemlélet helyett ismét fenyegető kollektív amnézia veszélyére is figyelmeztet, hiszen, ha annak eluralkodásával a kényelem érdekében engedünk a mindenkori hatalom észrevétlen erőszakának, amellyel a céljaihoz alakított, közös örökségnek állított gesztusokat használja, a hagyományt teremti, s az egyetlen lehetséges múltat s jövendőt kijelöli, akkor a bűnhődés se segít, hogy könnyen túl ne lépjen rajtunk a világ.