Szerző: Szalóki Gabriella
A hajdan európai hírű debreceni csizmadiaszín, amely számos irodalmi műben felbukkan, valamint a báljairól híres Korona vendéglő mára nyomtalanul eltűntek. Mindkettő a debreceni csizmadia céh tulajdonában volt a Csapó utca 17. alatt, a Vár utcával szemközt. Történetük a testület fénykorával és hanyatlásával forrt össze.[1] A nagy múltú épületek mára feledésbe merültek, 1953-ban – korábbi városrendezési tervek alapján – helyükön megnyílt a Liszt Ferenc utca a Kossuth utca és a színház irányába.[2]
Szabó Magda az Ókút (1970) című regényében idézte fel emlékeit a hatalmas Csizmadia Árucsarnokról:
„A Csizmadiaszínt külön szerettem, a bőrszag, amely a hosszú rúdon a mennyezet alatt lógó végtelen csizmasorból áradt, amelyek úgy fityegtek odafenn az utca hosszúságú, istállót és laktanyát egyszerre idéző teremben, mint a kolbászok a füst alatt, mindig megkapott, mintha megéreztem volna a Csizmadiaszínben annak az időnek a tanúját, amikor a céhek még nagy szerepet játszottak a városunkban…”




Forrás: Déri Múzeum
A debreceni Csizmadia Árucsarnok története
A debreceni csizmadia céh – amelynek alapítólevele 1604-ből maradt ránk[3] – az egész Tiszántúlon meghatározó szerepet töltött be. Csizmáikat a környező vármegyékben értékesítették, iparostanulóik országszerte terjesztették a hagyományaikat, szakszavaikat és mesterségbeli tudásukat. A legnépesebb és legerősebb képviselettel rendelkező céhek minden városban a csizmadiáké voltak.[4] A csizma viselésének népszerűsége miatt akkoriban ez elit szakmának számított, tagjaik között számos nemesi származású mester volt, amely erősítette a városban az érdekképviseletüket. Saját zászlajuk volt, amely alatt harcoltak Bocskai mellett és az 1848/49-es szabadságharcban is az iparos hadtestben. A csizmadia céh ereklyéit, tábláit, szabadulóleveleit ma a Déri Múzeum őrzi. A céhládában őrzött iratok nagy része 1944-ben megsemmisült.



Forrás: Lukács Tihamér, Déri Múzeum
A debreceni csizmadiák nem csak vásárokon árulták portékáikat, hanem a 17. századtól volt állandó árusító helyük is a „Piacon”, vagyis a főutcán. A 18. század végén építtette a céh az első csizmadiaszínt a „Nagypiacon”, amely a 1802-es tűzvészben leégett.[5] Ahogy más városokban is, színtársulatok is felléptek benne, amíg nem volt a városban kőszínház. 1808-ban a város egy új árusítóhelyet emelt, amelyet „Kardos-házként” emlegettek. Ez az épület a mai Simonffy utca (Kis-Új utca) sarkán állt, amelyet a tímárokkal közösen használtak.[6] A csizmadiák az emeleten árultak, a tímárok a földszinten. Az épület 49 év után, 1857-ben összeomlott.
Az árusítóhely rossz állapota miatt a csizmadia céhgyűlés 1857-ben döntött egy telek vásárlásáról, ahol tágasabb csizmadiaszínt kívántak építteteni. Ennek elkészültéig a céh tagjai a Nagy Czegléd (a mai Kossuth) utcán az Eőry-ház előtt, a szabad ég alatt árusítottak. Az időjárás viszontagságai miatt szükségük volt egy fedett épületre.
1858-ban Simonffy Ferenc (a későbbi polgármester nagybátyja) Nagy Csapó utca 323. szám (később Csapó utca 17.) alatt lévő házát vásárolták meg a hozzá tartozó 21 kataszter hold földdel együtt. Ez a ház éppen a Vár utcára nézett.
