NEMZETI BANKBÓL MÚZEUMI RAKTÁR

2024. 05. 17. | Fotótörténet, Településtörténet | 2 hozzászólás

KÉPTÖRTÉNETEK A FOTÓTÁRBÓL

Szerző: Szabó Anna Viola

Kép: Kozmann Leó (FAd_756, 940, 2318–19, 4644; EF_295–301N, EF_1558P, 1564P, 1576P), ismeretlen amatőr (EF_2020.27.1.1 – 27.2.10), Nagy Ibolya (FAd_134089), Zoltai Lajos (EF_261N)
Digitális utómunka: Lukács Tihamér

Május 18-án ünnepeljük a Múzeumok Világnapját, és május 25-én a Déri Múzeum megnyitásának napját: mindkettő jó alkalom arra, hogy olyasmire is ráirányítsuk a figyelmet, ami a múzeumlátogatók számára nem tapasztalható meg közvetlenül. A műtárgyakat tároló raktárak éppen úgy „a múlt emlékeit őrző és bemutató intézmények” részei, mint a kiállítóterek – ám ez utóbbiak csillogása elvonja a figyelmet a raktárak létéről és állapotáról, amelyek sokszor alapvető funkciójuknak is nehezen felelhetnek meg. Az alábbiakban egy olyan épület történetét mesélem el, amely jelenleg a Déri Múzeum legnagyobb műtárgyraktára, eredetileg azonban a Magyar Nemzeti Bank debreceni fiókjának épült, a Déri tér kialakításának befejezéseként.

A Nemzeti Bank újonnan elkészült épülete a Déri téren, 1934 tavaszán.
Kozmann Leó múzeumi fényképész felvétele

A történetmesélésben a régi adattári fényképek mellett néhány olyan felvétel lesz segítségemre, amelyeket öt éve egy budapesti antikváriumban találtam az építkezés különböző fázisairól. A nem túl jó minőségű, apró papírképek amatőr készítője műveit nem szignálta, viszont pontosan dátumozta, így akár a falak emelkedésének sebessége is követhető, a képeken megmutatkozó, eddig ismeretlen részletek vizsgálatának lehetősége mellett.

A Déri tér

1923-ban, a Déri Múzeum első terveinek elkészítésekor, az alapító által választott két építész, Györgyi Dénes és Münnich Aladár, Déri Frigyes elképzeléseit követve rajzolták meg a későbarokk, copf ízlésű palotát. Déri határozott szándéka volt mind a barokk mulatókastély típusát, nevezetesen a potsdami Sanssouci-t idéző, alacsony, szélesen elnyúló, kupolával koronázott épületforma, előtte lépcsővel, parkkal – hiszen „kultúrpalotát” terveztek – mind a Debrecen városképét meghatározó stílusokhoz való alkalmazkodás. Ez utóbbi kívánság a városvezetés szándékaival is találkozott, az építészek által pedig mindkét óhaj akceptálható volt, mert „ez a megkötöttség bizonyos környezetben érthető és igazolható” – írta szinte védekezően Györgyi Dénes a modern építészet lapjában [Tér és Forma, 1930. 6. sz. (június) 260.] megjelent beszámolójában, hiszen ő maga már 1920-ban tervezett amerikai áruházakra hasonlító, fel is épült irodaházat Budapestre.

Az 1920-as években azonban a barokk, mint követendő stílirány a korszellemtől sem volt idegen, hiszen a háború után az állami és hivatalos megrendeléseket teljesítő, korábban a szecesszió, a népi építészet vagy már a korai modernizmus felé kitekintő építészek jó része is visszafordult a historikus formákhoz, szoros összefüggésben a megtépázott ország önérzetének a monumentális épületekben is kifejezendő helyreállítási szándékával. Bár az eklektika e korszakában az épületek barokk díszítőelemeit többnyire a klasszicizmusba hajló későbarokk időszakából választják a tervezők – ami nyugodtabb, letisztultabb formaalakítást tesz lehetővé –, a modern építészet feltartóztathatatlan előretörése mellett e még a harmincas évek elején is érvényesülő tendencia egyre inkább anakronisztikusnak minősült. A Déri Múzeum, minden nemes aránya és visszafogott pompája, technikai modernitása ellenére, megnyitásakor, 1930-ban már ebbe a kategóriába sorolódott. Bár Györgyi Dénes ugyanezt az épülettípust valósította meg a párhuzamosan tervezett Balatoni Múzeum esetében is és Münnich Aladár kisebb léptékben margitszigeti pavilonjánál, ekkor már mindketten betonszerkezetű, art deco hatású csarnokokat és bérházakat álmodtak a főváros, a nagyvárosok köztereire. Vidéki és magánmegbízásaik esetében a megrendelő többnyire társadalmi konvenciók meghatározta ízlésének és vágyainak vagy szűkös pénzügyi keretének figyelembevételével kell tervezniük, de a bevált gyakorlatokat átemelik: a múzeum építésének idején közösen tervezett békéscsabai kereskedőszékházuk nemcsak a Déri Múzeum klasszicista kagylódíszítését örökölte meg, de a háromosztatú, összenyitható központi terem ötletét is; Münnich Aladár ugyanoda tervezett bankfiókja pedig az íves középrizalitot viszi tovább, miközben az alkalmazott díszítések art deco-barokkosak: a változás apránként, nesztelenül beszökik.

