Szerző: Váradi Katalin

Napjainkban a Piac utcán üzletek és vendéglátó egységek kirakatai várják az oda betérőket és az ott sétálókat. Nem volt ez másképp a korábbi időkben sem. A 18–19. század fordulóján nőtt meg a bolti kereskedelem jelentősége, erre az időszakra tehető a Piac utca jellegzetes képének kialakulásának kezdete. Számos – irodalmi alkotásokban is megörökített – kereskedés jelezte Debrecen lassan kialakuló városi, polgári arculatát. Jelen írás a műemlékvédelem alatt álló Rickl-ház és a Lábasház (Piac utca 39.), valamint egykori tulajdonosainak történetét mutatja be röviden.

A Rickl-ház és a Lábasház históriája 1790-as évek elejétől, illetve 1820 körül kezdődött, viszont a telek lakottsága és keresettsége korábbról is kimutatható. Zoltai Lajos kutatásai során a 16–17. század fordulójáig vezette vissza a hely történetét. A tulajdonosok neveit végig böngészve, több kereskedő feltűnik a listában: Erdődi András, Gesztefeld Albert és Fényes István mellett egyaránt kalmár megnevezés szerepel. Gesztefeld Albert egyike volt az 1700-as évek közepe táján betelepülő idegen származású polgároknak. Elismertségét jelzi, hogy nemcsak a debreceni polgárok közé nyert felvételt, hanem bekerült a Nagyságos Kalmár Társaság tagjai közé, sőt a társaság másodgazdájává is megválasztották. Gazdagságára pedig a vagyonleltárában szereplő láncos ezüst óra utal, amely akkoriban még nem volt elterjedt.

Neki, pontosabban az özvegyének köszönhető egy részletesebb leírás a helyről, melyet végrendeletében második férje és fia, Gesztefeld Mihály között osztott fel: „Meg osztozni kívánván pedig a hátulsó ház konyhástól kamarástól mint újabb épület a fijamé legyen, ez a nagy ház pedig konyhástól kamarástól a férjemé örökösen, […] a boltot is ketten bírják ha az emberkori idő után fijammal a férjem megegyezhet és együtt kereskedhetik…  Egyaránt bírják a pinczéket, szállást a háznál lévő kis kertet és liba kertet is, és a téglás kerti szőlőt” (Idézi: Süli-Zakar István: A Rickl-ház történelmi dokumentumai. Debrecen, 1990. 19.) A fenti sorok szintén bizonyítják, hogy azon a helyen már korábban is működött bolt. Az épület kőházként a pincéjével együtt a korszak impozáns építményei közé tartozhatott. Az ingatlant később Fényes István vette meg, akitől először csak bérelte azt Rickl József Antal. A Piac utca 39. számú telek házzal, bolttal együtt 1789-ben került az első „debreceni” Rickl tulajdonába.

Rickl József Antal német–osztrák származású katolikusként került Debrecenbe, mint idegen. 1785-ben nyert felvételt a cívispolgárok közé, viszont a Nemes Kalmári Társaság soraiba nem került be. A család egyébként a 19. század közepéig nem volt, nem lehetett tagja a helyi kereskedelmi egyesületeknek. Rickl József Antal Alsó-Ausztriában, majd Pesten sajátította el a kereskedelem fortélyait. Itt nyitotta meg első üzlethelyiségét, amely annyira jövedelmezőnek bizonyult, hogy hamarosan megnyitotta fióküzletét Debrecenben, Kolozsvárott és Kecskeméten. Debrecen az országos vásárai miatt volt vonzó helyszín, amelyet igyekezett maga javára fordítani. Ezért is történhetett meg, hogy a boltja kijelölésekor a főutca középpontját szemelte ki, amelyet kilépett a családi legendárium szerint. Megjelenése felbolygatta a helyi kereskedőket, akik a városi tanácsnak panaszkodtak, s kértek segítséget a konkurencia ellen. A levéltári források alapján az 1790-es években húzhatta fel a Piac utcai telken azt az istállót és raktárt, amely a Lábasház alapjainak tekinthetők. Kiemelendő a telken lévő kert is, mivel a hagyomány szerint itt vethettek először burgonyát Debrecenben.