A megvásárolt telken először a régi épületet bontották le, erre a munkára a tagokat is kötelezték. Az új csizmadiaszínt 150 évvel ezelőtt, 1861-ben kezdték el építeni, Barcsai Miklós és Kocsi Sámuel mesterek vezetésével, és ugyanazon év december 24-én adták át. Az építkezéshez a tagok is hozzájárultak.[7]
A 350-400 árus számára kialakított, hatalmas árucsarnok egyszerre többezer embert tudott befogadni. Az épület félig nyitott és csapott tetős volt. Minden kedden megnyíltak a nagy fatáblás kapuk, amelyek várkapuszerűen őrizték az óriási épületet. A csizmadiák ekhós szekérrel vagy gyalog, vállukon, rudakon hatosával hozták a pár csizmákat az árusítóhelyre. A szín évente négyszer az országos vásárok idején 15-15 napra is megnyitotta kapuit a nagyközönség előtt.[8]
A csizmadiaszínről részletes leírást találunk Móricz Pál: A debreczeni csizmadia című (1912) novellájában.[9]
„Ott a Csapó-utcza részen a csizmadia-szinnek nevezett hatalmas terjedelmű, cziczomátlanul fehérre meszelt óriás árúcsarnok is abból az időből maradt fent. Több ezer ember kényelmesen forgolódhatik egyszerre ebben az iromba, de czélszerű árú-házban. Megkopott árúpadokon, vaskarikákról csüngő diófa rudakon csalogatják a vásáros magyart azok a jóhírű debreczeni csizmák. Minden héten friss csizmák újítják fel az évszázados bagaria illatot.”
Az 1864-es ipartörvény miatti átalakulása következtében a debreceni csizmadia céh 1865-ben részvénytársulattá alakult. Ekkor 28 000 osztrák forint értékben 400 darab részvényt bocsátottak ki.[10]
1865-ben adták át a telek mögött a mai Csokonai Színház épületét. A város ekkor megkapta a Csizmadia Részvénytársaságtól a telek szélén lévő átjárót a Csapó utcától a frissen épült színház felé. Ezen az átjárón futott haza Nyilas Misi is Orczyék házából a Légy jó mindhalálig című regényben.
Az 1872-es törvény megszüntette a céheket, a Csizmadia Részvénytársaság 1875-ben Csizmadia Árucsarnok Szövetkezetté alakult, ekkor 514 tagot számlált, és továbbra is a csizmadiák érdekképviseleti szerveként működött. A szabadságharcos múlt miatt politikai irányultságuk Függetlenségi párti volt. A csizmadiaszínben tartott népes gyűléseket Thaly Kálmán is, aki 1881-től 1904-ig volt a Függetlenségi és 48-as párt képviselője Debrecenben. Móricz Pál indítványozta egy emléktábla elhelyezését 1934-ben a Magyarság hasábjain.[11]
A Korona vendéglő
A következő nagy építkezés 1891-ben kezdődött, amikor a Csizmadia Árucsarnok Szövetkezet közgyűlésén döntés született egy kétszintes épület felépítéséről az utcafrontra,[12] az akkor még csak tervezett Zenedével szemközt, amely két évvel később, 1893–1894 között épült meg. Az épületet befektetési céllal építették, hogy a bérleti díjjal a szövetkezeti vagyont gyarapítsák. Az építkezés 1892-ben fejeződött be, építői Tóth Kálmán és ifj. Barcsai Miklós voltak.
Az alsó szinten kialakított éttermet a csizmadiák Kossuth Lajosról szerették volna elnevezni. A céhmesterek táviratoztak Torinóba, hogy kikérjék erről Kossuth véleményét, ám ő kitérő választ adott. A helyiség neve végül Korona vendéglő lett.

Zoltai Lajos felvétele, 1908.
Forrás: Déri Múzeum
A vendéglőt több bérlő vezette az évtizedek során, a dísztermet pedig id. Schaff János táncmester bérelte, aki táncoktatást, bálokat, álarcos estélyeket szervezett, így a Korona a debreceni társasági élet egyik központja lett. Több terme volt, így különböző asztaltársaságok is rendszeresen látogatták. A Koronának nagy és árnyékos kerthelyisége volt, ahol kuglipálya is készült.
A valódi forgalmat a bálok adták: csizmadiák, postások, sütőipari és fémipari munkások, famunkások, cipészek, vasutasok báljai. Az öreg honvédek bálja mindig március 15. előtt volt, hogy a bevételből az 1848/49-es veteránokat tudják támogatni. Az étteremben magyaros konyhát és homoki borokat kínáltak elérhető árakon. A zenét Rácz Károly és a Magyari testvérek együttesei szolgáltatták, máskor Veress Tóni, Berki Lajos, Benczi Sándor és Kiss Béla zenekarai muzsikáltak.[13]

Forrás: Képek Debrecen előkelő bevásárló és szórakozó helyeiről. Új Magyar Szalon, 1937. Húsvét, 26.)