Az, hogy a kis debreceni múzeum nyugodt méltósága a mai napig megőrződött, jórészt az épületnek hangsúlyt adó, süllyesztett kastélyparknak és a gondosan megtervezett, egységes építészeti környezetnek köszönhető. A város már a tervek bemutatásakor határozott arról, hogy „a múzeum környékén a jövőben történő építkezések alkalmával csak olyan épületek emelését fogja megengedni, amelyek semmiféle tekintetben nem rontják a Déri-múzeum külső hatását”, amiből egyenesen következik, hogy stílusban is alkalmazkodni kell hozzá, vagyis a teret körülölelő többi épületnek is copf és klasszicista jegyeket kell hordoznia.

Az idézet forrása: Egyetértés, 1925. március 24.
A Déri Múzeum épülete az építkezés befejezésekor, a parkrendezés előtt, a Füvészkertből ott maradt szoborral.
Zoltai Lajos felvétele, 1928.

Az újonnan nyitott Perényi utca Füvészkert utcai sarkán 1925 novemberére felépült városi bérház klasszicista épületelemeivel már hasonult a Kollégiumhoz (a múzeum melletti sarokra 1954-ben épített pártház pedig a bérházhoz). Az utca átellenes oldalán 1880 óta álló, eklektikus iskolaépület semleges tömege majd az 1939-ben hozzáillesztett neoklasszicista zenepavilon által simul be harmonikusan a környezetbe. A múzeum megnyitása előtt kötelezték a református egyházat is, hogy a szintén újonnan nyitott Múzeum utca sarkán csak a megadott feltételek mellett emelhet új épületet, az ott álló ház dísztelen hátsó frontját azonban addig is a tér stílusához kell alakítania. Ezt a feladatot a minden részletre odafigyelő Györgyi Dénes végezte el, személyesen tervezve át az ablakkiosztást annak érdekében, hogy az 1919-ben lebontott Salétrom laktanya Zoltai által begyűjtött empire ablakrácsai azokon arányosan elhelyezhetők legyenek, s tervezett a korábbi vakolatdíszek helyébe a Déri Múzeum stukkóival harmonizáló füzérdíszeket és rozettákat. (Éppen ezért érthetetlen, hogy ennek a kötelezettségnek a betartása miért nem érvényes az azóta is meglévő épület mai tulajdonosára, aki minden városképi tekintetet mellőzve, önkényesen eltávolította és ismét a raktárba vonultatta e rácsokat.)

A múzeummal szemben lévő telkeket már 1915-ben megszerezte a Magyar Posta, hogy oda építse fel új debreceni hivatalát, a megvalósítás azonban történelmi és anyagi okokból tizenöt évet tolódott. Az ott álló épületeket végül 1928-ban kezdték lebontani, az alapásást a következő év novemberében, az építkezést 1930 márciusában kezdték, az új, neoklasszicista postapalotát pedig 1931. június 16-án adták át rendeltetésének.

A Déri Múzeum megnyitására 1930. május 25-én érkező vendégek (élükön Klebelsberg Kunó kultuszminiszter és Vásáry István polgármester) mögött jól látszik a három hónapja elkezdett postaépítkezés deszkázata.
Nagy Ibolya Rákóczi utcai fényképész felvétele

Münnich Aladár építésznek a tervek elkészítésekor a város szigorú rendelkezései ismét megkötötték a kezét, s nemcsak a követendő stílus tekintetében. Az egységes térfal érdekében a város írta elő az épületmagasságot, amelynek a Püspöki palotával azonos párkánymagasságban, és az ablakméreteket, amelyeknek azzal azonos tengelytávolságban kellett készülnie, ahogy előírta a Hatvan utcával való összeköttetést is, úgy, hogy a tér felől a bérház függőfolyosói takarva legyenek. A barokkos ívű átjárók megoldása mindkét feladatnak eleget tesz, amellett a Déri Múzeum feltáruló képét is pompásan keretezi. Az épület a mocsaras talaj miatt ugyanúgy vasbetonteknőbe került, mint a múzeumépület, bent a felvevőterem üvegteteje az Ecce homo-teremét idézi. Münnich Aladár munkásságának ezidőben született értékelése szerint

„művein meglátszik, hogy önálló utakon járó, modern művész alkotta őket, aki azonban a kor rejtélyes cenzúrájának hatalma alatt állott. Mindenütt új gondolatokat, új eszméket érzünk ki, de burkoltan, mert eddig nem akart erőszakosan harcolni, nem kívánt oly ösvényeket vágni, amelyeken megakadhat egy időre a munkásságában. Munkái finomak és olyan modernek, amennyire azt a közfelfogás nálunk eddig megengedte. Munkáiban egy olyan építész alkotóerejét látjuk, aki kedvezőbb művészi körülmények között egészen eredeti gondolatokkal jön ki.”

Forrás: Magyar Építőművészet, 1929. 9–10. szám, 4.

A Postapalota építésze olyan nagyvonalúan, épp csak olyan mértékben használja a klasszicista stíluselemeket (a Nagytemplommal harmonizáló kváderezés a lábazaton, jón pilaszterek a homlokzatokon), hogy abból az épület tömegét tekintve leginkább a szimmetria szabályos rendje érzékelhető, a belső terek funkcionalitását pedig a legkevésbé sem akadályozza.