Rickl József Antal halála után fia, Rickl József Zelmos vette át a debreceni üzletet. Az apa az utolsó éveiben sokat betegeskedett, üzletei közül többet is elvesztett, pereskedésben állt másokkal, köztük a saját gyerekeivel is. Rickl József Zelmos Kecskeméten és Pesten tanulta ki a mesterséget, Ausztriában, Triesztben is megfordult kereskedőtanoncként. Neveltetésének megfelelően mindvégig a kereskedői pályára készült. 1811 nyarán került a debreceni üzlet élére, egy évvel később pedig a polgárjogot is elnyerte, melynek során az esküt magyarul tette le. A bolt az ő vezetése alatt tett szert igazán nagy forgalomra és hírnévre. Apjához hasonlóan őt is bepanaszolták a városi tanácsnál, ám ezek sem akadályozták a gyarapodásban. Rickl József Zelmos a város egyik legtöbb adót fizető polgára lett, idővel beválasztották a városi külső tanácsba. Ugyanakkor a katolikus hitét sosem adta fel, támogatta a debreceni katolikusokat és tartotta a katolikus szokásokat. Szokássá vált, hogy a körmenetek alkalmából a Rickl-ház kapualjában a saját költségen felállított tábori oltárnál is megjelentek a hívek. Az esemény után a ház gazdája általában villásreggelivel látta vendégül a népes családot.

A Piac utca 39. számú telek csodával határos módon épségben vészelte át az 1802. és 1811. évi tűzvészeket. Mégis az 1820-as években új emeletes ház épült meg itt, a napjainkban is álló, jól ismert Rickl-ház. Kevesen tudják, hogy az épület azon kevés elsők közé tartozott, amelynek falán lámpás világított az 1830-as években. Debrecenben sokáig nem volt közvilágítás, a reformkorban indultak meg azok a kezdeményezések, melyek célul tűzték ki, hogy legalább a főbb helyeken legyen világítás. A megvalósításban a társadalmi egyesületek, mint például a Casinó, az újonnan felálló rendőrkapitányság és egyes magánházak, üzletek vettek részt.

Az épület és a kereskedés alakját a tulajdonos család történetével együtt a századfordulón több tárcacikk megörökítette, de Szabó Magda regényében is olvashatunk róla. A „leglelkesebb krónikás”, Móricz Pál a következőképp mutatta be olvasóinak a helyet:

„Ódon sikátorra emlékeztető, kettős udvarával, Debrecen piacán, még fennáll száznegyvenesztendős tömör méltóságában a Rickl nagykalmár-dinasztia emeletes háza. Bástyás, vastag kőfalai között, hídszerű felépítménnyel kettérekesztett várszerű udvarán az emeletes öregházba építve boltíves lakszobák, óriási kalmárbolt, irodahelyiségek, raktárak, pincék s a második udvar mélyén ólak sorakoznak zegzugos összevisszaságban, vastáblás ablakaikkal, kongó vasajtóikkal, a rézoroszlánfejes tölgykapuval, hirdetve az ősi kalmár nagymódot, mely itten századokra biztonságos tűzhelyet rendezett be… A pincék száraz rejtekei még illatoznak a századév óta pihentetett aszúborok zamatjától, a homokból még felénk ragyog a drága francia pezsgő aranyos kupakja, a földszint s az emeletek öblös raktáraiból még nem illant el jó szaga a százados időkön át itt halomra rakott kincses keleti fűszerszámoknak…” (Móricz Pál: A Rickl nagykalmár-dinasztia. Egy 140 esztendős debreceni cég történetéből. Élet, XI. évf., 19. sz., 1914. május 10., 586. A sorokat a bolt bezárása idején vetette papírra az író.)

A Török Császárhoz cégére – török császár a lovon – hívogatóan csalogatta be a vevőket a boltba. Fennállása folyamán háromféle ábrázolásban láthatták „az uralkodót” a debreceniek. Az utolsó cégtábla 1894-ben készült el megrendelésre 200 x 90 cm nagyságban. Zeilinger Ede, egykori debreceni címerfestő levele szerint „ezen török császár festményt Szenes Fülöp barátom és tanonc társam festette nekem felkérésemre, véletlenül átutazóban lévén, kérésemet teljesítette.” (Zelinger Ede levele Nagybákay Antalhoz. Debrecen, 1940. június 19. másolat – I.1953.2., Déri Múzeum, Történeti Tár gyűjteménye)