1912-ben a táncterem helyére Suchán Rezső Uránus mozija költözött, amely 1914-től az Omnia-mozi nevet viselte. Mivel a mozitulajdonos alacsony bérleti díjat fizetett, 1924-ben a Szövetkezet közgyűlési határozatra szerződést bontott az üzemeltetővel. Átalakítás után 1925-től ismét táncteremként üzemelt, a helyiséget ifjabb Schaff János táncmester bérelte.[14]
A kézműipar az 1920-as években kezdett jelentősen leépülni. A trianoni döntéssel elcsatolt területek csökkentették a termékek felvevőpiacát, a gazdasági válság pedig a fizetőképes keresletet.[15] Az eladások 1933-ban csökkentek drasztikusan, akkor merült fel először az Árucsarnok eladása.[16] A korábban elit szakmának számító csizmadiamesterséget egyre kevesebben választották, már a régi mesterek gyermekei is inkább értelmiségi pályára mentek.[17]
A Csizmadia Árucsarnok végjátéka
A történet drámai fordulata 1944-ben következett be, amikor a Csizmadia Áruforgalmi Szövetkezet közgyűlési határozat után eladta a történelmi épületet egy budapesti festékkereskedő cégnek, az Izsák Rt.-nek csereüzlet keretében.[18] Az eladás mellett az is döntött, hogy 1941-ben megjelent az új városrendezési terv, amelyben a Csapó és Kossuth utca között a városvezetés utcát kívánt nyitni. Ez éppen a csizmadiaszín területén vezetett volna át.[19]
Az ingatlanügylet jelentős felháborodást váltott ki a tagság körében. A tagok később azt állították, hogy félrevezették őket, és mindent megtettek az adásvétel semmissé tételéért, mivel a Hatvan utcai csereingatlan rossz állapotú volt, és az általuk átadott épületegyüttes értékéhez képest méltatlanul alacsony ellenszolgáltatást kaptak. Az árkülönbözetet nem osztották szét a tagok között, akik pedig szorult helyzetben voltak, mert a háborús helyzetben nem jutottak jövedelemhez. Az ingatlant minisztériumi közbenjárással sem kapták vissza.[20]
A Csapó utca 17. szám alatti épületek a második világháború bombázásaiban találatot kaptak, de 1945-ben a tagok önkéntes munkával helyreállították a romos árucsarnokot, és júniustól már újra árusították benne a csizmákat.[21] A korábbi 350-400 csizmadia helyett csak 12-en. A kézműipar teljesítménye már nem indokolta a hatalmas épület fenntartását, fontosabb volt az iparosodás, és a belváros rendezettebbé tétele.
1947-ben a belváros ezen területén ásatások folytak, a csizmadiaszín romjai alatt 50 m hosszú pincét találtak, amelyről azt feltételezték, hogy a Szent Anna templomtól a Zeleméri templomromig vezet, de ez nem igazolódott.[22] A régi épületek helyén jelentős építkezések zajlottak, hogy a háborús pusztítás és a „régi világ” nyomait eltüntessék. Az ötvenes évek elején felépült a Csapó utcán a Debreceni Villamos Vasút új székhaza és egy új 24 lakásos bérház. A Debreceni Tervező Iroda 1951-ben a Debrecen Villamosvasút áramátalakító központja helyének a színházátjárót jelölte ki. A Debrecen Városi Tanács Végrehajtóbizottságának határozata alapján az Omnia Mozi épületét, az üzletsort és a raktárépületeket lebontották.
Az új utcát a Vár utcával szemben híres zeneszerzőnkről, Liszt Ferencről nevezték el. Az utcában a járdát 1953-ban adták át, a következő évben pedig már a közúti forgalom is megindulhatott.[23]
[1] Mázló, 1927
[2] Liszt Ferenc utca Debrecenben, 1953
[3] Gáborján Alice: Csizmadia, 1991
[4] Benda Gyula, 2001
[5] Mázló, 1927
[6] Nagy Pál – V. Szathmári Ibolya, 1997. 43.
[7] Mázló, 1927
[8] Móricz Pál: Debreceni csizmadiaszín, 1934
[9] Móricz Pál: A debreczeni csizmadia. 1912
[10] Mázló, 1927
[11] Móricz Pál: Debreceni csizmadiaszín, i. m.