Az új Postapalota Déri térre néző térfala, 1933-ban.
Kozmann Leó múzeumi fényképész felvétele

A Déri tér Bethlen utca felőli oldala

Az új múzeum átadása után, a tér baloldalán a Bethlen és a belé torkolló Füvészkert utcán álló házak hátsó udvarainak látványa még zavarta az összképet, ezért a tulajdonosokat felszólították, hogy telkeik térre néző részét egyesítsék és közösen parkosítsák. Miután ennek még a kötelezés ellenére sem lett teljes mértékben foganatja, a város egy 2 és fél méter magas, csaknem száz méter hosszú téglakerítés építtetésével oldotta meg a térrendezést, addig, amíg az oda tervezett épület el nem készül.

A Déri tér baloldalán a Bethlen utcai telkeket takaró hosszú téglafal, a foghíjban a későbbi Pedagógus Művelődési Ház épülete látszik.
Kozmann Leó múzeumi fényképész felvétele

A dolog azért húzódott, mert a telket már korábban lekötötte a Honvédelmi Minisztérium a 6. vegyesdandár-parancsnokság épülete számára, ám a miniszter „tárcájának szűkös hitelviszonyai között” 1930 októberében kénytelen volt tervéről lemondani. Ugyanekkor azonban eredményre jutottak a tárgyalások a Magyar Nemzeti Bankkal, amely a volt Osztrák–Magyar Bank Arany János utcai palotájában székelő helyi fiókjának kívánt új épületet emelni, s annak helyéül az épülő posta közelsége miatt éppen ezt a telket nézte ki. A honvédelmi tárca visszalépésével a telek eladhatóvá vált, s az adásvétel hamarosan meg is történt.

Nem sokkal ezután jelentkezett a városnál a Keresztyén Ifjúsági Egyesület [KIE] (a Londonból induló, Amerikában világmozgalommá teljesedő YMCA), amely amerikai támogatással felépítendő székháza számára keresett vagy már választott is helyet, s a város novemberben ingyen átengedte e célra a leendő bank mögötti terület Bethlen utcára néző szakaszát (az OTI helyét), ahol a telkeket már a múzeumépítéskor kisajátította, a lakók a vészcsengőt várták. Egyelőre úgy tűnik, hogy a KIE a telekigénylést már egy kész látványtervvel is meg tudta támogatni, amelynek elkészítésére Györgyi Dénest kérték fel, talán a debreceni egyetemi tanári villák, internátusok, sporttelep, cserkészház körül ekkoriban zajló munkái, csak részben megvalósuló tervei ismeretében. Bár részlettervek ekkor talán még nem készültek, azt már tudni lehetett, hogy az épületben helyet kívántak adni egy előadóteremnek, klubhelyiségnek és könyvtárnak, kétszáz ágyas internátusnak, alkoholmentes étteremnek, tornateremnek és uszodának is. Györgyi a megbízást mindenesetre olyan komolyan vette, hogy irodájának egy ifjú tervezőjét a következő év nyarán a debreceni delegációval együtt tapasztalatszerzésre küldte az amerikai YMCA-kongresszusra. A terv megvalósítása sokáig szóban forgott, ám végül mégsem jutott rá pénz; a KIE magyarországi központja évekkel később, Budapesten épült fel.

Györgyi Dénes terve a KIE székháza számára a Bethlen utcán, 1930.
Magyar Építőművészet, 1931.

A meg nem valósult tervnek a Déri tér szempontjából azért van jelentősége, mert 1932 januárjában, amikor a Nemzeti Bank elkészült tervrajzait először szemrevételezhette a városi tanács, a már álló épületekhez való alkalmazkodása mellett fontos értékének látták azt is, „hogy az teljes harmóniában van az ugyanitt tervezett KIE-palota stílusával”. Amikor tehát annak idején a város feltehetően a Nemzeti Bank vezetőivel is közölte azokat a szigorú stílusbeli megkötéseket, amelyek a Déri téri épületekre vonatkoztak, a KIE székházával már meglévőként s egy konkrét látvány ismeretében kellett számolnia. Azt ugyan nem tudjuk biztosan, hogy valóban Györgyi terve volt-e az, amelyhez az új épületnek hozzá kellett volna simulnia, de a felépült bank jellemzőit tekintve (s mert tervpályázatot sem írtak ki), erre jó esély van. Györgyi épülete immár semmiféle historikus elemet nem visel magán, ellenben egész megjelenésében, a szigorú emeleti ablaksorral is kolostorhatást kelt, amelyet a földszint vélhetően közösségi, gyülekezeti teret rejtő hosszanti üvegablakai és az órájával templomtoronyként is értelmezhető, felmagasított sarokrizalitja még inkább hangsúlyoz. Az épület funkciójára utaló történeti épületforma négyzetességébe úgy ékelődik a sarokablakos modern toronykubus, hogy a kettő szerves egységet alkot: a középkori és modern templomutalások együttes hatásukban éppen a KIE mozgalom legfőbb célját, a régi hitelveknek a modern életben való megvalósítását, a megszüntetve megőrzést fejezik ki. Az, hogy az épület nem a térre néz, hanem kifordul onnan, s hogy azt nem a város rendelte meg, nagyobb szabadságot adhatott Györgyi Dénes ceruzájának, mint a múzeum esetében – ennél fogva azonban a bank tervezőjének nemcsak Györgyi klasszicizmusához, de Györgyi modernizmusához is hozzá kellett igazítania a saját épületét. Az, hogy a Nemzeti Bank debreceni fiókja olyan lett, amilyennek most is látjuk, feltehetően ennek a körülménynek is köszönhető: Hübner Tibor korábban megvalósult banképületei ugyanis igen kevéssé hasonlítanak a debrecenihez.