Nemcsak az épület külső megjelenése vonzotta a tekintetet, hanem a bolt berendezése és kínálata is. A rendkívüli boltforgalmat lebonyolító Török Császárhoz üzlet a gyarmatárukereskedés egyik központjának számított a térségben. Az árucikkek elsősorban kikötővárosokból – különösen nagy szerepet játszott Trieszt, amely a család későbbi tagjainak, boltvezetőinek is fontos állomása lett a szakma elsajátításában – és Balkánról érkeztek. A népszerű termékek közé tartoztak különféle fűszerek, kávé, később tea, de divatcikkek, ruhaneműk, nürnbergi áruk is keresettek voltak. A gyapjú és a toll iránt főként a külföldi kereskedők érdeklődtek. A pult és a polcok tartalma mellett ugyanolyan csalogatónak bizonyult a pult felett, mennyezetről lelógó cápapreparátum (más források szerint cethalmúmia), amely a 19. század elején érkezett az egyik tengermelléki áruszállítmánnyal együtt. A kitömött állat a boltban dolgozó inasok és legények számára is meghatározó volt, ugyanis ennek szájába dobták életrajzaikat, visszaemlékezéseiket felszabadulásukkor, távozásukkor.

A boltot 1913 őszén záratta be végleg Rickl Géza, miután üzletvezetője meghalt. Ő maga már a cívisekhez hasonlóan a gazdálkodásnak szentelte idejét a család elepi, macsi és egyéb birtokain. A Rickl család számos tagja beírta magát a helyi emlékezetbe. Rickl József Zelmos halála után özvegye, Rozina asszony és veje, Dragota Ignác vitték a boltot, akik tovább gyarapították a családi vagyont, s még forgalmasabbá tették az üzletet. Rozina asszony a nagy termete miatt fotelból igazgatta a bolt ügyeit. Emellett segítette „a nemes földesasszonyok tájékozódását a kétnemű fiatalság serdüléséről, (…) a földesúri családok kedves tervezgetéseihez nem egyszer fűzött helyénvaló, jólirányító okos szót” is. (Móricz Pál: Magyar sirató. Feljegyzések, történetek a régi magyar életből. Szerző saját kiadása, Tahitótfalusi Sylvester nyomdai műintézet nyomásában, é.n. 15.) Rickl József Zelmos és Rozina asszony fiai az 1848–1849-es eseményekben és harcokban vették ki részüket derekasan, sőt ifjabb Rickl József Zelmos kardot is cserélt a nagy költővel, Petőfi Sándorral. Ugyancsak legendássá vált „Mici mama” (Rickl József Zelmosné Brunner Mária) Rickl-pecsenyéje, ami valójában tojásban rántott zsömlét, bundás kenyeret jelentett.

A család igyekezett beolvadni a debreceni társadalomba, házasságok révén kapcsolatba kerültek más kereskedőcsaládokkal és helyi értelmiségiekkel. A vagyon nagyobb részét ingatlanokba és földekbe fektették, egyre nagyobb teret kapott a gazdálkodás, amellyel tulajdonképp a cívis szokásokat és hagyományokat követték.

Irodalomjegyzék:

• Móricz Pál: A Rickl nagykalmár-dinasztia. Egy 140 esztendős debreceni cég történetéből. Élet, XI. évf., 19. sz., 1914. május 10.
• Móricz Pál: Magyar sirató. Feljegyzések, történetek a régi magyar életből. Szerző saját kiadása, Tahitótfalusi Sylvester nyomdai műintézet nyomásában, é.n.
• Nagybákay Antal Zelmos: A debreceni Rickl család 1848-as hagyományai. In: Sz. Máthé Márta – Selmeczi László (szerk.): A debreceni Déri Múzeum évkönyve 1997–1998. Debrecen, 1999.
• Nagybákay Antal Zelmos: Egy régi kereskedőház történeté-ből. In: Dr. Gazdag István (szerk.): Hajdú-Bihar megyei Levéltár évkönyve XI. Debrecen, 1984.
• Süli-Zakar István: A Rickl-ház történelmi dokumentumai. Debrecen, 1990.
• Zelinger Ede levele Nagybákay Antalhoz. Debrecen, 1940. június 19. másolat – I.1953.2., Déri Múzeum, Történeti Tár gyűjteménye
• Zoltai Lajos: Helyrajztörténet. Kézirat. – Déri Múzeum, Történeti Tár gyűjteménye