[12] Mázló, 1927
[13] Szűcs Ernő: Debrecen 1900-1910 közötti vendéglátóiparáról, 1994
[14] Szűcs Ernő: Debreceni mozgóképszínházak, 1995
[15] Móricz Pál: A debreceni csizmadia-ipar válsága, 1922
[16] Válságba jutott a híres debreceni csizmadiaszín, 1933
[17] Debreczen, 1944. február 11. 6.
[18] A Csizmadia Árucsarnok Szövetkezet múltja és jövője. Debreczen, 1944. január 23. 8.
[19] A Nagytemplom, Csokonai színház és Dégenfeld-tér környékének részletes rendezési tervezete. Debreczeni Újság – Hajdúföld, 1943. május 8. 3.
[20] Kavarodás egy nagy ház eladása körül és a debreceni öreg csizmadiák nagy baja. Független Magyarország, 1944. október 4. 6.
[21] A debreceni csizmadiák újból megkezdték az árusítást a nagymultú Csizmadiaszínben. Debreczen, 1945. június 14. [3.]
[22] Barna Tibor: Debrecen szociáldemokrata polgármestere…, 1947.
[23] Liszt Ferenc utca Debrecenben, i. m.
Felhasznált irodalom
- Benda Gyula: Kisvárosi társadalom és gimnáziuma. Egy mezővárosi gimnázium helybeli diákjai a 19. század első felében. Korall, 3–4. (2001. Tavasz-nyár), 104–127. https://epa.oszk.hu/00400/00414/00003/pdf/bendagyula.pdf
- Gáborján Alice: Csizmadia. In Magyar Néprajz III. Kézművesség, Akadémiai Kiadó, 1991. 294–308. https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/MagyarNeprajz-magyar-neprajz-2/iii-kezmuvesseg-25ED/a-falu-es-mezovaros-ellatasaban-jelentos-kezmuvesseg-nyersanyag-eloallito-es-feldolgozo-munkaja-2726/magyar-bor-es-labbelikeszites-2985/csizmadia-29CE/
- Mázló József: A debreceni Csizmadia Árucsarnok Szövetkezet ötven éves története 1875-1925. Debrecen, 1927
- Nagy Pál – V. Szathmári Ibolya szerk.: A debreceni tímármesterség történeti emlékei. Karcag, 1997. https://library.hungaricana.hu/hu/view/MEGY_HAJB_Sk_06_Timar/?pg=0&layout=s
- Szűcs Ernő: Debreceni mozgóképszínházak 1944-ig. Honismeret, 23. évfolyam. 5. sz. (1995)
- Szűcs Ernő: Debrecen 1900–1910 közötti vendéglátóiparáról. A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 21. 1994.
Újságközlemények
- Barna Tibor: Debrecen szociáldemokrata polgármestere újévig eltünteti a háborús pusztítások nyomait. Reformáció-korabeli temetőre bukkantak az újjáépítések során. Népszava, 1947. július 27. [7.]
- Móricz Pál: A debreczeni csizmadia. Elbeszélés. Vasárnapi Ujság, (59. évf.) 1912. 1. 4.
- Móricz Pál: A debreceni csizmadia-ipar válsága. Új Barázda, 1922. július 2. 3.
- (mp.) [Móricz Pál]: Debreceni csizmadiaszín. Magyarság, 1934. december 29. 10.
- Válságba jutott a híres debreceni csizmadia-szín. Friss Újság, 1933. február 5. 6.
- Debrecen sz. kir. város életében nagy értékmérő volt a nemes csizmadia ipar. Debreczen, 1944. február 11. 6.
- A Csizmadia Árucsarnok Szövetkezet múltja és jövője. Debreczen, 1944. január 23. 8.
- A Nagytemplom, Csokonai színház és Dégenfeld-tér környékének részletes rendezési tervezete. Debreczeni Újság – Hajdúföld, 1943. május 8. 3.
- Kavarodás egy nagy ház eladása körül és a debreceni öreg csizmadiák nagy baja. Független Magyarország, 1944. október 4. 6.
- A debreceni csizmadiák újból megkezdték az árusítást a nagymultú Csizmadiaszínben. Debreczen, 1945. június 14. [3.]
- Liszt Ferenc utca Debrecenben, [Hajdú-Bihari] Néplap, 1953. december 16.


Érdekes, alapos összeállítás. Gratulálok!
Szeretettel GRATULÁLUNK! Nagyszerű, hiánypótló cikk – tudományos, körültekintő alapossággal!
Köszönjük az új ismereteket!