A Hübner-bankok

A székesfehérvári illetőségű építészdinasztiából származó Hübner Tibornak ez már a negyedik, a Nemzeti Bank megbízásából tervezett banképülete volt, s ezt is követte még négy. Hübner, mondhatni, a historikus építőstílusba nevelődött bele, hiszen édesanyja Alpár Ignác építésznek, e stílus vezéralakjának nevelt lánya volt, így mind Hübner apja, mind ő maga dolgozott Alpár irodájában is, akit mindketten tanítómesterüknek tekintettek. Alpár élete utolsó tervét is Hübner Tiborral készítette, amelyet a mester 1928-ban váratlanul bekövetkezett halála után fogadott unokájának kellett befejeznie.

Alpár Ignác maga is számos pénzintézetet tervezett, így a budapesti Széchenyi téren a Kereskedelmi Bank, a József nádor téren a Hitelbank (ma mindkettő minisztérium), a Szabadság téren pedig a Tőzsdepalota és az Osztrák–Magyar Bank súlyos, masszív és túldíszített palotáját is. Ez utóbbiba 1924-ben költözött be az újonnan létrejött Magyar Nemzeti Bank, s az épület reprezentatív megjelenése mellett a dolgozóterek jólszervezettségével való elégedettség is sugallhatta, hogy a bank vidéki fiókjainak tervezését olyan építészekre kell bízni, akik ismerik és követni is képesek Alpár stílusát, mindkét tekintetben. Így eshetett a választás az elsősorban középületeket tervező Hübner Jenőre, aki 1927-ben fiával együtt dolgozott a ceglédi fiók tervein, amely ’28-ban fel is épült, majd halála után az ifjú Hübner immár önállóan kapott megbízást a szombathelyi és bajai fiók megtervezésére; mindkettő 1929-ben készült el.

A két első banképületről szóló beszámolójában Hübner elismeri, hogy „a homlokzatok kiképzésére vonatkozólag a bank kikötése az volt, hogy azok stílusban terveztessenek és az intézet szellemének megfelelően palotaszerű jelleggel bírjanak” – vagyis mintegy elhatárolja magát a saját terveitől. Kétségtelen, hogy a kikötésnek (Alpárhoz képest legalábbis) meglehetősen visszafogottan tett eleget: bár mindhárom épülete neobarokk (ez jelentette a palotát), a korstílusnak megfelelően inkább copf megjelenésűek, különböző mértékben. A ceglédi bank viszonylag egyszerű, csak jón pillérekkel és faltagozatokkal, kőbábos erkélyekkel és girlandmotívumokkal díszített homlokzatának leghangsúlyosabb eleme, a hatalmas kővázákat hordozó baluszteres attikafal megmarad az építész névjegyeként, amelyet szinte az összes többi banképületén használ majd. A szombathelyi bank, talán a városképileg jelentősebb saroktelek miatt, s talán megrendelői kérésre, sokkal gazdagabban copf díszítettségű, homlokzatát füzérdíszes timpanon zárja, amely a középső ablakok szemöldökpárkányain ismétlődik, a jón helyett kompozittá dúsult pilaszterek között, látványos kapuzattal, lámpatartó oszlopokkal és még több kővázával. Hübnernek ez az első önállóan tervezett bankja volt a leginkább Alpár örökségét viselő munkája, az ő eklektikus halmozása nélkül, amiért ki is érdemelte a talán nem vágyott dicséretet a korszak hivatalos stílépítészétől, aki szerint

„a vidék pallérstílusa csakis ily tiszta, finom arányú épületek által irtható ki, de semmiesetre sem hipermodern törekvésekkel, melyek csak nyugtalanságot, zűrzavart idéznek elő a vidéki városok arculatán. Hübner Tibornak sikerült megmutatni, mily szép és nemes a klasszikus stílus, ha a művelőjében megvan a stílus teljes ismerete és mi a fő, az arányérzék.”

Forrás: Építő Ipar–Építő Művészet, 1930. május 1. 73.

Következő munkája, a bajai bankfiók palotája (a Déri kert mellett!) ismét a ceglédihez hasonló karakterű, a debreceni azonban már kijelöli az új irányt.

Miután Hübner egyedül marad az apjától megörökölt építésziroda élén, tervei, amikor erre lehetősége van, egyre inkább elszakadnak a stílépítészettől, hiszen nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a harmincas években már Bauhaus-ihletettségű házak valósulnak meg a fővárosban. Az egyik első lépése ezirányban a még klasszikus falsávokkal és párkányokkal tagolt, de minden más díszítettséget mellőző, nagyszabású épületterve, amellyel megnyerte a Szabadság tér körbeépítésének tervpályázatát: ez éppen Alpár Ignác két ottani, burjánzóan eklektikus banképületét kötötte volna össze vonalzóval kimért, egyenletesen tagozott térfalával: korábbi épületeihez képest e meg nem valósult terv mindenképpen „hipermodern”. Nem állítható tehát, hogy a debreceni banképület önmagában jelentett volna fordulatot az építész pályáján, mindenesetre fontos állomása lehetett annak: a Nemzeti Banktól érkező következő, 1934-ben teljesített gyöngyösi megbízás eredménye egy egészen egyszerű, egy emeletes, a két oldalrizaliton kívül minden historikus elemet nélkülöző épület lett. Az 1935–36-ban Székesfehérváron felépült banképülete megjelenésében szinte a debreceni parafrázisa, de mellé és máshová is a városban, modern bérházakat tervez, s a kortárs kritika már csak ez utóbbiakról vesz tudomást.

„Hübner Tibornak alkalma volt három nagyobbszabású épületet megtervezni: az egyik a Nemzeti Bank székháza, melynek formaadását az építtető konzervatív felfogása határozta meg. Vele szomszédos a Nemzeti Bank nyugdíjintézeti bérháza, ma a város egyik legkorszerűbb s igen jóízlésű lakóháza. A harmadik, a város költségén épült hivatali székház, melynek megépítésénél Hübner Tibornak, úgylátszik, szabad keze volt s megmutathatta igazi képességeit, nevezetesen az arra való rátermettségét, hogy egy egyszerű sima épülettömeget egyedül a szükséges elemekkel is művészi megjelenésűvé tegyen.”

Forrás: Tér és Forma, 1938. 11. 327.

Az ezekkel párhuzamosan, 1937-ben építeni kezdett, de a környező sziklába és a föld alá vájt, többszintes óvóhely és trezor kialakításának munkálatai miatt csak 1941-ben elkészült veszprémi bank, talán stratégiai fontossága miatt is, teljesen semleges, egy álló és egy fekvő kubusból álló, terméskőlábas, mészkőlapokkal burkolt épület, a bejáratoknál néhány enyhe ívvel. Végül az 1939-ben, a Felvidék visszacsatolása után szükségessé vált érsekújvári bankfiók, nyilván a sürgető helyzettől s a pénzügyi viszonyoktól is befolyásolva, egy a fehérvári bérházra hasonlító, letisztult, kétemeletes, négyzetes doboz lett, melynek minden homlokzati díszét a nyílászárók ritmusa adja: a nyolc nagy ablak, s keretükben az erkéllyel hangsúlyozott, kőkeretes, szögletes, mély kapubejáró.

A Magyar Nemzeti Bank debreceni fiókjának építése

Bár a korabeli sajtóban az építész tervpályázat kiírása nélküli, közvetlen megbízatása is ellenérzést váltott ki (amelyet az Osztrák–Magyar Banktól örökölt, régi, monarchiabeli módszernek minősítettek), az igazi felháborodást az okozta, hogy a Nemzeti Bank a gazdasági világválság és a munkanélküliség kellős közepén sem tekintette magára nézve kötelezőnek a Közszállítási Szabályzatot, vagyis az építkezés és az iparosmunka nyilvános versenytárgyalásának meghirdetését, hanem erre is a bevált vállalkozóitól kért árajánlatokat, mondván, hogy a Nemzeti Bank nem közintézmény, s nem is vállal kockázatot az esetleg silányabb minőségű munkával. A közvélemény megnyugtatása végett a megbízhatónak minősített budapesti vállalkozók debreceni partnerekkel együtt adták be ajánlatukat, de az építkezést így is ugyanúgy Hubert Richárd kapta, mint a többi esetben, csak a debreceni Tóth és Sebestyén céggel (a Déri Múzeum építőjével) kiegészülve; az elektromos hálózatot Barta Károly elektrotechnikai vállalata építhette ki, teljes üzleti és technikai felelősséggel, úgy, mint máshol is, csak maga mellé véve Kovács Lajos debreceni villamossági vállalkozót stb. A postapalota esetében az építtető méltányolta a város kérését, hogy a jelentkezők közül debreceni építőcéget válasszanak – a bank azonban mindent saját hatáskörében intézett. Végül a már elkészült épület berendezését, asztalos, lakatos, parkettázó, üvegező, mázoló munkáit adták ki debreceni iparosoknak.

Munkásfelvétel nincs! – olvasható a bank már magasodó falára akasztott táblán a Múzeum utcai fronton, 1933. április 22-én.
Az ismeretlen amatőr felvétele

Az 1932 januárjában bemutatott első terveket az építésznek többször kellett módosítania, mire júniusban hozzákezdhettek a Déri téri épületek bontásához. Ezek oka természetesen az építési költségek csökkentése volt, úgy, hogy az épület reprezentativitása ne szenvedjen csorbát. Az első költségelőirányzat 970.000 Pengőről szólt, ezt június végére lefaragták 895.000-re, elsősorban a burkolatok, a padló, a díszvakolás cseréjével a közönség által kevésbé látható helyeken (a hivatalszolgák helyiségeiben keményfa parketta helyett hajópadló, az igazgatóságon gumiborítás helyett parketta; csempe helyett felmázolás a személyzeti mosdókban, acélajtó helyett vasajtó a trezoron, elektromos salakfelvonó helyett kézilift, stb.), s az épületdíszítőelemek számának csökkentésével próbálták elérni (kevesebb zászlótartórúd és az oldalhomlokzatok attikafalainak elhagyható díszítése – 110 mellvédbaba és 4 műkőváza megspórolása – illetve a mintaöntvények és azok előzetes bemutatásának mellőzése – pedig ez utóbbi fontosságát Hübner korábban külön hangsúlyozta). Végül készült egy harmadik terv is, annak lehetőségével, ha a bérház harmadik emeletét elhagynák, amely ismét 70.000 Pengő megtakarítást jelentett volna. Ezt elvetették ugyan, de mással mégis takarékoskodhattak, mert a teljes építési és berendezési költség végül összesen 850.000 Pengőre terjedt.

Az építkezést 1932 októberében egy négy és fél méter mély gödör ásásával kezdték, a talajvíz folyamatos kiszivattyúzásával, hogy a hordképes talajig eljutva, ott döngölés után kiegyenlítő, 70 centi vastag betonréteget öntsenek, s a mocsaras, tőzeges altalaj mozgását kiküszöbölendő, arra állítsák a majd az épületet tartó, négyszög keresztmetszetű, vasbeton alaptalpakat, csakúgy, mint a múzeum esetében. Pincék csak az épület egy részén készültek. Az előirányzatból sejthetően talán azt is a költségcsökkentés indokolta, hogy nem keresték mélyebben a teherbíró talajréteget, ennek elmulasztása miatt azonban az épület csaknem a kezdettől fogva és részenként egyenlőtlen mértékben süllyedt, a falak repedését okozva, így 1961-ben szükségessé vált az alapozás tehermentesítése: egy új technológiával a vasbeton alaplemez alá 170 darab, 6 méteres, sajtolt vasbeton teherhordó cölöpöt süllyesztettek be.

A vasbeton alapozás előkészítése 1932 októberében.
Az ismeretlen amatőr felvétele

Az alapozás után először a bank közepére tervezett biztonsági trezort építették meg, mint „az épület tömegébe beléhelyezett külön várat”. A trezor felemelése a pincéből Alpár Ignácnak az első „célirányos” magyar banképület, az Osztrák–Magyar Bank Szabadság téri palotájának építésénél bevezetett, később Európa-szerte elterjedt innovációja volt: méter vastag vasbeton falak közé helyezve a trezor nemcsak a föld alatt, hanem az ügyfélterek, pénztárak közelében is elhelyezhető, hiszen jegybankoknál a napi munka során valójában ott van szükség rá. Debrecenben is vasrudakkal erősített csömöszölt portlandcementbetonból készültek a trezor belső falai, a falak alá és fölé pedig biztonsági födém készült sűrűn lefektetett és bebetonozott használt vasúti sínekből. Mindezt ismét vakolt téglafal vette körül. Alpár a század elején még megfigyelőfolyosóval kerítette a trezorépítményt, ekkor azonban már csak előtrezor csatlakozott hozzá és kétféle, hangfogó mikrofonos és fény-fotocellás, elektronikus biztonsági jelzőberendezéssel szerelték fel.

A vasbeton alapra az alagsorban pillérekből álló alapfalazat majd boltövfalazat készült falkötővasakkal, kisméretű, nagyszilárdságú, debreceni falazótéglából, arra vasbeton koszorúgerendák kerültek, s a falakat kívülről aszfalt szigetelőlemezzel borították. A fennálló falak szintén téglából épültek.

Hübner egyszerű, világos és érthető térszervezése nyomán a bank központi tere a magasföldszinten helyezkedett el, minden funkció e köré szerveződött. A Múzeum utcai vasrácsos kapun belépve (Jungfer Gyula budapesti és Lókody Sándor debreceni lakatos munkája), a földszinti előtérből balra a portásfülke és a portás lakása nyílt, ugyane homlokzat mögött a jobb sarokban, két oldalra nyíló ablakokkal pedig a banki ülésterem található, már a magasföldszinten. A jobb oldalon, a Múzeum utcai homlokzat mögött az irodasor fogadóteremmel és a főnök irodájával folytatódott, majd a hosszú bankhelyiség következett, végül egy kis étkező és az irattár. A sarkon, a Füvészkert utca felé fordulóan a pénzbeszedő lakása zárta a sort, amelyből a hátsó kis udvaron át lehetett menni a házmesterlakásba. A központi terem Bethlen utcai oldalán ismét hosszú bankhelyiség, két pénztárrekesszel. A bejárati lépcsőn és a forgóajtón át megérkező ügyfél tehát egy két oszlopsorral három részre tagolt térbe lépett be; a terem végében volt a számára láthatatlanul elfalazott trezor.  

A Múzeum utcai fronton a lépcsőházat s a portáslakás fölött a félemeleten garzonokat alakítottak ki. A két szárnyon az első és második emeleten 6–6 kisebb-nagyobb lakás volt, a Déri téri front első emeletén a bankfőnök és a két főnökhelyettes lakosztályával. A harmadikon ismét három lakás; a bentlakó alkalmazottak lakótereivel együtt összesen 22 lakás fért el az épületben. Az alagsorban helyezték el a kazánházat, a tüzelőanyag- és salakraktárat, a banki raktárat és irattárat, ruhatárat és mellékhelyiségeket, illetve elkülönítve a cselédfürdőt és wc-t.

Az építésznek saját tervéről eddig csak a gépírásos költségelőirányzatban olvasható leírása került elő, eszerint „a homlokzat egyszerű kiképzésű lisenás architectura, tagozott, de egyszerű kordon-pillérfejezeti és mellvédpárkányokkal”. A meghatározás fontos elemének tűnik, hogy a terv egyszerű: az épületen immár csak az építészeti tagozatok utalnak a későbarokkra, mint a kapubejárat kannelurázott, bár szögletes oszlopai s a Déri téri homlokzat ugyanilyen lizénái, a kőkeretes-könyöklős ablakok (ezek a postával is rokonságot teremtenek), s főleg a kővázás-kőbábos attika, de minden lágy vonal, historikus oszlopfő és stukkódíszítés elmarad. A tervben nem esik szó művészi szobrászmunkáról, csak az derül ki, hogy a műkővázák az építész saját rajza alapján készültek. Lehetséges, hogy építkezés közben merült fel annak igénye, hogy az épület mégse maradjon teljesen díszítetlen, s a megvalósítás egy kompromisszum eredménye. A három emeleti erkélyes ablak fölé kerülő parasztfejek a Református Kollégium fejeivel rokonok (amihez már a Postapalota is igazodni akart hasonló díszeivel), a Déri téri homlokzat négy emeleti ablakszoknyájára illesztett domborművek méretét pedig mintha szándékosan úgy határozta volna meg az építész, hogy azok messziről tekintve fel se tűnhessenek, ne zavarják meg az architektúra mértanát. A tér többi szobrát is alkotó Medgyessy Ferenc, akit erre a munkára felkértek, domborművei erőteljes plaszticitásával azonban éppen a láthatatlanság ellen dolgozott, s igen mérges volt az aránytalanság miatt. A domborműveket a még le nem bontott állványzaton, a falba illesztett homokkőtáblákból faragta a helyszínen. Az építésznek azonban nagyon megtetszett ez a megoldás, amivel a díszítés hiányát számonkérőket is ki lehetett védeni. A debrecenit követő gyöngyösi bankon három ugyanilyen méretű és magasan elhelyezett, gazdag termést szimbolizáló domborművet alkalmazott (amelyeket a manapság két emelettel megfejelt, alig felismerhetővé alakított épületen át is helyeztek), Székesfehérváron pedig a parasztfejek jelennek meg ismét. Egyik mű szobrászának nevét sem jegyezték fel, ami azok pusztán építészeti elemként való értelmezésére utalhat; a falra pecsétként ráillesztett apró díszek alkalmazása ugyanakkor az art deco hatásáról is tanúskodhat.

A szerződés szerint az épületet 1933. november 1-jéig át kellett adni – s az avatóünnepséget december 8-án meg is tartották. A Nemzeti Bank debreceni fiókja szinte pontosan egy év alatt készült el

Ami maradt

A Déri tér fényét emelő, a Déri Múzeumhoz és a tér építészeti egységéhez igazított szép banképület hatvanéves korában maga is megérett a múzeumba vonulásra – ehelyett azonban a múzeum vonult bele, s ez nem segítette az épület esetleges muzealizálódását, műemlékvédelmét, de még állagvédelmét sem. A Nemzeti Bank 1976-ban, az azt követő Társadalombiztosító 1995-ben hagyta el az épületet, amikor új székházaikba költözhettek. A felépítése után többször átalakított, felszabdalt, de alaposan valószínűleg soha fel nem újított, barkácsmódszerekkel javítgatott, az ügyféltérben műanyag lambériával borított, piszkos, elhanyagolt és romladozó épület kibérlésének lehetőségét – hiszen felújítás nélküli hasznosítása minden egyéb célra lehetetlennek látszott – ekkor kapta meg a múzeum, hogy raktározási gondjain segíthessen. 

Bár a Déri múzeum tervlapjain még szerepeltek depozitóriumok és műtárgyfeldolgozó szobák, ezek eleve nem voltak nagy méretűek, s mire a ház megnyílt, szinte minden helyiség más funkciót kapott, kiállítótérként, irodaként, kutatószobaként hasznosult, s a nagy számban beérkező népművészeti tárgyak és régészeti leletek hamarosan a folyosókon, a pincében, a munkaszobákban kaptak egyre fogyatkozó helyet. Az új múzeumépület terveit a régi muzeológiai elvek alapján gondolták el, de az új kiállításokat már nem a régi csodakamra képére rendezték be, hogy a kiállítótér maga is raktárként funkcionálhatott volna, mint a Hatvan utcai Városi Múzeumban. A tematikus kiállítások miatt aktuálisan ki nem állított tárgyak mennyisége így még a gyarapodás nélkül is több volt, mint amennyi az épületen belül elraktározhatónak bizonyult. A háború előtt a fűvészkerti iskola termeit használhatta a múzeum, a háború után azonban az oktatás visszavette azt, így ismét a főépületben kellett egyre több teret bepolcozni. A teljes elbarlangosodás elkerülésére az 1970-es évektől máig bérel a múzeum külső raktárként változó helyszínű, de a célra többnyire egyaránt alkalmatlan pincéket, lakásokat, iskolákat a városban és vidéken.

A banképületben a múzeumi raktár jelenleg a teljes földszinti ügyfélteret, az irodákat és a trezort, a korábban irodává alakított két udvari lakást, a pincét és a Múzeum utcai szárny első emeletén a már a bank által is irodaként használt három lakást foglalja el. Salgópolcok, fiókos fémtárolók, régi üveges és faszekrények, könyvespolcok, papírdobozok és letakart tárgyak mindenütt, ahogy éppen lehet, hiszen mindamellett, hogy a teljes műtárgyállomány az egész épületben sem férne el, a használatra megkapott hely sincsen a raktározás céljára funkcionálisan átalakítva, felszerelve, technikailag, szerkezetileg megújítva. Így nemcsak az okszerű és korszerű tárolás megoldatlansága, de az épület állapota sem teszi biztonságossá a műtárgyvédelmet, amelynek kockázatát az esővíz vagy csőrepedés okozta, rendszeresen előforduló beázások csak fokozzák. Nyilvánvaló, hogy csak addig, amíg a város el nem dönti, mit is kíván kezdeni az épülettel. Az, hogy esetleg múzeum is lehetne belőle, ahogy egyszer erre már tervek is készültek, túl szép álom – a raktárrá való végleges átalakítás reálisabb és kivihetőbb, s főleg szükségszerűbb célnak tűnik.

Bármi legyen is azonban a terv, az épület teljes körű, hovatovább műemléki renoválása mindenképpen elkerülhetetlen: ha maradnak a tárgyak azért, ha nem, azért. Az épület is, a műtárgyak is éppen annyira vagy még jobban megérdemlik a figyelmes gondoskodást, a rájuk szabott védelmi konstrukciót, mint hajdan a bank ügyfelei az egyéni portfóliót. És ha már az építőknek sem vált be a nem látható helyeken való spórolás: mi lenne, ha a város éppen olyan fontosnak tekintené a múzeum megnyitása óta halogatott feladat, egy tágas, modern múzeumi raktárbázis létrehozását, mint mondjuk a gyárépítést? Hosszú távon biztosan jobban megérné. A múzeum közelgő, százéves születésnapjára pedig tökéletes ajándék lenne.

Felhasznált irodalom:

  • A debreceni városháza tervpályázata (és Györgyi Dénes egyéb tervei és megvalósult épületei). Magyar Építőművészet, 1931. 4–6. szám
  • A Magyar Nemzeti Bank Debrecenben létesítendő fiókszékházának építésére vonatkozó iratok: teljes építési költségelőirányzat, iparosok árajánlatai. MNL, Z 1377. 1. csomó 2. tétel
  • Alpár Ignác: Az Osztrák–Magyar Bank palotája. Magyar Építőművészet, 1917. 4–6. szám
  • B[irbauer]. V[irgil].: Hivatali épület Székesfehérváron. Tervezte: Hübner Tibor. Tér és Forma, 1938. 11. 327–329.
  • Bodó Péter: Vidéki építészdinasztia Budapesten – Hübner Jenő és Tibor fővárosi alkotásai. PestBuda, Online várostörténeti és kulturális folyóirat, 2023. október 4.
  • Csabai házak – Kereskedők háza; Az Olasz–Magyar Bank székháza
  • Elkészült a Déri múzeum tervrajza. Egyetértés, 1925. március 24.
  • Fodor Éva Irén: „Építsünk hajlékot a múzsáknak”. Debrecen szab. kir. város múzeumépítési törekvései a huszadik század első évtizedeiben. Debrecen, 2016.
  • Gellér Ferenc: A Déri Múzeum és építészeti környezete. In Gazda László szerk.: A Déri Múzeum megnyitásának 60. évfordulója alkalmából rendezett emlékülés előadásai (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 50.) Debrecen, 1990.
  • Gellér Ferenc: Volt Magyar Nemzeti Bank. Múzeum utca 4. Debreceni Városközpont Magazin, 2018. február, 4–5.
  • Györgyi Dénes: A debreceni ref. egyházi épület Déri tér felőli homlokzatának átalakítási terve, 1929. szeptember 11. TtREL, II. 29. L. 23.
  • Györgyi Dénes: A debreceni Déri-múzeum. Tervezte Györgyi Dénes és Münnich Aladár (1923–1930). Tér és Forma, 1930. június, 257–264.
  • Györgyi Dénes: A szabadságtéri építészeti tervpályázat. Tér és Forma, 1930. augusztus, 343–347.
  • Hübner Tibor: Banképületek. Magyar Építőművészet, 1930. 3. szám (Ajánló: Építő Ipar–Építő Művészet, 1930. május 1. 73.)
  • Levencsik József: A debreceni postapalota építése. Postás Dolgozó, 1984. augusztus 1.
  • Pamer Nóra: Magyar építészet a két világháború között. Terc, Budapest, 2001
  • Rerrich Béla: Münnich Aladár műveihez. In Münnich Aladár: A miskolci vásárcsarnok, gyárépületek, sportházak, Magyar Építőművészet, 1929. 9–10. szám, 3–4. (és teljes képanyag)
  • Sarbó György: Süllyedő épületek megmentése. Műszaki Élet, 1963. január 17.
  • Winter Félix (Münnich Aladár adatai alapján): A debreceni postapalota. Magyar Posta, 1932. november, 477–483.

  • KIE
    • Debreczeni Ujság, 1930. november 15., november 28., 1931. július 8., szeptember 6.
    • Nemzeti Sport, 1931. május 12.
    • Vállalkozók Lapja, 1931. október 1.
    • Építészet, 1944. 2. 33–38.
  • MNB Debrecen
    • Debreczeni Ujság, 1930. október 12., 1932. január 28., február 13.
    • A Munkaadó, 1930. október 22., 1932. június 1.
  • Versenytárgyalásról
    • Vállalkozók Lapja, 1932. augusztus 25., október 13., 1933. március 9.
  • MNB Gyöngyös
    • Eger-Gyöngyösi Ujság, 1934. március 3., november 10.
  • MNB Székesfehérvár
    • Városok Lapja, 1936. június 1.
  • Posta
    • A Munkaadó, 1928. december 22.
    • Magyar Posta, 1931. szeptember, 775–776.

2 hozzászólás

  1. Rácz Zoltán

    Kitűnő tanulmány. Nagyon alapos, következetesen felépített szerkezet, pontos építészeti fogalomhasználattal. A részletek hitelesek, s a sok tárgyszerű adat mégsem unalmas, mert mindvégig ott lebeg az írás fölött a korszellem és annak megértési szándéka.

    Válasz
  2. Balogh László

    Anna!
    Nagyon stílusos, igényes tanulmány.
    Ha nem tudnám, hogy a fotóművészet tudora vagy, akkor azt hinném, hogy ezt egy építész írta.
    Gratulálok!

    Válasz

Szólj hozzá!

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

A maximálisan feltölthető fájlméret: 64 MB. Feltölthető fájltípus: kép. Drop files here